Hatalom és pénz I. rész

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

HATALOM ÉS PÉNZ

I. kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Gondolat Kiadó 1977

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-286-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ráth-Végh István jogutódja

ISTEN KEGYELMÉBŐL

TRÓNÖRÖKÖS SZÜLETIK!

Még nem.

Előbb egy hivatalos jelentés adja tudtára országnak-világnak, hogy Őfelsége a királyné a terhesség ennyedik és ennyedik hónapjában van.

Miért kellett ezt a bizalmas természetű asszonyi állapotot nyilvánosan kidobolni? Hiszen királyné és pórnő egyenlőek az anyaság küszöbén; a természet nem tett különbséget korona és fejkendő között.

Az ember igenis tett. Más a kunyhó és más a királyi palota. Azzal senki sem törődik, hogy a pórnő fiúval vagy leánnyal szaporítja-e a gondjait, de a királynétól fiúörököst követel a dinasztia és az ország.

A hivatalos bejelentés tehát arra való volt, hogy a terhesség hátralevő ideje alatt a nép imádkozhassék és könyöröghessen fiúörökösért.

A papságnak kellett jó példával elöl járnia. A templomokban külön imákat mondtak a trónörökös eljöveteléért s országszerte körmenetek látványosságával figyelmeztették a népet könyörgési kötelességére.

A görög olimpiai játékok idején távolugrásnál az ugró előtt jó darabon felásták a földet, hogy puhára zuhanjon. Olykor egy atléta úgy nekirugaszkodott, hogy lendülete a porhanyított földön túl zuhintotta le. „Túlugrotta a felásottat" – mondták az ilyen rekordra. Nos hát, Maria Beatrix Eleonora modenai herceglány, II. Jakab angol király felesége esetében a Stuart-dinasztia egyik bajnoka – képletesen szólva – ugyancsak túlugrotta a felásottat.

Arról volt szó, hogy a Stuart-ház érdeke okvetlenül fiúörököst követel, mert különben a vő, Orániai Vilmos, kinyújthatná kezét az angol korona után. (Aminthogy ki is nyújtotta, el is kaparintotta.)

A királyné fogadalmi ajándékul egy színezüst angyalszobrot küldött a loretói Madonnának. Ezt az alkalmat használta fel a névtelen rekorder, hogy nekilendüljön a kegyes célú ugrásnak. Egy kis párbeszédes írásműben közölte az angol néppel, hogyan fogadta a loretói Madonna a felajánlott ezüstangyalt.{1}

„A királyné angyala: Légy üdvöz, hatalmas Madonna! Íme, egy angyalt látsz, aki alázatos kérelemmel járul eléd. Máriának, Anglia királynéjának nagy a bánata, mert nincsenek gyermekei. Legalázatosabban üdvözöl téged és kér, hogy fogadd el a küldött ajándékot. Ó, kegyes Szűz! Tedd, hogy kissé elhanyagolt belseje bőségesen locsoltassák meg avégből, hogy foganjon és szüljön óhajtása szerint. Szükséges ez nemcsak az ő vigaszául, hanem azon állam jóléte érdekében is, amelynek ő a királynéja – nemkülönben a katolikus vallás megszilárdítása céljából, amely országában ingadozik.

A loretói Madonna: Hogyne, kedves angyal, szívesen fogadom Anglia királynéjának ajándékát és könyörgését meg is hallgatom. Megígérem: lesznek gyermekei. Sőt éppen ebben a pillanatban, amikor szólok veled (a szerző szerint pontosan 5 óra 58 perc volt akkor), megtörtént a dolog: Jakab most öleli Máriát, Mária öleli Jakabot és megfogan.

Az angyal: Azonban, ó, áldott Madonna, a királyné fiút óhajt. A királynak vannak már lányai (ti. első házasságából), ezek a trónt örökölhetnék. Adj fiút Máriának.

A Madonna: Igen, gyermekem, a királynénak fia lesz. Higgy nekem: a dolog el van intézve. A boldog fiúörökös dísze és támasza lesz a koronának és a vallásnak.

Az angyal: Ó, ki nem fejezhető öröm! Mária királynő meghallgatta Mária királynét! Alleluja! Boldogság! Alleluja! Alleluja! Alleluja!"

A loretói helyszíni közvetítésen elhangzott jövendölés csak részben vált be. Jakab és Mária fiút öleltek ugyan a világra, de ebből a III. Jakabból sohasem lett király. Mondanom sem kell, hogy a jóslat azután hangzott el, miután a gyerek már megszületett, de amikor a jövendőmondó még nem sejtette, nem is sejthette, hogy a Stuart-dinasztia viszont el fog vetélni.

A francia királynék lebetegedésekor két pavillont (sátrat) ütöttek fel egyik teremben. A nagyobbikban gyülekeztek a hivatalos tanúk, az állam és az udvar főméltóságai, éppen elegen ahhoz, hogy a fülledt levegőt még jobban megrontsák. A kisebbikben helyezték el a vajúdóágyat, (Lit de travail.) Ebben feküdt a királyné a végső pillanat közeledtéig; ekkor áttették a szülőszékbe, ahol a tulajdonképpeni szülés történt; majd végül átszállították a díszes nagy ágyba s itt fogadta a becsődülő udvari népet.

E nyilvánosságnak megvolt az oka. Ország-világ szeme láttára kellett a szülésnek lezajlania, nehogy bármikor kétséggel illethessék a trónörökös törvényes származását.

Hogy minél elevenebb képet vetítsek a nagy eseményről, megszólaltatom az egyetlen fontos személyt a sokadalomból: Loyse Bourgeois bábaasszonyt.

A madám tanult nő volt, néhányszor tollat is fogott s tanulmányokat írt a meddőségről, a szülés körüli teendőkről, női bajokról stb. Legérdekesebb művében arról ír, hogyan segítette világra a francia királyi hercegeket és hercegnő asszonyságokat.{2}

Ebben – aprólékos szószaporítással és pepecseléssel bár – egyebek közt elmondja IV. Henrik fiának, a későbbi XIII. Lajosnak születését illető emlékeit is.

„Fontainebleau-ban a nagy ovális termet készítették elő a királyné lebetegedésére. Nagy ágyat helyeztek el részére, karmazsinvörös bársonnyal borítva. Felállították a két pavilont is. A nagy pavilon sátorszerűen készült, szép hollandi vászonból, lehetett legalább 20 aulne kerületű. (Egy aulne: 1,18 méter.) Ennek közepén volt a kis sátor, ugyanolyan vászonból, benne a vajúdó-ággyal. Ide hoztak székeket a királynak, nővérének és Nemours hercegnőnek. Ide tették a szülőszéket is, amely szintén karmazsinvörös bársonnyal volt borítva.

A teremben ki voltak rakva egy asztalon Szent Margit asszony ereklyéi és két apáca szüntelenül imádkozott.

A királyné fájdalmai 22 ¼ óráig tartottak. Olyan hősiesen viselte el, hogy az bámulatos. E hosszú idő alatt a király csak akkor hagyta el, amikor enni ment, de ekkor is folyton hírekért küldött.

Mikor a királyné fájdalmai megkezdődtek, észrevettem, hogy visszafojtja a jajgatást. Kértem, hogy ne tartsa vissza, mert a torka megdagad. A király is így szólt hozzá:

– Ma mie, tedd meg, amit a tudós asszony mond: jajgass, nehogy a torkod megdagadjon.

Azután a királyné leült a szülőszékre, a hercegek pedig szemben voltak a nagy sátorban. Én egy kis székre ültem a királyné elé, s miután a trónörökös úr (Monsieur le Dauphin) megszületett, jól becsavartam a pólyákba és pelenkákba s ölembe vettem, úgyhogy kívülem senki sem tudta, hogy fiú.

Eközben a király odajött mellém. Én a gyermeken nagy gyengeség jeleit észleltem s ezért a király egyik kamarásától bort kértem és kanalat. A király kezébe vette a borospalackot és én így szóltam hozzá:

– Sire, ha közönséges gyermekről lenne szó, számba venném a bort és úgy adnám be neki.

A király számhoz tette a palackot és azt mondta:

– Tegyen csak úgy, mint a többivel.

Megtöltöttem a számat borral és megitattam a csecsemőt. Nemsokára magához tért, s látszott, hogy a bor ízlett neki.

Azután a király lehajolt, száját a fülemhez tette és azt kérdezte:

– Tudós asszony, mondja: fiú?

Azt feleltem: igen.

– Kérem, nehogy áltasson: belehalnék a csalódásba.

Kitakartam egy pillanatra a Dauphin urat s megmutattam neki, hogy fiú. A király ég felé emelte tekintetét és összekulcsolt kézzel mondott hálát az Istennek. Akkora könnyek hullottak a szeméből, mint egy-egy borsó. Kérdésére, hogy közölheti-e a hírt a királynéval, azt feleltem, hogy igen, de csak kíméletesen, nem szabad felizgatni. Megcsókolta hát a királynét és így szólt hozzá:

– Ma mie, sokat szenvedtél, de Isten nagy kegyben részesített és megadta, amit kértünk tőle. Szép fiacskánk van.

A királyné összekulcsolta kezét, ég felé emelte, nagy könnyeket hullatott s azzal elájult. A király nem vette észre az ájulást, összeölelgette a hercegeket, kinyitotta a terem ajtaját s engedte, hadd csődüljön be a sok ember, aki a szomszédban várakozott. Lehettek vagy kétszázan, s a terem úgy megtelt velük, hogy nem lehetett a királynét az ágyba szállítani. Én mérhetetlenül haragudtam, de a király odajött, vállamra ütögetett és azt mondta:

– Hallgass, hallgass, tudós asszony, ne mérgelődj. Ez a gyermek mindenkit megillet, hadd örüljön neki mindenki.

Azután a királynét ágyba tettük és magához térítettük, s miután kötelességemet ekként teljesítettem, a Dauphin urat átnyújtottam Héroard orvos úrnak, aki alaposan megszemlélte és általam vízzel és borral lemosatta. A király sorba odavezette a királyi ház tagjait, hercegeket és egyéb uraságokat. Aki már megtekintette a gyermeket, annak tovább kellett mennie. Nem lehet kimondani, mennyire boldog volt mindenki; az emberek összeölelkeztek, tekintet nélkül a rangkülönbségre. Hallottam később, hogy voltak hölgyek, akik megölelték a tulajdon cselédjeiket; annyira esküket vette az öröm, hogy nem tudták, mit cselekszenek. Mondták azt is, hogy a kastély körül egész éjjel örömtüzek égtek, dobok és trombiták szóltak s hordó borokat ütöttek csapra, hogy a nép igyék a Dauphin úr egészségére. És futárok indultak szerteszét Franciaországba, hogy megvigyék a jó hírt."

Peregtek hát a dobok, harsogtak a trombiták, dörögtek az ágyúk, kongtak a harangok, zengett az ének a hálaadó istentiszteleteken. A nép ivott, táncolt és éljenzett, a rangbeliek pedig az örömmámortól elködösült lelkiállapotban összeölelkeztek rangon aluliakkal is.

Sőt cselédekkel.

Hallatlan.

A szervilizmus diadalünnepét ülte Franciaországban, amikor III. Napóleonnak fia született. Ez a Napóleon, Victor Hugo szerint „a kicsi", a régi francia királyság pompájával akarta a frissen ácsolt császári trónt bearanyozni. Utánozta Versailles fényes külsőségeit, alkotott új császári udvart, teremtett új arisztokráciát, osztogatott új rangokat és méltóságokat és feltámasztotta a régi ostoba szertartásokat.

A kisfiú születésekor még javában állt a császárosdi játék.

Íme a számla a trónörökös születése körüli kiadásokról:

Carlo Bounaparte ajacciói ügyvéd özvegye, amikor Marseille-ben a lányai rongyos alsószoknyáit foltozgatta, aligha képzelte, hogy valamikor az unokája százezer frankot, másképpen ötezer napóleont fog költeni dédunokája pelenkáira. (Ha ugyan valóban a dédunokája volt, de erről majd később.).

*

A spanyol udvarnál az élet minden mozzanatát béklyóba verő etikett a születési hírközlésre is ezt az állandó változhatatlan formulát állapította meg:

„Őfelsége Spanyolország királynéja ekkor és ekkor egy erőteljes asturiai hercegnek adott életet. (T.i. a mindenkori trónörökös az „asturiai herceg címet kapta.)

Megtörtént, hogy ez az új élet nagyon is rövid volt. Ilyenkor a változhatatlan hivatalos hír így ütött ki:

„Őfelsége Spanyolország királynéja ekkor és ekkor egy erőteljes asturiai hercegnek adott életet, aki azonban néhány óra múlva elhalálozott."

A legutolsó spanyol trónörökös nem halálozott el. Sőt nem is asturiai hercegnek született, hanem azon nyomban királynak, mert az apja halála után jött a világra.

Alighogy kitették a lepedőre, már ezekkel a címekkel és nevekkel ékeskedett:

„XIII. Alfonz Leon Ferdinand Mária Jakab Izidor Paszkál Antal, Spanyolország, Kasztilia, Aragonia, Leon, a két Szicília, Jeruzsálem, Navarra, Granada, Toledo, Valencia, Galícia, Mallorca, Menorca, Sevilla, Cardena, Córdoba, Corcega, Murcia, Jaén, Algeciras, Gibraltár, a Kanári-szigetek, Kelet- és Nyugat-India, India és az óceáni földség királya, osztrák főherceg, burgundi, brabanti és milánói herceg, Habsburg, Flandria, Tirol és Barcelona grófja, Biscaya és Molina ura stb., Ő Katolikus Felsége."

Szóval, még meg sem keresztelték, máris katolikus volt. Hogy a stb. alatt még milyen címek rejtőznek, nem tudom. Ha valamit kifelejtettem volna, utána nyomozhatni a Gothai Almanach című családtani kalendáriumban, a földkerekség leghaszontalanabb nyomtatványában.

Megjegyzem, az új király névadása nem ment simán. Az Alfonz név, a királyok sorában a tizenharmadik, a királyné kívánsága volt, kegyeleti tekintettel elhunyt férjére, XII. Alfonzra. De a kormány óvást tett: ez nem lesz jó, mert a tizenhármas szám rossz előjel! Legyen inkább Fülöp vagy Ferdinánd. A királyné nem hagyta magát. Kiásott a spanyol történelemből jeles Alfonzokat, ezek mind díszt és dicsőséget szereztek nevüknek. A kormány hát engedett, de kiegyezésképpen utónevek seregét ragasztották az Alfonzhoz, ellensúlyozandó a káros számvarázst. Így lett Leon, mert XIII. Leo pápa vállalta a keresztapaságot; Mária, mert fel fogják ajánlani szűz Máriának; Jakab, Spanyolország védszentjenek tiszteletére; Izidor, hogy Madrid védszentjének pártfogását is biztosítsák.

Az új király születését 21 ágyúlövés adta tudtul, a palota erkélyéről kidugtak egy hatalmas, címeres nemzeti zászlót. Leányt csak 15 lövés és fehér zászló illetett volna meg.

A gyermekágyas szobával szomszédos teremben temérdek ember gyülekezett. A kormány tagjai, az udvar főméltóságai, a diplomáciai testület, a képviselőház és a szenátus küldöttségei, a tábornokok, az Aranygyapjas Rend lovagjai és egyéb előkelő lovagrendek küldöttségei, a bíróságok elnökei, a toledói érsek és a madridi dóm papsága, majd Madrid város katonai parancsnoka és polgármestere, a községtanács elnöke, a castiliai nemesség kiküldöttei s még sok egyéb intézmény és testület képviselői.

Mindez a sokaság az újszülött hivatalos bemutatására várakozott. Ami nyomban a szülés után meg is történt. Így:

A csecsemőt teljesen meztelenül ráfektették egy aranytálcán elhelyezett vánkosra, letakarták csipkés terítővel és átadták leendő keresztanyjának, Izabella infánsnőnek.

Kitárták az ajtókat s az infánsnő alabárdos gárdisták sorfala közt ünnepélyesen bevonult a váróterembe. Megállt a miniszterelnök előtt s felmutatta az aranytálcát.

A miniszterelnök áhítatosan föléje hajolt, fölemelte a takarót, s miután bizonyos ismérvekből megállapította, hogy a csecsemő fiú, megilletődötten a gyülekezet felé fordult:

„Őfelsége a régens királyné fiút hozott a világra. Viva el Rey! Éljen a király!"

Felriadt az éljen, a pápai nuncius megáldotta a királyi kisdedet, Sagasta miniszterelnök pedig – nagy szónok – nem bírt ellenállni a történelmi pillanat ingerének s egy lelkes beszédet rögtönzött, amiből azonban az ünnepelt semmit sem értett, ellenben elkezdett sivalkodni, mert fázott már pucéran a csipketerítő alatt. Gyorsan átadták hát a camerera mayornak s az eliparkodott vele az anyjához.

Ezzel azonban az uralkodás gondjai még nem értek véget.

Következett a keresztelő.

Megint csak lődöztek és harangoztak, megint csak felvonultak az alabárdosok és címeres heroldok, állami, egyházi és udvari méltóságok, gálaruhás spanyol grandok és egyéb csillogó-ragyogó díszkíséret.

Maga a keresztelő rövid lett volna, ámde az udvari rendtartás értelmében sort kellett keríteni az investitura szertartására, vagyis az új királyt be kellett iktatni a spanyol lovagi rendek nagymesteri méltóságába.

Mert a csecsemő már születése alapján nagymestere volt ezeknek a lovagrendeknek:

Aranygyapjas Rend.

Calatrava, Alcantara, Montera és Santiago katonai rendjei.

Öt maestranzas (nagymesterség): Sevilla, Ronda, Granada, Valencia, Saragossa.

A madridi nemesség Hijosdalgo rendje.

A katolikus Izabella-rend.

A III. Károly-rend.

A Szent Ferdinánd katonai rend.

A Szent Hermenegild-rend.

A katonai és tengerészeti érdemrendek.

A II. Izabella-rend.

A jeruzsálemi Szent János-rend.

És még két jótékonysági rend.

Ezt már a gyerek nem állta. Elkövetkezett a pillanat, amelyről Talleyrand azt mondta, hogy olyankor szereti legjobban a gyermekeket. Tudniillik, amikor elbőgik magukat. Mert olyankor kiviszik őket.

Végeztek hát gyorsan a szertartással, átadták a nagymestert az infánsnőnek s az szaladt vele a szoptatós dajkához, hogy tegye tisztába.

XIII. Alfonz király élete kezdetének még néhány fontos mozzanatáról kell megemlékeznem.

Családi ünnep volt az egyik: a gyereknek első ízben húztak cipőt a lábára, fehér selyemből, arany szegéllyel. A kis Alfonz felcipőzésének alkalmát a spanyol udvarnál úgy ülték meg, hogy a királyné a fiával egy napon született madridi gyerekeknek egy-egy pár cipőt utalt ki, bár nem selyemből, nem is aranyszegéllyel.

Következett a pár hónapos uralkodó első politikai szereplése: az országgyűlés ülésszakát kellett megnyitnia.

Ismét kivonulás, bevonulás, alabárdosok, díszkíséret stb. Ezúttal a királyi dajka is részt vett a menetben. Ő vitte a karján, majd ő tartotta a térdén Spanyolország királyát, mialatt helyette anyja, a régenskirályné elmondta a megnyitó trónbeszédet. Ez az alkotmányos cselekmény is sivalkodással végződött.

Legvégül még arról számolok be, mikor ültették a kis királyt először trónra. Nem a gyermekszobák ismert trónusát értem, hanem valódi fejedelmi trónt.

Kétéves korában az a kötelesség hárult rá, hogy megnyissa a barcelonai kiállítást. Egész komolyan beültették hát egy trónszerű karosszékbe. Mellette állt a dadája és fogta a kezét. Balra tőle egy karosszék illette meg a régens-királynét, a trón lábánál pedig bársony vánkosokon üldögélt a két testvér infáns-leányka.

A hallatlan bolondságot merev szertartásos komolysággal csinálták végig. Előállt ünnepi frakkban az alcalde, Barcelona város polgármestere és felolvasta a karosszékben fészkelődő gyerekhez intézett üdvözlő beszédet. Utána Sagasta miniszterelnökön volt a sor, de ennek már tapasztalatai voltak az ifjú király türelmetlen természete körül, rövidre fogta hát a szót és a kiállítást Őfelsége nevében megnyitottnak nyilvánította.

Viva el Rey! – és a gyereket elvitték aludni.

Alfonz király ezután felnőtt, uralkodott, megbukott, leköszönt és külföldre távozott.

A tizenhármas!{3}

ISTEN KEGYELMÉBŐL

A fejedelmek Isten kegyelméből uralkodnak.

Ez volt a feudális abszolút monarchia alaptétele.

Igazolására fel lehet sorakoztatni a pittyedt szájú spanyol és osztrák Habsburgokat, a haspók I. Frigyes württembergi királyt – vagy eltekintve a testi fogyatkozásoktól: a gonoszokat, a kicsapongókat, korlátolt elméjűeket, sőt egészen tébolyodottakat.

Mit is mond Dante a Pokol nyolcadik énekében?

Hányat tart nagy királynak a lakosság,

Kik itt fürödnek sárban, mint a disznók

És hagyatékuk átok és adósság!

(Babits Mihály fordítása)

Egy derék magyar tudós, Mátyus István, Küküllő és Marosszék megyék főorvosa, másfél század előtt így vélekedett erről a kérdésről:{4}

„Az igaz vallásnak fő ellenségei úgy terjesztik az Istent az emberek szeme elibe, mint egy tirannust, aki ellenállhatatlan rettentő hatalommal bír és kegyetlen poroszló-szolgákkal, ördögökkel, kísértő gonosz lelkekkel, ijesztő vázakkal van felkészülve – aki ezen irgalmatlan, az embereknek még szívük gondolatait is általlátó szolgáit e világra mindenfelé kibocsátotta s ezek szerteszéjjel járván, az embereket nemcsak gonosz cselekedeteikért, hanem vétkes gondolataikért is úton-útfélen előrántják és irgalom nélkül megkínozzák, megbüntetik.

Hogy ez a babonás vallás mind ez ideig fennállhatott, azt az elmésebb uralkodók ravaszsága mívelte.

Elhitették a néppel, hogy a fejedelmek azon láthatatlan hatalmasságnak az emberek közti helytartói, akinek a maga akaratát kijelentette, és mint az Isten tulajdon parancsolatait törvény gyanánt a népeknek kiadatták, amelyeknek megtartására életük és lelkük veszedelme alatt köteleztettek, mintha tulajdon magával az Istennel volna ügyük. S mikor látták volna, hogy ezek a költemények a népeknek engedelmességben való tartására és igazgatására igen alkalmatosak, minden módon azon voltak, hogy ezeket az ideákat az ő szíveikbe minél mélyebben begyökereztessék. E végre purgatóriumot, poklot, gyehennát, ördögöket, angyalokat költöttek, mint a felső hatalmas Istennek poroszlóit… hogy ezek által önmagukhoz, mint az Istennek földi helytartóihoz, nagyobb tiszteletre gerjeszthessék a maguk alatt valókat."

*

Ötéves volt XIV. Lajos, amikor apja halála után Franciaország trónjára ült, helyesebben ráültették. 1643. május 18-án a parlament küldöttsége is tisztelgett nála, s a szónok frázisai így rogyadoztak előtte:

„Felséged trónusa az élő Isten trónját jelképezi előttünk. Az ország rendjei ezennel tiszteletüket és hódolatukat tolmácsolják Felségednek, mint egy látható Istenségnek."{5}

Nem csoda, ha az így felmagasztalt gyerkőc alaposan megtanulta a földi istenségére vonatkozó leckét. Amikor felserdült, lovagló pálcával a kezében jelent meg a párizsi parlament egyik ülésén és kurtán kijelentette:

Az állam én vagyok!

Így az anekdota, amelynek hitelességét megcáfolták ugyan, de ha Franciaország legabszolútabb uralkodója az emlékezetes szavakat nem mondta is, gondolataiban azoknak az igazságáról tökéletesen meg volt győződve.

Egy alkalommal mégis gondokban főtt a feje.

Arról volt szó, hogy az eszeveszett költekezés miatt a királyi kincstárnak már a fenekén járnak, s ami keveset még össze lehetett kotorni, az Versailles-nak a fél fogára sem volt elég.

Honnan és hogyan töltheti meg az üresen tátongó ládát?

Desmarets, a pénzügyek főellenőre, egy minden addiginál galádabb új adót javasolt. Negyven évvel azelőtt Lajos királynak nem is lett volna kifogása ellene, de ebben az 1710-i esztendőben napról napra ijesztőbb hírek érkeztek az ország elképesztő nyomorúságáról. Kilencedik esztendeje folyt a spanyol örökösödési háború, s Versailles-ban úgy pazarolták a pénzt, mintha a legnapfényesebb békében élnének – pedig már sötét árnyként rémlett fel a fenyegető összeomlás.

Lajos töprengett, elmélkedett, belebetegedett a gondokba, amikor végre gyóntatója, Le Tellier atya megtalálta a kívánatos gyógyszert. A Sorbonne professzorainak a tudományához folyamodott ragyogó eredménnyel. Kiszorított belőlük egy idevágó szakvéleményt. Ez volt a veleje:

„Az alattvalóknak minden vagyona a király tulajdona. Ha tehát a király alattvalóinak tar utolsó párnáját is elszedi, nem cselekszik egyebet, mint hogy a sajátját veszi el."{6}

Ez hatott.

Lajos király lelki egyensúlya helyrebillent, és megbékült kedéllyel, tiszta lélekkel vetette ki az irtóztató és szörnyű adót saját magára.

Még az apró német kényurak képzelete is szárnyakat kapott, amikor valamely új zsebbenyúlási kísérletre került sor.

Egyik ilyen törpe nagyság kitörte a lábát. A gyógyítási költséget az alattvalóknak kellett kiizzadniuk, lábtörési adó címén. Egy másik herceg egészségügyi célokat rángatott elő és hashajtási adót vetett ki a parasztokra. Minden paraszt köteles volt negyedévenként egy adag keserűsót vásárolni az államtól, akár szorult helyzetben volt, akár nem. A vásárlásról a falu bírája hivatalos nyugtát adott; a paraszt ezzel igazolta, hogy az adót lerótta. Az állam bevette a pénzt – hogy a paraszt bevette-e a keserűsót? Nem jártak utána. III. József bajor hercegnek sokba kerültek a szeretői, tehát az a paradox ötlete támadt, hogy törvénytelen viszonyait fizessék meg a törvényesek: minden házasságkötéshez előbb az adóhivatalnál kellett engedélyt váltani.

A hűbérúr parasztja bizonyára felsóhajtott: „Jó, hogy a levegőért nem kell adót fizetnem!" Neki nem kellett, de bizánci elődének igen. Bizánc császára élet és halál ura volt, minden őt illette, még a levegő is: ennél fogva adót vetett a levegőre. (Vectigalia aereum.) Aki levegőt akar színi, fizessen érte.

Hogy is szól Ruskin bögöly-hasonlata?

„A bögöly nem királya a lónak. Kiszívja a vérét, űzi-hajtja, de nem vezeti."

A nép Európa-szerte egy ideig tűrt és fizetett. Az isteni küldetés maszlagától elbódulva sokan még azt is természetesnek és jogosnak képzelték, hogy Isten helytartója ne csak a vagyonukat szedje el, hanem őket magukat is, testestül-lelkestül, egész országostul vásárra vigye, és jó pénzért eladja Isten valamely másik helytartójának. Az így eladott népek máról-holnapra gazdát cseréltek.

Erős Ágost szász választófejedelemnek rengeteg pénzébe került Isten abbeli kegyelme, hogy Lengyelország megválasztotta királyának. Ennélfogva sorjában adogatta el vagy csapta zálogba szász fejedelemségének kisebb-nagyobb tartományait. Az elzálogosított birtokokért másfél millió tallért kapott – a Sachsen-Lauenburg hercegségért pedig a cellei udvar hatmillió tallért fizetett.

Még érdekesebben szemlélteti a népek elkótyavetyélését az ansbach-bayreuthi őrgrófság története.

Utolsó kényura, Alexander őrgróf, idétlenül felfújt udvartartással akarta megmutatni Európának, hogy van ő olyan szuverén, mint akár a francia király; annak legfeljebb nagyobb az országa és több az alattvalója. S hogy a francia példától ne maradjon el, a felesége mellett tartott még két szeretőt is. Egymásután persze, nem egyszerre.

Az első metresz nevezetes hölgy volt: Claire Hippolite Clairon, Franciaország egyik legünnepeltebb tragikája, a Comé­die Française csillaga, a párizsi szalonok kedvence, Voltaire-nek alkalmi versekben megénekelt barátnője, számos hercegnek, grófnak, írónak, színésznek és magánembernek alkalmi szeretője.

Igaz, hogy az ansbachi palotába már mint hullócsillag érkezett meg, 1770-ben, negyvenhét éves korában, amikor Párizsban más színpadi bolygók fénye homályosította el az övét s a hercegek, grófok és magánemberek az ifjabb nemzedék irányában tájékozódtak.

Csodába illő volt Párizs varázsának hatása a kis német fejedelmekre. Clairon tizenhét esztendeig tartotta bűvkörében a nála tizenhárom évvel fiatalabb grófot és rajta keresztül igája alatt az egész országocskát. A népnek le kellett nyelnie, hogy Isten kegyelméből rendelt uralkodóját egy veterán párizsi múzsa vezesse az orránál fogva.

Magának Clairon kisasszonynak persze igen kedvező véleménye volt az ansbachi szép esztendőkről. Emlékirataiban azt rebegi, hogy egyetlen célja volt az Őrgrófot boldogítani, dicsőségét öregbíteni és sok-sok jót cselekedni.{7}

Tizenhét évig hordta Alexander gróf a hervatag rózsaláncot, akkor végre megelégelte, lerázta magáról és Clairon kisasszonyt hazamenesztette Párizsba. (Ott is halt meg jó későre: 80 éves korában, elfeledve, elhagyottan, mindennapi kenyérre alig telő nyomorúságban.)

A nép azonban francia cseberből angol vederbe esett.

Lady Elisabeth Berkeley szintén az „idősebb fiatal nők" közé tartozott, amikor összeismerkedett Alexander úrral és kitúrta balkézi méltóságából Clairont. Ansbachba Angliából került, miután faképnél hagyta a férjét, lord Cravent, hét gyermekével egyetemben. Nagy utazásokat tett, ezeket útleírásokban örökítette meg, azonfelül gyártott verseket, regényeket és színdarabokat.

Úgy látszott, szellemi bájai pótolták az elfutamodott esztendőket, mert az őrgróf ott tartotta magánál Ansbachban s a német lexikon szerint „közelebbi vonatkozásba lépett vele". A vonatkozások annyira közeliek voltak, hogy miután mindketten megözvegyültek, a gróf feleségül is vette.

Lady Craven épp olyan garázda módon ártotta bele magát az ország dolgaiba, mint francia előde a metreszi hivatalban. Az ilyesmi napirenden volt a kis német fejedelemségekben, nincs különös érdekessége. Nem is számoltam volna be róla, de a csattanót kellett előkészítenem.

Ez volt a csattanó:

Alexander őrgróf 1791-ben az ansbach-bayreuthi őrgrófságot eladta II. Frigyes Vilmos porosz királynak négyszázezer tallér évjáradékért.

Az őrgróf elvonult a magánéletbe, ahol a kormányzás gondjai még kevésbé zavarták, mint annak előtte. Angliába költözött s ott még tizenöt évig élt fényesen a hatalmas évjáradékból. Az asszony csak jóval később, 1828-ban követte a halálba – nem anélkül, hogy a kötelező memoárokat meg ne írta volna.{8}

A POLITIKAI NÁSZ

Országokat és népeket azonban nemcsak adni-venni lehetett. Más módon is eldőlhetett a sorsuk. Bevált szerzési mód volt az örökösödés és a beházasodás.

Valamikor régen, valamelyik fejedelmi asszony hálószobájába benyitott a fejedelmi férj és az ott levezeklett langyos negyedóra egy egész nemzetet örökletes tulajdonná alacsonyított, sok százezer óra tartamára.

A legitimizmus a nép előtt az Úristent állította tanúnak a fejedelmi hálószobába.

Pedig a házasságok egyáltalán nem az égben köttettek, hanem a diplomácia zöld asztalánál.

Az örömszülők és az örömdiplomaták nem sokat törődtek vele, hogy a zsákbamacska nászhoz milyen arcot fognak vágni maguk az áldozatok.

Sőt