Jobboldali radikálisok Magyarországon 1919–1944

Előszó

A határozott névelő hiánya a címben azt jelzi, hogy nem az összes, a két világháború korában élő magyar jobboldali radikálisról olvashat az, aki kézbe veszi a kötetet. Nem is általában a jobboldali radikalizmus honi jelenségeiről. Csupán néhány olyan politikusról, pártról, akik/amelyek ehhez a politikai irányzathoz kötődnek, annak képviselői, szervezetei voltak. Továbbá egy esettanulmányt, melyben azt követtük nyomon, miként alakult e politikai áramlat helyzete egy sajátos gazdasági és társadalmi struktúrával rendelkező megyében.

A közölt tanulmányok szakmai jelentősége talán abban ragadható meg elsősorban, hogy egyértelműen jelzik: a jobboldali radikalizmus – a köztudatban máig jellemző értékítélettel ellentétben – nem valamiféle egységes mozgalom, hanem sokszínű szellemi-politikai áramlat. E jelző helyett persze szerencsésebb a sokárnyalatú kifejezést használni. Az alapszínek ugyanis azonosak voltak (annak ellenére, hogy egyes pártok még egyenruháik – ingeik – színével is megkülönböztették magukat a többitől), de relatíve gazdagon árnyaltak. Konkrétabban fogalmazva: nagy hasonlóságot – gyakran azonosságot – mutatnak politikai céljaik, ideológiájuk alapelemei. Különbségek inkább a részletekben, a megoldási módokban és az alkalmazott vagy alkalmazni kívánt eszközökben láthatók. Mégis azt tapasztalhatták a kortársak, hogy gyakori volt közöttük a konfliktus. Elég, ha néhány példát említünk. Az 1931 után induló szélsőjobboldali mozgalmak, pártok többsége a fajvédő Gömbös kormányának is harcos ellenzékét képezte. Aligha véletlen, hogy miniszterelnökként adminisztratív eszközökkel (gyűléseik betiltásával, röplapjaik elkobzásával, képviselőjelöltjeik és agitátoraik bezárásával és választási csalásokkal) korlátoztatta az első nyilas pártok agitációs kampányát, s ezzel érvényesülését az 1935. évi választások során. Szálasit pedig hiába próbálta megnyerni – jelentős pozíciót is kilátásba helyezve neki – a kormánypárt számára. A későbbi nemzetvezető inkább ellenzéki pártot szervezett Nemzet Akaratának Pártja néven.

E jelenségek is jelzik, hogy a címben szereplő fogalom csak a laza kereteket jelenti, melyen belül különbséget lehet és kell is tenni az egyes szereplők között – legyenek azok pártok, mozgalmak vagy személyek. S e ponton érdemes néhány szót ejteni a fogalmakról. A nevezetes eszmei-politikai irányzat megnevezésére egyaránt használják a jobboldali radikalizmus, a radikális konzervativizmus és a szélsőjobboldal kifejezéseket. A látszat ellenére ugyanazt fejezi ki mindhárom. A „radikális konzervativizmus" a szellemi előzményekre utal. Használatát az indokolja, hogy eszmei tartópilléreit – legalábbis magyarországi relációban – a neokonzervativizmus elemeiből építették, annak radikalizálása révén alkottak új konstrukciót.[1] A „szélsőjobb" jelző azért azonos ezzel, mert – a politikai mozgalmak, pártok hagyományossá vált felosztását figyelembe véve – a radikális nézeteket valló, illetve eszközöket alkalmazó csoportok képezik a két oldal, a jobb és a bal szélsőségeit egyaránt. Néhány évtizede még majdhogynem kizárólagos volt – s ma is meglehetősen általános az a gyakorlat –, hogy mindent, ami szélsőjobboldali, a fasiszta minősítő jelzővel illettek. Nem csak nálunk. Világszerte elterjedt. Egyrészt azért, mert Mussolini fasiszta mozgalma és pártja volt e körből az a politikai erő, mely először szerezte meg tartósan a hatalmat, s épített ki totális diktatúrát. Szerepe volt benne a Komintern értékelésének is, s még inkább a második világháború traumájának, melyet követően az országokat és különböző emberi közösségeket súlyosan veszélyeztető jobboldali radikális diktatúrák közös frontját ítélték el az egységes jelző alkalmazásával. Továbbá minden olyan törekvést – ideológiát, mozgalmat, személyt stb. – amely, illetve aki az ordas eszmék ismételt terjesztésével próbálkozott. Érthető indulatok és politikai megfontolások egyaránt motiválták tehát ezt a megközelítést. A témakör kutatása, s benne tudományos kritériumok dominanciájának érvényre jutása nyomán azonban a forrásalapú, árnyalt elemzés, értékelés – ennek eredményeként pedig egy differenciáltabb fogalomhasználat – vált egyre inkább jellemzővé. Ezt jelezte Ormos Mária összehasonlító európai elemzést adó két könyve. Társszerzőként jegyzett, 1976-ban megjelent első kötete még az Európai fasizmusok 1919–1939 címet viselte.[2] Jó egy évtizeddel később már Nácizmus – fasizmus címmel adta ki a témát tárgyaló, az előzőre is alapozó, de azt minden tekintetben meghaladó, lényegében új munkáját.[3] Ma már mind a történeti, mind a politológiai szakirodalomban inkább az a jellemző, hogy az egyes változatokat más-más – eredeti nevükből, vagy a kortársak körében közkeletűvé lett – jelzővel jelölik. Így fasisztának inkább csak Mussolinit, illetve pártját és rendszerét nevezik, Hitler viszont megmaradt nemzetiszocialistának vagy nácinak.

A magyarországi mozgalmak esetében is használatossá vált egy általános megnevezés: nyilasok. Annak ellenére, hogy e mozgalmak közül csak Szálasi utolsó pártjának nevében szerepelt, s a legtöbb párt, Szálasiékat is beleértve – legalábbis történetének egy szakaszában – nemzeti szocialistának nevezte magát. Majdnem általánosan alkalmazott jelvényük, a nyilaskereszt miatt azonban „rájuk ragadt" a köznapi kommunikációba általuk is használt megnevezés. Ez a gyakorlat aztán zavarokat is keltett később a kutatókban, ha az egyes szerveződéseket kellett (volna) elkülöníteni egymástól. Pedig több vonatkozásban indokolt ezt megtenni – anélkül, hogy bármelyik rászolgálna a törekvéseikkel, tetteikkel kapcsolatos felelősség alóli felmentésre.

A pártcsalád egyes tagjai közötti hasonlóságok és eltérések érzékelésére kiváltképp alkalmasak azok a tanulmányok, melyek áttekintik valamennyi párt viszonyulását egy-egy társadalmi problémához: jelesül a kultúra és a kisebbségek kérdéséhez.

A megkülönböztetés igénye felerősödött a rendszerváltás után. Nem csak a fentiek szellemében. Ez a törekvés esetenként azzal is jár, hogy egyes, az 1980-as évek előtt (ideológiai-politikai megfontolások alapján) egyoldalúan és eltorzítottan jellemzett szereplőket – a források szakszerű kritikáján alapuló, a korabeli viszonyokat és azok hatásait sokoldalúan értékelő, értelmező elemzések helyett, mai politikai célokat szolgálva – a valóságosnál pozitívabb színben igyekeztek feltüntetni. Vonatkozik ez mindenekelőtt Gömbös Gyula megítélésére, akit egyesek azzal is igyekeznek megkülönböztetni – ami egyébként indokolt – az 1930–40-es évek szélsőséges politikusaitól, hogy esetében a nemzeti radikális jelzőt használják a szélsőjobboldali vagy jobboldali radikális helyett. A „nemzeti" minősítéssel pozitív értelemben szembeállítva az e csoportba soroltakat a szélsőjobbal – valójában annak többi rétegével. Ez pedig újabb fogalmi problémákat vet fel. A jobboldali radikalizmusok immanens eleme a nemzeti (vagy faji) közösség érdekeinek érvényesítése, védelme az idegen elem kártékony hatásaitól. Ha ezt radikális módon, illetve eszközökkel teszi, nevezhetjük nemzeti radikalizmusnak. Ám, ha a „jobboldaliság meghatározó eleme a „nemzeti, abban az esetben a nemzeti radikalizmus nem más, mint jobboldali radikalizmus.[4]

Gömbös Gyula és Bajcsy-Zsilinszky pályája még egy fontos szempont figyelembe vételére int bennünket: a teljes életpálya minden korszakának valamennyi fontos elemét és körülményeit feltárva alkothatunk csak reális ítéletet a jobboldali radikális eszmékhez fűződő viszonyukról. A gondos elemzést az teszi szükségessé, hogy politikai pályájuk utolsó szakasza, illetve abban tanúsított magatartásuk, megnyilatkozásaik fontos momentumokat takar(hat)nak el a nem eléggé körültekintő kutató elől. De más-más módon. Gömbös esetében a miniszterelnökként taktikai kényszerekből tett kijelentései hitették el a kortársakkal és egyes kutatókkal is, hogy feladta fajvédő politikáját és annak egyik meghatározó elemét, antiszemitizmusát. Számos tény bizonyítja azonban, hogy ez nem következett be. Bajcsy-Zsilinszky Endre – demokratikus elveket is magába foglaló – náci- és németellenessége, a zsidótörvények elleni tiltakozása, s a háború végi zsidómentő lépései keltették azt a látszatot, hogy immár nem sorolható a zsidók korlátozását kívánók közé. Pedig az immár Gömbössel szakító, a ’30-as évekre egyértelműen németellenessé váló, a nácizmust elutasító politikus nyilvánosan és többször is megvallotta, hogy változatlanul fajvédőnek tartja magát – beleértve a magyarországi zsidóság korlátozásának követelését is, mind gazdasági, mind kulturális téren. De „csak" a numerus clausus jegyében. Koncentrációs táborokba szállításukat, megsemmisítésüket azonban elítélte.

S van még egy feltűnő, a politikai nézetek eltérő alakulására utaló momentum. Zsilinszky és Gömbös mindvégig hangoztatta – s nem is alaptalanul–, hogy ők nem idegen mintákat (fasizmus, nácizmus) másolnak, hanem a magyarországi társadalmi problémákra adnak a helyi viszonyokban gyökerező válaszokat. Velük szemben mások – Böszörménytől, Pálffy Fidélig és Festetics Sándorig, sőt, Gömbös egyik közvetlen munkatársáig, Béldi Béláig – nyíltan vallották, hogy a „korszellem (vagy Imrédy Béla szóhasználatával: a „koreszmék) el- és befogadását, illetve követését tartották kívánatosnak. Vagyis a fasizmus és a nemzetiszocializmus elveinek és gyakorlatának követésében látták az ország és a nemzet boldogulásához vezető utat. Igaz, a konkrét megoldásokat tekintve a honi sajátosságok érvényesítésével, egyedi módon. Az alapos elemzés azonban arra is fényt derít, hogy e felszíni ellentmondások jóval kevesebb különbséget jelentettek a tartalmi kérdések megítélésében.

Mert a lényeget mégis az „alapszín mutatja. A társadalom csoportjait nemzetiség, faj vagy vallás szerint megkülönböztető, egyeseket gazdasági, kulturális érvényesülésükben korlátozó, ezzel az állampolgári jogegyenlőséget megsértő, céljaikat diktatórikus államberendezkedés révén – akár a fizikai erőszak eszközét is alkalmazva – megvalósító irányzatok súlyos következményekkel jártak a korabeli magyar társadalomra nézve. Elég arra utalnunk, milyen károkat okoztak az ún. „zsidótörvények a magyar gazdaságban és kulturális életben, hogy a holocaust borzalmáról már ne is beszéljünk. A következményeket pedig ma is érezhetjük, tapasztalhatjuk.

Mondhatni persze, hogy e politikai gyakorlat nem köthető valamennyi „árnyalat képviselőihez, az írásokban szereplő politikusok többségének nem volt érdemi szerepe a jelzett intézkedésekben. Ők csak szavakban – beszédeikben és írásaikban – fogalmaztak meg ilyen jellegű követeléseket. Felelősségük mégis megállapítható. Ha másban nem, abban, hogy a radikális jobboldali eszmék terjesztésével jelentős szerepet játszottak a közgondolkodás formálásában, így – többek között – az antiszemita nézetek, hangulat fennmaradásában, esetenként erősítésében. A kimondott és leírt szavak azonban mozgósítanak. Különösen akkor, ha pártprogramként vagy -propagandaként mögöttük szervező erő is van. Az így terjesztett nézetek – számukra kedvező társadalmi-politikai szituációban – előbb vagy utóbb tettekké vál(hat)nak. Ezt példázza, hogy a biológiai fajvédelem legfőbb magyarországi képviselője, Méhelÿ Lajos az 1920-as évek elejétől még csak előadásaiban és cikkeiben tartotta kívánatosnak „a magyar faji erényeket romboló vegyes házasságok tilalmát, ám az 1941-ben (1941:XV. tc. a házassági jog módosításáról) már jogi erőre emelkedett. Vele egy időben szerepelt Keltz Sándor, az eugenika első magyarországi képviselőinek egyike, aki az ÉME 1924. évi kongresszusán – Méhelÿ szellemében – „fajvédő telepek" létesítését szorgalmazta. Egy évvel korábban megjelent könyvében leírt szavai szerint pedig: „Gyökeres megoldás csak egy lehet: a zsidófaj, a zsidó típus tökéletes kiirtása."[5] Azaz holocaustot követelt – ami 1944-ben szörnyű valósággá vált.

Azt is fontos leszögeznünk, hogy – a ma is gyakori általánosítással szemben – a jobboldali radikalizmus nem azonos az antiszemitizmussal. A zsidóellenesség (vagy bármely más társadalmi csoport nemzetiségi, faji, vallási stb. alapon történő kirekesztése) csak egyik – bár kétségtelenül hangsúlyos – eleme a szélsőjobboldali ideológiáknak, motiválója az arra hivatkozó politikai mozgalmaknak. Aligha vitatja bárki Mussolini és fasizmusa szélsőjobboldali voltát – pedig hiányzott belőle a zsidók vagy más „népfajok" hátrányos megkülönböztetése. Közismert a magyarországi népi írók többségének antiszemita velleitása – ám a demokratikus elveket valló művész-politikusokat aligha nevezhetjük szélsőjobboldalinak. Miként a zsidó orvosokat kivégeztető Sztálint sem.

A jobboldali radikalizmus több ennél, s igazi lényege is más. Legfőbb jellemzője, hogy a többségi társadalom (nemzet, faj) kizárólagos uralmát kívánja biztosítani. Ennek feltételét a nemzet vagy faj szilárd egységében jelöli meg, amit nem a társadalom szerves – ezért hosszan elhúzódó, egyenetlen – fejlődésétől vár. Gyors és szilárd megteremtésére törekszik – egy erős központi hatalom által. Az egység tartalma az, hogy az egyéneknek és társadalmi csoportoknak fel kell adniuk saját érdekeiket, törekvéseiket, s azokat alá kell rendelniük a nemzet/faj közös érdekeinek, melyeket az őket egységbe szervező hatalom határoz meg. Ezért vetik el a liberalizmust minden – gazdasági, politikai és kulturális stb. – vonatkozásban. A szabad verseny helyett az állam gazdaságszervező szerepét, a többpárti parlamentarizmus helyett a nemzeti/faji érdeket kizárólagosan szolgáló politikai erő (párt) megkérdőjelezhetetlen uralmát, a parlament megszüntetését, vagy a pártnak történő teljes alárendelését tartják üdvösnek. A nagy közös célokat veszélyeztető nézetek, az egyes csoportok sajátos véleményének elfojtása érdekében törekszenek „egységes – nemzeti/faji – világnézet" kialakítására, melyet a hatalmat gyakorlók diktálnak és képviselnek. A nemzeti egység nemes és mindent megoldó volta adminisztratív eszközök, az erőszak alkalmazását is megengedi, sőt, szükségessé teszi az ő szemükben.

Ebben a politikai gondolkodásban egyes fenyegetett kisebbségek szerepe „csupán az, hogy bűnbakként őket teszik felelőssé a többségi társadalom gazdasági, társadalmi, kulturális gondjaiért, kudarcaiért – mi több: önnön gyengeségeiért is. Ezért kell korlátozni részvételüket a gazdasági életben, a sajtóban és a művészeti intézményekben, vagy teljesen kiszorítani őket e területekről – mi több, az országból. „Végső megoldásként akár az életből is.

Ha ebből (az „alapszínből) indulunk ki, a tárgyalt személyek és irányzatok egyaránt jobboldali radikálisnak tekinthetők/tekintendők – függetlenül attól, milyen „árnyalathoz soroljuk őket.

* * *

A kötet eltérő műfajú írásokat – tudományos igényű tanulmányokat, egy forrásközlést és egy, a tudományos ismeretterjesztés kategóriájába tartozó cikket tartalmaz. A Rubiconban megjelent cikk a lap jellegéből fakadóan, a zalai helyzetet áttekintő tanulmány pedig egy összefoglaló munka fejezeteként, a könyv szerkesztési elvei miatt nem tartalmaz lábjegyzeteket.

A szerző abban a reményben adja a Tisztelt Olvasó kezébe különböző kötetekben és folyóiratokban már korábban megjelent, részben módosított szövegeit, hogy hozzájárul vele egy, a magyarországi társadalmi diskurzusban nyugvópontra máig nem jutó vita néhány részkérdésének tisztázásához.

Gömbös fajvédő csoportja és a numerus clausus

A numerus clausus kérdését több monográfia és tanulmány tárgyalta vagy legalább érintette az utóbbi évtizedek magyarországi történeti irodalmában.[6] Jóval kevesebb szakmunka foglalkozott a fajvédők politikájának értékelésével.[7] A fajvédők numerus clausussal kapcsolatos nézeteinek összegzésével, a törvény létrejöttében játszott szerepük feltárásával pedig még adós a történetírásunk. Ezidáig csupán szórványos adatokkal, illetve részmegállapításokkal találkozhatunk a numerus clausust tárgyaló művekben és néhány további munkában.[8] Erre jobbára csak Gömbös fajvédő korszakának elemzése kapcsán került elő néhány fontos adalék.[9] Rövid tanulmányunkban is csupán arra vállalkozunk, hogy egy lépést tegyünk e hiány megszüntetése érdekében.

Mielőtt a téma lényegének kifejtésébe kezdenénk, szükséges a cím két összetevőjének egyértelmű tisztázása. Annál is inkább, mert – elsősorban a fajvédelem tartalmának értelmezése tekintetében – máig olvashatók egyoldalú, árnyalatlan, s ezért téves következtetésekhez is vezető megállapítások.

Az első világháború, majd az 1918–1919-es forradalmak és a területveszteségek hatására az ország társadalmának nagy többségében elterjedt, s – jóllehet változó intenzitással és hatókörrel – a második világháború végéig fennmaradt antiszemitizmusnak több változata létezett, melyeket más-más szervezetek és személyek képviseltek. Bár az álláspontok között alapvető kérdésekben volt azonosság vagy hasonlóság, a különböző szervezetek között pedig más-más intenzitású kapcsolat (e tekintetben elég, ha csak a MOVE-elnök[10] Gömbös számos más szervezetben betöltött vezető szerepére, informális befolyására, vagy a szintén MOVE-s Eckhardt Tibor ÉME-elnökségére[11] utalunk), mégis indokolt figyelnünk a különbségekre, a sajátosságokra. E nélkül ugyanis lehetetlen pontosan értékelni a különböző irányzatok eltérő reagálásait konkrét gazdasági, politikai és kulturális jelenségekre.

Gömbös-csoportnak az 1919–1920 fordulóján formálódott, s 1927–1928-ig együttműködő szűk, változó politikai keretek között tevékenykedő értelmiségi–katonatiszti tömörülést tekintjük, melynek társadalmi hatása kezdetben jelentősnek mondható, a bethleni konszolidáció következtében azonban rohamosan csökkent. Tagjait – politikai nézeteik hasonlóságán túl – a MOVE-ban és a szegedi ellenforradalomban szerzett közös élmények, illetve kifejtett tevékenység kötötte össze. A szervezőerőt a politikai vezető szerepet betöltő Gömbös Gyula képviselte, szellemi vezérének azonban Zsilinszky Endrét kell tekintenünk. Mellettük fontos, de másodlagos szerepet játszott Eckhardt Tibor és Ulain Ferenc. A csoporttal szellemi rokonságban lévő Lendvai István újságíró aktív politikai szerepet majd csak az 1925. évi országgyűlési választásokat követően vállal az immár önálló pártként (Magyar Nemzeti Függetlenségi [Fajvédő] Párt) fellépő alakulatban. A három jogász végzettségű társ műveltségi fölényben volt Gömbössel szemben, aki csak tisztiiskolákat végzett, a Monarchián kívüli külföldi tanulmányokkal és tapasztalatokkal nem rendelkezett. Közülük is kiemelkedett Zsilinszky Endre, aki a jogi ismeretek mellett – részben Kolozsvárt, részben lipcsei és heidelbergi egyetemi tanulmányai során – közgazdasági, történeti, szociológiai és pszichológiai kurzusokon is részt vett, egyetemista korától publicisztikai tevékenységet folytatott. Németországi tartózkodása során behatóan tanulmányozta az ottani iparfejlődést és állami szociálpolitikát.[12] 1919 novemberétől a csoport legfontosabb szócsövének számító Szózat című lap főmunkatársaként, majd 1922-től főszerkesztőjeként, elemző cikkek és vezércikkek írójaként, a pártalakítást követően a Fajvédő Párt programjának megfogalmazójaként döntő hatást gyakorolt társai – főként Gömbös – nézeteinek alakulására is. Legfontosabb korai munkája az 1919 őszén, még a románok által megszállt Budapesten írt Nemzeti újjászületés és sajtó című brosúrája,[13] melyet történeti irodalmunk eddig jószerével csak a sajtópolitika szempontjából vizsgált. Pedig Zsilinszky ebben – jóllehet, elsősorban a sajtóra koncentrálva – a zsidókérdéssel kapcsolatosan olyan átfogó helyzetértékelést és megoldási javaslatokat is adott, melyek révén e művet a fajvédelem elméleti alapvetésének is tekinthetjük. Későbbi írásaiban többnyire ezek elemeit részletezte, illetve elveit érvényesítette, amikor aktuális politikai eseményekre reagált.

E csoport politikai koncepcióját, a fajvédelmet – eltérően a máig élő közvélekedéstől – nem azonosíthatjuk az antiszemitizmussal. Pontosabban nem szűkíthetjük le arra. A zsidóellenesség Gömbösék politikájának markáns és meghatározó eleme, de csak egyik – negatív, kirekesztő – oldala. Ehhez társult egy pozitív, építő jellegű, a magyarság gazdasági, szociális és kulturális felemelkedését segítő program. Kiindulópontjuk a dualizmus idején kialakult, s a magyar társadalom különböző – „keresztény és magyar" – rétegeit, mindenekelőtt a középosztály nemesi eredetű csoportjait és a parasztságot valóban sújtó szociális problémák megoldása volt.[14] Mindez, hangoztatta Zsilinszky: „Nem jelent zsidógyűlöletet, annál kevésbé zsidóüldözést. Csupán önvédelmet!"[15] Mármint a magyarság önvédelmét – a zsidósággal szemben.

A fajvédők antiszemitizmusa ’csupán’ „a zsidó túlsúly megtörésé"-t[16] tekintette feladatának – eltérően az ÉME-ben megfogalmazott radikális nézetektől, melyek a zsidóság vagyonának teljes elvételétől, politikai jogfosztásán, vallásgyakorlásának korlátozásán és erőszakkal kikényszerített disszimilációján át teljes kitelepítésük követeléséig terjedtek. Tagjai és szervezetei mindezek megvalósítása érdekében fizikai erőszakot is alkalmaztak.[17] Gömbösék sohasem hangoztattak fizika erőszakot, megsemmisítést, de megértést tanúsítottak az ilyen eszközökhöz is nyúló antiszemiták iránt. Bár együttműködtek az általuk vitathatatlan tekintélyként tisztelt Méhelÿ Lajossal, s biológiai érveit is felhasználták érvelésükben, nem fogadták el, és – néhány indulatos, esetenként durva hangnemű kiszólástól eltekintve[18] – nem emlegették a fajok hierarchiáját. Másrészt belátták, hogy az évezredes etnikai keveredések következtében nem lehet szó tisztán magyar fajról. Gömbös e helyett magyarországi, esetenként „keresztény" fajt emlegetett. Szabó Dezsőtől abban tért el álláspontjuk, hogy ők kizárólag a zsidóságban láttak veszélyt a magyarságra nézve, a hazai németekben nem. Ekkor még Zsilinszky sem. Szekfű Gyulával szemben nem keseregtek a zsidóság asszimilációjának elakadásán,[19] mert azt faji tulajdonságaik miatt – egyedi kivételektől eltekintve – nem tartották lehetségesnek. Túlmentek Teleki Pál érvelésén, aki – földrajztudósként – a táj és a faj összefüggéseit is vizsgálta,[20] s a zsidóellenes intézkedéseket nagyarányú bevándorlásukkal, a háború alatti aránytalan meggazdagodásukkal és a kommünben játszott szerepükkel indokolta.[21]

A probléma magvát Zsilinszky a zsidóság „szédületes tempójú hatalmi előrenyomulásában jelölte meg, amit „…azért kell elakasztanunk és visszaszorítanunk, (…) mert a zsidó elem annyira elhatalmasodott a magyar nemzeten az eredeti magyarság rovására, hogy a magyar fajt ma már egyenesen további létében fenyegeti.[22] Gömbös pedig úgy ítélte meg a kialakult helyzetet, hogy „a zsidók ezt a fajt teljesen elnyomva, rabigába hajtják.[23] A szituációt oly tragikusnak tartotta, hogy már a nemzet végzetét is előrevetítette: „…a zsidó fajnak Magyarországon való elhatalmasodásával állunk szemben, és mindenkinek meg kell győződve lenni arról, hogy ha nem védekezünk ezen elhatalmasodással szemben, akkor a második ezer évben – azt hiszem, talán nem is nagyon sokára – a magyar faj, honfoglaló Árpád népének utódai, szolgákká fognak lealacsonyodni.[24] Ebből eredeztették az általuk legfontosabbnak tartott, megoldandó feladatot.

A fajvédők elsősorban a dualizmus korában kialakult szociális problémák megoldásának szükséges voltát hangoztatták. Gömbös mindenekelőtt a tradicionális keresztény, magyar rétegeket, az agrártársadalmat ért veszteségeket hangsúlyozta, Zsilinszkynél e mellett felerősödött a munkásság nagytőke okozta, súlyos szociális helyzete miatti aggodalom is. A 19. század végi újkonzervatív érvelésnek megfelelően[25] nem magát a tőkés fejlődést vetették el, csak annak magyarországi változatát tartották torznak. Zsilinszky szerint nincs egységes, mindenütt azonos módon működő kapitalizmus. Az Angliában, Németországban és Franciaországban kialakult kapitalizmus más és más jegyekkel, nemzeti sajátosságokkal rendelkezik. Az egyes országokban másként viselkednek a tőkések és másként alakul a munkások helyzete.[26] A Magyarországon kialakult kapitalizmust viszont „az általános európai tőkés rendnek egy elfajult típusa-ként aposztrofálta.[27] Az okokat nem az eltérő természeti és gazdasági adottságokban, kulturális fejlődésben, hanem a „magyarországi kapitalizmus levantei szellemé-ben látta. Ezt akarta „gyökeresen kiirtani".[28] A pénzügyi életet, a nagykereskedelmet és a legfontosabb ipari pozíciókat uraló zsidó tőke önzésével, mohóságával magyarázta egyrészt az agrártársadalom veszteségeit, másrészt a magyarországi munkásság – németországihoz viszonyított – kedvezőtlen szociális helyzetét. Utóbbiak szervezkedésének a nemzeti érdekeket veszélyeztető, internacionális jellegét mindketten zsidó vezetőik káros szellemi hatásának tulajdonították. Azzal a különbséggel, hogy Gömbös a zsidó származású szociáldemokrata vezetők magas arányát és befolyását emelte ki, Zsilinszky azt hangsúlyozta, hogy „a magyar munkásmozgalmat a munkásosztályon kívül álló tényezők rontották meg, vitték nemzetellenes destrukcióba és végül a bolsevizmus erkölcsi és politikai csődjébe". Mindezért „a hatalmi súlyra szert tett s gyökértelen voltát nemzetközi ideológiával leplező zsidó polgári radikalizmus-t és az őket tömörítő Galilei Kört kárhoztatta. A radikálisokat – „a mi keresztény nacionalizmusunk álláspontjából –, gyűlölködő hangnemben így jellemezte: „A zsidóságnak legizgágább, legnemzetietlenebb, legmohóbb, legamorálisabb és minden névmagyarosítása és magyar anyanyelvűsége, minden ideologikus nemzetközisége és vallástalansága mellett is a legnacionálisabban zsidó és minden külső nyugatimádása mellett mégis legorientálisabb szárnya."[29]

Az okok vizsgálata kevéssé foglalkoztatta az elméleti kérdések iránt közömbös, elsősorban hatalomban gondolkodó Gömböst. Ő megelégedett Huston Stewart Chamberlain magyarázatával, miszerint az az ország, melynek lakosságán belül a zsidók aránya negyed százaléknál nagyobb, „a zsidó hatalom járma alá kerül".[30] Csak röviden utalt arra, aminek Zsilinszky nagyobb teret szentelt: a zsidóság mentalitására. Ő nem pusztán a matematikai arányok, hanem a zsidó mentalitás magyarokétól eltérő volta miatt látta veszélyesnek túlsúlyukat az ország gazdasági és kulturális életében. Ezt pedig – elsősorban biológiai érveléssel – faji sajátosságokra vezette vissza. „…a zsidó – írta idézett brosúrájában, majd egy fontos cikkében is – […] vérében, idegrendszerében, múltjában, múltjából beidegzett lelkiéletében és etikájában más, lényegesen más, mint a magyar. Sokkalta távolabb álló a velünk együtt élő germán és szláv vagy latin néptöredéknél."[31] Ezért – ellentétben az utóbb említett nemzetiségekkel –, Gömböshöz hasonlóan, lehetetlennek tartotta a zsidók tömeges idomulását a magyarsághoz. A kérdést azonban ő sem elméleti problémaként, hanem praktikus feladatként kezelte: „Ne azzal a formai kérdéssel bíbelődjünk, faj-e a zsidóság a maga tömegeiben a magyar nemzeten belül, vagy sem, sem azzal az elméleti hiábavalósággal, destruktív-e a zsidóság in abstracto lelki felépülésénél fogva, vagy sem. Hanem arra az el nem homályosítható és le nem tagadható tényre tegyük a hangsúlyt, hogy minden faji, vallási csoport, réteg vagy osztály, mely fölvétetvén egy nagyobb népközösségbe, azon belül hatalmi túlsúlyra jut, destruktív in concreto. Destruktív azért, mert a fölvevő nagy többség eredeti faji szellemét, annak fennmaradását és érvényesülését veszedelmezteti.[32] Ezért írta később a faji kérdéssel kapcsolatos álláspontjának összegzése során: „Minket […] a zsidókérdés nem mint antropológiai tanulmány érdekel, hanem mint politikum.[33]

Mindenesetre a zsidóság faji tulajdonságainak – részben a biológiai fajelmélet érvei alapján történő – egyoldalú elítélése eleve kizárta Zsilinszky számára annak lehetőségét, hogy akár pénzügyi, kereskedelmi és ipari vállalkozási téren is a zsidóktól „tanuljon" a magyar. Mindennek oka az is, hogy Zsilinszky – és főként Gömbös – csak ítélkezett, de nem elemzett. Alapvetően helytállónak mondható diagnózisa nem alapozódott a dualizmus kori és azt megelőző magyarországi gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődési trendek, illetve a mindezekkel nem harmonizáló politikai, hatalmi viszonyok elemzésére. Nem vizsgálta milyen hatása volt mindezeknek a magyar elitek és a honi zsidóság – általa helyesen vázolt – eltérő mentálisának kialakulására és konzerválódására. Meg sem említette például azt a tanulási hajlandóságot döntően befolyásoló tényt, hogy míg 1910-ben az ország 6 éven felüli magyar anyanyelvű lakosságának 21%-a volt analfabéta, addig ez a fogalom a zsidóság körében – vallási kötelezettségeik következtében – gyakorlatilag ismeretlen volt.[34] A magyar lakosságon belüli relatíve magas részesedési arányuk pedig csak javította a magyar átlagot.

Kevés figyelmet fordított eddig történeti irodalmunk arra, hogy a felelősség kérdését a fajvédők közel sem kezelték egyoldalúan. Kiváltképp Zsilinszky, aki elismerő véleményt is megfogalmazott a zsidóság szerepéről. Szerinte a magyarság önvédelméhez nincs szükség arra, hogy tagadják „…a zsidóság jó tulajdonságait és érdemeit a modern civilizáció terjesztésében és a modern gazdasági élet kiépítése körül. […] bizonyos kovászszerűséget a zsidó faji szellemtől igazságtalan volna elvitatni. Ezzel összefüggésben „a legszembeszökőbb és legkézzelfoghatóbb tényekkel […] szöges ellentétben állónak minősítette azokat a korabeli közhelyeket, melyek szerint „a zsidó mindig és mindenütt csak rombol, sohasem épít, csak bomlaszt, sohasem szervez, csak mások munkájából élősködik, másokat dolgoztat a maga céljaira, de maga sohasem dolgozik és sohasem alkot."[35]