Szerelem, házasság

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

SZERELEM,

HÁZASSÁG

Feleségemnek

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Gondolat Kiadó Budapest, 1963

Korrektor: Török Tünde

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-266-0

©Fapadoskonyv.hu Kft.

MI A SZERELEM?

MI A SZERELEM?

Pereg a Szerelem képszalagja. Száz és száz változatban, ezer és ezer szereplővel villan elénk az örökéletű mese.

Figyelték, kémlelték, elemezték minden kornak gondolkodói. Írták a könyveket, halmozták az elméleteket. Amit az egyik fölépített, a másik lerontotta.

A szerelmi felfedező út vállalkozója mindjárt az elején botlik egyet. Egyetlen idegen nyelv sem ismeri a magyarnak különbségtételét: szeretet és szerelem. Ők ugyanazzal a szóval szeretik a szülőt, gyermeket, testvért, barátot, hazát. Aki szerelemről ír, kénytelen az általános „szeretet" szóhoz (Liebe, Love, Amour, Amore) magyarázatot ragasztani; csak így érti meg az olvasója, hogy „a másik nem iránt való szeretetről" beszél.

A szerelem elemzője csakhamar egy új kérdőjel horgában akad fenn. Az emberiség melyik korszakából válassza ki az elemzés céljára az anyagot? Hiszen ahogyan suhantak az évszázadok, a szerelem fogalma is állandóan változott, átalakult.

Az antik világ a szerelem istennőjét kettéválasztotta, s egyik darabját megtette a fenséges szerelem, másikát az érzékiség pártfogó asszonyának. Odahaza, családi körben Aphrodité Urania (Mennyei Aphrodité) táplálta a hitvesi szerelem lángját – ha pedig a férj másfajta tüzeket kívánt meg, elment a hetérához s ott Aphrodité Pandémos (Minden törzs közös Aphroditéja) istennőnek áldozott. A rómaiaknak annyira megtetszett az életrevaló ingaforgalom, hogy mindenestül átvették s a saját Venusukat is kettéhasították; lett belőle Venus Urania és Venus Vulgivaga (Kóbor Venus). Világos, hogy a mitológiai csalafintaságot a férfiak kényelmére találták ki. Nem is akadunk az egész ókori irodalomban egyetlen szerelmi tragédiára sem, amelynek férfi lett volna a hőse. Ellenben tele van elhagyott és boldogtalan nők panaszaival; emitt Ariadné, Médeia, Dido sikolt felénk – amott Sappho, majd Artemisia veti magát a tengerbe Leukadia szikláiról.

Ismét perdül egyet a történelem forgószínpada. A díszletek a lovagkort ábrázolják; páncélos vitézek törnek egymásra; asszonyi szalag vagy fátyol a pályadíj. Új felvonás: a renaissance embere őszinte, nyílt életörömmel habzsolja a szerelmet. Változás: rokokó, galantéria, finomkodó érzékiség. Megint más szín: a szerelem Wertherék könnyáradatában vergődik.

Tehát ha másként nem, külön-külön kellene kibogozni minden egyes korszak szerelmi szövevényeit…

Ha pedig nem kalandozunk el letűnt világokba s a XX. században tekintünk szét: az áttekintés lehetetlen.

Szűkíteni kell tehát a kört. Emeljünk ki egyetlen embert, olyant, aki életében többször szeretett s az élete elejétől végéig ismeretes. Elszánt kutatók Goethe szerelmi életének részleteit apróra kiteregették, úgyhogy egy valóságos szerelmi menetrendet lehetne a kikapart adatokból összeállítani. Első állomások: a kocsmárosék Katicája, majd Friderike, a papkisasszony. A fiatal diák tavaszi lázai. Mélyebb szerelem következik: Lotte, a más menyasszonya. A reménytelenség megtanítja szenvedni. Utána egy egész élet boldog reménye mosolyog fel: Lillit, a bájos bankárleányt feleségül akarja venni. Elmarad ez az állomás is. Huszonhét éves lesz az egykori diák, homloka köré a hírnév babérkoszorúja fonódik s beleszeret Steinné asszonyba. Évekig tart a híres szerelem. A költő életírói azt mondják, plátói volt csupán. Hihető, mert az asszony hét évvel öregebb, hét gyerek nyüzsög körülötte. Az életvonat tovább robog. A költő Platón asztalánál éhen marad, átszáll a tenyeres-talpas Christiane Vulpius konyhájára. Öt gyerek; a szeretőből Goethe kegyelmes asszony lesz. Immár hetvennégy év köde sűrűsödik a költőfejedelem feje fölött s még egyszer pirosra festi a ködöt az utoljára felcsapó láng: Ulrike. Tizenkilenc esztendős ez is, mint a hajdani Katica a tavaszi lázak idején.

Tessék már most ezeket a szerelmeket „egy nevezőre hozni"!

Meg aztán nemcsak az életkor egyes lépcsőfokain változik a szerelem színe és ereje. Aszerint színesedik és fakul, dagad és apad, aminő fényt és delejt sugároz át a másik.

Rengeteget írtak össze a női szív titkairól; sikerült is némelyikéről a fátyolt lebontani, de maradt belőle elég.[1] Természetes is, hiszen a nemek harcában két ellenfél ütközik meg; bajos belátni a másik kártyáiba. A teljes valóságot csak olyan csodalények ismerhetnék, mint Tiresias. A görög és római mitológia megbízható adatai szerint ez a csoda esett meg vele: Cyllenium hegyén sétálgatott, amikor két párzó kígyó penderült eléje. Az erényes ifjú hozzájuk vágott a botjával s agyonsújtotta a nőstényt. Hogy-hogy nem, rejtélyes mitológiai törvények folytán erre Tiresias asszonnyá változott. Múltak az évek, egyszer megint odatévedt ugyanarra a helyre s megint elébe került két szeretkező kígyó. Ezúttal a hímet ütötte agyon, mire visszaváltozott férfivá.

Történt, hogy Jupiter és Juno összeperlekedtek. Ezúttal nem a szokásos féltékenységi veszekedés tört ki köztük, csupán egy elméleti kérdésen kaptak össze: vajon a szerelem örömeiből a férfinak jut-e ki a nagyobbik rész, avagy a nőnek? Döntőbíróul a leghivatottabb szakértőt kérték fel, Tiresiast. Ez példás lelkiismeretességgel mondott véleményt. A szerelmi gyönyört részekre bontotta fel és minden egyes részletét külön-külön értékelte. Mai nyelven szólva pontversenyt rendezett. Eredmény: kilenc pont a nő s csupán egy a férfi javára…

A meglepő eredményt még meglepőbb szakértői díjazás követte. Juno annyira felbőszült, hogy öklével a döntőbíró arcába csapott és kiütötte mind a két szemét. Jupiter úgy igyekezett jóvátenni a nőietlen merényletet, hogy jóstehetséget adományozott neki – de ez már nem ide tartozik.

Az esethez Pierre Bayle is hozzászólt és francia udvariassággal megjegyezte, hogy a kilenc pontnyi többlet meg is illeti az asszonyi nemet, kárpótlásul az anyaság szenvedéseiért, amelyekkel a pontszerzés örömeire ráfizet. De ez sem tartozik ide.

HÁNYFÉLE A SZERELEM?

Rémy de Gourmont kereken kijelenti: „Nincs többféle szerelem, csak egy, a fizikai. Az ember állat s ugyanazon alapösztönöknek van alávetve, mint amelyek az egész állatvilágon uralkodnak. Ami virágot és díszt szokás a szerelemre szórni, csak arra jó, hogy elrejtse, mint a farkasvermet."

Kisfaludy Sándor ezt mondja a Himfy szerelmei előszavában: „Én az olyan emberrel, aki soha tiszta, igaz szerelmet kebelében nem érzett, még szóba sem kívánok állani."

Stendhal tapasztalatai szerint a szerelemnek négy főcsoportja van: szenvedélyes szerelem, hajlam-szeretkezés, fizikai szerelem, hiúság-szerelem. De ezeken belül nyolc-tíz árnyalatról is lehetne beszélni.

Kisfaludy könyve van a kezemben, idézek belőle egy versszakot:

Ha egy szép test látására

A szív benned habot vet,

Ne hajts sokat forrására

S ne fonj néki kötelet:

Oh! mert ez még nem szerelem,

Csak csalóka érzemény;

Csak buborék gerjedelem,

És habként eltűnő kény.

Egész élted pályájára,

Minden napod nyugalmára

Egy kis vérhab nem elég,

Egy tenger kell ahoz még.

A szerelmi hőmérőt a fagyponttól a forrpontig tetszés szerinti számú fokra lehet beosztani.

Igen, de mikor kell az illetőnek a hóna alá dugni? Amikor azt mondja a másiknak: Szeretlek!? Ám ha ennek a szónak szivárványló külső héját lehántjuk, a vágy bomlik elénk s ez csak egy ideiglenes érzés.

Végre a felfedező útra indult utas úgy jár, mint a turista, amikor felküzdötte magát a hegycsúcsra s már örül a kilátásnak – az ám, új csúcsok merednek elébe s kezdheti a mászást elölről.

A FILOZÓFUS ÉS A SZERELEM

Ki segít a fáradt utasnak? A költő? Azzal nem jut messzire. Petrarca, a szerelem legédesebb szavú dalosa csupán hasonlatokat penget ki a lantján. „A szerelem édes méreg, örvendetes betegség, kellemes kínzókamra, kívánatos őrültség, mézes keserűség, könnyű teher, bölcs oktalanság." A többi is csak harangjátékot rendez a rímek csengettyűivel, és kisebb gondja is nagyobb, mint az elmélet.

Nincs más hátra, a filozófushoz kell folyamodni. A görög Timaios ezt mondja: „A halandó emberiség részére az istenektől nem érkezett és sohasem fog érkezni tökéletesebb ajándék a bölcsészetnél."

Egyelőre nehéz a bölcsészt otthonában megközelíteni. Hegel például a lényegét így jelöli meg:

„A szerelem két oly egyén megkülönböztetése, akik voltaképpen egymástól nem is különböznek. Ennek az azonosságnak a tudata és érzése a szerelem; ez a magamonkívül-létel: az én öntudatom nincs énbennem, hanem a másikban; de ennek a másiknak, aki szintén magán kívül van, öntudata csakis énbennem van s ennek a magánkívül-lételnek és azonosságnak, ennek az egységnek az érzése és ismerete – ez a szerelem."

Valószínű, hogy a nagy gondolkodó nem törődött a mondatok formaszépségével, csak a gondolat világosságára volt gondja. Mindenki beérheti vele.

Akit inkább a művészi előadás gyönyörködtet, forduljon Schopenhauerhez.[2] Az értekezés kivonatolása háládatlan munka lenne. Ezen a helyen elég belőle ennyi:

A szerelem nem egyéb, mint a természet furfangja, amellyel a férfit és a nőt tőrbe csalja, hogy biztosítsa az emberiség fennmaradását. Az egyéni boldogság csalóka képét vetíti eléjük, pedig esze ágában sincs, hogy ezzel törődjék – egyetlen célja az életképes jövő nemzedék megszületése. Enélkül meg sem lehetne érteni a nagy hűhót, amelyet az élet és az irodalom akörül rendez, hogy vajon Jancsi és Juliska megkapja-e egymást? Végzetesen fontos, hogy egymáséi legyenek, mert szerelmük azt bizonyítja, hogy a megszületendő Harmadik őket találta megfelelő szülőknek. A szerelmes boldogságáért képes minden áldozatra. Maga a házasság is annyit jelent, hogy a házasok egyéni jogaik feléről lemondanak, viszont a kötelességeiket megkettőzik. Amikor azt hiszik, hogy temérdek áldozat és lemondás árán végre elérték a boldogságot, nem is sejtik, hogy be vannak csapva: a természet megelégedetten dörzsöli a kezét, mert sikerült a megfelelő utódok világrajöttét biztosítani. Ha később a szerelmesek kiábrándulnak is egymásból, arra már a természetnek nincs gondja; az ő műve a gyermekek születésével befejeződött.

A modern franciák cáfolják Schopenhauert. Szerintük nem igaz, hogy a természetnek a jövő nemzedék érdekében van szüksége a szerelemre. Tökéletes utódokat lehet a világra hozni szerelem nélkül is. A természet nem szerelmet, csupán ösztönt oltott az emberbe, hogy biztosítsa fajtájának a fennmaradását. Az ember pedig fellázadt az állati ösztön ellen és kitalálta a szerelmet. A szerelem az egyén boldogságát keresi. S mert az ösztön igája alól mégsem bír szabadulni, kialakult a szerelem szintézise: egy kalap alatt engedelmesség és lázadás. Ez a kettősség magyarázza meg a szerelemben jelentkező bonyodalmakat és ellentmondásokat.

A SZERELEM SZAKÉRTŐI

Az elméletekkel tehát nem boldogulunk. Meg kell hallgatni a szakértőket. Mert ilyenek is vannak. Különösen három nagy szerelmi szakértő ismeretes: az ókorból Ovidius – az újkorból Stendhal –, s a kettő között a középkor homályából csak körvonalakban felénk derengő különös alak, Andreas Capellanus.

Ovidius halhatatlan műve, az Ars amatoria (Szerelmi művészet) voltaképpen nem egyéb, mint a csábításnak versbe szedett tanfolyama. Épp ezért később foglalkozom vele, amikor a szerelem szélhámosairól lesz szó.

Stendhal gondolatait a szerelemről mindenki ismeri. A kristályosodás ötlete az ő terméke és főként a századvégi irodalom fogadta el ellentmondás nélkül s az igazság aranypénze gyanánt pengette a közönsége előtt. Nemrég azonban megszólalt egy eléggé messzire ható hang: hátha talmi az a pénz?

Hogyan is szól Stendhal híres megállapítása a szerelem születéséről?

„Íme, mi megy végbe a lelkünkben:

1. A csodálat.

2. Azt mondjuk magunkban: micsoda gyönyörűség lenne csókolni és csókoltatni.

3. A reménység.

4. A szerelem megszületik. Szeretni annyi, mint gyönyörűséget lelni abban, hogy láthatjuk, érinthetjük, minden érzékünkkel a lehető közelségből élvezhetjük azt, aki nekünk kedves s aki bennünket szeret.

5. A kristályosodás megkezdődik.

A salzburgi sóbányák valamelyik elhagyott tárnájába bedobunk egy száraz, levéltelen faágat. Ha két-három hónap múlva megint elővesszük, már csillogó kristályok rakódtak rá: a legapróbb gallyacska is, vékony bár, mint a cinege lába, el van lepve kápráztató gyémántok sokaságával; az eredeti faágra már nem lehet ráismerni.

Amit én kristályosodásnak (cristallisation) nevezek, az a szellem működése, amely a szeretett lénynek mindig új meg új tökéletességét fedezi fel."

Ortega y Gasset, a kristályosodás elméletével ugyancsak szembenéz s apróra szétszedi.

Stendhal elgondolása – írja – felülmúlja még a régiek mondását is: a szerelem vak. Nála a szerelem hallucinál is. Nemcsak hogy nem látja a valóságot, de éppenséggel meghamisítja. A kristályosodás nem egyéb, mint önámttás: eszerint azon a csalóka alapon leszünk szerelmesek, hogy képzelőerőnk a másikat olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amelyek nincsenek meg benne.

Az ember csak olyan valakit szerethet, aki szeretetére méltó, de mert ilyen valakit nem talál, az elébe kerülő másik nembelit meghamisítja s ezek a költött, hamisított tulajdonságok ébresztik fel benne a szerelmet.

Az ilyen érzés csupán pseudo-szerelem, nem valódi. Egy napon az egész káprázat szétfoszlik s ekkor a szerelem meghal. Pedig hogyan szűnhetnék meg, ha a tárgya mindig ugyanaz maradna? Meghal, mert már a születése is tévedés volt. Nem a tárgya keltette életre, hanem a felgyúlt képzelet alkotta meg a tárgyát.

A kristályosodás elmélete csak arra jó, hogy a későbbi kiábrándulást indokolja. Nem a szerelem születését, hanem a halálát.

A valódi szerelem, amelyet a másik félnek valódi és nem képzelt egyénisége keltett, sohasem hal meg. Távollét vagy egyéb felmerülő akadály talán elsorvaszthatja, de az elsorvadt érzés is megmarad a lélek valamely titkos rejtekében.

Megszólaltatom a harmadik szakértőt, Andreas Capellanust. Ő őrizte meg számunkra a szerelmi törvényszékek ítéleteit és a szerelmi törvénykönyvet. Most András káplán nézeteiből ismertetek néhányat. Így kezdi:

„Elsőbben is tisztáznunk kell a szerelem lényegét; azután meg kell vizsgálnunk, mik a hatásai? mely módon szeretheti két ember egymást? miként lehet szerelmet kelteni és miként nem? hogyan gyarapodik a szerelem és hogyan szűnik meg? Végezetül tisztázni kell azt is, mi a teendő a szerető hűtlensége esetén?"

Nem részletezhetem a terjedelmes válaszokat valamennyi felvetett kérdésre, csak néhány jellemző gondolatot ragadok ki.

„A szerelem velünk született szenvedély. Azáltal fejlődik ki, hogy egy másik nembeli lényt állandóan látunk s folyvást rágondolunk. A férfiban vágyat kelt a nő bírása, a nőben a férfi ölelése után; mind a kettőben forró epedést, hogy kölcsönös odaadással mindazt elérjék, amit csak a szerelem nyújtani képes."

„A szerelem nem az észnek és a következetes gondolkodásnak a szülöttje, hanem a szívé és a szemé. Ha a szabad férfi meglát egy szerelemre érett nőt, szívében rögtön meg is kívánhatja. Mennél többet gondol rá, annál hevesebben lobog fel benne a szerelem. Egyre azon töpreng, mit csinál most szerelmének a tárgya? Képzeletében maga elé idézi egész életmódját, testét és annak titkait s nincs egyéb vágya, mint hogy őt magáévá tegye. Folyton alkalmat keres az együttlétre; a távollét egy rövid órája hosszabb neki, mint az egész esztendő.

A szerelemnek az a hatása, hogy a szerelmes lelke megtisztul. Alacsonyrendű, közönséges embereken egyszerre csak nemes tulajdonságok jelei ütköznek ki. És mindenekfölött tiszta erkölcsöt olt a szerelmes férfiba; ez csak egyetlen nőre gondol, minden másik hidegen hagyja. Túlságosan érzéki férfi nem is tud igazán szeretni; az efféle ember mindig új asszonyt akar; megkíván minden nőt, aki csak útjába akad; olyan, mint a párzó eb vagy szamár s éppenséggel nem látszik meg rajta az, amiben az állatoktól különbözik."

Tehát ő is, mint a többi csak feszegeti a nagy rejtély lakatját; a kulcsot nem tudja megtalálni.

A KÖZELEDÉS

A szerelmi közeledésnek az volt a legősibb és legegyszerűbb módja, hogy a nyelv néma maradt és helyette jelképes beszéd közvetítette az érzelmeket.

A házasulandó legény nem tanult ékesszólást az iskolában. Ehelyett az ősi szokás megtanította a jelképes beszédre. Ha kérő szándékkal látogatja meg a lányosházat, szűrét leteszi a konyhában, bemegy a tisztaszobába és minden egyébről beszél, csak a lánykérésről nem. Helyette nyilatkozik a szűr. Illedelmes búcsúzkodás után megkeresi a szűrt a konyhában s ha még mindig ott van: meghallgatták a néma beszédet, elgyűrűzheti a lányt. De ha kitették a szűrét az eresz alá: nem kell a lánynak; fel is út, le is út.

A lovagkorban a lovag urak a színek beszédét találták ki. Nem mindenki tudott a trubadúrok ékes nyelvén rímelni, ehelyett a ruhája színeit rímeltette. Az akkori tarkabarka divat lehetővé tette, hogy a lovag tornákon és ünnepélyeken valóságos mondatokat állítson össze a köntöse színeiből. Régi képeken érthetetlennek látszó csíkokkal és sávokkal, szembántó színfoltokkal találkozunk; de a régi hölgy megértette a lovagja nadrágjáról feléje repeső vallomást. Minden színnek megvolt a jelentősége. Eleinte a választék nem volt nagy. A német lovagi életben a színek jelentősége így alakult ki:

Fehér                  reménység.

Zöld                     szerelem kezdete.

Vörös                   égő szív.

Kék                      hűség.

Sárga                  beteljesült szerelem.

Fekete                 bánat, fájdalom.

Barna                  vigyázat!

Igen ám, de a színeket keverni is lehetett. Két szín alkalmazásánál például a nadrág így nyilatkozott meg:

Kék és zöld               hűség kezdete.

Fekete és fehér        fájdalom, de reménység kecsegtet.

Fekete és zöld          fájdalmas vágy kezdődő szerelem után.

Zöld és vörös            égő, új szerelem.

Kék és barna            állandóan résen kell lenni.

Még ezt is meg lehetett érteni; csupán akkor támadt zavar, amikor ugyanazon a nadrágon három, sőt négy szín szólalt meg és magyarázta a tulajdonos érzelmeit. Itt már tájékoztató kalauzra volt szükség. A XV. század elején egy névtelen francia szerző összeállította az elképzelhető változatokat. Franciaországban a színek értelme jelentékenyen dúsabb volt; a fehér nem csupán a reménységet jelentette, hanem örömet, igazságosságot, tiszta lelkiismeretet, ártatlanságot, alázatosságot. A többi színt is az érzelmeknek egész skálájára lehetett alkalmazni. Képzelhető, hogy a színkeveréssel minő végtelen lehetőségek nyíltak meg a legkuszáltabb hangulat-árnyalatoknak a kifejezésére. A könyv tudományos lelkiismeretességgel sorakoztatja fel a változatok különféle csoportjait. Elég belőle ez a kevés mutatvány:

Kék, zöld, vörös               szerény örömök, elfojtott haraggal.

Kék, zöld, szürke            megőrülök és elsorvadok a szerelemtől.

Zöld, sárga, viola            szerelmi boldogság mindörökre.

Sárga, viola, fehér          igaz szerelem, boldog vagyok.

A szerző négy szín keveréséről is ír, de itt már a mai olvasó visszatorpan. Beéri ennyivel:

Sárga, zöld, szürke, fekete             remélem, hogy részem lesz a szerelmi bánat édességében.

A VIRÁGNYELV

Keleten a nő a virágokhoz folyamodott, ha titkos üzennivalója volt. Legalábbis ez a híre a Szelamnak, a titokzatos napkeleti virágnyelvnek. De nem jó az Ezeregyéjszaka regéiről tudósokkal beszélgetni. Hammer-Purgstall mondja, hogy bizony a virágnyelvet a hárem unatkozó asszonyai egymás számára találták ki, unaloműző játéknak. Nem is a virágok tulajdonságaival függött össze, hanem a szavak összecsengése, rímelése adta az ötletet az értelemhez. Vagyis a rímekhez költötték a szöveget. És nemcsak a virágok kaptak benne szerepet, hanem egyéb is: kenyér, só, cukor, dohány, gyümölcs.

Ha így van is, nincsen semmi akadálya, hogy alkalmilag a hárem rácsos ablakából le ne lehessen dobni egy szem cukrot, ami a lent ólálkodó ifjúnak értésére adja: szívem érted eped.

Néhány példa a Szelamból:[3]

A nyugati ember a napkeleti mondásoknak nem sok hasznát vehette, tehát az alapötletet átalakította a saját esze járása szerint. A virágok tulajdonságaiból indult ki. A virágok királynője, a büszke, meleg színű piros rózsa ezt jelentette: meghódítottad a szívemet. A hideg fehérrózsa: megveted szerelmemet? meghalok. A középkorban a sárga az árulók színe volt, tehát a sárgarózsa a kételyt fejezte ki: szerelmed őszinte? nem csalsz meg? A vadrózsa, a távoli rokon: ne taszíts el. Piros bimbó (mert még kinyílatlan): remélj! Fehér bimbó: hű maradok érzelmeimhez. Rózsalevél: igen! Rózsa szára (mert tövises): nem![4]

Temérdek virágnyelvet magyarázó könyv szolgálta ki a szerelmeseket. Legalsó fokon a névtelenül terjesztett ponyva füzetek; legfelül Charlotte de Latournak, Bernardin de Saint-Pierre özvegyének költői tollal megírt, bájos kis könyvecskéje: Le langage des fleurs (A virágok nyelve). Megtanuljuk belőle, hogy a virágnyelv nem is olyan egyszerű. Tegyük fel, hogy a lány piros rózsát ad az udvarlójának. Tudjuk, mit jelent. Igen, de csak akkor, ha a virágját feléje fordítja és úgy nyújtja át. Ha a szárát irányozza feléje, az értelem az ellenkezőre fordul. Piros rózsa bimbaja levelestől, tüskéstől egyenes irányban: félek, de remélek. Megfordítva: nincs remény. Szabadítsuk meg ugyanezt a bimbót töviseitől: nem kell félni, mindent lehet remélni. Ha csak a leveleket fosztjuk le róla s a tövis rajtmarad: veszély mindenfelől. Az én fogalmát úgy fejezem ki, hogy a virágot jobbra billentem. Balra hajlított virág ezt mondja: te.

A magyar nyelvű művecskék közül kettőt emelek ki. Az egyik Kassay Adolf kis könyve: Virágnyelv. (Pest, 1852.) Mindjárt rá is bízom, mondja el ő maga a virágnyelv értelmét.

„A két szívben támadt s már el nem oltható érzelmek lángjait éleszteni van-e szebb s gyönyörűbb alkalom a legtisztább érzeteket egybefoglaló virágnyelvnél, hol a természet műve által tartatik fenn a kölcsönös érintkezés. Kedveseinknek adott virágnyelvpéldány sorai – egy küldött virágszál, vagy papírra írt, vagy beszéd közben kiejtett virágnév fel-fedezendi szívünk titkait; s ez ártatlan, a virág általi társalgás kútfeje a legtisztább s legforróbb szerelemnek."

Általános használati utasítást tartalmaz Pajor István hites ügyvédnek versekbe foglalt könyvecskéje: Titkos szerelem, vagyis napkeleti virágnyelv. (Győr; 1833.)

„Lehet magukat az érzéshez és szándékhoz alkalmatos virágokat természetben személyesen általadni, avagy mások által kézhez szolgáltatni. Ahol nincs alkalom így értekezni, az ember önruhájára tűzi, avagy ablakba fitítja ki a virágokat; akit a dolog érdekel, bizonyosan meg fogja érteni. Nemcsak egyes virágokat, de egész válogatott bokrokat is lehet alkalmazni. Lehet e módon – kivált a Szépnemnek –, csinált virágokkal is élni, ami a kalapoknak, főkötőknek s hajnak egyébiránt is szokott ékessége. De lehet ezen titkos nyelvet azoknak, kik mélyebben be vagynak avatva, beszédben élőszóval is használni, sőt vele levelezni is. Fölösleges bővebb oktatást adni egy oly nyelvben, melynek Gramaticája, Syntaxisa és Rhetoricája minden érzékeny szívben eredeti példányban találtatik."

Látható ebből, hogy a virágnyelv kedves szerelmi enyelgés volt s alkalmas is lehetett a szívek el nem oltható lángjait éleszteni – éppenséggel csak titkosnak nem lehetett mondani. Be volt abban avatva bizonyára más is s a kisasszony hasztalan fitított ki ablakába néhány piros rózsabimbót, akár az egész utca leolvashatta róla, hogy az ablak alatt sétálgató fiatal úrnak joga van szép reményeket táplálni. Felnőttek játéka volt az egész, csakúgy, mint a lovagkori nadrágnyelv.

Az idők folyamában sok virágnak a jelentése megváltozott; a virágnyelv-szótárak szerzői átgyúrták a saját ízlésük szerint s végre némelyikük teljesen értelmetlen lett, mint az álmoskönyvek zagyva képmagyarázata.

Például Pajor az egyszerű jácintot még így verseli meg:

A csengetyűknek számai

A hétnek annyi napjai

A dupla jácint jelentése:

Nem vagyok hozzád idegen,

Szívem nem maradt hidegen.

Kassayt már elragadta a szerzői hév s alkotói lázát a jácintfajtáknak egész seregén hűtötte le:

Egyszerű jácint: Fényt és nagyravágyást sóvárgó lelked engem csak megvetni tud.

Teljes jácint: A természet ajándékának bőségével bírsz; a természet összefüggésben áll az idővel – amaz állandó, emez változékony, ami szíveddel azonos.

Fehér jácint: Bájaid és kellemeid lekötelezőek.

Piros: E szín lángol, de nem csalékony szikrák lobbantják lángra.

Sárga: Ne állíts tündérvölgyeket ábrándos lelked elé – hű a természet örök rendeltetésében, valósíthatatlan ideáljait művében utánozni hasztalan törekszel –, hiába vágysz érzelmeket ébreszteni irányodban ott, hol emlékedre is átkot mondanak.

Látnivaló, hogy Kassay szótára csak a bonyolultabb belső rezdülések tolmácsolására volt alkalmas. Kevésbé összetett lelkű szerelmesek nagyobb haszonnal forgathatták a Pajor-félét; ebben nem csupán finom és kényes kerti virágok, hanem egyszerű gyümölcsök és főzelékek is szót kérnek.

A versikék eléggé találóan alkalmazzák a termékek tulajdonságait a szerelemre; talán csak az homályos kissé, miért jelez a kaktusz is, karfiol is rövid boldogságot.

Múlt az idő, a jácint csengettyűi évtizedek tovatűnését jelezték, a virágnyelv romantikáját megölte a telefon, a poste restante, az apróhirdetés. A gyengéd, szemérmes tartózkodás is a múlté. A lány nem célozza meg piros rózsával az udvarlóját; élőszóval mond igent és találkát ad neki. A csalódott szerelmes sem küldözget sárgadinnyét vagy karfiolt, hanem telefonon szedi le a keresztvizet a hűtlenről, aki nagy gyönyörűséggel hallgatja.

A virágnyelv meghalt, akárcsak mostohatestvérei: a legyezőnyelv, bélyegnyelv és egyéb efféle csinálmány.

AZ APRÓHIRDETÉS ŐSEI

A régi londoni City komoly üzletembere egy napon a Collection for Improvement of Husbandry and Trade (A gazdálkodás és kereskedelem megjavítását célzó gyűjtemény) című, tehát gazdasági és kereskedelmi természetű hirdetéseket közlő újság böngészése közben meghökkenve meredt a lapról szinte rámosolygó közleményre.

Az első házassági hirdetést közölte a nevezetes lapszám, 1695. július 19-én. Így szólt:

„Gentleman, 30 éves, jelentékeny vagyon birtokosa, nőül venne olyan fiatal úrhölgyet, aki legalább 3000 font hozománnyal rendelkezik."

A világ legelső házassági hirdetése tehát úgyszólván tökéletes formában ugrott ki a sajtóból, akár Athéné az apja fejéből. 266 év telt el azóta s a lényeget ma sem tudják tömörebben kifejezni. Angol felfogás szerint a férfitól nem kell többet követelni, mint hogy gentleman legyen és pénze is legyen – viszont egy háromezer font hozománnyal bíró fiatal hölgy minden egyéb testi és lelki kiválóságot bátran nélkülözhet.

A közönség nem akarta bevenni a furcsa újdonságot. Azt hitték, a szerkesztő tréfája az egész. Nevettek és vállat vontak. Houghton, a szerkesztő nem hagyta magát. Újságjában újra meg újra bizonykodott, hogy a hirdetés igenis valódi és komoly; ajánlkozott, hogy a beérkezendő címeket pontosan eljuttatja a hirdetőhöz, s megfogadta a legmélységesebb titoktartást. A szívós munkának megvolt az eredménye. Eleinte csak egy-két vállalkozó hölgy adta meg a címét – később híre ment, hogy csakugyan sikerült a gentleman házasságát nyélbeütni –, erre a hirdetések szaporodni kezdtek, a közöny engedett s lassanként a házassági hirdetés elfoglalta helyét az elismert közhasznú intézmények sorában.

A milliónyi hirdetés, amely azóta az angol lapokban megjelent, meglehetősen érdektelen. Az elhelyezett csalétkek alig különböznek egymástól. A nő „csinosnak mondott", több-kevesebb pénze van, unja a magányt és vágyódik egy megértő szív után. A férfi intelligens, jó megjelenésű gentleman és meleg otthon után epekedik.

A szürke egyformaságból itt-ott kivirít egy furcsa ajánlat. A különcök hazájában ez a sajátos embertípus a házassági hirdetések közt is bemutatkozik. 1788 augusztus havában több londoni lap ezt az ajánlatot közölte:

Sir John Dimly, baronet, Charleston és Henly Castle örökös ura házasságot óhajt kötni s eleve biztosít özvegyének egy 192 000 fontot érő birtokot. Szükséges, hogy az illető nő 300 font saját vagyonnal bírjon. Egyébként mellékes, hogy hajadon-e, vagy özvegy, sőt az sem baj, ha esetleg előző férjétől áldott állapotban van. Bővebb feltételek iránt szíveskedjenek az érdeklődők közvetlenül Sir Johnhoz fordulni, akár szóval, akár levélileg, utóbbi esetben bérmentve. Sir John feltételeit nyomtatásban fogja megküldeni.

A bővebb feltételek nem kerültek nyilvánosságra s így örök titok maradt, hogy a dúsgazdag főúr miért kívánt éppenséggel 300 font hozományt a jövendőbelijétől s mi sugallta neki a kegyeletes ötletet, hogy az első férfi emlékét hajlandó eleven alakban is ápolni.

A Hampshire Chronicle 1791 júniusában ezzel a hirdetéssel lepte meg női közönségét:

Felkéretnek e sorok olvasói, szíveskedjenek szétnézni ismerőseik körében, vajon akad-e ott olyan hölgy, akire ráillik a következő leírás: Legyen magas növésű, bájos, inkább jó alakú, mint szép; jó fogak, gyengéd ajkak, kellemes lehelet; a szem színe mellékes; telt, széles és fehér váll; kedves és művelt, de nem szellemeskedő; udvarias és finom beszédű; pillantása arról tegyen bizonyságot, hogy ő maga is képes átérezni azt a szenvedélyt, amelyet a másikban kelteni akar. Ha ilyen hölgy akad, úgy egy 56 éves, azonban életerős gentleman hajlandó őt feleségül venni, még ha teljesen vagyontalan is. Az illető úrnak 800 font évi jövedelme van s özvegység esetén 100 font évjáradékot biztosít. Azonban a hölgy nem lehet sem hét évvel idősebb, sem tizennégy évvel fiatalabb, mint a gentleman. Levelek ide és ide címzendők.

A cifra fogalmazásból kihámozható, hogy a keresett hölgynél a túlsó korhatár 63, az innenső 42. Nem kétséges, hogy a 42 éves még csak rendelkezhetik a megkívánt tulajdonságokkal, de kevésbé érthető, hogy a gentleman minő alapon feltételez a 63 esztendősnél jó fogat és gyengéd ajkat – a telt, széles és fehér vállról s egyebekről nem beszélve.

Romantikus hajlandóságú úr hirdetése egy bristoli újság 1795 augusztusi számából:

Gentleman keres útitársnőt az egész életre. Szándéka, hogy az utazást mielőbb megkezdjék, de letérve az önzés szokásos országútjáról, az igaz szerelem ligetének félreeső ösvényein bolyongjanak. Útitársnője legyen egészséges, de ne túl kövér, mert ez az utazás során alkalmatlanságot okozna – viszont a házasélet unalmas óráit üdítse fel kellemes fecsegésével stb.

Friss, falusi humortól bugyborékol a Bell’s Weekly Messenger 1797. május 28-i számában megjelent felhívás:

Matthew Dawson, bothwelli lakos, bármi történjék is, megtartja lakodalmát a legközelebbi pünkösd előtti kedden. A lakodalmi ebédhez barátai is hozzájárulnak: Mr. Reid küld egy pulykát, Mr. Clemenson egy kövér bárányt, Mr. Elliot egy tyúkot és Mr. Gibson egy kövér borjút. A vőlegény ezennel tudtára adja minden férjhezmenni óhajtó lánynak, hogy voltaképpen ez idő szerint még nincs is menyasszonya. Azonban figyelmezteti őket arra is, hogy ámbár lassan járj, tovább érsz – mégis a jelen esetben a késedelem veszélyes lehet, mert aki hamarább jön, annak hamarább tálalnak.

Gyertek hát lányok, gyertek, ha férjhezmenni mertek;

Dawson ha várt is eddig, nem vár tovább, csak keddig.

Megszólalt az ellenzék is a General Advertiser hirdetései között:

Vasárnap, 1750. április 12-én, délután négy és öt óra között a Cheapside-en egy ifjú gentleman sétált egy ifjú hölgy társaságában. A gentlemannek világos ruhája volt, kék mellénnyel, ezüst csipkével. A hölgy gyászruhát viselt. Az ifjú gentleman barátilag figyelmeztettetik, hogy ha házassági szándéka van, legyen óvatos, nehogy olyan kellemetlen kiábrándulásban legyen része, mint egy másik ifjú gentlemannek, aki négy hónapig kísérgette az említett ifjú hölgyet a legtisztességesebb szándékkal. Tekintse ezt, Sir, önzetlen figyelmeztetésnek.

Arra is volt eset, hogy egy megrágalmazott hölgy hírlapi hirdetés útján vitatkozott a férjhezmenését akadályozó pletykák ellen:

Felszólítás pletykaterjesztő barátaimhoz! Remélem, nem nevezitek magatokat keresztényeknek, mert csak gyalázatot hoztok az egyházra. Semmit sem adok a hazug nyelvetekre, csupán azon csodálkozom, hogy a nyelvetek ki nem hull a szájatokból. Úgy martok, mint a veszett macska. Évek óta rólam jártatjátok a szájatokat; mondjátok meg végre, mi bajotok velem? De nem mertek nyíltan a szemem elé kerülni hazugságaitokkal, hanem úgy cselekesztek, mint a fűben leselkedő kígyó. Ez a véleményem rólatok, ha nem osztjátok, tegyetek róla, alávaló ördögök szemetje.

Miss Ellen Rose.

Reméljük, hogy az erélyes tiltakozás eredménnyel járt, a rossz nyelvek elhallgattak s mi sem akadályozta, hogy Miss Ellen következő hirdetése már ezzel a szöveggel jelenhessék meg: „Férjhez menne gyengéd lelkű hölgy stb."

AGONY COLUMN

Látható a két utóbbi felszólalásból, hogy a házassági hirdetések köre tágult. Helyet kértek utóbb az újságokban egyéb magántermészetű közlemények is. Az angol lapoknak, főleg a Timesnak egy különleges hirdetési rovata alakult ki. A közönség agony column névre keresztelte. Magyarul körülbelül ezt jelenti: az aggodalomnak, a kétségbeesésnek hasábja. (Franciául: colonne d’angoisse. Németül: Seufzerspalte.) Itt keresi az aggódó család eltűnt hozzátartozóját – itt hangzanak fel elhagyott szerelmesek kétségbeesett sikolyai.

A …-nak. Ha az emberiesség nem halt még ki teljesen a lelkedből, jöjj vissza, ó, térj vissza megtört szívű, elhagyott feleségedhez, mielőtt nem késő – mielőtt hályog borul a szemre, amelyet egykor szerettél; mielőtt megtörténik, hogy rád mered, de már nem ismer meg –, ó, írj, mondd meg, hol vagy, hogy utánad mehessek, te életem, te mindenem – és meghalhassak.

Némelyiknek annyira fontos üzennivalója volt, hogy nem bízott az ismeretlenség homályában s titkosírásba burkolta a mondanivalóját. De az agony column-nak sok a kíváncsi olvasója: ráérő lesipuskások nekiestek az idegen titkoknak és addig törték a fejüket, amíg megtalálták a kulcsot. Szerelmesek jelírása nem olyan bonyolult, mint a diplomatáké. Legyen meg a mulatságuk – gondolná az ember. Azonban a kíváncsi sokszor lelkiismeretlen is. Két szerelmes Cenerentola (Hamupipőke) jelszóval beszélt meg egy szökési tervet. A titkosírás megfejtője nem sajnálta a költséget és másnap ugyanazon a helyen közzétette a kihüvelyezett szöveget. A bomba lecsapott. A következő napon közbeszólt az érdekelt harmadik személy: „Cenerentola. Őrültség! Az illető helyen közbeléptem. Legyen vége az efféle képtelenségeknek."

Az agony column titkainak gyűjtői is vannak. Figyelik az ismétlődő jeligéket, eltesznek minden egyes ilyen hirdetést s végül összeállítják a szerelmi regényt vagy drámát.[5] Íme három rövid üzenet; két életsors vergődik bennük:

A félszárnyú galamb meghal, ha Daru sürgősen vissza nem tér, hogy megvédelmezze ellenségeitől.

Félszárnyú galambnak. Daru kénytelen szárnyra kelni, ha sorsa jóra nem fordul.

Félszárnyú galambnak. Daru búcsút mond örökre. Isten veletek, brit szigetek, szívembe markol a fájdalom.

Négy héten át, hetenként kétszer jelent meg ez a fojtott szomorúságú üzenet:

Mindörökké. Drága szerelmem, sohasem szűnök meg reád gondolni. Elepedek utánad. Egy szót, csak egy szót!

Nyolcszor könyörgött a szerelmes leány azért az egy szóért. Miért nem felelt a férfi? Mi történt a lánnyal a négy hét alatt? Csak annyit sejtünk, hogy végre a férfi megszólalhatott, de erre már ez volt a válasz:

Mindörökké. Késő. A másé vagyok.

Kevésbé drámai Tom és Lizzie szerelmi regénye. Tom a megátalkodott szerelmesek gárdájába tartozott. Májustól június végéig hússzor adott életjelt magáról, mindig ugyanazon konok szöveggel:

Tom beszélni óhajt Lizzie-vel. Kér helyet és időpontot.

Végre megjött az üzenet fehér galambja:

Lizzie várja Tomot szerdán a Morgate-állomásnál.

Egy teljes nyár boldogsága szakadhatott Tomra, mert szeptemberig nem lehetett róluk hallani. Ekkor Lizzie adott ismét életjelt:

Tomnak. Lehetetlen. Mama érkezik. Nyolc nap múlva.

Lizzie-nek. Sem levél, sem hirdetés. Odavagyok az aggodalomtól. Az Istenért, életjelet!

Tomnak. Elhagyom az intézetet. Ne írj. Nagy zenebona. Mindent elmondok. Kedden a rendes helyen.

Többé nem jelentkezett sem a leányintézetből eltávolított Lizzie, sem Tom, a megrögzött szerelmes. Tegyük fel, hogy minden jóra fordult. Annál drámaibb végről ad hírt két üzenet, áprilistól decemberig, mindig H. darling (H. kedvesem) jeligével. Annyit ki lehet belőlük olvasni, hogy leányról volt szó, aki valami igen nagyállású úrral esett szerelembe. A leányból utóbb leányanya lett – a többit elmondják az üzenetek.

Tudom, hogy reggelenként ezt a lapot olvasod. Most üzenek negyedszer, mindig azt, hogy: várlak – és te nem felelsz.

Nem terhellek vele, hogy ismételjem: szeretlek! Dacolni fogok mindenkivel. Kevélyen várom, hogy szerelmünk záloga megérkezzék. Ami másnak szégyen, nekem büszkeség.

Ötödik levelem válasz nélkül. Hogy megváltoztak az idők! Akkor tavasz volt, most ősz. Félek a téltől.

Nem akartál látni? Miért? Tudtad, hogy hétfőn egyedül leszek otthon. Kedden vártalak a Hyde-parkban. Mivel bántottalak meg? Holnap megint várlak. Oh, jöjj, jöjj! Időm közelít.

Magány és hallgatás. Baby meghalt. Utolsó könyörgésem: jöjj azonnal. Még csak annyit: Küszöbön a nyomorúság és félek saját magamtól.

Közeledett karácsony szent békéje. Három nappal előtte megint feltűnt a végzetes hasábokon a H. darling jelige. Ezúttal nem a leány tette közzé.

Ha az, aki e jelige alatt szokott írni, közölné újból, mi történt vele: valaki szerető szívvel felkeresné.

Egy álló hónapig minden áldott nap felajánlotta a csábító a békejobbot. Lelkiismerete bántotta-e? vagy a helyzetében történt változás? soha, senki sem fogja megtudni. Az agony column csak a dráma végét árulta el:

H. darling. Hagyja abba a felhívásait. Az illető nem fog válaszolni. Ő már csak a highgate-i temetőben található: 4-ik tábla, 22-ik sor. – Átkozott! Átkozott! Átkozott!

AZ APRÓHIRDETÉS ÓRIÁSA

Németországban az első házassági hirdetést a Frankfurter Frag- und Anzeigungsnachrichten közölte 1783. július 8-án.

Az első próbálkozások főleg sajtótörténeti szempontból érdekesek. Oldalakon terültek szét s közzétevőik nyilván bizonyosak voltak benne, hogy az előfizetőnek elég ráérő ideje van az áttanulmányozásra. Mert némelyikükhöz valóban tanulmány volt szükséges, annyira bonyolultak voltak a feltételei.

Bámulatos a szerkesztők és lapkiadók önzetlensége is, amellyel a hirdetési őslényeknek helyet szorítottak. A hirdető ugyanis eléggé szűkmarkú lehetett a díjazás körül, amint ezt egy hirdetésnek kedves közvetlenségű záradéka mutatja:

„Amennyiben a lapkiadó urak ezt a hirdetést ingyen átveszik s a megjelenést megbízottaim előtt a támpéldány beküldésével igazolják – valamint amennyiben én utóbb válaszomat az ő lapjaikban is közzétenném: szívességükért arányban álló javadalomban fognak részesülni."

Vagyis: előbb tegyék közzé ingyen a hirdetést, azután ingyen a választ s bízzanak meg a hirdető úr lovagiasságában, aki majd a jutalom illő arányát a saját esze szerint meg fogja állapítani. Mindezek tetejében azt sem lehet tudni róla, hogy kicsoda, mert a „Rechtlieb" (Igazságszerető vagy Nagyon kedves) álnevet használta.

Maga a hirdetés a Vossische Zeitung 1794. évi 6. számában jelent meg. Egész terjedelmében közlöm, szívességemmel arányban álló jutalom igénylése nélkül.

Házassági hirdetés. Erényes, megértő feleséget keresek. Elértem harmincadik esztendőmet, tehát gondolnom kell rá, hogy betöltsem emberi hivatásomat és összekössem sorsomat a gyöngéd női nem valamely tagjával. Miután a házasságról igen magas fogalmaim vannak, azt életem legfontosabb tényének tekintem; azonban helyzetem folytán nem bírok széleskörű ismeretséggel s nincs alkalmam a női nem oly tagjával találkozhatni, aki hajlandó lenne velem házasságot kötni. Ez oknál fogva lépek arra az útra, amelyen mások már előttem megpróbálkoztak.

Polgári családból származom, jártas vagyok a tudományokban. Jelenleg 600 birodalmi márka évi jövedelmem van s két év múlva kézhez kapok egy szerződésileg biztosított tőkét, amely 5450 birodalmi tallért tesz ki. Hálás vagyok a Teremtőnek, amiért jó alakkal és pompás egészséggel áldott meg. Többet e helyütt nem kell mondanom, mert a bájos hölgy, ki majdan kezével megtisztelni óhajt, amúgy is bizonyára kellő módon érdeklődni fog személyem és körülményeim iránt.

Már most ha akad valaki, aki ez egyszerű és őszinte sorok olvastára azt fogja gondolni, hogy ezzel az emberrel a lányom, gyámoltam, rokonom vagy barátnőm boldogan élhetne, igen kérem, szíveskedjék szándékát velem közölni.

Választásomnál legelső sorban tiszta erkölcs, egészség és műveltség jön tekintetbe. Hozomány csupán annyiban vétetik figyelembe, hogy egyenlő esélyeknél előnyben részesül az a leány, akinek hozománya van. Ez a kikötés szerintem a jövendőbeli férjnek és atyának szent kötelessége.

Hogy szándékaim tisztaságát igazoljam, s a netáni levelezés tekintetében a teljes titoktartást biztosítsam, ezennel közlöm két nagytekintélyű hivatalos férfiú nyilatkozatát, amely a koppenhágai Aftenpost 1793. évi 72. számában jelent meg. A dán nyelvű nyilatkozat német fordítása ekként hangzik:

„Mi alulírottak, név szerint Jörgen Hatting Körbye, a koppenhágai Miklós-templom káplánja, továbbá Emanuel Balling, a dán királyi lottójáték revizora ezennel közhírré tesszük, hogy kezünkhöz adatott egy Rechtlieb aláírású, 1793. augusztus 20-án kelt levél, amely száz birodalmi tallért tartalmazott, dán árfolyam szerint. A levél rendelkezéséhez képest ezt az összeget mindaddig meg fogjuk őrizni, amíg Rechtlieb úr annak felhasználása iránt hírlapi úton utasítást nem ad. Egyszersmind kötelezzük magunkat, hogy a Rechtlieb úr címére beérkezendő leveleket ugyancsak mindaddig megőrizzük, amíg Rechtlieb úr azok átvétele végett jelentkezik és magát igazolja – vagy pedig az iránt rendelkezik, hogy a leveleket hová küldjük; amely utóbbi esetben azokat a megadott címre haladéktalanul továbbítani fogjuk. Továbbá kötelezzük magunkat, hogy a Rechtlieb úr által a lapokban feladandó hirdetések folytán hozzánk érkezendő leveleket és pénzeket elfogadjuk, megőrizzük s akként használjuk fel, amint az említett hirdetések bővebben meg fogják határozni. Minden hétfőn a koppenhágai Aftenpost útján közölni fogjuk Rechtlieb úrral, hogy az előző héten minő levelek és pénzek érkeztek hozzánk. Hogy mindenképpen meggátoljuk a leveleknek illetéktelen kezekbe kerülését, azt is kötelezőleg kijelentjük, hogy mi semmiféle levelet vagy csomagot a postáról el nem viszünk, vagy el nem hozhatunk, hanem akként fogunk intézkedni, hogy a küldeményeket a posta házhoz szállítsa.

Koppenhága, 1793. szeptember 2-án

J. H. Körbye s. k.

Em. Balling s. k."

A nyilatkozatból kitűnik, hogy én senkit sem szándékozom megcsalni. De minthogy magam sem szeretnék megcsalatni, az alábbi feltételeket állapítom meg. Aki ezek közül bármelyiket a legcsekélyebb mértékben is megszegi, annak levele figyelembe nem vétetik. Aki tehát fel akarja venni velem a kapcsolatot, de nem őrzi meg a lapot, amelyben hirdetésem megjelent, jól teszi, ha a 15 pontból álló feltételeket kijegyzi magának.

1. Nem bérmentesített levelek visszautasíttatnak.

2. A levélíró beküld tíz birodalmi tallért Körbye és Balling urak címére. Levelét nem kell aláírnia; elég, ha betű- vagy egyéb jelzést használ.

3. A levélíró egyben mellékel az én részemre is egy levelet ezzel a címzéssel: Rechtlieb úrnak, Körbye lelkipásztor úr és Balling revizor úr leveleivel, Koppenhága. A levélben jelenti nekem, hogy a tíz tallért elküldte a nevezett uraknak, ellátja a levelet ugyanazzal a jelzéssel, mint a Körbye és Balling uraknak szólót s lepecsételi ugyanazon pecséttel.

4. A levélíró pontosan bejelenti nekem az ajánlott személy vagyonát, életkorát és társadalmi helyzetét; a valóságnak megfelelően leírja családi körülményeit és szellemi képességeit. Amennyiben az illető személynek vagyona van, a legrészletesebben felsorolandó, hogy miből áll a vagyon.

5. A levélíró megjelöli a tartományt, a községet és a házat, ahol találkozhatunk, hogy az ügyet élőszóval is megbeszélhessük; egyben közli, hogy a találkozás alkalmával minő jelről ismerhetek rá. A találkozás időpontját én fogom meghatározni.

6. Amennyiben a kijelölt hely nem a levélíró rendes lakhelye, úgy közölje, hogy mennyi időre van szükség az odautazáshoz, mert ehhez kell tartanom magamat.

7. Minden levélíró megadja pontos címét, ahová válaszomat intézhetem, már amennyiben ajánlatát figyelembe veszem. Ügyeljen, hogy ne csupán a tartományt és a község nevét írja meg, hanem amennyiben ott nem lenne posta, az utolsó postát is közölje, nehogy levelem eltévedjen.

8. Aki ily címet nem közöl, annak a hírlapok útján válaszolok; de ez esetben a levelező jelölje meg, hogy mely lapban kívánja a válasz megjelenését. Azonban ezt nem teszem szívesen; tehát aki a 7. pont utasítását követi, előnyben részesül.

9. Mihelyt a levélíró megkapta írásbeli, illetve hírlap útján közzétett válaszomat, amely szerint hajlandó vagyok szóbeli megbeszélésre, írja meg azonnal ne nekem, hanem Körbye és Balling uraknak, hogy válaszomat olvasta és ismeri. Aki írásbeli válaszom elküldésének napjától, illetve hírlapi válaszom közzétételének napjától számított 3 hét alatt nem jelentkezik, annak ajánlata többé nem vétetik figyelembe.

10. Az, akinek a szóbeli megbeszélésére vonatkozó ajánlatát elfogadtam, befizetett tíz tallérját nem kapja többé vissza, hanem ezt az összeget Körbye és Balling urak jótékony iskolai alapjukra fogják fordítani s egyszersmind ugyanarra a célra elvesznek az általam náluk letett 100 tallérból is hasonló összeget. Nem járulok azonban a magaméból az alaphoz abban az esetben, ha a levelező a 9. pontban foglaltakhoz nem alkalmazkodik.

11. Az, akinek szóbeli megbeszélésére vonatkozó ajánlata nem fogadtatik el, pénzét visszakapja. Az el nem fogadást abból következtetheti, ha 1794. Szent Mihály napjáig sem kap tőlem értesítést. Eszerint 1794. Szent Mihály napjáig a pénz visszafizetésére nem tarthat igényt, viszont 1794. október végéig portómentes levélben köteles a visszafizetés iránti igényét Körbye és Balling uraknál bejelenteni s megadni címét, hogy a pénzt hová küldjék. Ez időn túl a pénz elvész és az iskolai alapra száll.

12. A levélíró köteles a Körbye és Balling urakhoz, valamint énhozzám intézett leveleit ugyanazon kézírással írni, ugyanazon jelzéssel ellátni és ugyanazon pecséttel lezárni. Amennyiben nem így jár el, pénze elvész és ajánlata nem jő figyelembe.

13. Ki hamarább jelentkezik, előnyben részesül.

14. Aki 1794. március vége után jelentkezik, annak levele nem jő figyelembe és válasz nélkül marad.

15. Miután a hála és elismerés fő jellemvonása a nemes gondolkodású férfinak, úgy az a levélíró, aki által ajánlott hölgy a feleségem lesz, nem csupán pénzét kapja vissza, hanem hálám jeléül jelentékeny baráti ajándékban fog részesülni.

Nehogy Körbye és Balling urakat nevem után való fölösleges kérdezősködéssel terheljék, közlöm, hogy valódi nevemet ők sem tudják. Ők csupán jótékony intézményük iránti lelkesedésből voltak szívesek a közvetítésre vállalkozni. Fölösleges kutatások elkerülése céljából azt is közlöm, hogy én egyáltalában nem is lakom Koppenhágában, hanem attól jó messze, de valódi lakóhelyemet azért nem jelentettem be, mert ismeretlen akarok maradni.

Nem tudni, végül is melyik boldogtalan nőszemély esett bele a feltételekkel, kikötésekkel, fenntartásokkal, óvóintézkedésekkel kifalazott verembe. Sok életöröm nem várhatott rá az alapos férfiú oldalán. Állami versenytárgyalásra felszólító hirdetményt sem lehetett volna nagyobb gonddal paragrafusokba gyömöszölni, mint aminővel Rechtlieb úr hirdetett pályázatot a szívére. S mintha Balling lottó-revizor úr is közreműködött volna a feltételek kieszelésében. A pályázó voltaképpen lutrit játszott. Betét tíz tallér, ami esetleg elvész, ha a tizenkettedik pontnak nem tesz eleget. Egész bizonyosan pedig akkor vész el, ha szerencséje van és belekerül a személyes találkozásra felhívandók sorába. Lásd a 10. pontot. S amennyiben a pályázatnak eredménye lesz, az illető hölgy főnyereményül megkapja Rechtlieb urat, a közvetítő pedig baráti ajándékban részesül. Az ajándék nagysága Rechtlieb úrnak a barátságról alkotott fogalmától függ. Ez egyéni szokott lenni. Tudjuk Nagy Frigyesről, hogy kedvelt embereit egyszerű kis tubákos szelencével szokta meglepni. A födél belső oldalába ez volt vésve: „A barátság emeli az értéket." (L’ amitié augmente le prix.)

A Rechtlieb-féle kövérre felhizlalt hirdetés ellentétéül álljon itt egy ösztövér francia hirdetés a párizsi Candide 1934. június 7-i számából:

J. fil., 31., b. phys.,