Anekdoták, furcsaságok

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

ANEKDOTÁK,

FURCSASÁGOK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Nádler Rita

978-963-376-290-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ráth-Végh István jogutódja

ELOLVASANDÓ ELŐSZÓ

Könyvem címéhez hozzá kell még tennem, hogy bocsássa meg az olvasó, ha olyan mondanivalóimra is akad, amelyekre nem lehet éppenséggel ráhúzni a „furcsaság" jelzőt. Az érdekesség indokolta, hogy tarkítsam velük a furcsaságokat.

Ami az anekdotákat illeti, hogy ebből a műfajból érdemes egyet-mást megóvni a feledéstől, arra nézve utalok egy példára.

Tudnivaló, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megszerezte Széchenyi István naplóit és egyéb feljegyzéseit. Van közöttük két kisebb jegyzetkönyv; egyiknek fedelén ez a felirat olvasható: „Jó és rossz, amit tapasztaltam". (Das Gute und Schlechte welches ich erfahren.) Érdekesebb tréfákat, anekdotákat, adomákat örökített meg bennük, amelyeket az 1814–1815 években, bécsi tartózkodása során hallott, s neki különösen megtetszettek.

Tarka összevisszaságban buggyannak ezek fel – a fiatal Széchenyinek nyilván nem volt egyéb célja velük, mint hogy elraktározza és későbbi időkre is felidézhetővé tegye a mosolyt, amely elcsattanásuk alkalmával ajkán végigsuhant. Közlök néhányat magyar nyelven.

FEUDÁLIS SZERELMES LEVÉL CÍMZÉSE:

Felül a borítékon: Nagyméltóságú gróf Zichy Károly Ő excellentiájának, az aranygyapjas rend lovagjának, a Szent István-rend nagykeresztesének, örökös főispán úrnak stb. stb.

Alul a borítékon: Adassék a levél Náninak a konyhában.

A JÓSZÍVŰ HERCEG

Lichtenstein Vencel hercegnek ellopták a pecsétgyűrűjét. A lopással vadászát gyanúsította, ezt el is fogták és nyolc napig kemény fogságban, kenyéren és vízen tartották. Ekkor kiderült az ártatlansága és szabadon engedték. A herceget egy ismerőse rá akarta beszélni, hogy kárpótolja valamivel a szegény fiút a kiállott szenvedésért.

– Már megtörtént! – szakította félbe a közbenjárót türelmetlenül a herceg.

– Hogy-hogy?

– Visszafogadtam a szolgálatomba.

HATÁSOS PRÉDIKÁCIÓ

A pap a szószékről Krisztus szenvedéseit ecsetelte. Mégpedig akkora hévvel, hogy megrázta az egész hallgatóságot. A férfiak könnyeiket törölgették, a nők hangosan felzokogtak. A pap meghökkent, a hatás túlságosan erősnek ütött ki; tehát, hogy a gyülekezetet lecsillapítsa, hozzátette:

– De hát ki tudja, vajon mindez igaz-e?

A CSODÁK CSODÁJA

Illés prófétát tüzes szekéren vitték fel a mennyekbe. Isteni csoda volt. De ami még ennél a csodánál is csodálatosabb: a tüzes alkalmatosságon nem égette meg az ülőrészét.

A TIZENKÉT APOSTOL

Mit tesz a tizenkét apostol a mennyországban? Egy tucatot tesz.

PÉLDA A TISZTASÁGRÓL

– Ma reggel csokoládét ittál, kedvesem? – szólt a férj a feleségéhez. – Nem, nem ittam – felelte az asszony.

– De hiszen itt a nyoma a szádon!

– Az még tegnapról való.

AZ ÜVEGSZEMŰ HÖLGY

Jobban ügyelt a tisztaságra egy másik asszony. Ennek egyik szeme üvegből volt, s azt éjszakára mindig egy pohár vízbe tette. Történt, hogy férje vadászatról fáradtan és szomjasan került késő éjjel haza; a mécses fényénél nem látott elég tisztán és egyik kezeügyébe eső poharat felhajtotta. Abban bizony az üvegszem rejtőzött, s a vízzel együtt lecsúszott a hirtelenkezű ember torkán. Persze hogy rettenetes görcsök rohanták meg s reggelre már olyan rosszul lett, hogy el kellett a borbélyt hívatni. (Akkoriban az orvos nem tartotta méltónak tudományos rangjához, hogy bizonyos műveleteket – érvágást, klistélyozást – ő maga végezzen, és rábízta a borbélyra.)

Jött hát az nagyloholva, de mire odaért, az üvegszem Í6 megtette a maga útját s már éppen odáig jutott, hogy kitekinthessen a szabad világba. A borbély épp akkor célozta meg szerszámával az illetékes testrészt, de egyszeribe kiejtette kezéből a klistélyt és rémülten felkiáltott:

– Jézus Mária! Innen valaki rámnéz!

(Széchenyinek úgy megtetszett a bolondos anekdota, hogy 1814 szeptemberében naplójába is bemásolta.)

KÖLTŐI VERSENY

Egy nemes úr vadászatra indult, lóháton, a lovásza kísérte. Hogy a hosszú út unalmát elűzze, s mert költői tehetséget érzett magában fickándozni, verseket kezdett faragni.

– Ide figyelj, Jancsi, mit szólsz ehhez a versikéhez?:

Az én nevem Húgó,

Szeretőm a húgod.

A legény tudomásul vette a családi becsületét érintő verset, de nem szólt semmit. Az úr hát tovább ugratta:

– Tudod mit? Próbálj te is ilyent csinálni.

A legény egy darabig elmélkedett, azután kibökte:

Az én nevem Jancsi,

Szeretőm az asszonyság.

Az úr nagyot nevetett, s csodálta önmagát, mennyire magasabban áll műveltség dolgában ennél a tanulatlan, buta parasztnál.

– Te ostoba szamár! Hiszen ez nem vers!

– De igaz – felelte a legény, rendületlen komolysággal. (Széchenyi megjegyezte az anekdota végén:

„Vajon hát költészet vagy valóság az élet igazi gyönyörűsége?")

A CSODAGYEREK

A természet néha úgy cselekszik, mint valamilyen szeszélyes művész. Egyszer fáradtan, unottan fukarkodik az életerő adagolásával és szellemi nyomorékokat küld a világra, másszor – szinte jókedvében – többszörösen halmozza el az új teremtményt a szellemi kincsek gazdag adományával.

Ilyenkor születik a csodagyerek.[1]

AKI HETVEN NYELVEN BESZÉLT

A bolognai egyetemnek századokon át világhíre volt. Olykor tízezernyi diák csődült ide Európa minden országából.

(S ami régen ritkaságszámba ment, még nők is beülhettek a padokba. Sőt nemcsak tanulhattak, hanem némelyikük taníthatott is. Petrarca idejében Giovanni d’Andrea a jogtudománynak volt a professzora, s Novella nevű leánya is olyan tudora volt annak, hogy a tanári kar megengedte: apjának akadályoztatása esetén helyette tarthasson előadásokat. A döntést azonban tanakodások előzték meg. A tudós leány ugyanis egyben veszedelmesen csinos is volt, s tartani lehetett attól, hogy a diákifjak tudományszomjához egyéb természetű szomjúságok is járulhatnának. Ám a jogász nem azért jogász, hogy a legfogasabb kérdésnek is ki ne húzhassa a zápfogát. Azt a megoldást eszelték ki, hogy jó, a lány felléphet a katedrára, de csak egy függöny mögül beszélhet. Onnan azután apróra szétszedheti a római jogot, a fiatalurak pedig legfeljebb csak a függönyön legeltethetik a szemüket, de tilosba nem tévedhetnek.)

Bolognának ezt a nevezetességét József nádor is meglátogatta, amikor 1817-ben beutazta Itáliát. Nagy kísérettel utazott, – osztrák, cseh és magyar főurakból tevődött össze a nádori uszály.

Az aulában Giuseppe Mezzofanti kanonok, az egyetem könyvtárosa fogadta a fényes társaságot. Ilyenkor üdvözlő beszédek szoktak elhangzani s a nádor szorongatta is kezében az előre elkészített latin szövegű választ.

De a kanonok nem latinul szólalt meg, sőt nem is olaszul, ellenben így kezdte:

– Fenséges úr!  Magyarország nádorispánja!

A nádor szeme nagyra tágult. Ez valami idegen nyelv volt, a hangzása után ítélve magyar lehetett. Nem értett belőle egy hangot sem! Hagyján, Magyarország nádora nem azért volt Habsburg, hogy értse annak a nemzetnek nyelvét, amely őt és seregnyi udvartartását fizette.

De hát a magyar főurak?

Azok is zavartan pislogtak egymásra. Egyik sem tudott magyarul.

Bécsben éltek, a császári udvar körül lakájoskodtak, ott költötték el a magyar föld milliós jövedelmeit, de fölöslegesnek tartották, hogy a hazájuk nyelvét is megtanulják. És megesett a szégyen, hogy olyan ember szólt hozzájuk magyarul, akinek semmi köze sem volt Magyarországhoz.

A beszéd bevégeztével a nádor gyorsan elhadarta a latin szöveget és sietett a professzorok közé elegyedni, nehogy szót kelljen váltani a különös pappal, akinek a csodálkozástól nyilván leesett az álla.

Ki volt ez a Giuseppe Mezzofanti?

A század egyik legbámulatosabb elméje, aki hetven egynehány nyelvet beszélt tökéletesen!

Bolognában született az 1774-ik esztendőben. Apja ácsmester volt, a fiút is csak ácsnak szánta. Járt azonban hozzájuk egy papi ember, ennek feltűnt a fiú rendkívüli emlékezőtehetsége. Próbára tette: felsorolta Bologna 70 templomát – s a gyerek pontos sorrendben utánamondta valamennyit. Azután a pápák neveit sorakoztatta fel előtte, Péter apostoltól kezdve, s otthagyta a fiút azzal, hogy egy hét múlva visszajön. Gondolta: ez mégis sok lesz neki, addigra elfelejti. Nem úgy lett. A pöttöm gyerek, aki még olvasni sem tudott, elfújta a kétszáznál több pápa nevét, szép egymásutánban.

Az ámuló pap odafordult az apához:

– A fiúból nem lesz ács. Papot faragunk belőle!

Beadták a papi szemináriumba; ott elnyert minden első díjat; majd nyelvtanulásra adta magát, s játszva tanult meg latinul, görögül, héberül, arabul, spanyolul, németül és franciául. 22 éves korában már az arab nyelv tanára a bolognai egyetemen.

Papi pályafutásából elég annyi, hogy utóbb a pápa Rómába rendelte, ott a könyvtár első őre lett, majd elnyerte a biborosi kalapot.

Nemcsak emlékezőtehetsége volt hihetetlenül terjedelmes, hanem mestere volt az élőszónak is. 1817-ben, József nádor látogatása idején már húsz nyelvet beszélt, – élete további folyamán felvitte hetvenre, sőt némelyek szerint nyolcvanra.

Egy német tudós 1841-ben meglátogatta s német rendszerességgel ekként osztályozta Mezzofanti bíboros nyelvismereteit:

Elsőrendű nyelvek: latin, görög, francia, angol, spanyol, portugál és természetesen német.

Másodrendűek: dán, hollandus, svéd, orosz, lengyel, cseh, szerb, török, magyar.

Harmad- és negyedrendűek: ír, albán, bolgár, illír, lett, román és lapp.

Keleti és egyéb nyelvek: arab, héber, szanszkrit, perzsa, örmény, georgiai, szír, kopt, abesszíniai, kínai – és még igen sok egyéb.

Az „egyébnek" csakugyan igen soknak kellett lennie, mert ez a felsorolás a hetven-nyolcvannak alig a fele.

Sőt nemcsak beszélni tudott ezeken a nyelveken, hanem néhánynak még a különböző nyelvjárásaiban is otthon volt. A franciát például nemcsak hibátlan párizsi kiejtéssel, hanem provanszi tájszólással is beszélte.

Byron, a költő, 1820-ban járt nála és azt írta róla, hogy valóságos nyelvszörnyeteg, a nyelvek Briareusa, őt magát is sarokbaszorította a tulajdon angol anyanyelve néhány kérdésében.[2]

Hogyan volt képes ezt a rengeteg nyelvkincset magába szedni?

A bolognai, majd a vatikáni könyvtár óriási anyagából sorra előkerítette a vonatkozó nyelvtant, s néhány hét elég volt, hogy végigtanulmányozza és soha többé el ne felejtse. Bolognában temérdek idegen fordult meg, s az egyetemre is özönlött a mindenféle nemzetiségű diák. Ezeket meglátogatta, a saját anyanyelvükön beszédbe elegyedett velük, s így tett szert a helyes kiejtésre, sőt a tájszólások ismeretére is. Megesett akárhányszor, hogy idegenek a tulajdon honfitársuknak nézték!

Némely nyelvnek olyannyira ura volt, hogy még verselni is tudott rajtuk!

Amikor 1849-ben bekövetkezett halála után hátrahagyott iratait rendezték, találtak köztük két magyar verset is. Az egyik Rómát, az ő második hazáját dicsőítette két hexameter-sorban:

Boldog Róma! ahol szentséggel uralkodik a hit;

Itt a’ mesterség s itt díszlenek a’ tudományok.

A másik általános elmélkedés a világi hívságokról.

Íme! Micsoda a világ,

Valóban árnyék, hiúság!

Boldog aki azt ismeri

És a mennyországot nyeri.

Mezzofanti kétségtelenül csodagyerekként indult, de tüneményes szellemi képessége csak a nyelvtudásra korlátozódott. Utána tehát egy egyetemes tudású lángészre keríteném a sort.

AKI MINDENT TUDOTT,

AMIT CSAK TUDNI LEHETSÉGES

Ismeretes Pico della Mirandola dallamosan zengő neve. 1463-ban született, a legkedvezőbb körülmények között. Főúr volt és dúsgazdag. Gyermekkorában mindent megkaphatott volna, amit csak szeme-szája megkívánt, de ő játék helyett tanult. Valami csodálatos tudásszomj vett erőt rajta. Aminő szenvedéllyel más gyermek a játékra veti magát, ugyanúgy esett ő a tudományoknak. A hatéves gyermeket labdánál jobban érdekelte a filozófia, a pajtásnál jobban a költők társasága; amíg egyidős társai az írás-olvasással bajlódtak, ő már latin verseket írt és bonyolult matematikai feladványokat fejtett meg.

Családja ámulva nézte a csodálatos elmének napról napra dúsabb kivirágzását, és beleegyezett, hogy tízéves korában elhagyhassa a szülői házat és beiratkozzék az egyetemre. A gyermektudós sorbajárta Itália és Franciaország legnevezetesebb egyetemeit, s úgyszólván itta a tudományt szinte a lerészegülésig. Végül már huszonkét nyelvet beszélt tökéletesen, s nem volt az a tudományág, melyben utol ne érte, sőt el ne hagyta volna mestereit.

Egyike volt azoknak a kevésszámú csodagyerekeknek, akikre az ész túlkorai fejlettsége nem volt semmi ártalommal. Elméje serdült korában is épp olyan fénnyel ragyogott. 23 éves volt, mikor Rómába érkezve közzétette híres kihívását a világ valamennyi tudósához. Ez a tudományos viadal a középkorban honosult meg az egyetemi városokban. Aki úgy érezte, hogy kellőképpen jártas a klasszikus irodalomban és a tudományok minden ágazatában, formális kihívással szólította fel a város diákjait és tudósait, hogy álljanak ki tudományos tornára, adjanak fel neki téziseket s ő azokra felelni fog.

Pico della Mirandola kihívása abban különbözött a szokásos tudományos viaskodásoktól, hogy ő maga dolgozott ki 900 tézist minden létező tudományból. De omni re scibili, így nevezte el téziseit, vagyis más szóval: vállalkozott, hogy vitába szálljon mindenről, amit csak tudni lehetséges! Ilyen nagy szó még sohasem hangzott el semmiféle egyetemen, mert hiszen a tudás határai végesek. De a lángeszű fiatal tudósnak volt bátorsága azt állítani, hogy az ő tudása végtelen.

A mérkőzésre azonban nem került sor. A professzorok féltek az esetleges vereségtől, és kibújtak a próba alól. Azt eszelték ki, hogy feljelentették a merész fiatalembert az inkvizíciónál, ráfogván, hogy tézisei eretnekséget tartalmaznak. Némi rosszakarattal könnyű volt akkoriban a teológiai fejtegetések során eretnekségre mutató mondatokat kihalászni. Találtak is tizenhármat, ezekre rá lehetett fogni, hogy ellenkeznek az egyház tanításaival. A tudományos tornát tehát betiltották, mire az elkeseredett fiatal tudós otthagyta az egész tudományos világot és visszavonult Firenze melletti kastélyába.

Itt élt továbbra is magányosan a tudásnak és az alkotásnak; olvasott és könyveket írt. De a kivételes lélek fáklyája túlságos lánggal lobogott, s idő előtt emésztette el a test erejét. 1494-ben, 31 éves korában a tüneményes elme fénye örökre kialudt.

A BÁMULATOS CRICHTON[3]

James Crichton 1560-ban született Skóciában, előkelő családból; anyja rokona volt a Stuartok királyi házának. A fiú csodálatos gyorsasággal tanult meg minden tantárgyat és olyan szédületes ütemben haladt előre a tudományokban, hogy mire elérte életének tizenkettedik esztendejét, már baccalaureus lett az egyetemen. Hallatlanul nagy dolog volt ez, hiszen ezt a címet csak az nyerhette el, aki legalább két évig hallgatott előadásokat és letette a kötelező vizsgákat.

Tizenötéves korában már annyi temérdek tudományra tett szert, hogy elérkezettnek látta a tudományos bajvívás idejét.

Nagy magabízással Párizst szemelte ki erre a célra. A kihívást kiszögezte az egyetemi kollégiumok kapuira és neves tudósok lakásával szemben a földbe vert póznákra. Az állt benne, hogy mától számított hat hét múlva meg fog jelenni a navarrai kollégiumban és kész lesz megfelelni minden hozzá intézett kérdésre, akár a teológia, akár a jogtudomány, akár a matematika, akár a szabad művészetek, szóval bármely tudományág köréből. Éspedig nem csupán latinul, hanem tetszés szerint görögül, héberül, arabul, szírül, franciául, spanyolul, olaszul, angolul, hollandusul, flamandul és szlovénül, sőt mind e tizenkét nyelven kívánatra versben is hajlandó válaszolni!

Párizs zúgott, mint egy megbolygatott darázsfészek. Minden épkézláb tudományos férfiú nekihasalt az íróasztalnak és iparkodott a legkörmönfontabb téziseket kidolgozni. A Crichton-gyerek pedig ezalatt hozzá sem nyúlt a könyveihez, hanem sorra járta Párizs mulatóhelyeit és végigtáncolta az éjszakákat. Tudni kell, hogy igen szép fiú volt, jó táncos, kitűnő vívó, pompás lovas – szóval, mintha az anyatermészet le akarta volna tenni a remeket, amikor ezt a tökéletes emberpéldányt alkotta.

Természetesen, ha akárki fia vágta volna a párizsi tudományos világ szemébe ilyen önhittséggel a kihívást, szóba sem álltak volna vele. De Crichton Skócia lordfőügyészének a fia volt és feje körül a Stuart-ház glóriája ragyogott. Nagy gyönyörűség várt hát a tudomány szürke embereire: legyűrni, nevetségessé tenni a kérkedő főúri gyereket. Háromezer hallgató gyűlt egybe a kitűzött napon, hogy végigélvezze a skót ifiúr vereségét. Legelöl Párizs tudományos világának kitűnőségei nyomakodtak, a verejtékes munkával kidolgozott téziseket szorongatva. Reggel 9 órakor nyitotta meg az egyetem rektora a tudományos tornát és a 15 éves csodagyerek kilenc órán keresztül állta a feléje viharzó kérdések ostromát, ötven tudós ötszáz agyafúrt kérdéssel rohamozta meg a fiút, s a közönség egyik ámulatból a másikba esett, amikor látta, mint veri az vissza könnyűszerrel a rohamot. Nem adhattak fel neki olyan kérdést, amire ne tudott volna megfelelni, sőt később már támadásba ment át, és sorban táncoltatta meg ellenfeleit: ha görögül kérdezték, arabul felelt, – latin kérdésre szír vagy héber nyelven válaszolt. A közönség kénytelen volt elhinni a hihetetlent, s a tulajdon fülével meggyőződni róla, hogy ez a szőrtelen arcú fickó olyan befogadóképességű elmén rendelkezik, aminőre eddig nem volt példa a szakállas tudományban. Robbant a siker, dörgött és viharzott a taps; a rektor gyémántgyűrűt és egy zacskó aranyat nyújtott át a győztes viadornak.

Innen Rómába ment s ott már nem részletezte a kihívást, hanem röviden így szövegezte meg:

Nos Jacobus Crichtonus, Scotus, cuicumque rei propositae ex improviso respondebimus. (Mi, a skóciai Crichton Jakab, minden hozzánk intézett kérdésre rögtönözve fogunk válaszolni.)

Rómában a pápa előtt, majd Velencében a dogé jelenlétében tett bizonyságot hallatlan képességeiről, amelyek nem hogy határosak lettek volna a csodával, de valósággal túlbuggyantak a határon, át a csodák megfoghatatlan világába. Padovában kételkedőkre akadt, ezek nem akartak hitelt adni a híreknek; ismét kiállt hát szellemi bajvívásra, s ezúttal három teljes napon át gyűrte, gázolta, hengerelte le a fiatal gyerek a vén egyetemi város tudósait. Aldus Manutius jelen volt a háromnapos agycsatán; azt írja róla, hogy soha Itáliában úgy nem ünnepeltek embert mint a győzedelmes „admirabilis"  Crichtont. Sőt, ami a sikert még kirívóbbá avatta, voltak olyanok, akik fejcsóválva mondogatták, hogy ez nem anyaszült ember, ez maga az Antikrisztus.

De a végzet már varrogatta a fekete szemfedőt, amellyel ezt a ragyogó pályát le szándékozott borítani. Crichton Mantovába került. Ugyanakkor ott egy bérvívó garázdálkodott, aki három halálosvégű párbajjal szerzett magának gyűlöletes hírnevet. A három özvegy az uralkodó herceg elé borult, és megtorlásért könyörgött. A herceg nem tehetett egyebet: ötszáz arany jutalmat tűzött ki annak, aki a garázda párbajhőst megleckézteti. Crichton – ekkor már 23 éves délceg ifjú – kihívatta a spadassint életre-halálra.

Nem, ez nem volt még a vég.

A párbaj előtt megtudakolta, hogy a három áldozatot testük mely részén érte a halálos szúrás? Amikor aztán összecsaptak, hihetetlen gyorsasággal ugyanezeken a helyeken döfte meg ellenfelét. Mind a három döfés halálos volt. Az ötszáz aranyat szétosztotta a három özvegy között.

A herceg úgy megszerette a csodálatos ifjút, hogy rábízta a fia nevelését. De a fiatal Vincenzo élvvágyó, tanulni nem akaró, haszontalan fráter volt. Közte és nevelője közt egyre élesebben bontakozott ki az ellentét, különösen akkor, midőn Crichton eddigi képességeinek tetejébe mint színdarabíró és színész is megnyilatkozott: írt az öreg herceg tiszteletére egy komédiát és ő maga tizenöt különböző szerepet játszott el benne. Ennyi tökéletességet a hercegi tökfilkó nem bírt elviselni; halálos gyűlölet burjánzott fel benne a nevelője ellen.

A karnevál kacagta be Mantova éjszakáját, amikor Crichton egyedül ment az utcán hazafelé, gitárját pengetve – mert mondanom sem kell, a muzsikában épp olyan tökéletességre vitte, mint a többi művészetben. Egyszerre három álarcos rohanja meg, meztelen karddal. El a gitárt, ki a hüvelyből a kardot. Két ellenfelét leszúrja, a harmadiknak kezéből kiüti a fegyvert. Emez életét féltve, ledobja az álarcot. A fiatal Vincenzo volt, mint az olvasó helyesen sejti.

De azt nem sejtheti, ami következett.

Crichton megdöbbenve látta maga előtt az uralkodó herceg fiát, a trón örökösét. Az akkori idők hamis szervilizmusán még ez a tündöklő elme sem bírta magát túltenni: féltérdre ereszkedett, és alázatosan előkelő gesztussal átnyújtotta kardját. Ilyen esetben a bakonyi erdők magyar betyárja megvakarta volna a fületövét, és visszaoldalgott volna a sűrűbe. De a hercegi betyárlegény erkölcse mélyen alatta maradt a bakonyi zsiványénak: mivel immár Chrichton volt fegyvertelen s a kard az ő kezébe került, habozás nélkül leszúrta a védtelen ellenfelet.

Egy rongy suhanc – Itália legragyogóbb emberpéldányát…

A TÍZÉVES JOGTUDOR

Egy Andreas Canter nevű hollandus gyerekről az a hír maradt ránk, hogy tízéves korában a groningeni egyetem a jogtudományok doktorává avatta! így tehát túlszárnyalta volna valamennyi ezideig élt csodagyerek rekordját, mert hiszen Pico della Mirandola tízéves korában csupán az egyetemi beiratkozásnál tartott, a bámulatos Crichton pedig tizenkét éves korában bár, de csak egy alsóbbfokú egyetemi képesítést ért el, a baccalaureatust. Hogy valaki tízéves korában jogtudori diplomát nyerhessen, az meseszerűen hangzik s az olvasó hajlandó kalandos, ellenőrizhetetlen mendemondának minősíteni.

Márpedig a hír igaz.

Hiteles, írásbeli bizonyíték van rá: Frigyes császárnak Bécsből, 1472. január 25-ről kelt levele, amellyel a kis világcsodát meghívja Bécsbe, hogy szemtől szemben gyönyörködhessék benne. A császár a levelet sajátkezűleg írta, és külön követtel küldte Hollandiába. A levél felsorolja az ifjú tudós képességeit és kiemeli, hogy „a széptudományok minden ágában nagy jártasságra és tökéletességre tett szert; az egyházi és világi jogot teljesen ismeri; az ó- és újtestamentumot nem csupán elejétől végig tudja, de képes azt nyilvánosan ismertetni és magyarázni; sőt arról is bizonyságot tett, hogy a szentírás-magyarázatból rendezett nyilvános vitákon képes magáért helytállni, s a legfinomabb élű kérdések elől sem hátrál meg, hanem nyugodt biztonsággal válaszol reájuk."

Ez bizony hallatlan teljesítmény egy tízéves gyerek részéről. Golyózás, labdaütés és kergetőzés helyett a régi perjog bonyolult útvesztőin keresztül küzdenie magát, vagy pedig a kánoni jog borotvaélességű megkülönböztetései között eligazodni, s olyan házasságjogi tételekről vitatkozni, amelyeknek hátterét a tízéves gyerek minden koraérettsége ellenére sem láthatja tisztán! De úgy látszik, a csoda valóra vált, mert a császár levelét így folytatja:

„Mindezeknél fogva, mihelyt csak lehet, indulj útnak és jelenj meg Bécsben császári trónunk előtt abból a célból, hogy amennyiben személyesen is meg fogunk győződni tudományodról, a doktori rang aranyos jelvényeivel megkoszorúzzunk és felékesítsünk. Annak utána meghívunk császári udvarunk egyik legelőkelőbb hivatalára s annál becsesebb és kedvesebb leszel előttünk, mennél zsengébb vagy életkorodban. Isten veled hát, édes fiam, légy rajta, hogy mielőbb láthassalak s hajlottkorú császárod ne legyen hosszabb ideig megfosztva jelenléted csodálatos vigaszától."

Sajnos, a bécsi levéltárakban nem akadt további nyoma a csodagyerek látogatásáról szóló feljegyzéseknek. Valami fontos oka lehetett, hogy ne tegyen eleget a császári hívásnak. Lehet, hogy betegség gátolta meg, de az is lehet, hogy időközben egy másik csodagyereknek félelmetes árnyéka vetődött Bécs városára: a magyar Mátyás király gigászi alakja magasodott fel Ausztria határán s a császárnak nagyobb gondja volt a saját bőrére ügyelni, mint hollandus gyerekeket doktorrá koszorúzni.

A Canter-gyerek további sorsáról nem találtam adatokat.

A LEGCSODÁLATOSABB CSODAGYEREK

A zsengekorú tudósok között a legpáratlanabb tünemény volt az úgynevezett „lübecki csodagyerek". Christian-Heinrich Heineken volt a kis világszenzáció neve. 1721 februárjában született Lübeckben.

Apja festőművész volt, s nem is sejtette, minő képességek rejtőznek a gyenge kis csecsemőben. Véletlen műve volt, hogy ezek váratlanul kibontakoztak. Heinékének házában lakott egy sziléziai nemes. Ennek nem volt semmi dolga a világon s unalmában el-eljátszadozott a jóképű csecsemővel. Egyszerre csak észrevette, hogy a gyerek figyeli beszéd közben a szája járását. Nyomban kísérletezni kezdett vele, neveket és szavakat ismételgetett előtte s a tízhónapos csecsemő hűségesen mindent utánamondott. Most már egész napját a gyerek mellett töltötte. Az eredmény az lett, hogy további két hónap múlva, vagyis egyéves korában Keresztély-Henrik úrfi nem csupán folyékonyan beszélt, de ismerte és el tudta mondani az ószövetség öt első könyvében foglalt történeteket!

Még két hónap: a gyerek ismeri az egész ószövetséget.

További két hónap: megtanulja az újszövetség történeteit.

Táplálékot mindezideig csupán a dadájától fogadott el. Hogy egyéb eledelre is rákapassák, odaültették maguk közé az asztalhoz. De a gyereknek esze ágában sem volt, hogy megkívánja a felnőttek eledelét. Csakis szellemi táplálékon járt az esze. Ha valamilyen étellel megkínálták, nem nyúlt hozzá, ellenben kérdezgetni kezdte, hogy mi az? hol terem? hogyan készült? és így tovább. Addig nem hagyott nyugtot a nagyoknak, amíg mindent töviről hegyire el nem magyaráztak neki.

Ez a lángoló tudásvágy hihetetlen erővel lobogott a törékeny, beteges kis testben. A biblia után magába szedte az ókor történetét s két és féléves korában már teljesen jártas volt az egyiptomi, asszír, perzsa, görög és római birodalmak történelmében. Tudományát kiegészítette a földrajzzal, s ha eléje tettek egy térképet, nem csupán a városokat és folyókat kereste ki rajta, de képes volt megjelölni minden