Szerb Antal

I. fejezet

Szerb Antal – Arcképzés

Rendben van, ezzel most legalább lélegzetnyi szünethez jutok. Beismerem: nem azért jöttem, hogy temessek, hanem azért, hogy exhumáljak, és – nagyon úgy fest a dolog – azért, hogy magasztaljak, és mégis az a gyanúm (nem lehet másképp!), hogy a hűvös, tárgyilagos elbeszélő becsülete forog egy kicsit itt is, mint mindig és mindenütt, kockán.

J. D. Salinger: Seymour: Bemutatás

Ford. Tandori Dezső

Szerb Antal családja: Szerb Károly, Szerb Sándor (Szerb Antal öccse), Szerb Károlyné (született Herzfeld Elza), Szerb Antal. Budapest, 1911. június 18. Fotó: Első Magyar Papír Gyorsfényképészeti Műterem, Városliget (PIM Fotótár, 17755.)

Bevezetés

A magyar irodalom története számos rejtélyes szerzővel, mítosszá vált személyiséggel, talányos életművel rendelkezik, de Szerb Antalt és írásait aligha sorolnánk ezekhez. Az irodalmi rejtélyek okai sokféle tényezőben kereshetők: az író bonyolult jellemében, az életrajz homályos pontjaiban, az életmű alakulásának megmagyarázhatatlan fordulataiban. Jellemhibák, eltitkolt vonzalmak, betegségek, életrajzi és történelmi katasztrófák, ideológiai pálfordulások, vallási vagy politikai megtérések eredményezik valamely életmű nehezen megfejthető vonatkozásait. Szerb ismét csak kivételnek számít. Tragikusan korán lezárult életműve nem különösebben terjedelmes, jól áttekinthető. Már Szerb életében kialakultak azok a sémák (a szellemtörténész, az esszéista, a neofrivol író, a humanista irodalmár), melyek alapján szerzőnk és írásai gond nélkül értelmezhetők. Írásai mind stiláris, mind gondolati szempontból világosak és áttetszőek – miközben az életmű titkokat jár körül. Ehhez járul életrajzának viszonylagos eseménytelensége is. Majdnem egész életén keresztül ugyanabban a középiskolában tanított: angol és német nyelvet, valamint magyar irodalmat. Barátságait, utazásait, két házasságát nem számítva, nem történt vele egész élete során semmi különös – egészen a zsidóüldözések, a vészkorszak eljöveteléig, attól kezdve viszont milliók sorsában és egy irodalmi nemzedék (Szerb saját nemzedéke: Radnóti Miklós, Pap Károly, Honti János, Sárközi György, Halász Gábor, Kecskeméti György és mások) sorsában osztozott. Ennek ellenére írásainak és személyiségének figyelmes tanulmányozása, az életpálya és az életmű összefüggéseinek alaposabb vizsgálata, valamint az általa nagy gonddal formált irodalmi önarckép részleteinek és hátterének tanulmányozása összességében és egyértelműen arra utal: Szerb a legnehezebben kiismerhető írástudóink közé tartozott. A személyes alkat mélyrétegei, az identitásproblémák, a félelmek és szorongások, az irodalmi hivatástudat sajátosságai, a történelmi körülmények, a társadalmi helyzet visszásságai együttesen determinálták ezt a kiismerhetetlenséget. Ehhez járult a Szerb által kedvelt irodalmi marketingfogások helyenként megtévesztő hatása, valamint a rá jellemzőnek mondható álcázási hajlam. Könyvem célkitűzése ugyanakkor távol áll bármiféle „leleplezéstől"; az életrajzi és társadalmi hatások, az eszmetörténeti és irodalomtörténeti inspirációk rekonstrukciója mellett azt szeretné láthatóvá tenni, hogy a Szerb alkatában, ízlésében, írásaiban, irodalmi és életrajzi gesztusaiban megfigyelhető polaritások és ambivalenciák miképpen határozták meg életművének sajátos kifürkészhetetlenségét, de mondhatjuk így is: titokzatosságát.

***

Kosztolányi Dezsőné könyvében, melyet férjéről írt, szerepel egy fejezet, Egy napunk címmel; mindig érdeklődéssel olvasom végig, ha kezembe veszem ezt az egyfelől nagyon szórakoztató, másfelől elgondolkodtató könyvet.2 Nem egyszerűen az író és a magánember Kosztolányi személyiségének plasztikus ábrázolása miatt, sokkal inkább azért, mert az ébredéstől az elalvásig, a munkától a szórakozásig, a kötelességektől a szenvedélyekig, az emberi lényektől a tárgyak világáig, az állóképpé merevült pillanatoktól a munkanap sajátos ritmusáig megjelenik e fejezetben egy nagy író élete, és azok a mindennapi „mitológiák, melyek a legkisebb gesztusokat is szimbolikus jelentéssel töltik fel. E mitológiák hozzájárulnak az író imázsának alaposabb megértéséhez; sőt vannak olyan időszakok és szerzők – lásd Szabó Dezsőt vagy Adyt –, amikor e tényezők erőteljesebben hatnak, mint a szóban forgó szerző művei. Szeretnék ezzel kapcsolatban egy elvi szempontra is utalni: az életrajziságnak és az irodalomnak a napjainkban mind intenzívebben újragondolt összefüggéseire, melyek az „énelbeszélő gyakorlatok kutatásaiban összegződnek.3 A pozitivizmus a biográfiából vezette le a művet; Dilthey a megértést gondolta el biográfiai mozzanatként; majd e felfogásokat évtizedekre háttérbe szorította a formalista és a strukturalista elemzés szigorú műközpontúsága. Erre visszahatásként jelentkeztek azok a koncepciók, melyek az életrajzi szövegek, illetve a határszövegek hibrid természete felől próbálják megérteni az irodalmat. Ezek a kollektív és az egyéni biográfia metszéspontjában vizsgálják a „szubjektivitás intézményesítését, mely az irodalom egyik funkciója, amint ezt (Roland Barthes nyomán) Angyalosi Gergely megfogalmazta.4 Könnyű lenne egy efféle, az írót „háziköntösben ábrázoló szerzői gyakorlatot épp Szerb Antal műveire hivatkozva szentesíteni, hiszen Szerb számos írásában és nyilatkozatában hangsúlyozta e megközelítésmód jogosságát. De amikor Magyar irodalomtörténetének előszavában úgy fogalmazott, hogy példaképének a régi humanisták „áhítatos pletykálkodását tekintette, akkor nem feltétlenül irodalmi hálószobatitkok kifecsegésére gondolt, hanem inkább a korszakot és a személyiséget jellemző apróságok, Taine szavaival a „jellegzetes apró tények (petits faits significatifs) előtérbe helyezésére.5 Más kérdés, hogy a Szerb által közölt intim apróságok egyes esetekben valóban a megértő intuíció elrugaszkodási pontjaiként működnek, máskor viszont valóban „csak" pletykák maradtak. Az alábbi fejezet vizsgálódásai egyfelől Szerb családjára, mindennapi életkörülményeire, másfelől személyiségére és intellektuális alkatára vonatkoznak. Néhány lényeges kérdéskört (viszonyát a nőkhöz, illetve a szexualitáshoz; zsidó származásának identitásképző vonatkozásait, valamint irodalmi munkastílusát) csak érintem itt, ezekkel ugyanis könyvemben önálló fejezetek foglalkoznak.

1. Család

Szerb Antal 1901. május 1-jén született Budapesten, a Deák Ferenc utca 15. szám alatt.6 Családjáról keveset tudunk; apja Szerb Károly kereskedő (szülei: Stern Antal, Hirsch Berta); az apa felmenői Budapesten, illetve Pesten éltek. Szerb édesanyja Herzfeld Elza (szülei: Herzfeld Nándor, Schwarz Jenny), kinek felmenői anyai ágon Nagyváradon és Sarkadon, apai ágon Baján éltek.7 Szerb Antal családja a magyar zsidóság erősen asszimilált rétegéhez tartozott, ezt az asszimilációs tendenciát a kikeresztelkedés, illetve a világias, a művészetekre és a kultúrára nagy hangsúlyt helyező otthoni légkör is erősítette. Szerb keresztapja a korabeli katolicizmus kiemelkedő személyisége: Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt, de (ellentétben egyes visszaemlékezésekkel) Szerb Antalt nem csecsemőkorában keresztelték meg, hanem hatévesen, 1907. december 20-án. „A budapesti V. kerületi r. kath. plébániahivatal által 1001/1925. sz. alatt kiállított áttérési bizonyítvány tanúsága szerint a gyermek atyja 1907. dec. 20-án a r. kath. vallásra tért át. Ennek következtében a gyermek vallása is r. kath. lett."8 Szerb Károly tehát 1907-ben vette fel a katolikus vallást, Szerb édesanyja viszont csak 1914-ben.

Elemi iskolai tanulmányait Szerb az V. kerületi Szent István téri elemi népiskolában végezte; 1908-ban magántanuló volt. Apja foglalkozása ekkoriban – a népiskolai értesítő tanúsága szerint – „vállalati igazgató".9 Gimnáziumi tanulmányait Szerb 1910–1919 között a kegyes tanítórendiek budapesti (IV. [ma V.] kerületi) főgimnáziumában végezte, osztályfőnöke a latin–történelem szakos Miskolczy István, irodalomtanára Sík Sándor volt.10 A Szerb leveleiből és naplójából kialakuló kép szerint a család mindennapjai engedékeny, szeretetteljes, már-már bohém légkörben teltek; erre Szerb Károly állandóan tönkremenő üzleti vállalkozásai vetettek árnyékot. A család életét minden bizonnyal megnehezítette, hogy Szerb Antal öccse, Sándor, munkaképtelennek minősült, ami szintén hozzájárult Szerbék nehéz anyagi helyzetéhez. A negyvenes évek elején, mikor a zsidótörvények következtében elvesztette középiskolai tanári állását, Szerb hat embert tartott el: feleségét, apját, anyját, öccsét, valamint lánya után tartásdíjat fizetett első feleségének.

Szerb első feleségét Lakner Amália Irénnek hívták, apja katonaorvos, anyja színésznő, e házasságból már szétválásuk után született Szerb egyetlen gyermeke, Szerb Judit. Szerb második felesége Bálint Klára, aki jelentős szerepet játszott férje irodalmi hagyatékának gondozásában, valamint nyilatkozatain és visszaemlékezésein keresztül erősen hozzájárult a Szerb halála utáni évtizedekben kialakult irodalmi Szerb-portré megformálásához is. Bálint Klára családja sok szálon kapcsolódott a magyar szellemi életbe: Bálint Aladár zenekritikus lánya, Osvát Ernő Nyugat-szerkesztő unokahúga, Bálint Endre festőművész testvére; első férje pedig (kinek révén 1935-ben megismerkedett Szerb Antallal) Szabó Lajos vallásfilozófiai gondolkodó volt.

Szerb Antal gyerekkorát a művészetkedvelő család légköre, a katolikus hitélet, a piarista nevelés, a cserkészélet, a Sík Sándor által vezetett irodalmi önképzőkör, a könyvek és az olvasás, illetve a szenvedélyes barátságok határozták meg. Vallásossága sokáig töretlen, egyetemista éveinek szerelmi fellángolásai hozzák meg azokat a tapasztalatokat, melyek eredményeként Szerb eltávolodott a katolikus vallástól. Sík Sándor szerepét külön hangsúlyozni kell, hiszen nagyon fontos vonatkoztatási pont Szerb egész életében. Sík kiváló pedagógus volt, „ihletett magyarórái diákjai élményévé tették az irodalmat, önképzőkörében pedig már a modern világirodalomra is kitekintenek"; Szerb titkára, később diákelnöke lett ennek az önképzőkörnek; itt lett Sík-rajongóvá is – írja Baróti Dezső.11 Sík Sándor cserkészvezetői minőségében is nagy hatással volt Szerb Antalra.12 A felsős gimnazista Szerb olvasmányélményei már közel állnak az egyetemista Szerbéhez; a klasszikusok (Shakespeare, Goethe, Schiller) mellett a századvég–századforduló irodalmát olvassa rendkívüli szenvedéllyel: Nietzsche, Ibsen, Mann, Dosztojevszkij, Hauptmann, Wilde, Walter Pater, Burckhardt, Shaw, Wedekind műveit. Piarista neveltetése következtében Szerb a katolikus hitbuzgalmi irodalmat is forgatja: Prohászka Ottokár, Schütz Antal, F. W. Foerster könyveit.13 Hamarosan felfedezi Babits Mihály és Stefan George verseit, melyek az egyébként is mohón olvasó fiatalembert egész életére eljegyzik a költészettel, tudatosítják benne, hogy az irodalom nem pusztán olvasmányélmények összessége, hanem a legmagasabb rendű szellemi életforma egyben. Ekkoriban legközelebbi barátai a közösen alapított irodalmi csoportosulás, a Barabások köréből kerülnek ki: Faludi János, Acél Tivadar, Juhász Vilmos, a Szedő testvérek: Dénes és László, Sárközi György, valamint Szabó Lőrinc.14

2. Életkörülmények

Noha Szerb Károly családja többnyire a középosztályi életvitel alsó szintjéről való lecsúszás rémével küszködött, Szerbnek gyerekkorában nem kellett nélkülöznie: a könyvek, nyelvtanulás, színházlátogatás, külföldi utazás, nyaralás természetes részét képezték a család életének. Ezeket Szerb apja erején felül biztosította gyerekének, szerette volna, ha tehetséges elsőszülött fia a lehető legjobb nevelésben részesül.

Egyetemista évei alatt Szerb a családjával élt, leszámítva Grazban töltött első egyetemi évét, ahol klasszika-filológiát tanult (a budapesti egyetemre a numerus clausus miatt első alkalommal nem sikerült bekerülnie). Első házasságának körülményeiről keveset tudunk, leszámítva, hogy (a visszaemlékezők tanúsága szerint) ez a házasság nagyon rosszul sikerülhetett. A válást követően Szerb agglegényéletre rendezkedett be. Sokáig egy pasaréti villában bérelt lakást, a Torockó utca 9. szám alatt. „Van egy kis bájos legénylakásom Budán, a hegyek lábánál, minden igényt kielégítő fürdőszobával, nagyon meg vagyok elégedve. Remélem, hogy látni fogod a my home-omat, my castle-omat" – írta 1933 elején román barátjának, Dionis M. Pippidinek.15 Szerb életvitelét különös kettősség jellemezte. Egyfelől szigorú napirendnek megfelelően dolgozott, másfelől rendszeresen megfordult kávéházi-vendéglői összejöveteleken, baráti vacsorákon, házi mulatságokon. „Nagyon is remeteéletet élt. Szigorú munkarendje, időbeosztása volt. Egész nap megszállottként dolgozott. A hatalmas szellemi megterhelés, idegi fáradtság feloldására vagy levezetésére szolgált nála, ha olykor bolondozott, részt vett egy mulatságon" – emlékezett vissza Jékely Zoltán.16 Többen feljegyezték, hogy társaságban Szerb gyakran elaludt (egyébként rossz éjszakai alvó volt), e nappali aluszékonyság oka részben a túlhajszoltság lehetett. Külső megjelenésében törékeny, fizikailag gyenge, túlfinomult szervezetű ember benyomását keltette, naplójegyzeteiben is ekként ír önmagáról. Szerb nagyon szeretett gyalogolni, sétaszenvedélyéről többen (Szerb Antalné, Keresztury Dezső, Szilágyi János György, Jékely Zoltán, Dömötör Tekla, Nemes Nagy Ágnes) is megemlékeztek.

Az író második házassága után Szerbék egy budai villában béreltek lakást, a Hidegkúti út 47.-ben, a lakás bére évi 1750 pengő volt.17 „A lakást magunk választottuk abban a tájban, amit szerettünk. Egyemeletes villa volt – valaha Küry Kláráé. Mi a ház felső emeletét laktuk, négy szobánk volt s három terasza. Férjem testvéröccse és szülei laktak velünk. Ő gyermekien örült, hogy saját főbérleti lakásunk van. Büszke volt rá, úgy érezte, hogy ez is hozzásegíti a beteljesülő, a felnőtt, az alkotó élet, a beérés folyamatához. Ez itt mind-mind a miénk, mondogatta, és nemegyszer végigszámolta, hány helyiséget is mondhatunk a magunkénak, s jókedvében hozzáadta még a pincét, a padlást, sőt a beépített szekrényeket is, hogy minél többet tudhassunk a sajátunknak. Boldog volt.18 Szerb élvezte ezt az immár középosztályinak mondható életformát, mely azonban átmenetinek bizonyult, a munkaszolgálatos behívók korszakáig tartott. A zsidóüldözés idején elvesztették ezt a lakást; a munkaszolgálatot teljesítő Szerb 1944 júliusában így írt feleségének: „…tudom, hogy lakásunkba az új lakó már bevitte bútorait és ciánoztat. Bucusom, ha egyszer megszabadulok, hol a pics…ban fogunk lakni? Olyan nehéz elképzelni a jövőnket, ha az ember nem tudja, hol képzelje el (Levelek, 117).

Szerb feleségének köszönhetően az író napirendjét illetően is fennmaradt néhány információ: „Igen keményen dolgozott, szinte hivatalnoki szigorral megtartott munkarenddel. Nagyon rossz alvó volt, s ennek, bármily groteszkül hangzik is, örült! Ha éjjel fölébredt, az egyik könyvespolcba épített teafőzőn teát készített magának. Az álmatlanul töltött éjszakai órákban olvasott és jegyzetelt. Némi öniróniával mondta egyszer: »Csodálatos műveltségemet álmatlanságomnak köszönhetem!« Sorszámokkal ellátott jegyzetfüzeteit én készítettem tanítványai dolgozatfüzeteinek üresen maradt lapjaiból. Rövid hajnali alvás után indult napi sétájára, majd iskolai óráit megtartani. A lyukasórák alatt megjárta a könyvtárakat, az Egyetemi Könyvtárt, a Széchényi Könyvtárt; vagy egy-egy barátjával találkozott valamelyik, az iskolához közel eső kávéházban. Otthon ebédelt, majd pótolandó az éjszakai ébrenlétet, rövid délutáni alvás következett. Ébredéskor egy-két csésze teát ivott – kávét jóformán soha –, s már leült írni. És mert kitűnően gépelt, akár saját munkán dolgozott, akár fordított, mindent géppel írt. Kéziratpapírjainak egyharmadát hagyta üresen, az utólagos javítások beírására. Amivel elkészült, azt mindenkor fölolvasta nekem."19

Egészében véve az mondhatjuk, hogy Szerb társadalmi helyzete, életvitele megfelelt az értelmiségi középosztály részeként felfogható „polgári író" átlagos életszínvonalának, noha e státuszhoz inkább végzettsége, tanári munkája, valamint irodalmi tevékenysége kapcsolta őt, anyagi körülményei egyébként a középosztályi életforma alsó szintjére voltak jellemzőek. Szerb felső kereskedelmi iskolai tanári fizetése 280-290 pengő körül mozgott a harmincas években, ehhez járult az irodalmi munkásságával megszerzett többletjövedelem.20 Közalkalmazotti fizetése önmagában nem érte el a társadalomtörténészek által feltételezett évi 3600–4200 pengős szintet, mely a középosztályi besorolás alsó határát jelentette.21 Összehasonlításként: az ugyancsak a középosztályi kategóriába sorolható legnépszerűbb magyar írók közül a legmagasabb jövedelemmel 1935-ben többek között Molnár Ferenc (évi 71 000 pengővel), Hunyady Sándor és Herczeg Ferenc (30 000 pengővel), Kosztolányi Dezső (18 000 pengővel) rendelkezett.22

3. Alkat és egyéniség

Noha a jelen kötetben olvasható elemzések Szerb írásaira koncentrálnak, nem láttam okát, hogy helyenként rá ne világítsak a Szerb-művek és az életrajzi-lélektani vonatkozások közötti kapcsolatokra. Szerb személyiségvonásainak egy része összhangban lévőnek látszik a műveiből rekonstruálható szerzői portréval, más részük viszont csak közvetett módon hozható kapcsolatba írásaival. Szerb naplóit, leveleit, illetve az irodalmi nyilvánosság elé szánt írásait olvasva egyaránt szembetűnő rendkívüli fogékonysága. Ez elsősorban a szellemi hatások és divatok mohó – olykor szinte „habzsoló – befogadását jelentette. Mint Gyergyai Albert megjegyezte: „hű maradt a könyvekhez, a gyermekkori olvasó-éhséghez, s nem volt olyan áramlat a szellem elvontabb világában, amelyet ne mérlegelt, amelynek ne »udvarolt«, amelyhez, ha csak időlegesen, ne csatlakozott volna. Barátai közt voltunk páran, akik elbűvölten bár, de egyre több aggállyal néztük ezt az örökös pillangózást, a kor minden elvontabb elméletét bámuló, követő, elsajátító lelkesedést.23 Ugyancsak szembeszökő Szerb magas egzaltációigénye. Ifjúkori naplójegyzetei több alkalommal utalnak túlfűtött, túllelkesült, az állandó rajongás állapotában lévő szellemére. Fogékonysága olvasási szokásait is meghatározta; állandóan magas lángon lobogó szellemének megfelelő irodalmi táplálékra volt szüksége, és Szerb e tekintetben nem nagyon válogatott. Széles körű történelmi, filozófiai, vallástörténeti, szociológiai olvasottsága egyrészt szenvedélyes tudásvágyának köszönhető, de megragadható ebben valamiféle habzsolóan mohó, szinte zsigeri olvasásszükséglet is. Minthogy a róla kialakult közkeletű kép az „ironikus Szerb" alakján alapszik, szükséges látnunk személyiségében az egzaltáció képzetköréhez kötődő, az iróniát mintegy ellenpontozó pátoszt és lelkesültséget is. Ennek jelei írásaiban is megfigyelhetők: egyrészt szívesen használt olyan szavakat, mint izzás, eksztázis, eksztatikus, áhítatos, megrendült stb., másrészt írásait sok esetben jellemzi valamiféle egyáltalán nem ironikus, sokkal inkább patetikus vagy euforikus hang.24 E tulajdonságokat színezi-árnyalja Szerb személyiségének bizonyos vonatkozásokban egyértelműen jelentkező gyerekessége. A kortársak fizikai megjelenését is gyerekesnek vagy kamaszosnak találták, és ehhez gyakran társították meghatározó jellemvonásként a védtelenséget. Komlós Aladár felesége, Palotai Erzsi szerint: „Mikor még csak írásaiból ismertem, egészen másnak hittem. Merészen új hangú Magyar irodalomtörténete után frivolnak és vakmerőnek. Aztán találkoztam vele: egy rendkívüli tudású, bűbájos kisfiúval. Magánéletben, társaságban kerülte a feltűnést. Törékeny, karcsú ember volt, szinte gyámoltalan szemekkel – az egész ember tisztaságot sugárzott.25 Mások is hasonlóan látták ezt. „Igazi életkora ez az állandósult határpillanat volt: a gyerekkornak és a férfi-időnek találkozása. Mint akit hirtelen elereszt az anyai kéz, úgy maradt egyedül a sötét égbolt alatt. Idegenül próbálgatta a férfikor kellékeit: a pénzt, a sikert, a főbérleti lakást, az érvényesülést. Nem ismerkedett meg velük végleg, szinte az életfontosságú szervek nélkül élt – írta róla Illés Endre.26 Ezt a „gyerekes" alkati vonást meg lehet ragadni Szerb írásaiban is; egyrészt abban, hogy feltűnően vonzódott a gyerekkormítoszokhoz – ez tetten érhető Cocteau, Alain-Fournier, Márai Sándor kamaszkor témájú regényeinek lelkes méltatásaiban, de az Utas és holdvilág sajátos gyerekkor-mitológiájában is. Másrészt írói sármjának és humorának is vannak gyerekes vonásai.

Szerb életfelfogásában érdekes módon számos kifejezetten konvencionális, sőt konzervatív alkotóelem is rejlett. „Egyszerű, minden feltűnést, személyiségének mindenfajta hangsúlyozását kerülő, diákosan fiatalos tanár volt. A polgári rend kötelező határain messze túlmenően megtartotta az életünk külső, társadalmi formáit meghatározó szabályokat. Pasaréti legényszobáját például képes volt elcsúfítani egy ormótlan kapcsolókészülékkel, hogy ha egyedül kívánt lenni, elnémíthassa a telefont; holott minden barátja egyszerűen kihúzta volna a telefondugót, vállalva az esetleges tettenéréssel járó bírságot. Őt jobban zavarta a szabályok meg nem tartása, pontosabban: a szabálytalanság kockázata. Igazi, rendtartó állampolgár volt."27 Szerb valóban hajlamos volt erre a konvenciótisztelő magatartásra; az efféle, irodalmi bálványdöntögető hajlamaihoz viszonyítva paradoxnak mondható attitűd sok szempontból ízlésében, illetve írásainak egyes mozzanataiban is megnyilvánult. Itt említhető a kultúra már megszilárdult formáinak önmagáért való, nem egy vonatkozásában sznobisztikus vagy fetisizáló tisztelete, vagy például Szerb vonzódása a filológiához; a filológia művelésében ugyanis szükségszerűen rejlik valamiféle eredendően konzervatív mozzanat.28 Noha Szerb gyakran bírálta a pozitivista, illetve a nacionalista, historizáló irodalomtörténet-írás képviselőit, inkább tekintette magát reformer folytatójuknak, mintsem tagadójuknak. Jellemző Szerb konvenciótiszteletére, a történelmi-kulturális folytonosság megszakításától való idegenkedésére, hogy nem szerette az avantgárd irodalmi irányzatokat. Ugyanakkor személyiségképletében a konvencionálisként, sőt konzervatívként felfogható jegyeknek teljesen ellentmondó összetevők is bőséggel akadnak; a személyiség, illetve az életmű mérlege így hagyománytisztelet és bálványdöntögetés, konvencionalizmus és szubverzív magatartás, avantgárdellenesség és az újdonságok iránti lelkesedés, valamint (erről számos helyen szó fog esni még) sznobizmus és ellensznobizmus paradox egységében keresendő. Ami következetesen eltávolítja Szerbet a konzervatív attitűdtől, az a szellemi-spirituális szféra felsőbbrendűségébe vetett, szinte vallásos hite: a szellem mozgásának lendülete mindig ellenszegül a konzervativizmusnak.

4. Vallásosság

Érdekes kérdés az életpálya, valamint az œuvre kontextusán belül Szerb vallásossága. Noha konvertitának számított, és minden bizonnyal tudatosodott benne, hogy valamiképpen (Sík Sándor szavait idézve) „kétsíkú életet" él, a katolikus vallás egyetemessége, pompája, lelki gazdagsága csodálattal töltötte el, és (különösen fiatalkorában) érzelmi, intellektuális, spirituális biztonságérzetet nyújtott számára.29 Katolikus légkörben nevelkedett, gimnazista és ifjú egyetemista éveiben intenzív katolikus hitéletet élt. Egyetemi évei alatt vallásosságát átszínezte egy sajátos irodalmi vonzódás is: a francia neokatolikus szerzők, különösen a Paul Claudel művei iránti érdeklődés. 1924 elején, a Lakner Amáliával folytatott viszony kiteljesedése idején tudatosult benne, hogy a hit „lehullott róla", de feltételezhetjük, hogy a dogmatikus valláshoz addigra már amúgy is egyre gyengébb szálak kötötték (Naplójegyzetek, 214). Ennek ellenére Szerbre mélyen jellemző, hogy élete végéig megmaradt benne a vallási jelenségek, illetve a vallástörténet iránti, már-már „vallásosnak" mondható érdeklődés. Szerb világképét illetően joggal beszélhetünk valamiféle szinkretizmusról. Egyaránt érdeklődött a görög mitológia, az etruszk hitvilág, a gnózis, a középkori keresztény misztika, a pietizmus, a romantikus filozófia, a George-kör által hirdetett költészetvallás, valamint a zsidó misztika iránt, noha a zsidó vallás (egyetlen naplóbejegyzését nem számítva) se mint identitásképző elem, se mint kulturális jelenség, se mint egzisztenciális tapasztalat nem foglalkoztatta őt.30

1921-ben így ír naplójegyzeteiben: „Vallásos élményeimnek spontán következménye, hogy históriaivá tenni akarva, én belemélyülök a régi vallások szellemébe – az ő vallásosságuk támogatja és tartja fenn az enyémet, valamint a Baalschem imádságának négy madara vitte a hívők imáit az Ég felé" (Naplójegyzetek, 84). Az idézet több szempontból figyelemre méltó. Egyrészt ritka jele Szerb részéről a tradicionális zsidóság iránti érdeklődésnek (Martin Bubernek a Die Legende des Baal-schem című 1908-as könyve a korszakban nagyon népszerű volt); másrészt újabb jele Szerb sajátos egzaltációjának: bármiféle inspirációt alkalmasnak talált arra, hogy szellemét kiragadja az anyagi-testi megkötöttség állapotából, és magasabb realitásokhoz emelje. A harmincas évektől Szerb érdeklődése a mitológiára koncentrálódik, erről részletesen szólunk később. A vallásos-vallási megközelítésmód nemcsak a Hétköznapok és csodák lapjain van jelen, hanem Szerb két regényében is; A Pendragon legendában a reneszánsz okkultizmus révén, az Utas és holdvilágban pedig a mitológiának és az itáliai tájnak tulajdonított pogány-antik vallási jelentéseken keresztül. Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a Szerb írásaiban megfigyelhető vallástörténeti motívumok szorosan kötődnek a nyugati kultúra szekularizálódásához, valamint az erre válaszként megfogalmazódó irodalmi, művészeti, ideológiai reszakralizációs törekvésekhez. E szempontok olyan vallástörténeti ihlettel rendelkező alkotók törekvéseihez teszik hasonlatossá Szerb Antal egyes írásait, mint Friedrich Wolters, Walter Benjamin, Mihail Bahtyin, Kerényi Károly, Mircea Eliade, Northrop Frye.

5. Politika

Szerbnek a politika iránti érdeklődését többféleképpen is megközelíthetjük. Felületes megközelítésben apolitikus, elefántcsonttoronyba húzódó írástudónak tartható, kinek legfeljebb a „fasiszta barbárság-ot elutasító humanista magatartásában fedezhetünk fel politikai vonatkozásokat. A marxista recepció előszeretettel hangsúlyozta Szerb efféle politikai elkötelezettségét, egyrészt mert ily módon tudta kisajátítani írásait a Horthy-rendszer bírálatának céljára, másrészt így próbálta felmenteni őt a „polgári író, illetve a „szellemtörténész" besorolások nemkívánatos következményei alól.31 Ezen túlmenően három szempont alapján tudjuk Szerb – egyébként valóban szórványosnak mondható – politikai érdeklődését vizsgálni. Az első a népi irodalom kritikátlan eszményítésének elutasítása a Középosztály és irodalom című vitairatában, a második a feminizmus törekvéseinek megítélése a Hétköznapok és csodákban, a harmadik pedig a totalitárius rendszerekkel szembeni idegenkedés. Az utóbbi szempontra a marxista irodalomtörténet-írás is figyelmet fordított, de csak a Mussolini-diktatúra és a náci Németország bírálatával kapcsolatosan. Szerb nagy műve, A világirodalom története természetesen a korszak szovjet-orosz irodalmával is foglalkozott, bírálva a kommunista irodalompolitika vadhajtásait; de a vonatkozó részeket az 1948 utáni könyvkiadás kihagyta Szerb könyvéből.32

Szerb feltűnően idegenkedett a népi-népieskedő irodalom törekvéseitől, erről a Magyar irodalomtörténet tárgyalása során bővebben lesz szó. Feltételezhetjük, hogy ennek elsősorban ízlésében gyökerező okai voltak, de Szerb több alkalommal azt is kifejtette, hogy a modern irodalom jellegzetesen középosztályi képződmény. „A nép sorsával való együttérzés, a nép helyzetén javítani akaró szándék nem irodalom, hanem szociális és politikai mozzanat. Ez a mozzanat megnyilatkozik az irodalomban, sőt annak egyik legfontosabb ihletője talán – de ez nem jelenti azt, hogy maga a nép ihleti és termi ezt az irodalmat. […] Ha egyik-másik írónkra ráfogjuk, hogy népi zseni, a nép ősi mondanivalójának kifejezője, a népen semmivel sem segítettünk, ellenben öntudatlanul abba az illúzióba altatjuk magunkat, hogy olyan nagy baj nem is lehet a néppel, ha ilyen szépen kifejezi magát, mondjuk, Illyésen vagy Tamásin keresztül. […] És most már nem védekezem, ha óvatosan átmegyek az offenzívába. Támadok, támadom azt az illúziót, melyet fiataljaink legjobbjai táplálnak magukban, és mely a legutóbbi napokban oly gyönyörű kifejezésre talált megint Szabó Dezső utolsó brosúrájában […], hogy irodalmunkban a paraszt, a paraszt, a paraszt minden."33 Noha Szerb törekvései csak erőltetett módon helyezhetők el a harmincas évek irodalmi életét meghatározó népi–urbánus dichotómia fogalmi terében, itt idézett álláspontját minden bizonnyal „urbánusként" olvasták-értették akkoriban.

Fontosabb ennél – mind Szerb irodalomfelfogását, mind művészetszociológiai nézeteit, mind saját irodalmi önmegértését illetően – annak hangsúlyozása, hogy Szerb az irodalmat (a népiség-népiesség megítélésétől függetlenül) egyértelműen középosztályi jelenségnek tartotta, mellyel együtt járnak olyan alapvető tényezők, mint a szakértelem, a piaci logika, továbbá valamiféle minimális irodalmi műveltség. Egyfelől: „Az irodalom életének minden tényezője a középosztály kezében van: középosztálybeli elsősorban maga az író, ha származására nézve nem is mindig, de életformájára nézve mindig az. Ha az egy Sértő Kálmán, a gondosan kitenyésztett kivétel, csakugyan tehetséges, idővel ő is ki fog öltözködni, és külsőleg-belsőleg éppúgy meg fog burzsoa-tollasodni, mint a többi népi származású írónk. Középosztály a közönség óriási zöme, és ennek következtében súlyosan, sőt kellemetlenül középosztály azok a tényezők, melyek az írói alkotást térbe és időbe vetítik: a sajtó, a kiadók, a kritikusok."34 Másfelől: „olyan író még nem volt, aki nem olvasott semmit. Aki nem más íróktól tanulta meg azt az ábécét, az irodalom formavilágát, mely nélkül a legnagyobb zseni is néma maradna. És ezt az irodalmi atmoszférát, ezt az életfölötti életet, levegő fölötti levegőt, ami a könyv levegője, csak a középosztály áradta ki magából, a humanisták napjai óta."35

A feminizmussal kapcsolatos kérdések Szerb életművében a nők és a női szerepek ábrázolásához kapcsolódnak; nézeteit és megállapításait könyvem több fejezetében is vizsgálom. Kifejezetten a feminizmusról Szerb egy helyen nyilatkozott életművében, a Hétköznapok és csodák lapjain, az angol nőírók kapcsán. Szerb elhatárolódott a férfias külsőségeket hangsúlyozó XIX. századi nőírók világától: „Nem véletlen vagy külsőség, hogy a XIX. század két legnagyobb nőírója [George Eliot és George Sand] férfi álnéven írta regényeit. A regényeik is olyanok, mintha férfiak írták volna őket, aminthogy egyéniségükben is sok volt a férfias vonás. Írásaikban arra törekedtek, hogy úgy lássák a világot, mint a férfiak látják, és azt a világot lássák, amit a férfiak látnak, a teljes világot, vagyis a férfiak világát."36 Szerb ezt követően rövid ironikus kitérőt engedélyezett magának London férficipőben és férfikalapban járó, éhségsztrájkoló nőjogi aktivistáiról, majd arról írt, hogy később, elsősorban Virginia Woolf és Katherine Mansfield, másodsorban Rebecca West és Rose Macaulay műveiben miként körvonalazódik az új női látásmód: „Olyan regényt írnak, amilyent férfi sosem tudna írni. Olyan új női meglátásokat dobnak bele az irodalomba, hogy írásaik a férfiolvasó számára reveláció-jellegűek; […] mint mikor az ember először olvas orosz könyveket és egy egészen más és mégis emberi lélek megnyilvánulásait fogadja borzongva magába. És a világnak sem a férfi-totalitása érdekli már őket, hanem elsősorban az, ami a világból a nő területe."37 Ezek, noha általánosságok, mégis jelzik Szerb igyekezetét, hogy a feminizmus szempontjából is értelmezze az angol nőírók törekvéseit.

A totalitárius politikai rendszerek kritikája Szerb írásaiban egyfelől a szélsőjobboldali rezsimek, másfelől a szovjet-orosz irodalompolitika ellen irányult. Írásait forgatva egyértelmű, hogy az előbbieknek Szerb jóval nagyobb jelentőséget tulajdonított, egyrészt mert a fasiszta Olaszországban utazgatva személyes tapasztalatokat is szerezett a Mussolini-rezsim mindennapjairól, másrészt mert a hitleri Németország hivatalos irodalmáról könnyebben szerezhetett megbízható információkat, mint a politikailag és nyelvileg elszigetelt Szovjet-Oroszország irodalompolitikájáról. Utóbbival kapcsolatban A világirodalom történetében meglehetősen szarkasztikus hangon fogalmazott: „Az írókat beosztották az ipartelepekhez, a kolkhozokhoz (kollektív farmokhoz) és a hadsereghez, hogy írjanak könyveket az Ötéves Terv diadalmas haladásáról, pl. az Alsó-Don menti bányák termelésének fokozódásáról. […] Be akarták vinni az irodalomba is a »szociális versengés« elvét, jutalmazni akarták a leggyorsabb és leghatékonyabb irodalmi termelést. Tervbe vették azonkívül egy tízezer munkásból és parasztból álló irodalmi terror-csoport felállítását is […] A rendszer nem vált be. Az íróknak nem volt kedvük stopperórával a kezükben írni – és ami még nagyobb baj, az olvasóknak nem volt kedvük az így írt könyvet elolvasni."38 A totalitárius rendszereket illetően Szerb nem az uralmi technikáktól undorodott legjobban, hanem a kritikai szellemet, illetve az individuális értékeket felszámoló kollektivizmustól.

Végül Szerb irodalompolitikai nézeteinek részeként értékelhetjük véleményét a populáris irodalomról. Elismerte a legnagyobb írók (Shakespeare, Balzac, Dickens, Dosztojevszkij) műveiben jelentkező populáris tendenciákat; vonzódott egyes zsánerekhez (detektívregény, gótikus regény, kópéregény), ami Szerb saját szépirodalmi munkáiban is megnyilvánult. Mégsem tekinthetjük őt a mai értelemben vett kulturális demokratának. Egyrészt mert irodalmi ízlése, illetve közönségfelfogása sznob és exkluzív jellegű volt, másrészt mert a tágabb értelemben vett modern tömegkultúrától ugyanúgy viszolygott, mint, mondjuk, a teljesen elitista Adorno – ez kitűnik Szerbnek az amerikai fogyasztói kultúrával, az ízlés elproletarizálódásával vagy a filmek silányságával kapcsolatos keresetlen szavaiból.39 Szerb populáris vonzalmai sok szempontból ugyanúgy az olvasás ínyenceit jellemző irodalmi különcségek voltak, mint – mondjuk – vonzódása az okkultizmus jelenségeihez. Feltételezhetjük, hogy Szerbnek a populáris zsánerek iránti érdeklődése bizonyos értelemben retroaktív volt: úgy érezhette, hogy széles körű műveltsége birtokában ezt is „megengedheti magának".

***

Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy Szerb ellentmondásos szerző volt, ízlését és irodalomfelfogását tekintve, illetve lélektani szempontból egyaránt. Naplójában önmagát szellemi kaméleonnak nevezte, és egész életén keresztül nyugtalanította ez az egyfelől a változékonyságot, másfelől az álcázásra való hajlamot hangsúlyozó különös személyiségvonás. De ez nem jelent felszínességet: Szerb személyiségét, illetve írásait ugyanis nagymértékben meghatározza egy olyan tulajdonság, melyet Goethe úgy hívott: polaritás.40 Az elmélyülés és a felszínesség, az áhítatos komolyság és a könnyed szellemesség, a nagyléptékű modellek kedvelése és az apró tényekhez való vonzódás, a szkepszis és a fogékonyság, valamint a pátosz és az irónia bonyolult mintázatai, nemritkán paradox kölcsönhatásai átszövik a Szerb-életművet, ezért nem tűnik soha zártnak, nem tűnik végleg „megfejthetőnek" – minél alaposabban tanulmányozzuk, annál jellemzőbb marad rá az újabb és újabb olvasatokra való nyitottság.

II. fejezet

„A távolságot szeretem miköztünk…"

Szerelemfilozófia és szexualitás

Szerb Antal ifjúkori írásaiban

Az ember szereti a távolságot, és azt, aki nem érti meg.

Levél Schultz Dórának; 1923. november 21.

Naplót fogok vezetni újra – hogy formát adjak életemnek.

Naplójegyzetek, 1927. február 3.

[A] szerelem negatív irányban éppúgy stilizál, mint pozitív irányban, a szeretet minden gonoszság szimbólumává válik.

Naplójegyzetek, 1923. október 13.

A nő-tisztelettel kapcsolatban megingott hitem a magam idealizmusában, bizakodásában, szép-tiszteletében: hátha csak a tapasztalatlan, életidegen burzsoá ifjú illúziói ezek.

Naplójegyzetek, 1923. október 10.

Szürkén, lucskosan, bágyadtan, mozdulatlanul, nagy messze lent, ott fekszik a föld. Sivár látvány, és a lélek készül a további utazásra.

Szerb Antal: A fehér mágus, 1923

Szerb diákkori nagy szerelme, később sógornője: Lakner Klára. Firenze, 1934. július (PIM Fotótár, 17796.)

1. Bevezetés

Szerb Antal szerelemfelfogása, valamint a szexualitáshoz való viszonya elméletek, előítéletek, valamint kompenzáló mechanizmusok bizarr egyvelege. E kérdéskör – életrajzi érdekességén túlmenően – azért fontos számunkra, mert a szerelemfelfogás és a szexualitás mind az ifjúkori naplójegyzetek, mind az ifjúkori novellák (és általában a Szerb-novellák) meghatározó szempontjai. Szerb ifjúkori naplója aligha tekinthető autonóm irodalmi műalkotásnak, életrajzi dokumentumnál viszont – szándékai szerint is – jelentékenyebb. Felhívja a figyelmet Szerb azon törekvésére, hogy irodalmi alkotótevékenységét, illetve az életproblémák megoldását egy analógiákkal és motívumokkal szorosra fűzött, megformált, szimbolikus egységgé gyúrja össze. A szerelemfilozófiai vizsgálódások és a naplóírás összekapcsolását tekintve meghatározó példa volt Szerb Antal számára Kierkegaard; utalt is rá, hogy naplójának megértéséhez kulcsot adhat Kierkegaard műve, A csábító naplója (Naplójegyzetek, 270). Ezt az instrukciót csak bizonyos határok között érdemes komolyan venni, hiszen viszonylag késői megjegyzés, az 1927-ben készült Ördöggrál című részben olvasható, viszont az ifjúkori naplók legjelentősebb részét az 1920 és 1924 közötti feljegyzések alkotják. De kétségtelen, hogy már az 1920 és 1924 között keletkezett szöveganyagban is észlelhető a Kierkegaard-hatás; főként Lukács György közvetítésével, elsősorban a „megformált élet" eszméjét illetően. Szerb ifjúkori írásainak szerelemfilozófiai motívumait elemezve két csoportot különböztethetünk meg: egyrészt a platonista, másrészt a dekadens szerelemfelfogást. A platonista szerelemfilozófia hatása megragadható Szerb írásainak Lakoma- és Phaidrosz-utalásain, illetve az udvari szerelem képzetkörére történő hivatkozásain keresztül. Mindezeknek kiegészítéseként végighúzódik ifjúkori írásain a „dekadens szexualitás" problémája. A sátánosság, a mesterséges élvezetek, a nőgyűlölet, a perverziók kultusza ekkori írásainak, főként magáncélra szánt feljegyzéseinek meghatározó képzetkörét alkotják.

A filozófiai-irodalmi motívumok mellett érdemes figyelmet fordítanunk a szerelmi kapcsolatok társadalmi színtereire is. E színterek között említhető az egyetemi élet, a bölcsészkari modern filológiai szeminárium, mely a korszak viszonyai között egyedülállóan szabad terepe volt a fiatal férfiak és nők közötti egyenrangú és kötetlen érintkezésnek. De itt említhetők az akkori bölcsészélet – és az akkori polgári életforma – jellegzetes színterei: zsúrok, teák, séták, kirándulások, nyaralások, illetve az utazás. De a társadalmi színtereken létrejövő kapcsolatok értelmezésében – sőt megélésében is – fontos szerepet töltenek be a különféle irodalmi referenciák. Szerb par excellence könyvember volt, minek megfelelően szerelmi élményeit is olvasmányain keresztül tapasztalta meg, erre utalnak a naplójában, leveleiben, fogalmazványaiban, valamint befejezett irodalmi műveiben hemzsegő irodalmi utalások, hivatkozások, idézetek. A szerelemfilozófiai kérdéskör tárgyalásánál nem maradhatnak el a biográfiai esetek vagy példák sem. Azokkal a kapcsolatokkal szeretnék foglalkozni csupán, melyek a „megformált élet eszméjének, illetve az életmű alakulásának teljesebb megértése szempontjából fontosak. Ilyen Térey Benno esete, ilyen a Lakner nővérek ügye: Klára a romantikusan megélt „nagy szerelem, Amália pedig a „kis szerelem", mely egy elsietett, válással végződő házasságot eredményezett csupán. Itt említhető Schultz Dóra esete, mely a Lakner Klára-ügyhöz hasonló, felstilizált, irodalmias díszletek között megélt diákszerelemként jellemezhető; ez egyébként ugyanúgy viszonzatlan és plátói maradt, mint a Lakner Klára-viszony.41

2. A társas világ színterei

A Szerb Antal szerelemfelfogását illetően elemezhető írások, élmények, gesztusok egy sajátos társadalmi miliőben jöttek létre; mely a két világháború közötti magyar társadalom középosztályi-polgári világa. A szerelmi kapcsolatairól tanúskodó dokumentumok sokféle módon reprezentálják a korszak társadalmi problémáit, illetve e problémák jól észlelhetők és „olvashatók" Szerb kapcsolatain keresztül. Ilyen probléma mindenekelőtt az úri-keresztény, illetve a zsidó származású polgári réteg kettőssége; ilyen a nőknek a korszak egyetemi miliőjében elfoglalt sajátos helyzete, a társadalmi élet prózaiságának, konvencionális voltának élménye, ilyen a társadalmi különbségek és különbségtételek iránti fokozott érzékenység.

Szerb élményeinek társadalmi színterét a budapesti egyetem bölcsészkarára járó fiatalok belső – mondhatnánk: szubkulturális – világa alkotja. E sajátos „szubkultúra" kereteit a modern filológiai szeminárium, a baráti társaságok, az egyetemi miliő szerves részét képező könyvtárak, illetve később, az ösztöndíjas utak idején a távoli városok és utazások jelentik számára. Az utazás különösen fontos, egyrészt valóságosan, másrészt szimbolikus jelentőségét tekintve is. Az utazás Szerb számára afféle kulturális-egzisztenciális Zwischenreich, ahol „bármi megtörténhet" az útitársak között; erre példa a Romantizmus-töredék vagy jóval későbbről az Utas és holdvilág utazásszimbolikája.

A modern filológiai szeminárium érthető módon az elsődleges színtere volt Szerb szerelmi kapcsolatainak.42 E miliőben formálódott ki a Szerb-életműben (különösen a novellákban és a regényekben) fontos szerepet játszó ironikus perspektívaalkotás, mely a szerelemfilozófia absztrakt motívumait, a szerelmi intrikák élettel teli világát és a porszagú filológuslét jeleneteit rétegezi egymásra. A perspektívák, szótárak, regiszterek ironikus montírozására jó példa egy Schultz Dórához intézett 1923-as levél. „A szeminárium most nem olyan kedves, mint azelőtt; emlékszik, tavaly olyan volt, mint egy előkelő szálloda hallja; most bizony csak olyan, mint egy modern filológiai szeminárium. A leányok boába és áthatolhatatlan komolyságba burkolózva ülnek a változatlanul kemény székeken, és homlokukra van írva a Mene Tekel: »Lanson, Hermann Paul… Nagy Pintér…«. Olyannyira, hogy még én is olvasok, ha közöttük vagyok és nem lírizálok immár, és nem szemlélem a lényegeket" (Levelek, 18–19).43

Szerb ifjúkorának szerelmi kapcsolatait e miliő határozta meg. Ifjúkori szerelmei közül Schultz Dóra (Kacziány Aladárné) így emlékezett vissza a mindkettőjük életében jelentős szerepet betöltő modern filológiai szemináriumra: „Szerb Antalt 1922 őszén ismertem meg, akkor harmadikosok voltunk az egyetemen. Harmadikosoknak megengedték, hogy belépjenek egy szemináriumba. A szeminárium egy-két teremből állt, ott tölthettük a szünperceket, a lyukasórákat, akár az egész napot is. Amikor mind a ketten beléptünk a szemináriumba, ő már látásból ismert engem, magyar–német szakos volt, később letette [értsd: felvette] az angolt. Én magyar–francia szakos voltam, tehát magyarórákon láthatott. […] Eltelt a tél, jól éreztük magunkat, mi szeminaristák, fiúk, lányok összeszoktunk, itt-ott egy-egy lánynál volt zsúr, oda hivatalosak voltunk én és Tóni is, és aztán szabadnak éreztük magunkat, mert az alapvizsgát letettük, és a szakvizsga még messze volt. Egy kicsit többet tudtunk olvasni a kötelezőn kívül is, de az például nem volt szokás, hogy a fiúk minket hazakísérjenek […], vagy pláne beüljünk egy cukrászdába vagy moziba, az nem létezett."44

Schultz Dóra visszaemlékezéseiből sok mindent megtudhatunk a korabeli diákéletről, az ifjú Szerb Antalról, illetve a kettejük közötti kapcsolat természetéről is. Ugyanakkor a visszaemlékező szavai egy sajátos társadalmi és emberi perspektívából fogalmazódtak meg, melyet a teljes kép megalkotásához mások emlékeivel ki kell egészítenünk. Schultz nézőpontja a középosztálybeli keresztény úrilányé, habitusa sokkal „zártabb", visszafogottabb, mint például Szerbé vagy a Szerb számára szintén rendkívül fontos másik szemináriumi kollegináé, Lakner Kláráé. A keresztény középosztálybeli úrilány olyan dolgokat elképzelhetetlennek tart, melyek pedig Szerb naplója szerint mindennaposak lehettek: ilyen a hazakísérés például. Szerb naplójából tudjuk, hogy a fiúk a szeminárium után igenis hazakísérték a lányokat; egyes társadalmi körökben ez megengedhető volt, másokban nyilván nem.

Más fiatal nők, kiknek életútja érintkezett Szerb Antaléval, fesztelenebbül, szabadabban élték egyetemi éveiket. Dömötör Tekla, a neves néprajzkutató arról számol be emlékirataiban, hogy őt mint elsőéves bölcsészt maga Szerb Antal (akivel jellemző módon egy Párizs–Budapest vonatúton ismerkedett meg) avatta be a bölcsészkari élet rejtelmeibe. Mindez már 1931-ben történt. „Ő vezetett kézen fogva, mint egy óvodást; ő mutatta meg az átjáróházat, amin keresztül a jogi karra lehetett eljutni, mert ott volt akkor az Egyetem központi irodája, az úgynevezett quaestura, és beiratkozni ott kellett, nem pedig a bölcsészkaron. Ő vitt el először az Egyetemi Könyvtárba is, szóval megmagyarázta, hogy mi az elsőéves bölcsészek tennivalója."45 Dömötör Tekla emlékiratai színesen és életszerűen idézik fel az akkori bölcsészkari életet, az élményekre és kapcsolatokra éhes fiatal lány szemével, sokkal oldottabban, mint Schultz Dóra emlékezései.

„Szerb Antal 1931-ben harmincéves volt – fiatalember, de az én számomra, a tizenhét éves lány számára már felnőtt. Akkor már az irodalmi élet ismert alakja, túl az első házasságon és váláson, de első igazi nagy könyvsikere – a Magyar irodalomtörténet […] még előtte volt." E helyen az emlékező arra is utal, hogy tizenhét éves önmaga rendkívül hasonlított arra a fiatal bölcsészlányra, Ilonkára, aki a Gondolatok a könyvtárban novella női főszereplője. Nyitva hagyja a kérdést, hogy Szerb esetleg éppen őróla mintázta-e írásának bájos nőalakját, vagy egyszerűen csak Szerb novellájához utasítja az emlékirat olvasóját, ha arra lenne kíváncsi, hogy a szerző, Dömötör Tekla, abban az időben milyen volt. „Hogy én milyen voltam ekkor, azt maga Szerb Antal írta meg a Gondolatok a könyvtárban című kis novellájában. Ennek a novellának a hősnője olyan, mint az a kis kékharisnya, amilyen akkor én voltam – aki titkolt szerelme tárgyának névtelen levélben mindenféle használt villamosjegyet és mindenféle érthetetlen ajándékot küld, ami a küldő számára érzelemmel áthatott jelkép, de a levél címzettjének érthetetlen butaság. A Gondolatok a könyvtárban hősnőjével azután nem történik semmi – ahogy velem sem történt semmi Szerb Antallal kapcsolatban, mert érzelmileg még túlságosan éretlen voltam hozzá. Egy élet sem lett volna elég, hogy hálámat leróhassam neki – ő elindított életutamon, második szellemi apám lett."46 Függetlenül attól, hogy ki volt a novellabeli Ilonka életrajzi mintája, jellemző a szituáció: a lány még éretlen a komoly szerelmi kapcsolathoz, a férfi pedig afféle atyai-tanári bölcs fensőbbséggel viszonyul hozzá.

A bölcsészkar életét Dömötör Tekla emlékirata a következőképpen idézi fel. „Életem nagyjából a Pázmány Péter Egyetem Múzeum körúti épületében zajlott. Az első emeleten volt a német és angol szeminárium, továbbá az Egyiptomi Gyűjtemény, ahol vőlegényem, Dobrovits Aladár tanyázott. […] Dobrovits és Wessetzky Vilmos felváltva voltak a szeniorok, és vidám élet folyt a kis sarokszobában, a macskamúmia mellett. Dömötör Tekla szintén utal a szemináriumok életét átszövő társadalmi különbségek jelenlétére. „Abban az időben az angol, francia szakos hallgatók a budapesti »jó társaság« gyermekei voltak, ők tudtak megfelelő szinten ezeken a nyelveken. (A német nyelv középiskolai tantárgy lévén, már inkább tömegszaknak számított.) Évfolyamtársam volt például Ullmann István, aki később Angliában lett nyelvészprofesszor […]. Neki délelőttönként anyuka sofőrje hozott tízórait a Gerbaud-ból, mi többiek pedig nagyokat nyeltünk, miközben Ullmann egymás után falta fel a finomságokat, szendvicseket, tortákat, amiket hoztak neki; eszébe sem jutott valakit megkínálni – nem is fogta fel, hogy nekünk nem jut pénzünk ilyesmire.47

Az egyetemi szemináriumok tehát egyszerre voltak a társas kapcsolatok, valamint a társadalmi különbségtételek játékának reprezentatív színterei. Szentkuthy Miklós hasonlóan emlékezik vissza az időszakra, a rá jellemző nagyarányú túlzásokkal: „Az angolórák egy kápolnához vagy imaszobához hasonló kis tanteremben folytak, szűk padokban ültünk – méghozzá fiúk, lányok vegyesen! Nőkkel együtt járni iskolába? Nekem az újdonság volt, szédület! És milyen nők! Részben a parvenü, nagyon gazdag plutokrata társadalom leányai üldögéltek ott, nagyon jól tudtak angolul, mert szinte már pólyáskorukban a sznob szülők angol nörsszel taníttatták őket […]. A társaság másik része: szintén gazdag, elegáns, mondén arisztokrata, várbeli tündérlányok, akik a rendszerint késő délután megtartott angol irodalmi órák után estélyre, Operába, hangversenyre, zsúrokra mentek. Körülöttem tehát csupa parádéba öltözött hölgyet láttam – megbocsátod, ha most a fiúkról nem beszélek –, erotikus fátylak, szédítő tüllök, lebegő muszlinok, csillagos mintákkal. Egyik gyönyörűbb volt, mint a másik."48

E sorok érzékeltetik, hogy a szeminárium olyan társadalmi térnek számított, ahol a fiatal férfiak és nők szabadon érintkezhettek egymással.49 E térben az intellektuális, a társadalmi, illetve az erotikus viszonylatok valamiképpen egyensúlyba kerültek, az egyik oldalon felhalmozott többlet kiegyenlíthette a másik oldal esetleges hiányát; sok szempontból éppen e kényes egyensúly határozza meg Szerb szépirodalmi műveinek társas világát. Ugyanakkor e kényes egyensúly fenntartását megnehezítették azok a társadalmi különbségek, melyekre a visszaemlékezők kivétel nélkül utalnak. Ami Dömötör könyvét illeti, a zsidó származásúak és a többségiek közötti különbségek (melyekről mind Szerb naplója, mind Schultz Dóra 1993-as visszaemlékezése nyíltan beszél) a folklorista emlékirataiban nem jelennek meg, leszámítva a vészkorszak leírását, ahol ez megkerülhetetlennek bizonyul, Szentkuthy esetében pedig csak burkolt formában, a parvenü plutokrácia és a várbeli arisztokrácia szembeállításán keresztül.

3. Életrajzi-empirikus példák

A Térey-ügy

Térey Benno (1903–1973) életéről viszonylag kevés információval rendelkezünk.50 Apja, Térey Gábor, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának igazgatójaként dolgozott.51 Benno 1912-ben iratkozott be a budapesti piarista gimnáziumba, ahol Szerbre afféle ifjú dandy szerepében gyakorolhatott erős benyomást. Később kimaradt a gimnáziumból, és 1918 tavaszán a barátság elhidegült. Ennek ellenére Szerb és Térey a későbbiekben is találkoztak, erre a napló egyik 1923-as bejegyzése is utal: „Tegnap este még feljött hozzám Benno. Valaha nagyon féltem ettől a találkozástól – de jó géniuszom úgy hozta, hogy éppen előtte voltam Lillel, és tele az új élménnyel, teljesen távol voltam mindattól, amitől féltem. Lehet, hogy amúgy is távol lettem volna tőle – legalábbis amikor B.-vel együtt voltam, nem is értettem, hogyan volt valaha lehetséges. Meg is mondtam neki, ő oda volt; formálisan árulónak, aposztatának tart. Különben annyi rémes dolgot beszélt, hogy egy hétig nem fogok tudni szabadulni tőle, és végleg elvette kedvemet a »nagy« élettől. […] Lil alakja már csak a kontrasztnál fogva is mindig ragyogóbban állt előttem, és sajnáltam B.-t, hogy mindehhez nincs érzéke" (Naplójegyzetek, 176).52

Az ifjú Szerb baráti kapcsolataiban Térey minden bizonnyal központi helyet foglalt el; szerepe mind életrajzi mozzanatként, mind erotikus élményként, mind szimbolikus jelentőségét tekintve lényeges. A Térey-ügy megvilágítja Szerb szexuális irányultságának egyik rejtettebb aspektusát, a homoszexualitást. Ez lehet pusztán a divatosnak vélt dekadens kulisszák közé stilizált, valamiféle testi vonzódással is átszőtt rajongó barátság, vagy (talán) tényleges homoszexualitás. A Naplójegyzetek arra utalnak, hogy az Utas és holdvilágban lényeges szerepet játszó homoerotikus vonzalmaknak mélyebb megalapozottságuk lehet Szerb életében, személyiségében egyaránt. Nem Szerb Antal szexuális irányultságának valós részleteit kívánom firtatni, hanem egyrészt felhívni a figyelmet arra, hogy sokkal több szöveg utal erre (vagy játszik e gondolattal), mintsem hogy pusztán ifjúkori esztétizáló póznak tekinthessük mindezt; másrészt érdemes megvizsgálni, hogy az ide kapcsolható motívumok milyen szimbolikus funkciókat töltenek be az életműben, elsősorban is az Utas és holdvilágban. De az ifjúkori novellák egyes részleteinek is van homoerotikus mellékzöngéjük, például A választott lovag és A zsarnok című novellákban; az előbbiből Merlin és Ivanet, az utóbbiból pedig Galeazzo és Lytto kapcsolata említhető.53

Vegyük sorra Szerb naplójából a Téreyre vonatkozó részeket. „TB-nál nem tudtam aludni, akkor azt hittem, ez a nemi vonatkozás miatt van, szerelem, vagy mi az ördög. És azt hittem, hogy a szerelem izgathatja fel ennyire az embert. De most [1918], a nemiség csak annyira elvonatkoztatva, leraffinálva szerepel, hogy szinte nem is szerepel" (Naplójegyzetek, 38–39). A következő bejegyzésben Térey a kamaszkori naplójegyzetekben előszeretettel hangsúlyozott „perverzitás" összefüggésében áll: „Azóta kétszer is kint voltam nála a Svábhegyen. Először nem volt semmi. Másodszor azonban nagyszerű volt. Én nagyon cinikus hangulatban voltam, és ez Bennóra is átragadt; [Adtam a perverzet, és arra kértem, hogy verjen meg, de ő ebbe nem ment bele. De estefelé, mikor Benno siránkozott nekem, hogy visszasüllyedt az őrületbe] akkor bizony lekopott rólam minden cinizmus, és az lett a vége, hogy kézt kézben tartva sétáltunk le a Svábhegyről" (Naplójegyzetek, 49).54 Ugyancsak ekkor keletkezett a következő gyorsírásos bejegyzés: „a görög szerelem voltaképpen szebb a rendesnél, nem is szégyelltem […] kisfiúk iránti vágyaimat […] a versem: »ton paida erasthai«, melyben őszintén leírom homoszexuális (persze nem pederaszta) vágyaimat" (Naplójegyzetek, 50).

Míg a fenti bejegyzések egy tizenhét éves fiú kusza érzelmi életéről tudósítanak, mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a Téreyvel kapcsolatos komplexusok az egyetemi évek során sem tűntek el nyomtalanul. „[F]eltámadt bennem valami Sympathiegefühl Kis-Lil iránt, egy érzés, melyet eleddig csak TB. iránt éreztem, és ami erősebb szerelemnél és szimpla nemiségnél. Nem találok nevet ennek az érzésnek: valami összetartozandóság, a tudatalatti sötétségek kongruenciája miatt, jegyesek a Sátán nevében. […] valami mérhetetlen felszabadulás fogott el minket, különösen Kis-Lilt; csókjainknak, ölelésünknek áradata ömlött szabadon, mint még soha; keménység, biztos Anpacken volt minden mozdulatunkban, és élvezet nem volt még ehhez hasonló. (TB. óta)" (Naplójegyzetek, 255).

A napló alapján többféle következtetést is megfogalmazhatunk Térey jelentőségét illetően. Kétségtelenül homoerotikus élményekről van szó, függetlenül attól, hogy őszintén átéltek vagy megjátszottak. Feltételezhető, hogy ebben a testiségnek – ha mégoly suta vagy tapogatódzó testiségnek – is szerepe lehetett. Végül: a Szerbre jellemző, polarizált szerelemfilozófiai mozgástérben az itt felsoroltak a dekadens-perverz pólushoz köthetők; a Térey-élmény a későbbi Utas és holdvilágban is ebben a kontextusban válik részletesen kidolgozott irodalmi motívummá. Egyébként (Térey életrajzi-irodalmi szerepét mintegy kiegészítendő) utalhatunk arra, hogy a Dionis M. Pippidi és Szerb Antal közötti bensőséges barátságban, valamint levelezésükben is észlelhető valamiféle homoerotikus árnyalat. Erre az eredetileg francia nyelven írott leveleket magyarra fordító Réz Pál is felfigyelt, aki a Pippidi és Szerb közötti érzelmi feszültséget a Térey és Szerb közötti barátsággal, illetve az Utas és holdvilág Mihálya és Ulpius Tamása közötti viszonnyal állította párhuzamba.55

Nagy Csaba tette közzé Szerbnek egy 1919 nyarán írott novelláját, melynek címe: Hogyan halt meg Ulpius Tamás? A novella közvetett irodalmi portréja Téreynek, valamint a dekadens pózokban tetszelgő ifjú Szerbnek egyaránt; magába sűríti azokat az irodalmi díszleteket, melyek közé az írónak készülő fiatalember oly szívesen odagondolta magát. Nagy Csaba joggal jegyzi meg, hogy a középiskolás években keletkezett napló egyik helyén felsorolt dekadens tulajdonságok (Naplójegyzetek, 59) voltaképpen azokat a motívumokat összegzik, melyek a novella kissé hatásvadász lélektani kulisszáit alkotják. A közreadó egyik fontos megjegyzése szerint a történetet elbeszélő, János Ferenc elnevezésű fiatalember szerelmének célpontja valójában Ulpius Tamás, és az itt-ott felbukkanó, csak jelzésszerűen ábrázolt lányalakok valószínűleg a homoerotikus érzelmek írói kendőzését szolgálják.56 A novella kissé homályos fogalmazásmódja bizonyára Szerb ambivalens hozzáállását is érzékelteti. Egyrészt besorolja Ulpius Tamás különös szokásait a „perverzitás fogalomkörébe; a szóban forgó erotikus magatartás így a korszerűség, az egzaltáció és az exkluzivitás értékeivel ruházódik fel – gyakorlatilag egy Wilde-, egy Cocteau- vagy Huysmans-regényhős hazai megfelelőjével állunk szemben.57 Másrészt (és érdekes látni, hogy a kamaszkori cserkésznapló ez irányú vívódásai itt újra felbukkannak) az elbeszélő aggályosan hangsúlyozza, hogy hőse felmenthető a „pederasztia vádja alól. „Ulpius Tamás, tagadhatatlanul, perverz hajlandóságú volt. […] Lassanként világossá lett önmaga előtt is, hogy a saját neméhez inkább vonzódik, mint a női nemhez. Már gimnazista korában is azzal vádolták, hogy viszonya volt egyik tanárjával. Ez jobban is illett talán őhozzá, mert voltaképpen minden fiúban önmagát, az önmaga nemi büszkeségét szerette, és amellett itt az egész nemisége küzdelemmé alakulhatott. A rosszakarói a pederasztia vádjával illették, de én tudom, hogy ez nem volt igaz. Naplójában ilyesminek nyoma sincs, a megkívánásnak se.58 A novella azon bekezdése, melyben Szerb arról beszél, hogy hőse elutasította a „normális nemi aktust, és a nála erősebb fiúkkal kiprovokált verekedésekben talált csupán kielégülést, összeköthető Szerb naplójának egy már idézett részletével is: „adtam a perverzet, és arra kértem, hogy verjen meg" (Naplójegyzetek, 49).

Térey Benno és a hozzá fűződő talányos kapcsolat jelentősége az életrajz, illetve az életrajzi mítosz, valamint az irodalmi fikció köztes terében helyezkedik el. A Térey-barátság nem csak pózok sora volt (persze az is), és nem egyértelmű homoszexualitás; sokkal inkább kitörési kísérlet a pesti középpolgári-középosztályi miliő (a „szabályos lipótvárosi kultúrbeszélgetések") egyhangúságából. E feltételezést erősíti, hogy a rendszeres naplóírás, illetve az egymásba szövődő szerelmi ügyek korszakában az ifjú Szerb előszeretettel hangsúlyozza a különféle egzaltációs – a lelket a mindennapok prózaiságából, kisszerűségéből, materializmusából kiragadó – faktorokat. Ilyen a szerelmi vágyakozás (erről később bővebben lesz még szó), ilyen a vallás (a katolicizmus valamiféle franciskánus ihletettséggel felfokozott változata), de paradox módon ilyen lehet bármiféle dekadens (vagy akként értett) erotikus magatartás. Így a homoerotikus pózok mellett nagyon jellemző, hogy a Lakner Amália iránt érzett szerelmét illetően Szerb egy helyütt „ópiumos süllyedést" ír, ami a biokémiai egzaltáció, a szerelmi eksztázis és a morális lezüllés képeinek valamiféle egybeolvadásaként is felfogható.

A Schultz Dóra-ügy

Schultz Dóra (1898–1996) Szerb Antal egyetemi csoporttársa, később Kacziány Aladár festőművész felesége volt.59 „A konzervatív, katolikus neveltetésű, költői és festőművészi tehetséggel megáldott, és a tudományos munkában is kiváló, végül a tanári hivatást választó asszony a húszas években induló, európai látókörű és műveltségű magyar polgári értelmiség egyik női reprezentánsa" – írja róla Petrányi Ilona.60 Szerb Antal naplójegyzeteiből, leveleiből, valamint egy-egy verséből és novellájából képet alkothatunk arról, hogy a lány milyen fontos helyet foglalt el az ifjú író és bölcsész viharosnak mondható érzelemvilágában.

Schultz Dóra a barátság ellenére igyekezett megtartani a három lépés távolságot Szerbbel szemben, ennek a habitusbeli különbségeken, a valódi személyes vonzalom feltételezhető hiányán kívül nyilván társadalmi okai is voltak. A Petrányi Ilona által készített interjú mondatain mintegy hetven év távolából is érződik, hogy Schultz Dóra érzelmei Szerb Antal iránt nem voltak olyan intenzívek, mint ahogyan azt a könnyen hevülő és túlérzékeny fiatalember igényelte volna, nem engedte közel magához a fiút, és gyakran távolságtartásra utaló kifejezéseket használt vele kapcsolatban.61 „Bözsi [Császár Erzsébet, Császár Elemér irodalomtörténész lánya, Szerb naplója is gyakran említi] bemutatta, nagyon kedves volt, kicsit beszélgettünk. Néha átjött hozzánk a napos-ablakos oldalra, és elbeszélgettünk, nem olyan nagyon sokat, nem mondhatnám" (Naplójegyzetek, 315). A visszaemlékező szavai aszimmetrikus kapcsolatra utalnak, ennek jeleit később is látni fogjuk. Szerb szokása szerint irodalmi műveivel próbált hatni a lányra, trubadúri gesztussal verseket, novellákat nyújtott át neki.62 Kapcsolatuk jellegét jól érzékelteti a Violaine című szonett, melyet a lány 1923 tavaszán a szemináriumi helyén egy összehajtott papírlapon talált. A címet Schultz Dóra a következőképpen magyarázta: „Rajongtunk Violaine-ért, Paul Claudel Angyali üdvözletének a hősnője, az elérhetetlen szent, szőke, kékszemű Violaine. Ezt a címet biztosan azért választotta Tóni, mert tudta, hogy elérhetetlen vagyok" (Naplójegyzetek, 317).

Tehát a Szerb felől nézve amúgy is intenzívebbnek látszó kapcsolat aszimmetrikus voltához a „faji különbség" is hozzájárult. Ezt a Violaine-szonett kapcsán Schultz Dóra sem hagyta említetlenül: „említi ebben a szonettben bizonytalan jövőjét, említi a fajkülönbséget. Ugyanis ő százszázalékos zsidó, bár rögtön megkeresztelték, és Prohászka volt a keresztapja. Én egy ősi német, bajor családból származó szőke, kékszemű lány voltam, érezte a kettőnk közötti különbséget" (Naplójegyzetek, 317–318). Szerbet nyomasztotta a származásukból adódó különbség, ennek naplójában is hangot adott. „Íme a katholikus leány – vajon megadatik nekem közelébe jutnom? Mennyit tanulhatnék tőle, és született tanítvány-lelkem milyen odaadó tudna lenni? De ez a beteges félelem a keresztény leányoktól… majd kialakul" – írja 1923. február elején, egyértelműen Schultz Dórára vonatkozóan (Naplójegyzetek, 101). A szóban forgó versben pedig így fogalmaz: „A távolságot szeretem miköztünk. / […] Te meg én, világ két sarkáról jövők, / a testünk más – szőke a Te hajad, / a vérünk más – az enyém nyugtalan" (Naplójegyzetek, 317). Az irodalmi szerepjáték mellett tehát a distinkciók hangsúlyozása is lényeges része a versnek, mely ha nem is jelentős alkotás, Szerb akkori vágyait, félelmeit, illúzióit jól érzékeltető dokumentum. Egyébként az Ajándok mátkasága című novellában ugyanez a szimbolikus távolság fogalmazódik meg: Máté, a falvakat járó titokzatos garabonciás diák úgy jelenik meg, mint a bolygó zsidó alakja, a szerelmes parasztlány (Ajándok) pedig „aranyhajú és kék szemű („nefelejcsszíne van a szemednek).63

A távolságtartás kérdése központi és szimbolikussá stilizált szerepet játszott a Schultz Dóra-kapcsolatban. Erre utal Szerb egyik levele is. „[A]mikor a látszólag legszubjektívebb érzéseiről a legkorlátozatlanabb közvetlenséggel ír, még akkor is megőrzi a distanciát, és olyan, mintha egy személytelen valaki írna, egy személytelen nagyon-jó-barátjához; olyan, mintha egy láthatatlan mandorlában ülne, mosolyogva és mérhetetlenül elválasztottan. (Különben ez volt a legnagyobb tapasztalatom leveléből; a stíluselemzés igazolta azt a képet, amely mindig magáról élt bennem – és most láttam, hogy nemcsak velem szemben való attitűdjéről van szó, hanem az »emberekkel« szemben és mindég.)" (Levelek, 18). Szinte megható Szerb igyekezete, kissé önáltató magyarázkodása, mely úgy tünteti fel a lány távolságtartását, mintha az megmásíthatatlan alkati tényező volna, és nem feltétlenül az ő személyének szól. Egyébként a „távolság" kérdése összetett e kapcsolatban; egyrészt társadalmi, illetve a származással kapcsolatos távolság, másrészt a lány által érvényesített távolságtartás. Szerb versének idézett részlete („a távolságot szeretem miköztünk) mindegyikre utal, idézett levelében is így ír: „az ember szereti a távolságot, és azt, aki nem érti meg.

A visszaemlékezés szerint a Schultz Dóra és Szerb Antal közötti levelezés – a lány párizsi tanulmányútja idején – ugyancsak Szerb unszolására bontakozott ki, ezzel kapcsolatosan is érezni lehet egy árnyalatnyi kelletlenséget. „Alighogy kint voltam, kaptam egy ajánlott levelet. Szerb Antal írta, és arra kért, hogy levelezzünk. Hát leveleztünk is, nem sok levelet váltottunk, mert tőlem mindenki levelet várt. Akár reggeltől estig leveleket írhattam volna. Ezt úgy oldottam meg, hogy mindig egy-egy barátnőmnek címeztem, de mindegyik szeminaristának szólt. De Tóni kért, hogy neki privát írjak. Hát jó, nem sokat írtunk, de nagyon kedvesek voltak a levelei, örültem, mikor megkaptam őket" (Naplójegyzetek, 319–320).64 Itt utalhatunk a kettejük kapcsolatát bizonyára megnehezítő további fontos problémára, a vagyoni különbségre is. Szerbék anyagi helyzete akkortájt annyira kétségbeejtő volt (gyakorlatilag a tönkremenés határán egyensúlyoztak), hogy ahhoz képest bármiféle szolidnak mondható polgári egzisztencia megléte jelentős anyagi különbség gyanánt tűnhetett fel.65 Dóra párizsi tanulmányai időszakában Szerb Károly éppen Franciaországba költözött, ahol bizonytalan kimenetelű üzleti vállalkozásokba kezdett. 1928-ban a szüleit és testvérét meglátogató Szerb Antal párizsi tartózkodása során újból találkoztak. Schultz Dóra visszaemlékezése szerint Szerb és családja akkori helyzete szánalomra méltó volt. „Én estére, a vacsorára mindig visszamentem az intézetbe. Szerette volna, hogyha kimegyek a szüleihez, akik Párizs környékén laktak, ott olcsóbb volt az élet, de nem mentem ki, mert ők akkor nagyon nehéz anyagi helyzetben voltak. […] Úgyhogy a világon semmit nem fogadtam el tőle, még azt a pár sout is én adtam az ülőhelyünkért, mert ott a parkokban az ülőhelyekért is fizetni kellett" (Naplójegyzetek, 323).

A Schultz Dóra-interjú és a benne rekonstruált kapcsolat több okból is tanulságos számunkra. Egyrészt nagyon hasonló motívumok találhatók benne, mint a Szerb többi ifjúkori kapcsolatáról tanúskodó dokumentumokban: Szerb részéről szeretetéhség, a viszony kissé illuzórikus erőltetése, a kapcsolat azonnali felstilizálása és irodalmi díszletek közé helyezése. A nő részéről megfigyelhető valamiféle tétova elismerés (ami inkább a fiatalember kedvességének és irodalmi tehetségének szólt, mintsem férfiúi vonzerejének), ugyanakkor vonakodás is: egyértelmű jelei annak, hogy Schultz Dóra semmiképpen sem szerette volna, hogy barátságuk során átlépjenek bizonyos határokat. E vonakodás és távolság okai a fizikai vonzalom feltételezhető hiánya mellett a társadalmi és a származási különbségek voltak.

A Lakner nővérek: Klára és Amália

Szerb 1922 és 1923 fordulóján beleszeretett egy bölcsészkari diáktársába, Lakner Klárába. Naplójában így ír: „Végül is Bleyer-óra után megismerkedtem vele Keller Gotti révén. Közömbös és barátságos szavak, tüzet fogok. Angyal milyenségéről úgyszólván sejtelmem sincs. Második találkozás; Bl[eyer] óra után együtt megyünk haza. Szabályos lipótvárosi kultúrbeszélgetés – meg vagyok döbbenve, nem így képzeltem el Angyalt. Zsidónak alítom. Harmadik: Bleyer-óra után újra együtt jövünk haza: Angyal csakugyan intelligens. Származásának titka kiderül: félvér. Kétségtelenül érzem, hogy szeretem, jóllehet sokat beszélek róla" (Naplójegyzetek, 106–107).66

Unokatestvérének, Faludi Jánosnak Szerb valamivel részletesebben írt a lánnyal kapcsolatban: „Biográfiámban Klárika címmel úgy látszik valóban új fejezet nyílik, amennyiben máma (február 27.) végre megismerkedtem az Angyallal, aki várakozáson felül bájos és szimpatikus és gyönyörű és én egészen odavagyok. Feszült állapotban leledzem és hihetetlenül megnövekedett élményképességem" (Levelek, 12). A Lakner Klára-ügy további fejleményeiről egyrészt Szerb levelei, másrészt naplójegyzetei tudósítanak. E dokumentumokban felbukkannak az eddig vizsgált motívumok: a bölcsészkari élet kisebb-nagyobb izgalmai, a származási különbségek, a szorongás és a kompenzálás, valamint a kapcsolat irodalmi keretek közé történő stilizálása. Ami a származás firtatását illeti, Szerb ezt írja Faludinak: „Megkezdtem hát kutatásomat náczionáléja iránt. Hevesi, az intranzigens, azt állította, hogy biztos zsidó, Tivi, hogy gyanús, a két Kecskeméti viszont közös fejét tette rá, hogy 100 százalékos fajkeresztény, mert folyton legintranzigensebb bálokra jár. Én pedig még egyszer hazakísértem Bleyer-óráról, melyet mindketten elblicceltünk, és konstatáltam, hogy a lány nemcsak intelligens, hanem csakugyan nagyon okos; nem mondhattam neki még olyan zavaros dolgot sem, hogy ne értse meg. Ma aztán Intim Heller Arankától pontos adatokat tudtam meg; az apja tiszta faj, katonaorvos és zordon ember, az anyja származása enyhén szólva kétes, színésznő és elváltan él a férjétől. Hát ez aztán megmagyarázza Angyal sajátos kettősségét, amely, nem is képzeled, rám milyen vonzóan hat" (Levelek, 13). E kettősség később szinte mitizálódik: a bölcsészet mellett színjátszást is tanuló Lakner Klára minden, valamiképpen kétesnek érzett gesztusát, megnyilvánulását Szerb hajlamos lesz a lány színésznői énjének tulajdonítani. Ez a bizonyos „színésznői én" erotikusan nyilván vonzotta őt, ugyanakkor ennek a számlájára könyvelhette a Lakner Klárával kapcsolatban szerzett, a lány feltételezett szellemi kiválóságával, erkölcsi tisztaságával gyakran ellentétben álló tapasztalatait.

E körülményekből még bármi kialakulhatott volna, itt Szerbnek legalább nem kellett szembesülnie a Schultz Dóra esetében tapasztalt keresztény középosztályi elzárkózással. Lakner Klára azonban nem vette komolyan Szerb udvarlását; egyrészt nem akarta megbántani a túlérzékeny fiatalembert, másrészt próbálta kontrollálni a helyzetet, hogy ne fajuljon el. Szerb elvakult módon hatalmas szellemi és lelki értékeket tulajdonított a lánynak (aki valószínűleg nem volt ezek birtokában), és különféle elméleteket gyártott, hogy a Lakner Klára melletti kissé méltatlan helyzetét kimagyarázza. Egyébként ezek a spekulációk alkotják a Szerb szerelemfelfogására vonatkozó források egyik csoportját. A naplóból az is kiderül, hogy Szerb tudatában volt annak, hogy a lány érzelmei legfeljebb jóindulatú érdeklődésként, sőt sajnálatként jellemezhetők. „Joe-val sokszor vagyok együtt az egyetemen – ilyenkor nagyon ideges vagyok; a Kecskemétiek úgy mászkálnak körülötte, mint legyek a torta körül – ez is bánt, meg főleg Joe barátságos és áttekinthetetlen jóindulata, amely megfagyaszt a nagy hőség dacára. Sajnál?" – írja 1923. május 29-én (Naplójegyzetek, 132).67 Két nappal később így ír: „Álmatlan éjszaka és nagy hipochondria. Talán le kellene mondanom Joe-ról – a lemondás gesztusa nélkül azonban. Úgy érzem un már engem és szabadulni akar. Tegnap, mikor megint azt mondta, hogy ő nem tart vissza, nem tudom mitől, rárivalltam: le akar rázni?" (Naplójegyzetek, 134).

Az egyetemen történő barátkozás szakaszát követően úgy tűnik, hogy a kapcsolat végre fejlődik; Szerb meghívást kap a Lakner nővérektől egy közös balatoni nyaralásra. De a Siófokon eltöltött nyár csalódások sorozata. Bebizonyítja Szerb illúzióinak tarthatatlanságát, azt, hogy Klára valójában nem viszonozta a fiatalember érzelmeit, és azt is, hogy ezek az érzelmek egy immár méltatlannak tűnő személyre irányulnak. A Siófokon történtekkel kapcsolatban két további körülményre hívhatjuk fel a figyelmet. Egyrészt Szerb csak itt és ekkor, a megismerkedést követő majdnem fél év eltelte után vallotta meg érzelmeit a lánynak (aki rögvest el is utasította), tehát a naplóban rögzített spekulációk egy bevallatlan, noha a lány részéről nyilván megsejtett rajongás szublimációiként olvasandók. Másrészt a siófoki kaland egyből a kiábrándulással kezdődik, és végig ott húzódik fölötte a vakon erőltetett illúziókból és a várható elutasítás sejtelméből szövődő baljós árnyalat.

A siófoki napló érzelmi és gondolati sűrítettségéből a következő súlypontokra hívom fel a figyelmet – ezek a kapcsolat nem éppen kedvező alakulásának stációi is egyúttal. Egyes bejegyzések szerint Lakner Klára csupán eltűrte Szerb udvarlását. „Joe megjelent végre úszótrikóban, és ez a látvány sokkal felemelőbb volt, mintsem gondolta, kibontott hajával és szabadon érvényesülő vonalaival újra megvalósította a Szépet, amelyet tavasszal átéltem vele. Estefelé pedig, csodaszép díszletezésben, szavalt, játszott, mosolygott és gyönyörű volt. Megkívánom, kétségbeesetten, fogcsikorgatva, reménytelenül. Azt hiszem, mégsem tudnék élni nélküle, most legalább nem – és soha ilyen reménytelen nem voltam. Ó, ha csak annyi gyöngédséget adna, ha csak alamizsnaként is, amennyit minden leánytól elvár az ember: legst in Mitleid du mir die Haare – de ezt sem remélhetem. Hagyja, hogy gyönyörködjem benne és semmi több" (Naplójegyzetek, 142).

Más lapokon beszédes jelek tanúskodnak arról, hogy Lakner Klára megpróbálta elterelni vagy semlegesíteni a fiatalember rá irányuló érzelmeit, és fenntartani csupán a barátság látszatát; kérdés, hogy azért, mert ezt tartotta emberileg helyes magatartásnak, vagy mindez a kapcsolatukat terhelő, a lány által manipulált érzelmi játszmák része volt csupán. „Panaszkodtam balsorsomon, és nem titkoltam immár szerelmemet. Joe jóságosan vigasztalt, hogy ez bizonnyal mulandó dolog nálam, és hogy találok majd nála különbet. Ó, ez az ötezer éves visszautasítási mód! A szemem könnyes volt, és tudtam, hogy ez életem legnagyobb kudarca" (Naplójegyzetek, 143). Szerb a kudarcok feldolgozása során egyrészt a szokásos férfiszólamokat hangoztatja („megbánja majd, hogy visszautasított, de akkor már késő lesz), másrészt feljegyzései arra is utalnak, hogy birtokában volt a felismerésnek, miszerint az udvarlási koncepció, melyre reményeit alapozta, ideologikus és ingatag. „A szomorú csak az, hogy tudom, hogy eljön még az idő, amikor Joe leszáll romantikus fellegei közül, és keresni fogja azt a férfit, aki után vágyik, a belső kultúra hordozóját – és nem fog találni énnálam különbet, és sajnálni fogja az elmúlt időt – én pedig akkor már, ki tudja, hol leszek (Naplójegyzetek, 145).

Lakner Klára démonizálása ismét csak Szerb szerelemfogalmának polarizáltságára utal: a platóni motívumok mellett megjelennek a szexuális és morális lealacsonyítás képei. Ez lélektani reakció is: a kiábrándulást követően Szerb érthető módon kezdi el sötétebben látni partnerét. „És úgy tűnik, van benne valami démoni, ami éppen paradox voltánál fogva rendkívül vonzó. Mindazonáltal ha Joe megvásárolható volna, azt hiszem, nem vásárolnám meg így, bármennyire is megkívánom" (Naplójegyzetek, 146). Minthogy a kapcsolat nem a várt módon alakult, Szerb féltékenykedni kezdett, igaz, már korábban is féltékeny volt; lásd a Kecskeméti testvéreket, akik úgy mászkálnak a lány körül, mint „legyek a torta körül" (Naplójegyzetek, 132). Feldereng benne a felismerés: csupán nevetséges mellékalak a Lakner Klára körül rajzó férfiak csoportjában, és ez a szerep méltatlan hozzá. „Joe […] egy kalap alá foglal minden niemanddal, aki valaha szemet vetett rá; az egyetlen vonás, amit észrevesz bennem az, hogy szaladok utána. – Másrészt végtelenül röstellem magam az amoroso hülye attitűdjében, melyet végtére mégsem nekem találtak ki, hanem egységesebb embereknek, akik egységesen tudnak búsulni és kontinuusan. Azelőtt büszke voltam arra, hogy szerelmes vagyok, tudván, hogy ahogy én szeretek, nem szeret úgy senki – ma már röstellem: hiszen csak Joe-nak mennyi ilyen szerencsétlen mellékbolygója van, mint én vagyok" (Naplójegyzetek, 154).68

Az idő előrehaladtával Szerb értékei átértékelődnek, mind a lány személyére, mind saját szerelmi ideológiájára vonatkozóan. Már nem a középkori lovag, hanem a nőgyűlölő Strindberg szemével látja Lakner Klárát. Ez előidéz valamiféle tisztánlátást, de józan helyzetértékelésnek aligha nevezhető, hiszen a kapcsolat hangsúlyait egyszerűen az ellenkező irányba, a nőmegvetés (ugyancsak ideologikus) pólusára helyezi át. Az is kétségtelen, hogy a Lakner Klárával kapcsolatos érzelmek és illúziók még hosszú ideig élnek, illetve érvényben maradnak. „Őrült küzdelem ideáljaim fönntartásáért. Elsősorban a női tisztaságban és a lovagerényekben való hitem rendült meg, az eseményeken kívül Strindberg hatása alatt (bizonnyal nem véletlenül olvasom most). Sok mindenben feltétlenül igaza van Strindbergnek. Klárit sokkal jobban megértem (nem akarok hamisan általánosítani, nem mondom, hogy »a nőt« jobban megértem). Pl. hogy Klári sosem nyilatkozott elösmerőleg tehetségemről, ember-mivoltomról, annak