Genießen Sie diesen Titel jetzt und Millionen mehr, in einer kostenlosen Testversion

Kostenlos für 30 Tage, dann für $9.99/Monat. Jederzeit kündbar.

A Simeon ház: A Simeon család I.

A Simeon ház: A Simeon család I.

Vorschau lesen

A Simeon ház: A Simeon család I.

Länge:
484 Seiten
6 Stunden
Freigegeben:
Dec 10, 2013
ISBN:
9789633766620
Format:
Buch

Beschreibung

Tatay Sándor A Simeon család című regényciklusának első kötete, A Simeon ház, részint a dunántúli Úrkúton, a család régi kúriáján, részint Budapesten játszódik. A család feje, József Úrkúton él, és élete egyetlen nagy szenvedélyének, a versenylónevelésnek hódol. Három leánya közül a legidősebb, Klára, egy tanító menyasszonya, de nem szereti jövendőbelijét, s mivel nem akarja hazugságban leélni életét, rokonai segítségével Pestre költözik - ahol is beleszeret földijébe, a gazdag Lupovics Ivánba. A férfi számára a szerelem azonban nem több futó kalandnál.
Kitör a világháború: az író megdöbbentő képet rajzol a háború vámszedőiről, a hadiszállítókról, kufárokról, feketézőkről. A háborús évek zűrzavarában nő fel Viola, a kisebbik lány, aki tanítónő lesz egy bányászfalucskában, majd a Tanácsköztársaság idején minden erejét latba vetve dolgozik a népjóléti bizottságban a sokat szenvedett bányászasszonyok érdekében. A forradalom bukása után internálják. Ezzel a motívummal zárul A Simeon család első kötete.
Freigegeben:
Dec 10, 2013
ISBN:
9789633766620
Format:
Buch

Über den Autor


Ähnlich wie A Simeon ház

Mehr lesen von Tatay Sándor

Ähnliche Bücher

Buchvorschau

A Simeon ház - Tatay Sándor

TATAY SÁNDOR

A SIMEON HÁZ

A Simeon család I.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1977

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-662-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

A HÁZ ÉS LAKÓI

A nagy házban nem volt ébren már talán senki más, csak a hétéves gyermek. Kinőtt, megkopott ágyában felkönyökölt, és az ablakra nézett, mely hol kékesfehéren megvilágosodott, hol elsötétült egészen – ahogyan a hold gurult az apróra szabdalt júliusi felhőkön túl. Rég eloltották az utolsó lámpát is a házban. Mert ha egyetlen lámpa is felgyúlt az L-alakú épületben, akár a lányok szobájában, akár a két betegében, akár a vendégszobában, annak fénye kivetődött a borostyános vén kútágasra… És a kútágas, melynek a töve rég kirothadt, a borostyán élő lábain kilépett az éjszaka sötét tömegéből, és mint valami kísértet, rámeredt a sötétben maradt ablakokra…

De ekkor már régen messze tűnt az éjszakai tárgyak sűrűjébe. A gyermek emlékezett, hogy a vendégszobában aludt ki utoljára a fény, legeslegelőször pedig éppen ebben a szobában. De mikor égett, már akkor is jó ideje csend volt, akik ébren voltak, könyveket forgattak… Csakhogy az a csend, melyet a petróleumlámpa lángjának földöntúli finom zenéje s az apa halk zsebórájának ébrenléte tett teljessé, egészen más volt, mint az a nagy, tágas csend, ami az ablakon át lépett be akkor, amikor leoltották a lámpát… Az apa oltotta le… Úgy, mint minden este… Kifordított kézzel nyúlt az éjjeliszekrényen álló lámpa felé… E kéznek árnyéka hatalmásra nőtt akkor a mennyezeten, nőtt egyre nagyobbra, s mintha ez az árnyék nyelte volna el a fényt. Néha nem az árnyékra, hanem az élő kézre tekintett a gyermek. Az apa hálóköntösének ujja felcsúszott, a megbarnult kézfej alatt hófehér keze szára kivillant, és rajta a bőr megremegett a márványlap hidegétől… Soha, soha nem fújta el a lámpát az apa, csak lecsavarta, s a lámpa aztán, mint a szívbeteg, mint a haldokló, elkezdett levegő után kapkodni, mind sűrűbben, mind kétségbeesettebben, mígnem utolsót lobbant, s akkor kelt életre az ablak…

A gyermek felkönyökölve nézett az ablakra, és a múlt éjszaka rémületére gondolt. Az úgy kezdődött, hogy a kutyaugatás, mely éppen úgy hozzátartozott künn az éjszaka csendjéhez, mint idebenn az óra járása, egyszerre felerősödött, előtört az éjszakából, mint a kútágas, ha fény vetődött rá. Egyre közelebb hallatszott, a szomszédok kutyáinak a hangját külön lehetett választani. Aztán léptek, mezítlábas léptek, melyek különösen zuhogni tudnak az éjszakában, hatalmasabban, mint a csizmák kopogása. Végül zörgés az ajtón… Kicsi, de éles kopogás, csontos ujjaknak vagy gyűrűnek a kopogása. A lámpák sorra mind felgyulladtak.

A tágas előszobában, melynek a falát szarvasagancsok díszítették, majdnem mind ott álltak éjjeli fehérben, kezükben lámpával vagy gyertyával, mikor az apa kinyitotta az ajtót. Máskor is megtörtént, hogy éjszaka kopogtak, de ezek a mezítlábas léptek s a csontos kopogás mindenkit felriasztott.

A feltárt ajtón mezítláb és egyenetlen nagy, lila habselyem kendőben Amália néni lépett be. A kendő alatt fehér hálóingének csipkéi látszottak. A sok lámpa fényében megállt, olyan sápadtan, mintha nem is az élők közül jött volna. Megállt, az egyik tenyerét kendővel együtt az arcához nyomva, aztán egyszerre mintha megrémült volna a nagy világosságtól, a nagyanya szobájába futott. A nagyanyáéba, aki egyedül nem tudott kijönni, mert kilencedik éve feküdt bénán.

A gyermeket akkor felkapták a többi gyermekkel együtt, és az ágyába vitték… Ez történt a múlt éjszaka, és aztán még a felnőttek jövés-menése, suttogó beszélgetése hajnalig… Most azért maradt ébren, azért könyökölt fel az ágyban, hogy rendbe állítsa a zűrzavaros eseményeket, úgy, ahogy látta, és úgy, ahogy a szülők sugdosásából kivette.

Amália néni másfél óra járásnyira lakott abban a faluban, mely már egészen a hegyek lábánál feküdt. Azok a hegyek innen kéknek látszottak, pedig a fák ott még haragosabb zöldek voltak. Annak a falunak a jegyzője vette feleségül Amália nénit, az apa legkisebb testvérét. Olyan későn, hogy a hétéves gyermek is emlékezett az esküvőre. Amália akkor már elmúlt harmincéves, de nem látszott idősebbnek Tamás testvéreinél. Csak a régimódi nagy konty a fején, állig begombolt ruhája a hosszú óralánccal, melyet azóta viselt, mióta a nagyanya ágynak dűlt. A ruhái is a nagyanya régi szoknyáiból kerültek ki. Az a nagy, lila kendő is, amiben érkezett. Az esküvőből Tamás csak Amália egyetlen fehér ruhájára emlékezett, s a nagyanya sírására. A jegyzőről már akkor is tudták, hogy részeges, azt is beszélték, hogy durva ember, de a vita végét mindig azzal zárták le, hogy hát hiszen Amália elmúlt már harmincéves. Akkor a gyermek úgy vélte, valami nagy bűn lehet az, hogy az ember elmúlik harmincéves. A tegnap éjszaka történteket pedig ilyenképpen rakta össze a széthullott részletekből, de oly pontos körvonalakban, hogy szinte maga előtt látta, mintha mozi játszódnék a sötét falon.

A jegyző fogolyvadászat után alaposan leitta magát az egyik jómódú paraszt pincéjében. Töltött fegyverét a csövénél fogva vonszolta hazafelé. A ravaszt leeresztette a faluvégen, de ki nem vette a töltényeket. Jegyző létére nem énekelhette végig a falut, csak halkan dúdolt, közben meg-megállt, valamit mondogatott a feleségéről, a mostaniról is, meg a régiről is. A kutyák ugatták, és egészen a közelébe merészkedtek, nem tudva ellenállni a két véres fogoly illatának, mely az oldalán himbálózott. Amália néni a kutyaugatásról tudta, hogy jön, és még biztosabban tudta a kertajtó csattanásáról, arról már azt is tudta, hogy mennyire részeg. Felgyújtotta a lámpát, aztán hanyatt visszadőlt a fehér párnára. Az arca éppen olyan fehér volt, mint a párna, de nagy sötét haja kiemelte abból. Szigorú szeme mereven nézett a szemben függő töviskoszorús Jézus-képre. A szeme igen szép volt, különösen, ha így megbántottan, fájdalmas szigorúsággal nézett. A tétovázó kulcs végre beletalált a zárba, a jegyző úgy lépett le a tenyérnyi küszöbről, mintha métereset ugrott volna… Az ajtót elfelejtette bezárni, még a kulcsot is kívül hagyta. A sötét előszobán végigtapogatott, és puskával a kezében, a foglyokkal az oldalán belépett a szobába, ahol az ajtó megint sarkig tárult, és nagyot zörrent a szekrény oldalán.

„Jó estét, Angyalkám, Amálkám, szívecském! Itt vannak az első fecskék!… Az első foglyok ebben az esztendőben… Megkezdődött, angyalkám… lesz most már jó kis levesünk… Húst úgysem kapunk ebben a nyavalyás háborús világban… Nézd csak… Odatartotta a foglyokat Amália arcához, akiről tudhatta, hogy undorodik az ilyesmitől… Aztán boros, cigarettás bajuszával hozzáhajolt, hogy megcsókolja, de az szótlanul eltaszította magától. „No, mi az már megint?… Már egy kicsikét vadászni sem szabad az embernek… Hm? Szólj már! Nem szólsz? Ezt nem bírom, a kutyafáját, amikor nem szólsz. Tudod, milyen rettenetes az, ha az asszony nem szól? Te is azt kezded, amit a másik! Szólj már; érted? Amália! Szólj, mert széttöröm ezt az ágyat! Hát mindezzel öltök, hogy nem szóltok? Konokok, buták, szörnyetegek! Amálkám! Azt hiszed, részeg vagyok? Tévedsz! Felemelte a puskáját. „Mondd, mit találjak el. Lemerném lőni a fiam fejéről az almát, ha volna fiam, mint Tell Vilmos. Na, szólj, mert belelövök valamibe, hogy lásd, nem vagyok részeg. Nem szólsz, Amália! Nem szólsz? Hát nézz ide, te bestia! Lelövöm a Krisztus-képet a szegről olyan ügyesen, hogy még az üvegje sem törik össze. De nem… nem… Azt az ostoba pofát lövöm agyon ott a tükörben… azt a vén bolondot… Minek éljen az ilyen szamár!"

Felkattantotta a ravaszt, célzott, és fogolysöréttel belelőtt az asszony ágya fölött függő tükörbe. A dörrenés, mely a szobában óriási volt, magát a régi vadászt is megdöbbentette. Az üveg ezerfelé fröccsent…

Amália pedig akkor sem szólt semmit, hanem kiugrott az ágyból, és úgy, ahogy volt, kifutott a házból. A selyemkendőt sem vitte volna, ha véletlen bele nem akad a keze az előszobai fogas mellett.

A két falut hosszú erdő választotta el egymástól. Holdvilág volt, de a holdvilág még félelmesebbé teszi az erdőt. A gyermek jött már végig éjjel ezen az úton. No de az apjával. Mindjárt, amint kiért Amália néni a faluból, ott emelkedtek az erdőszéli út mellett a homokbánya ormótlan falai. A holddal együtt úsztak a felhők között szembe azzal, aki a falu felől sietett. Aztán az erdő szélének a suhogása, arrább a lezuhanó patak. Bent az erdőben pedig a nagy csend, melyben még a bogarak szárnyának a zizzenése is hallatszott, a lombok sötétjéből elővilágító korhadt tuskók. Aztán néha egy futó vad nyomán hatalmasan megreccsentek a száraz gallyak… És az erdő innenső végén a temető. Amália néni úgy futott végig az egész úton, hogy jobb kezével a kendőjét az arcára nyomta, és arrafelé dűlt, mintha a szél döntötte volna meg könnyű testét.

A nagyanya szobájában még ott volt a régi ágya, belefektették, meleg kávét főztek neki, de nem itta meg, csak didergett. Meleg födőt is tettek a lábához, pedig langyos volt az éjszaka. Annyi ereje volt még, hogy elbeszélje a történteket, aztán csendesen elaludt. Kicsit ugyan különösnek találták ezt az alvást, mely inkább hasonlított az ájuláshoz…

Sütött a nap, és Tamás, a gyermek is bent volt a két beteg szobájában, mikor felébredt. Mintha az éjjel még jobban lesoványodott volna, az orra hegyesen bökött felfelé… Csak az egyik szemét nyitotta ki, látszott, hogy a másikkal is birkózik, de azok a pillák nehezek voltak, mint a kő. Mikor ezt látták a felnőttek, a gyermeknek megint ki kellett mennie a szobából. Nem sokkal később vágtató kocsi zörgött végig a falun az orvosért… Egy óra múlva meg is érkezett a kis kecskeszakállas emberke, akinek olyan rövid lába volt, hogy lelépni nem tudott, csak leugrani a kocsiról, de azt olyan fürgén tette, mintha lóhátról pattannék. A zsebéből egy csomó üres borítékot vett elő, és átadta Tamásnak, mert a gyermek szerette felfújni az ilyen használt borítékokat, és akkorát durrantott vele, mintha egy revolver csattant volna el.

Az orvos talán fél órát töltött a betegek szobájában, aztán következett a kézmosás. Az anya a teremnek is megfelelő előszobába egy lavór gőzölgő vizet hozott, de nem a mosdóra tette, hanem tapintatból egy alacsony székre… Az anyának rendkívül finom érzéke volt az ilyesmihez. Tudta, hogy a doktorok akkor szeretik véleményüket kimondani, amikor a kézmosó víz fölé hajolnak. És mégiscsak másképp hangzik a diagnózis, ha az orvos ráhajolhat arra a lavórra, és kényelmesen dörzsöli a kezét, mintha a magas márványmosdó előtt lábujjhegyen ágaskodik, s kínnal füröszti apró ujjait. Ugyanilyen tapintatból a harmóniumhoz való magas széket szokta odaállítani az asztalhoz az orvos számára, ha az ura dolgozószobájában tarokkoztak, mondván: ne haragudjék, kedves doktor, nincs itt benn másik szék.

Az orvos táskájából kis üvegcsét vett elő, és néhány csepp lizoformot csöppentett a lavórba. A gőzölgő víz aztán ennek átható illatát szétdobta egyszerre a szobában. Erről a néhány csepp fertőtlenítőről az utcán járókelők megtudhatták, hogy az orvos melyik házban tartózkodik. Ezt az illatot aztán vitte is maga után, mint lenge uszályt.

– Hát, kedves Simeon úr – kezdte –, sajnos, szegény húga idegbénulást kapott a rendkívüli izgalomtól… Ebből a betegségből nemigen szoktak felgyógyulni. Elélhet vele hosszú, hosszú évekig. Vajh ki tudja, Isten kezében vagyunk. Úgy, úgy, Isten kezében.

Az anya felvette a lavórt, és kiment. Az anya nem szokta emberek előtt elsírni magát, hanem ha úgy lett volna, akkor kiment, de ehhez is valami ürügyet keresett, mint most a lavórt – míg az orvos a kezét törölgette.

A két férfi még megivott egy-egy pohárka pálinkát kinn a teraszon, aztán az orvossal elrobogott a kocsi. Az ülésről szokása szerint még megemelte a kalapját, s így köszönt: „Ajánlom magamat!" Jó barátok voltak, de nem tegezték egymást Simeon és az orvos, mert az orvos zsidó volt.

Így gondolta végig a gyermek az elmúlt éjszaka és nappal eseményeit, és ezzel meg is nyugodott. Már félálomban volt, mikor még néhány pillanatra feltámadt benne annak a nagy dübörgésnek az emléke, amellyel alkonytájt a cséplőgépet végighúzatták az udvaron. Nyolc ökör húzta először az éktelen nagy, fekete gőzgépet, aztán három pár a nagy piros verőt, mely olyan volt, mint egy kerekeken guruló ház. Ez a gondolat, hogy holnap cséplés lesz, egy darabig még izgalomban tartotta ismét, aztán a ház alvóira gondolt. Különféle testtartásban mozdulatlan feküsznek, mint holtak a csatatéren, melyről minden este hírt hoz az újság. A háború négyéves kora óta folyt, már-már megnyugodott benne, hogy valahol messze, mesebeli tereken túl van egy hely… nagy erdő tisztással, patakokkal, sziklatömbökkel, hol az emberek öröktől örökké ölik egymást, mert ez így rendeltetett.

Attól fogva, hogy a gondjaiban kimerült gyermek is elaludt, kakasszóig tán moccanás sem volt az egész házban, úgy aludtak még a betegek is, lesújtva az elmúlt nap eseményeitől… Csak az éjjeli bogarak verdesték az ablakokat, melyek bőségben tanyáztak a házat valósággal betemető vén vadszőlő lombjában.

A kakasszó mintha távoli erdőből hangzanék, úgy hallatszott a tyúkól mélyéről. A kakasszóra pedig legelsőnek Amália mozdult meg. Már amilyen kurta mozdulat tellett beteg tagjaitól.

– Édesanyám! – szólt gyenge hangon. – Alszik?

– Nem – felelt a nagyanya, mintha valami bűnön kapták volna –, dehogy alszom, hogy gondolod, édesem? – Pedig csak a lánya mozdulatára ébredt.

– Anyám, olyan különöset álmodtam, de igazán szólva, jó volt ez az álom… Butaság… de valami kényszerít, hogy elmondjam… Azt álmodtam, hogy anya már nem élt, hanem valami szép, virágos sírban feküdt. És odahívott engemet magához. És igen nagy nyugalom volt oda megérkezni.

Amália úgy gondolta, majd hosszan beszéli el az álmát. És csak ez a néhány szó, aztán már vége is. Milyen suta, ostoba dolog, meg fájdalmas is. Ilyet mondani? Ez a betegség nyilván az ítélőképességét is elsorvasztja…

A nagyanya soká nem felelt. Kívül már igen gyengén derengeni kezdett, mikor szólt.

– Ma nem érnek rá, cséplés van, de holnap ide tetetem az ágyadat az enyém mellé. Megfoghatom a kezedet, és ha akarsz, áthajolhatsz hozzám… Ugye, jó lesz? Milyen kár volt téged elvinni tőlem, milyen őrület volt… Lám, most ez lett a vége… Tudtam, tudtam… Aki hat gyermeket nevelt, az megérdemli, hogy egyetlen, a legutolsó, az övé maradjon halála órájáig. Bizony megérdemli… Most így kaptalak vissza, de áldom az Istent, bizony, áldom ám!

A leányszobában csak három ágy volt, így a két kisebb lány: Katalin és Anna egy ágyban feküdt. Úgy, hogy Annának, a legkisebbiknek, az ágy végénél volt a feje. De az ő párnája volt a legszebb. Maga hímezte ki, s féltékenyen őrizte, szorította éjszaka is, mintha attól kellene tartania, elveszik tőle… Még derengés előtt felébredt ő is, és olyan aggodalmas szemmel nézett, amint rajta kívül csak Amália tudott. Különben is rendkívüli módon hasonlított rá. Ugyanaz a keskeny arc, az élénk, okos szem s az áttetsző finom orr.

– Klára! – szólt végre a legidősebbikhez, a menyasszonyhoz, mikor azt mozdulni hallotta.

A menyasszony csak gyenge sóhajtással jelezte, hogy ébren van…

– Klára! Ne menj férjhez! Ne menj férjhez akkor sem, ha vége lesz a háborúnak, és Bálint tüstént hazajön.

– Mi jut eszedbe éjszakának idején.

– Ne menj, úgy jársz, mint Amália néni. Bolondság férjhez menni. Ha maga a trónörökös jönne értem, akkor sem mennék, a világ minden kincséért sem…

– Szamárságot beszélsz – szólt közbe Viola, akiről mindketten azt hitték, alszik. – Mit képzelsz, minden ember szétlövi a tükröt a felesége feje fölött? Igenis, férjhez megy Klára, amint teheti. Férjhez is kell mennie. Hogy néz ki ennyi leány egy családban!…

– Ó, te küldenéd, mert te akarsz a nagylány lenni… Azzal nem törődsz, hogy milyen sors vár rá…

Viola felnevetett frissen, egészségesen, ahogyan a lányok tudnak csak nevetni az ágyban, ha ébrednek.

– Micsoda ostoba képzeteid vannak a férfiakról… Hát jó házasságot nem ismersz? Jó férfit nem…

– Bizony alig-alig ismerek, figyelem én már régen a házasságokat.

– És az apánk, te csacsi!

Anna, a tizenöt éves, feltérdelt az ágyban, hogy felháborodásának jobban hangot adhasson.

– Szégyelld magad, te elvetemült! Az apánkat más férfiakkal összehasonlítani. Hát miben állapodtunk meg… Nem abban, hogy apánk különleges lény, hogy az más emberek mértékével nem is mérhető? Nem fogadtuk meg, hogy sohasem nevezzük embernek, ha megnövünk sem?… A neve lesz: ANGYAL.

– Ó – szólt nyújtózkodva és elnyújtott hangon Viola… –, akkor gyerekek voltunk, de látod, Klára már férjhez megy. Nem veszed észre, hogy mi megnőttünk, ha te gyerek maradtál is? Nekünk is akadhat olyan férjünk, mint anyánknak…

– Nahát! – szólt rémülten Anna, és sírva borult a párnájára. Majd egyszerre újra felemelkedett. – Gonosz vagy, Viola, tudd meg, gonosz. Még jobban akarsz tündökölni az eszeddel meg a nagy bodros hajaddal. Azért akarod a háztól elküldeni Klárát. Ne félj, elég szép vagy ahhoz, hogy így is te légy az első.

Erre meg Viola kezdett el sírni. Nem felelt Anna szavaira, hanem a párnába fúrta a fejét, és valamelyes csend után hallották szaggatott lélegzetvételét. Klára ekkor kiugrott az ágyból, és Viola mellé bújt, úgy vigasztalta.

– Ne sírj, Viola, ne sírj, galambom, mit törődsz ezzel az ostoba tacskóbeszéddel.

– Ó, szóval annyira odavagy a férjhez menésért! Eredj, szerencsétlen! – Ezt már szinte kiáltva mondta Anna. Olyan hangosan, hogy felriadt rá az egyetlen szőke Simeon lány: Katalin.

– Hát van eszetek néktek? – mondta felháborodva. – Éjszakának idején felkiabáljátok a házat. Megint valami szamárságért. – Befelé fordult volna, és aludt volna tovább, de akkor meghallotta Viola sírását. Azt, hogy valamelyikük sírjon, azt soha nem bírták elviselni a többiek. Odaszaladt az ágyához, melléje kuporodott.

– Ne sírj, ne sírj, Violám!

Anna pedig, mint a kiközösített, egy darabig gubbasztott az ágyán, aztán egyszerre nagyon szerencsétlennek érezte magát, bocsánatért esdve odakullogott ő is a népes ágyhoz. A hajnal ott találta mind négyüket Viola ágyán. Viola még mindig zokogott, mert jó volt így sajnáltatni magát. Azok pedig lábukat hálóingük alá húzva, felborzoltan, mint fázós madarak téli ágon…

Talpon csak egy embert talált a hajnal a házban, Jánost, a szolgát, aki mássalhangzókat nem tudott kiejteni, és kicsit gyengeelméjű is volt. Azáltal, hogy mássalhangzókat nem mondott, a beszéde hasonlított valami angyali énekhez, különösen így reggel, mikor kitárta az istállóajtót, és az állatokhoz kezdett beszélni. Két kedves macskája, melyek ágyában mellette feküdtek, lábait becézték szőrükkel, mintha vitték volna utána az ágy melegét. Így ment a kútig, mely elöl volt a virágos udvarban. Akkor a hajnali madarak felreppentek a kútágas borostyánkoronájából, és bent, aki ébren volt, hallotta: élesen csikordult a kútgém, amint kimozdult éjszakai pihenőjéből, aztán a sudárfa, mint kilőtt nyíl száll az ég felé. Ahogy a kútágas merült el utoljára az éjszakába, a kútágas kelt életre először minden reggel. A virágos udvart kerítés választotta el a gazdasági udvartól és a kúttól, mely az első udvar közepén volt, hosszú és keskeny fenyőfába vájt vályú vezette a vizet az itatóig. Ezt a fenyőfát valaha májusfának állították legények a ház elé, de erre már a hétéves gyermek nem emlékezett, sőt István sem, aki nálánál két évvel idősebb volt, csak az apjuktól tudták. De a legkisebbnek úgy meséltek róla, mintha maguk is ott lettek volna a májusfafelvételnél, hol két akó bor fogyott el. És már maguk is elhitték, hogy emlékeznek a jégesőre, mely éppen azon a napon verte szét a zsindelyeket a házon, és olyan pusztítást csinált, hogy megborzadtak, ha rágondoltak. Tyúkokat, libákat, sőt kis bárányokat vert agyon a rettenetes jég. Ez a vályú hát emléke volt a vigalomnak, és emléke a legnagyobb csapásnak, amely e falut érte a kolera óta. Régi volt, de a vizet nem folyatta, a belseje kizöldült a finom mohától, és síkos lett, mint az olvadó jég. A gyerekek malomkerekeket szereltek a vályúra, s ezek most kelepelve megindultak. Mintha korai ébresztőnek szánták volna a cséplés reggelére.

Elsőnek Simeon lépett ki a házból, Simeon, a jó ember, akit a gyermekei angyalnak neveztek, és akiről maga a pap is azt mondta, hogy a jóság és könyörületesség képét róla kellene mintázni.

Feltekintett az égre, kémlelvén az időt, mely erre a fontos napra adatott. A szeme aztán megakadt a ház tetején, melyet a falubeliek még néha kastélynak neveztek. Fazsindely borította a nagy házat. Akkor rakták még ezt rá, amikor a faluban minden parasztház zsúptetős volt… Azóta azonban a tűzvész többször végigsepert a falun, csak a kastélyt kímélte meg, melyet zöld fenyők óvtak. A parasztházakra piros cserepet raktak, a kastély pedig maradt fazsindelyes. És ez is hullott, korhadt már az úrkúti Simeon-kastélyról.

Mert így hívták őket: úrkúti Simeonok. E különös névre pedig ekképpen tettek szert:

Több évszázaddal ezelőtt az úrkúti Úrkuthy család egy forradalmi tagja áttért Luther egyházába. A családfő, aki viszont holtáig gyűlölte a protestánsokat, kitagadta a lázadót… Az büszkén lemondott nemcsak a vagyonról, hanem az ősi névről is, és prédikátor lett e bibliai néven: Simeon… De mit tesz Isten, az Úrkuthy család egy emberöltő alatt kihalt egy szálig. A Simeonok pedig visszaperelték a családi örökséget. Nem viselték tovább az Úrkuthy nevet, csak a hasonló előnevet tartották meg. Így lettek úrkúti Simeonok.

A mostani családfőnek pedig még a keresztneve is bibliai volt: József.

Simeon József végigment az első udvaron egy szögletesre nyírt bukszus-sor mellett. Ezek a bukszusok s a ház körül suhogó fenyők adtak úri külsőt az udvarnak. A virágok mind olyanok voltak, mint a parasztházaknál. Bimbózó őszirózsa, szegfű, viola, szentjánosvirág, petúnia. Sőt még egy bokor rozmaring is, amiért a nagyanya örök harcot vívott a menyével, mert úgy érezte, parasztszagot ád a kertnek. Valahányszor betegszobája ablakát kitárták, mindig szólt e parlagi virágról. Húsz éve ültette oda a bokrot az akkor még fiatal Simeonné. Azóta a nagyanya százszor meg százszor elmondta a házához járó régi úriasszonyoknak: Képzeld, édesem, rozmaringot ültetett, rozmaringot! Ez mindent megmond: rozmaringot!

Valamikor József is érzett valami szégyenfélét a rozmaring illata miatt, mikor hajnalban végigment az udvaron. De ez az idő rég elmúlt. Szívét már sokkal fontosabb dolgok sem izgatták. Sem szégyen, sem öröm, sem a bánat nem volt olyan, mint valaha. Ott álltak a hatalmas asztagok a szérűben; s köztük az éhes cséplőgép. Valamikor az éjszakái, melyeken az asztagok friss illatával a gép olajos szaga keveredett, olyanok voltak, mint az esküvőt váró vőlegényé. Még emlékezett ujjainak örömére, ahogy jegyzőkönyvébe berótta a búzakeresztek s a gabonamérők számát. Ez a reggel ma már olyan, mint a többi. Hogy asztagok állnak az udvaron, az úgy tartozik hozzá az évszakhoz, mint áprilishoz az almafavirág. Valami ilyesmit kellene versbe szedni, gondolta: csodát és új életet vár a házasságtól a fiatal ember. Csodát és új életet vár az új terméstől a fiatal ember. De az öreg tudja, hogy a virágzó fa gyümölcsöt hoz, a vetés termést hoz, és a gabona is és a gyümölcsök magva is újra elvettetik, és ennyi az egész. De hát biztosan megírta ezt már talán Anakreón is vagy Tagore, vagy Berzsenyi Dániel. Ezért tehát verset sem érdemes írni róla.

A szérűskertet egy patak kettéválasztotta. A szalmakazalt a patak alsó partjára szokták rakni, az asztagok pedig felül álltak, és köztük a gép. A pikásoknak egy kis hídon kellett a szalmát keresztülhordani. Simeon ehhez a hidacskához ment. A hídnál megállt, és úgy, mint hét év óta minden csépléskor, elhatározta, hogy a következő évre betongyűrűket rakat le a mederbe, hogy a cséplőgépet is át lehessen húzatni a hídon, ne törjék fel a kerekei minden évben a virágos udvart. Ez esetben azonban már nem volt olyan biztos az elhatározásában… Egy emberélet olyan rövid, és egy betonhíd talán örök. Különben is, mi lesz egy év múlva. Bruszilov ostroma nem áll meg. A románok is hadat üzennek a monarchiának. Vékony kis erecske folyt csak a meder fenekén. Ilyenkor nyáron néha egészen kiszáradt a patak, s a kacsák fájdalmasan hápogtak a parton. De most még fürgén folydogált lent a víz. Simeon pipára gyújtott, az üres gyufás skatulyát ledobta. Az erecske vidáman kapta el, és futott vele a fűzfabokrok közé. Simeon tekintetével kísérte a skatulya útját, mígnem hirtelen sosem hallott mély és öblös köhögés riasztotta fel. A cséplőgép feléje tátotta nagy fogas száját, onnan hallatszott a köhögés, és folytatódott akkor is, mikor Simeon már arra nézett.

Mintha valósággal a gép köhögött volna.

Az éktelen szájban megmozdult a nyelv, és egy nagy olajos kancsóval a gépész lépett elő a szörnyeteg gyomrából.

– Jó reggelt kívánok, tekintetes úr! – Tudta, hogy megijesztette a gazdát, szélesen mosolygott ezen. De szólni nem illett róla. Simeonnak pedig a meglepetés után valami öröm is volt a hangjában, mert szerette, ha felriasztották kényszerű reggeli töprengéséből.

– Jó reggelt, Mihály! No, milyen időnk lesz, mit gondolsz?

A gépész, akinek eddig jóformán csak a fehér fogai világítottak ki a cséplőgép szájából, most kidugta fejét, és az eget kémlelte.

– Úgy látom, felhőben kel a nap, az pedig jó időt jelent. – Aztán már nem is húzódott vissza, hanem majomügyességgel kiugrott a sárkány torkából, és lecsúszott a tükörsima szalmacsúsztatón. Egy csepp olaj sem löttyent ki a kancsójából. Az olajos rongy, mint hű eb kúszott utána.

– Megérdemelnéd, hogy szálka bújjék a nadrágodba – mondta nevetve Simeon –, nem vagy különb, mint inas korodban. – A gép valaha Simeon tulajdona volt, és vele együtt gyerekkora óta szolgálatában állott Mihály, a gépész. Ahogy azonban a földek átcsúsztak a módosabb parasztok kezébe, ez a gép is kikerült az úri portáról. Most tizedért csépelt a régi gazdájánál, és a hasznot a paraszt csűrébe hajtotta.

A nap valóban felhőben kelt, de már nyújtotta is ujjait, hogy ledobja magáról könnyű takaróját, mint vidáman ébredt gyermek. Vellákkal, pikafákkal a nap keltére szinte egyszerre érkeztek a cséplőmunkások. Tizenheten csupán, pedig huszonegy kellett volna. Ezek is inkább asszonyok, öregek s olyan legények, akik még nem jutottak katonasorba.

Ezek a legények, míg valamennyien össze nem jöttek, s míg meg nem indult a gép, a mérleg körül álltak csoportba, és erejüket próbálgatták a súlyokkal. De kitartott kezük már a tízkilós alatt megremegett. Izmaikat meggyötörte a korai nehéz munka. Volt köztük egy szabadságos katona is, az bírt még a legtöbbet, de annak meg a komiszkonyha s a nyirkos lövészárok emésztette az erejét, a végtelen gyaloglás az orosz me­zőkön.

Simeonnak hatalmas, széles melle volt, nagy, lapos válla. Ötven­éves korában nem elpuhult uraságnak látszott, olyan volt inkább, mint nehéz munkában megkövesedett izmú paraszt. Csak a magas, fehér homloka s világoskék, nagy szeme… A homloka és a szeme adott neki tekintélyt, a mosolygásáért meg a játékosságáért szerették a falubeliek. Most is a legények közé ment, és kitartotta a tenyerét, azok meg rakták bele a súlyokat, ráraktak húsz, huszonöt, harminc kilót, s a keze meg sem remegett. A mérleget akkor már a többiek is körülállták. A lányok is, akik lesoványodtak csonttá-bőrré az aratásban. A bőrük megbarnult egész vörösbarnára. A szemük viszont annál inkább fehérlett, fénylett. Mintha lázasak lettek volna. A ruhájuk ráncosan esett le kőmellükről. Egyiknek ajka piros volt, mintha börzsönnyel festette volna, a másiké cserepes.

De Jolán, a Simeonék szolgálója, aki a pálinkásüveget hozta, kövér volt. A lányokhoz képest mint a bennszülöttek közé érkezett fehér asszony.

Megállt a gazdája háta mögött, a súlyokkal terhelt karja alatt mosolygott át a lányokra.

Húszig el lehetett számolni, míg Simeon tartotta a harminc kilót a tenyerén. És ezalatt nem szólt senki, még a lélegzetüket is visszafojtották. Csupán a kövér Jolán…

– No, leányok! No!…

Hogy mért éppen az elszikkadt lánykákhoz szólt, és nem a lefőzött legényekhez? Azokhoz szólt, és kacagta a bámuló szemüket.

– Ejha! – mondták egyszerre minden, mikor földre hullottak egymás után a nehéz súlyok. A fiatalok hangjában irigység nem, csak csodálat volt. De volt az érkezett munkások között egy ferde vállú ember, aki télen cipészkedett, nyáron pedig így kereste a kenyerét. Ez, hogy jól láthasson, felment a dobra vezető létrára, onnan nézte a jelenetet. Ez az ember nem mondta, hogy: ejha! Mikor Jolán elkezdte osztogatni a pálinkát, és csend lett, így szólt:

– Ha valaki egész életében jól táplálkozott, és nem zsarolta ki az erejét a munkával, mely társadalmi rendszerünk hibája folytán nem egyenlőképpen terheli az egyedeket, az következésképpen ötvenéves korára nagy erőtartalékot gyűjtött magának. Sajnos, ez az erő legnagyobbrészt elveszettnek tekinthető a termelés szempontjából.

Volt, aki bolondnak tartotta a cipészt, volt, aki nagy tudományú emberként tisztelte, de amit beszélt, azt senki sem értette a munkások közül, kiket a gazda rozspálinkájának édes illata folyt körül. Még a lányok nevetése is ilyen pálinkaszagot lövellt a nap felé, mert a nap ekkor szúrt át a vékony felhőcsík felett, és mind arra fordultak.

– Hiába, a csizmadiák mindig okos emberek voltak – mondta Simeon. Aztán a gépész, mintha a napsugarak ébresztették volna kötelességére, hirtelen kiáltott…

– Meghúzni, emberek.

A férfiak a lendkerékre és a szíjra kapaszkodtak. Egy legény még a lábát is nekivetette a vaskeréknek. A verő belseje megmozdult, dohogott, zúgott. Végre elkezdett a nyersolajmotor is köhögni. A szíj egyre gyorsabban futott, és volt néhány pillanat, míg a kezek mozdulatlan álltak a futó szíj, a megindult kerék mellett. Mint járni tanuló gyermeket, ha útjára indítanak. Akkor egyszerre meghallották a cséplőgép éles kelepelését, és futott mindenki a helyére. Egy kéve repült le a dobra, az asztag legtetejéről. A legsoványabb lány szétoldotta, és a bölcs cipész megkezdte az etetést…

Zsiiim… bam… bam… bam… zsiiiim… bam… bam… bam…

Ilyen hangokat hallott a két beteg a behajtott zsaluk mögött. Mert hajnalban János, a gyengeelméjű cseléd be szokta hajtani ezen az egy szobán a zsalukat, hogy a korai nap ne tűzzön be a betegszobába. A nagyanya már rég ébren volt, mikor ismert nyikorgásával a zsalu bezárult. És azóta idegesen várta, hogy a gép búgása meginduljon. Így szokta várni disznóölésen az állat sivítását, s akkor csitult el a szíve, mikor a sivítás hörgéssé változott. Vasárnapokon az első harang kondulását várta reszketve, közönséges napokon pedig a kanász kürtölését. Már néhány perccel előbb mérgesen kiáltott, hogy felriadt a szendergő Amália:

– Mi lesz ezekkel a tutyimutyikkal? Hát nem kezdik a munkát?… – Most aztán végre megnyugodott, amint hallotta:

Zsiiim… bam… bam… bam… zsiiiim… bam… bam… bam…

A rendkívüli esemény miatt a reggelit korábban kapták a betegek a szokottnál. Simeonné, kezében a tálcával, halk „jó reggelt"-tel lépett a homályos szobába. A tálcát az asztalra tette, aztán kitárta a zsalukat. Abban a pillanatban egy kopasz nyakú kakas repült fel a folyosó könyöklőjére, mely végigfutott az ablakok előtt. A folyosónak szőlőlugas adott árnyékot, melyre az ablakok előtt négyszögletes nyílást vágtak. De a venyigét vezető léc e nyílás előtt is végighúzódott. A tornácról erre a lécre ugrott a kakas, meztelen nyakát hosszúra nyújtotta, és éktelen hangon kukorékolt.

– Látod, Irén – szólt a nagyanya –, hányszor mondtam már, hogy vágjátok le ezt a szemtelen kakast. A minap felrepült az ablakba is, meglásd, valami kárt csinál még. Azt is láttam a múltkor, mikor felültettetek, hogy megcsipkedte a kiscsirkéket. Az egyiknek vérzett is a feje. Már úgysem ültettek csirkéket. Minek tartani ezt a szörnyeteget.

Irén fehér kötényében, melyben így reggel meg szokott jelenni, mindig nagyon fiatalnak látszott. Ősz hajszála még egyetlenegy sem volt különben sem, és ez a reggeli világítás üdévé tette az arcát. A bevetődő korai sugarak az egész szobát megszépítették. Évek óta ápolta a beteget, és ebben a szobában a mozdulataiban volt már valami a hivatásos betegápolókéból. A szelídségében valami apácás.

– Hogyne, nagyanya, hogyne – mondta, míg egyik kezével felemelte a beteg vállát, másikkal felrázta a vánkost. – A napokban megültettem a kétasszonynap-közi csirkéket, aztán tüstént levágjuk, lesz belőle jó kis húsleves… De milyen finom lesz…

Azután Amáliához ment, annak még olyan gyenge volt a keze, hogy szájába kellett rakni az ételt. Még a száját is megtörölte, mikor megetette. Megsimogatta a haját. A homlokát megcsókolta. A nagyanyát is megcsókolta, mikor elvette előle a kávéscsészét. Aztán kiment. Halkan nyitotta az ajtót, de a mozdulatában rendkívüli határozottság volt.

– Milyen jó ez az Irén – mondta Amália –, milyen jóságos asszony.

A nagyanya nem felelt rá, hanem egy kis idő múlva halkan szepegni kezdett.

– Mi az, édesanya – kérdezte ijedten Amália. – Csak nem sír?

– Nem, nem, csak úgy a szívemre ment ez a szegény Irén… Mennyit szenved, dolgozik értem, és most már teérted is… Jobb sorsot érdemelne.

– Én is akkor voltam a legboldogabb, mikor anyácskát ápoltam. Vannak, akiknek ez a legkedvesebb hivatásuk.

– Te más voltál. Nem láttad a mozdulatait. Milyen hivatalosan intéz itt mindent. Nem figyelted, hogyan beszél velünk? Mint a kórházban. Mondom, mint a kórházban. Figyelted, ahogy kilibben? Mintha még ötven ilyen beteggel kellene elbánnia ma reggel. Mindig pontosan akkor csókol meg, mikor a kávéscsészét elveszi előlem. A mozdulatai mindig ugyanazok, a jobb kezével félretartja a tálcát, és hozzám hajol. Egy másodpercet sem téveszt soha. És mindig ugyanazt a pontot csókolja meg a homlokomon. Szinte már fáj az a hely… Hát nem érzed, Amália, milyen kötelességszerű ez az egész?

Amália, ha tudott volna, felült volna rémületében.

– De anyácskám, hisz ez szörnyű képzelődés…

– Nem, nem, hidd el, volt alkalmam meggyőződni, hogy így van. Tudod a rozmaring-ügyet. És most ez a kakas. Az idegeimre megy. Megöl, meggyilkol ez a rémes állat, és nem vágja le. Látod, a világért sem vágja le.

Mint mikor vihar keletkezik, és zápor csattog az ablakon, úgy felverte egyszerre a betegszoba csendjét a gyerekek kirohanása. Klára bezárta a szoba ajtaját, és nem engedte ki a két nagyobbat sem, míg a kicsit fel nem öltöztette. Most aztán kicsapódott az ajtó, és üvöltve rontottak ki. Mezítelen lábuk csattogott végig a folyosón. Tamás más reggeleken be szokott köszönni a nagymamához, de most lélekszakadva futott a bátyja után. Utánuk pedig ujjongva a kétéves Gábor. A kicsi nem emlékezhetett arra az időre, mikor még az ő udvarukban telelt ki a cséplőgép. Az este is aludt már, mikor végigdübörgött a virágos udvaron. A cséplőgépről csak annyit tudott, hogy két darabból áll, egy piros meg egy fekete, de hogy ilyen legyen, ekkora és ilyen robajt csapjon, arra nem gondolt. A folyosó végén megállt, ujját a szájába vette, és csendben visszaoldalgott a konyhába… A két nagyobbik pedig, mint a villám, egyenest a mázsa mellett összetámasztott zsákoknak. Nékik már ismerősük volt a motor, úgy, ahogy mozdulatlan, olajszagúan állt az elmúlt teleken át a színben. Akkor nemegyszer felmásztak rá, és összekormozták magukat. De most, mintha nem is ismerné őket, hetykén pöfögött a motor, a verő pedig rázta a hátán a lányokat, csak úgy remegett a szoknyájuk s kezükben a kéve. István, a nagyobbik, fellépett a dobra vezető létra második fokára, Tamás pedig csak nekitámaszkodott a létrának. A létra közvetítette a gép egyenletes, finom remegését. Ezt a remegést, mint villamos áramot átvette a gép minden munkásának keze, kalapja. Így remegett még Simeonnak, az apának a keze is, amint a zsák fölé tartotta, hogy belemarkolhasson a kiömlő gabonába. Remegett a gépész kabátja a motor beékelt kerekén, a gépész kezében az olajozó, átvette a remegést még az asztag is. A gép körül a föld is. Robogó vonat, száguldó kocsi, elvonuló hadsereg körül így remeg a föld. A két nagyobb gyermek utazott már autón, sőt hajón is. Nemegyszer sikerült sárkányukat a felhők közelébe engedni. De mindaz semmi volt ehhez az örömhöz, mit a létra remegése nyújtott. Aztán ez az év volt az első, amikor Jolán, a fehér arcú kövér szolgáló, István kezébe adta a korsót, hogy végighordozza a munkások között az ivóvizet. Így István felléphetett életében először a dobra. Tamás pedig a nyomában haladt a létrán annyira, hogy míg az etető ivott, látta az üresen, irtózatos sebességgel forgó bordás hengert. A rettenetes torok felüvöltött, mint az éhes farkas, s a gép, hogy üresen járt, most kétszerezetten rázkódott, valósággal dobálta a gyerekeket.

Míg az etető ivott, lélegzethez jutott mindenki, megtörülték a homlokukat, az asszonyok kiszedték szoknyájuk aljából, lábuk ujjai közül a bökős kalászokat. De minderre csak néhány pillanatnyi idő volt. A gép éles zizzenéssel újra falni kezdte a kévéket. Tamás is fellépett a dobra, s onnét a két gyermek egymásnak adogatva a korsót, átmászott az asztagra, melynek már lefogyott jórészt a tetőzése, és az egyetlen kévehányó legény, a szabadságos katona, a kiszélesült felületről nehezen győzte a kévehányást. A nyakán az erek kidagadtak, és sapkája alól halántékán élénk kis

Sie haben das Ende dieser Vorschau erreicht. Registrieren Sie sich, um mehr zu lesen!
Seite 1 von 1

Rezensionen

Was die anderen über A Simeon ház denken

0
0 Bewertungen / 0 Rezensionen
Wie hat es Ihnen gefallen?
Bewertung: 0 von 5 Sternen

Leser-Rezensionen