Jólfésült ügyek

Szűcs R. Gábor

Jól fésült ügyek

Szűcts R. Gábor

Jól fésült ügyek

ATHENAEUM

ATHENAEUM

Copyright © dr. Szűcs Róbert Gábor, 2017

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-293-712-0

1.

Mi vagyok én?

Nem is tudom, eddig hány nevem volt.

Hívtak külkereskedelemnek, egyszerűen csak kereskedelemnek (ezt nagyon nem szerettem, mert elvette tőlem a rangot adó kül előtagot, és valahogy hétköznapivá tett, holott nem vagyok ám akármi), aztán nemzetközi gazdasági kapcsolatoknak (ez már jó, csak a köznyelvben nem értelmezhető). Hívtak ipar-kereskedelemnek és ipar-kereskedelem-idegenforgalomnak, na, ezt végképp utáltam, ilyen besorolás alapján mindenféle jöttmenttel kerültem egy kalap alá, és úgy tűnt: mire kimondom, berekedek. Hívtak külügynek, ami tetszett, csak elvesztem benne, olyan voltam, mint valami idegen test, mindenki megpróbált kipiszkálni. Végül külgazdaság-külügynek neveztek el, ami kifejezetten jót tett a hiúságomnak, hiszen több mint külügy, és ebből egyértelműen következik, hogy én vagyok a fontosabb. Ezt végül kicsit pironkodva ugyan, de illő szerénységgel elfogadtam. Elvégre a külkereskedelmen-külgazdaságon keresztül jön létre a GDP néven ismert magyar gazdasági össztermék úgy nyolcvanöt-kilencven százaléka. A külpolitika nagyon fontos dolog, de ennél azért picit fontosabb az, hogy enni kell. Ehhez pedig ugyebár én magam járulok hozzá.

Tartok viszont attól, hogy ez még mindig nem a végleges nevem. Ha rólam van szó, az elnevezők roppant találékonyak: általában annak szoktak elnevezni, ami éppen a legkevésbé vagyok. Mert hozzám mindenki ért, és erről Csokonai anekdotája jut eszembe, amely szerint Debrecenben mindenki orvos.

Ráadásul 1993-ban osztódtam is. Kicsit fájt, de nem volt rossz ötlet. Kivált belőlem a kereskedelemfejlesztés majd a befektetésösztönzés, amiről eleinte senki sem tudta, micsoda, de menet közben kiderült. Lényegében arról volt szó, hogy külön vált a központi, minisztériumi, államigazgatási, ha úgy tetszik gazdaságdiplomáciai funkcióm az üzletitől, vagyis egyik részem az állami hatáskörbe tartozó feltételeket teremtette meg a vállalatok számára, a másik pedig az üzleti kapcsolatokat segítette. Hogy még világosabb legyen: az egyik részem balhézott a külföldi hatóságnál, ha bármilyen eszközzel akadályozták az exporttevékenységünket vagy beruházásainkat, továbbá előkészítette és lebonyolította azokat az államközi tárgyalásokat, amelyek az üzlet létrehozásának államok közötti kereteit adták. A másik felem együttműködő partnert keresett az érdeklődő magyar cégek számára, mint valami házasságközvetítő, bár már az esküvőre sem hívták meg, a nászéjszakáról kizárták, a siker vagy a kudarc így aztán végképp nem rajta múlt.

Mint a legtöbb válás, ez is bonyolult volt. Ráadásul 1997-ben megszűntek a kereskedelmi kirendeltségek, és ez még bonyolultabbá tette az egészet. Néhány év alatt azonban sikerült kialakítani a belföldi irányítást, a megfelelő jogi hátteret, és a külföldi hálózatot. Ez azonban kívülálló számára annyira összevissza és olyan érdektelen, hogy fölösleges részletezni. Különben sem szeretem, ha röntgeneznek, egyetlen állami intézmény sem szereti az átvilágítást.

Ami a külföldi szervezetemet illeti, volt olyan ország, ahol több képviselet volt: egy központi a nagykövetségen, és egy vagy több üzleti ugyanott, vagy az adott ország más városaiban. Lett olyan állomáshely is, ahol ugyanaz az ember foglalkozott a gazdaságdiplomáciával és a vállalatok üzleti problémáival. Sőt néhol nyakába sózták a konzuli feladatokat is: ha már ott van a nagykövetségen vagy főkonzulátuson, csináljon is valamit, ne unatkozzon!

Volt ugyanis olyan nagykövet, főkonzul (röviden: misszióvezető), aki komoly zavarba jött. Nem nagyon tudta, mit kezdjen az üzleti képviselettel, főként pedig a gazdasági diplomatával. Azt beszélték, hogy egyik nagykövetségünkön, ahol a tetőt javították, a gazdasági tanácsosnak kellett felmásznia és ellenőriznie a munkát, mert a nagykövet úgy vélte: ez tipikusan gazdasági feladat.

A legtöbb misszióvezető azonban bort akart eladatni a gazdasági vagy kereskedelmi diplomatával, talán azért, mert ezt az árut ismerte a legjobban. Az a nagykövet, aki nem szervezett legalább egy borbemutatót az állomáshelyén, számíthatott arra, hogy kigolyózza magát a szakmából. Másfelől pedig az a gazdasági-kereskedelmi diplomata, aki nem tudott valamilyen borexport-tevékenységet felmutatni, nagy valószínűséggel lenullázta magát. Ráadásul minden új misszióvezető úgy vélte: ő az első, aki felfedezi a borexport aggasztó hiányát, vagy alacsony összegét, mint a gazdasági kapcsolatok legnagyobb rákfenéjét, és ez általában jót tett élénkülő aktivitásának. A mohamedán országok tekintetében nyilván más vesszőparipa után kellett nézni.

Évekbe telt, mire – hogy úgy mondjam – belerázódtam magamba. Aztán amikor a keleti nyitást meg a déli nyitást kezdték emlegetni, sejtettem, hogy ebből az egészből bajom lesz. Lett is. Kereskedőházakat hoztak létre, nem egyszer olyan helyen, ahol még Stanley sem fedezte volna fel Livingstone-t. Ezt nyilvánvalóan azzal a mély meggyőződéssel tették, hogy majd csak lesz valami. Végül is mit csinál egy kereskedőház? Kereskedik. Mintha az olyan egyszerű volna.

Így aztán most foglalkozik velem a Külgazdasági és Külügyminisztérium, a befektetési és kereskedelemfejlesztési ügynökség, valamint a kereskedőházak hálózata, és akkor még nagyon leegyszerűsítettem a dolgot.

Ami bennem az államigazgatáshoz kapcsolható, az maga a külgazdasági politika. Ez a sok, felsorolt intézmény ugyanis mind egyetlen minisztériumhoz tartozik. Legalábbis néha azt hiszem. És úgy gondolom, hogy a velem kapcsolatos döntések is mind ebben a minisztériumban, tehát összehangoltan születnek. Jó ezt hinni.

A rendszerváltozás, pontosabban a liberalizáció előtti állami külkereskedelem viszont nagyon nem volt rendben. A liberalizációt ne tévesszük össze a liberálissal, mert, ha ezt odafent is félreértenék, akkor az egészet beszántanák és besózott hamvait a tengerbe szórnák. A liberalizáció előtt ugyanis szigorú export-import engedélyezési rendszer volt: minden ügyletet engedélyhez kötöttek, másrészt csak állami, többnyire szakosított nagyvállalatok foglalkoztak külkereskedelemmel. A szakosított itt azt jelenti, hogy egy-egy vállalat egy-egy árucsoport külkereskedelmét intézte, sőt néha ugyanannak az árunak az exportjával, illetve importjával két különböző cég foglalkozott. Ezt a rendszert a külkereskedelem állami monopóliumának nevezték, és olyan szentségnek számított, mint mondjuk ma a nemzeti együttműködés. A bajt egyébként – mármint a külkereskedelem állami monopóliumát – eredendően Leninnek köszönhetjük, hiszen a polgárháborús Oroszországban bevezetett állami külkereskedelem a hadigazdálkodás részét képezte, ám Vlagyimir Iljics a háború után ezt az egészet valahogy úgy felejtette el, ahogy volt. Sztálinnak ezzel, a szokásos kivégzéseken túl már semmi dolga nem akadt. A nagy államosítások után persze – a kivégzésektől eltekintve – nálunk is ez lett a rend. Egy szakkönyvírót egyszer arra figyelmeztetett a könyvkiadója: csak semmi történelmi előzményt! A történeti hűség, meg a mulatság kedvéért azonban némi múltidézés elkerülhetetlen. Azonkívül az említett illető szakkönyvet írt. Na most ez a bizonyos könyv, amit én írok – illetve, amikor ezt a könyvet bárki éppen olvassa, már megírtam –, nem szakkönyv, inkább megtörtént eseményekkel illusztrált kor- és életrajz. A magyar külkereskedelem, a külgazdaság, a gazdaságdiplomácia szubjektív, elfogult és helyenként a nyilvánosság számára eddig kevéssé feltárt, tehát bizonyos szempontból intim története.

Akárhogy is van, a mondandóm illusztrálására szánt példák, azaz történetek valódiak. Ez nem azt jelenti, hogy hajszálpontosan, szó szerint úgy történtek, ahogyan leírtam, de megtörténtek. Az egésznek persze van valami sajátos, sőt saját, immanens humora (már önmagában az is, hogy ezt én állapítom meg). Humoristának lenni nagyon könnyű. Az egész államapparátus neked dolgozik – mondta egykor a mottóban említett amerikai komikus, Will Rogers. Mélyen egyetértek. Néha olyan, mintha egy nagy bohócfintor lenne az egész.

És most, mivel így is, úgy is rólam van szó, átengedem az egyes szám első személyt a szerzőnek. Mostantól magáért beszél.

Első példa

Azokban az időkben, amikor minden férfi keresztneve elvtárs volt (Nagy elvtárs, Kovács elvtárs), a nőké meg elvtársnő (Nagyné elvtársnő, Kovácsné elvtársnő), a Tannimpex Külkereskedelmi Vállalatnál, kezdőként, én voltam az első, és persze az egyetlen diplomás.

Ennek az volt az oka, hogy a hatvanas évek végén, az Új Gazdasági Mechanizmus friss szellőjének fiatalokat kellett befújdogálnia a külkereskedelembe. A Tannimpex, a cipő, kesztyű, bőr és szőrme külkereskedelmével (pontosabban: a cipőnek csak az exportjával) foglakozó cég sem szeretett volna lemaradni az élesedő versenyben, így hát odafújt engem a friss szellő.

Az akkori külkereskedelmi vállatoknál általában kétféle káder dolgozott: az, akinek gyermekkorában volt angol, francia vagy német nevelőnője, és az, akinek gyermekkora sem volt. Az előbbiek ragyogóan beszélték a nyelveket, műveltek voltak, és már többször bizonyították, hogy nyugati üzleti útjaikról visszatérnek. A másik típusba olyan káderek tartoztak, akiket 1956 után gyorsan foglalkoztatni kellett, hiszen korábban ávéhások voltak (ők is beszéltek ám nyelveket, és ahhoz képest, hogy azelőtt szigorúan zárt ország voltunk, meglepően jól feltalálták magukat a nemzetközi környezetben), illetve olyan káderek, akik nem voltak ávéhások. Ez utóbbiak szakmunkásból váltak külkereskedővé, tolmáccsal utaztak külföldre vagy ott kaptak tolmácsot a kereskedelmi kirendeltségtől. Az ipari szakmához kétségkívül értettek, hiszen nemrég még maguk is a munkapad mellett robotoltak, de ez volt minden. A hatvanas évek elején, a konszolidáció után szükség lett a harmadik típusra: a friss diplomásokra. Ezt a típust képviseltem én a Tannimpexnél. Helyesebben: prototípust.

El lehet képzelni, mennyire szerettek.

A vállalat cipőkereskedelmi főosztályának két, egymástól jól elkülöníthető része volt: a Tőkés Cipő Osztály (T Cipő) és a Baráti Cipő Osztály (B Cipő). Persze nem a cipők voltak tőkések és barátiak, hanem az országok, amelyekbe exportáltunk. Jugoszlávokkal nem foglalkoztunk. Bár egyszer odatévedt egy. A T Cipőre irányították, merthogy a jugoszláv az olyan féltőkés. Végül nem is tárgyalt. Megnézte a kollekciót, bólogatott, hümmögött és elment. Akkoriban ez volt az ipari kémkedés.

A T Cipő Osztályra kerültem. Mindjárt az első napon ledobtak az asztalomra (azaz arra az íróasztalra, amelyik mellett éppen dolgoztam, mert állandó íróasztalom soha sem volt a vállalatnál) egy óriási halom papírt:

– Rakd össze! – mondta az üzletkötő.

– Mit? – kérdeztem én.

– Hülye! – mondta az üzletkötő.

Mint utóbb kiderült, az asztalra dobott papírok stencilezett számlák voltak, amiket oldalszám szerint kellett volna összerakni, de hát még megnézni sem volt időm, hiszen rögtön lehülyéztek. Ezt azért éreztem különösen veszélyesnek, hiszen köztudott volt, hogy akit a külkerben egyszer hülyének minősítenek, az úgy is marad. Akárhol, akármilyen vállalatnál. Nem volt ez egy nagy szakma, a hírek gyorsan terjedtek. Pláne a lehülyézés.

Ettől kezdve mégis fontos feladatokat kaptam. Mintacipőket kellett elhoznom a vállalat nyolcadik kerületi raktárából, kávét vittem fel csigalépcsőn a tárgyalóba, mérleget szereztem a norvég vevőknek, akik leméricskélték a megrendelt cipőket – mivel náluk akkoriban súlyvám volt –, cukrászsüteményt vásároltam a tárgyalásokhoz. Külföldiekkel is akadt nem kevés dolgom. Elsőként az újdelhi kereskedelmi kirendeltség ajánlása alapján egy indiait kellett várnom Ferihegyen és taxival elvinni őt a Royal szállóba. A vendég szótlannak tűnt, egész úton én beszéltem, ő meg hümmögött. Ráadásul a bőröndje is elveszett, így elmentünk borotvát meg fogkefét vásárolni. Másnap a vállalatnál kiderült, hogy nem venni akar cipőt, hanem eladni, az meg egy másik vállalat, a Konsumex profilja volt, így hát odavittem. Közben a bőröndje is előkerült, hepiend.

Volt egy angol ügyfelem is, vagy tíz percig. Rendőrcsizmákat vett volna nagy tételben, de mi olyat nem exportáltunk. A kávét bezzeg megitta.

Aztán nagyon fontos megbízást kaptam: két svájcit kellett lekísérnem vonattal Szombathelyre, a Savaria Cipőgyárba. A vonat reggel hatkor indult, jól elbeszélgettünk, amikor aztán átváltottak egymás közt schwiizerdütschre, vagyis svájci németre, nálam filmszakadás következett be. Egyetlen szavukat sem értettem.

Érkezés, tárgyalás, ebéd, tárgyalás, vacsora, bárlátogatás. Ott aztán fel akartak vinni a szobájukba egy táncosnőt, de a kísérlet sikertelen volt. Bánatukban úgy berúgtak, hogy egész éjjel énekelve fel-alá lifteztek, én meg drukkoltam, hogy bent ne ragadjanak. Amikor másnap visszaértünk Pestre, jeleztem, hogy miután éjjel semmit nem aludtam, szeretnék hazamenni. Azt mondták, hogy aki legény volt éjjel, legyen legény nappal is. Pedig nem is én voltam a legény.

A vállalatnál két bemutatóterem volt a tető alatt, a negyediken. Itt voltak a cipőkollekciók, vagyis azok a mintadarabok, amelyekből a vevő választhatott, és ennek alapján megrendelést adhatott fel. A mintacipőket (egy-egy fél párat) elvitte magával vagy utánaküldtük.

A két terem két világ volt. Az egyikben ugyanis a KGST-be, a másikban a tőkés országokba szánt kollekciót tartottuk. A kettő közötti minőségi és divatbeli különbségre az a szó illik a legjobban, hogy leírhatatlan. A KGST-cipők az öt évvel azelőtti ízlést tükrözték, a minőségről talán elég csak annyit mondani, hogy egyszer valaki a műszaki osztályról fogadásból fél kézzel letépte egy női cipő talpát, és még csak nem is erőlködött. A tőkés országoknak ugyanis természetesen szabad, azaz konvertibilis devizáért, például dollárért, német márkáért, angol fontért adtuk el az árut. KGST-beli barátainkkal viszont transzferábilis rubelben kereskedtünk. Ez utóbbinak két fő jellemzője volt: nem volt rubel (más volt az árfolyama), és nem volt transzferábilis (vagyis az egyik KGST-országban szerzett követelést nem vásárolhattuk le egy másikban). Az árakat államközi megállapodások előre rögzítették (az elmúlt öt év árai alapján), így a KGST-kereskedelem viszonylag ingerszegény volt.

Egyszer, mindössze egyszer fordult elő, hogy a szovjet elvtársakat az üzletkötő véletlenül a tőkés kollekcióhoz vitte. Ez katasztrófának tűnt.

– Ó, micsoda gyönyörűség!– kiáltottak fel a cipők láttán a szovjetek. – Maguk ilyet is tudnak?

– Á, nem, dehogy… ez csak afféle kísérleti… – az üzletkötő elszédült és elsápadt. Én marha! Hétszentség, hogy ki vagyok rúgva, és gondolatban jól pofon ütötte magát – …nnnem eladó…

– Ez a kapitalistáknak készült, ugye? – kérdezte a főszovjet, és kacsintott, mint aki tudja. – Dollárért, mi?

– Igen – nem volt mit tagadni. Az üzletkötő szemlesütve várta a halált.

– Tudják, milyenek maguk, magyarok? Mi is láttuk A veréb is madár című filmjüket. Abban van az a sztriptízbárjelenet, amikor fokozatosan küldik ki a nézőket, attól függően, milyen valutával fizettek, és a végén már csak azok maradhattak, akik dollárt adtak. Hát, maguk is ilyenek. Dollárért mindent! Még a testvérüket is, nem?

– Az attól függ… – rebegte az üzletkötő

– Hanem… dollárért nekünk is eladnák?

– Nem tudom. – Az üzletkötő, ha lehet, még inkább zavarba jött. A kérdés messze meghaladta az ő kompetenciáját. – Azt hiszem, igen. – Dollárért? Még a testvérünket is. – De meg kell kérdezni a minisztériumot.

– Majd mi megkérdezzük.

Ebből aztán üzlet lett, méghozzá kétféle. Az egyik a KGST-n belül, tehát nyíltan, de nem rubelért, hanem dollárért (ilyen is volt), a másik egy svéd textil- és cipő-nagykereskedő ügynökön, mint közvetítőn keresztül, mintha svéd cipő lett volna. Ez utóbbi szinte véletlenül jött létre, a svédnek ugyanis kitűnő kapcsolatai voltak a Szovjetunióban, és könnyen kapott mindenfélére megrendelést. Így elég sok cipőt adtunk el Svédországba, ám ezek a Szovjetunióban kötöttek ki. A szovjetek persze végig tudták, hogy magyar cipőről van szó, de ez nem zavarta őket. Mind el tudták adni belföldön azzal, hogy svéd import: többnyire dollárért árusító boltokban, vagy zárt vevőkör számára. Nagy ország, nagy, zárt vevőkör.

Illetve nem mindig. De erre is fény derült, és az nem volt éppen kellemes élmény.

A svéd közvetítőtől kaptunk egy viszonylag kis megrendelést, zömmel férficipőkre, azzal, hogy mintakollekcióról van szó. Nem nagyon értettük, mire kell, és miért hívta fel a svéd a figyelmünket arra, hogy különös gondot fordítsunk a minőségre. Ezt mi is közöltük a cipőgyárral, a műszaki vezető tudomásul vette, a cipőket megcsinálták (csúnya szóval: legyártották), becsomagolták, elküldték. Akkor már régen olyan viszonybn voltunk a svéddel, hogy utólag fizetett, szaknyelven nyitva szállítottunk, ami azért a legritkább esetben fordulhatott elő. A pénz helyett azonban telex jött.

Annak ellenére, hogy külön felhívtam figyelmüket a minőségre, csapnivalóan rossz áru érkezett. Az egész szállítmányt visszaküldtem, a rendelkezésükre bocsátom. Kérem, nagyon sürgősen (itt egy határidő következett, legkésőbb kezdettel) pótolják, ezúttal valóban az ügyfeleim számára elfogadható minőségben.

Az osztályvezetőnk szobája közvetlenül az üzletkötők nagy és zsúfolt terméből nyílt. A főnöknek az, a maga által nyilván viccesnek tartott szokása volt, hogy az üzletkötő nőket így hívta be magához:

– Szobára!

És a nők emiatt egy szót sem szóltak. Manapság valószínűleg csoportosan kiherélnék őt. A skandináv piacokért felelős üzletkötő nem sokkal nyugdíj előtt álló hölgy volt, akit ma leginkább a Birodalmi Lépegetőhöz hasonlítanánk. Ezért az osztályvezető csak annyit mondott neki:

– Jöjjön be!

Na, aztán sírva jött ki, ami egyszerre volt groteszk és megható. Természetesen azonnal telefon, telex, levél ment, az üzem újra gyártotta az egész tételt. Kiküldtük, vártunk, és jött is a telex.

A minőség továbbra sem felel meg. Az árut visszaküldtem. Még egy próbát teszek, legkésőbb (itt megint határidő következett)… jóindulatból.

Most már az osztályvezető személyesen ellenőrizte a gyártást, és időnként megjelent az üzemben maga a főosztályvezető is. A cipőket díszdobozba csomagolva adtuk fel, mindenki felsóhajtott, most rendben lesz.

A tétel visszajött.

Eddig ez a leggyengébb minőség. Úgy látom, nem értették meg a megrendelést. Utolsó utáni esély. (Újabb, szoros határidő). A mintákért Budapestre utazom.

A minták elkészítését két vezérigazgató is figyelemmel kísérte: a gyáré és a Tannimpexé. Ott álltak a gyártószalag mellett ülő suszterek fölött a vezérek, a főosztályvezetők, az osztályvezetők, a műszaki vezető – egyáltalán az összes vezető és az üzletkötő. Úgy döntöttek, hogy miután a svéd napokon belül megérkezik, őt is elhívják majd, hogy nézze meg a gyártást. Egyúttal roppant kíváncsiak voltak arra, kik az ügyfelek, vagyis a megrendelők.

A svéd valóban megérkezett, és olyan mesésen részeg volt, hogy már a tranzitban az üzletkötő asszony keblére zuhant és elmerült benne. A svédországi alkoholmonopólium ismeretében senki sem csodálkozott ezen. Köztudott volt, hogy a svédek vagy direkt berúgni mennek külföldre, vagy ha már ott vannak (sőt ha már úton vannak) a sárga földig leisszák magukat. De erről egy későbbi fejezetben bővebben is beszélek.

A tárgyalást délutánra halasztották. Az ügynök frissen, fiatalosan, viszonylag józanul megérkezett, a külkereskedelmi vállalat vezérigazgatója személyesen fogadta.

– Mi volt a baj a cipőkkel? – kérdezte az első korty konyak után.

– Az égvilágon semmi. Nagyon jó kis cipők voltak. Úgy általában.

– Ez mit jelent?

– Azt, vezérigazgató úr, hogy minden vevőkörnek jó lett volna, de ennek a körnek nem. Ennek a körnek a legeslegjobbat kell adni. Még annál is jobbat. Tekintettel arra a személyre, aki ennek a körnek az első embere.

– Ki az?

A svéd könnyedén hátradőlt, majd halkan, illő tisztelettel kimondta a poént:

– Leonyid Iljics Brezsnyev.

Csönd, sóhaj. Sóhaj, csönd.

– Tudja – folytatta a vendég –, a Szovjetunióban nem árt kisebb-nagyobb szívességeket tenni, és persze kapcsolatokat építeni. Amikor legutóbb az egyik jelentős szovjet barátommal találkoztam, vacsora közben elmondta, hogy a Központi Bizottság köreiben most nagy divat a nyugati cipő. Többnyire persze az olasz, de minden más is igen kedvelt. Arra gondoltam, hogy mindannyiunk érdekében az ottani karácsonyra, vagyis újévre meglepem a szovjet vezetőket, a Központi Bizottság néhány tagját, és persze magát a főnököt is ezzel a szerény ajándékkal. De nem gondoltam, hogy maguk tényleg szerényet csinálnak.

– Miért nem mondta korábban? Hiszen akkor elkerülhettük volna az összes problémát.

– A helyzet ismeretében – ürítette poharát a svéd – ez egyáltalán nem biztos. Másodszor pedig: mégis, mit gondol, vezérigazgató úr: elmondtam volna telefonon? Leírtam volna telexen? Levélben?

Ezt az érvet el kellett fogadni.

– Már épp azon gondolkodtam – folytatta –, hogy legyártatom a saját üzememben, persze a maguk költségére. Próbáljuk meg elkerülni ezt! Nincs sok időnk.

Valóban kimentek az üzembe, és most már eggyel többen ellenőrizték a gyártást. Harmadnap a svéd úgy döntött, hogy hazautazik, de magával visz két párat, egy férfi- és egy női cipőt, mintának. Az enyém volt a megtisztelő feladat, hogy a cipőket átvigyem neki a szállodába.

– Vannak feladatok, amelyeket csak egyetemet végzettekre lehet bízni – mondta az osztályvezető, röhögve, láthatóan megkönnyebbülten. – Maga eddig kimaradt az egészből, de valószínűleg tudja, miről van szó.

– Tudom – mondtam. – De ha már hívatott, osztályvezető elvtárs, hadd tegyek fel egy kérdést!

– Hogyne, hogyne! Nyitott vagyok a fiatalok problémáira.

Ez főként a fiatal kolléganőkre vonatkozott, tudvalevőleg sokuk vélt vagy valós problémáján segített, de ezt figyelmen kívül hagytam.

– Mikor kaphatok önálló piacot? – kérdeztem.

A főnök az állát simogatta.

– Nehéz ügy. Nagyon nehéz. Tudja, hogy itt mindenkinek megvannak a piacai. Maga mindig máshol segít be, tapasztalatot szerez, ez hasznos. Ahhoz, hogy önálló piacot kapjon, a dolgok jelenlegi állása szerint… hm… ahhoz meg kell halnia valakinek. Na jó, elég, ha nyugdíjba megy az a valaki. Szóval amelyik előbb következik be.

Mindezt halálosan komolyan mondta.

– De hát én… nekem… a végzettségem meg a nyelvtudásom meg minden megvan hozzá, és eleinte csak egy kisebb piaccal is elégedett lennék. Egyébként az a tervem, hogy doktorálok.

– Nocsak. Akkor nagy különbség lesz. Eddig azt mondtuk magának: szaladj!, most meg majd azt mondjuk na, doktor úr, szaladj! Tudja, itt ez nem számít. Kanyi szart sem számít. Van itt olyan, akinek nyelvvizsgája sincs, de folyékonyan beszél németül. Lehet, hogy nem tudja a feje tetejéről a talpára állítani Hegelt, de ez nem is szükséges. A gyakorlat a fontos. Minden mást kiröhögnek. De azért ne keseredjen el! Legyen türelmes! Legyen gyakorlatias! Mondok én magának valamit, de őszintén. Itt, ehhez nem kell diploma. Ha van, hát van. De csak másokat idegesít vele. Ez eléggé zavaró. Nekem is csak érettségim van, az is estin, meg a foximaxi. Ezek itt zömmel deklasszált káderek, többségük még a felszabadulás előtt járt gimnáziumba, sőt van, aki már dolgozott is akkoriban egy banknál. De énnekem megfelelnek. Tudnak viselkedni, nem szidják nyilvánosan a rendszert, nem disszidálnak – szóval megbízhatók. Még önkéntes rendőrségi tolmács is van közöttük, alkalmanként felkérik, ha egy külföldivel balhé van. A minisztérium izélgette a vezért, hogy vegyen már föl fiatal, diplomás, kezdő kádert, hát maga lett az. És most fogalmunk sincs, hogy mit kezdjünk magával. Őszinte leszek: egyelőre úgy tűnik, maga itt, a diplomájával együtt fölösleges. De ha már így alakult, próbáljon megkapaszkodni! Majd odafigyelek magára, ezt megígérhetem. Semmi mást nem. Most meg menjen, vigye azokat a kurva cipőket a svédnek, az Intercontinentalba!

Mentem. Vittem azokat a kurva cipőket, cipősdobozokban.

A svéd nyitotta ki a szobaajtót, egy szál alsónadrág volt rajta, a padlón, már amit a félig nyitott ajtón át láttam belőle, üres borospalackok hevertek, az ágyban pedig, a takaró alatt egy női test körvonalazódott. A kép annyira közhelyszerű volt, mint egy megfilmesített amerikai krimi.

Átadtam a cipőket. A svéd az mondta: moment, majd a fotel karfáján heverő nadrágjának a zsebéből kivett valami, és a kezembe nyomta.

– Verstecken Sie zwei Dollar! – dadogta.

Dugjon el két dollárt! Ezután becsukta az ajtót. Ez engem kifutónak nézett, gondoltam. Borravalós lettem. Borravalós szakma az enyém, az ám! Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem! Lementem a Duna-partra, leültem a lépcsőre. A vizet bámultam. Aztán elővettem a két egydollárost. Összehajtogattam, szép formás csónak lett belőlük. Egyikre ráírtam, hogy Marx, a másikra, hogy Engels. Aztán vízre tettem őket, és néztem, ahogy elúsznak a Dunán.

Értékelés

Nem mindig előnyös, ha ügynökön vagy képviselőn keresztül adunk el, ugyanis a közvetítő kereskedő eltakarja a piacot, vagyis a tényleges vevőt általában nem ismerjük úgy, mint a közvetlen kapcsolatot. Ahol azonban nagy és jobbára nehezen áttekinthető a piac, sok a vevő, ott a közvetítés elkerülhetetlen, bár ez jutalékkal jár, és megdrágítja az árut. És nem ez az egyetlen hátrány. Az igények – a mi példánk esetén a divat – változását az ügynök, képviselő jelzi ugyan (hiszen végül is az ő bőrére megy a játék: kisebb forgalom, többnyire kisebb jutalék, ha nem másképp állapodunk meg), de ez nem olyan, mintha mi volnánk jelen.

Megoldás lehet, hogy új, közös vállalatot alapítunk az ügynökkel a célországban. Ilyet általában kizárólagos ügynöknek érdemes javasolni, mint amilyen a mi példánkban a svéd cég. (Ez azt jelenti, hogy az ügynöknek akkor is jár a jutalék, ha nem ő közvetítette az ügyletet.) A közös vállalatból nekünk az a hasznunk, hogy egyfelől látjuk a tényleges piaci helyzetet, másfelől a jutalék fele a miénk, minthogy a vállalat fele is az. Az ügynök ugyanakkor ettől függetlenül megtarthatja saját cégét (akár saját üzeme is lehet), de a velünk kapcsolatos költségei megfeleződnek, a forgalom növekedése pedig épp a mi jelenlétünk révén növekvő haszonnal jár. Olyan országban érdemes ezzel próbálkozni, amelyben egyébként megfelelő képviselővel dolgozunk, de eladásaink szemmel láthatóan nem növelhetők tovább, a cégalapítás költségei pedig elenyészőek, mint például Nagy Britanniában, ahol annak idején egy font alaptőkével is lehetett vállalatot alapítani. És persze, ahol tartósan kedvező a piac.

Amint azt később, doktori disszertációm részeként magam is megírtam.

2.

A Külkereskedelmi Minisztériumba a hetvenes évek elején, a fiatalítási hullámmal kerültem – ez részint még az Új Gazdasági Mechanizmus utórezgése, részint gyakorlatiasság, részint pedig újfajta gondolkodásmód meghonosításának szándéka volt. Az ország vezetése, legalábbis annak józanabb, a realitásokra fogékonyabb része ugyanis felismerte, hogy van lehetőség a politikai mozgástér bővítésére, legfeljebb nem olyan látványosan, mint Csehszlovákiában, mert akkor az orrukra csapják az ajtót. A külpolitikai mozgástér elfért volna kétszer két méteren – maga a mozgás: bólogatás, bólogatás, bólogatás –, bár idővel egy picit ez is tágult. A külkereskedelemben, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban azonban szabadabban lehetett mozogni. Ehhez káderek kellettek. Fiatalok. Balázs Péter – igen, a későbbi külügyminiszter –, Martonyi János – igen, a későbbi külügyminiszter –, Dunai Imre – a későbbi államtitkár, majd miniszter –, Juhász Endre – az uniós csatlakozás későbbi tárgyalásvezetője, államtitkár, majd miniszter –, Fazakas Szabolcs – igen, a későbbi miniszter –, és Major István – igen, a későbbi helyettes államtitkár és WTO-nagykövet{1} –, Balázs Péter – igen, később az Európai Bizottság Kereskedelmi Igazgatóságának (DG Trade) helyettes vezetője –, Varga Koritár Pál – igen, a későbbi madridi nagykövet –, és így tovább… egészében véve nem volt rossz eresztés. Olyannyira, hogy ilyen csúcsminőség, így együtt azóta sem akadt. Ha most jól meggondolom, külön-külön is ritkán.

A minisztériumnak saját külképviseleti hálózata volt: a kereskedelmi kirendeltségek.

Amíg nem volt egységes, vagy annak kikiáltott külképviseleti rendszer, a nagykövetség és a kereskedelmi kirendeltség között ritkán adódott baráti viszony. Ez persze a két vezető közti kapcsolattól is függött: volt olyan állomáshely, ahol ennek köszönhetően kifejezetten kellemesnek mondható légkörben nagyon jól lehetett dolgozni.

Számos országban azonban a nagykövetségi diplomaták (de még a hivatalsegédek is) könnyedén kereskedőknek hívták a kirendeltségieket, akik viszont hosszasan tűnődtek azon, mi a fenét csinál egy diplomata, hogy kitöltse a munkaidejét.

A kereskedők egy része – főleg azok, akik a Külkereskedelmi Minisztériumból kerültek külszolgálatra – úgy vélte, hogy a heti sajtó elolvasása után bármikor be tudna állni a politikai diplomata helyére, ám a diplomatakolléga meglehetősen zavarba jönne, ha el kellene magyaráznia, mi a különbség egy ország nemzeti jövedelme és bruttó nemzeti terméke között.

A kirendeltségek munkatársai – a vezető kereskedelmi tanácsostól és helyettesétől eltekintve – az esetek túlnyomó többségében nem voltak jogilag diplomáciai státusban, csak külügyi szolgálati útlevéllel bírtak. Ezért csak kiküldetésük első fél évében, letelepedési kedvezményként vásárolhattak vám- és illetékmentesen, ellentétben a diplomatákkal, akik ezt a kedvezményt mindvégig élvezték. Ez önagában nem tűnik létfontosságú problémának, de igen nagy árkülönbséget jelentett.

Kiküldetésük első fél évében az újaknak nem volt annyi pénzük, hogy kihasználják a mentességet, így a régebben kint dolgozó kollégák az újonnan érkezők nevére kiállított vámmentesítő okmány alapján vásároltak maguknak mindenfélét. Így lett az újaknak mindenféléjük, holott semmijük sem volt. A helyzet idővel megfordulhatott, de csak akkor, ha megint újak jöttek. A legtöbb esetben a vámmentesítőt valamelyik diplomata, de leginkább a nagykövetség nevére állították ki. Az okmányt a nagykövet írta alá. Nyilvánvaló, hogy melyikük volt kiszolgáltatott helyzetben.

Második példa

Belgrádban folyton visszajöttek a bogarak.

A jugoszláv főváros a második világháború, de főleg az ott is zűrzavaros és nyomasztó ötvenes évek után gyorsan növekedett. Túl gyorsan, mint az egész ország. A hetvenes évek második felében, amikor büszke kereskedelmi titkárként dolgoztam első külszolgálatomon – amelyet első szerelemnek is szokás nevezni –, még folyamatosan épült. Feleségemmel és hároméves kisfiammal mentem ki.

Az ám, huszonhét éves voltam, amikor (szakzsargonnal szólva) kihelyeztek Belgrádba, másodosztályú kereskedelmi titkárnak. Mondogattam is, hogy gyermekkoromban egy szovjet háborús film hatására másodosztályú hajóskapitány akartam lenni: a másodosztály sikerült.

Minthogy a Külkereskedelmi Minisztérium jugoszláv referatúráján (ez olyan, mint egy osztály, csak kisebb) dolgoztam, akkor már többször jártam Zágrábban, a nemzetközi vásáron. Belgrádban viszont csak egyszer, egy államközi tárgyalás alkalmával. Amikor tehát engedélyezték, hogy néhány napra elutazzam leendő állomáshelyemre – lakást és a kisfiamnak óvodát nézni –, még nem ismertem a várost. Szerbhorvátul viszont már megtanultam, így nyelvi nehézségeim nem voltak. Ez azért érdekes, mert akármilyen furcsán hangzik, Belgrádban akkor nem nagyon beszéltek idegen nyelveken, többnyire még azok a tisztviselők sem, akikkel tárgyaltunk: a megbeszéléseken mindig tolmácsolt valaki. Idővel én lettem az.

A szerbhorvát egységes nyelv. Bárki állítja, hogy nem az, ne higgyenek neki! Nincs külön szerb és horvát, nem is szólva a bosnyák, vagy a montenegrói nyelvről, ezek hallatán elfog a kétség: dühös legyek-e, vagy röhögjek egy nagyot. A nyelvet Vuk Stefanović Karadžić egységesítette a tizenkilencedik században, ő történetesen bosnyák volt. Ezért a szerbhorvátot úgy is lehet mondani, hogy Vukov jezik, azaz Vuk nyelve. A legszellemesebbnek a bosnyákok által használt szót tartom, ők azt mondják: naški, vagyis miénkül beszélnek, de hallottam már olyat is, hogy jugoslovenski esperanto. Az alapelv: írj, ahogy beszélsz, beszélj, ahogy írsz! Ezért a nyelv fonetikus. Kétféle írásmód létezik, a ćirilica (cirill, bár nem azonos az orosszal) és a latinica (latin). Az elv az, hogy egyiket a másikról simán át lehessen írni. Tehát elvileg az, hogy New York, latin betűvel is fonetikusan, Nju Jorknak írandó, csakhogy ez a szabály már feledésbe merült. Az egységes szerbhorvátot štokavskinak hívják (mivel a mi, micsoda az što vagy šta), és alapvetően két dialektusa van: a keleti (szerb) és a nyugati (horvát). A kettő között körülbelül annyi a különbség, mint az angol és az amerikai között. Bizonyos szavakat másképpen mondnak, de legfőbb eltérést az ekavski (szerb) és az ijekavski (horvát) dialektus jelenti: mleko (tej) – mlijeko, lepo (szép) – lijepo. A horvát hónapneveket külön meg kell tanulni, mert a szerbbel ellentétben nem is hasonlítanak az általunk ismert január–február–satöbbihez. De a lényeg: a nyelvtan ugyanaz. A szerbek általában ciril betűvel, a horvátok mindig latinnal írnak, a montenegróiak ugyanakkor a horvát dialektust használják, ám többnyire cirillt használnak. A többi dialektusról (ikavski–čakavski–kajkavski), nem is szólok, mert nem akarom bonyolítani ezt az egyébként igen egyszerű magyarázatot.

A Kereskedelmi Kirendeltségen a kollégák már előzőleg gyűjtögették nekem az újságokból a címeket. Így aztán a hivatali gépkocsivezető vagy egy kolléga kíséretében elindulhattam lakást nézni. Bútorozottat, mert az akkori előírás szerint a minisztérium nem engedélyezte a bútorvásárlást.

Mindjárt kivettem az első lakást.

A Banovo Brdo nevű, új kertvárosban (bár a helynek magyar vonatkozása nem volt, én mégis magyarosítottam Bánhegyre, lévén hogy a brdo hegyet jelent), a Száva felé lejtő, rövidke N.H. Straša Pindžura utcában épült. Mint minden második utcát, ezt is a nácik elleni népfelszabadító háború egy hőséről (néphős) nevezték el. Mindig találtak annyi hőst, ahány új utcát el kellett nevezni. Ezért például a belgrádi utcajegyzékben az N betűvel kezdődő szakasz volt a leghosszabb, hiszen a tényleges utcanevet megelőzte az N.H., a narodni heroj, azaz néphős rövidítése. Aki ezt nem tudta, elég nehezen találta meg a keresett szakaszt a térképen.{2}

A kiválasztott lakás viszonylag új építésű, kétszintes házban volt: az alsó szint a házigazdáké, a felső a miénk. És a bogaraké. Amikor ugyanis a házat felhúzták, a csatornából előjöttek a csótányok és beköltöztek a házba. Feltehetőleg ők voltak az első lakók. Ezt persze csak a beköltözésünk után vettük észre.

Az úgy volt, hogy este kimentem a fürdőszobába, felgyújtottam a villanyt, szétzavartam a csótányokat, szaladtak vagy nyolcfelé: a konyhában, a függönyön, sőt az egyik szemtelenül beleült a konyhaszekrénybe, egy tányérba és kíváncsian nézett ránk. A legkínosabb az volt, amikor kollégák jöttek hozzánk vendégségbe, az egyik asszony kiment a fürdőszobába, és visszajövet hűvösen így szólt a feleségemhez:

– Te, Éva, nem akarlak nyugtalanítani, de egy nagy svábbogár ül a fürdőkádban.

– Melyik? – kérdezett vissza feleségem hidegvérrel. Már névről ismertük mindegyiket.

A házigazdának többször is szóltunk bogárirtás ügyben, de minden próbálkozás kudarcot vallott. Amikor lementem hozzájuk, először mindig kávéval kínáltak, azzal a török kávéval, amit a zacc miatt el lehet rágni, a háziasszony meg mindig kiöntötte a maradék zaccot egy kistányérba, és abból jósolt magának. Ja, és pálinkázni is muszáj volt, egy kis rakijica, azaz pálinkácska csak jót tesz az egészségnek. A harmadik után a házigazda suttogva bevallotta, hogy ő érzelmileg csetnik.

– Tudod – bökött oldalba, mert akkorra már tegeződtünk –, Tito elárult minket. Mi is a svábok ellen harcoltunk, de ő hátba támadt. Muszáj volt átállni a németek oldalára, mert csak így üthettünk vissza. De az igazi hazafiak mi vagyunk. A partizánok a hazaárulók!

Ez persze nagyon veszélyes volt: az ilyenekért Jugoszláviában hosszú évekig tartó, kemény jutalom járt, számos esetben a Goli otok (Meztelen sziget) nevű helyen, a dalmát partok közelében, ahol nem volt más, csak szikla és forróság, de egész napos kőfejtésre bőven nyílt lehetőség.{3}

Az egyébként tényleg példamutató, hősies és számos német hadosztályt lefoglaló népfelszabadító háborúnak ugyanis abban az országban mintha soha nem lett volna vége. A rádió, a tévé és az újságok alapján a szemlélőnek ráadásul az a benyomása támadt, hogy néhány gazembert kivéve mindenki partizán volt: az egyik filmben például a helyi pópa vörös csillagos süveggel futott rohamra a nácik és a csetnikek ellen. És senki nem érezte úgy, hogy ezen nevetnie kellene. Legalábbis nem hangosan.

Emellett mindent áthatott Tito kultusza. Kisfiam az első óvodai nap után, mikor még egy szót sem tudott szerbhorvátul – sőt azt kérdezte: mikor fognak az emberek itt rendesen beszélni? –, az utcán hazafelé, fején a partizánok papírból készült, vörös csillagos ködvágó sapkájával a Rajta, partizán testvérek! kezdetű nótát üvöltötte eredetiben.

Tito és Kádár között hagyományosan jó – ha vezető politikusokról lehet ilyet mondani –, baráti volt a viszony. Talán azért, mert Kádár Rijekában született, talán mert a Broz családnak valaha ingatlanai voltak Sopron környékén, talán mert Tito elnök egyértelműen elítélte az ötvenhatos forradalmat és nem ítélte el a szovjet beavatkozást – ki tudja. Ezzel kapcsolatban keringett egy legenda. A két vezető egy ebéd után talán Brionin, talán Karađorđevón, talán a Kranj melletti Brdon, talán Bledben, talán Belgrádban (ezek voltak a jugoszláv elnök legtöbbet használt kastélyai, illetve rezidenciái) mély beszélgetésbe merült, miközben az eseményre kirendelt együttes népi táncokat adott elő. Már régen vége volt a műsornak, mikor Tito felkapta a fejét:

– Hé! Hol marad a népi tánc?!

– Már befejezték, Tito elvtárs.

– Nem baj – legyintett az elnök –, kezdjék elölről!

Május huszonötödike, az Ifjúság Napja, véletlenül egybeesett az elnök, pártfőtitkár és hadsereg-főparancsnok Tito születésnapjával. Hetekkel korábban megindult az Ifjúsági Staféta. Végigvittek egy fáklyát az egész országon keresztül, amely történetesen éppen az Ifjúság Napján érkezett meg a Crvena Zvezda Stadionba, ahol vagy nyolcvanezer, spontánul éppen ott üldögélő fiatal skandálta: mi smo Titovi, Tito je naš, azaz mi Titoé vagyunk, Tito a miénk! Majd elénekelték a titói esküt: druže Tito, mi ti se kunemo, da sa tvoga puta nikad ne skrenemo vagyis: Tito elvtárs, esküszünk néked, a te utadról soha le nem térünk! (Évtizedekkel később, a már önálló Szlovéniában egy fotókiállításon láttam ezt a jelmondatot, mint képaláírást. A fénykép azt mutatta, amint Tito elnök ajándékba kapott, új autójával nekiment egy fának, puff. Letért az útról. Mint Jugoszlávia.)

De akkor átadták a fáklyát Tito elnöknek, aki feleségével, Jovankával éppen ott volt, és egyből mindenki nagyon boldog lett, spontán tűzijáték tört ki, és a riporter is kis híján elbőgte magát.

Szóval joggal hihettem, hogy mindenki rajong az elnök-pártfőtitkár-hadsereg-főparancsnokért, hiszen, ugyebár annak idején szembeszállt Hitlerrel, Mussolinival és később Sztálinnal. Akkor mégis az a fura, kellemetlen érzésem támadt, hogy a valóság nem lehet ilyen egyszerű. A csetnik – usztasa – kommunista ellentétek együtt éltek a nacionalizmussal, de ez a felszínen nem látszott. Nem is sejtettem, hogy néhány évtized múlva ennek milyen iszonyú következményei lesznek.

– A svábokról jut eszembe – mondtam, hogy eltereljem a szót –, nézzük meg a bogarakat!

Felkeringőztünk magunkhoz.

Az iszonyúan büdös bogárirtószerek sem segítettek. Kértem a minisztériumot, hadd költözzem el, de (miután a lakbért a kirendeltség egy