A vörös mangrovefák

Sarah Lark

A VÖRÖS MANGROVEFÁK

A mű eredeti címe

Die Insel der roten Mangroven

Copyright © 2012 by Bastei Lübbe GmbH & Co. KG, Köln

Hungarian translation © B. Szabó Károly

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

B. SZABÓ KÁROLY

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 687 2

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását

KALMÁR CSILLA

végezte

elol Köszönetnyilvánítás hatul

Itt szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki segítségemre volt ennek a könyvnek a létrejöttében.

Meg kell említenem a lektoromat, Melanie Blank-Schrödert és a szerkesztőmet, Margit von Cossartot. Az ügynököm, Bastian Schlück még mindig csodákra képes, Christian Stüwe pedig mindennap eladja a könyvem jogait…

Köszönöm a Bastei Lübbe Kiadó valamennyi munkatársának és a Thomas Schlück Irodalmi Ügynökségnek, akik részt vettek a könyv elkészülésében, és abban, hogy eljusson a könyvesboltokba.

Mivel pedig már most tudom, hogy A vörös mangrovefák más országokban, mindenekelőtt Spanyolországban is megjelenik majd, szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, akik segítettek elérni ezt a hihetetlen sikert választott hazámban, Spanyolországban.

Nagy örömömre szolgál, hogy a könyvvásárokon és más rendezvényeken megismerhetem az olvasóimat és a többi könyvkereskedőt, akik végül is terjesztik a regényeimet. Újra és újra fellelkesít a ragaszkodásuk.

Végül, de nem utolsósorban köszönetet szeretnék mondani barátaimnak, Johannes és Anna Puzcasnak. A lovak mellett és a házban nyújtott segítségük nélkül sokkal nehezebb lett volna a mindennapjaim megszervezése – és sokkal kevesebb időm jutna visszavonulni az íróasztalom mellé, hogy új történeteken törjem a fejemet.

Sarah Lark

EGY SZEBB JÖVŐ

Jamaica – Kaszkarilla ültetvény

Kajmán-szigetek – Nagy-Kajmán

1753 késő nyara

elol Első fejezet hatul

– Igazán nem kellene eljönnünk ide…

Lady Lucille Hornby-Warrington rosszkedvűen bámult ki nyitott hintójából a napsütéses nyári napon. Pedig nem volt sok látnivaló: a Hollister- és a Fortnam-birtok közötti cukornádültetvények mellett elhaladó utakon szállt a por. A növények akár hat méter magasra is megnőttek, az utakat pedig mintha egyenesen vágták volna a buja zöld növényzetbe. A lady unatkozott. A férje, Lord Warrington azonban érdeklődve méregette a növények nagyságát. Végül is az ültetvény, amelyet a felesége nagybátyja számára igazgatott, szintén a cukornádnak köszönhette a gazdagságát, és abban az évben minden arra utalt, hogy jó lesz a termés, így aztán ő sokkal jobb hangulatban volt, mint a felesége.

– Te sem gondolod komolyan – korholta vidáman, de kissé gúnyosan az asszonyt. – Csak azért kihagyni egy ünnepséget Fortnaméknál, mert neked nem tetszik az alkalom? Emlékeztetnélek rá, hogy Nora és Doug szakácsnője a legjobb a környéken, és övék a legszebb táncterem is, ahol mindig a legjobb zenészek muzsikálnak. A kislányuk pedig elbűvölő.

– A kislány félvér! – felelte a lady fintorogva. – Mulatt. Az ilyeneknek a rabszolgák közt a helyük, és nem „kisasszonyként nevelik őket, akiknek meg kell ünnepelni a „nagykorúságát. De Doug Fortnam úgy tesz, mintha valami hőstettet hajtott volna végre azzal, hogy felnevelte ezt a fattyút!

Warrington elmosolyodott. Lucille nagybátyjáról, Lord Hollisterről köztudott volt, hogy gyermekei vannak a fekete rabszolgalányoktól. Lucille – a nagynénjével egyetemben – ugyan úgy tett, mintha nem venné tudomásul a dolgot, de az ültetvényen tucatnyi unokatestvére élt, akik ezekből a kapcsolatokból származtak. Még a kocsisuk, Jimmy is hasonlított az ültetvény tulajdonosára. Hollister pár éve visszaköltözött a kingstoni házába, az ültetvényt pedig Lucille férjére bízta, miután örökbe fogadta a fiatal lányt, aki a londoni szegény Hornby hivatalnokcsaládból származott. Lord Hollisternek nem született saját gyermeke. Doug és Nora Fortnam azonban az aznap ünnepelt kislányon kívül még két fiatalabb fiúcskával büszkélkedhetett.

– A lány valóban Nora házasságon kívül született gyermeke? – kérdezte Lord Warrington.

Még mindig nem látta át teljesen a szomszédos Kaszkarilla ültetvényen uralkodó viszonyokat, pedig már öt éve élt itt Lu­cille-lal. Fortnamék azonban nem ápoltak szoros kapcsolatot a szomszédjaikkal. Udvariasak voltak ugyan, és időről időre meghívták őket az ünnepségekre, de nem keresték velük a barátságot. A többi birtokos is távolságot tartott a Kaszkarilla ültetvény tulajdonosaival. Doug és Nora Fortnam furcsán bántak a náluk dolgozó munkásokkal. Ők is rabszolgákat tartottak, ahogyan Jamaica szigetén mindenki, de alig alkalmaztak fehér felügyelőket, több szabadidőt adtak a munkásaiknak, akiknek ráadásul egy fekete vezető alatt egyfajta önkormányzatuk is volt.

A szomszédok eleinte katasztrófára számítottak. Mindenki úgy tartotta, hogy a feketék lusták és erőszakosak, ha nem tartják őket szigorú felügyelet alatt. A Kaszkarilla ültetvény azonban a sajátságos vezetési stílus ellenére virágzott. Jamaica leggazdagabbjai közé tartozott, és a többi ültetvényes irigyelte Doug Fortnamet. Csak a felügyelők bérén rengeteget spórolt! A példáját viszont senki sem akarta átvenni a saját birtokán.

Lady Warrington élesen kifújta a levegőt.

– Annál rosszabb! – felelte az asszony. Ellentétben a férjével, ő jól emlékezett a részletekre. – Persze, nem Miss Nora hibája volt, hogy elrabolták… és az egyik fickó megerőszakolta. De éppen ezért! Ki akarná… egy ilyen szerencsétlenség gyümölcsét felnevelni?

Warrington vállat vont. Ő is furcsállotta, hogy Doug Fortnam nem csupán feleségül vette Norát, akit évekig fogva tartottak a szökött rabszolgák az egyik telepükön, hanem még a lányát is a nevére vette, akit az egyik lázadó nemzett. A lányt mindenesetre bájosnak találta, biztosan már kisgyermekként is aranyos lehetett. Talán Doug nem tudta elszakítani egymástól anyát és lányát. A férfi lágyszívű volt, ebben mindenki egyetértett Kingston környékén. Egyszer úgyis megbosszulja magát a feketékkel szembeni engedékenység…

A hintó időközben már a Hollister-ültetvény egyik utolsó földje mellett haladt el, amelyen rabszolgák egy csoportja éppen cukornáddugványokat ültetett el. A férfiak alig pillantottak fel, nyugtázta elégedetten Warrington. Csak ne is bámulják szájtátva a hintót, jobban teszik, ha dolgoznak. A férfi elismerően bólintott a felügyelő felé. A zömök skót lovon ült, keze ügyében a fegyverével és a korbáccsal, de nem használta őket állandóan. Jól végezte a dolgát, a feketék már a puszta jelenlététől rettegtek. Nem tűrte a feketék éneklését sem! Néhány felügyelő jobb termést remélt, ha a munkások egy ének dallamára lengetik a machetéjüket. A Kaszkarilla ültetvény felől is énekszó hallatszott. Warrington nem örült neki, inkább a csöndet kedvelte – a felesége amúgy is túl sokat beszélt. Az asszony azonban most bosszúsan hallgatott. Láthatóan még mindig azon mérgelődött, hogy eljönnek az ünnepségre: egyszerre volt rosszkedvű és kíváncsi.

Nemsokára azonban megszűnt körülöttük a csend. Amikor hintójuk áthaladt a Kaszkarilla ültetvény határán, gyors patkódobogás és éles nevetés hallatszott az egyik mellékútról. Jimmy, a kocsis hirtelen megállította a lovakat. Lady Lucille felháborodva szólt rá, majdnem leesett az ülésről.

Warrington nyugodtabb volt. A hirtelen fékezés nélkül aligha tudták volna elkerülni, hogy összeütközzenek az eléjük kanyarodó két lovassal. A törékeny szürke ló nyergében egy fiatal hölgy ült, megelőzve a jóval nagyobb barna lovat. A fiatalember, aki kétségbeesetten próbálta gyorsabb iramra ösztökélni a lovat, elnézést kért az utazóktól. A hölgy szürke lova időközben már eltűnt a fák között.

Warrington felhorkant.

– Az ifjú Keensley – mormolta.

– És Fortnamék fattyú leánya – tette hozzá epésen Lucille. – Botrány! Megmondtam, hogy… nem kellene részt vennünk ebben!

A férfi vállat vont.

– Mégis jó lenne, ha élveznénk az estét – csitította a feleségét. – Gyerünk, Jimmy! Innom kell egy korty pálinkát erre az ijedségre. Vagy rumpuncsot.

Fortnamék szakácsnőjének puncsreceptje legendás volt, Warringtonnak már most összefutott a nyál a szájában. A Fortnam lány pedig gyönyörű látvány volt. Még ha csak lovon ülve látta is. Biztosan még izgalmasabb lesz tánc közben elnézni. Warrington azon gondolkodott, nem lenne-e kínos, ha felkérné egy menüettre a lányt…

– Nem megmondtam önnek? Alegría gyorsabb, mint az ön lova, hiába vannak az ősei között versenylovak. Alegría ereiben keleti vér folyik, az arabs Darley unokája…

Deirdre Fortnam azonnal győzködni kezdte a kísérőjét, amint a lovak áthaladtak a célvonalon – az ültetvényen át vezető utak és a Kaszkarilla ültetvény felhajtójának találkozásánál –, és ügetésre fogták a lovaikat. A kis szürke kanca fölényesen győzött a versenyben.

Quentin Keensley, a lány hórihorgas, vörös hajú kísérője, elhúzta a száját. Nehezére esett bevallani a vereséget.

– Biztosan annak is szerepe volt, hogy az ön lova nem cipel akkora súlyt – felelte. – Ön, Miss Fortnam olyan könnyű, mint egy tollpihe. Mint a gyönyörű kolibrik legkönnyebb tolla, amelyet a teljes szigetvilág valaha is látott…

Az ifjú Keensley megvakarta divatosra nyírt szakállát, és a lányra mosolygott. A szellemes társalgás láthatóan jobban ment neki, mint a lovaglás – a lovak igazából nem is érdekelték. Egyedül Deirdre Fortnam vonzotta.

Quentin sokat látott férfi volt. A szülei hagyományos angol neveltetésben részesítették, ráadásul egy európai körutat is fizettek neki, mielőtt visszatért volna Jamaica szigetére. A férfi azonban sehol sem látott szebb teremtést, mint a szomszédai leányát. Már csak a lány bőre is – tejhab egy kis kávéval, finom és selymes. Vágyott rá, hogy megérintse. És Deirdre haja… fekete volt, se nem sima, se nem fürtös, de nem is göndör. Sokkal finomabb volt, mint más fekete lányoké, akiket ismert, apró fürtökben omlott a lány vállára. És a szeme! Smaragdként ragyogott, és már szinte zavarba ejtően hosszú, mélyfekete szempillák keretezték. És tüzes volt! Most is, amikor Deirdre rápillantott.

– Hé, ez úgy hangzik, mintha én csak dísznek ülnék a lovon! – szólalt meg a lány. – Pedig Alegríát meg is kell lovagolni! Egyszer majd kipróbálhatja, de meg kell mondjam önnek, hogy ha nem tud igazán lovagolni, akkor nem lesz képes rá, hogy Kingston előtt megállítsa!

Azzal megsimogatta a kanca szőrét; a ló teljesen nyugodtnak és kezesnek látszott, Keensley biztos volt benne, hogy Deirdre túloz. Azt azonban ő sem gondolta volna, hogy ez az apró ló ilyen pokoli gyors tempóra képes.

– Meghajlok a lovaglótudománya és a szépsége előtt! – válaszolta a férfi bocsánatkérő mosollyal, és lehajtotta a fejét.

A kalapját is szívesen levette volna, de azt már a vad lovaglás kezdetén elveszítette. Majd kiküld egy rabszolgát, hogy megkeresse.

A lány a lovával megkerülte a szülei gyarmati stílusú házát, amely gyerekkorában mindig egy kastélyra emlékeztette a tornyaival, erkélyeivel, kék és sárga színekre festve (ezek voltak anyja kedvenc színei), és művészi faragványaival. A Kaszkarilla ültetvényen saját asztalosok és fafaragók is éltek. Az itteni rabszolgáknak sokkal több gyerekük volt, mint a többi ültetvényen – Doug Fortnam megengedte, hogy a munkásai házasodjanak. Nem szakította szét a családokat, nem adta el külön-külön a férfiakat, nőket és gyerekeket. Igazából egyáltalán nem adott el rabszolgákat. Aki a Kaszkarilla ültetvényen született, annak jogában állt, hogy ott is éljen. Ez azért is hasznosnak bizonyult, mert ilyen feltételek között senki sem szökött meg. A fiatal rabszolgák számára azonban munkát is kellett keresni.

Deirdre és Quentin a kerítés mellett poroszkáltak, amely a már ünnepi díszben pompázó házat vette körül. A Kaszkarilla ültetvény termei a kertre nyíltak, szép idő esetén kinyitották a táncterem széles ajtaját, és a vendégek kiülhettek, vagy sétálhattak a fák és virágágyások között. Nora Fortnam a jamaicai növényvilág nagy hódolója volt. Leginkább az töltötte el büszkeséggel, hogy a sziget lehető legtöbb orchideafaját a kertjében tudja, becézgette az accarabokrokat, és megtűrte a mindenhol megtalálható, olykor tíz méter magas kaszkarillát is, amelyről az ültetvény a nevét kapta. A kertet egy óriási kékmahoe uralta, nyaranta kellemes árnyat adott. Most lampionok lógtak az ágain.

– Hát nem szép? – örvendezett Deirdre és a dekorációra mutatott. – Tegnap a cselédekkel és az öcséimmel már feldíszítettük a kertet. Látja ott azt a piros lampiont? Azt magam készítettem!

– Nagyon… szép… – felelte Keensley visszafogottan. – De nem kellene tönkretennie a kezét házimunkával… – Quentin családjában egy lady csak a rabszolgákat felügyeli, ahogyan a kertet díszítik. És semmiképpen nem vesz részt a lampionok gyártásában.

Deirdre felsóhajtott.

– …Lovaglás közben pedig kesztyűt kellene hordanom – felelte, és bűntudattal a kezére pillantott, amelyek Alegría kantárával játszott, hogy ébren tartsa a kanca figyelmét. – De mindig elfelejtem. Pedig a lovaglás és a kerti munka inkább okoznak bőrkeményedést, mint az a kis papírmunka. De mindegy is. „A munka senkinek sem árt", szokta mondani apám…

Doug Fortnam fiatalkorában saját maga finanszírozta az Európában tett körútját: mezőgazdasági munkát végzett, és kőbányákban dolgozott. Végül még matrózként is szerencsét próbált, hogy ki tudja fizetni a visszautat Jamaicába.

Deirdre még egyszer vágtára bírta a lovát, hogy hamarabb elérje az istállókat. A feldíszített kertre pillantva eszébe jutott, hogy már régen nem a lovon kellene ülnie, hanem átöltözni, és az estére készülődni. Végül is az ő ünnepe volt – a tizennyolcadik születésnapját fogják megünnepelni.

Az istállóban már régen felkészültek a vendégek fogadására. Kwadwo, az öreg istállómester a bejáratnál várta a hintókat, köszöntötte a vendégeket, és átvette a lovakat. Ragaszkodott a nemesi úri házak hagyományos libériájához: a világoskék ruhához sárga hajtóka tartozott a gallérnál és a csuklón. Emellett fehér, púderezett parókát is viselt. Deirdre inkább viccesnek tartotta ezt az öltözéket, de az idős szolgának tetszett. Méltóságteljesen lépkedett, és elegánsan kitárta a hintók ajtaját a hölgyek és urak előtt. Közben úgy hajlongott, mint egy lakáj a Napkirály udvarában. Egyszer láthatta ezt valakitől, és megtetszett neki a dolog, bár a ház ura nem ragaszkodott a formaságokhoz.

Egyébként Kwadwo nem úgy viselkedett, mint egy szolga. Éppen ellenkezőleg, bushaként, ahogyan a jamaicai ültetvények fekete elöljáróit nevezték, a rabszolgák érdekeit képviselte. Doug Fortnam közvetítőnek nevezte ki a rabszolgaszállás és az udvarház között. Ezenkívül ő töltötte be az obeah¹ pap tisztségét is, tehát a rabszolgák spirituális vezetője is volt. Ezt persze szigorúan titokban kellett tartani. A fehérek kigúnyolták az obeah kultuszt, és általában tiltották az ültetvényeiken. A rabszolgák éjjelente, titokban látogatták a szertartásokat. Doug és Nora Fortnam soha nem árulták volna el a szomszédaiknak, hogy eltűrik a munkásaik obeah szertartásait. Pedig szemet hunytak fölötte, és nagyvonalúan megengedték azt is, hogy olykor eltűnjön egy-egy tyúk az obeah istenek oltárán…

Amikor Deirdre és a kísérője megálltak a lovakkal az istállók előtt, Kwadwo azonnal odasietett hozzájuk. A ház urának lánya esetében eltekintett a hódolatteljes köszöntéstől. Sőt. Miután a nap állására nézett, majd a felhevült Deirdrére, széles, ráncos arcán rosszallás jelent meg.

– Te jó ég, Miss Dede, mit csinálsz… mit csinál itt? Már régen a házban kellene lennie. Az édesanyja veszekedni fog! Egyedül kilovagolni egy úrral! Hát így viselkedik egy lady? Valld be, hogy egyedül csempészted ki a lovat az istállóból, soha nem engedtelek volna el kíséret nélkül…

A lány felnevetett.

– Úgyis lehagytam volna a szolgát!

Kwadwo teátrálisan az égre emelte kerek, sötét szemét.

– Persze Mr. Keensley-t is azonnal lehagytad, igaz? Ha a hajadra nézek…

Deirdre a lovaglás előtt feltűzte a haját, és a kalapja alá rejtette, ahogyan illett, de a vad vágta közben kibomlott. Dede éppen ellenkezni akart, amikor Quentin a lovával a szolga és a kanca közé állt. A fiatalember kezdett dühbe gurulni. Már a hódolatteljes köszöntés elmaradása is bosszantotta – de most ez a rabszolga még a lóversenyben elszenvedett vereségére is célozgat.

– Hogy beszélsz az úrnőddel, nigger? – rivallt rá Kwadwóra. – Nem tudsz illően köszönni?

A fiatalember lovaglópálcája suhogott a levegőben – az öreg istállószolga viszont hatalmas, kérges kezével felfogta az ütést.

– Ne olyan hevesen, fiatalember! – szólalt meg nyugodt hangon. – Nem vagyok rabszolga, szabad ember vagyok. Csak a backrának² tartozom róla számadással, hogy hogyan beszélek, senki…

Kwadwo abbahagyta. Szabad volt vagy sem, nem illett, hogy korholja a fiatalembert. Pedig Keensley nagyon is megérdemelte a szidást. Nem viselkedett úriemberhez méltóan, mikor gardedám nélkül lovaglásra csalt egy fiatal hölgyet. Deirdre olykor meggondolatlan volt, de nem lett volna szabad kihasználnia ezt.

Quentin mérgesen és tanácstalanul nézett az öreg fekete szolgára és a rémült Deirdrére.

– Hogy beszél egyáltalán ez az ember? – fordult a férfi zavarodottan a lány felé. – Olyan, mintha… mintha rendes angolt beszélne.

A legtöbb Afrikából elhurcolt rabszolga csak törve beszélte az uraságok nyelvét, vagy legalábbis úgy tettek, mintha nem tudnák kifejezni magukat folyékonyan angolul. Kwadwo és a Kaszkarilla ültetvényen élő többi rabszolga ezzel szemben nem színleltek, a fiatalabbakat pedig Nora arra biztatta, hogy egész mondatokban beszéljenek. Kwadwo, aki fiatalemberként került Jamaica szigetére, hamar megtanulta a nyelvet, korábbi gazdáinak azonban ezt nem árulta el. Még most is pidzsin angolt beszélt, ha vendégek érkeztek, de Quentin előtt elfeledkezett magáról.

– Kwadwo már ötven éve él itt – felelte Deirdre, és bosszúsan nézett a lovagjára. Quentin csak ekkor vette észre, mennyire felháborodott a lány. – Érthető, hogy angolul beszél. De ön szégyellhetné magát, hogy idős embereket üt meg! Úgy értem… fiatalembereket sem szabad megverni… Egyáltalán, egyetlen rabszolgát sem. Bár Kwadwo nem is rabszolga, az apám már régen felszabadította. Kwadwo itt a busha. És a családhoz tartozik! – A lány elpirult. – Számomra olyan, mintha a nagyapám lenne… – Deirdre cinkosan az öreg obeah papra mosolygott.

Kwadwo arca felragyogott.

– Nono, missis, ahhoz túl fekete a bőröm… – felelte jóindulatúan, bár tudta, hogy Deirdre nagyszülei az apai ágán legalább olyan feketék voltak, mint ő maga.

Deirdre azonban inkább az édesanyjára hasonlított, és Fortnamék nem verték nagydobra a lány származását. Nora és Doug leányának számított – bár titokban másról is suttogtak az emberek. Aki annak idején nem hallott a dologról, az amúgy is kételkedett a szóbeszédben.

– Pont jó vagy így, Kwadwo! – nevetett Deirdre. – Megsérültél?

A lány a férfi kezére mutatott, és leszállt a nyeregből. Quentin ajánlkozott, hogy segít neki, de szándékosan meg sem hallotta. Az öreg istállómester a fejét csóválta, közben a parókája hosszú fürtjei szálldosni kezdtek.

– Nem, missis. Az én kezem kérges és érzéketlen… ahogyan a te… ahogyan az ön keze is az lesz nemsokára, ha nem vesz fel lovaglókesztyűt, amikor kilovagol…

Valószínűleg folytatta volna a korholást, ha nem éppen akkor érkezett volna meg Warringtonék hintója. Gyorsan odahívott néhány szolgát, akik elvezették Alegríát és Keensley barna lovát, miközben az öreg istállómester a vendégekkel foglalkozott.

– Mrs. Warrington, Lord Warrington backra! – Kwadwo bemutatta a híres hajlongását. – Köszönteni önöket a Kaszkarilla ültetvényen! Jó útjuk lenni? Nem lenni túl meleg a hintóban? Jimmy, te semmirekellő, nem gondolni missis arcszínére ebben a hőségben…

Deirdre elmosolyodott, amikor észrevette Quentin rosszkedvű arckifejezését. Az idős szolga újra virtuózan játszotta a szerepét, a fiatalember azonban nem találta viccesnek. Egyáltalán, ez a Quentin Keensley… Deirdre a fejét csóválta a saját butasága miatt. Hogyan is állhatott vele szóba! Rá sem nézett többé a férfira, miközben Quentin a házhoz kísérte. Deirdre reménykedett, hogy felvilágosult, okos kísérőre lelt, amikor a férfi az Európában tett utazásairól mesélt neki. Most azonban kibújt a szög a zsákból: ő is csak egy felfuvalkodott kis cukorbáró, aki azonnal a korbácshoz nyúl, ha egy védtelen rabszolgával találkozik. Aki minden fekete bőrű embert ostobának tart.

Még lovagolni sem tud rendesen!

elol Második fejezet hatul

Nora Fortnam a fogadószobák előtt várta a vendégeket. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és dühöt, amikor Deirdre végre megjelent – a lánya persze bűntudatosan nézett rá. Keensley kísérete nélkül valószínűleg a konyhaajtón ment volna be a házba, hogy gyorsan és észrevétlenül bejusson, de a lovagjával az oldalán ez persze nem ment – szerencsére még ő is betartotta az etikett alapvető szabályait. Bár a fiatalember pillanatnyilag nem tűnt éppen túlságosan előkelőnek. Nora észrevette, ahogyan a szolga méltatlankodva pillant Quentin öltözetére. Keensley ünnepi ruháján nyomott hagyott az előbbi lovaglás: a kék brokátzakója és a hozzá illő térdnadrág vöröslött az út porától. Azonkívül hiányzott a háromszögletű kalap is, amelyet a divat megkövetelt volna. Egy úriember nem jelent meg egy társasági eseményen kalap nélkül a hóna alatt, ezért Keensley zavarban is érezte magát. A Fortnam-házban azt inkább elnézték, hogy nem púderezte be rendesen a haját, hiszen a ház ura sem követte ezt a divatot.

– Dede, hol voltál? – fordult Nora a lányához. – Már régóta felöltözve itt kellene állnod mellettem, és köszöntened a vendégeket! Végül is te vagy az ünnepelt! Inkább meg sem kérdezem, hogy hol és kivel voltál! – Deirdre lovaglóruhája és kibomlott haja teljesen feleslegessé tette a kérdést.

Nora majdnem megsajnálta a lánya kísérőjét, de nagyon dühös volt a késés miatt. A férfi valószínűleg reménykedett, hogy flörtölhet a lánnyal, Nora azonban nem aggódott emiatt: Deirdre eddig még minden lovagjának kosarat adott. Jobban érdekelte a lovaglás, mint a tiltott légyottok.

– Mr. Keensley, jobb lenne, ha ön is felfrissítené magát!

Nora egy szolga után nézett, aki segít majd Quentinnek, és elküldött két fekete fiút, hogy keressék meg a férfi kalapját. Deirdre gyorsan elmondta nekik az útvonalat, amelyet Keensley- vel bejártak. Vidámnak tűnt, bizonyára jól szórakozott az egészen.

Nora felsóhajtott. Fiatalkorában ő maga is vadóc természetű volt, és még most is szívesen vágtázott. Amikor annyi idős volt, mint a lánya, azért jobban odafigyelt a formaságokra – vagy legalábbis úgy tett… Elmosolyodott, amikor a saját csínytevéseire gondolt, de még épp idejében visszafogta magát. A kisasszony így is reménytelenül el volt kényeztetve, csak olaj a tűzre, ha azt látja, hogy anyja még egyet is ért vele.

– Most már igyekezz, Deirdre, szükségem van rád! – szólt rá szigorúan a lányára. – Majd később beszélünk a viselkedésedről… Lehetetlen dolog, hogy csak úgy eltűnsz Mr. Keensley-vel!

Deirdre bocsánatkérően mosolygott.

– Jaj, ne veszekedj már, mami! – kérlelte az anyját, és megcsókolta, azután utálkozva vakargatta a púdert az ajkáról. – Majd később csatlakozom. Majd ha mindenki megérkezett, lelibegek a lépcsőn, hogy mindenki csodáljon.

Azzal felállt és táncolni kezdett, mintha máris magas sarkú cipőben és fűzőben lenne.

Nora próbált komoly maradni, de nem egészen sikerült neki.

– Először a szobádba libegj! – mondta békítőleg. – A lányok már várnak rád, hogy felöltöztessenek. Szólj nekik, hogy siessenek. Nem szórakozásból rendezzük ezt az estélyt, kislányom. Ma vezetünk be a társaságba, jó lenne, ha megpróbálnál illően viselkedni…

Nora már régen ünnepi ruhában volt – és imponáló látványt nyújtott. Bár már elmúlt negyvenéves, és három gyermeket szült, még mindig karcsú volt. Aznap még szorosabbra is húzta a fűzőjét, mint máskor. Egyébként utálta ezt a ruhadarabot, és a napi munka során nem is hordta. Értett a gyógyászathoz, és fehérek és feketék számára is orvos helyett gyógyított az ültetvényükön, és sokszor a szomszédos ültetvényeken is. Ilyenkor jobb szerette a könnyű pamutruhákat. Deirdre születésnapján azonban elegáns, sötétzöld selyemruhát viselt aranyszegéllyel, művészien feltűzött haját bepúderezte, és a divatnak megfelelően kisminkelte magát. Remélte, hogy a férje is hajlandó lesz engedni a módinak, de nem voltak illúziói. Az ültetvényes és sikeres ügyvéd jól szórakozott rajta, ha sokkolhatta egy kicsit a szomszédait, megszegve a konvenciókat. Doug Fortnam jobban szerette a bricsesznadrágot a térdnadrágnál, parókát pedig csak a bíróságon hordott, és dús, szőke haját sem púderezte fehérre.

– A tapasztalat szerint – szokta mondogatni – az ember megőszül, ha elég sokáig él; én pedig szeretném megvárni ezt. A halotti sápadtság is magától eljön majd. Nem áll szándékomban siettetni a dolgot, és fehérre festeni az arcomat.

Nora teljesen egyetértett a férjével, de aznap fontosabb volt, hogy jó benyomást keltsenek, mint a saját meggyőződése a divatról. Ez az ünnepség fontos volt Deirdre számára – még ha a lány ezt nem is látta be, és Doug is csak bizonyos mértékben. Nora azonban mindenre odafigyelt, így nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy Deirdrét az a veszély fenyegeti, hogy elszigetelődik a jamaicai előkelő társaságtól. A múlt évben sok bált és fogadást tartottak Kingstonban és a környező ültetvényeken, amelyeken a fiatal lányok is megjelenhettek. Ez a szokás angliai tradícióra vezethető vissza, ahol az ifjú hölgyeket tizennyolc éves korukban a hagyományoknak megfelelően bemutatták a királynőnek. Ettől kezdve már házasulandó korban voltak, és a megfelelő fiatalemberek udvarolhattak nekik. A gyarmatokon ezt a szokást a saját, különleges viszonyokhoz igazították – akinek a lánya elérte ezt a kort, bált rendezett, amelyre meghívták az ismerősöket fiaikkal és lányaikkal együtt. Ezeken az alkalmakon találkoztak az egymástól távol fekvő ültetvényeken élő fiatalok, és megismerkedhettek egymással. Az egész persze a házasságok előkészítésére ment ki.

Nora már lassan egy éve várta, hogy a lánya is meghívásokat kapjon, de azok rendre elmaradtak. A kingstoni előkelő társaság képviselői ugyan nem mondták ki nyíltan Fortnaméknak, és bizonyára le is tagadták volna, hogy kétséges származása miatt közösítik ki. Már gyerekkorában „kifelejtették" a meghívásokból, az eladósorba ért lányoknak rendezett bálok esetében pedig már nyilvánvalóvá vált. Deirdre Fortnam láthatóan nemkívánatos személy volt.

Nora egy ideig csendben figyelte a dolgot, azután elhatározta, hogy tesz is valamit. Deirdre tizennyolcadik születésnapja jó alkalom volt rá, hogy megrendezzék a legpompásabb bált, amelyet Kingston és Spanish Town vidéke valaha is látott. Aki pedig aznap eljött a Kaszkarilla ültetvényre, többé nem tehette meg, hogy ne hívja meg a lányt a saját báljára.

Doug még mindig hitt a véletlenekben, de azért felvetette, hogy az emberek majd nem jönnek el a fogadásra, hogy továbbra se kelljen meghívniuk Deirdrét. Nora azonban nem osztozott a férje félelmében. A Kaszkarilla ültetvény túl nagy és értékes volt, Doug pedig ismert és keresett ügyvéd volt, a nemzetközi kereskedelmi jog szakértője, ezért senki sem kockáztathatott meg egy ekkora sértést. A meghívott vendégek eljönnek, és remélhetőleg maguk is meggyőződnek róla, hogy Deirdre Fortnam gyönyörű és jól nevelt lány! Ha az ifjú hölgy végre méltóztatik megjelenni… és ha nem lesz több csínytevése, mint például, hogy kilovagoljon a szomszédos ültetvényeken élő fiatalemberekkel.

Deirdre a ház első emeletére sietett, és örült, hogy közben senkivel sem találkozott a bálterem felé menet. A vendégszobák már megteltek, a Kingstonból és a Kék-hegységből érkező első vendégek már a délelőtt folyamán megjöttek. Fortnaméknak ez természetes volt – túl messze laktak egymástól a rövid látogatásokhoz, és ha a háztartást jól szervezték, ez alig jelentett többletmunkát a vendéglátók számára. Egyik ültetvényen sem hiányzott ehhez a személyzet – a Kaszkarilla ültetvény cselédei pedig különösen jól képzettek voltak. A fiatalabbak már az ültetvényen születtek, és Adwea, a szakácsnő, akit mindenki szeretettel Adwe mamának hívott, már korán szigorú felügyelete alá vette őket. Norával együtt, aki megfelelő képzést kapott társasági illemből, és Carrie, az első szobalány segítségével, Adwea kiváló konyhalányokat, cselédeket és szolgákat képzett ki, akik a család és a vendégek rendelkezésére álltak.

Deirdrére három fekete lány várt, aki már izgatottan kémlelték, jön-e.

– Missis, most aztán igyekezzen!

Amali, a lányok közül a legidősebb, a lovaglóruhát próbálta levenni Deirdréről. Genet, a második cselédlány, meleg vizet és egy szivacsot tartott készenlétben, hogy Deirdre megmosdhasson és felfrissülhessen. Deirdre élvezettel érezte, hogy a víznek rózsa- és levendulaillata van, a cselédek valószínűleg néhány csepp virágeszenciát tettek hozzá. A lány gyorsan megfürdött, miközben Amali és Genet már előkészítették a selyem fehérneműjét, harisnyáit és az elengedhetetlen fűzőt.

A társaságbeli hölgyek maguk nem használták a fürdőszivacsot. Szinte valamennyien a fekete cselédekre hagyatkoztak a testápolás során. Nora azonban mindig nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy Deirdre önálló legyen. Szinte kínosnak érezte, hogy testének legintimebb részeit felfedje a cselédek előtt, és ezt a szégyenlősségét továbbadta a lányának is. Deirdrének nem volt saját szobalánya – pedig élvezte, ha hercegnőként kezelték.

Kinah, a harmadik cselédlány a fodrászkodáshoz értett. Ragaszkodott hozzá, hogy kibontsa Deirdre haját, és kikefélje, mi­előtt felöltöztette a lányt.

– Nagyon koszos, missis, és ha a vörös homok a fehér ruhát éri…

Deirdre vihogni kezdett: Quentin Keensley poros ünnepi ruhája jutott az eszébe, és mindjárt el is mesélte a cselédlányoknak, hogyan maradt alul a férfi a lóversenyben. Azok pedig vele nevettek. Főleg a vele azonos korú Amalit kezelte inkább Deirdre barátnőként, és nem cselédként.

– De ha így bánik a fiatalemberekkel – vetette fel a cselédlány –, akkor soha nem talál magának férjet, missis! Hiszen ön olvasta fel nekünk mindig: egy lány legyen szerény és gyengéd, és barátságos. Semmi sem állt a könyvben a lóversenyről!

Deirdrének sok könyve volt Angliából, mind azzal foglalkoztak, hogyan viselkedjen egy ifjú hölgy az előkelő társaságban. Nora kötelességtudóan megrendelte a könyveket – rossz lelkiismerete hajtotta. Pontosan tudta, hogy túlságosan szabadjára engedte a leányát és két fiatalabb fiát. A Fortnam gyerekek a rabszolgák csemetéivel együtt játszottak a konyhában, a kertben és a rabszolgaszálláson. Tudtak úszni és lovagolni, a tengerparton, az erdőben és a cukornádföldeken töltötték az időt. Deirdre csak tizenöt esztendős korában kezdett el rendszeresen cipőt hordani.

A lány házitanítója, az érzékeny skót Ian McCloud sem vette komolyan a szigorú nevelést. A férfi már akkor sem tudta véghezvinni az akaratát, amikor Doug eredetileg a rabszolgák felügyelőjeként alkalmazta. Ez tökéletesen meg is felelt Fortnamék elképzeléseinek. A feketék a Kaszkarilla ültetvényen igazából kitűnően eligazodtak Kwadwo vezetése alatt. Doug azonban egy idő elteltével kénytelen volt alkalmazkodni a szomszédság elvárásaihoz, akik a felügyelő nélküli rabszolgaszállásban a közrend veszélyeztetését látták. Így tehát Doug felvette McCloudot, aki az első éveket leginkább olvasással vagy egy pálmafa alatt álmodozva töltötte – miközben a felesége, Priscilla önjelölt médiumként szellemeket idézett. Ian úr, ahogyan a feketék hívták, a Fortnam gyerekek tanításában találta meg igazi hivatását. Először Deirdrét, majd a lány öccseit tanítgatta. Doug nem küldte el Angliába a gyermekeit tanulni, hiszen neki sem voltak éppen szép emlékei az internátusról. Ha Thomas és Robert később majd tanulni szeretnének, még mindig elutazhatnak az anyaországba.

– De a lovaglásról annál több – válaszolta Deirdre, miközben Kinah a lány hajával foglalatoskodott. – De csupa butaság! A gavallérnak ügyelnie kell rá, hogy a hölgye a legszelídebb és leglassabb lovat kapja… Úgy tűnik, Angliában csupán szórakozásból lovagolnak az emberek, és nem azért, hogy oda is érjenek valahova!

Anyja sokat mesélt neki a St. James’s Parkban tett lovaglásairól és a skóciai vadászatokról. A fiatal lány biztosan élvezné a vadászatot lóháton. Itt, Jamaica szigetén azonban Nora megtiltotta a lányának, hogy hasonló eseményeken vegyen részt. Kingston környékén nem vadakra vadásztak, hanem fekete kisfiúkra, akik szórakozásból elbújtak a lovasok elől. A gyerekek ugyan mókásnak találták a dolgot, Nora azonban megalázónak tartotta az egészet. Dougnak pedig a rabszolgavadászatok jutottak az eszébe, amelyeken az apja mindig szívesen vett részt. A menekülő feketéket kutyákkal és lovakkal üldözték – hogy drákói szigorral megtorolják a szökésüket. A játékos „lovas vadászatok" arra is szolgáltak, hogy az állatokat erre idomítsák.

– Én biztosan nem megyek feleségül olyan férfihoz, aki előtt a félénk ostoba libát kell játszanom, aki nem tud lovagolni! – folytatta Deirdre. – A férjem fogadjon el olyannak, amilyen vagyok.

Amali visszafogottan nevetett. Tudott pár dolgot Deirdre történetéről – a rabszolgaszálláson sokkal több részlet keringett Nora Fortnam elrablásáról és Deirdre vér szerinti apjához, Akwasihoz fűződő viszonyáról, mint a kingstoni finom úri társaságban. Deirdre szerencsésnek mondhatja magát, hogy egyáltalán válogathat a fehér backrák fiai között. Ugyanúgy végezhette volna szolgálóként is. A törvény előtt a szökött rabszolga leánya feketének számított – pár évvel azelőttig az ültetvénytulajdonosok még szabadságlevelet sem állíthattak ki a munkásaiknak. Időközben ez megváltozott. Kwadwo és Adwea felszabadultak – és valahol Deirdre nevelőapja, Doug Fortnam szekrényeiben is hevert egy, a kormányzó által aláírt papír, amely bizonyította a lány szabadságát. Ez szabadságot ugyan adott Deirdrének, de ettől még nem feltétlenül érdeklődtek iránta jobban az olyan fiatalemberek, mint Quentin Keensley.

Amali intett ifjú úrnőjének, hogy álljon fel, és ráadta a fűzőt. Gyorsan ment, mert Deirdre karcsú volt, így valójában szüksége sem lett volna erre a segédeszközre. De ha egyszer a darázsderék volt a divat, amelyet halcsontból készült fűzővel alakítottak ki! Deirdre felnyögött, amikor Amali szorosabbra húzta a madzagot.

Végül a cselédek rásegítették az abroncsszoknyát és egy hosszú, hófehér ruhát, majd egy világoszöld szalagos kabátkát adtak rá. Deirdre rendezetlen haja ellenére lélegzetelállítóan festett.

Amali rámosolygott úrnőjére és barátnőjére. Szerencsére szép volt. Ahogyan Adwe mama szokta mondani… a férfiak nem gondolnak majd a lány származására, ha megpillantják és udvarolni kezdenek neki. A családjuk pedig nem meri majd megsérteni Doug Fortnamet azzal, hogy kategorikusan visszautasítják a lányát.

Legalábbis Fortnamék és cselédjeik ezt remélték. Senki sem volt a Kaszkarilla ültetvényen, aki rosszat akart volna a lánynak.

– Sminkelésre viszont már tényleg nem maradt időnk!

Sokáig tartott, amíg Deirdre engedetlen hajfürtjeit laza copfba fonták, és narancsvirágokat tűztek bele. Deirdre tiltakozni kezdett, amikor Genet végül a sminkkészlet felé nyúlt.

– De a missis úgy véli…

Genet kétségbeesetten nézett a lányra, és még mondani akart valamit, bár erőtlenül. A fekete lányok számára teljesen értelmetlennek tűnt, hogy még púdert is tegyenek a fehérek amúgy is világos arcbőrére. Deirdre esetében sem volt értelme. A világ összes sminkje sem tehette volna szebbé a lányt annál, amilyen volt. A bőre sima volt, és tiszta, a természetes bőrszíne sokkal jobban illett a fehér bemutatkozó ruhájához, mint a mesterséges sápadtság.

– Ó, mami nem gondolja komolyan! – válaszolta Deirdre, és felállt. – Csodásan csináltátok! – dicsérte meg a lányokat. – Most menjetek le, és szóljatok a ceremóniamesternek, hogy indulok, rendben? És persze anyámnak is. Nagyszerű belépő lesz!

A magas sarkú, elegáns selyemcipőben Deirdre valóban kissé kacéran lépkedett, ahogyan azt az édesanyja előtte megmutatta neki. Sajnos szörnyű lesz egész este ebben a cipőben szaladgálni… Deirdre azonban tudta, hogy ettől nem menekülhet meg. Felvihogott, amikor arra gondolt, milyen lenne mezítláb megjelenni a bálon.

Deirdre ünnepi ruhájában követte a cselédeket a folyosóra, és miközben azok hárman már a lépcsőn mentek lefelé, ő egy pillanatra még megállt a finoman faragott lépcsőfordulóban, hogy onnan vessen egy pillantást a teremre.

– Deirdre, milyen gyönyörű vagy! – hallotta meg hátulról a nevelőapja hangját. – Ma különösen emlékeztetsz édesanyádra! Emlékszem rá, amikor először láttam őt. Karácsonykor történt. Lefelé jött a lépcsőn, és gyönyörű volt… Azonnal belészerettem. Ma este mindegyik fiatalember fejét elcsavarod majd! Vigyázz, nehogy összeverekedjenek miattad!

Doug Fortnam csibészesen rámosolygott. Ő is éppen a vendégek felé indult, de most meg kellett állnia, hogy nyugodtan szemügyre vehesse a nevelt lányát. A férfi kissé szögletes arcát már apró ráncok barázdálták, amelyeket a nap és a szél rajzoltak barna bőrére. Az arca azonban ugyanolyan fiatalos és karakán volt, mint amikor Nora beleszeretett.

– Te is nagyon jól nézel ki! – viszonozta Deirdre a bókot. – Kifenve-kikenve. Attól tartok, meg sem ismertelek volna a tömegben.

Doug elnevette magát a kis tréfán. Meghajolt felesége akarata előtt, és magára kényszerítette a térdnadrágot, a selyemharisnyát, a csipkezsabót és a brokátzakót. Leginkább a csatos cipőt esett nehezére felvenni. Doug piperkőcnek és kínosan érezte magát a ruhájában – azt sem értette, miért kell a saját házában a hóna alatt tartania a háromszögletű kalapot. Azonban kivételesen engedett az uralkodó divatnak, és még dús, szőke haját is bepúderezte, nyakán összefogva egy csattal.

– Akkor először maradj mellettem, amíg megszokod a látványt – felelte a férfi szemét hunyorítva, és Deirdre felé nyújtotta a karját. – Szabad, hercegnőm?

Deirdre elmosolyodott, és apjába karolva elindult lefelé a lépcsőn a bálterem felé. A kizárólag erre szerződtetett ceremóniamester a lépcső alján készen állt rá, hogy bejelentse őket.

– Mesdames, Messieurs… a vendéglátójuk, Douglas Fortnam és az est fénypontja, a bájos Miss Deirdre…

A fiatalembereknek a teremben elállt a lélegzetük, amikor megpillantották a lányt. Egészen biztosan egyikük sem tűrné el, hogy a szüleik „elfelejtsék" meghívni a következő ünnepségre.

elol Harmadik fejezet hatul

Kész. Bonnie még egyszer átfutotta tekintetével az úr két szobáját, amelyek takarításával éppen most végzett. Azonban minden fáradozása ellenére még mindig ütött-kopottnak tűntek. Pedig ő tényleg mindent megtett. Szerette, ha az apró kikötői településen lévő ház kicsit otthonosabb.

Skip Dayton, a backra, viszont nem sokat törődött a bútorokkal az ágyon, asztalon és a néhány primitíven összebarkácsolt széken kívül. Még csak gondolni sem lehetett függönyre, asztalterítőre vagy akár tiszta lepedőre.

Tiszta, illatos lepedők – Bonnie erről álmodozott. Gyűlölte a backra koszos ágyát. De most nem akart erre gondolni. Még csak kora reggel volt. Még sok idő, amíg az ura újra megkívánja őt. Talán aznap békén is hagyja… Bonnie ezért imádkozott volna, ha nem mondott volna már régen le arról, hogy az istenek segítségét kérje. Nem pazarolta az erejét kilátástalan fáradozásokra, eddig egyetlen imája sem került meghallgatásra.

Azonnal pihennie kellett, az elmúlt éjszaka szörnyű volt. Felnyögött, miközben felállt. Térden állva súrolta fel a padlót – másképpen nem lehetett eltávolítani a bagómaradékokat, amit a backra hezitálás nélkül kiköpött. Emiatt örült, hogy nincsenek szőnyegek… Bár Bonnie legalább puhára esne, ha, mint ahogyan a múlt éjjel, a backrának eszébe jut, hogy a padlóra dobva büntesse meg, vagy ott tegye magáévá – utána olyankor is minden porcikája sajgott. A vastag fapadlók kőkemények voltak, ráadásul szálkák fúródtak a hátába, olykor egészen mélyen, napokig tartott, amíg kilökődtek a gennytől.

Bonnie próbált megkapaszkodni a konyhaasztalban, minden elsötétült előtte, amikor talpra állt. Legszívesebben elbújt volna pár órára a backra üzlete mögötti rejtekhelyén, ahova általában menekült. Talán ha lefekszik, abbamaradnának a fájdalmai. Másrészt persze az a pajta sem volt túl otthonos. Szörnyű bűz terjengett a vágóállatok ürülékétől, amit a backra egyszerűen ott hagyott a víz mellett, és éppen aznap reggel a ház elé dobott néhány állatbőrt és belsőséget is. Daytont nem zavarta az állatbőrök kiszáradásával és a belsőségek rohadásával járó szag. Ahogyan a juhok, kecskék és marhák bőgése sem, amelyeket koszos karámokban tartott, mielőtt levágta őket, és a milliárdnyi légy sem. A többi lakó sem panaszkodott, mert a mészárszék a település legszélén volt, utána már csak a Nagy-Kajmán érintetlen homokos tengerpartja következett.

Aznap Bonnie-t sem érdekelték volna a körülmények, csak végre legyen egy kis nyugta. A backra előző este részegen jött haza. Ez gyakran előfordult, de ezúttal a kikötői primitív lebujokból hazafelé tartva még benézett Máanuhoz is randalírozni. Skip Dayton ezek alatt az éjszakai kalandok alatt „udvarlást" értett. Máanu, a település vegyeskereskedésének tulajdonosa azonban zaklatásnak érezte. Ennek megfelelően fogadta a férfit, és a fejére borította egy éjjeliedény tartalmát – Máanu fia, Jefe is ott volt. Bonnie szíve mindig hevesebben vert, amikor Jefére gondolt. Nagy volt, és magabiztos… mindig megvédte az anyját. Bonnie is szeretett volna egy ilyen védelmezőt, múlt éjjel nagy szüksége lett volna rá.

Skip backrának a Máanunál tett látogatás után felforrósodott a vére, ahogyan a férfi mondani szokta, és csak Bonnie volt a közelben, hogy kielégíthesse a vágyait. Ő kapta a büntetést is, amit pedig a backra szerint Máanu érdemelt a makacsságáért. A férfi olyan durván megütötte, ahogyan még szinte soha. Minden porcikája sajgott, de természetesen nem vonhatta ki magát a munka alól, mert ezzel újabb verést kockáztatott. Ezért korán felkelt, ahogyan máskor is, megetette az állatokat, kitakarította a házat – és még be is kellett vásárolnia.

Egy kicsit jobb kedve lett, amikor útnak indult. Szívesen ment el Máanu boltjába, beszélgetett az asszonnyal, és remélte, hátha Jefe is ott van. A fiatalember küldöncként dolgozott a kikötői negyedben, és alkalmi munkákat vállalt. Sok pénzt nem keresett ugyan, és nem is teljes munkaidőben dolgozott, de a feketék alig kaptak a Kajmán-szigeteken jól fizetett munkát. A rengeteg rabszolga ingyen elvégezte az alacsonyabb rendű munkákat. Az ültetvények a fehérek tulajdonában voltak – ahogyan a kis kikötő körüli szegényes üzletek többsége is. Persze a legtöbben alig dolgoztak – Skip backra legalább maga vágta le az állatokat ahelyett, hogy betanított volna rá egy feketét. Valószínűleg félt a feketék kezébe adni az éles késeket az állatok megnyúzásához és kibelezéséhez. Nyilván nem ok nélkül! Ha úgy bánna egy férfival, ahogyan Bonnie-val teszi… a lány élvezettel képzelte el, hogyan védekezne egy rabszolga a böllérkéssel… Gyakran voltak erőszakos fantáziái. Szívesen gázolna a vérben, ha az a backra vére lenne…

De most össze kell szednie magát. Senkinek sem használ ezzel az álmodozással. Inkább azon törte a fejét, mire van szüksége. Gondolni sem mert rá, mi történik, ha netán elfelejt egyet is azok közül, amivel a backra reggel megbízta.

Végül kiment a hentesbolt melletti elhanyagolt házból, ahol Skip Dayton éppen egy kikötőmester feleségének mért le egy darab szűzpecsenyét. Mrs. Benton személyesen ment el bevásárolni – valószínűleg, mert magányos volt és unatkozott. Kevés tisztességes asszony volt a településen. A Nagy-Kajmán kikötőjében élő nők rabszolgák vagy szajhák voltak – gyakran egyszerre mindkettők. A két bordélyházban, amelyekben a készleteket felvevő hajók matrózai szórakoztak, szinte kizárólag fekete asszonyok és mulatt lányok dolgoztak. Egy fehér asszony és a lánya, akiket valahogyan ide sodort a sors, egy kocsmát üzemeltettek, de ők sem voltak prűdek! Nem lettek volna jó társaság a derék Mrs. Benton számára!

És akkor ott volt még Máanu is, vagyis inkább „Miss Máanu". A magas, középkorú, de még mindig szép fekete asszony ragaszkodott ehhez a megszólításhoz. És meg is érdemelte azt – Miss Máanu nem a backráknak dolgozott. Miss Máanu szabad volt! Bonnie kezdetben el sem hitte. Azt gondolta, Jefe csak henceg, amikor megismerte a fiút, miután a backra megvásárolta. Bonnie akkoriban tizenkét éves volt, és ahogyan az előző backrája mondta, az ültetvényen semmire sem lehetett használni. A cukornádföldeken nem lehetett alkalmazni, ahhoz pedig, hogy cselédként dolgozzon, nem kapott megfelelő neveltetést, és az illemtant sem ismerte. Bonnie azon töprengett, vajon miért hozták az anyjával a Kajmán-szigetekre, és miért nem hagyták ott egyszerűen a jamaicai ültetvényen, ahol született. Valószínűleg a jamaicai backrának annyira elege lett az anyjából, hogy a lányával együtt meg akart szabadulni tőle. Tilly, Bonnie édesanyja lopott, megpróbálta elcsábítani a felügyelőt, és megsebesítette saját magát, hogy ne kelljen dolgoznia – egyszer pedig a machetével rátámadt a rabszolgaszállás szakácsnőjére, mert úgy érezte, hogy az igazságtalanul bánik vele. Ezután a backra a többi büntetést érdemlő rabszolgával együtt a Nagy-Kajmán-szigetre küldte, ahol Tilly azzal hencegett, hogy micsoda bátor szabadságharcos volt.

Bonnie ezt nem hitte el. Már nem emlékezett pontosan a jamaicai ültetvényre, még túl kicsi volt akkoriban. De még pontosan tudta, hogyan mutatkozott be az édesanyja a Kajmán-szigeteken. Tilly egyáltalán nem volt bátor, és nem is vágyakozott különösebben a szabadság után. Bonnie szerint egyszerűen csak bolond volt. Mindig a bajt kereste – ha éppen nem akaszkodott rá fehér vagy fekete férfiakra –, és nem tudott szitkozódás és ellenkezés nélkül dolgozni. A lányával sohasem törődött, a kislány tetvesen és éhezve, rettegve üldögélt a kunyhóban, amíg az egyik felügyelő észre nem vette, és szólt a backrának, aki végül elvitte a település piacára. Valószínűleg először egy bordélyháznak ajánlotta volna fel, de Skip Dayton éppen akkor jött rá, hogy szüksége van egy cselédre.

Bonnie volt a legolcsóbb, akit meg tudott venni, így hát a férfi lecsapott rá, és nagyon elégedett volt a vétellel.

A lehető legjobban végezte el a házimunkát, nem akart olyan lenni, mint az anyja. Daytonnál legalább az étel jó volt. Ugyan a kislánynak magának kellett főznie, és eltartott egy ideig, amíg megtanulta, és közben sok verést is kapott. De bőven volt hús, és a backra nem bánta, hogy Bonnie zöldségeket is termesszen, ahogyan Miss Máanunál látta. Jefe segített neki dugványozni. A fiú akkoriban tizenhárom-tizennégy éves lehetett, akkor mesélt neki a szabadságleveléről. Ő és az édesanyja is szabadok, önállóan gondoskodnak magukról. Máanu nemcsak vezeti a vegyeskereskedést, hanem ő a tulajdonosa is. Bonnie alig győzött álmélkodni.

Miközben újra csak azon gondolkodott, vajon milyen érzés lehet szabadnak lenni, Bonnie a poros utcákon lépkedett. Az itteni házak mind olyanok voltak, mint a gazdájáé: faházak verandával vagy anélkül, néhányat apró faragások díszítettek, máshol egyszerű deszkabódék álltak. Eredetileg mindegyiket tarkára mázolták, a nap azonban hamar kifakította a festéket, és csak a bárok és bordélyok, a kisebb üzletek vagy műhelyek tulajdonosai vették maguknak a fáradságot, hogy rendszeresen újramázolják az épületeket.

Nagy-Kajmán nem éppen a Karib-térség gyöngyszeme, bár a tengerpartja csodaszép, hófehér és végtelen hosszú, a tenger pedig zöldes-kékesen ragyog a napsütésben. A tenger meleg és halban gazdag – Bonnie még emlékezett rá, hogy Jefével karácsony napján egyszer halászni mentek. Karácsonykor a rabszolgáknak szabadnapjuk volt – legalábbis az ültetvényeken. Skip Daytonnak azonban csak egyszer jutott eszébe, hogy szabadnapot adjon Bonnie-nak. Csodás volt. A vízben pancsoltak, és dárdával nyársalták fel a halakat, majd a partra dobták őket. Jefe megfogott egy óriási teknőcöt is, korábban erről az állatról nevezték el a szigeteket Las Tortugasnak.

Bonnie azonban nem akarta, hogy Jefe megölje az állatot. Mindig megsajnálta a teknőcöket, amikor a matrózok és a kikötői munkások ládákban a hajók sötét gyomrába vitték őket. Egy ideig könnyen életben lehetett őket tartani, így a tengerészek mindig ehettek friss húst. A teknőcök vadászata és eladása jelentette a halászok fő bevételi forrását a Kajmán-szigeteken. A lány azonban nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy hogyan érezhetik magukat az állatok – sötét ládákban, mozgás és eleség nélkül napok és hetek alatt, miközben semmi mást nem tehettek, mint hogy a halálukra várjanak.

Bonnie-t kirázta a hideg, és behúzta a fejét, amikor elhaladt az egyik bordélyház mellett. Bármennyire is szívesen gondolt vissza arra a tengerparton töltött napra – valójában gyűlölte a Kajmán-szigeteket. Máanu helyében soha nem költözött volna ide – egyszer meg is kérdezte Jefétől, hogy egy szabad fekete, aki előtt nyitva áll az egész világ, miért költözik éppen a gyarmatoknak ebbe az eldugott sarkába.

– Az apám miatt – válaszolta Jefe, Bonnie pedig még mindig jól emlékezett a büszkeségre a fiú tekintetében.

A fiú állandóan az apjáról, Akwasiról beszélt. A büszke ma­roonról, az igazi szabadságharcosról, a hatalmas Nanny királynő, Granny Nanny bizalmasáról, aki a jamaicai Kék-hegységben megalapította és megvédte a szabad feketék városát.

– Úgy éltek ott, mint Afrikában az ashantik, a nagy harcosok nemzetsége. De apám volt köztük a legnagyobb! Földdel, két vagy három feleséggel, akik neki dolgoztak. Afrikában minden férfinak több felesége van, tudod, minél több, annál büszkébb lehet magára! Akwasit mindenki tisztelte – parancsolt a maroonoknak, amikor megtámadták az ültetvényeket, és rengeteg rabszolgát felszabadított… Ő volt Granny Nanny legjobb harcosa…

Jefe szeme ragyogott, miközben apja csodás életéről beszélt a Kék-hegységben. Bonnie szinte hallani vélte a dobokat, amelyek ritmusára az asszonyok esténként Akwasi előtt táncoltak, és a kürtszót, amely harcra hívta a maroonokat, ha az angolok vagy az ültetvényesek megpróbálták meghódítani a Köves-folyó partján fekvő bevehetetlen várost.

Jefe apja mindig sikerrel védte meg a várost, amíg a maroonok legendás királynője végül békét nem kötött a fehérekkel – amibe Akwasi nem akart beleegyezni. A fiú szerint elhagyta Nanny Town városát, ahogyan a szabad feketék nevezték a