Szerelem és más elbeszélések

DÉRY TIBOR

SZERELEM

ÉS MÁS ELBESZÉLÉSEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-688-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Déry Tibor jogutódja

VIDÁM TEMETÉS

Ha V.-né felizgult, rögtön hebegni kezdett. Erősen felindult kedélyállapotban dadogott. Amióta férje állapota válságosra fordult, a mássalhangzóval kezdődő szavakat gyakran csak nagy kínnal, többszöri nekifutásra tudta kiejteni, s ilyenkor idegességében vagy mellbe lökte azt, akivel épp beszélt, ha utcán járt, félretolta az előtte haladó járókelőket, vagy asztalnál ülve lesöpörte karjával az eléje állított feketekávés csészét, a hamutartót vagy a virágvázát. Férje rövidesen bekövetkezendő halálát olyan rendkívüli eseménynek tekintette, melynek hátra-, majd előrevetődő árnyékában bátran véthet a társadalmi illem ellen; a külvilág tartozik tekintettel lenni dúlt kedélyére.

A betegszobából kilépő orvost, noha ez szemlátomást sietett, maga mellé ültette a kerevetre.

– Egy csésze fekete?

– Nem kérek – mondta az orvos. – Sietek.

Az asszony feléje fordította kisírt arcát. – Már főzik. Egy perc alatt megvan.

– Kérem – mondta az orvos.

– Mi újság?

Az orvos vállat vont.

– Semmi javulás?

– Javulás?

Az asszony bársonyos, szép barna szeméből újra megeredtek a könnyek, s kedvesen pisze, kissé megduzzadt orra mentén, kétoldalt szoknyájára csöpögtek. – Drága doktor úr – mondta –, drága doktor úr! Én nem teszek le a reményről. Mondjon egy vigasztaló szót!

Az öreg, kopasz orvos lassan kivonta kezét az asszony két rákulcsolódó puha tenyere közül.

– Talán még egy hét.

– Egy hét? Nevetséges! – mondta az asszony. – Egy évet akart mondani?

Az orvos távozása után telefonon felhívta szabónőjét, egy fekete kosztümöt rendelt, s a lelkére kötötte, hogy legkésőbb két nap alatt elkészüljön vele. Hangos volt, izgatott volt. – Nem vá… vá… várhatok tovább – dadogta. – A ka… ka… katasztrófa akár holnap is bekövetkezhet, nem érti? Én nem bánom, akármit csinál, de meg kell lennie, különben ebben az életben nem lát többé! – Olyan izgatottan kiabált, hogy a szobában üldögélő három fekete ruhás öregasszony, mindhárman távoli rokonok, kik az orvosi látogatás alatt, mint a majdani siratóasszonyok előrevetített árnyékai, moccanás nélkül, visszafojtott lélegzettel, némán gubbasztottak az asztal körül, szinte egyszerre felütötték fejüket, felvonták szemöldöküket, s felemelték karjukat.

– Halkabban! – súgták. – Még meghallja!

Bözsi, az ötvenéves háztartási alkalmazott, behozta azokat a ruhákat, melyeket nyomban le kell vinni huszonnégy órás gyorsfestésre a tisztítóba. Egy téglaszín gyapjúszövet kabát, zománckék szövettel bélelve. A bélést kifejtik, mert drága anyag. Egy rózsaszín s egy fehér selyemblúz, egy börberikosztüm. Egy rózsaszín olasz santungselyem ruha.

– Nézz be, Matild, hogy elaludt-e már az injekciótól – mondta a leendő özvegy az egyik öregasszonynak. – Ilyenkor szeret aludni. De nem akarom, hogy a kisírt arcomat meglássa.

Mire Matild visszajött a betegszobából, az asszony a rózsaszín olasz santungselyem ruhát reszkető kezével visszaakasztotta a szekrénybe.

– De hisz ezt a nagyságos asszony úgysem viselheti többé – mondta a háztartási alkalmazott.

Az asszony hátat fordított neki.

– Tudod, Matild, hogy ez mibe került?

– Mibe?

– Nem tudom már – mondta az asszony. – Egy vagyonba. Fogd meg, micsoda selyem! S ha mégis életben marad?

Matild nézte, két ujja közé fogta, megcsipdeste a selymet. Vastag, puha anyag volt, csupa villany, szinte szikrázott az ember ujja alatt, órákig el lehetett volna tapogatni. Az ablakon behulló napfény rózsaszín hajnalfényeket gyújtott rajta, melyek végigcikáztak a föléje hajló három öregasszony arcán.

– Gyönyörű selyem – mondta Róza néni, a második öregasszony. – Vitesd le a tisztítóba, fiam, ezt már úgysem viselheted.

Az asszony a ruhát újra visszaakasztotta a szekrénybe. – Én bízom – kiáltotta erős, kellemes hangján. – Én bízom, Róza néni.

V. már másfél éve betegeskedett. Két hónapja, amikor végleg ágynak dőlt, X. professzor, az ország első tekintélye, európai hírű rákspecialista, megmondta az asszonynak, hogy férje menthetetlen. Szervezete már annyira legyöngült, hogy egy-két hétnél tovább nem bírja, de az exitus egyik napról a másikra, bármely pillanatban bekövetkezhet. Az asszony hitetlen arccal, könnytelen szemekkel hallgatta, s fejét némán meg-megrázva, megtagadta szívében a professzort. Két hónap múlt el azóta, s ami orvosilag lehetetlennek látszott, V. még mindig életben volt.

– Igazad van, aranyom – mondta Berta néni, a harmadik öregasszony, egy kövér, reszkető fejű özvegy, kinek, ha megszólalt, sírós, vékony hangja, mint a békanyál, az ember arcára, hajába ragadt, nyaka köré tekeredett – igazad van. Ne adj te az orvosokra! Ha rájuk hallgatsz, Ödönke már rég a sírban fekszik.

Berta néni tíz éve abból élt, hogy igazat adott V.-nének. A két másik öregasszony átgondolt stratégiai terv híján s mivel mindketten egyformán utálták az ügyes Berta nénit, egy csendes ellenzéki padocskán húzódott meg, s ha a reszketős fejűnek valamelyik buzdításáról félreérthetetlenül, napnál világosabban kiderült, hogy olyasmire vette rá az asszonyt, amit ez utólag megbánt, akkor mindketten rácsaptak. – Lám, megmondtam előre! – kiáltotta Matild néni, aki semmit sem mondott. – Hát én nem mondtam meg? – mormolta Róza néni, aki ugyancsak egy szót sem szólt, s oly megvető s diadalmas tekintetet szögezett Berta nénire, hogy ennek hófehér feje rögtön reszketni kezdett, s egy idő múlva sértődötten elvonult a betegszobába, fájdalmát morzsolgatni. Egyébként mindhárman jól megfértek egymással V.-né iránt érzett alázatos gyűlöletükben.

Az asszony taxit hozatott, s a haldoklót a három öregasszony gondjaira bízva, kikhez majd később még több látogató fog csatlakozni, bement a városba, kalaposnőjéhez, egy fekete fátyolos gyászkalapot rendelni. Közvetlenül, mielőtt elindult volna, megszólalt a telefon.

Matild néni, a telefonügyeletes emelte fel a kagylót. Ha alacsonyabb rangú személy jelentkezett, a beteg hogylétéről ő adott tájékoztatást, ő hárította el – ha úgy adódott – a jelentéktelen ismerősök s a szerény barátok látogatását, s valamilyen kifogással kimentette az asszonyt, ha ez történetesen délben még a fürdőkádban ült, vagy épp ebéd utáni álmát aludta. Fontosabb személyekkel azonban tilos volt eszmét cserélnie.

– Köszönöm, jól van – mondta, az ajtóból visszatérve, V.-né a kagylóba. Hangja tompa volt, fájdalommal átszőtt. – Cso… cso… csodálom, drága Gyöngyim, hogy nem küldtetek jegyet a holnapi be… be… bemutatóra. Ha Ödön megtudná, nagyon rosszul esne neki, nem is mondtam meg… Már miért ne mennénk el? Lehet, hogy Ödönnek nem lenne kedve vagy ideje, mert mostanában sokat dolgozik az emlékiratain, de azért rám is gondolhattatok volna. Igen, rám. Hogy azt hittétek, Ödön állapota súlyos…! – Hangja egyszeriben elmélyült, tragikusan rezegni kezdett. – Igen, ha egyszer majd magamra maradok, tudom, ez lesz a sorsom… Jól van, jól van! Csókolom Jánost.

A kalaposnőnél több gyászfátyolos modellt próbált fel, egyet kiválasztott, majd hazatelefonált, hogy a beteg nyugodtan alszik-e. A fekete nejlonharisnya beszerzése nagyobb fáradságba került. S.-nél, aki Szemere utcai lakásán valódi angol szövetek, francia parfümök s amerikai nejlonholmi eladásával foglalkozott, nem talált fekete harisnyát. Körtelefon ment szét a város valamennyi ismertebb csempészárus lerakatába, ez is eredménytelenül. Az asszony, szívében halálos fáradtsággal, melyet az erején s értelmén felüli küzdelem a halállal mindennap tíz újabb gonddal fejelt meg, taxit hozatott, s hazakocsizott. Három órára rendelte meg a gépírónőt, tehát pontosan fél háromra fel kellett ébresztenie a beteget álmából, hogy egy koffeininjekcióval, melyet saját kezűleg ad be neki, munkaképes állapotba serkentse.

Négy-öt látogató ült a nappaliban. Egy gyors tekintet: mind jelentéktelen.

– Alszik?

– Igen.

– Telefon?

– Fel van írva – mondta Matild néni. – Semmi fontos, fiam.

– A tű ki van főzve?

A háztartási alkalmazott már hozta utána a fekete ebonittálcán, egy nikkeltálban, mely mellett az injekciós fiola, egy üvegcse alkohol és steril vattával töltve egy üvegedény állott. Az asszony kabátban, kalappal a fején, sietve nyitott be a betegszobába; húsz perc múlva itt a gépírónő, s addigra a beteget fel kell tölteni munkakedvvel s erővel.

– Kész az ebéd? – kérdezte, amikor kijött a szobából.

A nappali állománya újabb látogatókkal szaporodott. A három öregasszonyon kívül még másik három-négy nő sugdosott az egy személyre terített asztal körül, kissé hátrahúzott székekkel jelezve, hogy az étkeztetésben nem kívánnak részt venni. A sarokvitrin mellett, egy kopott selyematlasz-karosszékben idősebb, ősz hajú férfi ült, s egy könyvet szorosan a szeme elé emelve, elmerülten olvasott. Ketten a vörös pamlagon ültek, egy volt grófné s erősen kopott, könyökén foltozott ruhában egy agársovány, hajlott hátú férfi, egy megszüntetett neokatolikus folyóirat volt szerkesztője. A jelenlevők valamennyien, köztük egy vidékre deportált híres kriminalista lánya s egy börtönbüntetését töltő ismert nőgyógyász felesége, pénzt kaptak V.-éktől.

V.-né jószívű volt. Jósága főképp bajba jutott egykori előkelőségek, a régi társadalomban többé-kevésbé ismert nevek felé hajlott, de olykor nem hátrált meg egy-egy szerényebb boldogtalanság elől sem. Ifjú művésztehetségek mindig számíthattak puha kezére. Alapjában véve nem szeretett ingyen adni, s ezért rendszerint valamilyen ellenszolgáltatást követelt, de ezt mindig többszörösen túlfizette. Apróbb műtárgyakat, régiségeket gyűjtött – az ebédlő s a vendégszoba a mennyezetig fel volt díszítve terrakotta szobrokkal, plakettekkel, kristályserlegekkel, a falon itt egy régi miseruha függött, amott egy görbe török kard – s bőkezűségét mindig meg lehetett indítani egy szerényen megvételre kínált antik mentegombbal, melyet gyűrűnek illik átdolgoztatni, vagy egy bibliával, mely a gróf Andrássy család hagyatékából maradt fenn. Közismert volt annak a fiatal festőnek az esete, aki ezer forintért egy kis kőszobrot adott el neki, melyet Petőfi bizonyíthatóan a saját szemével látott. A szobor a Pilvax kávéházzal szemben álló ház kapupárkányzatából származott.

– Miért főz paradicsomlevest? – mondta a háztartási alkalmazottnak. – Tudja, hogy utálom.

– De hisz a nagyságos asszony maga rendelte reggel!

– Mit kérdez engem! – mondta az asszony indulatosan. – Tudja, hogy mostanában nem vagyok beszámítható. Ne kérdezzen, más gondom van most nekem. Matild, hol a telefonlista?

Matild néni az abroszra simította az összegyűrt cédulát, melyet az asszony kanalazgatás közben figyelmesen áttanulmányozott. Nem volt köztük egyetlen olyan név sem, melyet érdemes lett volna visszahívni. Tanulmányozás közben már a második tányér leves fogyott el kanala alatt, amikor Böske behozta a húsételt, hagymás rostélyost krumplipürével s ecetes uborkával.

A háziasszony ebédje alatt a vendégek zavartalanul tovább beszélgettek, volt, aki közben elment, mások érkeztek helyette. A szobában állandó volt a jövés-menés. Egy főispán özvegye, ki havi száz forint segélyt kapott V.-éktől, elaludt a pamlag sarkában, s olykor nagyokat nyögött álmában. A karosszékben olvasó ősz hajú férfi felkelt, visszaállította a könyvet a könyvszekrénybe, másikat választott, s újból helyet foglalva a karosszékben, tovább olvasott. Mások csak rövid ideig maradtak, volt, aki a második tányér paradicsomlevesre érkezett, s a császármorzsánál már elbúcsúzott; a képzelt jelenléti íven való bejegyzésért nem sajnálta a hosszú utat s az autóbuszköltséget a Pasarétre. Tudvalevő volt, hogy V.-né minden látogatást – s minden elmaradást – pontosan számon tart.

– Hol temetjük el Ödönkét? – kérdezte egy ebéd közben érkezett, nyers szókimondásáról ismert kövér asszony, az egykori Angol–Magyar Bank elnökének özvegye, ki néhány hete jött vissza a deportálásból. Csizmát viselt, magas gallérú ingblúzt, rövidre vágott, simán lefésült hajat; köztudomású volt róla, hogy a szapphói szerelemnek hódol. Havi száz-százötven forint segélyt kapott V.-éktől.

– Hát hol? – mondta az asszony, fejét felkapva. – Természetesen a Kerepesiben.

– Sz… sz… korai arról még beszélni, méltóságos asszony – bólogatott Berta néni, függőlegesen reszkető fejét hirtelen ingamozgásra kapcsolva át. – Hova gondol? Ki beszél itt temetésről?

Az özvegy nem érdemesítette feleletre.

– A Kerepesibe? Nehéz lesz!

– Nehéz?… Miért?

– Oda már csak állami halottakat temetnek, old girl – mondta az asszony. – Hogy van, Matild néni? Hallom, hogy ötezer forintot nyert a békekölcsönhúzáson.

– Én? – kiáltotta Matild néni elsápadva. – Én? Ezt ki hazudta kegyednek?

– Nem igaz? I’m sorry. Pedig már meg akartam vágni egy százassal. Ha bejönnek az amerikaiak, dollárban adom vissza. No?

Időközben megérkezett a gépírónő, egy szemüveges, halvány lány. V.-né a faliórára nézett: húsz perc késés.

– Maga miatt kénytelen leszek még egy koffeint beadni neki. Tudja jól, hogy csak két órára hat. Most mennyi ideig dolgozhatnának?… alig ötnegyed órát.

– Elég lesz neki annyi is, öt perccel a temetés előtt – mondta a kövér özvegy.

A „temetés szóra a pamlag sarkában a főispán özvegye, mint egy ébresztőóra csengetésére, hirtelen felriadt kellemes szendergéséből, s jóízűen ásítva, mosolygó arccal körülnézett. A jelenlevők közül aránylag ő nyugodott a legbiztonságosabb anyagi alapon; lánya egy amerikai repülőtiszthez ment férjhez, s New Yorkból rendszeresen küldött neki Ikka-csomagokat, kávét, kakaót, rumot, zsilettpengéket, nejlonharisnyákat s külön csomagokban olyan „viseltes ruhákat, melyeket egy közvetítő ismerőse révén az egyik miniszter feleségének adott el. A kávét, kakaót, rumot V.-né vette át tőle, a piaci árnál valamivel drágábban, s olykor még adós is maradt az árával; így a háztartási alkalmazotton kívül, akinek meg a bérével maradt néha hónapszámra adós az asszony, ő volt az egyetlen „hitelező" abban az inváziós seregben, mely a V. házat állandóan ostrom alatt tartotta.

– Apropó – mondta az asszony, hirtelen felriadva ebéd utáni szótlan ejtőzéséből –, nincs egy fekete nejlonharisnyád eladó? Egész Pesten nem kapni egyetlen pár fekete nejlonharisnyát! Micsoda állapotok! Neked sincs?

– Sajnos…

Az asszony az özvegy lábára nézett.

– Az nem nejlon?

– Micsoda?

– Ami a lábadon van?

– Ez az egy párom van, drágám.

– Kétszáz forintot adok érte – mondta az asszony. – No ne gondolkodj! Nem mehetek a temetésre füstszínű harisnyában. Mindjárt le is veheted, adok helyette egy másikat is ráadásul.

Mialatt az özvegy, a társaságnak szemérmesen hátat fordítva, levetette vastag, visszeres lábáról a harisnyát, s felhúzta a cseretárgyat, a háztartási alkalmazott leszedte az asztalt. – Feketét parancsol? – kérdezte halkan. Az asszony körülnézett: a társaságban nem volt senki, aki érdemes lett volna a megtiszteltetésre.

– Csak nekem!… A méltóságos asszonynak adjon kétszáz forintot!… Hogyhogy, már nincs magánál pénz? Hisz tegnap…

A kriminalista lánya elbúcsúzott, új vendég jött be az ajtón. – Még egy csésze feketét, Bözsi – kiáltotta az asszony a háztartási alkalmazott után. Az új vendég, egy hátgerincsorvadásos, vékony nyakú, nagy koponyájú fiatal férfi, a fővárosnak egyik ismert festőművésze, a ritkább vendégek közé tartozott; többnyire azért jött, hogy ellenőrizze, nem akasztották-e le képeit az általa személyesen kijelölt helyükről, s nem üresedett-e meg a falon egy hely, mely egy másik képét vagy legalább egy rajzát befogadhatná. Neki járt fekete.

– Hallották, mit mondott tegnap a Szabad Európa? – kérdezte gunyoros vékony hangján, hánykolódó lábait az asztal alá igazítva.

Mindannyian hallgatták a Szabad Európát. A sokféle gondtól meggyötört arcok mégis egyszerre feléje fordultak.

– Hogy mit mondott? – A festő nevetett. – Páratlan, hogy mennyi ostoba, vagy mondjuk, naiv ember van még a világon, s főképp – körülnézett a szobában – a mi köreinkben. A házmesteremnek a felét sem lehetne beadni annak, amit mi naponta beszopunk. Hogy Csepelen fellázadtak a munkások! Hogy Szolnokon sztrájkolnak!… Igen, kisztihand, még egy csészével. Egy szerencse, hogy a párizsi házmester meg a felét sem veszi be annak, amit mi nyomnánk beléjük. Micsoda gyönyörű egyensúly!

– Gyönyörű? – kérdezte egy hang.

– A világot a hitetlenség tartja fenn, ugye, jámbor barátom? – mondta a festő a neokatolikus szerkesztő felé fordulva. – Az az igazi építő erő… Hogy van Ödön?

– Köszönöm, sokkal jobban – mondta az asszony.

– Ő sem hisz a halálban – bólogatott a festő, elégedetten körülnézve.

A háztartási alkalmazott ezüsttálcán egy pohárka nyers tejszínt, egy tányérkán kaviárt, egy pohár pezsgőt s egy harmadik pohárban egy kevés összetört jeget vitt be a betegszobába. Az írógép kopogása, mely a párnázott ajtón is átütött, leállt. De egy perc múlva apró hörgések, nyomott hangok, egy összeszoruló gégefő böfögése, reszelése hallatszott ki a szobából: a beteg hányt. Az ajtó kinyílt, a háztartási alkalmazott kivörösödött arccal, könnyes szemmel átszaladt az ebédlőn, majd egy mosdótállal s egy törülközővel kezében futva visszatért. Az asszony is felugrott az asztal mellől, s eltűnt a párnázott ajtó mögött.

– Egy falatot sem bír már lenyelni, szegény, rögtön kihányja – mondta Róza néni.

– Harmadik napja nincs benne egy szem táplálék – mondta Matild néni.

– Nem igaz – mondta Berta néni. – Tegnapelőtt este megivott egy fél pohár limonádét.

Böske, a háztartási alkalmazott újra kijött a betegszobából. Az ajtónál, kezében a mosdótállal s a törülközővel, egy percre megállt, s mintha mondani akarna valamit, tekintetét riadtan körüljáratta a társaságon, arca vörös volt az izgalomtól. De szemlátomást meggondolta magát, szótlanul megfordult, s kiment az ajtón.

A vendégek közül többen éltek az alkalommal, s eltávoztak.

A telefon csöngetett. – Sajnos – mondta a drámaíró felesége a kagylóban –, sajnos a színház már minden jegyet szétküldött, mindössze egy jegyet tudtam nagy nehezen szerezni. Akarod? Úgyis mondtad, hogy Ödön dolgozni kíván.

– Persze – mondta az asszony.

– Akkor küldessem el?

– Köszönöm – mondta az asszony. – Ki fog mellettem ülni?

– Azt én nem tudom, drágám – szólt a hang a telefonban már kissé türelmetlenül. – Honnét tudhatnám!?

Az asszony a keze fejével megtörölte könnyes szemét.

– Bocsáss meg, drága Gyöngyi – mondta –, nagyon érzékeny vagyok mostanában, nem bírok akárki mellett ülni. Talán megtudhatnád a színházban, hogy ki mellé szól a jegy. Ha megtudtad, telefonáltass. Igazán feljöhetnétek már egyszer. Ödön folyton rólatok beszél.

Csak kevés látogató maradt már a posztján, a ház törzsgárdája; újabb vendégek vacsora után fognak érkezni. Az asszony levetette cipőjét, s lefeküdt a pamlagra, lábát letakarta egy sárga-piros kockás könnyű pléddel. A feje fölött zsongó halk társalgás alatt szívesen aludta ebéd utáni álmát; de ezúttal valamilyen okból izgatottnak látszott, nem bírt elaludni. Egy idő múlva felkönyökölt, s magához intette a négyévi börtönre ítélt nőgyógyász feleségét, egy magas, szikár, horgas orrú asszonyt.

– Te is tudsz róla? – kérdezte halkan.

– Miről?

– Hogyhogy miről? – mondta az asszony ingerülten. – Hogy a Ke… ke… kerepesibe már nem engednek be!

– Hallottam.

– Ostobaság! – mondta az asszony. – Persze mindenkit nem temethetnek oda. Ilona!

Ilona, a Nemzeti Színház kiérdemesült tragikája, felállt karosszékéből, s döngő léptekkel a pamlaghoz vonult. – Mit parancsolsz, drágám?

– Te tudsz arról, hogy a Kerepesi már megtelt?

– Tudom, drágám – mondta a színésznő. – Utoljára Somlayt temették oda. Most már csak kommunistákat eresztenek be, drágám. A nemzet halottait. Gábor Andort… Nagy Lajost… Déry Tibort…

– Déry Tibor!… De hisz az még él! – kiáltotta az asszony.

– Dehogy él! – zengte a színésznő, hangját a legszebb tragikai hagyományok szerint hajlítgatva. – Magam is ott voltam a temetésén. Nagy felhajtás volt, Révai is beszélt.

– Ma… ma… matild! – kiáltotta az asszony.

A három öregasszony ugrásra készen, bársonysima talpakkal, behúzott körmökkel ült az asztal körül. Matild néni egy szempillantás alatt a pamlag fejénél termett.

– Te tudsz arról, hogy a Kerepesi már megtelt?

– Mit mondasz, szívem? – kérdezte az öregasszony a pamlag fölé hajolva.

– Tudsz arról, hogy a Kerepesi már megtelt?

– Persze – mondta Matild néni. – Tudok. De hisz Ödön már rég megmondta, hogy a Farkasréten szeretne