Non nobis Domine

A hónapok elnevezése a XIII–XIV. században

Január – Boldogasszony hava

Február – Böjtelő hava

Március – Böjtmás hava

Április – Szent György hava

Május – Pünkösd hava

Június – Szent Iván hava

Július – Szent Jakab hava

Augusztus – Kisasszony hava

Szeptember – Szent Mihály hava

Október – Mindszent hava

November – Szent András hava

December – Karácsony hava

A középkori imaórák

¹

Matutinum – hajnali 2:30 és 3 óra között

Laudes – reggel 5 és 6 óra között

Prima – 7:30 körül

Tercia – 9 óra körül

Sexta – ebédidőben

Nóna – délután 2 és 3 óra között

Vesperás – 4:30 körül

Kompletórium – 6 óra körül

Abavus

Az Úr 1218. éve

Valahol Szíriában

inic Csend volt. A forró, kietlen síkságon fáradt sereg gyülekezett. A nap lassan delelőre hágott, s az ezer meg ezer páncél úgy verte vissza forró, bántó fényét, akár a zavaros víztükör.

A láthatáron valami mozgolódott. Mintha a semmiből bukkanna fel, sötét sáv jelent meg messze keleten, és egyre csak közeledett.

– Jönnek! – kiáltotta egy izgatott hang. – Jönnek a hitetlenek!

Száraz szél támadt, mintha csak a moszlimokkal érkezett volna, és a keresztesek serege zúgolódni kezdett. A lovak megérezték gazdáik feszültségét: idegesen kapkodták a fejüket, nem akartak nyugton maradni. Az iménti hang újra felcsapott:

– Nézzétek! – mutatott északra a kiáltó, egyre csak a nyakát nyújtogatva.

Észak felől sűrű porfelleg közeledett, vagy négyszáz pata ütemes dobogásától kísérve. A föld mélyen dübörgött a lovak nehéz léptei alatt, és nemsokára egy lobogó tűnt elő a fergetegből. Az egyszerű zászlót két sáv alkotta: felül fekete, alul fehér.

– Jönnek, itt vannak! – harsogták egyre többen. – Jönnek az oroszlánok!

A porfelleg közelebb ért, hamarosan tisztán ki lehetett venni, kiket rejt: nagy csapat lovas léptetett a lobogó alatt, mind fehér ruhában, mellükön vörös kereszttel.

Legelöl hatalmas, fekete csatamén haladt, szügyét sodronypáncél takarta. A rajta ülő, megtermett lovag szigorú, elszánt tekintettel meredt maga elé, de a szemében semmiféle fény nem ragyogott. Mint aki már megadta magát a sorsnak – legyen, ahogy lennie kell.

Bátor Pál száz templomossal érkezett. Felszegett fejjel haladt el a sereg előtt, az összegyűlt fegyvereseket pásztázva.

– Bátor uram! – léptetett mellé egy bársonyba bugyolált alak, akit a lovag még sosem látott azelőtt. – A király kérdi, hol hagytad a gyalogságot.

– A gyalogságom mind egy szálig odalett a Tábor-hegynél – vetette oda neki Pál. – A királyért harcoltak, érte haltak meg. Talán még emlékszik rá…

Az ismeretlen alak idegesen mocorgott a nyeregben. Túl fiatalnak és túl gyengének tűnt, Pál biztos volt benne, hogy az elkövetkező csatát jókora távolságból fogja végignézni.

– Száz lovasom maradt – tette hozzá érzelemmentes hangon.

– Helyes. A király azt üzeni, semmisítsétek meg az előőrsöt.

A lovag keletnek fordult. A sötét sáv immár több száz lovas alakjává rajzolódott, akik gyorsan közeledtek.

– Hol van a király? – kérdezte végül összeszűkült szemmel.

– A király rám bízta, hogy továbbítsam parancsait.

– Akkor Balián úrral kívánok szólni.

– Ibelini Balián úr napokkal ezelőtt visszavonult birtokaira.

– Az ég áldjon meg, legalább mondd, hogy egy csapat lovast itt hagyott!

A kikent-kifent ifjú nem válaszolt, Bátor Pál pedig nem tehetett mást, egy bólintással tudomásul vette a helyzetet.

– Rendben – mondta beleegyezően. – Isten még mindig velünk van. Szükségem van a könnyűlovasságra.

– Erőink vészesen megfogyatkoztak, így egyetlen katonát sem adhatok neked, Bátor uram – ingatta fejét a fiatal férfi, annyi sajnálattal az arcán, mintha csak ártalmatlan játéknak venné az egész veszteséges háborút. – A ti feladatotok, hogy megsemmisítsétek az előőrsöt, majd térjetek vissza, és erősítsétek a sereget a csatában.

Pál szó nélkül meredt a számára ismeretlen alakra. Tekintete szomorúságot és csalódottságot tükrözött, pillantása többet mondott bármennyi ékes szónál.

– Tán nem hallottad a parancsot? – szólalt meg idegesen az ifjú.

– A parancsot? – ismételte a szót halkan a lovag. – Kinek a parancsa ez? Hol van Endre? Ki vagy te egyáltalán?

– A király nincs itt – közölte kurtán az illető.

– Tehát vége – vonta le a keserű következtetést a lovag. – Így kell véget érnie. És miért? Istenért? A becsületért? Azért, hogy Endre jeruzsálemi királynak mondhassa magát, holott magát Jeruzsálemet még kívülről sem látta soha?

Ezzel megsarkantyúzta a lovát, meg sem várva a kényes udvari alak válaszát, és intett az embereinek, hogy kövessék. Messze eltávolodtak a seregtől, amikor magasba emelt jobbjával megálljt vezényelt. A templomosok egymás mellett sorakoztak fel, széles, élő falat alkotva.

– Túl sokan vannak – szólalt meg egyikük Pál mellett. – Vagy ötször annyian, mint mi…

– Az pont jó – jelent meg egy mosolyszerű fintor a parancsnok arcán. – Azt mondják, egy templomos lovag ötszörös túlerővel is könnyedén elbánik.

– Kik mondják ezt, uram? A gyerekek vagy az öregasszonyok?

– Hallgass, Miklós! A király parancsát teljesítjük.

– A király talán elfeledte, hány emberünk halt meg érte, jó uram…

– Lehetséges – morogta a lovag maga elé, aztán kiléptetett a sorból, és a katonái felé fordult. – Úgy döntöttem, levágom azt az ötszáz pogányt, akik amott jönnek! – harsogta vastag hangján, mintha csak most találta volna ki a dolgot, és mintha annyira örülne az újabb összecsapásnak. Hosszú lándzsáját a magasba lendítve üvöltötte:

– Ki tart hát velem?!

A lovagok, bár jól tudták, mire vállalkoznak, mind a magasba emelték lándzsáikat, és mintha csak ezer torok bömbölné, úgy ordították:

– Én, én, én!

Pál ismét keletnek fordult, lándzsáját a megállíthatatlanul közeledő lovasoknak szegezve. Felvette horpadásokkal és karcolásokkal teli fazéksisakját, s ahogy csak a torka bírta, elbődült:

– Baucent!!!²

A lovasszázad megiramodott, hosszú, előre szegezett lándzsáikat teljes erőből markolva. Az előőrs első sora hasonlóképp közeledett, mögöttük szablyákat, handzsárokat lengetett a többi szaracén harcos. Pál már ki is választotta első áldozatát: olyan közel voltak egymáshoz, hogy a szemébe tudott nézni. A hátramaradt hadsereget el is felejtette – szánalmas képük máris halvány emlékké fakult.

A lovak összeütköztek. Csont törött, vér fröccsent, acél villant, ember és állat együtt üvöltött, ahogy a két sereg egymásnak feszült. Pál lándzsája átütötte a szerencsétlen moszlim katonát, és a lovag már ki sem tudta rántani fegyverét a haldoklóból. Előhúzta a kardját, és azzal aprította tovább a rátörő fegyvereseket. Miklós mellette harcolt, pajzsát a hátára vetve, egyik kezében kardot, másikban buzogányt markolva, mellyel a balról érkezők koponyáját zúzta péppé.

A nagy kavarodásban észre sem vették, hogy áttörték az ellenség vonalát, mintegy helyet cserélve a szaracén lovasokkal. Akkor kaptak csak észbe, amikor elfogyott előlük az ellenség, és azonnal hátraarcot vettek.

– Nincsenek is ezek olyan sokan, Bátor uram! – ordította Miklós, és már mozdult is, hogy bezúzhassa a következő fejet.

Pál sokáig küzdött az elé kerülő lovassal, mígnem sikerült egyetlen nagy lendülettel felhasítania a torkát. A katona feje hátracsuklott, a nyakán a vágott seb, akár egy véres száj, nagyot ásított. A lovas feje után a teste dőlt hátra, miközben ő még mindig görcsösen tartotta a gyeplőt. A ló hátrahőkölt, majd hátsó két lábára ágaskodott, és miközben lerázta magáról a gazdáját, egy erős rúgással eltalálta Pál jobb vállát. A lovag felüvöltött, ahogy érezte szilánkokra törni a vállcsontját, de mielőtt még teljesen lehanyatlott volna a keze, sikerült bal markába fognia a fegyverét. Nem ez volt ugyan a kardforgató karja, de szükség esetén ballal is képes volt úgy-ahogy vívni.

– Uram, vigyázz! – kiáltott valaki rémülten. Pál az utolsó pillanatban vette észre a balról érkező veszélyt. Egyetlen nagy lendülettel sújtott le a támadó lovasra, hosszában nyitva fel annak mellkasát.

A szaracén előőrs rohamosan apadt, de Pál keserűen vette észre, hogy az ő emberei is hullanak. Tudta, az igazán harcedzett, rendesen felszerelt lovagok valóban képesek többszörös túlerővel szemben is győzedelmeskedni, de hogy meglegyen a száz lovasa, Bátornak mondott Pál több fegyvernököt és alacsonyabb rangú katonát is lovaggá ütött.

A szeme láttára nyársalták fel Martinust, egy frank ifjút, aki alig töltötte be a tizenhetedik életévét. Igazából még nem is lehetett volna lovag. Egy tizenöt esztendős fegyvernöknek, akinek Pál szintén csalással harcolta ki a fehér kappát³, az arcát zúzták felismerhetetlenné. Miután a fiú kiesett a nyeregből, a nagy kavarodásban saját lova taposott a mellére, olyan könnyedén horpasztva be, mintha csak egy fonott kasra lépett volna rá.

Jobbról újabb katona érkezett. Pál oldalra csavarodott, hogy az utolsó pillanatban megpróbálja kivédeni támadója suhintását, de a hárítás nem éppen úgy sikerült, ahogy tervezte. A szablya éle elcsúszott a pengén, és az ellenséges csapás folytatódott, hosszú vonalban vágva fel a templomos combját. Pál üvöltött a belé hasító fájdalomtól, de még nem törődhetett a sebével. Minden erejét egy mély ívű vágásba összpontosította – támadója végül kiforduló belekkel zuhant a porba.

Valami árnyékot vetett a parancsnok előtt. Mire a lovag észrevette a kecsesen felé szálló hajítódárdát, már késő volt. Az idő mintha lelassult volna számára, egy pillanatra teljes némaság vette körül, ahogy figyelte a fegyver tökéletes ívű reptét. Elfordulni sem volt ideje, hogy legalább megpróbálja kivédeni a támadást.

Aztán úgy érezte, mintha benne szakadna a levegő, és egy láthatatlan erő rántaná le a lováról. A következő pillanatban már a porban feküdt. A dárda acélhegye pontosan a mellén vöröslő kereszt közepébe talált, átszakította a sodronyinget, keresztüldöfte a kitömött fegyverkabátot, eltörte az útjában álló csontot, és makacsul megállt áldozata testében. A lovag mozdulni sem bírt, pedig nagyon szerette volna kirántani a mellkasából meredező kelevézt. Arra gondolt, micsoda szörnyű ereje lehet annak, aki elhajította. Nem szeretett volna fegyvertelenül a keze közé kerülni.

A csata zajai lassan eltompultak, és valami furcsa, misztikus köd derengett a férfi szeme előtt, miközben egyre közelebb érezte magához a távoli eget. Gondolatai messze jártak onnan. Messze a Szentföldtől, messze a világtól, valahol máshol, egy szebb és békésebb helyen.

Csak akkor tért magához, amikor Miklós a vállát markolva, könnyes szemmel rázni kezdte.

– Ébredj, jó uram! – könyörgött neki. – Térj magadhoz!

– Vége? – nyögte Pál elhaló hangon. Köhögés tört rá, szájából keskeny patakban csordogált a vér.

– Levágtuk őket, uram – próbált mosolyogni Miklós, de nem sikerült vidámságot erőltetnie az arcára. – Teljesítettük a király parancsát.

– Jól van… Miklós fiam! Azt akarom, hogy…

Utolsó erejével a fegyverövéhez nyúlt, nagy nehézségek árán leoldotta magáról, majd beleszúrta a hüvelybe vértől iszamos kardját, melyet még mindig makacsul szorongatott.

– Azt akarom, hogy… a kardomat… vidd el Antiochiába. Vár ott egy asszony… a neve Drága…

– Egy asszony? – hőkölt hátra meglepetten a másik templomos. – Vétkeztél, Bátor uram!

– Ahogy mindnyájan – próbált mosolyogni, majd megragadta rendtestvére összemocskolt általvetőjét, és egészen közel húzta magához a férfit. – Esküdj, Miklós, hogy… elviszed neki! Esküdj!

– Úgy lesz, jó uram – vette el Miklós a fegyvert. – Esküszöm.

Arcát könnyek áztatták, ahogy haldokló urát figyelte.

– Hallasz még, Bátor uram? – kérdezte, miközben levette Pál sisakját. – Bánod-e minden bűnödet, mellyel, akarva vagy akaratlanul, Istent megbántottad?

A lovag lelke azonban már messze járt.

Miklós lezárta a férfi szemét, aztán felállt, és végignézett a vérmezőn: szaracén és keresztény közös sírban hevert, és csak ő állt ott, az összecsapás egyedüli túlélőjeként, a hullarengeteg közepén. Tudta, mindez csak a kezdet: keletről óriási had közeledett.

– A háború elveszett – suttogta, egy utolsó pillantást vetve a nyugaton gyülekező, rongyos és éhes keresztény seregre.

Pár pillanatig töprengett rajta, vajon melyik esküjét szegje meg. Vajon egy megfoghatatlan eszmének, vagy testvérként szeretett parancsnokának, bajtársának tett fogadalma-e a fontosabb?

Végül felkötötte a derekára Bátor Pál kardját, visszaszállt a nyeregbe, és elnyargalt északra, Antiochia felé.

I. rész

Kelet oroszlánja

Első epizód

Egy lovag hazatér

1. fejezet

Az Úr 1292. évének tavasza

Ciprus

inic A tenger morajlása nyugtatólag hatott a sebhelyes arcú lovagra, aki összeráncolt szemöldökkel figyelte a közeli kikötőt. Három jókora tengerjáró hajó horgonyzott a mólók mentén, fővitorlájukon hatalmas vörös kereszttel. Szolgák és kikötői munkások egész hada sürgölődött körülöttük, felkészítve a hajókat a több hónapig tartó útra: vizet, élelmet, szénát, szalmát, fegyvereket, fűszerekkel és ruhaneművel teli hordókat, ládákat cipeltek fel a rámpákon.

Bátor Vilmos gyakorlott mozdulatokkal szerszámozta a lovát, és minden egyes ráakasztott málha után kedves szavakat suttogott a fülébe. Mielőtt lelovagolt volna a kikötőbe, még utoljára végignézett egyszerű udvarházán, a kissé lejjebb álló rendházon és a gyenge fuvallatban táncoló egzotikus növényeken, amilyeneket talán soha többé nem fog látni. Örökre el akarta hagyni ezt a földet.

– Semmi sincs, ami itt tartana, uram? – lépett mellé szomorúan az udvarház ősz üstökű, ráncos bőrű intézője. – Mit kezdünk majd nélküled?

A férfi nem felelt, csak bátorítón rámosolygott az öreg szolgára, és megragadta a vállát.

Különös érzés kerítette hatalmába, ahogy visszaemlékezett, fiatal fiúként még mennyire vágyott a Szentföldre. Mindössze tizenöt éves volt, amikor útnak indult, hogy feledve a múltat egy új világba és egy új életbe léphessen. Temérdek csodát és borzalmat élt át, míg fegyvernökké, majd lovaggá érett, és ahogy lovagként bejárta a Szentföld majd’ minden szegletét, csatákban küzdött, barátokat ismert meg és veszített el. Arra már nem is emlékezett, mikor adták neki a Bátor nevet, melyet előtte az apjára, a nagyapjára, sőt már a dédapjára is ráaggattak. Sok rettenetes, borzalmas dologra viszont olyan tisztán emlékezett, mintha azok csak előző nap történtek volna meg. A szeme elhomályosult, torkába gombóc szorult – ám mindez nem tartott tovább egy futó pillanatnál.

– Nincs ez így jól, Bátor uram – lépett közelebb az öreg. – Miért kell elmenned?

– A Szentföld számunkra örökre elveszett, Mauritius – mondta komoran a lovag. – Bemocskoltuk, feldúltuk, kiforgattuk a sarkaiból. Hát most megbűnhődtünk érte. Vége a háborúnak. Akkon elesett, a mamelukok nemsokára teljesen visszaszorítanak minket nyugatra. A Szent Háborút elveszítettük…

– Thibaud Gaudin nagymester szerint még nincs minden veszve – ellenkezett Mauritius. – Hallottam, hogy szerinte még visszafoglalhatjuk az elorzott területeket.

Thibaud Gaudin öreg és gyenge, vélte Vilmos, majd azonnal meg is rótta magát illetlen gondolatáért. Egyedül az ő döntése volt, hogy hazatér, mint ahogy valamikor régen az is, hogy keletre jön. Úgy gondolta, csakis önmagát okolhatja azért, ha valaha is rosszul választott.

– Látod azt a három vitorlást, Mauritius? – mutatott le a kikötőre és a vízen ringatózó hajókra. – Templáriusokat szállítanak. Papokat, lovagokat, fegyvernököket, lovászokat, szolgákat… Lassan mind hazamegyünk. Aki nem most, az majd a következő évszakban, vagy az azután következőben. Bármit is mondjon, szerintem már a nagymester is belátta, hogy többé nincs itt semmi keresnivalója sem neki, sem nekünk.

Vilmos megszorította a hűséges szolga kezét, majd közelebb húzta magához Mauritiust, és szorosan átölelte.

– Vigyázz magadra! – lapogatta meg még egyszer a vállát. – Ide tartozol, így nem kötelezhetlek semmire. Ha azonban egyszer mégis magad mögött hagynád mindezt, az én asztalomnál mindig lesz egy hely számodra.

Aztán megfordult, hogy nyeregbe szálljon.

– Uram! – szólt utána könnyes szemmel Mauritius. – Úgy gondolod, Isten elhagyta e földet?

– Isten? – nézett a szemébe a templomos. Fáradt és szomorú volt a tekintete. – Melyik isten?

Ezzel megsarkantyúzta a lovát, és nem nézett többé hátra.

2. fejezet

Az Úr 1292. éve

Szent Jakab hava

Szerdahely

inic Ezer színben pompázott a Csallóköz azon a kellemes nyári napon. A Duna öléből sarjadó mellékfolyamok köze, Tündér Ilona egykori otthona zölden burjánzott az élettől, s a fák lombjain aranyló fénnyel szűrődött át a napfény. Az ég makulátlanul kék volt, a Csalló hűs vize alabástromzölden locsogott, a fákon és bokrokon pedig szabadon termő, lédús nyári gyümölcsök piroslottak.

Bátor Vilmos ezen a mesebeli rengetegen átutazva ért el a térség szívébe, Szerdahely ősi városkájába. Kihúzta magát a nyeregben, és nagyot szívott az otthon levegőjéből. Beleborzongott abba az édes, megnyugtató, nedves, zöld illatba – gyermekkora óta nem érzett ilyesmit. A sóshoz volt hozzászokva, vagy a csípősen szárazhoz.

A keletnek még az illata is más, gondolta egy újabb mély szippantás közben, míg a napsugarak fürdették, simogatták az arcát.

Huszonhárom éve hagyta maga mögött ezt a helyet, és az egész Magyar Királyságot, hogy a Szentföldön keressen békét. Sokáig úgy is hitte, hogy megtalálta, de végül kénytelen volt rájönni, hogy szinte egy egész életet élt le fölöslegesen. Amiért keleten harcolt, végül mind odalett, hogy aztán Ciprusról ugyanolyan magányosan és tanácstalanul térjen vissza szülőföldjére, mint ahogy tizenöt esztendős kölyökként elhagyta azt.

Huszonhárom év úgy röppent el, hogy alig vette észre. Több mint két évtized tűnt tova a semmibe, miközben ő egyszer sem jött haza, sőt egy idő után már a húgának küldött üzenetei is elmaradtak. Azzal áltatta magát, hogy ő már másik ember, s amit él, az egy másik élet. A mamelukok mindent elsöprő hadjárata és Akkon eleste azonban hatalmas, kijózanító pofonként hatott rá. Hirtelen elkezdett neki hiányozni a szülőföldje, és utolsó életben lévő rokona: a húga, Eszter. Jobban vágyott a valódi otthonára, mint egy korty vízre, és hiába szállt el huszonhárom év egy pillanat alatt, a hazáig tartó öt hónapos utazás már egy egész évezrednek tetszett számára. Tékozló fiúnak érezte magát, és nem tudott örülni sem a névnek, sem a rangnak, amit Kelet harcos oroszlánjaként szerzett magának.

A Csallóköz kanyargó útjain léptetve jött rá, hogy húga még mindig ifjú, sedre lányként él az emlékezetében – nem csoda, hiszen sosem láthatta felnőni. A leány nyolc esztendővel volt fiatalabb nála, és amikor Vilmos keletre zarándokolt, a hétéves Eszter már jegyben járt egy feltörekvő, szabad kisbirtokos Vida nevű fiával. Egyiküknek sem volt választása: miután apjuk elesett a nyolcadik keresztes hadjáratban, az anyjuk a lehető legjobb életet akarta biztosítani mindkettejüknek. Így lett Eszterből hétéves menyasszony, és így indult el Vilmos a Szentföldre, apja maradék birtokai fölött uralkodni. A fiú még Messina partjait sem érte el, amikor az asszonyt elvitte a tüdővész.

Vilmos szíve hevesen dobogott, ahogy egyre közelebb sejtette magához utolsó életben maradt családtagját. Csupán egyetlen dolog aggasztotta: az a düledező kis viskó, amelynél sosem látott még szánalmasabbat.

Egy nappal korábban érkezett meg Szerdahelyre, de miután boldogan belovagolt az egykori családi birtokra, ott csupa idegent talált, akik azt sem tudták róla, ki fia-borja lehet. Kénytelen volt egy fogadóban éjszakázni, ahol a dühtől és az aggodalomtól megsemmisülten rogyott a kényelmetlen derékaljra. Másnap sikerült megtudnia, hogy húga családjára erősen rájárt a rúd: kisbirtokos apja halála után a cseppet sem törtető természetű Vida elherdálta mindkét család örökségét, s végül még a közös birtokot is sikerült aprópénzre váltania. Helyette Szerdahely és Pókatelek között, egy kis kunyhóban húzták meg magukat, ami úgy festett, mintha az első komolyabb széllökésre össze akarna dőlni.

Vilmos leszállt a lováról, a hátast egy kiszáradt fa törzséhez kötötte, majd tétován elindult a viskó felé. Korhadt deszkaajtó nyikorgott a bejáratban, odabent néma sötétség uralkodott.

– Eszter? – szólalt meg a férfi rekedten, miután bekopogott. – Van itt valaki?

Mély hortyogás érkezett válaszul, semmi más. A lovag belépett, aztán rögtön a szája elé kapta a kezét, hogy valamelyest védje magát az arcába csapó bűztől. Ürülék, vizelet és hányás orrfacsaró szaga keveredett a kunyhóban. A férfi egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a húga ebben a mocsokban él.

– Eszter! – kiáltott kétségbeesetten, de választ ezúttal sem kapott.

Szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz. Akkor vette észre a mellette horkoló férfit, aki egy ládán feküdt, keze és lába a földre lógott, és egy üres borostömlő hevert a mellkasán. Szakadt ruhát viselt, haja csomókban ragadt a fejére, szakálla rendezetlen volt és piszkos. A kora délutáni óra ellenére már a részegek mély álmát aludta.

Halk csörrenés hallatszott. Vilmos megpördült, a kardjához kapott, de rögtön el is ernyedt a teste. Aprócska, három-négy éves forma fiú játszott a sarokban néhány edénnyel. A lovag szíve nagyot dobbant. Közelebb lépett a gyerekhez, és lehajolt hozzá.

– Hát téged hogy hívnak, kis ember? – kérdezte halkan, a tőle telhető legkedvesebb hangon, nehogy megijessze. – Csak nem te vagy az unokaöcsém?

A gyerek nagy barna, kerek szemekkel meredt rá. Szája lefelé görbült, de látszott rajta, hogy nem akar rémültnek tűnni az idegen előtt. Nem szólt semmit, csak erősen markolta az edényeket apró, szutykos kezével. Vilmos mérhetetlen sajnálatot érzett iránta.

– Mondd csak – hajolt hozzá közelebb –, az ott az apád?

A gyerek bólintott, de egy árva hang sem hagyta el a torkát. Csodálkozva nézte a férfit, akihez hasonlót addig sosem látott. Az idegen földig érő, fehér köpönyeget viselt, nagy, égővörös kereszttel. A derekára két övet csatolt, ezek közül az egyiken tőr és kard függött. A férfi haja hosszúra nőtt és egészen sötét volt, csaknem fekete, akárcsak sűrű, gondosan ápolt szakálla. A kisfiút lenyűgözte a látogató – biztos volt benne, hogy egy angyal áll előtte. Ugyanakkor félt is tőle, hiszen ez az angyal olyan hatalmasnak és erősnek tűnt, aki akár a legkisebb mozdulatával is összeroppanthatná. A szeme azonban kedvesen fénylett, dacára az arca bal oldalán végighúzódó, ijesztő sebhelynek.

– Elárulod nekem, hol van édesanyád? – kérdezte a férfi, mire a kisfiú némán kinyújtotta a kezét. Az apró kunyhó túlsó végébe mutatott, ahol csak egy rongyos lepel takart el egy másik ajtónyílást.

Vilmos felegyenesedett, pár lépéssel ott termett, majd a leplet félrelökve kibújt a szabad ég alá. Odakint vén diófa árnyékolta az elhanyagolt udvart. A tövében Vilmos egy kisebb halmot és egy egyszerű, jelöletlen fakeresztet pillantott meg. A halmocskán pár szál virág hervadozott.

– Nem – suttogta maga elé. Lába földbe gyökerezett, képtelen volt közelebb menni a sírhoz, melyről jól tudta, kinek a testét őrzi. – Nem, ez… lehetetlen… Nem!

Lassan egész testén eluralkodott a remegés. Úgy érezte, nem kap levegőt. Agya zsibbadni kezdett, az egész világ forgott körülötte.

– Eszter? – rebegte kishúga nevét, mintha csak választ várna tőle, mintha csak azt szeretné hallani, hogy mindez nem több egy ártatlan tévedésnél. – Eszter! Bocsáss meg nekem, hogy nem voltam itt! Bocsáss meg, hogy nem vigyáztam rád!

A következő pillanatban a hideg és a zsibbadás helyét valami más váltotta fel: éktelen haragra gerjedt. A tehetetlenség hatalmasat robbant mélyen a lelkében, és a gyűlölet fortyogó lávaként tört ki belőle. Az égre meredt, mintha Isten arcát keresné odafent.

– Hogy tehetted ezt velem?! – üvöltötte torkaszakadtából. Nyakán megfeszültek az erek, a nyál fröcsögött a szájából, akár egy veszett kutyának. – Neked szenteltem az életemet! Miért? Miért?!

Lábából kifutott az erő, térdre rogyott, de még mindig az égre meredt.

– Hát ezt érdemlem tőled? Nem volt még elég?! – hörögte eszeveszetten, miközben a gyomrát és a torkát láthatatlan, fagyos marok szorította össze. – Légy átkozott!

Végül nem bírta tovább a belülről tépázó fájdalmat: húga sírjára borult, és belezuhant a sötétségbe.

3. fejezet

inic A kocsmárosné szürkületkor végzett a kisfiú megmosdatásával, majd felvitte a gyereket az emeleti szobába. Vilmos alig ismert rá unokaöccsére, aki most, hogy megszabadították több réteg kosztól, még soványabbnak tűnt, mint előtte. A fél kacsacomb is, amit majszolt, egy egész csülöknek tetszett a kezében.

– Köszönöm – nyújtott át Vilmos pár garast az asszonynak, akinek felcsillant a szeme a fizetség láttán.

– Rég láttam ilyen piszkos gyereket, jó uram – simogatta meg a kisfiú haját. – Hol van az anyja?

– Isten jobbján. – A lovagnak minden erejét össze kellett szednie, hogy ne csukoljon el a hangja. – Ez a gyermek az utolsó élő ember, akihez vérségi kötelék fűz. Nagyon fontos számomra.

– Mi a neve? – kíváncsiskodott tovább az asszony. – Egy árva szót sem szólt, míg fürdettem.

Vilmos finoman a fiú álla alá nyúlt, az arcát fürkészte. Csak most vette észre, hogy a gyerek maszatos szája kedves mosolyra húzódott. Olyan természetesen illett az arcához, mintha már eleve mosolyogva született volna.

– A neve? – mormolta. – Azt még nem tudom.

Az asszony nem szólt többet, csak furcsálló tekintettel meredt a lovagra és a néma gyermekre. A leghalványabb jelét sem adta annak, hogy el szándékozná hagyni a szobát.

– Kérlek – bólintott felé Vilmos –, most hadd pihenjek kicsit. Hosszú út van mögöttem, bizonyára megérted, hogy fáradt vagyok. A fiút most már nyugodtan rám bízhatod.

– Hát persze, uram – hátrált ki a folyosóra a kocsmáros felesége. – Bocsáss meg!

Miután kettesben maradtak a szobában, csend telepedett közéjük. Vilmos fogta a gyereket, felültette az ágyra, míg ő maga egy széken helyezkedett el. Egy ideig szótlanul, elgondolkodva nézte a kacsacombot majszoló fiút, aki hasonló érdeklődéssel meredt vissza rá, és közben folyamatosan mosolygott.

– Az utolsó élő rokonom vagy – dörmögte a férfi –, és még a nevedet sem tudom…

– Attila – szólalt meg egészen halkan a kisfiú, a lovag pedig úgy rezzent össze a vékony hang hallatán, mintha ráüvöltöttek volna. Azt hitte, a gyerek nem tanult meg beszélni, de már az a rettenetes gyanú is befészkelte magát a fejébe, hogy esetleg néma.

Miután leküzdötte első döbbenetét, ő is mosolyra húzta a száját, és boldogan megmarkolta unokaöccse vézna kis vállacskáját.

– Attila! – visszhangozta. – Különös név egy különös kisfiúnak. Fogadni mernék rá, hogy édesanyádtól kaptad…

– Ismerted édesanyát? – kérdezte a gyerek csodálkozva.

– A testvérem volt – válaszolt Vilmos elkomorodva. – Gyerekként láttam utoljára…

– Miért? – ráncolta össze a homlokát Attila.

– Messzire utaztam. Egészen a világ másik felére.

– Miért?

– Egyszer majd elmesélem. Most másról szeretnék veled beszélni, fiam.

– Miről?

Vilmos rövid ideig habozott. Nem tudta, hogyan kérdezzen rá a dologra. Nem akarta, hogy Attila arcáról eltűnjön az a tiszta, őszinte gyermeki mosoly, ami csak úgy ragyogott rajta.

– Tudod, évek óta nem hallottam semmit édesanyád felől – kezdte óvatosan. – Még csak azt sem tudtam, hogy te a világon vagy. Túl messze voltam innen ahhoz, hogy tudjak róla, mi folyik itthon…

Attila arca elkomolyodott, minden figyelmét nagybátyja szavainak szentelte.

– Meg tudod nekem mondani, hogy édesanyád… – Vilmos habozott, a leghelyesebb szót kereste – mikor ment fel a mennybe?

A kisfiú szája legörbült. A férfi attól tartott, hogy zokogni kezd, és nem tud választ adni a kérdésre, Attila azonban teleszívta a tüdejét, és beszélni kezdett.

– A hóban játszottunk – mondta reszkető hangon. – Apa hazajött, és kiabált, mert nem volt mit ennünk.

Vilmos keze ökölbe szorult, állkapcsa megfeszült. Sejtette, hogyan fog végződni a történet, mégis végig akarta hallgatni. A lelke mélyén talán abban reménykedett, hogy mégsem a részeg Vida végzett a húgával…

– Megütötte édesanyát. – Attila arca ekkor már könnyektől csillogott. – Aztán megint, és nem hagyta abba. Édesanya elesett és sírt és vérzett, és én nem tudtam megvédeni. Aztán elaludt, és nem ébredt fel többé…

Vilmos felugrott, elkapta a székét, és tehetetlen dühében a falhoz vágta. Visszafordult a síró kisfiúhoz, megsimogatta a haját, próbálta megnyugtatni – miközben ő is némán zokogott.

– Én elmegyek innen – mondta nagy sokára, amikor véglegesen eldöntötte, mit fog tenni. – Még napfelkelte előtt. Velem tartasz, Attila?

A fiú szaporán bólogatott.

– Ha velem jössz, soha többé nem láthatod apádat. Megérted, hogy ez mit jelent?

Attila ismét bólintott. Olyan tűz gyúlt a szemében, ami őszinte meglepetésként érte Vilmost. Nem tartott tovább pár röpke pillanatnál, de arra a rövid időre a gyerek szinte felnőttnek tűnt.

– Gyűlölöm őt – suttogta, a lovagnak pedig az a furcsa érzése támadt, hogy nem egy kisfiú ejti ki a száján ezeket a rettentő szavakat. Abban a néhány pillanatban egy sokat megélt ember ült vele szemben. – Gyűlölöm, és soha többé nem akarom látni.

* * *

Vida még mindig ott horkolt, ahol Vilmos órákkal korábban hagyta. A sötétben nem láthatta tisztán, de a lovag szinte biztos volt benne, hogy a férfi még csak testhelyzetet sem változtatott.

A templomos keresett egy megfelelő helyet a magával hozott fáklyának, aztán az ajtóban álló vödör után nyúlt, melyből gyomorforgató bűz áradt. Meglendítette, és a benne lötyögő ürüléket mind Vida arcába zúdította.

– A szentségit! – pattant fel üvöltve a férfi, mintha úgy rántották volna fel a fekhelyéről. – Az anyja ótvaros hétszentségit a mocskos bitangjának!

– Talpra, bűzlő féreg! – markolta meg a ruhájánál fogva Vilmos, és egy erős rúgással kipenderítette az ajtón. – Aztán meg mosd ki a pofád, mielőtt hozzám szólnál!

Vida az álommal együtt törölte ki szeméből a saját bélsarát, és amint felismerte a lovagi köpenyt, őszintén megrettent. Azt hitte, valamelyik hitelezője talált rá.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte, védekezőn maga elé emelve a kezét.

– Azért jöttem, hogy megbüntesselek – dörrent a lovag hangja könyörtelenül. – Tudom, mit tettél a feleségeddel.

– De hát ki vagy te?

Vilmos egy ugrással ott termett előtte, és szakadt ingénél fogva egészen közel húzta magához a remegő embert.

– Hát már fel sem ismered a saját sógorod, te átkozott szukafattya?

Vida szeme elkerekedett.

– Vilmos? – suttogta hitetlenkedve, mint aki szellemet lát. – Ez lehetetlen…

A lovag válaszképpen megtaszította, majd jobb lábát felhúzva teljes erőből gyomron rúgta a férfit. Vida valósággal hátrarepült, és hangos nyögéssel ért földet. Összekuporodott, az arcát két tenyerével próbálta takarni, miközben reszketve nyüszített.

– Állj fel, te patkány! – szólt rá a templomos.

– Ne bánts!

Vilmos elkapta a hajánál fogva.

– Állj fel, azt mondtam!

Vida üvöltött a fájdalomtól, félelmében azonban megmakacsolta magát, és esze ágában sem volt lábra állni. Vilmos elengedte a haját. Berontott a házba, fogta a lobogó fáklyát, és azzal tért vissza hozzá. Még egyszer ráparancsolt, de Vida továbbra sem volt hajlandó engedelmeskedni. Amikor azonban a lovag az arcába nyomta a fáklyát, a hitvány férfi visítva gördült hátrébb.

– Ha nem állsz fel, elevenen égetlek hamuvá!

– Jól van! – kiáltott kétségbeesetten a másik. – Jól van, felállok!

Vilmos megvárta, míg sógora talpra kecmereg. Kihúzta tőrét az öve jobb oldalán fityegő hüvelyből, és Vida elé dobta a földre.

– Most pedig vedd fel a tőrt – mondta, kezét a kardja markolatán pihentetve –, és támadj rám!

– Nem!

– Küzdj férfiként! – rivallt rá. – Legalább egyszer az életben…

Keresztes lovagként nem támadhatott rá másik keresztényre, csak ha a szükség úgy hozta. Eltökélte, hogy rákényszeríti Vidát a harcra. Akkor aztán lesz oka megvédenie magát.

– Nem fogok veled megküzdeni, Vilmos!

– Szóval csak a nőket bántod? – sziszegte a lovag. – Hát nekem úgy is jó…

A lovához lépett, és egy kis buzogányt húzott elő az egyik nyeregtáskából.

– Akkor egyszerűen csak péppé zúzom a fejed.

Ahogy megindult Vida felé, a férfi rémülten kapta fel a földről a kis tőrt. Kinyújtott kezében csak úgy remegett a fegyver. Vilmos már nem állt meg. Felgyorsította a lépteit, egy ügyes mozdulattal kitért ellenfele szúrása elől, majd a buzogánnyal belecsapott Vida gyomrába. A szerencsétlennek még összegörnyedni sem volt ideje, amikor Vilmos már ki is nyújtotta bal karját, és lánckesztyűbe bújtatott kézfejével pofon vágta a férfit. Vida állkapcsa hangosan reccsent, testéből az utolsó buborékig kiszállt a levegő, és egy pillanat múlva másodszor is a földön találta magát.

– Talpra! – visszhangzott az éjben Vilmos hangja. A buzogányt most már bal kézzel fogta, és mire Vida felállt, a lovag jobbjában ott volt a kétélű kard is.

Vidában ekkor mintha végre feléledt volna a harci szellem. Kinyújtott kezében a tőrrel előre rontott, egyenest a felbőszült templomosnak. Vilmos az utolsó pillanatig várt, majd egy kecses mozdulattal jobbra lépett, és saját tengelye körül megpördülve, a kard hegyével végigszántott a férfi hátán. Vida ingén hosszú hasadás keletkezett, kiserkenő vére egészen feketének hatott a holdfényben.

Vilmos játszott vele, akár macska az egérrel. Ha akarta volna, egyetlen csapásával megöli a nyomorultat. Ő azonban meg akarta alázni: azt akarta, hogy szenvedjen, mielőtt meghal. Hogy gyötrődjön a testét borító sebek kínjától, és attól, hogy tudja, hiába van fegyver a kezében, mégis képtelen megvédeni magát. Az elhatározás korántsem volt templomoshoz méltó, Vilmost azonban ekkorra már sűrű, sötét düh kerítette hatalmába. Pár pillanatig úgy érezte, az ördöggel is lepaktálna, csak hogy alaposan megkínozhassa a sógorát. Elégtételt akart venni. Mindenért…

– Gyerünk már! – dörrent Vidára. – Milyen ember vagy te? Keleten a lányok is csak leköpnének, épp annyit érsz! Nesze! – hajította oda neki a buzogányt is. – Képzeld azt, hogy én is csak egy védtelen nő vagyok!

Vida felvette a fegyvert, kétszer-háromszor óvatosan meglóbálta a levegőben, aztán hangos kiáltással lendült támadásba. Vilmos ezúttal nem ugrott félre. A kard lapjával könnyedén hárította a gyakorlatlan csapást, majd jókorát sújtott a buzogány nyelére. Vida elvesztette a fegyvert, de azon nyomban újabb támadásba kezdett – az sem zavarta különösebben, hogy már csak egy tőr áll a rendelkezésére. Előbb óvatosan elhátrált a lovagtól, majd üvöltve nekirontott.

Vilmos rogyasztott térddel, kardját a föld felé szegezve várt rá. Amint a férfi elég közel ért hozzá, hirtelen felrántotta a pengét, kiütve a tőrt az iszákos gazember kezéből, majd alapállást váltott, felülről lefelé mozdította a fegyvert, és egy alig észrevehető, villámgyors mozdulattal végigszántott áldozata mellkasán. A mozdulata viszont ekkor sem tört meg, és Vida tulajdonképpen még mindig ugyanannak a rohamnak a kellős közepén tartott, amikor Vilmos újfent alapállást váltott, hogy egy iszonyú erejű suhintással csuklóból levágja sógora jobbját. Mindez alig egy szempillantás alatt ment végbe, és mire Vida egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, már a földön térdepelt, felhasított mellkassal, jobb kézcsonkjából spriccelő vérrel.

Vilmos teste ekkor elernyedt. Lassan leeresztette a kardját, és szaporán lélegezve lépett a fájdalomtól visító Vida elé.

– Kérlek! – hörögte amaz. – Kérlek, kegyelmezz!

– A szememben nem vagy több egy kis pondrónál. Eszem ágában sincs megkegyelmezni neked.

– A gyermekemre kérlek! – próbálkozott tovább Vida. – Apára van szüksége. Hiszen még csak ötéves!

– Ő többé nem a te fiad.

– Rendben! – rázta fejét hevesen a megkínzott ember. – Vidd magaddal, neveld sajátodként, beleegyezem! Csak hagyj életben!

– Hánynom kell tőled – köpött ki Vilmos. – Hogy voltam képes itt hagyni veled a húgomat? Vak voltam, és ostoba…

– Gondolkozz, Vilmos! – könyörgött a férfi elhaló hangon. – Hiszen templomos vagy, Isten szolgája! Nem gyilkolhatsz hívő embert!

– Szerinted mit műveltem annyi éven át a Szentföldön?

Vilmos két kézre fogta a kardját, megemelte, majd minden csepp erejét a mozdulatba kényszerítve, hangos üvöltéssel lecsapta Vida fejét.

4. fejezet

inic A csillagok még ott pislákoltak a magasban, az ég alja azonban már világoskék színt öltött, amikor Vilmos maga elé ültette Attilát a nyeregben.

– Tudom, hogy nem a legkényelmesebb – mondta –, de csak néhány napig kell kibírnod.

– Még tovább is kibírom – jelentette ki a gyerek elszántan.

– Derék fiú vagy – kócolta össze a haját a nagybátyja, és megsarkantyúzta a lovát, hogy mihamarabb maguk mögött hagyhassák Szerdahelyt. A település immár mindkettejük számára a múlt részévé vált: fájó, gyászos ponttá az életükben.

– Hová megyünk?

– Vránába – válaszolta Vilmos. – Ott van a rendem központja, legalábbis ebben a királyságban. Templomos lovag vagyok.

– Templomos? – Attila még sosem hallotta ezt a szót, mégis nagy hatást tett rá. Úgy érezte, súlya és jelentősége van.

– Királyokat ültettünk trónra és taszítottunk le onnan – mesélte Vilmos. – Csatákat vezettünk és nyertünk meg a keresztény világnak. Zarándokokat védelmeztünk, akik a Szentföldre tartottak. Félelmetes harcosokat képeztünk, akiknél senki sem forgatta ügyesebben a kardot…

Attila álmélkodva hallgatta a férfi szavait.

– Egyszer én is lehetek ilyen nagy és erős harcos? – kérdezte vágyakozva. – Egyszer nekem is lehet olyan ruhám és lovam és fegyverem, mint neked?

Vilmos elmosolyodott.

– Ha szeretnéd, igen. Talán nem is olyan soká…

– Nem is olyan soká – suttogta Attila, aztán nem szólt többet.

A ló messze vitte két utasát Szerdahelytől, lassan, magányosan baktatva az úton. A település határában magasra csaptak a lángok, ahogy egy apró viskó dühödt máglyaként lobogott a nyári pirkadatban.

Második epizód

A csikó

1. fejezet

Az Úr 1297. éve

Szent Jakab hava

Dubica, Szlavónia

Bátor Vilmos udvarháza

inic – Attila! – kiáltotta immár sokadszor Vilmos. Kezdte elveszíteni a türelmét. – Merre vagy, fiam?

– Az istállóban már nézted, uram? – kérdezte Mauritius. – Ott láttam utoljára, úgy fertályórája.

– Onnan jövök – válaszolta türelmetlenül a lovag, aztán folytatta a kiabálást. – Attila! Bújj már elő, az isten szerelmére!

– Az Úr nevét szádra hiába ne vedd! – csapott fel egy vékonyka hang Vilmos háta mögött, és mintha a semmiből bukkant volna fel, Attila odanyargalt képzeletbeli lován a nagybátyja mellé.

Vilmos nagyot sóhajtott.

– Hol voltál, te kisördög? – kérdezte most már mosolyogva, hiszen a vidám arc láttán rögtön elpárolgott minden dühe.

– Csatában, bátyám! – emelte magasra szétforgácsolódott fakardját Attila. – Megvédtem Salamon templomát a szaracén kutyáktól!

– Ezerszer megmondtam már, hogy ne játszadozz a borospincében.

– El kellett rejtőznöm – magyarázta kipirult arccal a fiú. – Hiába védtem minden erőmmel a templomot, egy pogány kém mégis bejutott, és megpróbált lépre csalni. Még a nevemet is tudta!

– Az a pogány kém én voltam, és azért szólongattalak, mert meglepetésem van számodra – mondta Vilmos, aztán legyintett, és közömbös kifejezést erőltetett az arcára. – Bár így is jó. Ha én nem vagyok több a szemedben egy pogány kémnél, akkor, gondolom, a meglepetés sem érdekel. Hiszen Jeruzsálem biztonsága sokkal fontosabb ennél…

Attila szeme elkerekedett, szájával néma „ó"-t formált. Gyorsan az övébe szúrta a fakardot, pont az elegáns kis tőr mellé, amit templomos apródként viselt.

– Már befejeztem a játékot, bátyám! – jelentette ki gyorsan, reménykedve benne, hogy Vilmos mégsem gondolta meg magát. – A borospincébe sem megyek le többet!

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

– Nem megyek le, csak ha engedélyezed – javította ki magát Attila. – Megígérem, hogy többé nem felejtem el, mit tiltottál meg nekem. Hiszen már nem vagyok kisfiú…

Mauritius felnevetett a lovag háta mögött, mire Attila mérgesen fújt egyet. Erre már Vilmosból is kitört a nevetés.

– Igazad van, nem is vagy már olyan kicsi – veregette meg unokaöccse vállát. – Tízesztendős vagy, komoly és elszánt apród, és több tudás van már a fejedben, mint a veled egyívásúaknak.

– In hoc signo vinces!⁴ – kiáltott fel Attila, nagybátyja szavait alátámasztandó, az első eszébe jutó latin mondatot idézve, és diadalmasan újból előrántotta fakardját. – Non nobis Domine, non nobis, sed Nomini Tuo da Gloriam!⁵

– Na és ha azt mondom, hogy idézd nekem Pál apostolt?

– Hozzá most nincs kedvem – vont vállat a fiú, mire Vilmos és Mauritius újból felnevettek.

A lovag kivette unokaöccse kezéből a kardot, hogy a falhoz támassza.

– Ahová megyünk, ott erre nem lesz szükséged – mondta.

– Miért, hová megyünk?

– Majd meglátod – tért ki a válaszadás elől Vilmos, és unokaöccsét maga előtt noszogatva elindult az istálló felé. – Mutatok neked valamit.

Ahogy a férfi nyeregbe szállt, Attila szinte ösztönösen indult el, hogy felnyergelje Vilmos egy másik lovát, de bivalyerejű nagybátyja fél kézzel elkapta és maga elé ültette az apródot.

– Nincs szükség másik lóra – közölte rejtélyesen.

– De hát… – kezdte volna Attila, mire a lovag csak annyit mondott figyelmeztetően, hogy „No!", ezzel elejét véve a további vitának.

A fiúnak eszébe jutott, amikor először utaztak így együtt a nyeregben. Kicsi volt még, alig ötesztendős, és Vilmos azt mondta neki, magával viszi, hogy lovagot faragjon belőle. Emlékezett még az édesanyjára is, aki egy téli napon hunyta le örökre a szemét. Azóta Vilmos a birtokra hozatta a koporsóját, és kőből faragott síremléket készíttetett neki. Attila gyakran kijárt a sírhoz, s bár Eszter szép, szomorkás vonásait évről évre egyre nehezebben idézte fel, az anyja halovány emlékéhez makacsul ragaszkodott. Az apjára viszont már szinte egyáltalán nem emlékezett: Vida csupán egy rossz árny volt a múltból, olyasmi, mint egy régi seb, ami ugyan már nem fáj, a nyoma mégis örökre megmarad. Sejtette, hogy Vilmos végzett az apjával, és emlékei közül a lángoló viskó képe sem kopott ki, de ezekről a dolgokról sosem kérdezte a lovagot.

Amikor a nagybátyja kiragadta őt a nyomorból, egy évig a vránai preceptóriumban éltek. Vilmost még abban az esztendőben fegyverbe szólították, a Kőszegiek ugyanis elfoglalták Pozsonyt, ő pedig a Csákok oldalán harcolva segített visszaszerezni a várost. A férfi egyetlen karcolás nélkül tért vissza unokaöccséhez, hogy a rákövetkező hónapokban ciprusi udvarházát sikeresen cserélje el egy szlavóniai birtokra, Dubica vármegyében, az azonos nevű várostól kissé keletre.⁶

Végül Vilmos hűséges szolgája, szentföldi intézője, Mauritius sem maradt tovább keleten, és ismét a lovag szolgálatába állt. A házban – mely ugyan nem volt túl nagy, viszont hatalmas birtok tartozott hozzá – nem éltek sokan, hiszen Vilmosnak templomosként szerény életet kellett folytatnia. Így, eltérően egy átlagos udvarháztól, az ajtókban nem álltak őrök, a konyhában nem nyüzsögtek asszonyok. A házat is egy régről ismert spanyol mecénásának köszönhette, és rendkívül hálás volt érte, hogy nem kell kolostorban élnie Attilával, összezárva a többi lovaggal.

Rajtuk kívül egy Umberto nevű bukott olasz vándorénekes is élt a házban, akit Vilmos az éhhaláltól mentett meg. A fiatal férfi tehetséges mesélő volt, de annyira sosem bizonyult ügyesnek, hogy meg tudjon élni a hősi énekekből és a szerelmes dalocskákból. A lovag nem is igricként vette hasznát: évente kétszer lóra ültette egy tömött erszénnyel, Umberto pedig körbejárta az országot, hogy híreket gyűjtsön számára.

Attila nem sokat látta a nagybátyját az első néhány évben. Alighogy Szlavóniába költöztek, Vilmosnak újból harcba kellett vonulnia. 1293-ban András király anyja, Morosini Tomasina bevette Mizse nádor dunaszekcsői várát, a templárius pedig egy kisebb csapat kapitányaként vett részt az ostromban. Sebesülést ugyan ezúttal sem szerzett, de a vár bevétele után erős láz döntötte le a lábáról. Gyenge egészségi állapota miatt nem utazhatott haza, és amikor többhavi lábadozás után végre délre vette volna az irányt, ismét harcba szólították. Talpra kellett állnia, hogy 1294-ben, újfent az uralkodó anyjának oldalán, Orbászkő várának bevételével segítsen megfékezni a Babonicsok lázadását.

Végül egészen 1295-ig, az Anjou trónigénylő, Martell Károly haláláig volt távol az unokaöccsétől, ami mérhetetlen fájdalommal töltötte el. Biztos volt benne, Isten csak azért vigyáz rá a harcmezőn, csakis azért hagyja életben, hogy ha végre rendeződik az ország helyzete, ő hazatérve tisztességes embert és jó lovagot faraghasson Attilából.

Ezen évek alatt Vilmos többet imádkozott, mint addigi életében bármikor, és naponta megbánta húga szerdahelyi sírja fölött, tajtékzó dühében elüvöltött szavait. Jó ideig vezeklőövet is hordott, de ezt nem vette fel többet, miután felépült a lázból. Helyette minden egyes mozdulatával igyekezett úgy élni, hogy azt az Úr is helyesnek találja.

Amikor Vilmos végre hazatérhetett, egy szerényen díszített tőrt ajándékozott a nyolcéves Attilának, és ráadta a fekete köpenyt a szív fölé varrt kis, vörös templárius kereszttel.

– Mától az apródom vagy – jelentette ki akkor. – Tanítványomként a Templomos Lovagrendhez tartozol. Nem hagylak el többé. Harcost faragok belőled…

Amikor a Kőszegieket újból meg kellett fékezni Kőszeg várának 1296-os bevételével, Vilmost már nem szólították fegyverbe. 1297-ben Csák Máté, aki öt évvel korábban még a Kőszegiek kezéről csapta le Pozsonyt, immár ellenségnek számított, és a király őt is kénytelen volt megállítani. Vilmos ekkor azonban már minden figyelmét unokaöccse, azaz fogadott fia tanítására és kiképzésére fordíthatta.

– Bátyám! – szólította meg Attila hosszú idő után, ahogy csendben lovagoltak. – Bárhogy is töröm a fejem, valamit sehogy sem bírok megérteni…

– Nocsak, hát te sem vagy mindentudó? – nevetett fel a férfi. – Ki vele, mi lenne az!

– Azok az idők járnak a fejemben – szólt a fiú –, amikor olyan sokat harcoltál. Lőrinc testvér mindig mesélt róla, hogy kik ellen forgatod a fegyvert. Amikor a Kőszegiekkel verekedtél, istenteleneknek hívta őket, a Csákokat pedig jó keresztényeknek. A Kőszegiek most is ugyanolyan gonoszak, de Lőrinc testvér múltkor már Csák Mátét is hitetlen kutyának nevezte, akit meg fog büntetni az Isten…

Vilmos a szemét forgatta. Örömmel látta, hogy Lőrinc, a dubicai rendház kijelölt nevelője milyen gyorsan és eredményesen tanítja Attilát, annak azonban nem örült, hogy a szerzetes a maga egyszerű módján a világi dolgokba is megpróbálja beavatni a fiút.

– Maradjon köztünk, fiam, de nem szeretném, ha ezekben a kérdésekben Lőrinc testvérre hallgatnál – mondta végül. – Ellenkezés nélkül tanulj meg tőle írni, olvasni, latinul és franciául társalogni, de ha politikáról beszél neked, azt nyugodtan engedd ki a másik füleden!

Attila összeráncolt homlokkal fordult hátra a nyeregben.

– Miért? – kérdezte meglepetten.

– Miért, miért, miért? – legyintett mérgesen Vilmos. – Amióta ismerlek, folyton ezt hajtogatod… Azért, mert vannak emberek, akik túl egyszerűen szemlélik a dolgokat. Mindig csak ugyanarról az egy oldalról, változzon bármennyit a világ. Lőrinc testvér is ilyen ember: okos, de semmit sem konyít a politikához. De ezt nehogy elmondd neki, érted?

– Értem – bólintott beleegyezően Attila, majd olyan könnyedén váltott témát, ahogy csak a gyerekek tudnak: – Messze vagyunk még?

Alighogy megkérdezte, kiértek a fák közül, és egy hatalmas tisztás tárult a szemük elé, közepén óriási karámmal, melyen belül lovak legelésztek: talán száznál is több gyönyörű hátas fürdette sörényét a délutáni napfényben.

– Ugorj le! – szólt a fiúra Vilmos, majd maga is leszállt a nyeregből.

– Miért nem mondtad, hogy ide jövünk? – kérdezte Attila gyanakodva. – Hiszen már nagyon sokszor jártunk itt. Az öreg Vencel egyszer még bort is adott…

– Igen, emlékszem rá – húzta össze a szemöldökét Vilmos. Alaposan rápirított az öreg lótenyésztőre, amikor az unokaöccse kilencéves korában beitalozva tért haza tőle, és a pajtát is összehányta. Azóta kárpótlásként már jó párszor kapott Venceltől ingyen szénát, egyszer pedig féláron javíttatott meg vele egy régi nyerget. – Most nem borozni jöttünk. Na, gyere!

– Kit látnak szemeim! – intett feléjük vidáman az öregember, ahogy észrevette látogatóit. – Bátor uram! Attila!

– Egy bizonyos dolog miatt hoztam el ma az apródomat – köszörülte a torkát Vilmos. – Remélem, emlékszel még, hogy beszéltünk róla…

– Hát hogyne, Bátor uram! – hajolt meg előtte a borvirágos orrú ember, majd megfordult, és végigmutatott a ménesen. – Csak tessék, bármelyiket!

Vilmos ünnepélyes mosollyal érintette meg a fiú vállát.

– Az idei a tizedik nyarad, fiam – nézett mélyen a szemébe. – Éppen itt az ideje, hogy saját lovad legyen.

Attila álla majdnem leesett a döbbenettől. Hogy saját lova lehet? Rövid ideig csak állt mozdulatlanul, és próbálta elhinni, hogy amit a nagybátyja mondott, az nem csupán álom.

– Na, mi lesz? – csapott a hátára Vilmos. – Gyerünk, válassz!

Attila ekkor megiramodott, és örömteli kiabálással rohant végig a kerítés mentén. Valósággal elszédült a rengeteg ló láttán, és hirtelen attól tartott, hogy képtelen lesz választani. Aztán megpillantotta azt a szüntelenül köröző, fejét vadul csapkodó, éjfekete hátast, amelyiket valamiért elkülönítettek a többitől egy kis karámba. Közelebb szaladt hozzá, amennyire csak a kerítés engedte.

Káprázatosan gyönyörű volt. Attila még csak egyszer látott hozzá hasonlót életében, mégis azonnal felismerte, hogy egy arab telivérrel áll szemben. A csikó szeme kétségbeesést és szomorúságot tükrözött, a fiúnak pedig egyszeriben az a furcsa érzése támadt, mintha egy emberrel nézne farkasszemet. Pillanatok alatt elfelejtette a többi lovat, és tudta, minden porcikájában érezte, hogy ezt a telivért neki teremtette az Isten.

– Őt szeretném – fordult a nagybátyja és Vencel felé, amikor azok utolérték.

– Pont ezt? – kérdezte döbbenten, fejét csóválva a lótenyésztő. – Nem ajánlom, hacsak nem akarsz róla rögtön az első alkalommal lezuhanni, és nyakadat szegni.

Attila nem ijedt meg. Ismerte már az öreget, akár a rossz pénzt, és jól tudta, hogy hajlamos a túlzásra.

– Ugyan miért zuhannék le róla? – kérdezte pökhendien. – Eleget gyakoroltam a nagybátyám lovain!

– Ugyanazért, amiért elkerítettem a többitől. Képtelenség betörni. A Szentföldről származik, a legjobb lovak közül való, de úgy látszik, nem hajlandó szolgálni a keresztény szellemet. Ugyanolyan pogány, mint az emberek arrafelé. Bármit is teszek, hajthatatlan marad. Tenyészállatnak sem használhatom, mivelhogy herélt jószág. Bármilyen sokat is ér, én már lemondtam róla. Kolbász lesz belőle…

– Azt már nem! – kiáltott ijedten a fiú. – Nincs ezzel a lóval semmi baj, mindössze meg van rémülve. Nyisd ki a karámot, Vencel bátya!

Az öreg tanácstalanul fordult a lovag felé.

– Bátor uram, kérlek, mondd meg a fiúnak, hogy válasszon másik hátast!

– Attila ezt a lovat választotta – jelentette ki Vilmos. – Ha azt akarja, hogy engedd be hozzá, hát tedd meg!

Vencel továbbra sem helyeselte a dolgot, de nem volt választása, teljesítenie kellett Attila kérését.

A fiú óvatosan kinyújtotta jobb kezét,