Zsámboky mozija

MÁNDY IVÁN

ZSÁMBOKY MOZIJA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palatinus, 2005

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-926-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

Megint egy halom fényképpel ment haza. Filmszínészek és filmszínésznők a régi időkből.

– Valami csak eszedbe jut róluk – mondta a szerkesztő.

Persze, hát hogyne! Miért ne? De, ha a lapnál igazán akarnak valamit, miért nem adták oda Csurgainak ezt a paksamétát? Ő aztán igazán mindent tud a filmszínészekről és filmszínésznőkről a régi időkből. Ennek a nyugdíjas postásnak van egy füzete (Egy? Tíz! Húsz!), abba mindenki belekerült, aki valaha is feltűnt a film vásznán.

Nekem nincs füzetem, és egyáltalán…

Zsámboky a szobájában szétrakta a képeket. Akárcsak egy társasággal tért volna haza.

Kedélytelen, kopaszos fikusz a nagy komód mellett. Mintha valaki nagy sietve ide tette volna. Valaki, akinek nagy sietve el kellett hagynia a lakást. Talán egy nő, aki egy időre idehúzódott, de Zsámboky most már megelégelte, torkig volt vele. Néhány holmit mindenesetre magával vitt. A fikuszt is felkapta. De hát be kellett látnia, hogy ez lehetetlen. Hová is indulna ezzel a fikusszal? Egy darabig tétován forgolódott. Aztán letette ide, a nagy komód mellé. Mert hát mennie kellett, mielőtt még Zsámboky hazatér.

Zsámboky egy-egy arc fölé hajolt. Akadt, akit hosszan elnézett.

Akadt, aki határozottan idegesítette. Semmitmondó, ostoba arc. És ami a tehetséget illeti, hát arról talán ne is beszéljünk. Akárhogy is, egyszerre körülvették ebben a szobában. Pearl White, Clara Bow, Douglas Fairbanks, Kay Francis, Lilian Tashman… Mindjárt elkezdődik egy beszélgetés filmekről, szerződésekről, szerződések felbontásáról.

Pearl White-nak például mintha igen kínos körülmények között bontották volna fel a szerződését.

Zsámboky a bodros, szőke fej fölé hajolt. A csitri! Hát persze hogy emlékszem rád, te csitri!

Sötét háttérből emelkedett ki Pearl White arca. Mosolygott. De az a furcsa, fájdalmas vonás a szája körül…

Tudom, hogy csúnyán elbántak veled. Akkor bontották fel a szerződésedet, amikor senki se várta volna. De most hagyjuk ezt. Ne beszéljünk róla. Akármi is történt, mindenki csak úgy emlékszik rád, hogy a csitri. Lehet, hogy akadnak nálad csinosabb lányok, szívdöglesztőbbek, de te voltál az igazi.

Elárulhatom, néha olyan pimasz voltál, mint maga az utca, ahonnan beviharzottál. Például a Riporterkisasszonyban. Szóval, amikor tudósításokat írtál egy világlap számára. Kezdjük azzal, hogy senki se bízott rád semmiféle riportot.

Nem mondom, hogy éppen sört vagy szivart kellett volna hoznod Bill T. Malcolmnak, a lap régi, oszlopos munkatársának. Ilyesmit mégse kívánhatnak egy fiatal lánytól. De talán azért osztottak be hozzá, hogy lesd minden szavát. Egyáltalán, próbáld tőle megtanulni, mi is az újságírás.

Ha Bill T. – aki örökké mellényben járt, és a kalapját feltolta a homlokára – elküldött valahova, hogy nézz körül, kislányom, akkor ez semmi esetre se azt jelentette… Értjük egymást, Pearl?

Mert mi is történt?

Megjön a világhírű hegedűművész az óceán túlsó feléről. Mindenki tudja róla, hogy nem nyilatkozik, hányingert kap az újságíróktól. Néhányat már fel is pofozott. Félelmetesen ingerült.

De Bill T. nem azért Bill T, hogy meg ne próbáljon mindent. Először is fel kell deríteni a terepet. Körül kell szimatolni. És ki legyen az előőrse? Senki más, mint a kezdő kis riporterlány.

Jól jegyezzük meg!

Ez volt a feladatod, és semmi más. Elmész a szállodába, ahol a mester részére lefoglaltak egy lakosztályt. Beszélsz a portással, végigsurransz a folyosón, a pálmák között. Megállsz a szoba előtt, az előtt a bizonyos szoba előtt. Majd eltűnsz. Szinte észrevétlenül felszívódsz a puha, bordóvörös szőnyegben. Repülsz a jelentéssel Bill T.-hez.

Bill T. pedig mérlegeli a helyzetet, latolgatja az esélyeket, valóságos haditervet dolgoz ki. Közben szívja a torpedószivarjait, mérhetetlenül sok sört iszik. Egyszóval, kézbe veszi az ügyet. Legalábbis így képzelték el a lapnál. Csakhogy a kis riporterlány mindent felborított.

Felderítetted a terepet, Pearl, semmi kétség! Nemcsak a folyosókat, de még a tetőt is. Az ablakpárkányokat. És amikor eljött az a bizonyos éjszaka, egyik ablakpárkányról a másikra ugrottál. Mintha mindig így közlekedtél volna. Akkor persze már azt is tudtad, hogy a mester ablakát éjszakára mindig nyitva kell hagyni. A világhírű művész szenved a fullasztó, városi levegőtől. Hiszen egyszerű falusi gyerek volt, mezítláb szaladgált a tarlón.

A mester oly sok mindentől szenved. Az idegtépő koncertektől, az ostoba, értetlen közönségtől. Hiába a taps, őt nem lehet megtéveszteni. Hangverseny után kitépi magát az ünneplő tömegből. Be egy autóba! Gyerünk a szállodába! Újságírók egész falkája követi, de hogy bárki is a közelébe férkőzhetne…

Szállodai szobájában valósággal letépi magáról a frakkot. Páncélként szorította a kemény ingmell.

– Megfulladok! Megfulladok!

Odarohan az ablakhoz föltépett ingmellel, nyakkendővel a kezében.

És kit lát az ablakpárkányon? Ki áll előtte, valami elképesztő otthonossággal? A riporterlány!

Zsámboky mosolyogva bólintott.

Úgy ám, ott álltál az ablakpárkányon. A mester pedig egyszerűen megdermedt. Te szóltál le, onnan fentről.

– Remélem, nem gondolja, hogy virágcserép vagyok, vagy valami ilyesmi?

Azzal már bent voltál a szobában. Kezedben notesz, ceruza. Elhangzott az első kérdés.

(Ki ne hallotta volna a hangodat abban a kis moziban? Vagy talán akadt valaki, aki a feliratra figyelt?)

És a mester? A világhírű hegedűművész? Becsöngette a személyzetet? Behívatta az éjjeli portást? Magát az igazgatót? Tombolt? Botrányt csapott? Szó sincs róla! Úgy felelt a kérdéseidre, akár egy iskolás gyerek.

A riport pedig benne volt a másnap reggeli lapban. Hiszen te még akkor éjjel berohantál a szerkesztőségbe, fölverted azt az álmos társaságot. Bill T. természetesen az igazak álmát aludta. Kalapja homlokára tolva, lába kinyújtva az asztalon. Mellette félig üres söröskorsó. De aztán egyszerre fölébredt, ó, nagyon is fölébredt!

– Riport? Miféle riport? Hogy merészelte az a csitri?!

Az a csitri sok mindent merészelt.

Mit műveltél ott fent a templom karzatán, Flanagan atya istentiszteletei alatt! Egy fehér ruhás lány a kórusban, oly ártatlan arccal! Csak éppen kicserélted az öreg orgonista kottáját. Csak éppen egeret kötöztél a szépséges Milly copfjára. Hogy másról ne is beszéljünk.

A városka hölgyei – élükön Milly édesanyjával – küldöttséget menesztettek Flanagan atyához.

– Atyám, tiltsa ki azt a kis vadócot!

Ő pedig behívatott téged a kis szobájába. Szigorúan megdorgált. Te meg csak néztél rá, rém illedelmesen, bűnbánóan.

Ó, persze Milly! Tőle valóban bocsánatot kell kérnem. Ő majd megbocsát, oly nemes lélek.

Akkor már te voltál Milly, aki megbocsát. Nemesen és roppant méltóságteljesen. Flanagan atya egyszerűen elnémult. Pedig éppen rád akart pirítani. Kislányom, barátnőid utánzása, kicsúfolása nem tartozik éppen a… De hát mindebből egy szót se tudott kinyögni. Levágta magát egy székre, potyogtak a könnyei a nevetéstől.

Mi volt a titkod?

Pedig nem is voltál mindig olyan kis vadóc.

Olykor csendesen benyitottál egy szobába. Odamentél valakihez, és végigsimítottál a homlokán. Egy mozdulat, egy tekintet, és minden rendben volt.

Akárcsak Arthur bácsinál, a lecsúszott tőzsdésnél. A kedvenc nagybácsidnál. Sose felejtetted el neki, hogy már kislány korodban úgy bánt veled, mint egy igazi hölggyel. Meg aztán észrevetted, hogy a családban kissé lenézik a kedves, lágyszívű Arthurt. Aki nem válogatja meg a barátait.

Arthurt pumpolták, szipolyozták. De ez még nem volt minden. Rettenetes tőzsde-manipulációkba kergették bele. Így aztán nem lehetett csodálkozni, hogy mindene elúszott. A családban ezt már előre tudták. Megjósolták.

Micsoda mellényei voltak Arthurnak! Micsoda selyemmellényei! Zöld, sárga, dohánybarna, meggypiros. És mi lett mindebből? Fonnyadt, ráncos, öreg mellény a karosszékben.

Ez a karosszék volt Arthur végső menedéke. Ide húzódott be a bukás után.

Nem zavarta senki. Azt aztán igazán nem lehet mondani. Hol voltak már a barátok!

Naphosszat rá se nyitották az ajtót. Mellette kis asztalkán pohár vörös bor. Ó, igen, az utolsó palackot bontották fel. Tégelyek, üvegcsék, mindenféle gyógyszerek. Hiszen Arthur szívét erősen megviselték az utóbbi idők eseményei.

Nyílik az ajtó.

Arthur föl se néz. Ugyan, ki jöhet! Legfeljebb az öreg házvezetőnő. De nem! Aki most belép, az senki más, mint Pearl!

Arthur tekintetében megcsillan valami. Abban a tört fényű tekintetében. Olyasféle mozdulatot tesz, mintha meg akarná igazítani gyűrött mellényét. Te pedig, Pearl, egyetlen mozdulattal lesöpröd az orvosságos üvegeket.

– Félre az ilyesmivel!

Végigsimítasz azon az ősz halántékon.

– Talpra állsz, Arthur bácsi! Neked talpra kell állnod!

Fájdalmas mosoly. Kislányom! Csakhogy te nem hagyod magad. Eléje kuporodsz, ölébe hajtod a fejed, és csak beszélsz, beszélsz.

– Bácsikám! Neked városokat kell felépítened! Hiszen valaha építész voltál. És micsoda építész! Meg kell mutatnod nekik… azoknak akik eltiportak!

Arthur egyszerre csak feláll a karosszékből. Felhajtja vörösborát.

– Megmutatom, kislányom!

Igen, talpra állítottad Arthurt.

Csodákat tudtál művelni. Ezt mindnyájan éreztük a moziban. Sorozatban mentek akkoriban filmjeid. Tíz-tizenkettő egy évben, vagy még több. Ez volt a te nagy korszakod. A Pearl White-korszak.

Aztán egyszerre csak… De hát hogy is történt?

Odafent, a Film Városában, legújabb filmed vetítése közben, a producer unott képet vágott. Talán mondott is valamit. Mint amikor valaki leveri szivarja hamuját.

– Nem lesz sok egy kicsit ebből a Pearlből? Nem gondoljátok, hogy a közönség néha más arcot is szeretne látni?

Abban az évben még két filmed készült. A következőben egy. 1923 az utolsó év.

Kisebb szerepeket később is kaphattál volna. Bizonyára gyengéd bájjal alakítottad volna egy megértő nővér szerepét. Akinek az öccse rossz útra tért. Egy fiatal anyáét, ahogy gyermeke fölé hajol.

Te nem kértél az ilyesmiből. Úgy akartál eltűnni előlünk, mint a csitri. És úgy is tűntél el.

Néha még játszották a filmjeidet. Olykor még fölmerült a Riporterkisasszony. Külvárosi mozikban, vasárnap délelőtt. Az ilyesmit matinénak hívják. Nem mondom, hogy leszállított helyárakkal, mert itt már nem lehet leszállítani a helyárakat. És hogy milyen a plakát? A falra felnyalnak egy rajzlapot. Valaki kézzel ráírja: A Riporterkisasszony. Amerikai filmvígjáték. Fősz.: Pearl White.

Inkább valamilyen vasárnapi iskolára emlékeztettek ezek a mozik. Kápolnára, ahol prédikáció helyett vetítenek. A zenét is egy harmónium adja.

Ezek a kis mozik is eltűntek. Egyszerűen bezárták őket. Hideg, esős novemberi vasárnap délelőtt még néhányan összeverődtünk a bezárt kapu előtt. Talán abban reménykedtünk, hogy még egyszer beengednek bennünket, és levetítik valamelyik filmedet. De hát erről már szó se volt.

Zsámboky csak nézte azt a lányt. A csitrit. Talán kérdezni akart valamit. Mi történt később? Amikor már nem volt film? Semmiféle szerep?

Semmit se lehetett kérdezni.

Sötét háttérből emelkedett ki Pearl White arca. Mosolygott, furcsa, fájdalmas vonással a szája körül.

Zsámboky hirtelen fölnézett. Megpillantotta egy nő képét a falon. Nagykalapos nő, virágok között. Az anyám? Vagy egy nő, aki valamikor itt lakott? De hát ki lakott itt nálam?

Napszítta nyugágy az ágy mellett.

Egy lány elmenekült, amikor meglátta. De tényleg… mit akarok vele? Valamikor az erkélyen állt. Aztán behoztam, és azóta…

Zúgó pofonok…

Zúgó pofonok az utcán, a téren, a kapualjban. Egyáltalán, ahol az anyja csak elkapja ezt a lányt.

Clara Bow…

Zsámboky nézte, nézte azt a kétségbeesett, dühös arcot. – Jó, jó. – Olyan mozdulatot tett, mintha le akarná csillapítani. Tudom, hogy sztár voltál. Ha valaki, hát én aztán igazán tudom. A legnagyobbak között emlegettek egy időben. A közönséged pedig… hát igen, döglöttek érted. És mégis… Örökké az a lány maradtál, aki ott ül a tér padján. A fiú átkarol, te meg a vállára hajtod a fejed. De akkor valaki egyetlen mozdulattal felránt a padról, és két olyan pofont kever le a fiú szeme láttára! Az anyád, ó, igen. Hogy szagolta ki, hogy éppen ezen a téren ülsz, és éppen ezen a padon? Remek szimata lehetett. Elkapott a téren, az utcán. A végén már a kapualjban csókolóztál, hiszen úgyis mindegy. Az aztán szép kis história volt. Anyád berántott a lépcsőházba, és ami ott következett! Olykor megtörtént, hogy egy lakó ki akart ragadni a kezéből.

– Na de asszonyom, mégis, a lépcsőházban!

Hát annak aztán gyászos napja volt.

És a fiú? Aki az előbb még esküdözött, hogy mindent megtenne érted? Egyszerűen elfüstölgött. Szerencsés esetben. Mert ha esetleg megpróbált valamit…

Egyet nem értek.

Hogy kerültél a filmhez? Hogy engedhette meg anyád? Nem kétséges, megvolt a véleménye a filmesekről.

Tudod, mit hallottam?

Éppen egy ilyen lépcsőházi jelenet közben akadt rád egy másodasszisztens. Vagy egy világosító. Vagy csak egy világosító barátja, aki azért még ott ácsorgott a forgatásokon. Meglátogatott valakit a házban. És aztán, ahogy jött lefelé