Félelem

DIRK KURBJUWEIT

FÉLELEM

FELHATALMAZÁS

GYILKOSSÁGRA

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © 2013 by Rowohlt Berlin Verlag GmbH, Berlin

Hungarian translation © Csősz Róbert, 2016

ISBN 978-963-293-567-6

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A gyermekeimnek

Apa? Nem válaszol, nem beszél. Már alig beszél. Nem zavart, vagy demens, ahogy azt mostanában hívják, nem Alzheimer-kóros, és egyéb olyan betegsége sincs, ami felzabálná az emlékezetét. Nem hagyták el az emlékei, ezt tudjuk, mert néha azért mégiscsak megszólal, ritkán ugyan, de akkor világosak és értelmesek a mondatai. Egy olyan elméből bukkannak elő, amely még kiismeri magát abban az életben, amelyet irányított és elraktározott magának. Hosszú életről van szó: apa hetvennyolc éves. Felismert, amikor ma délután meglátogattam. Mindig felismer, amikor meglátogatom, egy mosoly, apró, nem nagy, széles, de ő már csak ilyen, távolságtartó, visszafogott, de azért felismeri a fiát, a nagyobbik fiát, és örül, hogy ez a fiú eljön hozzá. Ez azért nem kis dolog.

Tiefenthaler úr? – szólított meg Kottke úr, miután minden igyekezetem ellenére sem kaptam választ. Apám néha szívesebben válaszol Kottke úrnak, mint nekem. Hogy féltékeny vagyok-e rá? Egy kicsit, ezt el kell ismernem. Ő az az ember, akivel apám mostanság a napjait tölti, és örülök neki, örülnöm kell neki, hogy olyan jól kijönnek egymással. Nagyon tiszteli apámat, ezt nyugodtan állíthatom. Nem tudom, hogy Kottke úr itt mindenkivel ugyanolyan óvatosan és barátságosan bánik-e, mint apával, úgy sejtem, ez nem így van, de még sohasem láttam másokkal. Apám ma nem válaszolt Kottke úrnak. Némán, maga elé meredve ült az asztalnál. A szemét félig lehunyta, a háta egyenes, a karja a teste mellett lógott. A felsőteste néha előrebillent, nagyon megrémültem, mert ha arccal előre rábukna a fém asztallapra, akkor nagyon megütné magát, talán még a bőre is felszakadna. De apám sohasem bukik előre; amikor a felsőteste egy kissé előredől, mindig megállítja a mozdulatot, és újból felegyenesedik. Ahogy ma is. Képtelen vagyok hozzászokni, és minden alkalommal megrémülök. Úgy láttam, ő is megkönnyebbült: készen állt közbelépni. Vigyázunk, nagyon vigyázunk, nehogy történjen valami apával.

Fél éve járok látogatóba apámhoz, és mindig nagyon szomorú látványt nyújt, ahogy ott ül viseltes, nadrágszíj nélküli nadrágjában és elnyűtt ingében. Vettünk neki új holmikat, hogy rendesen nézzen ki, ő azonban ragaszkodik a megszokott ruháihoz, és miért is ne tenné? Sajátos látványt nyújt, ahogy ott ül, mivel a széke túl messze van az asztaltól, ahogy az enyém is. Ülünk szemben egymással, de nem igazán az asztalnál, amely így nem is köt össze bennünket, nem engedi, hogy tényleg egy asztalnál üljünk. Az asztal elválaszt bennünket, éppen most, amikor közelebb vagyunk egymáshoz, mint korábban bármikor. Én mindenesetre így látom. A székeket sajnos nem lehet elmozdítani: bele vannak csavarozva a padlóba, ahogy az asztal is.

Apám tudna beszélni, de már nem akar. Fáradt, azt hiszem, kimerítette a hosszú, fárasztónak megélt élete. Nem értettük apámat, de hát mit számít ez már? Le kellett győznie a nehézségeket, még akkor is, ha talán csak beképzelte magának azokat. Következetesen úgy élte az életét, mintha az tele lenne nehézségekkel. És nem tudunk róla mindent. Senki sem tud mindent egy másik ember életéről. Csak a saját életünkben vagyunk mindig jelen, de még a saját életünkről sem tudunk mindent, hiszen úgy is megtörténhetnek bennünket is érintő események, hogy mi jelen sem vagyunk. Gyakran még a meghatározó történéseket se érzékeljük. Abban talán ki is egyezhetnénk, hogy senki sem tudhat mindent valakinek az életéről, még a sajátjáról sem. Ezért aztán óvatosnak kellene lennünk az olyan kijelentésekkel, amelyek egész életekre vonatkoznak. Én óvatos vagyok.

Ma reggel búcsúzás közben mondtam a feleségemnek, hogy meglátogatom apámat. Mindig így mondjuk: meglátogatom. Egyikünk se fogalmaz úgy, hogy ma bemegyek apához a börtönbe. Nem tartjuk fontosnak az efféle pontosságot, mert még mindig nagyon fáj. Egy fél év nem elég ahhoz, hogy a börtön szót fájdalommentesen ki tudjuk ejteni, legalábbis egy olyan családban nem, ahol még soha senki nem ült börtönben. Először még hozzá kell szoknunk, hogy egy ilyen hely a család életének részévé vált. Így állunk. Apám ugyanis, hogy világos legyek: börtönben ül. Hetvenhét évesen került be, az egyik születésnapját már odabent töltötte, mert nem mondhatom, hogy ünnepelte. Nagyon igyekeztünk egy ünnepélyes órát szerezni neki, de nem igazán sikerült. Nem is annyira a lecsavarozott székek és a fémasztalok, vagy a rácsos ablak miatt, bár ezek teljesen nyilvánvaló teszik, hogy nem igazán otthonos a hely, s nem megfelelő az életünk ünneplésére, hanem miattam.

Az első félóra egész jól sikerült, közösen elénekeltük a Happy Birthday-t, én, a feleségem, Rebecca, és a gyerekeink, Paul és Fee, valamint anyám és Kottke úr, aki ezen a napon különösen engedékenynek mutatkozott. Méhcsípést ettünk, azt a süteményt, melyet anyám szinte egy egész életen át sütött a férjének. Szokásához híven most is a tepsiben akarta feltálalni, mindenki szeme előtt felszeletelni a süteményt, mert mindig is nagy boldogságot okozott neki a ránk váró élvezet miatti öröm pillanata. De ilyen messzire azért nem mentek el a kivételezéssel. Amikor a portán átvizsgáltak bennünket, az én szegény, hetvenöt éves anyámnak végig kellett néznie, ahogy egy börtönőr kis darabokra vágja a méhcsípést. Pedig tényleg nem sütöttem bele ráspolyt, védekezett anyám erőltetett kedélyességgel. Nagyon szomorú lettem. Valószínűleg elhitték neki, de az előírás az előírás. Gyűlölöm ezt a mondatot, gyűlölöm, ha figyelmeztetnek rá, hogy bizonyos előírások ellentmondanak a józan észnek. Amióta apám börtönben ül, gyakran hallom ezt a mondatot.

Apám születésnapjairól beszélgettünk, a szabadon töltött születésnapokról, és ekkor váratlanul zokogni kezdtem. Eleinte azt hittem, abba tudom hagyni, keményen küzdöttem ellene, de egyre erősebben zokogtam, míg végül megállíthatatlanul bőgtem. Közben azt is pontosan érzékeltem, hogyan fogadják mindezt a többiek. A gyerekeim döbbenten meredtek rám, így még sohasem látták az apjukat. Kottke úr, a jóságos, megilletődötten félrenézett, anyám, aki az egyik padlóba csavarozott széken ült, felállt és elindult felém, de a feleségem megelőzte, odajött hozzám és magához ölelt. Az ő vállán sírtam tovább, és amikor kinyitottam a szememet, ködös tekintetem találkozott az apáméval. Amit a szemében láttam, azt nem tudom másként nevezni, mint érdeklődésnek. Olyan furcsa érdeklődéssel figyelte a fiát, amit egyszerűen nem tudok értelmezni. Azóta is gyakran eltöprengtem rajta, de nem jut eszembe semmi, amivel ezt a tekintetet megmagyarázhatnám. A sírógörcs öt perc alatt elmúlt, anyám odanyújtott nekem egy papírszalvétát, elnézést kértem, majd gyorsan és talán túlzott jókedvvel felidéztem apám egy másik születésnapját, de ez a kísérlet már csak arra szolgált, hogy meggyorsítsam az idő múlását. Ki akartam jutni innen, mindenki ki akart jutni.

Nem kellene ezt így leírnom, az ember pokolian kínos helyzetbe kerülhet az ilyen mondatokkal, amikor a saját apja börtönben ül. Ha valakinek ki kellene jutni innen, akkor az az apám, de ő nem tud. Néhány perccel négy óra előtt a maradék méhcsípést áttettük két papírtálkára; az egyiket apámnak, a másikat Kottke úrnak és a kollégáinak. Megöleltük az apát, az apóst, a nagyapát és a férjet, aztán eljöttünk, nem felejtve el köszönetet mondani Kottke úrnak. Apám ott maradt. Nyolc évet kapott. A Moabitban eltöltött féléves vizsgálati fogságot beleszámítják, fél évet leült a Tegeli Büntetés-végrehajtási Intézetben, marad még hét év. Jó magaviselet esetén talán három-négy év múlva kiengedik. Mi pedig egyértelműen úgy számolunk, hogy jól viseli magát, Kottke úr ismételten kijelentette, nincs szófogadóbb rab apámnál ‒ ez táplálja a reményeinket. És akkor lehet még néhány szabadon töltött szép éve, szoktam mondani anyámnak. Hacsak nem hal meg ott bent, mondja anyám gyakran, és rögtön meg is ismétli a mondatot. Egészséges, végig fogja csinálni, válaszolom erre.

Apa? Még egyszer feltettem a kérdést, miután Kottke úrral csevegtem egy kicsit. Az idő nagy részét ezzel szoktam tölteni, elbeszélgetek Kottke úrral, vagyis, szinte mindig ő beszél, egész nyugodtan nevezhetjük bőbeszédűnek, de jól van ez így, megkönnyíti a dolgomat. A börtön csendje elviselhetetlen számomra, mivel ebből a csendből idegen, hátborzongató hangok szűrődnek be a látogatócellába. Fémes zajok, amelyeket nem tudok megmagyarázni, nem fémesen éles, hanem tompa hangok. Először azt hittem, valamiféle ritmusuk is van, mintha valaki ütögetne vagy reszelne valamit. Idővel rájöttem, hogy az elvárásaim áldozata lettem, mintha egy börtönben a zajok csakis a megakadályozott kommunikáció vagy egy szökési kísérlet következményei lehetnének. Nem volt semmiféle ritmus, és nem létezett az a halk nyöszörgés sem, amelyet egyszer hallani véltem. Csak szokatlan, megmagyarázhatatlan zajok az épület mélyéből. Külön örültem neki, ha Kottke úr a maga nyers berlini akcentusával elnyomta ezeket a zajokat. Kottke úr hosszú smasszermúltra tekint vissza, több mint negyven évet húzott le a törvény szolgálatában, igazán van miről mesélnie. Ennyit soha nem akartam tudni a bűnözés és a bűnözők világáról, de nem voltak érdektelenek a történetei, különösen, hogy ez a világ egy ideje benyomult az életünkbe.

A börtönőr kicsivel később rápillantott az órájára. Csalhatatlan érzéke volt hozzá, hogy mikor telik le a közösen töltött óra. Nos, ideje visszaindulnunk, szólt, mint mindig. Hálás voltam neki ezért a megfogalmazásért, amely úgy hangzik, mintha egy kellemesen kávézgató asztaltársaságtól kellene búcsút venniük, s hazaindulniuk. Apámnak ez a haza egy cella, ez az igazság, amely azonban eltűnik Kottke úr jól megválasztott szavai mögött. Egy smasszer tapintata, ilyen is létezik ‒ szerencsénk volt.

A látogatásom alatt a börtönőr a falnak támaszkodott, az ablak mellett jobbra. Alig mondta ki ezt a mondatot, és már két lépéssel át is vágott a cellán, ott termett apám mellett és fél kézzel megérintette a bal karját. Mindig így csinálja, itt a börtönben rengeteg a rituálé, az ismétlés, és végtelen az egyhangúság. Ezen a helyen a mozdulat egészen rendőrösnek tűnik, olyan, mintha azt jelezné vele, hogy nem is érdemes a meneküléssel próbálkozni, mivel Kottke urat, bármilyen barátságos legyen is egyébként, semmi sem tántoríthatja el attól, hogy tegye a kötelességét és elkapja a grabancát, ha éppen arra lenne szükség. Azt hiszem, Kottke úr gondoskodásból teszi mindezt, támogatni akarja őt, habár erre semmi szükség, apa egyedül is minden gond nélkül fel tud állni. Apám felállt, ahogy én is, gyorsan megöleltük egymást – most már meg tudjuk tenni –, azután Kottke úrral az oldalán kiment. Magasabb őrénél, majdnem egy kilencven – egy karcsú egykilencvenes test egy pufók egyhetvenessel szemben. Apám még most is olyan karcsú, mint amilyennek gyerekkoromban láttam, de a haját már elveszítette, és ahogy korosodott, a lába is erősebben kifelé görbült, amitől kissé hintázó lett a járása, mint valami hajós emberé, pedig sohasem volt az. Autókereskedő volt, először autószerelő, majd autókereskedő.

Miután apám elhagyta a cellát, megjelent egy másik smasszer, ugyancsak kövér, elég sok itt a kövér ember, és ő már nem barátságosan nézett, hanem szolgálatkészen, egyetlen szót sem váltottunk, ahogy kikísért a kapuhoz. Az utca, végre, autók, madarak, szélfútta fák, élet. Az Audim boldogan villogott, amikor húszlépésnyire tőle megnyomtam a slusszkulcsot.

S hogy miért van az apám börtönben? Ezen nem nagyon van mit titkolni. A jogászok kifejezésével élve emberölést követett el, és hogy csak nyolc évre büntették, azt a beismerő vallomásának és az indítékainak köszönhetjük, amelyek a bíróság számára nem tűntek olyan förtelmesnek, mint ahogy az a gyilkosoknál lenni szokott. Elfogadtuk az ítéletet, ami kemény ugyan, de nem mondhatjuk, hogy szégyent hozott volna az igazságszolgáltatásra. Ezzel apám is egyetért. Természetesen ő is bízott az enyhe ítéletben, de azt is világosan látta, hogy ezért a tettért a szabadsága elvesztésével bűnhődik majd. Ezzel már azelőtt is tisztában volt. Spontán tettről még csak szó sem lehet, ezt a gyilkosságot eltervezték, és tiszta tudatállapotban hajtották végre. Az életkora semmiféle szerepet nem játszott a perben, ugyanis nem zavarodottságában vagy szenilis őrültségben cselekedett. Az ítélethozatalnál azonban, feltételezem, figyelembe vették. A bíró megadta neki annak reményét, hogy élete utolsó napjait szabadon töltheti, a családjával. A fogva tartási körülmények könnyítésével egy-két év után lehet számolni, nyitott büntetés-végrehajtás, ebbe a kifejezésbe kapaszkodunk. Apám nálunk töltené a napot, esténként meg visszavinném a Tegelre. Szeretjük így mondani, a Tegelre. Mások ilyenkor a repülőtérre gondolnak, mi a börtönre.

Bevallom, nem vagyok ártatlan ebben az emberölésben, még ha ez nem is vet rám különösebben jó fényt. Megakadályozhattam volna, de nem akartam. Amikor apám tavaly szeptember huszonötödikén meglátogatott bennünket, már tudtam, mire készül. Napsütéses idő volt, az ablakaink nyitva, s a mi utcánkban – Berlin délnyugati részén, a Lichterfelde-Nyugat városrészben – ennek az a következménye, hogy már jó messziről halljuk az autókat. Néha, amikor otthon dolgozom, nagyon szenvedek a macskaköveken zötykölődő autók miatt. A feleségem szerint túlságosan érzékeny vagyok. Mire én, hogy Schopenhauer szerint a zajérzékenység az intelligencia egyik jele – minél érzékenyebb valaki, annál intelligensebb. Ezzel azt akarod mondani, fortyant fel a feleségem, hogy... Nem, nem azt akarom mondani, vágtam rá gyorsan. És már el is kezdődött a beszélgetés, amely olyan kellemetlenné tud tenni egy házasságot. Később aztán elnézést kértem tőle. Tényleg nem volt valami kedves mondat, de igaznak talán mégis igaz.

Vártam apámat. Egy nappal korábban szólt, hogy meg fog látogatni, és nem sokkal azután, hogy elindult Oderbruchból, felhívott anyám, és közölte: apám legkésőbb két óra múlva megérkezik. Anyámnak ez a szokása akkor még meglehetősem újnak számított. Szerinte apám már nem vezet elég biztonságosan, és megkért, ha nem érne ide a megbeszélt időpontra, akkor azonnal intézkedjek a keresése és a megmentése ügyében. Apám minderről semmit sem tudott – nagyon bántotta és bosszantotta volna a dolog. Nem tudott magára másként tekinteni, mint szuverén autósra. Nekünk inkább az volt a benyomásunk, hogy meglehetősen bizonytalanul vezetett. Nem szívesen hagytuk, hogy a gyerekek beüljenek mellé.

Miközben apámat vártam, felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e valaki biztos kezű lövész, ha már nem tud rendesen autót vezetni. Egyébként nem számítottunk nehéz lövésre. Meg fogja oldani. Közben abban is reménykedtem, hátha félresikerül ez a kocsikázás, és akkor apámnak nem kell bebizonyítania, milyen jól lő. Valami kis baleset miatt nem érne ide, amivel egy gyilkosságot hiúsítana meg. Az előttünk álló tettet akkoriban magamban kizárólag gyilkosságnak neveztem, először az ügyvédünk hívta fel a figyelmemet arra, hogy emberölés is lehet, és hogy az emberölést nem büntetik olyan szigorúan, mint a gyilkosságot.

Valójában nem reménykedtem balesetben. Elég sokáig gondolkoztam rajta. Akartam ezt a gyilkosságot, most már meg kellett történnie. A feleségem a gyerekekkel elutazott az anyjához Lindauba – ennél kedvezőbb nem is lehetett volna a helyzet. Apám bizonyára rendben ideér, egyelőre ez lesz az utolsó útja, gondoltam magamban. Dugó nem volt, figyeltem a híreket a rádióban.

Eldöcögött néhány autó, majd végre megláttam, hogy apám autója a ház előtt áll. Szép házunk van: a századfordulón épült, vörös falak közé ékelt fagerendákkal, egy kis toronnyal, erkéllyel, tetőablakokkal. Mi a magasföldszinten lakunk, kertkapcsolattal. Fölöttünk van még egy emelet, a tetőtérben és a szuterénben is laknak – összesen négy lakás. A lakásunk tágas, magas mennyezettel, stukkóval, jól néz ki, a ház pedig műemléki védelem alatt áll.

Amikor apám megjelent az ajtóban, felmerült bennem, hogy vajon hol lehet a fegyvere. Leggyakrabban baloldalt, a hóna alatt hordta egy pisztolytáskában, de az utazótáskájában is lehetett. Azelőtt gyakran volt nála egy olyan kis bőr kézitáska, amilyet a pipások szoktak hordani a pipáiknak, a tömködőnek meg a dohánynak. Ő azonban egy Walther PPK-t, egy Glockot vagy egy Coltot tartott benne. Anyámmal, nővéremmel és öcsémmel együtt ajándékoztuk neki a kis táskát karácsonyra, de már nem emlékszem, melyik évben. Egy darabig használta is, bizonyára inkább azért, hogy úgy érezzük, kedves és hasznos dolgot vettünk neki, de aztán visszatért a pisztolytáskához. Az ő szemszögéből viszont kényelmesebb a hóna alatt hordani a fegyvert, mivel onnan gyorsabban elő tudta kapni. A kis táskánál előbb a cipzárt kell elhúzni, ezzel pedig másodpercek mennek el, ami akár az életébe is kerülhetett volna. Gondolom, apám így számolt.

Apám kockás zakót és szürke szövetnadrágot viselt, hozzá kényelmes cipőt, amiben szilárdan áll a lábán. Azt hiszem, komolynak akart látszani, amikor letartóztatják, nem valami csavargónak, akivel éppen megesett valami bűntény. Komoly, érett embernek, aki elkövetett valamit, amit alaposan megfontolt, és aki ezenfelül még helyesen is cselekedett. Még ha ezt nem is mindenki képes így látni, különösen a bíróság nem, amelynek azonban az illetékességét és a szakértelmét nem áll szándékomban elvitatni.

Üdvözléskor ezúttal sem tudtuk eldönteni, hogy kezet fogjunk, vagy átöleljük egymást. Apám tétován kinyújtotta felém a jobb kezét, s már majdnem meg is fogtam, de meggondoltam magam, ahogy ugyanebben a pillanatban ő is – visszahúztuk a kezünket. Átöleltük egymást, már-már testetlen módon, anélkül hogy magunkhoz szorítottuk volna a másikat, vagy az arcunk összeért volna, majd gyorsan elfordítottuk a tekintetünket. Apám bejött, én főztem neki egy presszókávét, miközben ő a táskájából házi lekváros üvegeket szedett elő, cseresznyét, birsalmát. Meglepődtem, hogy anyám még ezt az alkalmat is kihasználja, hogy lekvárt küldjön nekünk a kimeríthetetlen készleteiből, de ő már csak ilyen. Ezután leültünk apámmal a konyhában, és a gyerekekről meséltem neki, a legújabb fejleményekről. Ez volt az egyik biztos témánk – nem túl sok akadt. Azaz, volt egy csomó olyan téma, amelyektől féltem, különösen apám Ford Marschewski-s emlékeitől. Este Bayern–Bremen kupameccset néztünk a tévében. Megittunk egy fél üveg vörösbort, majd elmentünk aludni. Tiberius urat meg sem említettük.

Másnap az Autó-Motor Sportot olvasta a kanapén. Mindig egy nagy halom újságot hozott magával, amikor meglátogatott bennünket. Egy egész napot el tudott tölteni az újságaival, azt hiszem, minden cikket elolvas. Ezért mielőtt ellátogatok hozzá, mielőtt meglátogatom a börtönben – hogy itt a szokásainkkal ellentétben még egyszer kimondjam ezt a szót –, mindig felvásárolok egy fél újságosbódét, elsősorban autós és fegyveres lapokat veszek, de politikaiakat is. Apámat nagyon érdekli