Újabb Szindbád-történetek

KRÚDY GYULA

ÚJABB SZINDBÁD-TÖRTÉNETEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-730-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

SZINDBÁD ÉS A CSÓK

Szindbád karcsú, nyúlánk, de elég izmos férfiú volt, már gyermekkorában megtanulta a valcert és a polkát, és a nyeregben is megállotta helyét, ha rókát kellett űzni a dércsípte, rőtbarna mezőkön. Mindazonáltal nagyon kevés szerencséje volt a nőknél. Szindbád ugyanis hirtelen ellustult, ha arra került a sor, hogy valamely csipkés szoknyafodrocska után Budáról Pestre menjen. Valamint nem volt kedvelője a hosszadalmas ácsorgásoknak sem utcasarkokon, kapumélyedésekben, a Halászbástyán vagy a kis budai cukrászboltban, ahol a nőket várni szokták. Türelmetlen volt, ideges volt, és csodálkozó komolysággal kérdezte a kis kalaposleánytól: „Szívgyönyörűség, most van öt óra? Máskor egészen egyszerűen elmellőzte a kitűzött találkát, és nyújtózkodva, ásítozva hevert a szőnyegen, amíg valahol messze, egy görbe kis budai utcácskában, midőn már leereszkedőben volt a téli köd, titokzatosan, csöndesen állott egy kocsi, és a kocsifüggönyök minden percben készen voltak arra, hogy nyomban leereszkedjenek. A lovak türelmetlenül kapálták a fagyos rögöt, az öreg, piros képű kocsis durva szőrbundájában nagy érdeklődéssel figyelt a ködben közelgő léptekre: de Szindbád nem jött. „Azt hiszem, beteg… Hajtson Pestre, kocsis – mondta végül egy bosszús, sírós, megtört hang a hintó belsejéből, és a fehér bajuszú, rákvörös képű kocsis sóhajtozva csapott lovai közé. Pestre, pesti utcákra érve megállott kocsijával, ugyan most is egy bizonyos átjáróház kapujánál, ahol a grófné vagy a hercegné titokzatosan kilebbent a hintóból az esti homályban (míg Szindbád kezét szívére szorítva nézett utána), de a hirtelen, villámgyors megállásnak igazán semmi értelme sem volt olyankor, midőn Szindbád nélkül, üresen futott tovább a hintó. A vén kocsis büszke volt tudományára, és azon régimódi emberek közé tartozott, akik sokért nem adták, ha a kocsizás végén így szólott hozzájuk az utazó: „Miska bácsi, a lovak ma jól viselték magukat!"… Semmi értelme sem volt tehát a villámgyors megállásnak, majd a szélvészsebes továbbhajtásnak, a grófné ugyan felhasználta a másodpercet, a néptelen utcában vagy az átjáróház előtt ellebbent, eltűnt, mintha álom lett volna, de a kocsizás végén senki se dicsérte meg a lovakat. Igen valószínű az a föltevés, hogy a vén kocsis csak saját lovait bolondította a szokásos hajtással és megtorpanással, hadd higgyék a lovak, hogy a hintóból Szindbád úr bágyadt tekintete és halovány arca fordul az eltűnő grófné felé, nem pedig az üres ablakok. Ki tudná, hogy hittek-e a lovak öreg gazdájuknak?

Lehetséges, hogy a gyakran üresen futó hintó is okozója volt annak, hogy Szindbádnak kevés szerencséje volt a nőknél, de mégiscsak nagyobb baj volt az, hogy Szindbád hamar kihűlt, hamar felejtett, és közömbös, hideg tekintete jeges nyugalommal fordult el sokszor látott női szemek sugárzása elől. „Isten veled! Isten veled! – mondogatta magában, midőn az első megkívánt, várva várt csókot lehelték arcára. Hazamenet a szőnyegen nyújtózkodva könyvet vett kezébe, vagy képes albumban lapozgatott, de a gondolatait mégsem tudta megakadályozni abban, hogy nyomról nyomra kövessék az elmúlt szépséges délután eseményeit. (Mert hiszen Szindbád – és ez becsületére legyen mondva – mindig életre-halálra szerelmes volt abba a nőcskébe, aki a Lánchíd kőoroszlánjai alatt várakozott. A könnyű, üres kalandokat sohasem kedvelte, és igazán a véletlen műve volt, hogy már több, gyermekes családanyát el nem szöktetett Párizsba, „ahol majd ismeretlenül, elvonulva és szeretve élhetnek egymásnak egymásért, és a kitűzött óra nem röppenhet el fecskeszárnyakon.) Tehát estenden, a puha szőnyegen egy-egy szépséges délután után Szindbád akarata ellenére is kénytelen volt összehasonlításokat tenni elmúlt szerelmei és új szerelme között. A csókokban és a csóktevésben nagy mester volt ő, de leghamarább mégis azokból a nőkből ábrándult ki, akik, szegénykék, a bűnbe beleesvén, mintegy önmagukat kívánták elkábítani, álomba mélyeszteni a folytonos csókolózással. Voltak emlékei nőkről, akik húsos, vonagló ajkukat már az első percben bajusza alá nyomták (puha és finom kis bajusza volt), és el nem vették volna onnan semmi kincsért. E hosszadalmas, lassan-lassan elbágyadó, ellágyuló, fáratag csókoknak Szindbád csak nagyon ritkán kedvezett. (Egyszer és először akkor volt divatja a mérföldjáró csóknak, midőn egy szegény kis hajadont ébresztett föl csöndes álmaiból, és az árvácska Szindbád iránt érzett szerelmét még csak annyira sem tudta eltitkolni, mérsékelni vagy fékezni, hogy egy pillanatra is elvette volna karját nyakáról, válláról vagy egyéb testrészéről. Midőn aludt Szindbád, akkor is éreznie kellett, hogy szerelme ébren, félig lehunyt szeméből rajongó, csodálkozó, szinte ijedt tekintettel figyeli alvó arcát, míg karja, keze csüggedetlenül, fáradhatatlanul öleli, fogja, mintha őrizné, tartogatná… Ugyancsak akkor történt, hogy édesen, hosszan felkacagott szendergésében szerelme oldalán, mert az ötlött eszébe, hogy évek múlva bizonyára másként viselkedik a tudatlan nőcske, ha egyet-mást megpróbált már az életben. Mindezekből tehát világosan megérthető, hogy e nőcskével szemben helye és módja volt a mérföldjáró csóknak, az ajkak sóvárgó, nedves és lankadó összeforrasztásának… És a könnybe borult hűséges barna szempár, az alázatos, szinte bocsánatkérő tekintet e csók közepette, amellyel a szerelmes nőcske Szindbád izzó, kémlelő, leselkedő és vad pillantását felfogta, még sokáig kísértette álomtalan éjszakákon a hajóst.)

A mérföldjáró csók rovatába ezenkívül még két nő tartozott Szindbád ismerősei között, de ezek már nem éppen fiatalságuk, tudatlanságuk és jóságos odaadásuk miatt kerültek amaz ártatlan nőcskével egy szívkamrába, hanem ellenkezőleg, érettségük, mohó éhségük, tűnő nyaruk múlandósága miatt forrasztották hosszadalmasan ajakukat Szindbád ajkára. Ugyanezért a bölcs hajós e csókoknak jelentőségét csöndesen elhárította a rajongás, a hódolat és az imádat világából: egyszerűen elkönyvelte őket, mint olyan nők csókjait, akik Szindbádban a karcsú, nyúlánk és hajlékony férfiút tisztelték meg, mert hiszen természetszerűleg e nők kövérek, puhák és csókszomjasak voltak: Julcsa harminckilenc és Jella harmincnyolc és fél esztendős volt, midőn hajósunk felváltva várta őket öreg kocsisa mögött a Lánchíd kőoroszlánjainál. A páros napok Julcsáé, a páratlanok Jelláé voltak majdnem egy egész télen át, de szombaton, szombaton estve, mint egy kis didergő, ázott fecske röpült be Szindbád lakásába az a bizonyos tudatlan és még tapasztalatlan nőcske, és a pattogó tüzű kályha mellett ijedten, félénken, bocsánatkérőleg megállott. Szindbád édesdeden felkacagott ilyenkor, és a nőcske megzavarodva, alázatosan helyezte kis kalapját az ablakpárkányra: „Szabad, Szindbád? Megengedi, Szindbád?"

Azon a télen tehát – a hervadó budai hegyek között, a Kutya-villa felé kocsizva, pókfonálos, szép őszi napokon kezdődött mind a három regény – Szindbád nagy, hosszadalmas, a Fehérvári úttól a kelenföldi vasúti állomásig tartó csókoknak hódolt. Öreg kocsisa mozdulatlanul háttal ült a hintó bakján, a nyerges ló fülét hegyezve ügetett a pompás országúton, és a vasúti töltésen mintegy hosszú szökkenéssel, füstcsomót pöffentve suhant el a gyorsvonat; félszemmel látta mindezt Szindbád, mert hiszen a hölgyek már az első őszi napokon gyakorolták a későbbi, téli hideget, fagyot és havat feloldó hosszú csókjait. Jella olykor, tudtán kívül ugyanazokat a szavakat mondogatta szerelme hevében, amelyeket Julis tegnap mondott ugyanezen az úton és ugyanebben az órában. „Életem! – mondták a nők, amint a hintó elhagyta a Fehérvári utat. „Mindenségem – folytatták az út közepén. „Tell Vilmos!" – sóhajtották, amely álnév alatt Szindbád ez időben levelezését folytatta.

És ugyanakkor Szindbád félszemmel kipillantott a mámorító csók közepette a kocsi ablakán, mert már megszokta, hogy ilyenkor suhan keresztül az őszi tájon Kelenföld felől a gyorsvonat.

Tavasszal és még későbben, midőn Szindbád élete, bölcsessége, szerelme emlékeit gyűjtögette, a mérföldjáró csókos nőket mosolyogva nézegette képzeletében. Nem, ezek a nők mégsem voltak mind a hárman egyformák! Szindbád önmagában kereste a hibát, önmagában az okát a mérföldes csókoknak: Szindbád akkor még fiatal volt, és a csókot, valamint a habzó serleget fenékig szerette üríteni. Tehát így tanította csókolózni szerelmét is.

1911. március 1.

A RÉGI HANG

A kulcs kétszer fordult a zárban, és tíz esztendő iramodott el azóta. Mit csinált Szindbád tíz esztendeig? Arra talán senki sem kíváncsi. Elmúlott ifjúsága és véle szigorú apja, vidám és bölcs két nevelője, elmúlott vállalkozási kedve, amellyel egykor a veszedelmeket szívesen kereste, és már a nőket sem gondolta többé tökéletes angyaloknak. Nyár volt, és Szindbád egy estén elgondolkozva olvasgatta az utcasarkon a színkörök zöld és piros céduláit. A Krisztina-városi színkörben a Rip van Winklét játszották, és Szindbád mindig kedvelte ezt a színdarabot. A tekintete szórakozottan futott végig a szereplők névsorán, és valahogyan egészen természetesnek találta, hogy a szereplők között olvasta H. Galamb Irma nevét. Kétszer és háromszor elolvasta a nevet, és lassan kibontakozott lelkében a gondolat, amely arról beszélt, hogy némi ismeretsége van H. Galamb Irmával. Régi ismeretsége. Mélabús mosollyal lépkedett tova, és csakhamar rajtakapta magát, hogy a bolti kirakatok tükörablakában lopva megnézegeti halovány, fáradt arcát és ruházatát. Később belépett egy virágüzletbe, és búzavirágból kis csokrot vett a kabátjára… Egy borbélyüzletben megborotválkozott, és míg a szappanhab vastagon ellepte arcát, idegenül nézte magát a tükörben, mintha nagyon régi idő óta nem látta volna őszülő haját, búskomollyá válott tekintetét és fehér homlokát, amely a halottakéhoz volt hasonlatos.

– Szindbád – gondolta magában –, te jó bolond Szindbád, ugyan miféle bolondságot fogsz megint elkövetni?

A gondolatai szélesen elkalandoztak. Egy-egy hangot, régen hallott mondást vélt újra hallani a múltból. Portobágyi úr bölcselkedését újra felidézte magában: „Nem is igazi ember, aki bolondságokat nem követett el életében – mondogatta a jó úr, midőn Szindbád tizennyolc éves korában házasodni készült. Kugligolyókat hallott döngeni valahol nagyon messzire (talán a Hársfa udvarán), és egy piros ablakot látott a színkör hátulsó részén, ahonnan az öltözködő színésznők nevetése olyanformán hallatszott, mintha zöld, fénylő bogarak röpködnének az éjben, a pirosló lyukon kifelé. Majd K. Nagy, a nyugdíjazott komédiás köhögött a messziségben – talán éppen a borbélyfüggöny mögött, és fuldokolva, erőlködve nevetett: „Szindbád, a másvilágon minden csókért, amit elmulasztott, ócska papucsot húznak az orrára!… És erre gyorsan elhatározta magában, hogy Budára megy és megkísérli H. Galamb Irmát ismét meghódítani, és átvenni azt a csókot, amelyhez joga volt a múltból. Azt a csókot, amelyre azóta is gondolt néha álmatlan éjszakákon, amidőn is minden megtörtént csókot elfelejtett, csak azért az egyért, Galamb Irma elmulasztott csókjáért sóvárgott. A fehér lábak és gömbölyű vállak, amelyek lehunyt szeme kárpitján feltünedeztek, a Galamb Irma térde és válla volt. A szoknyafodrok, amelyek félálmában megcsiklandozták arcát, az illatok, amelyek feje körül röpködtek, mint könnyű felhőfátylak a hold előtt, Galamb Irmára emlékeztették egynémelyik éjszaka, amikor olyan mozdulatlanul feküdt ágyában, mint a koporsóban. És csöndesen felsóhajtott: „Vajon a sírban, hatlábnyira a föld alatt ugyancsak a nőkre fogok gondolni mindvégig?"

– Szolgé! – mondta a borbély, és Szindbád nemsokára egy omnibusz imperiálján utazott Buda felé, és ellágyulva, nekimelegedve emelte kalapját a Lánchídon, és a széles Duna felett elkalandozott a tekintete, midőn is valamely régi szép regény ábrándos figurájának gondolta magát. „Elmegyek azért a szívért, amely az enyém!" – mormogta a lágy esti levegőbe, és a fekete képű tengeri rablókra gondolt, akik a puszta szigeten kincset rejtettek el, amelyért egykor visszatérnek.

A színházban sokan voltak, és Szindbád egy darabig a diákok helyén álldogált. A muzsikák megszólaltak, csengő énekek hangzottak, és a közeli toronyban mély bongással ütött az óra. Aztán Galamb Irma lépett a színpadra. Rózsaszínű tarlatán szoknyácska volt rajta, s fekete harisnyás lábán lakk topán. Ő volt Lizbeth, és szőke haja vastagon púderozva, kerek kontyba fonva feküdt fehér és kövérkés nyakán. Amidőn énekelt, két ránc támadt állán, és az arca a látcső üvegén át olyannak látszott, mintha gyermekkorában himlős lett volna. „Ez a sok festéktől van – gondolta magában Szindbád –, minden színésznőnek ilyen lesz az arca egykoron." Aztán a fülét nézegette, amely kicsiny és rózsaszín volt, az orra is a régi, kecsesen hajlott és kihívó, a foga mosolyogva ragyog, minden a régi rajta, és Szindbád mégis bánattal mosolyog a látcső mögött. A hervadás méla vonalait látta meghúzódni a mosoly ráncai között… Hervadt volt Irma, mint egy sárga tearózsa a bál után, a tánc után, amely a kocsi párnáján maradt a nők hajából. Hervadt volt, mint a melódia, amely a zenekarból hangzott. (Szindbád képzeletében egy pepita nadrágos és festett bajuszú gavallért látott sétálgatni a Múzeumkert őszi lombjai alatt, akinek megtört tekintete bágyadt mosollyal tapad a bonok és fiatal dajkák tarka harisnyás bokáira…) A hang, amelyet eleinte nem is nagyon hallott, mélyebb és halkabban hangzó volt az Irma szájában, és a fehér blúzocska erősen megfeszült vállán, amint a karnagy intésére teli tüdővel fújta az éneket.

„Te szép hervadt rózsa! – mormogta Szindbád, és a szíve csöndes, borongós kedvvel telt meg. „Vajon eszedbe jutottam-e néha?

…A fűző alatt azonban szép, kellemetes formákat mutatott Lizbeth a színpadon, és később, mikor Szindbád névjegyét az öltözőbe küldte, magában azt gondolta:

– Ugyan mi történhetik, ha egyszer velem vacsorázik egy nagy fa alatt a kis budai kocsmában?

„Igen, megvárhatja, beszélhet vele az előadás után" – ez volt a válasz, amit a színházi asszony hozott, és Szindbád erre olyan mozdulattal eresztett két pengőt az asszony kezébe, mint a muszka hercegek.

A színkör mögött, ahol a diákok és fiatal újságírók szívták cigarettáikat, Szindbád egy darabig szégyenkezve állott. A felöltője gallérját felhajtotta, és a kalapját a szemébe húzta. A félhomályból végre előlépett egy piros köpenyeges női alak, és a lépcsőn megállott, mialatt jobbra-balra széjjelnézett.

Szindbád odanézett, és megemelte kalapját:

– Mindjárt emlékezett rám? – kérdezte.

– Hát elfelejtettem magát? – felelt nevetgélve a színésznő. – Milyen bajusza lett! És a válla is szélesebb. Vékony, cingár úrficska volt, most pedig egy komoly férfiú. Vajon csakugyan komoly férfiú lett? Nos? A szeme, csupán a szeme maradt a régi. A szemében még mindig van valamely gyermekes naivság… Hát én? Ugye, megvénültem?

– Most is nyomban megigézett, mint régen. A szeme, a haja, az arca pompás…

– És a hangom?

– A hangja hallatára ismét megfiatalodtam, jókedvű diák lettem, és ugyanazért jutott eszembe az a kalandos gondolat, hogy az estét együtt tölthetnénk, ha nincs ellene kifogása. Kár, nagy kár, hogy régi kedves nevelőim nincsenek már itt a szomszédos sörházban, akiken maga annyit nevetett…

– A nevelői? – kérdezte csöndesen Irma; és elgondolkozva lépegetett. Aztán halkan folytatta: – Nem bánom, elmegyek magával vacsorázni, de kijelentem, hogy sem értem, sem barátnémért (aki mindjárt itt lesz) nem fizethet semmit. Helyes?

Szindbád nem felelt, mert furcsának találta, hogy az Irma nyakán egy sebhely van, ami azelőtt nem volt. A szeme merően tapadt a sebre, a színésznő észrevette, és a kesztyűjét kigombolva, megmutatta a kezét. – Itt is… – mondta elmélázva –, szerelmes voltam, és meg akartam halni. Maga nem szokott újságot olvasni?

– Kiért akart meghalni? – kérdezte bágyadozó kedvvel Szindbád.

– Valakiért… – nevetett a színésznő. A nevetése csöndesen panaszos lett, és búskomolyan