Consuelo I. rész

GEORGE SAND

CONSUELO

I.

Fordította

SZÁVAI NÁNDOR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó, 1967

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-364-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szávai Nándor jogutódja

Pauline Viatdot asszonynak

1

– Bizony, kisasszonykák, csak csóválják a fejüket, ha éppen kedvük tartja; a legrendesebb, a legjobb tanítványom a kis… De nem, mégsem mondom meg; mert rajta kívül nincs több szerény lány az osztályomban, s tartok tőle, ha megmondom a nevét, ő is tüstént elveszítené ezt a ritka erényét, pedig de jó volna, ha mindnyájan…

– In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti{1} – énekelt Constanza kihívó arccal.

– Amen – zengte rá kórusban a többi kislány.

– Csúnya bácsi! – mondta elbűvölő fintorral Clorinda, s ahogy az énekmester szikkadt, ráncos ujjai az orgona néma billentyűin nyugodtak, könnyedén rácsapott legyezője nyelével.

– Hagyjuk ezt! – mondta az öreg tanár, s arcán annak az embernek a kiábrándultsága, aki negyven éve, és mindennap hat órán át néz szembe a gyereklányok egymást követő nemzedékeinek incselkedésével és pajkosságával. – Mégis megmondom – folytatta, pápaszemét a tokjába, burnótos szelencéjét pedig a zsebébe süllyesztve, s közben a világért sem nézett volna e csúfolódó és megbolydult méhrajra –, megmondom, signora Clorinda, hogy nem maga az a szerény, szorgalmas, engedelmes, figyelmes, jó gyermek, maga sem, signora Constanza, sem maga, signora Zulietta, sem signora Rosina, s Michele még kevésbé…

– Akkor én… – Nem te, hanem én… – Mégiscsak én! – Én! – Én! – kiáltott ötven szőke, barna kislány, fuvolázó vagy éles hangon, ahogy sirályok csapnak le vijjogva egy szerencsétlen kagylóra, amelyet a hullámverés a part homokján felejtett.

A kagyló, vagyis a maestro (s állítom, egyetlen metafora sem illett volna jobban szögletes mozdulataihoz, gyöngyszínű szeméhez, piros foltokkal tarkázott arcához, s főleg professzori parókájának ezernyi ágaskodó, merev, fehér kis fürtjéhez); a maestro, mondom, bár amikor fel akart állni, háromszor is visszalökték a padjára, nyugodt és rendíthetetlen maradt, akár a viharokban dajkált és edzett kagyló, és sokáig kérette magát, mielőtt megmondta volna, kinek szól ez az elismerés, amellyel mindig fukarkodott, és amelyet most azonban ilyen bőkezűen szórt. Végül, mintha csak szándéka ellenére engedne a csipkelődésével keltett kérdés-özönnek, kezébe vette karmesteri pálcáját, amellyel az ütemet szokta jelezni, s megosztotta, majd két sorba terelte fegyelmezetlen nyáját. Aztán komoly arccal megindult a bájos fejek kettős sorfala közt, s csak a karzat kiszögellésénél állt meg, ott, ahol egy leány kuporgott a lépcsőkön. A leányka meggörnyedt és összehúzódott, akár egy kis majom, a térdén könyökölve ujjaival befogta a fülét, hogy ne hallja a lármát, s félhangon, nehogy a többieket zavarja, a leckéjét ismételgette; a maestro pedig ünnepélyes diadallal megállt, lába megfeszült, karja előrelendült, mint ama Paris pásztoré, csakhogy ő nem a legszebbnek, hanem a legjobbnak ítélte az almát.

– Consuelo? A spanyol lány? – kiáltották a fiatal kóristák elképedve, s aztán olyan általános homéri kacaj tört ki belőlük, hogy a harag és felháborodás pírja vonta be a tanár fenséges homlokát.

A kis Consuelo, aki egyre befogta fülét, egy szót sem hallott e párbeszédből, és szórakozottan csapongó tekintete sem látott semmit, mert teljesen lekötötte a munkája. Egy ideig nem is tudta, miért ez a nagy lárma. Aztán észrevette, hogy mindenki őrá figyel, füléről térdére ejtette a kezét, a füzetét meg térdéről a földre, és meredten az ámulattól, cseppet sem zavartan, csak kissé megrémülve, végül is felkelt, és maga mögé nézett, nincsen-e ott valami furcsa tárgy vagy nevetséges személy, és nem az okozza-e, nem pedig ő, e hangos derültséget.

– Consuelo – mondta a maestro, és további magyarázkodás helyett megfogta a kezét –, gyere csak, kisleányom, énekeld el nekem Pergolese Salve Reginá-ját, amelyet te csak két hete tanulsz, Clorinda viszont egy év óta.

Consuelo nem válaszolt, s minden félelem, büszkeség vagy zavar nélkül az orgonához kísérte az énekmestert, aki a billentyűsor elé ülve diadalmas arccal adta meg a hangot fiatal tanítványának. Ekkor Consuelo énekelni kezdett; egyszerű könnyedséggel szállt a dallam, s a legszebb hang szárnyán, amely valaha is felcsendült a katedrális öblös boltívei alatt. Tétovázás nélkül énekelte a Salve Reginá-t, hibátlanul teltek és tiszták voltak hosszan kitartott hangjai, és ha kellett, a staccatói. Odaadó engedelmességgel követte mestere utasításait, csodálatos képességeivel formát adott a tudós férfi közvetlen és értelmes szándékának, és gyermeki tapasztalatlanságával és könnyedségével véghezvitte azt, amit kiforrott énekesek tudásukkal, gyakorlatukkal, lelkes odaadásukkal sem tudtak mindig megvalósítani: hibátlan tökéletességgel énekelt.

– Jól van, lányom – mondta az öreg mester, aki sosem pazarolta bókjait. – Becsületesen tanultál, és lelkiismerettel énekeltél. Legközelebb Scarlatti kantátáját énekeled majd el, azt, amit nemrég tanítottam neked.

– Si, signor professore{2} – felelte Consuelo. – Elmehetek?

– Menj csak, gyermekem. Az óra véget ért, kisasszonyok.

Consuelo egy kis kosárba rakta füzeteit, ceruzáit, megkicsiny fekete papírlegyezőjét, minden spanyol és velencei nő elmaradhatatlan játékszerét, amit ő ugyan sosem használt, bár mindig magával vitt. Aztán eltűnt az orgonasípok mögött, egy egér könnyedségével szaladt le a templomba vezető titokzatos lépcsőn, a főhajóban egy pillanatra letérdelt, és amikor ki akart menni, egy szép fiatal nemesurat látott a szenteltvíztartó mellett. A fiatalember mosolygott, és odanyújtotta neki a szenteltvízhintőt. Consuelo elfogadta, és egy olyan leány közvetlenségével nézett a férfira, aki még nem tudja, és nem érzi magát nőnek; keresztet vetett, és ugyanakkor köszönetet is mondott, olyan kedvesen vegyítve a kettőt, hogy a nemesúr hangosan felkacagott. Consuelo is elnevette magát, de aztán, mintha eszébe jutott volna, hogy várják, nekiiramodott, s egy szempillantás alatt elhagyta a küszöböt, a lépcsőket, az előcsarnokot.

A tanár eközben másodszor is mellénye bő zsebébe süllyesztette pápaszemét, és elcsendesedett tanítványaihoz fordult:

– Szégyelljék magukat, szép kisasszonykák – mondta. – Csak ez az egy kislány tud tisztességesen szólót énekelni, pedig ő a legfiatalabb, és legkésőbb is jött az osztályba; a kórusban pedig, bárhogy bolondozzanak is körülötte, az ő hangja mindig olyan határozott és tiszta, mintha zongorán ütnék le. Mert van benne igyekezet és türelem, és az, ami magukban nincs és nem is lesz soha, egyikükben sem: lelkiismeret!

– Megint elhangzott a nagy szó! – kiáltotta Constanza, amikor az öreg kiment. – Az órán csak harminckilencszer mondta, és belebetegedett volna, ha nem mondhatja negyvenedszer is.

– Csoda, hogy ez a Consuelo töri magát? – mondta Zu-lietta. – Hiszen szegény, mint a templom egere, tanulnia kell valamit, hogy megéljen belőle.

– Hallom, az anyja cigányasszony – fűzte hozzá Michelina –, ő meg az utcán és vásárokon énekelt, mielőtt ide került volna. Igaz, szép hangja van; de az esze, mint a tyúké! Mindent könyv nélkül tanul meg a szerencsétlen, szolgai módon követi a tanár utasításait, a többit meg jó tüdejére bízza.

– Akármilyen jó a tüdeje, és ha ráadásul még értelmes is volna – mondta a szépséges Clorinda –, bizony nem cserélnék vele, ha arcunkat is ki kéne cserélni.

– Pedig nem veszítene sokat! – gonoszkodott Constanza, aki nem szívesen ismerte el Clorinda szépségét.

– Consuelo sem éppen gyönyörű – szólt közbe egy másik lány. – Sárga, akár a húsvéti gyertya, nagy szemében pedig semmi élet; aztán meg rosszul is öltözködik. Valóságos csúfság a szerencsétlen.

– Szegény lány! Se nem gazdag, se nem szép, micsoda csapás!

E szavakkal be is fejezték Consuelo magasztalását: sajnálták, hogy megvigasztalódjanak, mert csodálniuk kellett énekét.

2

Mindez Velencében történt, körülbelül száz évvel ezelőtt, a Mendicanti-templomban, s a híres maestro, Porpora, éppen azt a zenés vecsernyéjét próbálta, amelyet rákövetkező vasárnap, Nagyboldogasszony ünnepén ugyanitt kellett vezényelnie. A fiatal kóristák pedig, akiket olyan keményen megpirongatott, különböző scuolák{3} növendékei voltak, ahol állami költségen nevelték őket, akik aztán a köztársaságtól hozományt is kaptak, hogy férjhez menjenek, vagy hogy kolostorba lépjenek, legalábbis így mondja Jean-Jacques Rousseau, aki ugyanebben az időben és ugyanebben a templomban csodálta e gyönyörű hangokat. Biztosan jól emlékszel még, kedves olvasóm, ezekre a részletekre, és arra az elragadó történetre is, amelyet Rousseau a Vallomások könyvében ezzel kapcsolatban elmesél. Nem is másolom ide e varázsos lapokat, mert akkor nem olvasnád tovább az enyéimet; én sem cselekednék másként, jó olvasom. De remélem, nincs a kezed ügyében a Vallomások kötete, és folytatom történetemet.

Ezek a fiatal teremtések nem voltak mind egyformán szegények, és biztos, hogy bármilyen becsületesen végezte is a dolgát a közigazgatás, olyanok is befurakodtak közéjük, akik számításból és nem szükségből végezték el itt művészi tanulmányaikat és alapozták meg életpályájukat a köztársaság költségén. Az ilyenek aztán megfeledkeztek az egyenlőség szent törvényéről, pedig éppen ennek nevében engedték meg nekik, hogy lopva beüljenek szegény testvéreik mellé a padokba. Nem is választották mindnyájan azt az egyszerű életet, amelyet a köztársaság szánt nekik. Mindig akadt közöttük, aki csak felhasználta az ingyenes nevelés előnyeit, de aztán lemondott hozományáról, hogy ragyogóbb életpályát keressen. A közigazgatás azt is elkerülhetetlennek tartotta, hogy olykor nomád életet élő, szegény és Velencében csak ideiglenesen tartózkodó művészek gyermekeit is felvegye a zenetanfolyamokra. Ilyen volt a kis Consuelo is, aki Spanyolországban született, hogy aztán Szentpéterváron, Konstantinápolyon, Mexikón, Archangelszken, vagy más, csupán cigány népségnek való utakon át jusson el Itáliába.

Pedig csak foglalkozása és a szóbeszéd szerint volt cigány; nem lehetett füstös fajtának mondani, sem indusnak, de még izraelitának sem. Inkább jó spanyol vérből született, talán régi mór keveredésből, mivel meglehetősen barna volt, és az egész lényén eluralkodó nyugalom nem éppen a kóbor fajtákat jellemezte. Nem mintha rosszat akarnék mondani ezekről a fajtákról. Ha én találtam volna ki Consuelo alakját, talán, nem tagadom, Izrael törzséből vettem volna, vagy még messzebbről; de ezt a lányt, szervezete is erről tanúskodik, Izmael bordájából teremtették. Igaz, nem láttam, mert még nem vagyok százéves, de így állítják, s ennek nem tudok ellentmondani. Nem volt meg benne a lázas féktelenségnek és a szenvtelen közönynek az a keveréke, amely a zingarellákra{4} jellemző, sem az a makacs kíváncsiskodás és tolakodó koldulás, amit nyomorgó ebreáknál{5} láthatunk. Nyugodt volt, mint a lagúnák vize, s ugyanakkor olyan fürge, mint a könnyű gondolák, amelyek szünet nélkül cirkálnak a tükrén.

Mivel gyorsan nőtt, anyja pedig nagyon szegény volt, mindig egy évvel rövidebb ruhákat hordott, így hosszú kamaszlába, mely megszokta, hogy lássák, valami közvetlenséget és szilajságot adott neki: elbűvölő és szánalomra méltó volt egyszerre. Hogy a lábfeje kicsi volt-e, ezt senki sem tudta, olyan nyomorúságos cipőt hordott. Viszont szűk és a varratoknál egyre felfeslő ruhákba szorított dereka karcsú és hajlékony volt, akár egy pálmafa, de minden forma, kerekség, csáberő híján. Szegény leány nem is gondolt ilyesmire, hiszen az Adriai-tenger szőke, fehér és gömbölyű leányai minduntalan majomnak, citromnak, szerecsennek csúfolták, és nem is figyelt volna senki e kerek, sápadt, jelentéktelen arcra, ha rövid, sűrű, füle mögé fésült haja, s komoly, minden külső dologra közönyös tekintete nem sugároz valami különös és fanyar varázst. Egy kevéssé tetszetős arc egyre jobban elveszíti a tetszés képességét. Aki hordozza, közönyös lévén a többieknek, önmaga iránt is közönyössé válik, nemtörődömsége kiül az arcára, és egyre jobban taszítja mások tekintetét. A szépség viszont állandóan figyeli, díszíti, óvja, szemléli, és talán így is mondhatjuk, egy folyton előtte lebegő, képzeletbeli tükörbe vetíti magát. A rútság elfelejti és elhagyja magát. De kétféle rútság van: amelyik szenved, és a düh meg az irigység fegyverével tiltakozik a külvilág véleménye ellen: ez az egyedüli, az igazi rútság; a másik viszont jámbor és gondtalan, belenyugszik sorsába, nem kerüli és nem hívja ki az ítéletet, és így, ha a szemnek nem, legalább a szívnek tetszik: ilyen volt Consuelo rútsága. A nagyszívű emberek, akik érdeklődtek iránta, mindenekelőtt sajnálták, hogy nem szép; aztán megsimogatták a fejét, olyan közvetlen kedvességgel, ahogy egy szép fejet sosem szoktak, és hozzátették: „Derék teremtésnek látszol; Consuelo pedig nagyon örült, jóllehet tudta, hogy ez azt jelenti: „Mást nem mondhatok.

Eközben a szép és fiatal nagyúr, aki a szenteltvízhintőt nyújtotta neki, továbbra is a templom kapujában maradt, és megvárta, amíg a scolarók{6} egyenkint elhaladnak előtte. Nagy figyelemmel nézte őket, és amikor Clorinda, a legszebb, odaért, szenteltvizet adott néki az ujjával, hogy megérinthesse a leány ujját. A kis kórista elvörösödött büszkeségében, restelkedve és kihívóan nézett a fiatalemberre, olyan tekintettel, amelyben nem volt sem gőg, sem szemérem, aztán elszaladt.

Amikor a lányok már eltűntek a kolostorban, a gáláns patrícius visszament a templomhajóba, és itt megszólította az öreg tanárt, aki csak lassan totyogott le a kórusról.

– Bacchus nevére! – kiáltotta. – Mondja meg tüstént, kedves mesterem, melyik tanítványa énekelte a Salve Reginá-t!

– Miért kérdi, Zustiniani gróf uram? – mondta rá a tanár, amikor már kiértek a templomból.

– Hogy kifejezzem szerencsekívánataimat – felelte a patrícius. – Már jó ideje hallgatom az ön vecsernyéit, de még a próbáit is; mert tudja, én a templomi muzsika rajongója vagyok. Most először hallom, hogy ilyen tökéletesen éneklik Pergolesét; ami meg a hangot illeti, még sosem találkoztam ilyen csodával.

– Krisztusra mondom – felelte a tanár –, ez való igaz – és méltóságteljesen s élvezettel szippantott a tubákos szelencéjéből.

– Mondja meg, könyörgök, annak az égi teremtésnek a nevét, aki ilyen gyönyörűséggel ajándékozott meg. Bármilyen szigorúan ítél, és bárhogy panaszkodik is, ön Itália egyik legjobb iskolájává tette a scuoléját; kórusai kitűnőek, szólóénekesnői figyelemre méltóak; de olyan nagyszerű és komoly zenét tanít nékik, hogy fiatal lányok ritkán éreztetik meg minden szépségét…

– Nem éreztetik – mondta a tanár szomorúan – mivel maguk sem érzik! Bőviben vagyunk, hála Istennek, friss, tisztán csengő, nagy terjedelmű hangoknak; de ami a zenei érzék adományát illeti, sajna, az ritka és tökéletlen!

– Most legalább eggyel büszkélkedhetik, és aki méghozzá csodálatosan tehetséges: a hangszer pompás, zenei érzéke tökéletes, tudása hibátlan. Mondja meg végre a nevét.

– Élvezte, ugye, az énekét? – folytatta a tanár, hogy kitérjen a válaszadás elől.

– A szívem mélyébe tört, könnyeket csalt a szemembe, és olyan egyszerű eszközökkel, olyan keresetlenül, hogy először nem is értettem a dolgot. Aztán eszembe jutott, amit már sokszor mondott nékem, drága mesterem, miközben isteni művészetére oktatott, és most először értettem meg, mennyire igaza van.

– Mit is mondtam önnek? – kérdezte a maestro diadalmas arccal.

– Azt mondta – felelte a gróf –, hogy csak az nagy, igaz és szép a művészetben, ami egyszerű.

– Azt is mondtam, ugye, hogy választékosság is van, meg csillogás és lelemény, és hogy gyakran ezeket a tulajdonságokat is észre kell venni és megtapsolni?

– Igen, mondta, de mindjárt hozzátette, hogy valóságos szakadék tátong a lángész megnyilvánulása és e másodlagos képességek között. Nos, kedves mesterem, az ön énekesnője az egyik oldalon van, egymagában, a többiek meg mind a másikon.

– Bizony, bizony, bölcsen szól – jegyezte meg a tanár a kezét dör-zsölve.

– Hogy hívják? – kérdezte újra a gróf.

– Kit? – kérdezte a ravasz tanár.

– Per Dio santo!{7} hát azt a szirént, vagy ha tetszik, arkangyalt, akit előbb hallottam.

– Miért akarja megtudni a nevét, gróf uram? – kérdezte Porpora szigorú hangon.

– Miért akarja eltitkolni, tanár uram?

– Mindjárt megmondom, csak előbb halljam, mi célja van ezzel a makacs kíváncsiskodással.

– Vajon nem természetes, hogy szinte ellenállhatatlan érzés ösztökél bennünket arra, hogy megismerjük, megnevezzük és lássuk, amit csodálunk?

– Nos, gróf úr, ez nem egyedüli indítéka; engedje meg, hogy megcáfoljam, ön, tudom, nagyon szereti és érti a zenét; de a San Samuele színház tulajdonosa is, és azzal szeret főképp dicsőséget aratni, s ezt még érdekeinél is többre tartja, hogy megszerzi magának Itália legnagyobb tehetségeit és legszebb hangjait. Tudja, hogy mi jól oktatunk; hogy csak nálunk folynak komoly tanulmányok, és mi képezzük a nagy zenészeket. Corillát már elcsalta tőlünk; és mivel talán hamarosan öntől is elcsalja egy másik színház, most itt leselkedik iskolánk körül, hogy lássa, nem neveltünk-e egy új Corillát, akit zsákmányul ejthetne… Ez az igazság, gróf uram, vallja be, hogy ez a színtiszta igazság.

– És ha így volna is, kedves maestro – mosolygott a gróf –, mit törődik vele, és mi a kifogása?

– Az a baj, gróf uram, és igen nagy baj, hogy ön megrontja és tönkreteszi ezeket a szegény teremtéseket.

– Hogy értsem ezt, kérlelhetetlen mesterem? És mióta őrzi arkangyali pallosával e törékeny erényeket?

– Értse úgy, ahogy illik, gróf uram. Én nem törékenységükkel törődöm, sem az erényükkel; de igenis törődöm a tehetségükkel, amelyet az önök színházai megcsúfolnak és bemocskolnak, mert közönséges és ízetlen zenét énekeltetnek velük. Hát lehet-e keserűség és szégyenkezés nélkül nézni, hogy ez a Corilla, aki már csodálatosan értette a komoly művészetet, most a rivaldafényt választotta az oltár gyertyái helyett, s a köznapit a magasztos, az incselkedést az imádság, a nevetségeset a fennkölt helyett, Albinonit meg a borbély Apollinit, Allegri és Palestrina helyett?

– Így hát zord szigora megtagadja tőlem a leány nevét, pedig nem is forralhatok semmit ellene, hiszen azt sem tudom, van-e tehetsége a színpadra.

– Igen, megtagadom.

– Azt hiszi, nem találom meg?

– Ha megmakacsolja magát, sajna, megtalálja: de én mindent megpróbálok, hogy ne tudja elvenni tőlünk.

– Nos, kedves mesterem, félig már legyőztem: mert láttam, megéreztem, megismertem azt az isteni csodalényt.

– Valóban? – mondta a mester óvatos és gyanakvó arccal. – És biztos benne?

– A szememmel meg a szívemmel ismertem fel, s hogy ön is lássa, hogy nem tévedek, megrajzolom az arcképét. Magas, azt hiszem, ő a legmagasabb valamennyi tanítványa közül; fehér, mint a Friuli hegyek hava, és rózsaszín, mint a verőfényes hajnal pírja; a haja arany, a szeme azúr, kedvesen gömbölyded, s az ujján kis rubint, meg is égette a kezem varázstüzével, amikor hozzáértem.

– Pompás! – kiáltott Porpora gúnyosan. – Akkor nincs mit rejtegetnem; e szépség neve Clorinda. Csak keresse meg csábító ajánlataival; adjon neki aranyat, gyémántot, rongyokat. Könnyen megnyeri társulatának, s ez a lány talán helyettesíti is majd Corillát, mert a mai színházközönség többre becsüli a szép vállat a szép hangnál, a tüzes szemet a magasrendű értelemnél.

– Mégis tévedtem volna, kedves mesterem? – mondta a gróf kissé zavartan –, s Clorinda csak közönséges szépség volna?

– És ha az én szirénem, istennőm vagy arkangyalom, nem is tudom már, hogyan nevezte, minden volna, csak nem szép? – folytatta a mester ingerkedve.

– Ha nincs kellő külseje, könyörgök, ne is mutassa meg soha, mert nagyon megsebezne a csalódás. Ha csupán csak rút, még imádhatnám; de nem szerződtetném a színházamban, mert egy nő tehetsége szépség nélkül néha csak balsorsot ád, meddő harcot és szenvedést. De mire figyel, mesterem, miért állt meg?

– Mert már itt vagyunk a gondolák kikötőhelyén, és egyet sem látok. És ön, gróf uram, mire figyel ön?

– Azt nézem, hogy az a fiú ott, a kikötő lépcsőjén, aki egy csúnyácska lány mellett ül, nem Anzoleto-e, a kis pártfogoltam, a legértelmesebb és legcsinosabb plebejus, akit ismerek. Nézze csak meg, kedves maestro, önt nem kevésbé érdekelned, mint engem. Nincs Velencében hozzá hasonló tenor; szenvedélyesen szereti a zenét, képességei pedig hihetetlenek. Már rég szólni akartam róla, már azért is, hogy megkérjem, adjon neki órákat. Mert ezt a fiút arra szánom, hogy színházam egyik híressége legyen, s remélem, pár év múlva, busásan kárpótol fáradozásomért. Hé, Zoto{8}, gyere csak, fiam, hadd mutassalak be a hírneves Porpora mesternek.

Anzoleto gondtalanul lógatta a vízbe mezítelen lábát, s egy vastag tűvel kagylókat lyukasztott, azt a színes fajtát, amelyet Velencében oly költői módon fiore di marénak{9} neveznek. Hogy a gróf hangját hallotta, kihúzta a lábát a vízből. Csupán kopott rövid nadrágot, meg finom, de erősen szakadozott inget viselt, melyből kivillant egy antik Bacchuséhoz hasonlatos szép, formás válla. A fiatal faunok görög szépsége csillogott rajta, s arcán valami sajátos, de pogány szobrászatban gyakran ábrázolt keverék: álmodó mélabú és gondtalan csúfolódás. Göndör, de selymes haja, melynek világító szőkeségét rőtre szítta a nap, ezernyi dús és apró fürtöcskében hullott alabástrom nyakára. Minden vonása páratlan szépségről tanúskodott; de átható, tintafekete tekintetének túlságosan merész fénye nem tetszett a tanárnak. A fiú gyorsan felállt, a kagylókat a mellette ülő lány ölébe dobta, s miközben társnője tovább fűzte és kis arany gyöngyökkel keverte őket, a grófhoz lépett, és a város szokása szerint kezet csókolt neki.

– Valóban csinos fiú – mondta a tanár, és megveregette a fiatalember arcát. – De úgy látom, nagyon gyermekes dologgal szórakozik, mert hiszen tizennyolc éves már, igaz?

– Nemsokára tizenkilenc, sior profesor – felelte Anzoleto velencei tájszólással –, de csak azért szórakozom kagylókkal, hogy segítsek Consuelónak, aki nyakékeket csinál belőlük.

– Consuelo – szólt a tanár, és a gróf meg Anzoleto társaságában odalépett a tanítványához –, nem gondoltam volna, hogy szereted az ilyen csecsebecséket.

– Ó, nem magamnak csinálom, tanár úr – felelte Consuelo, s csak félig kelt föl, nehogy a kötényébe gyűjtött kagylók a vízbe hulljanak. – Eladom őket, hogy rizst meg kukoricát vegyek az árukon.

– Szegény lány – mondta Porpora –, az anyját is ő tartja el. Hallgass rám, Consuelo: ha bajban vagytok anyáddal, fordulj hozzám; de azt megtiltom, hallod-e, hogy koldulj!

– Nem kell megtiltania, sior profesor – vágott közbe Anzoleto –, úgysem tenné meg; és én sem engedném.

– Te? Hiszen te is kolduskenyéren élsz – mondta a gróf.

– Nincs más vagyonom, igaz, csak a gróf úr kegyessége; de osztozkodunk a kislánnyal.

– Rokonod?

– Nem, idegenből jött, Consuelo a neve.

– Consuelo? Milyen furcsa név – mondta a gróf.

– Szép név, illustrissime – folytatta Anzoleto. – Annyit jelent, hogy vigasz.

– No, jó! A barátnőd, ha jól sejtem, ugye?

– A menyasszonyom, gróf úr.

– Máris? No lám, még csak kölykök, és már házasságról álmodoznak.

– Azon a napon, amikor illustrissime szerződtet majd a San Samuele színházba, tüstént egybekelünk.

– No, akkor még várhattok egy ideig, gyermekeim.

– Szívesen várunk – mondta Consuelo az ártatlanság derűs nyugalmával.

A gróf és a maestro pár pillanatig még elszórakozott az ifjú pár nyílt és bizakodó beszédén, aztán másnapra a maestróhoz rendelték Anzoletót, hogy az öreg mester meghallgassa az énekét, majd a komolyan tevékenykedő fiatalokat magukra hagyták, és eltávoztak.

– Nos, milyennek találja a kislányt? – kérdezte a tanár Zustini-anitól.

– Már találkoztam vele, nem is olyan régen; elég csúnyácska hozzá, hogy a közismert mondást igazolja: Egy tizennyolc éves fiatalember szemében minden nő szép.

– Úgy van – felelte a tanár. – Most már meg is mondhatom, hogy az ön szirénje, titokzatos szépsége, isteni énekesnője nem más, mint Consuelo.

– Consuelo? Ez a szurtos gyereklány? Ez a girhes, fekete szöcske? Nem hiszem, maestro.

– Bizony ő az, gróf uram. Elragadó primadonna volna, ugye?

A gróf megállt, visszafordult, még egyszer, a távolból, megnézte Consuelót, aztán komikus kétségbeeséssel összekulcsolta a kezét:

– Mennyei gondviselés! – kiáltotta. – Ez egyszer alaposan melléfogtál: hogy lophattad a tehetség tüzét ilyen tökéletlen formába?

– Lemond hát bűnös szándékáról? – kérdezte a tanár.

– Persze hogy lemondok.

– Megígéri? – erősködött Porpora.

– Esküszöm – felelte a gróf.

3

Anzoleto, ez a tizenkilenc éves szép fiú, Olaszország ege alatt látta meg a napvilágot, és vadon nőtt fel, akár egy tengeri sirály. Elhagyott, szegény árva volt, de mint a szerelem gyermekei, és nyilván ő is ilyennek született, boldog a jelenében és bizakodó a jövőjében.

Minden áldott napját Velence kövein, Consuelo mellett töltötte, határtalan szabadságban, s gondolhatjuk, nem ez a lány volt első szerelme. Már megismerte a könnyű gyönyört, amely sokszor felkínálkozott neki, s ha a mi szomorú éghajlatunk alatt él, és a természet nem ajándékozza meg ilyen pompás szervezettel, réges-rég elkopott s talán meg is romlott volna. Fiatalon érett meg, hosszan tartó, erőteljes férfiasság várt rá, de szíve tiszta maradt, és akarata parancsolt érzékeinek. Véletlenül találkozott a kis spanyol lánnyal, aki madonnaszobrok előtt ájtatos himnuszokat énekelt; és hogy a hangját gyakorolja, borongós estéken, a szabad ég alatt ő is vele dalolt. Aztán a Lido fövenyén találkoztak, kagylókat gyűjtöttek, a fiú, hogy megegye őket, a leány, hogy füzéreket és ékszereket készítsen. Aztán templomban találkoztak, a leány forró szívvel imádkozott Istenhez, a fiú meg forró szemmel nézte a szép hölgyeket. És eközben Consuelo mindig olyan jó, olyan szelíd, olyan vidám, olyan szolgálatkész volt, hogy Anzoleto, bár maga sem tudta, miért és hogyan, barátja és elválaszthatatlan társa lett. A fiú a szerelemnek eddig csak gyönyörét ismerte. Consuelo iránt barátságot érzett. De mivel olyan ország és nép gyermeke volt, ahol minden ragaszkodásban a szenvedély tüze lobog, barátságát sem nevezhette másnak, csak szerelemnek. Consuelo elfogadta ezt a szót, de előbb így szólt Anzoletóhoz: „Ha azt mondod, szerelmesem vagy, akkor biztosan feleségül akarsz venni. Mire Anzoleto: „Természetesen, ha te is akarod, egybekelünk.

Így hát megállapodtak. Anzoletónak talán csak játék volt az egész, de Consuelo teljes szívvel hitt neki. De az bizonyos, hogy e fiatal szívben máris olyan ellentétes érzések és olyan bonyolult indulatok éltek, amilyenek fásult emberek életét kavarják fel és bontják meg.

Anzoletót csupán csak mohó vágy és szilaj indulat hajtotta, csak azt szerette, ami gyönyörére volt, kerülte és gyűlölte, ami elronthatta volna örömét, s mint vérbeli művész, félelmetes feszültséggel fürkészte és érzékelte az életet, és úgy vélte, hogy szeretői olyan szenvedélyek kínját és veszedelmét hozzák rá, amelyeket ő nem fog fel teljességükben. De időnkint felkereste őket, mert űzte a vágya, aztán a jóllakottság vagy a csalódás megint elkergette. És miután ez a különös gyermek ilyen közönséges és méltatlan módon elpazarolta életereje feleslegét, szelíd társaságra, tiszta és derűs érzésekre vágyott, ő is elmondhatta volna, amit később Jean-Jacques: „Milyen nagyon igaz, hogy nem a kicsapongás féktelensége, hanem az együttélés egyszerű öröme kapcsol legszorosabban a nőkhöz." Anzoleto nem is sejtette, mi az a varázslat, amely Consuelóhoz köti, nem tudta, mi a szép, s hogy csinos-e vagy rút ez a lány, hiszen ő maga is egyrészt még kölyök volt, mivel korához nem illő játékokat játszott vele, és másrészt férfi, mert hogy aggályosan tisztelte tizennégy éves gyermekségét: így éltek ők ketten a város forgatagában, Velence márványain és hullámain, olyan boldogan, tisztán és rejtetten, és csaknem olyan poétikusan, ahogy Paul és Virginie a puszták narancsfái alatt. Bár a legteljesebb és legveszedelmesebb szabadságban éltek – család nélkül, éber és gyengéd anya nélkül, aki erényre intette volna őket, hűséges cseléd nélkül, aki este értük ment és hazakísérte volna őket, és még egy kutya sem figyelmeztette őket a veszélyre –, soha semmilyen formában el nem buktak. Nyitott bárkákban járták be a lagúnákat, minden órában és minden időben, evezők és kormányos nélkül, egyedül kóboroltak a mocsaras fövenyen, vezető nélkül, óra nélkül, fittyet hányva a növekvő dagálynak; utcasarkokon, szőlőlombok alatt hevenyészett kápolnákban énekeltek, nem törődve a kései órával, és nem remélve más fekhelyet, csak a nap tüzétől még mindig langyos kőkockákat. Megálltak Pulcinella színháza előtt, szenvedélyes figyelemmel követték a bábfigurák királynőjének, a szép Corisande-nak tüneményes drámáját, s eszükbe sem jutott, hogy nem ebédeltek, és tán vacsorázni sem fognak. Gyönyörrel vetették magukat a karnevál eszeveszett forgatagába, s nem volt más jelmezük, csak a fiú kifordított zekéje, s egy óriás, kopott szalagcsokor a leány füle mellett. Pompás lakomát ültek egy híd korlátja alatt vagy egy palota lépcsőin, s nem ettek mást, csak tengeri gyümölcsöt,{10} citromhéjat vagy nyers köményszárat. Egyszóval vidám és szabad életet éltek, és ők sem váltottak több veszedelmes cirógatást vagy szerelmes szót, mint két hasonló korú és hasonló nemű úrigyermek. Múltak a napok, múltak az évek. Anzoletónak új szeretői voltak; Consuelo nem is sejtette, hogy más szerelem is van a világon, mint amelyet iránta éreznek. Nagylánnyá nőtt, és sosem gondolt arra, hogy most már tartózkodóbban kéne viselkednie jegyesével; a fiú pedig látta, hogy nő és formálódik szerelmese, de nem lett türelmetlen, és nem akart változtatni a felhőtlen, ártatlan, derűs és aggálytalan kapcsolaton.

Négy éve már, hogy Porpora mester és Zustiniani gróf bemutatták egymásnak kis zenészeiket, és ez idő óta a gróf egyszer sem gondolt a kis egyházi énekesnőre; ez idő óta a tanár is elfelejtette már a szép Anzoletót, mivel első meghallgatásakor nem fedezte fel benne azokat a tulajdonságokat, amelyeket tanítványaitól megkívánt: mindenekelőtt a komoly és türelmes értelem adományát, aztán valami végtelen, önmagát megsemmisítő szerénységet a mesterrel szemben, és harmadjára az előzetes zenei ismeretek teljes hiányát, amelyeket ő maga akart megadni.

– Csak olyan tanítványt ajánljanak nekem – mondogatta –, akinek agya, mint a tiszta lap vagy a szűz viasz, amelyre én írhatom az első jeleket. Nincs annyi időm, hogy egy álló esztendeig a rosszról szoktassam le, mielőtt a jóra oktathatnám. Ha azt akarják, hogy palatáblára írjak, tisztán adják nekem. De ez nem elég, jó minőségű palatáblát adjanak. Ha nagyon vastag, nem tudom megmarkolni; ha nagyon vékony, eltörik a kezem alatt.

Így aztán, bár elismerte Anzoleto rendkívüli tehetségét, az első óra után bosszús és gúnyos alázattal jelentette a grófnak, hogy az ő módszere nem alkalmas ilyen fejlett tanítvány számára, és persze nem is kell neki válogatni mesterekben: bármelyik megfelelne, hiszen csak fékezni és késleltetni kell e pompás hanganyag természetes fejlődését és legyőzhetetlen kibontakozását.

A gróf Melliflore tanárhoz küldte pártfogoltjai, aki futamokon, kádenciákon, majd egyre gyorsuló, ékes trillákon át vezetve a fiatalembert, teljesen kibontotta ragyogó képességeit; s amikor Anzoleto huszonhárom éves lett, aki csak hallotta a gróf szalonjában, mindenki alkalmasnak tartotta akár az első szerepek sikeres alakítására is a San Samuele színházban.

Egy este végső és elhatározó próbára hívták a zenekedvelő nemességet és minden nevesebb művészt, aki akkoriban Velencében tartózkodott. Először életében Anzoleto levetette plebejusi rongyait, fekete kabátot és selyemmellényt öltött magára, berakta és meghintette szép haját, s csatos cipőben, választékos magatartással, lábujjhegyen a csembalóhoz siklott; itt száz gyertya fényében, kétszáz vagy talán háromszáz hallgatójával szemben, tekintetével követte a bevezető ütemeket, majd mély lélegzetet vett, és maradéktalan tehetségével, becsvágyával, hangja áradó gazdagságával elindult azon az életpályán, ahol nem egy bizottság és nem egy bíró, hanem az egész közönség tartja egyik kezében a pálmaágat, a másikban a fütyülőt.

Ne kérdjük tehát, izgatott volt-e Anzoleto lelke mélyén; ámbár ez nagyon kevéssé látszott, és amikor átható pillantása titkon figyelve a nők tekintetét, megérezte azt a rejtett jóindulatot, amelyet ritkán tagadnak meg szép fiataloktól, a zeneértő hallgatók pedig, meglepődve e hang tiszta csengésétől és szárnyalásától, bólintottak, és helyeslően suttogtak, öröm és remény hullámzott fel benne. Megint csak először életében, Anzoleto, akit eddig köznapi módon érleltek és köznapi módon tanítottak, megérezte, hogy ő nem köznapi ember, és a diadal szükségétől és indulatától hajtva, meglepő erővel, eredetiséggel és lendülettel énekelt. Hangvétele, igaz, nem volt mindig tiszta, és a darab minden egyes részletét nem tudta hibátlanul megszólaltatni, de egy-egy merész hangjával, váratlan villanásaival, magával ragadó dallamvezetésével újra meg újra meghódította a hallgatóit. Nem tudta ugyan mindig kifejezni azt, amit a szerző elképzelt, viszont nemegyszer olyan effektusokat teremtett, amelyekre senki sem gondolt, sem az alkotó, aki a művet megteremtette, sem a tanár, aki tolmácsolta, sem egyetlen énekes, aki eddig előadta. E merészségek megragadták és fellelkesítették a közönséget. Tíz ügyetlenségét is megbocsátották egyetlen újításáért, egyetlen személyes érzéséért tíz lázadását a módszer ellen. Mert való igaz, hogy a művészetben a lángész egyetlen villanása, új hódítások legkisebb távlata is jobban lenyűgözi az embereket, mint a már birtokba vett tudás minden fénye és tökéletessége.

Talán senki sem fogta fel a lelkesedés okát, és senki sem szabadult hatásától. Corilla nyitotta meg az estélyt, és mindenki megtapsolta ragyogó áriáját; ám a fiatal kezdő sikere olyan árnyékba borította az övét, hogy a művésznő nem tudta elfojtani haragos indulatát. De amikor a sok dicsérettől és elismeréstől megrészegedett Anzoleto megint a csembalóhoz lépett, alázattal s ugyanakkor merészen meghajolt az ott ülő művésznő előtt, és így szólt hozzá:

– Királynője az éneknek és királynője a szépségnek, egyetlen bátorító pillantásával sem erősítené a szegény szerencsétlent, aki rettegi és imádja önt?

Az ifjú vakmerőségétől meglepett primadonna most maga előtt látta e szép arcot, amelyet eddig alig méltatott figyelemre; mert egy hiú és körülrajongott nő hogyan is venne észre egy szegény, ismeretlen fiatalembert? De most látta, és lenyűgözte a fiú szépsége: megperzselte Anzoleto szemének tüze, s Corilla réveteg, mély tekintete az ifjúra tapadt, mintegy megpecsételve hírneve oklevelét. Ezen az emlékezetes estén Anzoleto meghódította a közönséget, és lefegyverezte legveszedelmesebb ellenségét; mert a szép énekesnő nemcsak a színpadon, hanem a kormányzaton és Zustiniani gróf dolgozószobájában is uralkodott.

4

A lelkes s szinte már eszeveszett taps közepette, amelyet Anzoleto éneke és előadó-művészete kiváltott, egyetlen hallgató maradt néma, mint a szfinx, és rejtélyes, mint egy hieroglifa: Porpora, a tudós tanár és híres zeneszerző mozdulatlanul ült a székén, összeszorított lábbal, kezét a térdén nyugtatva, akárcsak az egyiptomi istenek. Miközben gáláns kartársa, Melliflore tanár, magának tulajdonítva Anzoleto sikerének minden érdemét, a hölgyek körül páváskodott, s a férfiaknak még tekintetét is könnyed hajlongással köszöngette, az egyházi énekek mestere, mintha csak mély gondolatokba merülne, a földre sütötte a szemét, összevonta szemöldökét, szigorúan összeszorította a száját. Amikor a társaság, amely aznap este a doge feleségének nagy bálján volt hivatalos, lassankint elment, s csak a legrajongóbb zenebarátok álltak a csembaló körül, néhány hölgy lés neves művész társaságában, Zustiniani gróf odalépett a komor maestróhoz:

– Minek duzzog így a modernek miatt, kedves professzorom – mondta néki. – Ne gondolja, hogy hallgatása bármilyen hatással volna rám. Ön végletesen elzárná a fülét a világi zene és e csodálatosan új művészet elől. De szíve akarata ellenére is megnyílt, és magába fogadta a kísértés mérgét.

– Drága, jó sior profesor – mondta tájszólásban az elragadó Corilla, a scuola gyermekes modorában szólítva régi mesterét –, ne tagadja meg tőlem azt a kegyet…

– Soha, szerencsétlen gyermek – kiáltott a mester félig nevetve, de bosszúsan is, hogy állhatatlan tanítványa így hízeleg neki. – Miben közösködhetnénk mi ketten? Nem ismerlek többé. Próbálkozz másnál csábos mosolyoddal és csalfa csicsergéseddel.

– Lám, máris megszelídült – mondta Corilla, s egyik kezével a kezdő énekes karjába kapaszkodott, a másikkal meg a tanár hatalmas fehér nyakkendőjét gyűrögette. – Gyere csak, Zoto, hajts térdet egész Itália legtudósabb énekmestere előtt. Alázkodj meg, gyermekem, engeszteld ki szigorát. Többre kell becsülnöd egyetlen szavát, ha ugyan méltat rá, mint a hírnév minden harsonáját.

– Nagyon szigorú volt velem, tanár úr – mondta Anzoleto, és kissé csúfolódó szerénységgel hajolt meg a mester előtt –, pedig négy év óta más gondolatom sincs, mint hogy arra bírjam, vonja vissza kegyetlen ítéletét; és ha ma este sem sikerült, nem tudom, lesz-e bátorságom, hogy átkával terhelten valaha is a közönség elé lépjek.

– Gyermekem – mondta a tanár, és olyan frissen ugrott fel, olyan meggyőződéssel beszélt, hogy ez a rendszerint megtört, keserű öreg most sugárzón fenségesnek látszott –, hagyd csak a nőkre e mézes, álnok szavakat. Sose szólj a hízelgés lealacsonyító nyelvén, feletteseidhez sem, és még kevésbé ahhoz, kinek véleményét szíved mélyén elveted. Egy órával ezelőtt még szegény, ismeretlen, reszkető ifjú voltál, jövőd egy hajszálon múlott: torkod egyetlen hangjától, képességeid pillanatnyi kibicsaklásától, hallgatóid szeszélyétől függött. A véletlen, az erőfeszítés, egy szerencsés pillanat most gazdaggá, híressé és arcátlanná tett. Megnyílt előtted az élet. csak tovább kell lépned, egyre tovább, amíg erőd bírja. Most pedig figyelj, mert először, s talán utoljára hallod az igazságot. Rossz úton jársz, rosszul énekelsz, s a rossz zenét szereted. Nem tudsz semmit, semmit sem tanultál meg alaposan. Csak gyakorlatod van, meg valami készséged. Könnyen tűzbe jössz, fuvolázol, csicseregsz, mint azok a kedves és kacér kisasszonyok, akiknek megbocsátja az ember a nyávogást, mert hogy nem tudnak énekelni. De te nem tudsz frazírozni, rosszul ejted a szöveget, hangsúlyozásod közönséges, stílusod hamis, mesterkélt. Mégse veszítsd el a bátorságod; sok hibád van ugyan, de lehetőséged is, hogy legyőzd őket; mert benned olyan képességek vannak, amelyeket sem az oktatás, sem a munka nem adhat; megvan benned az, amit sem a rossz tanácsok, sem a rossz példák el nem vehetnek, a szent tűz… a lángész lobogása! Ez a tűz, sajna, semmit sem világít meg, a lángész terméketlen marad… mert, látom a szemedben, ahogy a hangodból is éreztem, hogy nem ismered az igazi művészetet, nem hiszel a nagy mestereknek, nem tiszteled a nagy alkotásokat; a dicsőséget szereted, csak a dicsőséget, és azt is csupán önmagadért… Mi lehettél volna, mi lehetnél még most is… De nem, már késő, sorsod a meteoréhoz lesz hasonló, akárcsak…

És a tanár hirtelen mozdulattal a fejére csapta a kalapját, megfordult, és kisietett; senkitől sem köszönt el, mert teljesen elmerült talányos ítélete gondolataiban.

Bár mindenki nevetni próbált a maestro bogarain, a hangulat kissé megdermedt, és pár pillanatig a kétség és bánat érzése lebegett a teremben. Anzoleto volt az első, aki láthatóan megfeledkezett az öreg mesterről, bár szavai az öröm, a büszkeség, a harag és a becsvágy váltakozó indulatait korbácsolták fel benne, és további életét is meghatározták. Most azonban mintha csak Corilla kegye érdekelte volna; és ezt olyan hevesen bizonygatta, hogy a szép énekesnő már az első alkalommal szerelemre gyulladt iránta. Zustiniani gróf nem volt nagyon féltékeny, és talán tudta is az okát, miért ne zavarja túlságosan a szeretőjét. Amellett színházának fénye és dicsősége minden más dolognál jobban érdekelte; nem mintha mohón ragaszkodott volna vagyonához, hanem mivel valóban fanatikusan szerette azt, amit szépművészetnek hívnak. Ez szerintem olyan kifejezés, amely bizonyos köznapi, teljesen olasz, következésképp szenvedélyes és különösebb árnyaltság nélküli érzésnek felel meg. A művészet kultusza, amely már modernebb kifejezés, és száz évvel ezelőtt nem mindenki használta, egészen mást jelent, mint a szépművészetek ízléses értése. A gróf valóban jó ízlésű ember volt, ahogyan akkoriban értették e szót, műkedvelő, semmi egyéb. De nem volt számára nagyobb dolog a világon, mint hogy ízlését kielégítse. Szeretett foglalkozni a közönséggel, és szerette, ha a közönség foglalkozik vele; abban lelte örömét, ha művészekkel találkozott, ha a divatot irányította, ha a színházáról meg az ő pompájáról, fényűző életéről, elragadó modoráról beszéltek. Vagyis benne is megvolt a vidéki nagyurak uralkodó szenvedélye, a hivalkodás. Tudta, hogy akkor elégítheti ki és szórakoztathatja legjobban a várost, ha színházat vásárol, és azt ő maga irányítja. De igazán akkor lett volna boldog, ha az egész köztársaságot az asztalához ültetheti! Amikor idegenek megkérdezték Porporát, hogy ki az a Zustiniani gróf, az öreg mester általában így felelt:

– Olyan ember, aki szeret vacsorákat adni, és a színházában is úgy kínálja a zenét, mint asztalánál a fácánokat.

Hajnali egy órakor már mindenki hazament.

– Anzolo – kérdezte Corilla, aki egy erkély benyílójában egyedül maradt a fiatalemberrel –, hol a lakásod?

E váratlan kérdésre Anzoleto úgy érezte, hogy arca szinte egyszerre lesz piros és sápadt; mert hogyan vallja be e csodálatos és pazar szépségnek, hogy legtöbbször maga sem tudja, hová hajtsa le a fejét? De még ezt is könnyebb lett volna bevallani, mint arról a nyomorúságos odúról szólni, ahol meghúzódik, ha ugyan jókedvében vagy szükségből nem a szabad ég alatt hál.

– Talán különösnek találod a kérdésemet? – nevetett Corilla a fiú zavarán.

– Azon tűnődtem – felelte Anzoleto nagy lélekjelenléttel –, mely királyi palota vagy tündérkastély volna méltó hajléka annak a büszke halandónak, aki Corilla szerelmes pillantásának emlékével térne nyugovóra.

– Mit jelentsen ez, kis hízelgő? – kérdezte a szép énekesnő, és pokoli készlete legtüzesebb pillantását lövellte a fiatalemberre.

– Hogy én nem vagyok ebben a szerencsés helyzetben – felelte Anzoleto –, de ha mégis így volna, az ég és a tenger közt szeretnék lakni, akár a csillagok.

– Vagy mint a cuccalék! – kacagott az énekesnő. – Pedig tudjuk, a sirályok egyszerűsége már szállóige lett, s rájuk is vonatkozik a velencei népi mondás: mafla, mint egy cserebogár.

– Csak csúfolódjon, vessen meg – felelte Anzoleto –, de azt hiszem, ez is jobb, mintha egyáltalán nem foglalkozna velem.

– Nos – mondta Corilla –, mivel csak metaforákban válaszolsz, magammal viszlek a gondolámon, bár így talán messzebb jutunk a lakásodtól és nem közelebb. Vess magadra, ha pórul jársz.

– Ez lett volna hát kíváncsiskodásának oka, signora? Ha így van, válaszom rövid és világos: az ön palotájának lépcsőin lakom.

– Akkor hát itt, ezeken a lépcsőkön várj rám – mondta most Corilla suttogva –, mert Zustiniani még rossz néven vehetné azt a jóindulatot, amellyel ízetlenségeidet hallgatom.

Hiúsága első lendületében Anzoleto kiosont, leszaladt a palota kikötőjéhez, s Corilla gondolája mögött kuporogva, mámoros szíve gyors verésén mérte a másodperceket. De az énekesnő csak nem jelent meg a palota lépcsőin, s most már józanabb gondolatok sűrűsödtek a fiatalember élénk és becsvágyó agyában. „Corilla, gondolta, most hatalmas, de mi lesz, ha a grófnak nem tetszik, hogy kedvesének tetszem? Vagy ha a primadonna könnyű győzelmem miatt elveszíti hatalmát, mivel közös urunk véglegesen kiábrándul csapodár szeretőjéből?"

E kínos zavarában Anzoleto már a lépcsőt méregette a szemével, vajon van-e még ideje felszaladni, és szaladt volna is, ha most nem jelennek meg fáklyák az előcsarnokban, és mögöttük, már az első lépcsőn, maga a szép Corilla, hermelin palástjába burkolózva, s vele több ragyogó lovag, aki velencei szokás szerint mind az ő kerek könyökét akarta megtámasztani tenyerével, hogy lesegítse a lépcsősoron.

– Mit áll itt, mint a sóbálvány? – mondta a primadonna gondolása a megzavarodott ifjúnak. – Bújjon be gyorsan, ha egyszer megengedték, vagy szaladjon le a parton, mert a gróf úr is itt van ám a signora mellett.

Anzoleto ijedtében, nem is tudva, hogy mit csinál, egy ugrással a gondola mélyébe rejtőzött. Közben döbbenten és kétségbeesve gondolt arra, mit szól majd a gróf, ha szeretőjével a gondolába szállva, ott találja arcátlan pártfogoltját. Rettegése egyre keservesebb lett, mert már öt perce kuporgott rejtekhelyén. A signora a lépcsősor közepén megállt. Egyre beszélt, hangosan nevetgélt a kísérőivel, majd egy futamon vitatkozva, több hangnemben is elénekelte. Világos, szárnyaló hangja a csatorna palotái és kupolái közt veszett el, ahogy a hajnal előtt felkeltett kakas kukorékolása is elvész az éjszaka csendjében.

Anzoleto nem bírta tovább, és elhatározta, hogy a gondola másik oldalán levő nyíláson át a vízbe veti magát. Mát lecsúsztatta az üveget fekete bársonykeretében, már kidugta az egyik lábát, amikor a hajó farán ülő második evezős a fülke falánál feléje hajolt, és halkan azt mondta neki:

– Énekelnek, ez azt jelenti, hogy maradjon nyugton, és semmitől se féljen.

„Még nem ismerem a szokásokat" – gondolta Anzoleto, és nem mozdult, bár némi gyötrő félelem szorongatta a szívét. Corilla hetykén a gondola orráig vezette a grófot, itt állva maradt, és míg a ladik el nem indult, egyre-másra felicissima nottét{11} kívánt a kedvesének, majd új szerelmese mellé ült, oly természetesen és nyugodtan, mintha arcátlan játékával nem kockáztatta volna a fiú életét és a maga szerencséjét.

– Nézze csak Corillát! – mondta Zustiniani Barberigo grófnak. – A fejemet teszem rá, hogy nincs egyedül a gondolában.

– Miért gondolja? – kérdezte Barberigo.

– Mert ezerszer is megkért, hogy kísérjem el a palotájába.

– És nem féltékeny?

– Már rég kigyógyultam ebből a gyengeségből. Sokért nem adnám, ha a primadonnánk megszeretne valakit, és szívesen maradna Velencében, mert mostanában folyton utazási terveivel fenyegetőzik. Ha csak hűtlen lenne hozzám, hamar megvigasztalódnék, de hangját és tehetségét nem tudnám pótolni, sem azt a lelkesedést, amellyel a San Samuele színház közönsége fellépéseit fogadja.

– Értem; de ki lehet az a boldog halandó, akit bolondos hercegnőnk ma este kitüntetett?

A két gróf sorra vett mindenkit, akit Corilla az estély folyamán észrevehetett és bátoríthatott. Anzoletót egyikük sem említette.

5

Anzoletót lágyan ringatták a hullámok és az éjszaka csendes árnyai, de miközben kábán, zaklatott szívvel ült Velence leghíresebb szépsége mellett, heves harc dúlt lelkében. Egyrészt mind kényszerítőbben érezte izzó vágyakozását, amelyet csak szított önelégült hiúsága, de ugyanakkor