Myra és a vőlegény családja F.Scott Fitzgerald legszebb elbeszélései Fordította Ortutay Péter

Myra és a vőlegény családja

F. Scott Fitzgerald

legszebb elbeszélései

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords Edition

Copyright@Ortutay Péter

–2018

Tartalom

Myra és a vőlegény családja

A szerelemhajó

Határozatlanság

Több, mint egy ház

Bette utolsó betege

Egy régi jó barát

Elvesztett városom

Myra és a vőlegény családja

I.

Talán minden fiú, aki Keleten járt egyetemre az elmúlt tíz évben, legalább fél tucatszor találkozott már Myrával, mert a Myráknak a keleti egyetemek jelentették azt, amit a kiscicáknak a tejecske. Amikor egy ilyen Myra fiatal, úgy tizenhét éves, mindenki „csodálatos kislánynak" tartja, s amikor virága teljében pompázik – mondjuk, tizenkilenc éves – már el kell fogadnia, hogy csak a keresztnevén szólítják; s aztán már csak úgy ismerik, mint az Amerika szerte híres Myrát, aki az ország minden bálteremében… megfordult már legalább egyszer, s mindenütt jó érezte magát. Akárcsak otthon. Télen gyakorlatilag akár mindennap találkozhatunk egy ilyen lánnyal a Biltmore szálló halljában. Minden bizonnyal ott fog álldogálni egy csoport másodikos egyetemista között, akik épp most érkeztek Princetonból vagy New Havenből, és azt próbálják eldönteni, hogy hol is táncolhatnák agyon kellemsebben a nap hátra lévő részét – az előkelő De Vingt Clubban vagy pedig a Plaza Vörös Nagytermében. Aztán az egyik másodikos majd színházba megy vele és meghívja az egyetemisták februári báljára. Majd gyorsan taxiba ül, hogy még elérje az utolsó vonatot az egyetemre. Myrát mindenhová elkíséri a kissé mindig álmos mamája és vele is alszik mindig valamelyik emeleti szobában. Amint Myra huszonnégy éves lesz, gondolatban megszámlálja majd mindazokat a rendes fiúkat, akikhez annak idején férjhez mehetett volna, sóhajt egyet, és azt teszi, ami ebben a helyzetben a legcélszerűbb: férjhez megy valakihez. De azért kérem a nyájas olvasót, hogy ne vessen rá ezért követ! Köszönjük meg inkább, hogy nekünk áldozta fiatalságát; hogy számos bálteremben ragyogott fényesen, ő és a lelke személyesen, mint illatos fátyolfelhő számtalan szem elismerő és érzelmes pillantása által kísérve; hogy láttára több száz ifjú pogány legényember szívében kezdték meggyőződése sziklaszilárdnak hitt pilléreit a romantikus érzelmek furcsa hullámai ostromolni; és aztán ki állíthatná igazán, hogy az ilyesmi szóra sem érdemes? Már hogyne lenne az, nagyion is érdemes! Myra életének történelmi jelentőségű pillanatai mindenképpen megérdemlik, hogy említést tegyünk róluk egy–két szó erejéig. Igyekszem olyan rövid lenni, mint amennyire csak lehet. Myra, amikor tizenhat éves volt, egy nagy házban lakott Clevelandban, és a connecticuti Derbyben járt iskolába. Akkoriban tűnt fel először a felsősök és a főiskolások báljain. Úgy gondolta, hogy a háborút átvészeli valahogy a Smith Főiskolán, de már januárban első évesen fülig belehabarodott egy gyalogsági tisztecskébe, megbukott a téli vizsgán, és szégyen-szemre haza kellett mennie Clevelandbe. A gyalogsági tisztecske, egy hétre rá körülbelül, utánament. Myra már épp kezdett rájönni, hogy végül is ez a szerelem még távolról sem az igazi, mikor kedvesét egy rövid kiképzés után kivezényelték a frontra. Myra pedig érzelmeinek újult erővel történő feltörése által hajtva anyjával együtt a kikötőbe rohant, ahol a behajózás zajlott, és elbúcsúzott a fiútól. Két hónapon át minden nap írt neki, aztán két hónapig minden héten, és aztán még egyszer utoljára. Ezt az utolsó levelet nagy szerelme már sohasem kapta meg, mert egy géppuska-golyó szemközt találta egy esős júliusi reggelen. S ez volt talán a legjobb neki, mert ez az utolsó levél azt közölte volna vele, hogy viharos szerelmük nem volt mást, mint egy kis futó kaland, és hogy valami azt súgja neki, mármint Myrának, hogy együtt sohasem lehettek volna boldogok… és a többi, és a többi…

Az említett valaminek persze csizma volt a lábán, nem bakancs, és ezüst szárnyacskák is voltak a paroliján, termetre pedig magas volt és vállas, a haja pedig sötét volt és barna. Myra most határozottan biztos volt benne, hogy ő az igazi, de mivel egy leszakadt propeller szétroncsolta igaz szerelmének mellét Kellyben a kifutópályán, így nem tudott meggyőződni arról, hogy nem téved.

Így hát megint Keletre látogatott. Kicsit lefogyott, arca tetszetősen sápadtabb, a szeme meg révetegebb lett, és a fegyverszünet megkötése után az egyik cigarettát nyomta el a másik után New Yorkban kis porcelán hamutálcákon, melyeken a Midnight Frolic, a Coconut Grave és Palais Royal felirat volt látható. Myra már huszonegy is elmúlt, és Cleveland lakosai azt suttogták egymás közt, hogy anyjának nem lenne szabad az ilyesmit engedni – hisz New York maga fertő.

Nos, ez minden, amit érdemes volt elöljáróban Myráról megtudni, hogy elmondhassuk, mi is történt vele a későbbiekben.

***

Egy szép szeptemberi napon Myra lemondott a színházról is, hogy délután a fiatal Mrs. Arthur Elkins-szel teázhasson, aki egykor szobatársa volt az iskolában.

– Szeretném – kezdte Myra rögtön az után, hogy kényelmesen elhelyezkedtek –, ha egy senorita vagy mademoiselle, vagy valami ilyesmi lehetnék. Mert Isten bocsássa meg, mit is csinálhat itt az ember, ha felnő. Férjhez megy és aztán nincs több dolga ezen a világon!

Lilah Elkins már jól ismerte az életuntságnak ezt a formáját.

– Ez így igaz – válaszolta a barátnő hűvösen. – De hát akkor miért nem mész férjhez?

– Mert valahogy senki sem érdekel annyira – mondta Myra komolyan Lilah felé hajolva – Már olyan sok férfival flörtöltem, hogy amikor csókolózok valakivel, máris azon jár az eszem, hogy vajon mikor fogok ráunni. Egyáltalán nem vagyok olyan lelkes, mint régen.

– Hány éves is vagy, Myra?

– Tavasszal múltam huszonegy.

– Adok egy jó tanácsot – mondta Lilah nagyképűen. – Ne menj addig férjhez, amíg ki nem tomboltad magad. Egy férjes asszonynak, tudod, már sok mindenről le kell mondani.

– Tomboljam ki magam! Már torkig vagyok mindennel, s főként azzal, hogy így éljek céltalanul. Nevetni fogsz, de úgy érzem, vénasszony vagyok. Az elmúlt tavasszal azok a férfiak, akikkel New Havenben táncoltam, nekem kisfiúknak tűntek – s egyszer hallottam egy lányt az öltözőben, aki azt mondta: „Myra Harper megint itt van! Már nyolc éve idejár." Hárommal többet mondott ugyan, de mégis nagyon rosszul esett.

– Igen. Tizenhat évesen voltunk első bálozók. Alig öt évvel ezelőtt.

– Úristen! – sóhajtott Myra. – Most pedig némely férfi már fél tőlem. Nem furcsa? A legszebb fiúk. Egyikük úgy dobott, mint egy leprást, pedig három hétig egyfolytában csak miattam utazott le Morristownból. És csak azért, mert egy jóakarója megsúgta neki, hogy az idén minden áron férjhez akarok menni, s a fiú attól félt, hogy túlságosan belém habarodik. Megijedt, hogy egy férjvadász horgára akadt.

– És nem vagy férjvadász? De őszintén!

– De igen, bizonyos tekintetben. – Itt Myra elhallgatott, és óvatosan körülnézett. – Ismered Knowleton Whitney–t? Roppant jóképű srác, s az apjának, azt mondják, van mit aprítani a tejbe. Dúsgazdag. Nos, tudod, észrevettem, hogy összerezzent, amikor először hallotta a nevemet, és egészen zavarba jött – de mondd, Lilah drágám, csakugyan olyan ronda és vén vagyok már. Igaz szívedre mondd!

– Dehogy vagy! – nevetett Lilah. – És hallgass rám, kislány: válaszd ki a legszebb férfit, akit ismersz, akinek van esze, társadalmi rangja és pénze, erős, mint a bika, és aztán vágj bele, mint régen, ahogy szoktuk. De ha már elkaptad a grabancát, ne kezdj el fintorogni, és ne mondd azt, hogy nem tud úgy énekelni, mint Billy, és golfozni is jobban golfozhatna. Nem kaphatsz meg mindent egyszerre. Csukd be a szemed, és ne vedd észre a hibáit. S majd ha férjhez mégy, minden megváltozik, és elégedett leszel.

– Hagyd már abba – mondta Myra. – A szobám falát is kitapétázhatom az ilyen jó tanácsokkal.

– Tudod – folytatta Lilah lelkesen –, tizennyolc éves korában minden lány könnyen szerelmes lesz. De huszonhárom évesen már nem olyan könnyű. Kiég.

– Olyan szép volt az élet eddig – sóhajtott Myra. – A fiúk mind olyan rendesek és aranyosak voltak meg minden. De mondok neked valamit, Lilah: elhatároztam, hogy most aztán elkapom.

– De kit?

– Hát ezt a Knowleton Whitney-t. Lehet, hogy beképzeltnek tartasz, de még most is akármelyik fiút az ujjam köré csavarom, ha nagyon akarom.

– Csakugyan ő kell neked?

– Igen – jobban, mint bárki mást. Vág az esze, mint a borotva, olyan cuki és félénk kisfiú, és úgy hallom, a családnak óriási birtoka van Westchesterben.

Lilah kortyintott teából és az órájára nézett.

– Most mennem kell, aranyom.

Mindketten felálltak, s elindultak a Park Avenue felé. Ott leintettek egy-egy taxit.

– Annyira örültem, Myra. S biztos te is.

Myra kikerült egy kisebb pocsolyát, a taxihoz ment, s egy darabig úgy állt egyensúlyozva a lépcsőjén, mint egy balerina.

– Isten veled, Lilah. Majd hívlak.

– Viszlát, Myra. És sok szerencsét!

S mivel jól ismerte Myrát, tudta, hogy az utolsó megjegyzése teljesen fölösleges volt.

II.

Tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy jó pár héttel később, pontosabban hattal, egy péntek esti napon Knowleton Whitney, miután hét dollár tíz centtel kifizette a taxit, majd zavartan felment Myrával a Biltmore lépcsőin.

Agyának külső kérge lázas boldogságot érzett, de alatta erősödött a félelme attól, amit tett. Ő, akit elsőéves korától védtek a Harvardon a vagyonra vadászó bűbájos lánykák csapdáitól, ő, akit már jó néhányszor rángattak ki nyakánál fogva édes kis tündérkék karjai közül, most kihasználva szüleinek Nyugatra való távozását úgy belegabalyodott a hálóba, hogy nehezen tudta volna megmondani, hogy hol van a háló és hol van ő maga.

Az este olyan volt, mint egy álom: a novemberi alkony az Ötödik Sugárúton a matiné után, s ő meg Myra a nyüzsgő tömeget nézi egy bérkocsi – érdekes közlekedési eszköz – romantikus magányából; aztán tea a Ritzben és a lány keze, amint egy szék karján nyugszik hófehéren egészen mellette; aztán szavak, melyek hirtelen kimondatlanok maradnak. Utána látogatás az ékszerésznél, és egy vad, őrült vacsora egy kis olasz étteremben, ahol a számla hátlapjára ráírta: „Akarod? S ezt odatette elé, hogy ő ráírhassa a választ, amelytől egész testét átjárta a boldog forróság: „Akarom. De hisz tudod. És most a nap végén ott álltak a Biltmore lépcsőin.

– Mondd hangosan! – suttogta forrón Myra fülébe.

S ő mondta. Ó, Myra, vajon hány régi emlék suhant át ekkor kis fejecskédben kísértetként!

– Olyan boldoggá tettél, édes – tette még hozzá halkan.

– Nem, te tettél engem boldoggá. Hisz tudod… Myra…

– Tudom.

– Örökre?

– Örökre. Hisz látod, ez az enyém – mondta és a gyémántos gyűrűt az ujján az ajkához emelte. Myra jól tudta, mit is kell ilyenkor tenni. Nem véletlenül volt Myra.

– Jó éjt, drágám.

– Jó éjt, édesem, jó éjt.

Úgy szaladt fel a széles lépcsőkön, mint egy tündércsillogó fátyollal és rózsákkal; arca égett, amikor megnyomta a csengő gombját, hogy lehívja a liftet.

Két hét múlva Myra táviratot kapott vőlegényétől, melyben közölte, hogy a család visszajött Nyugatról és várja látogatását otthon Westchesterben a kúrián.  Myra megtáviratozta, melyik vonattal érkezik, vett három új estélyi ruhát és csomagolt.

Egy hűvös novemberi napon érkezett, és amint kissé megfázva kilépett a vasúti kocsiból a peronra az esti homályban, Knowletont kereste izgatottan. A vonat körül egy ideig nagy volt a nyüzsgés: sokan tértek haza a városból; asszonyok és gépkocsivezetők össze–vissza kiabáltak. Aztán felbőgtek az autók motorjai, amint megfordultak és elindultak hazafelé. Majd, még mielőtt egészen tisztában lett volna azzal, hogy mi is történt, a peronon már nem volt senki. Nem várták. Egyetlen elegáns autót sem látott a környéken. Knowleton biztos azt gondolta, hogy egy másik vonattal jön.

Idegesen elindult az állomásépület felé, hogy telefonáljon. Ekkor egy nagyon piszkos, alacsony emberke hirtelen megszólította. Kezét ócska sapkájához emelte és rekedt, nyávogó hangon kérdezte:

– Harper kisasszony?

– Igen – válaszolta kissé ijedten. Ez az elképzelhetetlenül visszataszító furcsa alak csak nem a sofőr?

– A sofőr beteg – nyávogta az illető. – Én a fia vagyok.

Myra nem kapott levegőt.

– Úgy érti, hogy Mr. Whitney sofőrjének a fia?

– Igen. Mr. Whitney a háború óta csak egy sofőrt tart. Nem szeret fölöslegesen költekezni, takarékoskodó ember, akárcsak Hoover elnök. – Idegesen egyik lábáról a másikra állt, és csapkodott hatalmas autós kesztyűjével. – No, de ne álljunk itt a hidegben és csevegjünk. Hol a csomagja?

Myra annyira meg volt lepve, hogy szóhoz sem tudott jutni. Követte a kis sofőrt a kijárathoz, ahol hiába nézelődött, mert egy rendes autót nem látott sehol. De aztán mégis látott egyet, de nem hitt a szemének. A fiú egy ócska tragacshoz lépett.

– A családi járműt épp szerelik – magyarázta. – Ha ez nem jó, gyalog kell mennünk.

Kinyitotta az első ajtót, és intett a fejével.

– Üljön ide.

– Inkább hátra ülök, ha nem bánja.

– Ahogy főúri kedve tartja, Miss Harper – krákogta, és kinyitotta a hátsó ajtót. – Csak arra gondoltam, hogy az a nagy bőrönd ott hátul a rossz út miatt zötyögni fog és zavarni fogja.

– Milyen nagy bőrönd?

– Hát a magáé?

– De hát Mr. Whitney… azaz maga nem tudna még egyet fordulni?

A sofőr fia a fejét rázta.

– Nem. A háború után semmit sem szabad. Az úr a fogához ver minden garast. A gazdagoknak példát kell mutatni, mondja. Adja ide a poggyász–szelvényt, kérem. Megyek a bőröndért.

Amikor eltűnt szeme elől, Myra megpróbálta elképzelni, milyen lehet az igazi sofőr, ha a fia ilyen, aki most az állomásfőnökkel ki tudja milyen okból folytatott heves és titokzatos vita után nagyokat szusszanva visszatért Myra bőröndjével a kezében.  A bőröndöt a hátsó ülésre tette, majd előre ment, s beült Myra mellé a volánhoz.

Már egészen sötét volt, amikor a főútról letértek egy hosszú homályos szekérútra, mely nyilván a Whitney család kuriájához vezetett. Az épület kivilágított fényes ablakai vidám sárga foltokat vetettek a kavicsos útra, a fűre és a fákra. Myra a sötétben is jól látta, milyen szép a ház, és hogy homályos kontúrjai gyarmatkorabeli georgiai stílusra emlékeztetnek, és hogy mindkét oldalán hatalmas árnyas park húzódik végig. Az automobil hirtelen megállt egy négyszögletes, kőlépcsős kocsi feljáró előtt, és a sofőr fia, aki Myra után szállt ki az autóból, egy lökéssel kinyitotta előtte a bejárati ajtót.

– Csak menjen egyenesen előre, kisasszony – krákogta. Myra alighogy átlépte a küszöböt, hallotta, hogy a sofőr fia nem követi, mert csendesen becsukta az ajtót utána. Ezzel kizárta saját magát… és a sötét hátteret.

Myra körülnézett. Egy nagy komor, régi angol tölgyfa–burkolatú teremben találta magát, és a fényt világos, sárga teknősbékákhoz hasonló, a falak mentén egymástól szabályos távolságra levő mattüveg–burák alá helyezett lámpák adták. Széles lépcsőfeljárót látott maga előtt, és a lépcsőfordulóknál ajtókat, de az életnek nem volt semmi jele, és úgy tűnt, a sötét bordó szőnyeg a lába alatt sűrű csendet áraszt mindenűvé.

Talán egy teljes percet is állt tétlenül, amikor határozottan érezte, hogy figyelik. Nyugalmat erőltetett magára, és megfordult.

Egy betegesen sápadt kopasz kisember, simára borotvált arccal, elegáns szmokingban és fehér pantallóban állt ott néhány lépésre tőle, és kíváncsian szemmel fürkészte. Legalább ötven évesnek látszott, de még mielőtt megmozdult volna, Myra valami furcsa óvatosságot észlelt benne; testtartásában volt valami, ami azt súgta neki, hogy ezt a tartást épp most vette fel, és egy szempillantás múlva meg fogja változtatni, és más ember lesz. Kis keze és lába, és szemöldökének érdekes görbe vonala enyhén manószerű kifejezést kölcsönzött arcának, és Myrának valahogy volt egy olyan homályosan átmeneti benyomása, hogy egyszer már látta valahol, sok évvel ezelőtt.

Egy percig csak bámultak egymásra szótlanul, de aztán Myra elpirult, nyelt egy nagyot és rájött, hogy mondania kell valamit.

– Azt hiszem, Mr. Whitney-hez van szerencsém – mondta félénken mosolyogva, és tett egy lépést előre. – Myra Harper vagyok.

A férfi még egy kis ideig szótlanul nézte, nem mozdult, és Myranak egy szemvillantásnyira az volt az érzése, hogy süket; de aztán hirtelen életre kelt, mint egy játék–baba, mely gombnyomásra működik.

– Ja igen, persze, természetesen – hát ki más lennék, igen, tudom, ó! – mondta izgatottan magas vékony hangján, mint egy manó. Aztán lábujjhegyre állva, izgatott lelkesedéssel, majdnem eksztázisban, szélesen mosolygott, amitől arca ezer ráncba szökkent, és karját széttárva, pipiskedve feléje tipegett a sötétpiros szőnyegen.

Myra most már úgy elpirult, ahogy azt az ilyen helyzet megkívánta.

– Roppant kedves…

– Ó! – folytatta a kisember. – Biztos nagyon elfáradt; tudom, ez az út borzalmas, szörnyű, az ember lelkét is kirázza. Érthető, hogy fáradt, éhes és szomjas, nagyon is érthető! Felháborodva körbe nézett. – Hogy ebben a házban micsoda hanyag népség van! Hol a személyzet? Hallatlan!

Myra nem tudta, mit mondjon, így hát hallgatott. Egy kis gondolkodás után Mr. Whitney határozottan végigment a terem egyik sarkától a másikig, és csengetett; s aztán szinte tánclépésben újra Myra mellett termett, és haragosan gesztikulált két apró kezével.

– Csak egy perc, biztosíthatom – mondta izgatottan. – – Azonnal intézkedem, csak hatvan másodpercecskét kérek, vagy még annyit se. Máris, azonnal!

Hirtelen elrohant, és a fal mellett nem egészen könnyen megemelt egy nagy faragott XIV. Lajos korabeli karosszéket, és gondosan a szőnyeg geometriai középpontjába helyezte.

– Üljön le, kérem! Nagyon kérem! Azonnal hozatok valamit. Egy perc, hatvan másodperc, nem több. Csak kimegyek és szólok. Micsoda trehány népség!

Myra tiltakozni próbált, de a férfi csak folytatta, hogy „üljön le, kérem, üljön le,"