101 Reykjavík

Szereplők

Lolla, alkoholistákkal foglalkozó terapeuta

Hlynur Björn, Berglind fia

Páll Níelsson, fogorvos

Þröstur, Hlynur barátja

Ellert, Páll fia

Rósí, meleg

Guildi, meleg

Marri, bárfiú

Reynir, bárfiú

Tímur, bárfiú

Sigurlaug, Páll felesége

Katalin, magyar hercegnő

Berglind, Hlynur anyja

Hólmfríður, Páll lánya

Hafsteinn, Hlynur apja

Családtagok, taxisofőrök, szervküldöncök, bárpincérek, srácok, tömeg, lányok, kurvák, eladók, riporterek stb.

A színdarab jórészt Reykjavík 101-es irányítószámú kerületében játszódik.

1

Amit

ismerek,

az az

én

Naszóval. Általában megpróbálok felkelni, még mielőtt sötétedni kezdene. Csak hogy lopjak még egy kis fényt a napomba, blokkoljak, bélyegzés. A nap a bélyegzőóra. Ez akkor is kell, ha az ember nem dolgozik, se a napnak, se másnak. Bizony. Naprendszer, jóléti rendszer.

Mindig ugyanolyan nehéz felébredni. Mintha négyszáz éve koporsóban feküdne az ember, és hatlábnyi föld alól kellene kikaparnia magát. Minden egyes reggel. A fény átszűrődik a függönyön. Most egyszerre úgy tűnik, a számok a rádiós ébresztőórámon évszámok. 1601. Túl korán ébredtem, még nem kell megszületnem, csak úgy négyszáz év múlva. Na igen. Nyújtózom a kólásüveg után, kortyolok egyet. Állott, jó reggeli csók. Sose csókolj meg lányt másnap reggel, olyan rothadásszag árad belőle, mintha máris oszlana, mintha halott lenne. Többnyire az is. Az ember ne aludjon ott senkinél. Az alvás halál. Minden reggel feltámadás. A hús feltámadása. A kis fickóm mindig először van talpon. A lábamnál érzem a távirányítót, de még mindig nem vagyok elég gyakorlott ahhoz, hogy a lábujjammal kapcsoljam be.

Ötvenkettes csatorna: interjú egy német bártulajdonossal. Sört csapol, három pohárral. Kéne egy kis sör. Kortyolok még egyet a kólából. Ötvenhármas csatorna: angol kertépítészet. Ötvennégyes csatorna: zenestúdió Madridban. Harminchatos csatorna: indiai énekesnő (20 000). Harminchetes csatorna: a várható időjárás Délkelet-Ázsiában. Szép hétvége néz ki Burmában.

Végigzongorázom. Semmi punci. Miért nem adnak reggel pornót? Ezek még sosem hallottak reggeli merevedésről? Akkor talán érdemes lenne felkelni. „Pornó Reggelire." A kis fickóm mindig elsőnek van talpon. Vagy talán ez szándékosan van így elrendezve? Könnyebb a maradék felemet is fölcsörlőzni az ágyból, ha ő már fölkelt. A kis óriás. Egyszemű, kurta nyakú, masszív küklopsz. Feje van, de agya nincs, vagy lehet, hogy csak elfogyott neki, mindig szürkésfehér sejteket okád ki magából. Csak akkor kelek fel, ha ő már felkelt. Torkon ragadom, küzdök vele, nem adja meg magát, csak mikor már a vécében vagyunk. Kihajtom belőle a szuszt, a tenyerembe. A jósnők miért nem jósolnak inkább nedves tenyérből, miért csak kiszikkadt zaccos kávéscsészéből? Íme, az életem, saját kezemben. Lassan folyik le az életvonalamon.

Cigaretta. A napom olyan, mint egy cigi. Fehér cigaretta, a vöröslő nap az égő parázs, ahogy halad rajta végig, átizzik a füstfelhőn, aztán az alkonysárga filterben hamvad el. Nap és cigi. Rákkeltő mindegyik. Alkonyodik. Már nem érdemes elhúzni a függönyt. Felcsatolom az órámat, hozzábilincselem magam az időhöz, a föld forgásához, a napéhoz, az összes hasonló rendszerhez, 16:16, kimegyek a konyhába. Cheerios. Tálba kitöltve. Hát ez meg mi? Mi ez az anyáskodás? Ez túl sok. Túl sokat öntött a tálkába. A helyes mennyiség: 365 karika. Magamba rakosgatom őket, némi járulékos tejjel. Rádió. A nap első száma adja meg mára az alaphangot. A Passion Rod Stewarttól. Hát, nem is tudom.

Farkasszemet nézek Woody Allennel. Mikor böki már ki végre? Egyszer meg kell szólalnia. Ezért vannak a poszterek. Bekapcsolom a makit. A Macintosh üdvözöl. Már itthon kellene lennie. 1637. Igen. Mintha évszámok lennének a csuklómon. Minden nap az emberiség története. Jézus éjfélkor születik, a Római Birodalom vad afterparti közepette múlik ki, aztán jönnek a vikingek, hajnalhasadtakor, kilenc körül kezdenek javában dúlni, erőszakolni. A déli híreket saga-kéziratokból olvassák fel: „Mára virradó éjszaka tűzvész volt Njáll tanyáján„, aztán szieszta ebéd után, kórság, pestis, sötét középkor, majd Michelangelo vésőjének koppanásaira ébredünk 1504-kor. Reneszánsz. Shakespeare gőzerővel alkot, be kell fejeznie negyed ötre. Az emberiség történelme hosszú nap. A harmincperces háború. A hat másodperces háború. Hosszú egy munkanap. Már majdnem hét, mikor végre Edison kapcsol, és lőn világosság. 1900: vacsora, híradó. A történelemben elérkeztünk a vacsoraidőhöz, vagy már éppen végeztünk az evéssel, jóllakottak és ernyedtek vagyunk, a nap pedig még nem ért véget. Arra várunk, hogy 2000-et mutasson az óra. Felmegyek a netre. Semmi különös. Megnézem az e-mailjeimet. A lánytól semmi. Bepötyögöm neki:

Hi Kati.

Reykjavik calling. Hope you had a good day. We are getting late up here, running out of days. You know. Wintertime in Iceland. The Kingdom of Darkness. And everything Johnny Rotten. Went to the bar last night and then some after-party. There was one girl there who had been in Budapest and she told me about a bar called „Roxy or „Rosy. Do you know it?

Bi. – Hlynur.

Félig vagyok felruházva, mikor megszólal a telefon.

– Hlynur – mondja Þröstur.

– Þröstur – mondom én.

– Hogy vagy?

– Megvagyok. Nem jöttél tegnap.

– Nem. Volt valami?

– Semmi. Utána beugrottunk még Jökullékhez.

– És? Milyen volt?

– A szokásos. Visszafogott.

– Csajok?

– Na ja, Lóa volt ott és Sóley. Meg két igazi mintapéldány.

– Első osztályú?

– Aha. Az egyik olyan milánói kifutós, a másik inkább Burda.

– És? Ott vannak nálad?

– Á, ez csak a tévé. Hát te?

– Figyuzz, láttam a faterodat. Az Erődben voltunk Marrival, és összefutottunk az öregfiúval. Formában volt.

– Csak szívatsz.

– Nem, jó arc volt, fizetett nekünk egy kört, és meghívott magához.

– Elmentetek?

– Nem, mert két különböző címet mondott.

– Tuti, hogy ő volt?

– Figyelj, Hlynur. Felismerem a vén Deresszakállt.

– Hogy nézett ki?

– Jól. Úgy harmadnaposra saccoltam.

– Mattrészeg volt, mi?

– Ja. Mint a beton. De fel volt dobva, már úgy értem, felspannolva.

– Aha.

– Ja. Sokat beszélt a muterodról… meg rólad. Cseveghetnél egy kicsit az öreggel.

– Aha.

– És ma? Lesz valami este?

– Nem tudom. Van valami ötleted?

– A szokásos. K-bár vagy csak az Erőd, frankó hely, ott biztos belebotlasz az öregedbe.

– Mikor voltatok ott?

– Egy körül.

– Hát, majd meglátom.

– Oké, rád csörgök.

– Oké.

– Hlynur.

– Þröstur.

• • •

Anya az állami beszerzésen dolgozik. Anya a Beszerző. Anyát Berglind Sæmundsdóttirnak hívják. Anyának piros Subaruja van. Anya öt és hat között ér haza a munkából. Néha vele jön Lolla is, és nálunk eszik. Lolla neve Ólöf, nem emlékszem, milyen -dóttir. Haraldsdóttir vagy Harðardóttir. Lolla leszbikus. Már régóta. Most ősszel ünnepelte a tizenöt éves leszbiszülinapját. A huszonötödiken nyilván aranyórát kap az Izlandi Leszbikusszövetségtől. Anya a Beszerző. Anya általában hoz nekem valamit. Trikót, kólát, övet, videókazettát, popcornt, kekszet. Ma az 1753-as évben ért haza. Hallom a műanyag zacskók zizegését, majd háromszor kopog, mielőtt bekukkant.

– Szia, drágám. Nézd meg, hogy ez kell-e. A Bónusban árulták.

Ahogy hátrafordulok a számítógéptől, zörgős zacskóba csomagolt három fehér alsógatyát dob az ágyra. Aztán bejön, felveszi az alsógatyákat, leteszi őket az éjjeliszekrényre, és elkezd beágyazni.

– Milyen volt a napod? Kicsit nehéz a levegő itt, Hlynur. Kinyitnád az ablakot?

– Mi?

– Régen mostam ki az ágyneműdet, nem? Akarod, hogy most lehúzzam? De nem is, csak holnap fogok mosni. Miért az ágyban tartod a kólát? Hoztam még, ha kérsz. Lolla jön majd, velünk vacsorázik. Jól megy a dolog, drágám?

– Micsoda?

– Nem azt mondtad, hogy Reynirnek dolgozol?

– Most még várnom kell. Várom, hogy odaadja a Seaquest-lemezt.

Visszafordulok a számítógéphez.

– Persze, persze. Nem kell ez az alsónadrág? Remélem, nem túl kicsik. Csak L-es volt. Hozzak neked kólát?

– Anya.

Odajön hozzám, kezét a vállamra teszi. A tarkómnál érzem a mellét.

– Semmi gond, drágám. Nem zavarlak. Csak nem angolul írsz?

– Anya.

– Ne haragudj. Túl kíváncsi vagyok.

Megcsókolja a fejem búbját, és kimegy.

– Bélszínt vettem. Lolla hoz vörösbort. A ma esti vacsora kicsit elegánsabb lesz.

A bélszín a kedvencem. Anyáskodó hízelgés. Valami készül.

A távirányítón szörfözök, míg vacsorázni nem hívnak. Kvízjáték a Channel TV-n: „What’s on Television?" Csak egyet hibázok. Vajon mi megy a Eurosporton 10 és 11 között? Tényleg korábban kellene fölkelnem.

Mikor előbukkanok, Heiðarról, a kozmetikusról beszélnek. Lolla azt mondja, kedveli. Kedvelem Lollát. Komoly mellmérete van, és vicces. Sokat nevet. Szokott néha piszkálni, de sokszor van nála szívnivaló, jó fílinget hoz a házba. Anya jobb fej, ha itt van. Különösen, ha szív egyet velünk. Csökkenti az anyáskodását. Jó párost alkotnak, pedig különbözőek. Anya 56. Lolla 37. A Feröer-szigeteken ismerkedtek meg. Anya valami furcsa konferencián volt ott. Anya olyan, mint az állami tévé, Lolla inkább kettes csatorna: nem ismerem teljesen, nem néztem eleget, több rajta a kódolt adás. Lolla alkoholizmus-tanácsadó. Alkoholizmus-tanácsadó. Tele van jó alkeszsztorikkal, főleg, mikor részeg. Az alkeszsztorik nem hangzanak olyan jól, ha józanul mesélik őket. A Bergþórugatán lakunk, a konyhában eszünk.

A: – Nem passzolt az alsónadrág? Ma vettem neki a Bónusban.

L: – Bónus-olcsó alsónadrág? Szerencsés lány, aki kihúzza belőle a főnyereményt. Van rajta olyan kis rózsaszín malacpersely-embléma?

Én: – Nem tudom.

A: – Nem próbáltad fel?

Én: – Jaj, anya. Van még vöröskáposzta?

L: – A fütyikről mindig rózsaszín malac jut eszembe.

Én: – Tényleg?

L: – Igen, olyan kis aranyos… és jóízű…

Nevet. Anya mosolyog. Arcomon Jockey Ewing-vigyor.

Én: – Azt hittem, nem eszel malacot. Vagy nem is vagy leszbi?

A: – Kér valaki jégkrémet?

L: – Lesz: bi. Nem, nem. Inkább rád gondoltam, Hlynur… olyan malacperselytípus vagy…

Én: – Ezt hogy érted?

L: – Csak úgy. Takarékoskodsz, nem? Nem úgy tűnik, hogy elpazarlod az anyagot. A nagy Ő-nek tartogatod, ugye?

Én: – Ez most mi?

Lolla kajánul mosolyog Anyára, aki már fölállt.

A: – Ehetnénk egy kis jégkrémet, és beszélhetnénk valami másról.

Én: – Anya, te beszéltél neki rólam? Nekem már nincs is magánéletem?

A: – Hlynur drágám, Lolla csak ugrat téged. Lolla drága, biztos nem kérsz többet?

L: – Nem, köszönöm, tele vagyok…

Én: – …pletykával? Hol az újság? Talán jó lenne megnézni a lakáshirdetéseket.

L: – Csak nem akarsz elköltözni hazulról?

Én: – Anya, nem vettél újságot?

L: – Nem vagy ahhoz már túl öreg? Harminchárom éves…

Elképzelek magamnak egy atombiztos szobát, ahol sohasem kopognak az ajtón, hanem csak csöngetnek. Én és én, kettős magányban, ketten a számítógéppel és a tévével, tizenhat kazettás hétvége, kizárólag Woody Allen, messze az összes leszbitől. Van valami kellemetlen az ilyen felvágott nyelvű fehérnépekben, a nőkben, akik okosak, mint egy férfi, ezekben a puncikban, akiknek helyén van az eszük. Nem bírom őket. Az ember nem tudja, mit szóljon vissza. Lebénulok. Főleg, ha még nagy csöcsük is van. Az már valami szélhámosság. De tényleg. A nők karosszériája jobb, mint a miénk, ez az ő pályájuk, elismerem. Cserébe nekünk járna az ész. De most már azt is kisajátították. Akkor mi marad nekünk? Az övék minden. Az ész és a külső. Minket otthagytak, belénk fojtva a szót, kezünkben az agyatlan félszeművel, ami az utolsó sejteket okádja ki magából.

Anya más generáció. Még abból az időből, mikor az agysebészet nem volt ilyen általános. Anya mellettem áll. Anya mellém áll.

– De Lolla, kérlek. Az én Hlynuröm addig marad, ameddig csak akar.

Fagyi után elszívunk egy füves cigit. Lolla sodorja. Két cigi. Az egyiket én kapom. (Néha kifizetődő civakodni vele.) Átülünk a nappaliba. A hírek fűvel jobban esnek. Általában nem bírom az izlandi tévét. Mindig csak a hal meg a halászati izék. Milyen pojácának jutott eszébe az ötlet, hogy a tengerből hozza fel a hideg kaját? A hóbuckákat étvágygerjesztővé teszi a fű, Észak-Izlandot jégkrém borítja. A Nyugati-fjordokat vanília. Norðfjörðurt nugátkrém. Jobb hangulatba kerülnek, és megint alsógatyákról kezdenek beszélni. Jaj, ne.

Anyus: – De hát nem azt mondtad, hogy alsónadrág kell? Soha nincs elég alsónadrágja, nem tudom, hová tűnik az a sok alsónadrág, állandóan alsógatyát kell vennem, hehe.

Lollus: – Biztosan elhagyja őket szerte a városban, mikor… Ez általános a szingli férfiaknál, akik nem akarják elkötelezni magukat. Szándékosan otthagyják a hölgynél az alsót, tele… hehe… pisifolttal, büdösen. Akkor csökken a veszély, hogy többet akarnak majd tőlük…

Én: – Azért van olyan csaj, aki szereti a sárga zuhanyt, hehe. Nem tudtad, Lolla?

Anyus: – De Hlynur…

Én: – Anya, nem mondom mindig, hogy te veszíted el őket?

Lollus: – Ááá… Beeerglind… hehehe…

Anyus: – Hehe. Mi? Hogy érted ezt?

Én: – Mosáskor.

Most már tényleg jó hangulatban vannak, és cukkolnak, hogy próbáljam fel az alsógatyát. Nem is tudom, lehet, hogy túlzottan be vagyok tépve ahhoz, hogy magamon tartsam a ruhát. Hirtelen ott állok megint a nappaliban, egy szál olcsó gatyában. Pózolok. Hujjognak, mint a nők egy Chippendale-show-n. A nők máshogy nézik a sztriptízt, mint a férfiak. Lázba jönnek, elvesztik a fejüket. A férfiak magukba süllyednek, elkomorulnak, gégét nyelnek. Lolla közelebb hív, meghúzza a gumit, elengedi, hogy csattan, azt mondja, jól áll, majd hozzáteszi: „Legalábbis a mostani állapotában." És még inkább dülöngélnek a nevetéstől a kanapén. Az egyszemű idióta szemmagasságban van Lollával, és érzem – pedig ott van Anya is –, kedve támadt ágaskodni, hogy farkasszemet nézzen Lollával. Igyekszem kifelé a szobából.

2315 az idő Þröstur hívásakor. Már jól benne járunk a jövőben, mikor kikapcsolom a tévét és a számítógépet. Közeledik az éjfél, a Laugavegurön megyek fölfelé. Jeges sötét, hóságos ég, hullik is, nem is, egyfajta mélység, az idő mélysége. Ősi hangulat, még kezdetlegesebbé teszi, hogy ilyen sokat kell gyalogolni, a fülem fagyos, széltől fehér, törékeny porcelánfül. Mikor belépek, visszatértünk a kezdetekhez. Az évszám 0000.

Az Erőd éjfélkor. Nem kimondottan ütős hely. A neve ellenére pince. A „Tömlöc" tisztességesebb lenne. Az ember lelépcsőzik a múltba. Reménytelen, piáspisált hely: sötét, komor barlang, hamis kőfalburkolat, lógó (hamis?) kardokkal és páncélokkal. A hangszórókban múlt századi rock, félig kopott akusztika, a lemezeket mintha ásatáson találták volna: Black Sabbath, Deep Purple, Led Zeppelin. Az Eye of the Tiger megy épp, mikor belépünk, én, Þröstur és Marri. Mitológiai hangulat. Olyan érzésem támad, mintha egy Quantum Leap-epizódban lennék. Ókori Görögország, csak mindenki dzsekiben van. A bárpult mögött Bacchus, ostora a levegőben, kínzások vén mestere, kövér, szeszélyes, ostorát csattogtatja a népen – az alkohol életfogytiglani fegyencein, hátukon tátongó, véresre tépett sebek –, jól fel van szerelve: a sörcsapok kínzóeszközök kallantyúi, a szíjak egyre szorulnak, mikor meghúzza őket, röhög, háta mögött a fegyverarzenál: a polcokon Hot Shot, Black Death. Az üvegeket úgy kezeli, mint a pisztolyt, áldozatára céloz, az adagoló fémcsőrök hangtompítók. A sörösüvegeket foggal nyitja ki, kézigránátként veti őket a helyiségbe, molotovkoktélt ráz. Tölt. Méregpohárba fortyogó, maró keveréket önt, a kuncsaftok nyugtát írnak alá, mint önnön halálos ítéletüket. Robbanékony állapot. Erre-arra benzinnel töltött részegek, dülöngélő nők, dudáik gázzal teli. Az egyik (3500) odajön, tüzet kér, spiritusztól ragyog. Tüzet nyújtok felé, olyan érzésem van, hogy fel fogom robbantani. Lángra is lobban, irányomban, és csókkal hálálja meg, 43 alkoholszázalékos csókkal. Megpróbálok kitérni, de a rúzs halszagától nem szabadulok.

A helyiség hosszú, keskeny. A bár akkora, mint egy vidéki uszoda kismedencéje. A mélyebbik végében a legelázottabbak kapirgálják a medence peremét. A bárral szemben alacsony fotelek, valami azonosíthatatlan anyagból, ami magába nyeli a fényt. Az emberek eltűnnek bennük, akárha fekete lyuk szívná be őket. Úgy tűnik, az egyetlen világosság itt a bár üvegpolcain álló üvegekből árad – whiskysárga derengés: sápadt, halvány hajnal a hegyek mögül, Kamcsatkán – meg három pár fülbevalóról a kanapék felénk eső részén. Fogak is csillannak, mosolyokban.

– Ezt én nem bírom, srácok.

– Most mi van veled, csak bekukkantunk. Mindig olyan finnyás vagy, Hlynur.

Þrösturnek és Marrinak harmadik szemük van, mindig észreveszik. Talán azért nem bírom elviselni a helyet, mert itt apa is felbukkanhat. Anya a bulizást néha „gályázásnak" nevezi. Nem tudom, miért. Talán régen jobban emlékeztetett a rabszolgamunkára. De ez pontosan az. Kiköpött gálya. Rabszolgák a sós víz áztatta padokon, a pulthoz láncolva, sörtengeren át evezve a whiskyvizekig, mindenki a saját evezőlapátját fogva, baját, bűntudatát, sodródó önnönmagát markolva. Tengeribeteg lesz az ember, ha ide belép. Mindenki úgy hánykolódik.

A bárpultnál telepszünk le, találunk három szabad széket, akik rajtuk ültek, mostanra már biztosan halottak. Mint villamosszékbe ülni, amit ma már nem használnak tovább. Þröstur langaléta, hosszú kar, hegyes áll. Nálam valamivel magasabb. Én 181 centi vagyok. Álláról gyanús kecskeszakáll mered, ritkás, borzas. Mintha idegvégződések állnának ki az állából. Eléggé ideges típus. Pillantása rebben erre-arra. Marri alacsonyabb nálunk. Marri neve Marel. Az valami tengert jelent. Olyan is, mint a partra vetett hal. Kidülledő szemek, néha megrándul. Egyik hús, másik hal. Én nem vagyok se hús, se hal.

Rendelünk három korsó sört. Þröstur arról beszél, miben különbözik egymástól a bungee-jumping és az ejtőernyős ugrás. Azt mondja, olyan, mintha a szerelmes szexet hasonlítanánk a szerelem nélkülihez. Ezt nem egészen értem. A hátsó falnál egy ember körvonala bontakozik ki, a háta, úgy látom, mintha hugyozna. A mellettünk levőn baseballsapka, vízilóbőr dzseki, olyan vastag bőrből, hogy időbe telik, míg felénk bír fordulni. Szája fölött szempilla, szeme körül vastag ajkak. Fiatal, ha lehet ezt a szót használni rá. Kérdez: – Mi van, srácok, most szabadultatok?

– Nem, csak most jöttünk.

A hangszórókból ősrégi Peter Frampton-nóta szól: Show me the way. Úgy érzem magam, mintha kitömött állatok között lennék, múzeumban, amit már húsz éve bezártak. Minden kitömött, poros. Csak itt a port mindenki az orrán szippantotta. Ez a kábaság elég stabil. Az emberek kiszáradnak, szemük kemény, üveges, arcuk merev. Szösz jön belőlük. Valaki azt mondja a másiknak: „szösz". Þröstur megjegyzi, hogy itt valamikor autóalkatrész-raktár volt, amerikai kocsikhoz. Ez nem is változott: ha itt ér a filmszakadás, egy konyhaasztalon ébredsz majd a Smiðjuvegur egyik hátsó udvarra nyíló házában, egyik veséd hiányzik, a sebre tetováltak.

Marri belém bök, mutatja, hogy nézzek hátra. Apa halad el. Ez ő. Az arc. A vonások, amiket Anyába oltott. Elhalad. Mint egy halott szelleme. Kísértet, valami régi színdarabból. Lassan lebeg át a színen, valahol mélyen a díszletben könyökével hozzáér a függönyhöz, hullámot vet belé. Nem lát minket. A ruhája, szakálla, haja rendben van, a cigije is nagyjából egészben, az itala viszont kifizetetlennek tűnik. 1200 koronányi whisky. Valahogy látszik rajta, hogy ez fogja kitölteni a hitelkeretet. Az utolsó csepp, amitől kicsordul a pohár. Kortyol, látom, ahogy lefolynak torkán a szőnyegek, a parketta, az egész lakás, a cég, a kocsi.

– Muszáj beszélned vele.

– Nem. Most nem megy.

Ekkor megérzem a szagot. Ez nem Pierre Cardin. Nem, ez apa. Hafsteinn Magnússon. Jó öreg Oldszpájsz. Kísértethez képest azért kellemes illat. Vállamra teszi a poharát, megfordulok. A mosoly, ami alkotott. A mosoly, ami megejtette Anyát. Az sok-sok foggal azelőtt volt. Most protkó. De azért egész jól néz ki. Arca pirosa jól megy szakálla szürkéjéhez, ha lehet egyáltalán színárnyalatokról beszélni ebben a rockbarlangban. Sőt tulajdonképpen túl jól néz ki ehhez a helyhez. Mit csinál itt? Ez nem az ő terepe.

– Üdv.

Ezt úgy mondja, mintha saját magáról beszélne. Az állapotáról.

– Szia.

– Épp veled akartam beszélni.

Ez úgy hangzik, mintha direkt kötekedni akarna velem.

– Igen?

– Igen, beszélnünk kellene egy kicsit, mit iszol? Meghívlak egyre, leülünk szépen ide, te és én, és beszélgetünk egyet, mint férfi a férfival.

Mint részeg a részeggel. Rám szán egy sört, a srácokat a két pár szemükkel együtt a bárpultnál hagyom, és követem apát az esőerdőn át a sarokba. Mindketten a magunk aljzatába süppedünk, valami falon függő lándzsarendszer alá. A helyet huszonhárom éves gitárszóló tölti be, hangosan kell beszélnie, túl közel hajol. Csak egyik fülemmel hallom. Hosszú bevezetővel indít. Tárgya röviden az, hogy én a fia vagyok, ő pedig az apám.

– Az anyádról van szó. Tudom, elváltunk, meg minden, te is tudod. Hogy. Tudom, hogy végül is nincs hozzá közöm, most mit csinál, már olyan régen elváltunk. De én arra. De én főleg arra gondo… miattad kérdezem, azzal a barátnőjével kapcsolatban, mi is a neve?

– Lolla?

– Így hívják? Igen, az a kis barna. Az anyajegyes.

Lollának van egy eléggé feltűnő anyajegye az arca jobb felén. Apró dombocska, szőrszállal. Látom magam előtt az anyajegyet, csak azt: lebeg a szemem előtt, körömnyi, szőrös: mint egy homoszexuális légy. Bólintok.

– Tudod, mire gondolok. Mindegy, szóval az a nő leszbikus.

– Igen.

– Akkor ezek szerint tudod, és sokat vannak együtt? Sok időt töltenek együtt, ugye?

– Igen, Lolla néha nálunk vacsorázik.

– Pontosan, igen és. Sokat vannak együtt. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de ott is alszik nálatok?

Az arcába nézek. Nem hasonlítunk túlságosan. Én inkább úgy nézek ki, mintha az ő arcából lefaragtak volna, hogy jobban hasonlítson Anyáéra. Maximálisan annyira hasonlítok Anyára, amennyire apa kinézete ezt megengedi. Az orra elég nagy. Az enyém kicsi, a szemüveg még kisebbnek láttatja.

A szemébe nézek. Ez a szempár csak visszafelé néz. Előre már nem lát. Vajon gyártanak szemüveget olyan embereknek, akik képtelenek „szembenézni a tényekkel„? Lehet, hogy csak egyszerűen napszemüveget kellene hordania.

– Nem.

– Biztos? Biztos vagy benne, hogy nem alszik néha nálatok?

– De, néha lefekszik velem.

– Mi?!

– Csak vicceltem.

– Hlynur, azt akarom mondani neked, azt hiszem, anyád leszbikus.

A szám pont akkor ér véget, mikor az utolsó szót kiejti, túl hangosra sikerül. Megint rábámulok, aztán körülnézek. Valami kanapéba süppedt, kifent, tokás, kiélt arcú hercegnő (7000) idesandít és rám mosolyog, látom, hogy moccan a rúzsa, mintha azt mondaná: „De én nem. Én nem vagyok leszbikus." Egy kicsit lecsekkolom a mellét, mielőtt visszabámulnék az öregre. Semmi Wunderbra. Apa valahogyan olyan – pedig részeg – Hafsteinné vedlik át. Rövid szünet, aztán új szám kezdődik – Highway to Hell. Amerikában 17. helyet ért el ’79-ben. Azon a nyáron, mikor letettem a jogsit, apa kölcsönadta a kocsiját, vagy inkább velem fuvaroztatta magát mindenhova, ez csak szimbolikus, nem? – úgyhogy folytathatjuk a beszélgetést.

– Mi a véleményed?

– Nem tudom. Miért kérdezed ezt?

– Csak, mert gondolom. Anyád… Sara barátnője látta őket abban a buzibárban. Ott lent a Klapparstígurön.

– És?

– Állítólag egymás szájában voltak.

Érzem, hogy az orra hegye hozzáér a fülemhez. Mintha a farka lenne, duzzadt makk suhintja a fülem peremét. Apa olyan, mint a makk király, csak a korona hiányzik. Királyok ivadéka vagy… Igen, végül is Prince-t szívok.

– Miért nem mondasz semmit?

AC/DC csönd.

– Nem mondasz semmit, szerinted ez rendben van, nincs vele semmi gond? De hát majdnem hatvanéves, és most akkor leszbikus. Csak így?!

– Jobb későn, mint soha.

Sorban állunk a K-bár előtt. Új a biztonsági őr, nem csinálta meg a leckéjét. Nem ismer minket. Sose láttam azelőtt, a nyakán lévő tetoválást viszont már igen. Egy kicsivel több eredetiséget, ha lehetne, kösz. Már majdnem 200-at mutat az óra, de itt ragadtunk valamiféle jégkorszakban. Erre mondják, hogy az ember kiruccan egy sörre. Fekete farmer van rajtam, a zsebe tele a mancsommal, fehér garbó és bőrjakó. Nehéz kivenni most, milyen cipő van a lábamon – a tolongás miatt –, de azt hiszem, a fekete. Egy lány (30 000) előttem a sorban köszön. Csak biccentek. A Skólavörðustígurön dolgozik a videókölcsönzőben, vettem már ki tőle pornót. Marri ad egy cigit, megpróbálunk tőle felmelegedni, kis hőt csiholni a tüdőnkbe. Mint egy spirituszfőző melege az Északi-sarkon. Amundsen-testvérek. Tizenkét évet várunk, míg bejutunk.

Szétnézünk odabent. Letörlöm a párát a szemüvegemről. A K-bár egyetlen helyiség. Harmincöt négyzetméter. Tömve van. Hely annyi, mint húsz szál cigi mellett a pakliban. Rágyújtok egyre, szorítok magamnak helyet a bár felé, a táncolók között. Girls on film, girls on film Duran Duran. Érzem, hogy egy mell préselődik a könyökömhöz, mondok két langyos hellót, de aztán a pult magához szív, mint valami számgolyót, amit váratlanul kihúznak aznap. És a következő nyertes szám: Lóa (15 000) mellett kötök ki.

Első csörte:

– Helló, frankó volt a tegnapi buli.

– Aha, szóval te is ott voltál.

– Nem is emlékszel? Ejnye-bejnye.

Ez csak egyike annak a 16 mondatnak, ami itt és most hangzik el. Lóa olyan, mint a 68-as csatorna. Hatvannyolcszor kell váltani, míg eljutsz hozzá. Többnyire már előbb rákapcsolsz valaki érdekesebbre. Ma este Kéjzi van a pult mögött. Keysi, cukifiú. Rendelek három korsóval. Lóa még mindig itt, úgy fest, marad:

– Iszol? Azt hittem, egyáltalán nem iszol. Sose láttalak részegen. Azt hittem, talán elvonókúrán vagy.

Megint kezdi.

– Igen, elvonókúrán vagyok, születésemtől fogva. Igazából egy seggrészeg orgián fogantam, és azóta nem nyúltam piához. Talán azért, mert apám alkesz, anyám meg leszbikus, én ma este bújtam elő, és elhatároztam, hogy megünneplem, tudod, végkimerülésig, csak hogy passzoljak a családba.

– Azta.

Sikerül átnyújtanom a fiúknak a söröket anélkül, hogy leöntenék valakit, van egy üres asztal is. Legalábbis pár üres szék mellette, mert az asztal tetején két csirk táncol (15 000 és 25 000). Leülünk. Ücsörgünk. Felbámulok egy pár narancssárga harisnyás lábra, kifújom magamból a füstöt. Þröstur és Marri rám vigyorog, Þröstur a fülemhez hajol: – How much?

Az idegeimre megy, ha angolul beszélnek körülöttem. Kínos valahogy. Þröstur úgy érti valójában, hogy hány ezer koronát fizetnék egy éjszakáért a narancssárga harisnyással. Ez a mi szabványunk, a csajok értékelésére. Jobban megnézem a csajt. Ahol a narancssárga harisnya véget ér, ott kezdődik a szőke haja. Fényévnyi hosszú. Az agya is kábé fényévre lehet innen. A mini ellenére nem látom tisztán a boldog völgyet a két táncoló láb között, de a melle jó, körték dobozban, nem takarják az arcát, ami a Versló gimi tablójáról is lehetne, nem nagy cucc. Csak egy csibe.

– Olyan huszonöt.

– Nem, több.

– De, harminc az éjszakáért, mínusz öt a tandíj.

– Okker.

Þröstur tőlem vette át ezt a szöveget. Azelőtt mindig azt mondta: „Yes, sir! vagy „Ólrájt! Szemrevételezem a terepet. 30% ismerős. A többi arctalan személyi szám. Embertömeg, újabb és jobb személyi számokkal. Ott van Eygló Manfreðs (75 000). Bemondó a tévénél. Ey Gló Day Glow. Þröstur azt mondta egyszer, a jobb karját adná érte. Þröstur balkezes. Nem biztos, hogy Eygló Manfreðs odavan a félkarúakért, bár valószínűleg kényelmesebb úgy „összebújni. Sigrún mindig azt akart, „összebújni. Azóta se volt részem semmi ilyesmiben. Tulajdonképpen sosem beszéltem Eygló Manfreðsszal, de egyszer nekem adta a rágóját. Dóra (25 000) is itt van, és Magga Sæm (30 000). Meg Tímur a törzsasztalánál a sarokban, hájpacni ZZ Top-szakállal.

Szeretem a K-bárt, mert olyan zsúfolt, és üvölt a zene. Nem kell se táncolni, se beszélni. Ülünk. Scream. Májkel Dzsekszon. És Dzsenet (3 500 000). Szemrevételezem a helyet. A hely szemrevételez engem. Az ott Herta Berlin. (150 korona. Egy buszjegy ára. Egy útra. Hazafelé.) Le akar ülni hozzánk. Ne. Itt ne kagylózzon. Feltelepszik az asztalra, könyökével pofátlanul odébb taszigálja a narancssárga harisnyás lányt. A csirkek majdnem ráesnek Þrösturre, de sikerül megtámaszkodniuk a falban. Túl csibék ahhoz, hogy összeakaszkodjanak Hertával, átmennek inkább egy másik asztalhoz. Az egyikük cipősarka elmerül egy olvadó gyertyában. Herta Berlin az asztalon ül. Combjaitól majd szétreped a farmer. Még szerencse, hogy Levi’s van rajta. Az tart. Szélesen mosolyog. Mi a fenét akar? Hogy megszámoljam a fogait? Marri meghúzta egyszer, valamikor még a múlt évtized vége felé. Everybody’s got a hungry heart.

Második csörte:

– Szevasz, Hlynur, hallottam, hogy meleg vagy. Mindig is sejtettem. Volt már egyáltalán kapcsolatod?

– Csak drótnélküli.

Elmegyek a vécére. Útban oda összefutok Hólmfríðurrel, köszön, én lúdbőrzöm. Belecsurgatok a piszoárba, közben a sárga falat bámulom, elképzelem rajta a feliratot: „Leszbi az anyám." Igaz lenne? És ha igen, az vajon baj? Lolla.

Első, második és harmadik csörte:

Visszafelé megint elhaladok Hólmfríður mellett. Nem tudom, mit kellene mondanom.

– Hogy vagy? – érdeklődik.

– Én? Elvagyok – felelem.

– Merre jártál? Jól eltűntél!

Félreértem, azt hiszem, azt mondja: „Jól lebőgtél!", és visszakérdezek: – Ezt most miért mondod?

– Mi? Mit miért? Mondom, jól eltűntél. Csak kérdezem, én nem tudhatom, hol voltál.

– Ja, hát erre-arra. Dolgozgatok, meg miegymás.

– Dolgozol? Van munkád?

– Aha, egy kisebb… ööö… számítógépes meló.

– Akkor otthon csinálod?

– I-igen.

– Telefonáltam többször, sose hívsz vissza, nem hallgatod le az üzeneteidet?

– De, de, csak… valami gond volt a rögzítővel mostanában.

– Igen? Elromlott?

– Azt hiszem, van valami baja.

– Remélhetőleg nem komoly, mondjuk Alzheimer-kór.

Úgy beszélgetünk, mintha hatéves házasok lennénk… Ez persze hülyeség, mert csak kétszer vagy háromszor feküdtünk le egymással, és legutoljára két vagy három hete.

Hólmfríður a Hlíðar nevű kerületben lakik. Egyedül egy háromszobás lakásban. Minden vágya, hogy megtöltse a két másik szobát. Harmadéves a tanárképző főiskolán. Az apja fogorvos. Van két plüssmacija és valami Monet- vagy Manet- vagy Menuet-posztere a falon. Tulajdonképpen ez minden. A többi részletet most hagyjuk. Azaz, van még valami. Itt a K-bárban kemény kisugárzása van, a vörös csíkokkal a hajában, orrpiercingjével és a túlméretezett kantáros gatyában, de otthon vár rá a csodaország, a Laura-Ashley-babaszoba, ahol olyan ízléses az ízlés, hogy az ember még egy cigit sem tud rendesen elszívni, csak elegánsan, ahol egyik szín sem üti a másikat, a színskála nem lép túl a pasztellárnyalatokon, és még a függönyök is mosószertől illatoznak. Mindenkinek megvan a maga árnyoldala. Ez az övé, pikk-pakk és tündibündi, mintha a fogorvos apuka ment volna végig mindenen a nyálszívóval, a fogsárga falakon meg a fúrójával (amitől olyan rusztikus benyomást kelt), a kanapé párnáiba meg mintha érzéstelenítőt fecskendezett volna, minden olyan egészségesen érzéketlen. Akárha egy műanyag szájüregbe lépne be az ember, olyan modellezett szájüregbe, amit az orvosi egyetemen használnak oktatási segédeszközként.

– Itt már nem kell sikálni semmit – közöltem az első alkalommal, mikor körülnéztem nála, miután majdnem feltettem a lábamat a dohányzóasztalra, a műgyümölcsökkel teli porcelántál mellé… pedig akkor még nem is tudtam, hogy az apja fogorvos… de ő nem értette, akkor se, mikor hozzáfűztem: – De azért rád még rád férne egy kicsi.

– Mindig olyan furcsa mondatokban beszélsz – mondta akkor, aztán még egyszer: – Te és a mondataid. Ez is egy ilyen mondat volt?

Az életem mondatokban. Life sentences.

Hólmfríður nyárspolgár, az orrában piercinggel; mint csillogó fémplakett az alapkövön, ami teljesen fals képet ad az épületről. A lelke lassított felvétel. Ásítozni kezdesz, amint