Genießen Sie diesen Titel jetzt und Millionen mehr, in einer kostenlosen Testversion

Nur $9.99/Monat nach der Testversion. Jederzeit kündbar.

Alex Cross – Halálos keresztutak

Alex Cross – Halálos keresztutak

Vorschau lesen

Alex Cross – Halálos keresztutak

Bewertungen:
4/5 (1 Bewertung)
Länge:
344 Seiten
3 Stunden
Herausgeber:
Freigegeben:
Jun 1, 2016
ISBN:
9789633572726
Format:
Buch

Beschreibung

Alex Cross, a pszichológusból lett FBI-ügynök elveszíti imádott feleségét. Lehet, hogy a gyilkos golyót neki szánták... Évekkel később Cross kilép az FBI-tól, hogy újra lélekbúvárként dolgozhasson, ám a múlt kísértete nem engedi, hogy normális emberként nevelje gyermekeit. Washingtont kegyetlen gyilkos tartja rettegésben, aki amellett, hogy a maffia bérgyilkosa, szórakozásból nőket erőszakol meg. Az áldozatok az átélt szörnyűségek miatt nem vallanak, vagy aki mégis, azt a gyilkos megtalálja, és szörnyű kínok közt kell lakolnia felelőtlenségéért... Cross és barátja a szörnyeteg nyomába erednek, és nem is sejtik, hogy valójában a múlt árnyai után nyomoznak. Vajon sikerül megszabadítaniuk a világot egy lelketlen démontól? Vajon megtalálja-e Cross a felesége gyilkosát? Hihetetlen sebességű thriller a műfaj nagymesterétől.
Herausgeber:
Freigegeben:
Jun 1, 2016
ISBN:
9789633572726
Format:
Buch

Über den Autor


Ähnlich wie Alex Cross – Halálos keresztutak

Ähnliche Bücher

Verwandte Kategorien

Buchvorschau

Alex Cross – Halálos keresztutak - James Patterson

JAMES PATTERSON

Halálos keresztutak

A Palm Beach iskolának ajánlom,

Shirley-nek és Jack Thompson igazgatónak

Prológus

Hogy hívják önt, uram?

THOMPSON: Dr. Thompson vagyok a Berkshires Orvosi Központból. Hány lövést hallott?

CROSS: Több lövést.

THOMPSON: Hogy hívják önt, uram?

CROSS: Alex Cross.

THOMPSON: Tud rendesen lélegezni? Vannak fájdalmai?

CROSS: A hasam fáj. Érzem, ahogy a folyadék lötyög benne. És alig kapok levegőt.

THOMPSON: Tisztában van vele, hogy meglőtték?

CROSS: Igen. Kétszer. Meghalt? A Mészáros. Michael Sullivan.

THOMPSON: Nem tudom. Többen meghaltak. Oké, emberek, adjanak egy oxigénmaszkot! Folyassanak le két liter sóoldatot azonnal. Most! Megpróbáljuk megmozdítani, és sürgősen kórházba visszük, Mr. Cross. Csak tartson ki! Hall engem? Maradjon velem!

CROSS: A gyerekeim… mondja meg nekik, hogy szeretem őket!

Első rész

Soha senki nem fog úgy szeretni, mint én

1. fejezet

– Terhes vagyok, Alex.

Mindenre tisztán emlékszem, ami azon az éjszakán történt. Most is minden előttem van, ennyi év múltán, azok után, ami történt, a kegyetlen gyilkosok, a megoldott és olykor megoldatlan bűnesetek után is.

Ott álltam a sötét hálószobában, a két karom átfogta a feleségem, Maria derekát, arcomat pedig a vállára fektettem. Harmincegy éves voltam, és soha azelőtt nem voltam olyan boldog, mint akkor.

Semmi nem volt hasonlítható ahhoz, amit mi együtt átéltünk, Maria, Damon, Jannie és én.

Mintha millió évvel ezelőtt történt volna.

Elmúlt hajnali két óra, és a kislányunkra, Jannie-ra szörnyű köhögési roham tört rá. Szegény gyerek szinte egész éjjel fenn volt, ahogy az elmúlt néhány éjszakán is, és eddigi rövid élete során mindvégig. Maria gyengéden ringatta Jannie-t a karjában, és az „Olyan gyönyörű vagy" című dalt dúdolgatta neki, én pedig átöleltem a feleségemet, és így ringattam őket.

Én ébredtem fel elsőnek, de úgy tűnt, nem tudom visszaaltatni Jannie-t, bármiféle cselhez is folyamodtam. Aztán körülbelül egy óra múlva bejött Maria, és átvette a babát. Mindkettőnknek dolgoznia kellett másnap kora reggel. Én éppen egy gyilkossági ügy kellős közepén voltam.

– Terhes vagy? – suttogtam bele a kérdést Maria vállába.

– Nem valami jó az időzítés, ugye, Alex? Már látod a jövőt: még több köhögés, még több plüssállat és még több piszkos pelenka! És ráadásul az ehhez hasonló éjszakák.

– Nos, ezt a részét nem szeretem olyan nagyon. Sokáig fenn lenni, vagy korán kelni, akármi is ez most. De szeretem az életünket, Maria. És nagyon örülök, hogy megint gyerekünk lesz.

Mariát továbbra is átölelve odahajoltam a kiságy fölé, és felhúztam az ott lógó játékot, amelyből azonnal megszólalt a zene, és elkezdtünk helyben táncolni a „Valaki figyel rám" dallamára.

Aztán Maria rám mosolygott azzal a félig szégyenlős, félig révedező, gyönyörű mosolyával, amelybe már első pillantásra beleszerettem, talán már azon az első éjszakán, amikor megláttam őt. A Szent Antal Kórház sürgősségi osztályán találkoztunk. Maria egy bandatagot hozott be, akit meglőttek, és aki a pártfogoltja volt. Odaadóan végezte a munkáját. Szociális munkás volt, és próbálta védeni az ügyfeleit, főleg azóta, mióta a rendőrség rettegett gyilkossági osztályán dolgoztam nyomozóként, és ő már nem bízott annyira a rendőrségben, mint korábban. És ami azt illeti, én sem.

Kicsit szorosabban öleltem Mariát.

– Boldog vagyok, tudod jól. Örülök, hogy terhes vagy. Ünnepeljük meg! Hozok egy kis pezsgőt!

– Szereted játszani az apukát, mi?

– Igen. Nem is tudom, hogy miért. Csak jó.

– Szereted az éjszaka közepén üvöltő gyerekeket?

– Ez majd elmúlik. Nem így van, Janelle? Kisasszony, hozzád beszélek!

Maria elfordította az arcát a síró babától, és adott egy édes csókot a számra. Puha volt az ajka, mindig kívánatos, mindig szexi. Imádtam a csókjait – bármikor, bárhol.

Végül kibontakozott az ölelésemből.

– Feküdj vissza, Alex! Semmi értelme, hogy mind a ketten fenn legyünk. Aludj helyettem is!

Ekkor észrevettem valamit a szobában, és elkezdtem nevetni, nem tehettem róla.

– Mi olyan vicces? – mosolygott Maria.

Odamutattam, és már ő is látta. Három alma volt ott – és mindegyikben apró fogak nyoma. A gyümölcsök három plüssállat – három különböző színű dinoszaurusz – lábán hevertek. Napvilágra került a totyogó korban lévő Damon fantáziajátéka. A kisfiunk itt töltött egy kis időt a húga szobájában.

Ahogy az ajtóba értem, Maria újra rám mosolygott azzal a kedves mosolyával, és kacsintott egyet, majd suttogni kezdett. Soha nem fogom elfelejteni a szavait.

– Szeretlek, Alex. Soha senki nem fog úgy szeretni, mint én.

2. fejezet

Washingtontól úgy hatvanöt kilométerre északra, Baltimore-ban a CSAK TAGOKNAK figyelmeztetés díszelgett a kikötő közelében lévő South High Street-i St. Francis Social Club ajtaján. Két magabiztos, hosszú hajú, a húszas évei közepén-végén járó gyilkos a felirattal mit sem törődve belépett az ajtón. Mindkét férfi igencsak fel volt fegyverkezve, és úgy vigyorgott, mint valami humorista.

Huszonhét maffiózó volt aznap este a klubban, kártyáztak, grappát és kávét iszogattak, miközben a Bullet–Knicks meccset nézték a tévében. De hirtelen minden zaj elhalt a teremben.

Nem szoktak csak úgy besétálni az Assisi Szent Ferencről elnevezett klubba, főleg nem hívatlanul és felfegyverkezve.

Az egyik betolakodó, akit Michael Sullivannek hívtak, megállt az ajtóban, és cinikusan tisztelgett egyet. Ez jó móka, gondolta magában. Ezek macsó keményfiúk, akik csak zabálnak itt. A társa, vagy ha úgy tetszik, compadréja, Jimmy Galati, a „Kalapos", körbehordozta tekintetét a termen viseltes Fedora-kalapjának karimája alól. Olyan volt ez a fejfedő, mint amilyet a Laverne & Shirley-ben Squiggy viselt. A klub meglehetősen szokványos volt – egyenes hátú székek, kártyaasztalok, egy hevenyészett bárpult, digók mindenhol.

– Semmi fogadóbizottság? Sehol egy rézfúvós banda? – kérdezte Sullivan, akit a konfrontáció éltetett, legyen az fizikai vagy verbális. Mindig ő és Kalapos Jimmy ugrott neki másoknak, tizenöt éves koruk óta, mikor is elszöktek brooklyni otthonukból.

– Kik vagytok? – kérdezte egy alacsony rangú kis senki, aki hőzöngve állt fel az egyik ingatag kártyaasztal mellől. Úgy száznyolcvan centi lehetett, koromfekete haja volt, és nyomott vagy száz kilót. Látszott rajta, hogy konditerembe jár.

– Ő a sligói Mészáros. Hallottál már róla? – kérdezte Kalapos Jimmy. – New Yorkból jöttünk. Hallottál már New Yorkról?

3. fejezet

A felpumpált maffiózó nem válaszolt, de egy fekete öltönyös, legombolt nyakú fehér inget viselő idősebb fickó felemelte a kezét, mintha ő lenne a pápa, és erős akcentussal lassan és határozottan így szólt:

– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? Persze hogy hallottunk a Mészárosról. Miért vagytok itt Baltimore-ban? Mit tehetünk értetek?

– Csak átutazóban vagyunk – felelte Michael Sullivan az idősebb fickónak. – El kell végeznünk egy kis munkát Mr. Maggionénak Washingtonból. Hallottak már az urak Mr. Maggionéról?

Mindenki bólogatott a teremben. Az eddigi párbeszéd hangneme arról árulkodott, hogy az ügy komoly. Dominic Maggione volt a New York-i család feje, azé, amelyik a keleti part nagy részét irányította egészen Atlantáig.

A teremben mindenki tudta, ki az a Dominic Maggione, és azt is, hogy a Mészáros a legkönyörtelenebb orgyilkosa. Állítólag csontozókést, szikét és bunkósbotot használt, mikor eltette láb alól az áldozatait. A Newsday egyik riportere ezt írta az egyik gyilkosságról: „Ez nem emberi kéz műve." Még a maffia és a rendőrség köreiben is féltek a Mészárostól. Így hát a teremben lévők nagyon meglepődtek azon, hogy a hírhedt gyilkos ilyen fiatal, és úgy néz ki, mint valami filmsztár a hosszú, szőke hajával és átható kék szemével.

– Na és hol marad a tisztelet? Már sokszor hallottam ezt a szót, de nyomát sem látom ebben a klubban – mondta Kalapos Jimmy, aki, akárcsak a Mészáros, szintén nagy hírnevet szerzett magának azzal, hogy előszeretettel vagdosta le a kezeket és a lábakat.

A fickó, aki az előbb felállt, hirtelen előrevetette magát, de a Mészáros keze villámgyorsan lecsapott. Lemetszette a pasas orra hegyét, aztán az egyik fülcimpáját. Az mindkét sérüléséhez odakapott, és olyan gyorsan lépett hátra, hogy elveszítette az egyensúlyát, és lezuhant a deszkapadlóra.

A Mészáros gyors volt, és hírnevéhez méltó ügyességgel kezelte a kést. Olyan volt, mint azok a régi merénylők Szicíliában, és pontosan onnan tanulta el a késforgatás rejtelmeit, az egyik tősgyökeres szicíliaitól, még Dél-Brooklynban. Az amputálás és a kicsontozás tökéletesen ment neki. A védjegyének tartotta, kegyetlensége szimbólumainak.

Kalapos Jimmy előhúzott egy fegyvert, egy .45-ös félautomatát. Kalapos Jimmy másik neve „Jimmy, a védelmező " volt, ő fedezte a Mészárost. Mindig.

Michael Sullivan lassan körbesétált a teremben. Felrúgott néhány kártyaasztalt, lekapcsolta a tévét, és kihúzta a kávégép zsinórját a konnektorból. Mindenki érezte, hogy itt most valaki meghal. De miért? Miért szabadította rájuk Dominic Maggione ezt az őrültet?

– Látom, néhányan várják a show-műsort – közölte Sullivan. – Látom a szemekben. Érzem a szagát. A pokolba is, nem szeretnék csalódást okozni senkinek!

Hirtelen térdre ereszkedett, és mellbe szúrta a földön heverő sebesült maffiózót. Belevágott a nyakába, aztán az arcába, majd megint a mellkasába. Addig vagdalkozott, míg a test nem mozdult többet. Nehéz lett volna számolni, hányszor csapott le, de vagy tucatszor, talán többször is.

Aztán valami nagyon furcsa dolog történt. Sullivan felállt, meghajolt a halott teste fölött, mintha tényleg egy show-ban lenne, mintha csak szerepet játszana. Végül hátat fordított a teremben lévőknek, és nemtörődöm módon elindult az ajtó felé. Nem félt senkitől és semmitől. Aztán a válla fölött még visszaszólt:

– Örülök, hogy találkoztunk, uraim! Legközelebb mutassanak nagyobb tiszteletet Mr. Maggione iránt… ha már irántam és Mr. Galati iránt nem is.

Jimmy elvigyorodott, majd az ujjával megpöckölte a Fedora-kalap karimáját.

– Ja, hát ő ennyire jó. De szeretném elmondani, hogy a láncfűrésszel még jobban bánik – mondta.

4. fejezet

A Mészáros és Kalapos Jimmy a klubban tett látogatásukon mulattak, végig az I–95-ös autópályán Washington felé. A következő egy-két napban volt ott valami kényes természetű elintéznivalójuk. Mr. Maggione úgy rendelkezett, hogy álljanak meg Baltimore-ban, és tegyenek mély benyomást a klubban. A Don, vagyis a Keresztapa azt gyanította, hogy az ottani helyi kisfőnökök lehúzzák őt. A Mészáros úgy vélte, megtette, amit vártak tőle.

Mindez nagyban hozzájárult egyre növekvő hírnevéhez. Nemcsak hogy a gyilkolás mestere volt, de olyan megbízható is, mint egy szívinfarktus bekövetkezte egy olyan embernél, aki két pofára zabálja a sonkás tojást reggelire.

Megérkeztek Washingtonba, és elindultak a Washington-emlékműhöz meg a többi hivalkodó épülethez vezető festői úton.

– É-é-é-des hazám, tiéd fagyok – énekelte Jimmy teljes komolysággal, jó hamisan.

Sullivan felhorkanva nevetett.

– Ember, nem vagy semmi! James, haver! Hol tanultad ezt? Édes hazám, tiéd fagyok!

– A Szent Patrick katolikus iskolában, New Yorkban, Brooklynban. Ott tanultam meg írni, olvasni és számolni, és ott találkoztam azzal az őrült fattyúval, Michael Sean Sullivannel is.

Húsz perccel később leparkolták a sportkocsit, és csatlakoztak ahhoz a fiatalokból álló menethez, amelyik az M Streeten vonult végig késő este Georgetownban. Egy csomó depressziós, agyalágyult főiskolás féleszű és ők ketten Jimmyvel, a két briliáns, profi gyilkos, gondolta Sullivan. Na, ki boldogul jobban az életben? Ki az, aki megcsinálta a szerencséjét, és ki az, aki nem?

– Gondoltál már valaha arra, hogy el kellene menni egy főiskolára? – kérdezte Kalapos Jimmyt.

– Hiányozna a pénz, amit így összegereblyézek. Már tizennyolc évesen összeszedtem hetvenötezret. És különben is, imádom a munkámat!

Megálltak a Charlie Malone-nél. Ez egy helyi csehó volt, nagyon népszerű a washingtoni főiskolások körében, bár Sullivan nem értette, hogy miért. Noha sem ő, sem Kalapos Jimmy nem jártak főiskolára, odabent a Mészáros könnyedén felvette a beszélgetés fonalát néhány alig húszéves hallgatóval. Sullivan nagyon sokat olvasott, és az olvasmányai java részére emlékezett is, úgyhogy szinte mindenkivel jól el tudott beszélgetni. A ma esti repertoárjában a nemrégen Szomáliában lelőtt amerikai katonák szerepeltek, néhány egészen friss mozifilm, sőt még egy kis romantikus költészet is – Blake és Keats –, ami úgy tűnt, nagyon tetszik a főiskolás csajoknak.

Michael Sullivan nemcsak hogy jóképű volt, hanem kimondottan jól nézett ki. Vékony, de kidolgozott izomzatú, száznyolcvanöt centi magas férfi volt, közepesen hosszú szőke hajjal, és olyan mosollyal, amellyel bárkit el tudott kápráztatni, akire kivetette a hálóját.

Így hát nem volt meglepő, hogy a huszonhét éves Marianne Riley a marylandi Burkittswille-ből elkezdett kacér pillantásokat küldeni feléje, ahogy a rámenősebb lányok szokták.

Sullivan közelebb hajolt a lányhoz, akinek vadvirágillata volt.

– Marianne… Marianne… volt egy ilyen dal. Talán Calypso-szám volt. Ismered? Marianne, Marianne…

– Az még a születésem előtt volt – felelte a lány, de aztán kacsintott egyet a férfira.

Marianne-nek gyönyörű zöld szeme volt, telt ajka, és egy bájos kis szalag volt a hajába kötve. Sullivan egy dolgot azonnal tudott vele kapcsolatban – hogy a lány jó kis numera, aki eljátszadozik majd a farkával, és ezzel nem is volt semmi baj. Sullivan imádott játszadozni.

– Értem. És Mr. Keats meg Mr. Byron nem a te születésed előtt éltek? – húzta egy kicsit a lányt, és felragyogott elbűvölő mosolya. Aztán megfogta Marianne kezét, és csókot lehelt rá. Lehúzta a lányt a bárszékről, és pördült egyet vele a wurlitzerből szóló Stones-zenére.

– Hová megyünk? – kérdezte a lány. – Mégis mit gondol, mit művel, uram?

– Nem túl messzire – felelte Michael Sullivan. – Hölgyem.

– Nem túl messzire? – kérdezte Marianne. – Mit jelent ez?

– Majd meglátod. Ne aggódj! Bízz bennem!

A lány felnevetett, belecsípett a férfi arcába, és tovább nevetett.

– Hogyan tudnék ellenállni ennek a szívdöglesztő tekintetnek?

5. fejezet

Marianne azon gondolkodott, hogy nem nagyon akar ellenállni ennek az édes New York-i fickónak. És különben is, biztonságban van ebben a bárban az M Streeten. Mi baj történhet itt? Mivel próbálkozhatna bárki is? Lejátszani egy New Kids on the Block-slágert a wurtlitzeren?

– Nem nagyon szeretem a rivaldafényt – közölte a férfi, és a bár hátulja felé vezette Marianne-t.

– Azt hiszed, hogy te vagy az új Tom Cruise, mi? Hogy az a széles mosolyod mindig működik? Hogy mindig megkapod, amit akarsz? – De a lány is mosolygott, ezzel is bátorítva a férfit.

– Nem tudom, M. M. Néha egész jól működik.

Aztán Sullivan megcsókolta a lányt a félhomályos folyosón, a bár végében, és a csókja olyan finom volt, amilyenben Marianne reménykedett. Igazából istenien édes volt. Sokkal romantikusabb, mint ahogy várta. És a fickó nem próbálta tapizni a csók alatt – bár ez sem lett volna Marianne ellenére –, ami tetszett neki.

– Húúú! – A lány nagyot sóhajtott, és elkezdte legyezni magát a kezével. Úgy tett, mint aki kimelegedett, ami részben igaz is volt.

– Kicsit meleg van idebenn, nem? – kérdezte Sullivan, és a lány újból elmosolyodott. – Túl közel vagyunk a többiekhez, nem gondolod?

– Sajnálom, de nem megyek ki veled. Ez még csak nem is egy randi.

– Oké, megértem – felelte a férfi. – Soha nem is képzeltem ilyet. Meg sem fordult a fejemben.

– Hát persze, hogy nem. Te egy úriember vagy.

A férfi újra megcsókolta, de ez alkalommal sokkal mélyebb volt a csókja. Marianne-nek tetszett, hogy a férfi nem adja fel olyan könnyen. De különben nem számított – nem fog elmenni vele innen. Nem csinál ilyet, nem ő… legalábbis nem megy messze.

– Egész jól csókolsz! – közölte a férfival. – El kell ismerni.

– Csak várd ki a végét! Te is jól csókolsz! Igazából ez volt életem legjobb csókja – ugratta a lányt.

Sullivan teljes testsúlyával nekifeszült az ajtónak – és hirtelen beszédült a férfimosdóba. Aztán Kalapos Jimmy odalépett az ajtóhoz, és kintről őrizte őket. Mindig fedezte a Mészárost.

– Ne, ne…! – mondta Marianne, de nem tudta megállni, hogy ne nevessen azon, ami történt.

A férfimosdóban? Hát ez vicces. Őrült módon vicces ugyan, de vicces. Az ilyesmi tetszik a főiskolásoknak.

– Te tényleg azt hiszed, hogy mindent megúszol, ugye? – kérdezte a férfit.

– A válaszom igen, mindig azt teszem, amit akarok, Marianne.

Hirtelen előkapta a szikét, a csillogó, borotvaéles pengét, és a lány nyakához szorította. Minden megváltozott egy szempillantás alatt.

– Igen, igazad van, ez még csak nem is randi. És most egy szót se, Marianne, különben az lesz az utolsó, amit ezen a földön kiejtesz a szádon, esküszöm az anyámra!

6. fejezet

– Már van egy kis vér ezen a szikén – suttogta a Mészáros, hogy iszonyatosan megijessze a lányt. – Látod? – Aztán megérintette a farmerjét az ágyékánál. – Ez a penge nem fog bántani! – Elhúzta a lány szeme előtt a szikét. – De ez igen! Csak képzeld el azt a csinos kis arcocskádat elcsúfítva egy életre! Nem viccelek, kislány!

Kicipzárazta a nadrágját, és nekinyomta a szikét Marianne Riley torkának – de nem vágta meg. Felemelte a lány szoknyáját, aztán félrehúzta a kék bugyit.

– Nem akarlak megvágni. Tudod, ugye?

A lány alig tudott beszélni.

– Nem tudom.

– Megígérem neked, Marianne.

Aztán a lányba hatolt, lassan, hogy ne sebezze meg. Tudta, hogy nem kellene sok időt itt eltöltenie, de nem szívesen szakadt el a lánytól, attól, ahogy az szorosan fogta.

„A pokolba is, soha, de soha nem fogom újra látni Marianne-t a mai este után!"

Marianne legalább elég okos volt, hogy ne sikoltson, vagy hogy ne küzdjön a férfi ellen a térdével vagy a körmeivel. Amikor Sullivan végzett, megmutatott a lánynak néhány fényképet, amelyeket mindig magánál tartott. Csak hogy Marianne biztosan megértse a helyzetet.

– Én magam készítettem ezeket a képeket. Nézd meg őket, Marianne! Soha nem beszélhetsz a mai estéről! Senkinek, főleg a rendőrségnek nem! Megértetted?

A lány bólintott, de nem nézett rá.

– Azt akarom, hogy kimondd, kislány! És nézz rám, akármennyire is fájdalmas!

– Megértettem – hangzott a felelet. – Soha nem mondom el senkinek sem!

– Nézz rám!

A lány Sullivanre emelte a tekintetét, és elképesztő változáson ment keresztül. A férfi rettegést és gyűlöletet látott a szemében, és ez megelégedéssel töltötte el. Hosszú története van annak, hogy ez miért volt így, köze volt ahhoz, hogy Brooklynban nőtt fel, és az apjához is köze volt, de ezt inkább megtartotta magának.

– Jó kislány. Biztosan furcsán hangzik, de kedvellek. Akármit is jelent, de jó benyomást tettél rám. Viszlát, Marianne, Marianne!

Mielőtt kilépett volna a mosdóból, átkutatta a lány táskáját, és elvette a tárcáját.

– Ne mondd el senkinek! – mondta.

Aztán a Mészáros kinyitotta az ajtót, és elhagyta a helyiséget. Marianne Riley pedig összeesett, lezuhant a mosdó padlójára, és minden ízében reszketett. Soha nem fogja elfelejteni, ami most történt – főleg azokat a fotókat nem.

7. fejezet

– Ki kelt fel ilyen korán? Nézd csak, ki ez itt? Csak nem Damon Cross? És Janelle Crosst látom itt?

Nana mama pontosan hat harminckor érkezett, hogy vigyázzon a gyerekekre, ahogy minden hétköznap reggel történt. Amikor beviharzott a konyhaajtón, éppen zabpehellyel etettem Damont, miközben Maria Jannie-t büfiztette. Szegény kislány megint sírt.

– Ezek ugyanazok a gyerekek, akik az éjszaka kellős közepén is fenn voltak – jegyeztem meg a nagyanyámnak, miközben egy púpos kanál zabkását emeltem Damon összeszorított szája felé.

– Damon maga is meg tudja csinálni! – közölte Nana pufogva,

Sie haben das Ende dieser Vorschau erreicht. Registrieren Sie sich, um mehr zu lesen!
Seite 1 von 1

Rezensionen

Was die anderen über Alex Cross – Halálos keresztutak denken

4.0
1 Bewertungen / 0 Rezensionen
Wie hat es Ihnen gefallen?
Bewertung: 0 von 5 Sternen

Leser-Rezensionen