Orsika

IGNÁCZ RÓZSA

ORSIKA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Papp Norbert

978-963-374-398-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

KOMÁROMI DEÁKOK

Az oskolaház fedelét négy szuvas gerenda tartotta. A belülről fűthető kis kemence füstje-korma fekete csíkosra festette a gerendák között a sártapasztást. Dunáról fúvó szél rezegtette a kifelé keskenyedő ablaknyílás rücskös pergamenjét. A szoba közepén egy fatönkön mécses világított bizonytalanul, mellette penészzöld színű vas tintatartóban bodzalé sötétlett. A ragadós tintát tizenegy hasított lúdtoll mártogatta. Az ifjak a mécset és tintatartót hordozó tönkasztalka körül fényesre ült, alacsony tölgyfarönkökön kuporogtak, ölükben kétarasznyi deszkatábla, azon papiros.

Oktatójuk, Vince preceptor a maga külön, oldalt nyíló kis szobájának tárt ajtajában állott. Fényes fekete haja a szemöldökfát súrolta. Sápadt volt, sovány, lobogott a szeme, mintha láz emésztené.

A tanulók fekvőhelyei kettesével egymás fölé ácsoltan, a fal mellett sorakoztak. A deszkaalkotmányokban gödrösre feküdt szalma, a szalmán a deákok göncei: egy-egy felsőköntös, egy-egy tarisznya. Az egyik ágyon lant, könyv a másikon. Az ágyakban kettesével háltak; csak Pálnak, a tizenhét éves segédpreceptornak jutott külön fekhely. A kemence nyílása tárva; a tűzlyuk felett levő lábasedény üres. A kemence padkáján egy ugyancsak üres véka, a padka feletti polcon egy fél száraz kenyér.

Mióta Komárom helvét hiten levő prédikátora elmenekült Oláh Miklós érsek szüntelen zaklatása miatt, a városban a hívek meg az iskolabéliek vezető nélkül maradtak. Nincsen, aki kiprédikálná a városbélieknek azt az istenes kötelességet, amit pedig elég sokan megfogadtak: hogy a város deákjait élelemmel segélyezik. A szülők a konviktus árát csak két deákocska után fizetik. Az egyik szőlősgazda, s az a bort csak szüret után adja be tartási és tanulási fizetségképpen. Szerencse, hogy a másik fizető deák az egyik tehetős komáromi molnárnak a fia. De nehéz, hogy tizenegy, vagyis tizenkét száj egye azt, ami Kis Balázs szüleitől kerül.

Mikor Vince az idén tavasszal, régi szokás szerint, Szent Gergely napján hat, tavalyról továbbtanuló deákjával énekelve házról házra járt, új oskolásokat toborozni, mintha mind összebeszéltek volna a jobb módú komáromiak: egy se hagyta tanulni a gyerekét.

– Minek az – mondogatták –, minek az ebben a rettenetes háborús időben? Addig magáé az ember gyereke, míg odahaza tudja, a suton.

Csak olyan árva meg szegényparaszt, ingyen-koldus gyerekeket tudott összeszedni Vince uram, mint Gáspár, Jónás meg Miklós.

Jobbágyivadék volt Vince maga is. De őt, a sárvári juhász legkisebb fiát annak idején maga a nagyságos Nádasdy főná­dor­ispánné taníttatta, a maga költségén egy esztendőre még Wittenbergába is kiküldötte. Máig, huszonkettedik esztendős koráig a tanulás mennyi nagy iskoláját végigjárta Vince! Még Kálmáncsehiben is preceptorkodott, tudós Szegedi Kiss István prédikátor uramnak eklézsiájában, s tán rektor is lett volna belőle, ha a prédikátort a bíró a törökkel el nem viteti. Hogyan is eshetett meg Kálmáncsehiben az, hogy Furia Albert bíró uramat úgy meg tudta bolondítani a felesége?!

„Úgy látszik, a legtöbb bajnak forrása Éva anyánk leánya, az asszonyi állat! – gondolta Vince, míg nézte a deákjait. – Nincs másképpen, minthogy a hiúság kígyója birizgálta fel az eszét annak a Furiánénak is. Mert mi rossz volt különben abban – mikor is történt, hatvanegyben, igen, akkor, mikor egyezerötszáz és hatvanegyet írtunk –, hogy Szegedi uram az újesztendei prédikációját a szentek imádata elleni mennydörgésre használta fel? Majd ennek folytán elmagyarázta az állítólagos szentekről elnevezett asszonyi nevek eredetét is. Így esett, hogy azt találta mondani: a magyarul Orsolyának mondott asszonyi név a latin Ursulából származik, Ursula pediglen nőstény medvét jelent. Ezen dühödött meg Furia Albert bíró uramnak a templomban éppen jelen levő Orsolya nevezetű felesége annyira, hogy az urával álnokul beárultatta a pécsi bégnél a szegény prédikátort, mintha ő akadályozná meg, hogy a csehiek az ajándékadót a töröknek megadják!" A prédikátor úr azóta is a török fogságában ül. Vince meg fél esztendei csavargás után ide került, ebbe a városba, ahol talán még az előbbi gazdájánál is jobb gondviselője támadt volna az itteni prédikátorban, Huszár Gálban, ha azt meg a pápisták nem futamítják meg innét.

Szép kis városka ez itten, a Vág meg a Duna összeömlésénél, a sok sziget mellett, a hatalmas királyi vár tövében, ahol azt a csodálatos arcú leányt pillantotta meg, akit, lám, de különös, ugyancsak Orsikának hívnak.

„De az Orsika név, az más lesz, nem ugyanolyan „Orsolya! Az nem származhatik a vérengző Ursula medve nevétől – gondolta Vince, és hirtelen, mintha az ablak pergamenjére festődött volna, világosan maga előtt látta egy pillanatra gersei Petheő Orsika várbeli kisasszony halovány bőrű, fekete haj keretezte, szépséges orcáját. Pedig mindmáig a valóságban csak kétszer láthatta. Először akkor, amikor Huszár Gál urammal a várban jártak, s a kisasszony a belső kastély nyitott ablakából a háromszegletű várudvarra letekintett.

Jól tudta Huszár Gál uram, hogy gersei Petheő János, a vár főkapitánya pápista, s az a kisasszony is! Azt mondják, nem is édes leánya a főkapitánynak, csak a bátyjának, Petheő Istvánnak az árvája. De Huszár Gál uram úgy argumentált, hogy pápista ide, pápista oda, a várúrnak keresztényi kötelessége volna istápolni a tanuló gyermekeket. Petheő uram türelmes férfiú; a várbéli német zsoldosoknak a Luther szerinti istentisztelet-szolgáltatást is engedélyezi a várkápolnában. Vagyis inkább nem sokat törődik vele, hogy hitbéli dolgokban mit tart a vár népe. Azt mondják, ő maga többet ül Bécsben, mint idehaza. Ott van a báróné felesége meg a gyerekei is, az igaziak. De parádékra mindig hazajár, meg jön a vár erősítése, javíttatása végett is, követfogadásra, követbúcsúztatásra, a naszádosok gyakorlatoztatása miatt. Éppen akkor sem volt Komáromban, mikor Vince a pappal ott járt. Így aztán még mostan sincsen eligazítva a várból kapandó deákkommenció dolga. Pedig bevett szokás volt: a várkapitányok hajdan megadták a város deákjainak a kommenciót. Valamit tennie kellene. Baj lesz, ha az oskolások dolgát minél előbb el nem rendezi.

Huszár Gál uram már a második gazdája, akit a hatalmasok erőszakoskodása ragad el, s aki híján támasz nélkül maradt Vince. Pedig a prédikátor, míg itt élhetett a városban, sok jó dolgot kezdett el. Azt is ő vezette be, hogy a deákocskák a temetéseken énekeljenek. Nagyeszű férfiú volt, Isten vezérelje új útjain. Könyvnyomtató szerkezete is van! Minő kár, hogy elmenekítette azt is magával! Volt itt Komáromban olyan szokás is, amit meg éppen Huszár Gál törölt el. S miért? Éppen a nagy pápizmus-ellenessége miatt. Pedig az istenes szokás volt, hogy a városiak Szent Gál napján minden oskolás gyerek részére egy-egy kakast adományozzanak. Szent Gál volt a gyermekek védőszentje annak előtte. Huszár uram tán a saját Gál neve miatt nem tűrhette Szent Gál tiszteletét? A szokást azért meghagyhatta volna, öreg komáromiak sorolják, hogy ennek előtte Szent Gál napján az oskola bekerített udvarán kakasviadalokat is tartottak a deákok részére beszolgáltatott szárnyasok között, s elsőnek azt a kakast vágták le, amelyik a viadalban alulmaradt. A viadalnézők pedig a mulatságért még egy-egy pénzt is vetettek a konviktus konyhája részére. No, manapság ugyan nem vetnek! Temetésre énekelni még csak el-elhívják a komáromiak a deákokat; tudnak is a legénykék mindenféle hitvallás szerint való énekeket, ki minőt kíván, olyant. De hát hány olyan tehetős halott akad manapság, akit istenfélő módon énekszóval temetnek?

Most meg már mintha születni sem akarnának Komáromban. Keresztelőre sem hívták őket, már van vagy három hete. S ha elvétve hívnák is a deákokat, szép énekszóval újszülöttet köszönteni, mit vetnek a komák a szegény mendikánsok tarisznyájába? Pénzt aligha. Legtöbbje egy-egy marok pörcöt ad. Meg egy-egy kupa pohánkakását! – háborgott Vince magában, és gyomorcsikordító éhség fogta el. „Kalács meg sódar – gondolta, és sóhajtott egyet –, az csak az énekben van, hogy az után áhítoznak az szegény deákok. Úgy, ahogyan nagy hiába meg is tanétottam az ifjaknak a magam szerzette kéregető éneket."

S míg merengve nézte az ablaknyílást, hallani vélte a két hangra fújt deákkántus textusát úgy, ahogyan kigondolta, megszerzette, s ahogyan megtanította nekik:

Híres város Nagy-Komárom,

deákot tart olcsó áron,

nem ruházza, nem eteti,

kéregetést megengedi.

Énekelj, hogy éhen ne vessz,

sírjál, ha kell, ha kell, nevess;

kenyeredet hogy megkeresd,

énekszóval szánalmat esdj.

Nosza, szálljunk házról házra,

mint az madár ágról ágra,

míg akadunk jó gazdára,

kitől telik, gömbölyödik,

sódorokkal, kalácsokkal,

jó húsokkal, koldusdeák

tarisznyája töltekezik.

Na hiszen! – mondta magában keserűen, mert elgondolt verse tartalmából a sódar meg a kalács szavaktól összefutott szájában a nyál. – Na hiszen! Ezek a bamba pulyák meg csak ülnek, ülnek itt, mint a néma kísértő lelkek, egyik piszkálja, másik rágja a tollat, és egyik sem ír!

– Miért nem írjátok?! – kiáltott fel haragosan. – Miért?

Egy pillanatig senki sem válaszolt. A fejüket inkább mélyen leszegték. Csak amikor másodjára is rájuk dörrent, állt fel tisztelettel a legapróbb deák, Balázs, s szólt halkan és keményen:

– Mivelhogy éppen semmit sem diktált nekünk, preceptor uram.

Mert így tanultak írni, tollbamondás után. Vince a szájába harapott Balázs szavaira, hátravágta a fejét, fél kézzel megmarkolta maga megett az ajtófélfát, s szólt: – Hát akkor írjátok ezt a proverbiumot, elébb mind magyarul, azután a második esztendősek tegyék által deáknyelvre is. Tehát…

Az alfabéta szerint rendbe szedett közmondások írásának a vége felé jártak, a t betűnél. Gondolkozott egy pillanatig, míg megtalálta azt az ide illőt, ahol a nagy meg a kicsi t-ket is gyakorolhatják:

– Tobzódás termése mindig balszerencse! – diktálta.

A tollakat újra mártották. Balázska halkan diktálta magamagának:

„Tob-zó-dás".

Vince, mintha most értette volna meg, mit is mondott tollba, keserű fintorba húzta a száját. „Tobzódás? Ugyan, ki tobzódhat és miben? S még azt tartják, hogy igazat beszélnek a közmondások. Ha igaz volna a közbeszéd, amilyen nélkülözve élek, akkor nekem csupa jó szerencse kellene, hogy legyen az életem. Miben bővelkedtem én valaha is? Nem táncoltam, nem vigadtam, vitézkedésben részem nem volt sohasem. A keresztény deákságnak institúcióba tett regulája, hogy írástudó, tanító pediglen fegyvert nem viselhet, kardot nem forgathat, hadiruhát nem hordhat. Paraszt öregdeáknak kell maradnom tehát mindhalálig. Nem lehetek harci vitézségen nemesedett emberré, hogy odaállhatnék gersei Petheő Orsika elébe! Ha csak egyszer megpróbálnám! – s az ágya szalmája alatt őrzött görbe török kardot látta maga előtt, amit a nyáron szedett fel a hajókikötőben. Isten tudja, ki s hogyan veszejtette vagy hajította el. Kicsit csorbult az éle. De jó lenne kiélesíteni, hadba szállani véle, lovon futtatni, portyázó csatával a töröknek rontani, vagdalkozni, dicsőséget szerezni, hadizsákmány felett vitéz táncot járni, örömben tobzódni, tombni, tombni, s a sikeres harci vitézségért nyert „nemes Komáromi Vince nevezettel a kisasszony elé állani… Lapos melle megvonaglott, köhögés környékezte. Összeszorított szájjal, mellére tapasztott tenyérrel fojtotta vissza a köhögést.

„Tán még beteg is vagyok? Nem állhatok így a kisasszony elébe. Pedig egyre körötte tobzódnak a gondolataim. Huszár Gál uram, ha itt volna, s nem restellném megvallani neki, azt mondaná: „Azért lesz ez, fiam, mert nem ismertél még asszonyszemélyt szerelemmel. Preceptorkodj még egy-két esztendeig, taníts, járj ki a falvakba prédikálni, légy rajta, hogy tanítóskodásod után valahova meghívjanak papnak, aztán ott keress magadnak egy jóravaló, hozzád illő, tisztes szerény hajadont, azzal keljél egybe. Két koldustarisznya ugyan csak egy üres átalvető leszen, ha összekötözik, de hát majd csak eltartanak a hívek, ha szerzel híveket magadnak. Aztán, ha gyermeket is ád az Úristen, te csak ne félj: ha báránykát ád, ád hozzá legelőt is Ő szent Fölsége. Nem leszek én pap, prédikátor uram! – felelt magának az elképzelt beszédre. – Holnapután lészen Szent Orsolya napja. A pápista hiten élő kisasszony névünnepe. Erre a napra köszöntőt kell fabrikálnom.

Vagy mi lenne, ha abba, amit már tudnak a deákok, nagy hamar belefoglalná a Petheő Orsika nevet? Elvezetné a kis kántust a kisasszony ablaka alá… A deákkommenció dolgát is szóba lehetne hozni előtte, szépséges magát is láthatná, talán még arra is figyelmezne, hogy a versezeteket Vince maga szerzette. Ha ugyan tudománynak becsüli a kisasszony azt, hogy valaki verseket szerez!

Ott szolgál náluk a várban Jajczaynak, az udvarbírónak a fia, János. Lantos deáknak tanult volt a Batthyány uraknál. De most csak amolyan számadó deák a várban. Nem olyan vár ez a komáromi, hogy itten oskolásokat bent tartsanak, lantosokat, muzsikásokat, zenélő deákokat szegődtessenek, mint Sárvárott, Nádasdy uramék vesszőpalánkokkal kerített, gyümölcsös-, virágoskertekkel övezett atyafiságos udvarházában! Ez kőből rakott, szigorú rendű, hives, rideg katonai vár. Zálogban bírja ezt a főkapitány, kapitányi fizetségeképpen a várhoz tartozó földekkel, falvakkal meg a vár jobbágyaival egyetemben. Nem olyan ember ő, mint azok a földesurak, akik odahaza vannak a saját birtokukon, s atyái a népnek. Ez a Petheő uram odahagyta a maga birtokait, a tátikai, a somlói meg a gulácsi uradalmakat a király szolgálatáért, a báróságért, a maga dicső pályájáért. A kisasszony árva. Miféle ember lehet a kisasszony azon kívül, hogy szépséges, mint az Úr angyala? Mikor a duennájával kilovagolnak, úgy vágtat a tocsogós Dunapart hosszában, mintha hét ördög bújt volna belé! Férfi módon ül a nyeregben. A maga szemével látta ezt Vince, mikor életében másodszor pillanthatta meg. Éppen odatúlról, csónakon jövének által Huszár Gál urammal, mikor a kisasszony egy kis fekete lovon elnyargalt előttük. Ahogy az megülte a lovat! Ahogy nekieresztette a kantár szárát! Talán még vívni, lőni is képes! „No, én ágrólszakadt, kéregető deákok éhes, göthös, gyalogos preceptora, tán ébredjek fel immár ezekből a tobzódó álmokból, melyek a kisasszony körül szállonganak! Éppen rajtam akadna meg a szeme! Éppen engemet venne szemügyre, ha ezekkel a rongyos pulyákkal elébe állok! De már mindegy! – ellökte testét az ajtófélfától. – A deákocskák dolgát mindenképpen jó végre kell vinnem, s legalább – láthatom Orsikát!"

– No – mondta hangosan –, holnaputánra begyakoroljátok a „Mohos tölgyfa tövén" kezdetű névnapi köszöntőt, majd kimódolom, hogy az Orsika nevet hogyan illesszük bele. Holnapután a kisasszony elébe kell állanotok, úgy énekeljetek, hogy a szíve megessék, az abrakkenyeret nektek vagy maga megadja, ha teheti, vagy bátyjaurától részetekre kikönyörögje. Készen vagytok az írással?

Mind elkészültek, ki a magyar, ki a latin szöveggel is. Csak Balázs kínlódott még a fordítással.

– Te tahó, te – kiáltott rá Vince –, hiszen te még csak első oskolás vagy! Mit erőlködöl te a latinnal? „Fortuna mala"? No nézd csak! A balszerencsét nem…

Fület szaggató asszonyi sikoltás hallatszott az ablaknyílás alatt. Majd egy pillanat múlva szaladó lábak dobogása. A deákok rettenve kapták fel fejüket az írásból; Balázs keresztbe a szájába kapta a lúd-tollat. Vince ugrott, s már az ablak melletti felső ágy tetején állott, onnan dugta fejét a nyílásba. A pergamen félrebillenthető széle mögül már csak egy szaladó asszonyszemélyt láthatott, amint lélegzetét kapkodva rohant valaki után, s csak ennyit hallott: – A Duna felé szorítják!

Leugrott, a szobájába rohant, azon szalmaszálasan kimarkolta ágyából a görbe kardot.

– Helyetekből meg ne moccanjatok! – kiáltotta. – Házból ki ne menjetek! Valami bitangok embereket kergetnek!

– Ha volna fegyver, mennénk mi is! – kiáltotta Pál. Vincének kiguvadt a szeme. Fél lábbal már a küszöbön állott.

– Csihadj! – kiáltott Pálra. – Deák, tudod, hogy fegyvert nem… – csak ennyit mondott. Suhintott egyet a kardjával, s mintha ő nem öreg tanítódeák, hanem máris Petheő uram harcra kész gyaloghajdúja volna, kirohant a házból, s ki a kapun.

Sötét estig várta a kis szobában a tizenegy árva, hogy visszatérjen. A mécsesük kiapadt, hunyorgott, kihunyt. Jónás egy-egy marok szalmát húzott mindenik vacokról, a küszöb mellett egy kis rőzsét, s két darab fát is talált; csiholt, s a kemencében a szalmatűz fogta gally meg a két fa lángja mellett nézték a lángokat, a semmit, és várakoztak.

– Ő es deák, s méges karddal mene ki! – szólalt meg hosszú idő múltán Balázs.

Hurrogtak, hogy hallgasson.

– Mért? – mondta a fiú. – Mért? Nekem köztetek örökétig hallgass a nevem?! Azt mondta, hogy gyakoroljuk bé a névnapi köszöntőt, tegyük belé a kisasszony nevit, s szerezzük meg a kommenciót.

– Ha preceptor uram nem térne vissza… – kezdte kis idő múltán Pál, de Miklós közbecsattant:

– Már miért ne jönne?! Nem úgy ment el, mint aki örökre idehagyott.

– Nem hát – nevetett fel Jónás –, csak elment sort osztani a rakoncátlanok között a görbe karddal!

– Én mán egy hete tudom, hogy kardja vagyon néki valahonnét. Megláttam, mikor titkon nézegette – mondta Balázska.

– Az! – folytatta Jónás. – Aztán most azzal verekszik. Nem a mi hátunkon húzza el a Szent Dávid nótáját a léniájával, ha téntát freccsent a tollúnk a papirosra.

– Nekem mindétig a fülemet csavargatja a preceptor úr, ha gurbán írom a számokat! – mondta Balázska.

– Te sokat beszélsz, Balázs!

– Te kicsi vagy, és hallgass a neved!

– Ha a preceptor úr nem jönne vissza – kezdte még egyszer Pál, s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, fel is állt, s oly szomorú és ünnepélyes arcot öltött, hogy mindnyájan elhallgatva néztek rá –, akkor, míg sorunkban más intézést az Isten nem teszen, mint szekundus én vagyok a preceptorotok, s teszek mindent, mintha Vince uram tenné.

– Akkor vivát! – mondta Jónás jókedvűen. – Mert te tán csak léniázásra mégsem vetemedsz.

Balázska elkuncogta magát, de Pál olyan öregesen, mintha még Vincénél is fontosabb ember lenne, a gyermek vállára tette a kezét:

– Reggelig semmit sem határozhatunk. Addig legyetek csendben. Vagy tán gyakorolnánk az éneket? Az Orsika nevet én is bele tudom illeszteni.

– Üres hassal énekelni?! – morgott Jónás. – Elébb oszd el azt a fél kenyeret, mert ehetném.

Csendben majszolták a száraz kenyeret. Pál páratlanul szeletelte fel, s az utolsó darabkát Balázska szó nélkül megfogta, és zsebre tette.

– Te mit csinálsz?! – kiáltott rá Jónás.

– Preceptor uram része – mondta a gyermek. – Ha meg­jönne.

De csak nem érkezett haza. Szent András templomának tornyában már az esti kilenc órát is elkiáltotta a város éjjeliőre, Deme bácsi, de Vince deák nem volt sehol. Mert a toronyba felballagni, egy tulokszarvból készült kürtön át a levegőbe kiabálni, azt bezzeg tud, de arra nem vállalkozott, hogy az utcai csetepaté miatt lármát üssön.

Tíz felé járhatott az idő, mikor Kis Balázsné asszony, a molnár fürge beszédű, köpcös felesége, Balázs anyja lihegve beesett a deákszállás ajtaján:

– Dicsértessék az Úr Krisztus! Ezt a szerencsétlenséget! Kapd a tarisznyádat, szülöttem, viszlek haza! Odavan mán a tanétótok! Magam két szemivél láttam, jaj nekem, szerelmes istenem, mért is ártakozott a törökök dógába… A köntösöd hol van, Balázs fiam? Kelj mán fel, lódulj, itt nem hagylak többet, lesz, ahogy lesz odahaza, mondtam én az uramnak: Balázs, ebből baj leszen, hogy az a fenséges Úristen az anyja méhében nyomorított vóna meg minden törököt, mielőtt ide keveredett vóna; nem jó nekik az esztergomi malom? Mind nálunk akar őrletni, aztán az uram, amilyen csökönyös egy ember, csak azért is a gútai magyarok árpáját öntötte fel elébb, a törököt meg borral kedvesítette, hogy tűrhessen, sorjára várhasson… Jaj, de kifúltam! – lihegte, s leült egy tuskóra.

És csak kapkodta a levegőt, törölgette a szája szélét, alig tudták kiszedni belőle, hogy mi is történt voltaképpen.

A török nem szokott a borhoz, mint a mieink, hamar berúgott, kötődni kezdett a gútai ember menyecskéjével, aki éppen a liszteszsák száját kötözte, a gútai odébb taszította, a török hozzávágott, a gútai felkapta a malomkalapácsot, s a törökhöz hajította, az meg arra fegyvert rántott. Megijedt erre a gútai ember, kirohant a malomból, be a városba, de a török s még két másik török társa utána. A nyomukban meg a sivalkodó gútai menyecske, aki az urát féltette.

– Leütötte a gútai embert az esztergomi török! – jajgatta Kis Balázsné. – Aztán a menyecskéje nagy jajveszékelésére két komáromi magyar elé sietett: Bíró Jankó volt az egyik, azt tudom, a naszádos. Hogy a másik ki vót, azt nem tudom, csak azt tudom, hogy ez a két ember visszafelé kergette a törököket a malom felé. A gútai tán még most is ott fekszik a Malom utca szegiben, ide nem messze, ahol leütötték a szerencsétlent. De az asszonyt, a két komáromit meg a tanétótokat, azokat alighanem elvitték a törökök. Mert ezekre az esztergomi őrletőkre egy dereglyén még többek várakoztak. Ott kötöttek ki előttünk, nem mentek bé a rendes kikötőbe. Aztán, mikor a menyecske a malom elé visszaérkezett, csak azt láttam a kamoránk ablakából, hogy Bíró Jankó mellett mán Vince uram is ott hadakozik kegyetlenül. Kiáltottam apádnak, hogy bújjék el a szuszékba, üres volt a malom, oda bé mán nem jött senki. Egyszer csak látom, hogy a dereglyéről a partra ugrik két másik török. A verekedőket körbe kerítik egy nagy kötéllel. Vince uramnak a kéziből a kardot egy fekete ruhás, nagy darab török ütötte ki. Aztán vitték őket, s többet nem láttam.

– S a magyar naszádőrség? A hajdúk? Bíró Jankót is elvitték? Hát senki sem volt a kikötőben?! – kiáltotta Pál.

– Messze, fiam, a hadikikötő a malomtól, a malmot nem őrzik a naszádosok, csak éppen olyankor, mikor nekik van sürgős őrletnivalójuk. A várbélieknek nem az a dolguk, azt mondják, hogy a várost őrizzék. Ez mán így van! – Kisné egyre rázogatta a fejét, s megint hajtogatni kezdte, hogy Balázskát viszi haza.

– Jelenteni kell a várban, hogy embereket raboltak – mond­ta Pál.

– A városbírónak kell jelenteni, nem a várban! – kiáltotta Miklós.

– A gútai embert bé kellene vinni a várbéli ispotályba! – mormogta Jónás. – Ha befogadnák.

– Hogy miért is kellett Vince uramnak mások dolgába keveredni!

– Neked az mások dolga, hogy a török leüti a magyart?

– Én csak azt tudom, hogy a fiamat viszem – mondta Kisné.

– Én meg csak azt – felelte Balázska –, hogy én itt jó helyen vagyok, s innen egy tapodtat sem megyek sehova!

– Nem-e?

– Nem.

– Hogy mered ezt mondani? Édesszüléd szavának ellene szegülni?

– Úgy, hogy ha itten tartani fél, anyámasszony, hát megvédelmezni a malomban se tud. Kedvesapámat is elbútatta a szuszékba. Inkább bár Vince uram szabadétására nógatta vóna! Aztán én itt még a latin oskolából semmit se tudok. Ha eztán Pál lészen a preceptor, kell mellé még egy okos ember, aki a segédje legyen, vagyis hogy én magam, la, s úgy, hogy inkább egy falás ételt hozott volna anyámasszony is, mint ennyi rossz újságot!

– Nézze meg az ember! – csattant fel Kisné. – Hogy beszél ez az anyjával! S hogyne hoztam vóna én enni, fiam! De csak amit nagy siettemben meg ijedtségemben felkaphattam, arra nézvést, ha mégsem jönnél haza, amilyen csökönyös vagy. Egy kis juhtúró, la!

A deákok kikerekedett szemmel nézték a Kisné szőttes kendőjéből előkerülő gyermekfej nagyságú gomolyagot.

– No – vezényelt Pál –, osszad, Balázs, faljatok – s maga máris nagyot nyelt –, osztán, ha ettünk, kettenként indulunk. Kettő honn marad őrködni. Kettő menjen a gútai embert keresni, kettő a Vince uram nyomát tudakolni. Én megyek, s felverem bíró uramat. De még előbb tán Deme bácsit. Miféle toronyőr, hogy ilyenkor nem dobol lármát? Lámpásunk hány van?

– Egy se – mondta Miklós. – Mindből kifogyott az olaj. Hacsak molnárné asszony ide nem adja azt, amivel idáig futamodott.

A molnárné úgy vélekedett, hogy nem adja. Míg nem pirkad, ne menjenek sehova. Addig ő sem megy haza, inkább egy kis rendet tesz, amennyit így rőzse világánál meg a lámpája fényénél lehet, ha már ez a makacs Balázska csak itt akar maradni az oskolában.

Tanakodtak, hogy merre vihették Vince uramékat. Volt, aki úgy vélte, hogy tán el sem indultak a sötétben a dereglyével, csak oda behurcolták, de ha megvirrad, s kijózanodtak, csak elengedik.

– Legfeljebb megverik még egyszer-kétszer szegényt. Hogy mért is elegyedett a mások dolgába!

– Úgy verekedett az, gyermekeim, mint valami oroszlán – mondta Kisné.

– S még ő diktálta nekünk, hogy tobzódás termése mindig balszerencse! – mormogta Miklós.

– Micsuda? – kérdezte a molnárné a kemence padkájáról, ahová lerogyott pihenni egyet. – Tobzódás? Nem tobzódott az, szegény, hanem védte a gyengébbiket. Ki fog mán védeni ezután benneteket? Mi végre éltek itt magatokban, mint a csóré verebek? Hadd a tanólást az úri népeknek, gyere haza, Balázs fiam.

– Mónárinasnak?

– Annak. S az anyád kedves fiának. Itt csak éhezöl, fázol, tanétód is, ki tudja, megkerül-e?

– A törökök fizettek-e vámot, nénémasszony? – szólalt meg Pál.

– Fizettek? Hogy fizessen meg nekik a fent való Úristen az ő bűneik szerént! Hacsak azt nem számolod fizetségnek, hogy a borunkat ingyen megitták, a gútait leütötték, s az asszonyát s az embereket elrekkentették!

– No, lássa – mondta Pál. – S mi volna, ha molnár uram bár csak a leggyengébb jövedelmű napnak, mondjuk, a keddi napnak a vámját a deákok kosztjára megajánlaná?

– A micsudát? – kérdezte a molnárné.

– Beszélte szegény Vince preceptor uram, hogy vagynak városok, ahol a molnárgazda egynapi vámot minden héten a deákok tartására ad.

– Úgy is van – mondta Balázska –, hogy ne éhezzünk tanólás közben. Mi az kedvesanyáméknak kicsit jobban megmeríteni a mércét?

Kisné elmerengett, hallgatott.

– Majd megválik – mondta végre. – Ez az egy szál fiúnk van. Tizenegyet mégsem tarthatunk el, amér ez az egy mindenképpen tanólni akar. No, nem feküsztök le?

– Nem – mondta Pál. – Várunk, s ha pirkad, indulunk.

A kemencében elhamvadt a parázs. A deákok, ki az ágyán, ki a tölgyfarönkön kucorogva, bóbiskáltak. A molnárné megoldotta álla alatt a kendője csücskét, s a fia fejét a vállára vonta, ahogy ott ültek a padkán. A pergamenablakon túl koromsötét volt az utca. Szemközt Szűrszabó Jánosék kakasa rekedten kukorékolta az éjfelet. Odakünn egy lélek se járt. Csak a vár keleti tornyában pislogott egy kis halovány fény, meg messzebb, a kikötőben hunyorgott egy póznára tett olajlámpás.

– Vajon hol lehet Vince uram? – sóhajtotta a molnárné. Senki sem felelt, Jónás nehéz szuszogással aludt az ágya szélén, ölébe konyuló fejjel.

– Majd kiviláglik! – mondta a molnárné, aztán ő is elhallgatott.

HAJNALI ÁLOM

Szent Orsolya vigíliája előtt való este álmatlanul forgolódott keskeny, magas ágyában Orsika. Xénia asszony a vár vastag, hűvös falaira való tekintettel úgy bebugyolálta őt, mint valami szopós gyermeket; a földig érő hálóköntösre még egy ujjas ágybéli kabátot is adott, két sor kötött csipke van annak a nyakán, ha a párnára hajtja a fejét, a csipke cifrája s a bogja mind a nyakába nyomódik. A fejére meg erőnek erejével ráhúzta a bélelt bársony fejfedőt.

Eloldotta a fejkötő szalagját, lehúzta a fejéről, s megrázta vállig érő hullámos haját. Legszívesebben a hosszú ujjú kabátot is elhajítja, ajtót, ablakot tár és leszalad. De ugyan hova is? Ha mécsessel megy, a folyosó résein át kivillanó fényről nyomban meglátja a toronyban az éjjeliőr, s amilyen szorgos vigyázó, még lármát doboltat. Lát Orsika sötétben is elég jól; ha nem látna, a vár fél láb széles, elkopott és meredek lépcsőin hogyan is futkározhatna saruja orráig érő ruháiban le és föl az örökös félhomályban? De hová is mehetne, merre? Sötétedéskor háromszori Jézus, Jézus, Jézus kiáltással, nagy szuszakodással felhúzzák a várkaput. A háromszegletű udvaron, melyet a sár ellen mostanság köveztetett ki János apácska – ahogyan Orsika szólította a főkapitányt –, csak az éjjeli strázsa jár fel és alá. A nagy kaputorony alatt, a tömlecnél pedig, mintha kőből volna, úgy őrködik a soros hajdú. A várfalon túl, a naszádosok palánkján sem lehet éjszaka csak úgy egyszerűen keresztülmenni. Apácska most még egy újabb, vesszőből font, kétsoros palánkot is akar keríttetni a Szent Péter-erőd köré, s a vesszőkerítések közét földdel akarja megtömetni, ledöngöltetni. Ebbe a harmadik várudvarba huszárokat szándékozik szállásoltatni. A belső tömlecet a másik, a kisebb kaputorony alatt meg éppen szigorúan őrizteti éjjel-nappal; azon a kapun se lehetne kisuvadni egykönnyen. Úgy lehet, az a szegény török sem érezheti nagyobb rabnak magát odalent, a sötét pincetömlöcben, mint ő itten, ebben a lépcsős nyoszolyában, ahol a paplanja tiszta piros atlaszselyem, mert azt még szegény édesanyja készíttette neki kelengyében, mikor élt. Ezt úgy hozták magukkal Gulácsról. Ha édesapa, édesanya tavalyelőtt nyáron abban a rettenetes nyavalyában meg nem halnak, szegények, ezt a paplant is csak akkor kezdte volna használni, mikor már férjhez adták. Szépen vetett ágyban rendesen csak férjes asszonyoknak meg házasembereknek illendő aludniuk. Hogy itten a felesége meg a családja nélkül él, még János apácska sem használt efféle takarót, csak egy kurta medvebőrt; a nőtlen várbeli legények meg csak szalmán hálnak a földön vagy egy-egy ládán legfennebb. Sárvárott sem takaróztak a nevendék leányocskák paplannal, csak afféle szőrtakarókkal. Olyan szép az ő piros paplanos ágya, mint egy igazi menyasszonyi nyoszolya.

A menyasszonyok…

Milyen lehet menyasszonynak lenni?

Xénia azt mondja, hogy egy tizenöt esztendős hajadon már nagyon is megérett rá, hogy férjhez menjen. Igaz, Sárvárott két tizennégy esztendős leányocska is volt, akiket Nádasdyné asszonyom a maga leányapród-iskolájában kiházasított. Batthyány Fraxia az ott apródoskodó Thurzó Elekhez ment. Mekkora tánc volt a lakodalmukon a táncosházban! Károlyi Ilonkát meg ugyancsak ott jegyezte, s vette el Bebek Gergely. S mikor édesanya és édesapa Orsikát szépen megírt levéllel Nádasdyné asszonyom udvarházába nevelőbe békönyörögték, ők is úgy gondolták, szegények, hogy az úrasszony majd őt is férjhez szerezi egy hozzá illő férfiúhoz.

„De én azt a kisasszonyi életet ki nem állhattam! – gondolta Orsika. – Azokat az apró, babra hímzéseket, amiket a nagyasszony a rab török bulyáitól tanult meg, hogy bársonyra aranyfonállal öltögetnénk, a csuda sem szerette.

Ottan Sárvárott írni is külön tanultunk, leányok meg ifjak. Mikor én ott laktam az oskolát, parasztdeák egy se volt közöttünk, pedig azt beszélték, hogy a nagyasszony olyanokat is szokott oskoláztatni, de külön, nem a nagy nembéli gyermekekkel együtt. Csak ha valamék nagyon kiválott a parasztja közül. Az olyat még külországba is elküldötte. Wittembergába vagy hová, univerzitásra, de én azt soha életemben sem hallottam, hogy leánygyermek univerzitásra járt volna. Leánynak lenni sokkal rosszabb, mint legénynek. De miért, uram isten, miért, mikor én úgy szeretem, hogy leánynak születtem! Nagyon külön volt ott a tanulás a fiúk meg a lányok között, azt nem kedveltem. Ott ifjakkal együtt solymásznunk, agarásznunk is csak akkor lehetett, mikor a napi penzumot a hímzésből elémutattuk. Mintha bizony a solymászás várhatna sorára, s nem akkor kellene indulni, mikor hasad a hajnal!

Ez a holnapi nap bezzeg sehogy sem akar már megvirradni. Hoz-é énnekem vajon valami szép örömet? Apácska azt írta, hogy megjön holnapra Bécsből. De nem hinném, hogy Erzsébet anyám vagy valamelyik testvérem végtére is ide ellátogatna. Azt mondta Erzsébet anyám, mikor apácskát reávettem, hogy engem Sárvárról elhozzon, s maguk leányaként tartson, ha már szüleim nincsenek, hogy ő nem bánja, de akkor Bécsbe kell mennem elébb az apácákhoz, ott nagyvilágbéli illendőséget s ájtatos magamviseletet tanolnom, máskülönben éngemet a maga úri bécsi házába faragatlan mivoltomban szégyenkezése nélkül bé nem fogadhat. Hiába mondta neki apácska, hogy édesszüleimék vele egytestvér nemesemberek voltak, meg hogy Nádasdyné asszonyom udvarházában ugyancsak nagyvilágbéli úri népek gyermekecskéi forgolódnak, azt felelte Erzsébet asszony: „Az csak olyan provinciális matyar tolok lehet."

Hogy mit vélhet arról, hogy mostan itten élek, arra jobb, ha nem is gondolok. Apácska nem hagyhatta, hogy Xéniával árva ketten hazaköltözködjünk Gulácsra a puszta falak közé. Kicsiny kis váracska Gulács. Se erős kőtornya, se katonasága, se katonaság tartására való palánkja nincsen. Mióta apámék meghaltak, nyugodjanak, azt mondja János apácska: a török háromszor dúlatta meg, üres a falu meg a ház is.

„Zsoldos katonák várában, úriasszony anyja nélkül egy ifjú leányzó? Ez több, mint schockirozó! – mondta Erzsébet asszony. De hát ha egyszer nincsen hová legyek? Miért is kellett nékem itt maradnom apám, anyám nélkül ezen a világon? Istenem, istenem, miért kelljen nekem ezen bucsálódnom, mikor olyan jó nékem, hogy ezen a szép világon vagyok. Olyan nagyon, de nagyon jó! Holnapután nevem napja leszen. Ha apácska megengedi, kilovagolnánk Xéniával. Szegény jó vénasszonyom, úgy zötyög a nyeregben. Azt mondja, kiszakad a lépe, nem győzi utánam a vágtatást. Pedig milyen fiatal még. Mégis vénasszony a neve. Azt mondja, azért, mert már időt töltött leány volt, s mint árva unokahúga anyámnak, úgy jött hozzánk, hogy tán soha férjhez sem megy, s csak a háztartásunkat vezeti. Van ennek vagy hét esztendeje. Én nyolcesztendős voltam akkor, ő meg – de hiszen még most sincs szegény harmincesztendős sem! De azért nálunk is vénasszony a neve, talán azért, mert itt megint csak ő dirigálja a cselédséget, és Sebő uram csak tavaly vette el feleségül. Hogy sírtam, mikor férjhez ment Xénia! Azt hittem, azontúl már nem engemet fog ő szeretni, dajkálni. Sárváron egymás mellett háltunk a leányházban. Mikor szegény anyáméknak jó két hónappal azután, hogy meghaltak, s csak porladtak szegények az ebédlőházban, azok között az éktelen deszkafedelek között, János apácska végre a temetést megtarthatta, azokban a szomorú napokban is velem volt Xénia éjjel-nappal. Milyen borzalmas volt Gulácsot úgy viszontlátnom! Pedig milyen boldog kisgyermek voltam én ottan, míg élt édesanyám. De abban az időben is örökké Xénia volt velem. Úgy hívtam már őt kicsi koromban is, hogy kisanyám. Xénia azt mondja, neki talán már nem is leszen soha kicsije, hogy ilyen öregen ment férjhez Sebő uramhoz, meg az is amilyen rokkant ember… Hogy csak én vagyok neki az édesgyereke, senki más. Aztán csupa merő szeretetből úgy dominál éngemet Xénia, hogy azt kibírni nem lehet. „Ne futtass, Orsika, kimelegszel. „Ne beszélgess mindenféle piszkos pórnépekkel, Orsika. „Edd meg a tyúkcombot, Orsika; ne ólálkodj a tömlec előtt, Orsika; ki hallott olyat, Orsika, hogy egy magyar kisasszony ennivalót küldessen a töröknek, még azt hiszi az a bestye, hogy megláttad, mikor levegőzött, s szemet vetettél reá; nem ember a török, Orsika, tanuld meg, istentelen fajzat, az asszonyállatot rabjának tekinti, több feleséget tartó parázna, hazánknak gyilkosa… Ó, ha tudná! – gondolta a leány, kiugrott az ágyból, és le s föl járkált a sötét, kicsiny szobában. – Az az angyali ifjú, akit a rétben megláttam, tegnap múlott három hónapja… elgondolni is szívdobogtató, csakis… török lehetett! De úgy beszélt magyarul, akár én."

Homlokát a kis színes üvegdarabokból rakott ablak hidegéhez nyomta; az üvegszeletek ólomfoglalata a homlokába nyomódott.

– Úgy kezdődött, hogy… – mondta hangosan, s magában elismételte: „Úgy kezdődött, hogy… Azt a kezdetet, aminek azóta sincsen, s nem is lehet soha semmi, de semmi folytatása, újra és újra látni kívánta. Hallani szerette volna. Vagy tán lerajzolni, ha tudná, s ha ilyet lehetne. Vagy beszélni róla sokat, egyfolytában, megállás nélkül, ezerszer elismételve: „Akkor rám nézett. De kinek mondaná el? Csak gondolni lehet erre így éjszaka, mikor senki sem látja.

„Még csak az kellett volna, hogy Xénia szavát fogadjam, hajoljak Nádasdyné nagyasszony biztatására, s ahhoz a dúvad szemű Paksy Lőrinchez hozzámenjek! Ha még kétszer akkora nembéli is! Mikor a tánctanításkor illegtem véle, ahogy kellett ottani illem szerint, verítékezett a tenyere, mikor megfogta az ujjam hegyét. S hogy nézett reám… De miért, hogy utálnunk kell azt, aki szerelemmel teként reánk, miért irtózunk őtőle? S miért, hogy az, aki nekünk tetszik, az szép is nekünk, s jó is, ha csak egy szemvillanást is küld felénk?

Azt sem tudhatta az az ifjú, ki fia-lánya vagyok. Ki tudná, minek nézett? Azt mondják, a török asszonyok nem szoktak egymagukban férfinyeregben lovagolni. Xénia meséli, hogy a bécsi nők asszonynyeregben ülnek, féloldalvást, és lovász kíséri őket. Ott maradt szegény vénasszonyom az égerfa alatt, a lovát legeltette, azt mondta, kifújja magát, megvár, szaggat a lépe vagy mije, s esküdjem meg, hogy csak egyszer eresztem neki a kantárszárat, s fordulok az országút előtt vissza a réten… Csupa tocsogó volt. Úgy fröccsent a tócsa vize a Csinom patkóján, mintha egy halom ezüst aprópénz ragyogott volna fel. Mikor a fától elékanyarodtam, vagy két bámészkodó városi ember nézett utánam. Úgy rémlik, az egyik a pap volt, s tán a kántora a másik vagy valaminő segédje. Bizonyosan éppen akkor jöttek átal Révkomáromból. Láthatták, ha akarták, hogy ott várakozik reám Xénia, nem egymagámban illetlenkedem. A dereglyék bent álltak a Dunán. Azokon a dereglyéken jöhettek. A partig hidat vertek csónakokból. Akkor már néhány lovat ki is hoztak… Egy leánynak nem lehet törökre még csak rápillantani sem. Xénia azt mondja: azoknak fertőz még a nézése is. De apácska szinte minden két hétben disputál velük. Hiszen itt nálunk váltják a hajóikat. Innen akár Bécs felé, akár Buda felé utaznak, a papirosaik megvizsgálása nélkül továbbmenniük nem lehet. Az esztergomi törökök meg éppen úgy járnak ide, mintha hazajárnának. Vajon esztergomi volt? Vagy budai? Vagy még messzebbről jött, Konstantinápolyból? Konstantinápolyi a törökök úgy mondják: Isztambul. Úgy lehet, ők nemcsak más néven nevezik, hanem másminőnek is tartják a saját fővárosukat meg a saját országukat, mint mi. Mikor azt hallom, hogy Gulácsot is török dúlta meg, nem tudok olyan emberekből álló hadseregre gondolni, mint ő volt. Nem, nem. A törökök: az egyben valami rettenet. De külön egy-egy török: ember… A hajóik lefelé álltak a Dunán, Esztergom felé. Nem lehetett közönséges lovász, valamelyik főtöröknek a szolgája, aki csak azért száll partra, hogy megjárassa a gazdája lovát, amelyiknek elgémberedett a lába a hosszú hajóúton. Lócsiszár sem lehetett, aki lovat venni jár, tudom is én, melyik vásáron, talán Pozsonyban. Kék volt a dolmánya, mint az ég; kis kurta kócsagtoll a süvegén – édes Szűzanyám, ne ródd fel bűnömül, ha rosszul láttam, de nem turbánja volt… vagy mégis? Nem, süvege volt, magas tetejű! Meggypiros a nadrágja. A csizmája?… Azt nem is láttam. A szeme olyan kék volt, mint az enyém, pedig azt mondják, a töröknek soha sincsen kék szeme. Majd egymásnak rohantunk, hogy én is csak úgy vaktában futtattam a rét úttalan útján, s mikor Csinomot félrerántottam… Ha felbukik Csinom, s én leesem, bizonyára leugrik, felemel, és… Xénia mondja: csak az gondolja el, milyen volna, ha egy férfi a karjába venné, akivel az ördög incselkedik, akinek a gonosz testét-lelkét megrontotta. Nem, nem! Csak éppen megállott, helyből megfordította a lovát, nyomomban, mikor én eltértem az útjából, utánam léptetett, s azt mondta, hogy… Mit mondott? Nem is tudom, mit mondott, mert annyiszor újra és újra elgondolom a szavait, hogy már magam sem tudom, melyik az igazi, melyiket gondolom én. Magyarul szólott:

„Bocsásson meg, kisasszonyom, hogy megriasztottam."

Ezt mondta? Ezt, és mégsem ezt, pedig csak ennyit szólt, nem többet, már fordult is. Mintha táncoltatná, úgy forgatta a lovát. Én valami olyasmit szerettem volna neki felelni, hogy ne tőlem kérj bocsánatot, hanem tedd jóvá azt, hogy egy egész országot rettegtet a felekezeted, vagy tudom is én, ilyet csak érezni lehet. Az ilyen érzésnek nincsen egykettőre szava. Mostan én nem szó szerinti igazat mesélek itt magamnak, de tudom, istenem, háborgott bennem a lélek, hogy egy jöttment török úgy mer szólni hozzám, mintha egyrangú volna vélem, mintha idehaza lenne. De nem jött szó a számra, nem. Csak ránéztem. Aztán nagy gyáván megsarkantyúztam Csinomot, de a fejem visszafordult. Ő állt, mintha kőből faragták volna. Nézett, engem nézett, a kezét a süvegje széléhez emelte, mosolygott, engem meg vitt vissza Csinom a fához, Xéniához. Mi lett volna, ha