A naturalista

Andrew Mayne

A naturalista

Andrew Mayne

A naturalista

ATHENAEUM

ATHENAEUM 2000 KIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Andrew Mayne: The Naturalist

Copyright © 2017 by Andrew Mayne

Hungarian translation © Szieberth Ádám, 2018

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

¹⁰⁸⁶ Budapest, Dankó utca ⁴–⁸. Tel.: ²³⁵-⁵⁰²⁰

athenaeum@lira.hu

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 293 798 4

Felelős kiadó: Szabó Tibor Benjámin

Felelős szerkesztő: Kónya Orsolya

Borítóterv: Földi Andrea

Műszaki vezető: Drótos Szilvia

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

Barátomnak, Gerry Ohrstromnak

az ő „ragályos hatású" támogatásáért,

meg a természettudomány iránti

rajongásáért.

1. FEJEZET

1989

Az erdő valahogy nem volt kerek. Kelsie nem talált ennél jobb kifejezést arra, amit érzett: valami egyszerűen nem stimmelt. Abba az irányba szegezte a tekintetét, amerre Trevor elindult. Nem tudta, mitévő legyen: eredjen a fiú nyomába, vagy maradjon veszteg, és várjon, amíg dolga végeztével visszatér a kis piros sátorhoz?

Kelsie tudta: Trevor kiröhögné, ha bevallaná neki, hogy fél. Így aztán a hátizsákjába túrt, és előkotorta a walkmanje zsinórjába gabalyodott vécépapírt, amit még jó ötven kilométerrel „hátrébb, a Conoco-benzinkút mosdójában „vett kölcsön. A tekercs alatt ott lapultak a válogatáskazetták, amelyeket Trevor csinált neki még otthon, a Boston College-ban.

A hórihorgas, újságírás szakos Trevor szemét többnyire eltakarta borzas, fekete hajpamacsa. Egy campuson kívüli bulin ismerkedtek meg, és a progresszív rock, valamint a táblajátékok szeretete hozta össze őket. A Trevor koleszszobájában töltött első estén, az olcsó bor mellett Mike Oldfeld Tubular Bells című lemezét hallgatták, és strategóztak. Kelsie szinte biztos volt benne, hogy szerelmes a fiúba, de csak két hónap múlva mondta el neki.

A szülei utálták Trevort. Az apja, aki banki felső vezető volt, az újságírás szakos szókapcsolaton nem tudta túltenni magát, az anyja pedig az első házasságán, amelyet még az egyetemi évei alatt kötött. Az ő szemükben Trevor csak egy újabb fellángolás volt: úgy vélték, kábé annyi szót érdemel, mint a srác, aki harmadik gimiben elkísérte Kelsie-t a szalagavatóra.

Trevor szülei elváltak, és külföldön éltek. A fiú alig-alig beszélt velük, és hamarosan Kelsie is követte a példáját a saját szüleivel. Amikor Trevor fölvetette, hogy a nyári szünetben elmehetnének túrázni, habozás nélkül igent mondott, és hogy nyomatékosítsa az ősöktől való függetlenedését, közölte velük, egyáltalán nem megy haza a vakáció alatt. Utána többször is keresték telefonon a koleszban, üzeneteket is hagytak, de ő nem törődött velük. Elmehetnek a francba!

Ez immár két hete és onnan jó ezer mérföldnyire történt. Kelsie most merőn nézte a sötétbe borult erdőt, és az járt a fejében, ugyan miért nem ment mégis haza. Megpróbálhatott volna a szülei lelkére beszélni, hogy fogadják el Trevort… A túra jó buli volt, legalábbis az idő nagy részében, de azért olykor kapott egy kis ízelítőt a fiú indulatos természetéből. Már szabályosan rettegett, hogy megint olyat talál csinálni, amire Trevor az eget bámulja majd, és újfent az orra alá dörgöli, hogy a legelemibb túra- és kempingismereteknek is híján van…

– Trev? – kiáltotta el magát Kelsie, és nekivágott az ösvénynek, amelyen a fiút elindulni látta.

Nem jött válasz.

– Hoztál klotyópapírt, bébi? Nálam van egy tekercs…

Kelsie úgy tíz méter után hátranézett, hogy látja-e a sátrat, majd tett még pár lépést.

Az erdőben a nappalt lassanként felváltotta az éjszaka. Tücsökciripelés hallatszott, és valami hatalmas, árnyszerű madár (talán bagoly?) suhant el a lány feje fölött. Hamarosan fészkére száll, gondolta a lány. Vagy talán portyára indul?

Kelsie még most is megborzongott, ha eszébe jutott az Appalache-hegységben tett túrájuk. Séta közben egyszer csak kavargó, feketéllő madárraj húzott el a szürkületi égbolt alatt. Rengetegen voltak. Kelsie áhítattal nézte őket, és Trevornak is megmutatta, mit lát.

– Azok denevérek, bébi – magyarázta a fiú.

– Denevérek?

– Aha. Alighanem van a közelben egy bazi nagy barlang.

– Az vagány – felelte Kelsie, és nagyon igyekezett úgy tenni, mintha komolyan gondolná, amit mondott. Aznap éjjel le sem hunyta a szemét, és futkosott a hátán a hideg, ha árny rebbent a sátor falán.

De az semmiség volt ahhoz képest, amit most érzett.

Odaért, ahol Trevornak lennie kellett volna. A V alakban elhelyezkedő farönkök amolyan természetes úttorlaszt alkottak: itt Kelsie is valamivel otthonosabban érezte magát.

De a fiú nem volt ott.

Lehet, hogy más úton ment vissza?

Kelsie hátrafordult, de félbemaradt a mozdulata, mert megpillantotta Trevor túrabakancsát. Letérdelt, és kézbe vette a halványbarna bőrlábbelit.

A bakancs beékelődött egy fagyökér alá, mintha lejött volna a gazdája lábáról, amikor az megbotlott. Csakhogy Trevor nem hevert ott a földön, a fagyökér előtt. Nem volt sehol.

– Trev? – szólalt meg félénken Kelsie. Nem merte fölemelni a hangját.

A fák egyre sötétültek, a szürkületi fény percről percre fogyatkozott. Kelsie úgy döntött, visszamegy a sátorhoz. Megpróbálta maga elé idézni Trevort, aki mosolyogva várja őt… Fogta a bakancsot, és elindult a táborhelyük felé.

Egy pillanatra pánikba esett, mert nem látta a sátrat, de amikor közelebb ért, már fölsejlett a gyér fényben a ponyva piros szövete. A barátjának viszont híre-hamva sem volt.

– Bébi! – kiáltotta el magát Kelsie.

A fiú egyszer már megtréfálta, de ő ezt rögtön megtorolta: aznap éjjel nem volt szex. Biztosra vette, hogy Trevor okult az esetből, de most szívből remélte, hogy „visszaesőként" megint bolondozik.

Letette a bakancsot a sátor elé, és azon tépelődött, hogy mi a jobb: ha bemegy és vár, vagy ha megpróbál tüzet gyújtani?

Tűzgyújtás! – döntötte el végül.

Amikor letérdelt, hogy lángra lobbantsa a kövekből kirakott kis körben a száraz leveleket, észrevett egy tuskót, amely addig nem volt ott. Két örökzöld fa között állt az embermagasságú, éjfekete tönk – pedig Kelsie esküdni mert volna rá, hogy az imént még nem volt ott semmi.

Megrekedt a tüdejében a levegő. Gyorsan balra, majd jobbra nézett, hogy lássa, nem tévedett-e. Amikor ismét a váratlanul felbukkant tuskóra szegeződött a tekintete, az nem volt sehol.

Mozog az erdő…

Kelsie észlelte, hogy valami hirtelen, robbanásszerűen megmozdul. Mintha egy árny vetette volna rá magát.

Mire felocsúdott, már a hátán feküdt. A fagyott levegő végképp benne rekedt, mert valami a mellkasán állt, és hihetetlen súllyal nehezedett rá.

Dús, vastag szálú, erős szőrzetet tapintottak az ujjai: mintha az anyja ecsetjeit fogdosta volna. Az orrát pedig fémes, avas szag csapta meg.

Látta a karmok villanását, de csak pár másodperccel később fogta föl, mi történik vele: akkor, amikor a meleg vére csordogálni kezdett a hideg hasán.

Trevor mondta, hogy az ottani erdőségekben élnek medvék és pumák, de a földön bénultan heverő, lassanként kivérző Kelsie-nek fogalma sem volt róla, mi támadhatta meg. Csak annyit tudott, hogy olyan állatról még sosem hallott, amelyik megsebzi az embert, majd üldögél mellette, és végignézi, ahogy meghal.

2. FEJEZET

JÉGAUTOMATA

A tudomány emberének nem lehetnek

vágyai, vonzalmai: csak kőszíve lehet.

(Charles Darwin)

A rendőrautó villogójának piros-kék fénye a Jégautomata felirat csorba krómbetűire fröccsen. Műanyag vödrömet szorongatva, gondolataimba merülve állok a motel automatái előtt. Honnan származhat a gépbe öntött víz? Valami közeli patakból? És vajon szűrik? És légmentesen el van zárva valami belső tartályba, mielőtt jégkockákká fagyasztanák?

Most olvastam egy tanulmányt, amely egy jégbarlangok mélyén felfedezett új baktériumról szólt. A faj evolúciója a fotoszintézistől a kemoszintézis felé haladt: úgy marad fenn, hogy szó szerint megeszi a köveket. És a szűrőberendezésekben használt faszénen is úgy átrágja magát, mint a puha, krémes fagyin.

Egyelőre nem mutatták ki, hogy ártalmas lenne az emberre… És nekem máris szöget ütött a fejembe, hogy nem válhatna-e hasznunkra. Nem tudná-e például feloldani a vesekő ásványi anyagait? Mindig ez a sok kérdés…

A sok kérdés… Szinte meg sem hallom a gumicsikorgást, amikor megáll a hátam mögött egy jármű. Megfordulok. Egy páncélozott furgon érkezett, és látok vagy öt-hat járőrkocsit is: megtelt a parkoló. Az autók mögött két-két seriffhelyettes gubbaszt fedezékbe húzódva: ki pisztolyt rántott, ki rövid csövű puskát szorít a vállához. Minden szem és fegyver a túloldali motelszobákra szegeződik.

– Bukjon le! – sziszegi egy szigorú hang.

A mellettem parkoló Ford Bronco sofőrajtaja mögött fekete pantallós, nyakkendős, golyóálló mellényes férfi guggol. Látom a fityegő jelvényét, de a fegyverét nem húzta elő.

Elhesseget a kezével. – Menjen vissza a szobájába!

Lassított felvételen játszódik le minden, de én képtelen vagyok megmozdulni. Csak annyi telik tőlem, hogy én is lekuporodjak, és a kocsi hátsó lökhárítója mögül kukkoljak.

A furgon hátuljából most kiugrik négy férfi. Fekete taktikai ruházatban, fém arcvédő maszkban rohannak a szemközti szobák felé. Az egyiknél van egy vastag fémhenger. Nekiront vele az egyik zárnak, mire az ajtó kivágódik. Ketten előreszegezett pisztollyal berobognak, a másik kettő fedezi őket.

Feszült csönd.

Végül kikiabál valaki:

– Tiszta a levegő!

Aztán kilép az egyik páncélozott ember, és ad valami kézjelet, meg a fejét is csóválja hozzá.

Kijönnek a társai is: három seriffhelyettes veszi át a helyüket. A nyomukban haladó magas nő dzsekit és cowboykalapot visel. A cserzett, napbarnított arcbőrét ráncok és szarkalábak szabdalják: ezt a parkoló túloldaláról is látom.

Bekukkant a motelszobába, majd visszajön, és szemügyre veszi a kocsikat. Az egyikre rábök, mire egy seriffhelyettes bemondja a rádiójába a rendszámot. Mindenki elcsöndesedik, csak a férfi harsogását kapja szárnyra a szél.

A fickó, aki szólt, hogy bukjak le, most ellazul, és fölegyenesedik az ajtó mögött. Amikor meglátja a visszapillantóban a tükörképemet, megpördül a tengelye körül.

– Nem azt kértem, hogy menjen a szobájába?

– De… de nem tudok – felelem, és az ajtót körülálló seriffhelyettesekre pillantok. – Nem hiszem, hogy beengednének.

Eltelik egy másodperc, mire leesik neki, hogy mi az ábra. Én is emésztgetem még a történteket.

– A picsába! – fakad ki az emberem, és összeszűkül a szeme. – Maga dr. Cray?

– Igen… Theo Cray vagyok. Mi ez az egész?

A csípőjéhez ér a keze: ott lapul a pisztolya. Nem húzza elő, de a tenyerét a markolaton nyugtatja.

Halk, kimért a hangja.

– Dr. Cray, a saját biztonsága érdekében arra kérem, hogy lassan tegye le a jegesvödröt, és emelje föl mindkét kezét a levegőbe, hogy jól lássam.

Nem gondolkodom. Követem az utasításait.

– Most pedig volna szíves letérdelni?

Sortban vagyok, így a térdembe váj a murva, de olyan dermedt kábulat fog el, hogy nem érzek fájdalmat.

A férfi odalép, és fölém tornyosul. A keze egy pillanatra sem távolodik el a pisztolyától.

– Be fogok lépni a háta mögé, mert meg kell győződnöm róla, hogy nincs önnél fegyver. – A szemem sarkából figyelem. A szabad keze a másik csípőjére vándorol. – Megbilincselhetem a saját biztonságom érdekében?

– Oké – felelem. Fegyver van nála, és nem tudom, mondhatnék-e nemet. Azt sem merem megkérdezni, hogy miért érzi szükségesnek ezt a bilincselést.

Gyorsan, de nem erélyesen a csuklómra kattintja a hideg fémbilincset, majd a korlátozó intézkedés végeztével azt kérdezi:

– Van kifogása ellene, hogy fölemeljem az ingét?

– Nincs – felelem bágyadtan.

Megcsapja az izzadt hátamat a hideg montanai levegő.

– Most pedig letapogatom a zsebeit.

– Oké.

Egyik kezét a vállamra teszi, hogy ne mozogjak, a másikkal pedig megnyomkodja a két zsebemet.

– Mi van ott?

Pánik lesz úrrá rajtam, és szinte kiürül az agyam.

– Öö… a szobám kulcsa. Meg a tárcám. Meg a… öö… a telefonom.

– Még valami?

Egy pillanatig gondolkodom a válaszon, mert félek, hogy elhibázom.

– Öö… egy Leatherman túlélőszerszám.

Latexkesztyű szaga csapja meg az orromat.

– Kivehetem a zsebéből?

– Igen. Igen, persze…

A filmekben ilyenkor mindig megy az ordítozás. Ez a fickó viszont úgy beszél hozzám, mint egy orvos: nem emeli föl a hangját, nem fenyegetőzik.

Kiüríti a zsebeimet, és tőlem másfél-két méterre lepakol mindent a földre. Úgy intézi, hogy közel legyenek hozzám a cuccaim, de ne érjem el őket.

– Egy kicsit várnia kell, amíg tisztázzuk ezt a dolgot.

– Mit tisztáznak?

A férfi válasz helyett a szájába veszi két ujját, és füttyent egy nagyot. A cowboykalapos nő odanéz, hogy ki volt az.

Célkeresztbe vesz a tekintete.

– Cray? – kiáltja el magát.

A férfi bólint. És nagy bután, bambán bólintok én is.

Eddig a pillanatig szép nyugodtan zajlott minden, mint egy orvosi vizsgálaton: már-már zavarba ejtő volt. Most viszont túlpörög a dolog: a tömérdek energia és figyelem, amely addig motelszobámra irányult, egyszeriben felém fordul, mint egy ágyúcső.

Tucatnyi szempár bámul. Érzem a pillantásukat.

Van, aki dühösen néz.

Górcső alá vesznek. Ítélkeznek fölöttem.

És nekem fingom sincs róla, hogy miért.

– Mi ez az egész? – kérdezem újra.

A cowboykalapos nő gyors, öles léptekkel odajön hozzám. Tekintélyt parancsoló, ahogy rám mered, mintha csak egy minta lennék a laborban. A laboromban… Szemembe villan az övére erősített penge.

– Menekülni próbált? – kérdi a szavakat kissé elnyújtva, és közben végig fenntartja velem a szemkontaktust.

– Nagyon együttműködő volt – feleli a férfi.

– Az jó. Dr. Cray, ha továbbra is együttműködik velünk, hamarosan túl leszünk ezen az egészen.

Ahogy ezt mondja, az abszolút nem megnyugtató.

3. FEJEZET

MINTAVÉTEL

Tudós vagyok. Megfigyelek, analizálok, tippelek, és tesztelem a tippjeimet. Lehet, hogy intelligens vagyok, de soha nem vagyok igazán benne az adott pillanatban.

Képregényolvasó kölyökként Batman akartam lenni, a nyomozás sötét lovagja, de nem ő állt hozzám a legközelebb, hanem a Marvel Comics képregényeiben fel-felbukkanó Uatu, a kopasz, tógás Szemlélő, aki nem csinált semmit, csak… figyelt.

Pillanatnyilag én is úgy figyelem az életemet, mint a számsorok hullámzását a komputer képernyőjén, ha korrelációt keresek.

Glenn nyomozó, aki rám talált a motelnél, most itt ül velem szemben. Abszolút hétköznapi társalgást folytatunk. A legkézenfekvőbb kérdéseket, például azt, hogy miért húztak nejlonzacskót a két kezemre, kínosan kerüljük.

Nem hiszem, hogy hivatalosan letartóztattak volna. Amennyire tudom, beleegyeztem ebbe a dologba, igaz, nem egyszerre az egészbe, hanem apránként. Azt hiszem, erre gondolnak, amikor azt mondják, hogy valakit kihallgatás céljából őrizetbe vettek. A bilincs lekerült rólam, mihelyt Glenn leültetett a tárgyalóasztalhoz, de a csuklómra szikszalagozott zacskók maradtak. Egyértelmű, hogy megfigyelés alatt álló példány vagyok.

Glenn olyan nyugodt, és olyan lefegyverző a modora, hogy időről időre elfelejtem, miként kerültem ide. Elfelejtem a járőrkocsit, amelynek hátsó ülésén utaztam bilincsbe verve. Elfelejtem a rám szegezett pisztolyokat is, meg a tekintetekből csak úgy sütő tömény undort és dühöt, amely magyarázat nélkül maradt.

Én Glennt vizsgálgatom, ő pedig engem kémlel, miközben váltunk néhány udvarias mondatot a montanai időjárásról meg a texasi telekről. Már ritkul a szőke haja, és úgy vizslat a nyúzott arcába ágyazott éber, szürke szemével, mint egy korosodó baseballos, aki azt latolgatja, miként fog reagálni a dobására az ellenfél ütőjátékosa. A családneve skót, de a vonásai erősen hollandosak.

Ismét próbálom megtudakolni, hogy mi ez az egész. De Glenn csak ennyit felel:

– Meg fogja tudni. Tisztába kell tennünk pár dolgot.

Fölajánlom, hogy most rögtön tisztába teszek, amit csak tudok, de Glenn tétován húzza az időt. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, amit mondani akarok. Pedig abból ítélve, hogy a motelt a bűnüldöző szervek kéttucatnyi ügynöke rohanta le, gyanítom, hogy nagyon is érdeklem őket. Meg a kezem-lábam jelenlegi állapota is erre utal…

Sötét hajú, laboránsköpenyt viselő nő kocogtatja meg a tárgyaló ajtaját. Glenn int, hogy jöjjön be.

A nő leteszi a pultra a szerszámosdobozát, majd föltesz egy orrát-száját eltakaró maszkot.

– Megy? – kérdi a terem sarkában lévő videokamerára mutatva, amelyet eddig nem is vettem észre.

– Igen – feleli Glenn.

– Akkor jó. – A nő most felém fordul, és lehúzza a két kezemről a zacskót.

Amelyet nyilván azért húztak rám, hogy a bizonyíték épségben eljusson idáig onnan, ahol… ahol őrizetbe vettek. De vajon mit bizonyít az a bizonyíték?

– Mr. Cray, most veszek néhány mintát – közli jó hangosan a nő. Gondolom, a mikrofon kedvéért harsog így. Szemügyre veszi a körmömet, és megmutatja Glenn-nek is.

A nyomozó odahajol, és megbámulja a körömágyaimat. – Nagyon rövidre van vágva – jegyzi meg. – Miért?

– Chytridiomycosis – magyarázom.

– Kitradi…? – Glenn belátja, hogy ezt úgysem tudja kiejteni. – Az micsoda? Valami betegség?

– Igen. Gombabetegség.

A technikusnő elengedi a kezemet.

– Fertőző?

– Igen – felelem. Meglepett a reakciója. – De csak kétéltűek kaphatják el. Én nem szenvedek benne, vagy legalábbis nem vagyok a hordozója. De sok időt töltök a különféle környezetekben élő békák tanulmányozásával, ezért vigyáznom kell, hogy ne terjesszem.

Glenn fölír valamit a jegyzettömbjébe.

– Ezzel magyarázható az is, hogy a bakancsát három napja vásárolta?

Nem kérdezem meg, hogy ezt honnan tudja.

– Igen. Amit nem tudok sterilizálni, azt megsemmisítem és pótolom. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba viszem az óvatosságot, de van, aki szerint a kétéltű-populációk létszámcsökkenését a kórt akaratlanul is terjesztő kutatók okozhatják.

– Tehát sokat utazik? – kérdi Glenn.

– Állandó jelleggel.

Lehet, hogy most túl sokat árultam el?

– És békákat tanulmányoz?

– Olykor igen…

Nemigen tudom, mennyit mondjak el. Glenn eddig nem mutatott különösebb érdeklődést, de lehet, hogy ez csak trükk: így akarja elérni, hogy megoldódjon a nyelvem.

Most előhúz az irattartójából egy dossziét, és átlapozza a kinyomtatott anyagokat. Igyekszem nem észrevenni, hogy ezt csinálja, de átlátok a papíron. Azt olvasgatja, amit összeszedtek rólam a netről: a tanszék honlapját, meg különböző cikkeket, interjúkat.

A technikusnő egy kis fülpiszkáló vattás végét dugdossa be a körmeim alá. Nagyon finoman, gyengéden csinálja. Meglepett, hogy nem tudta, mi az a chytridiomycosis, pedig azt hiszem, nem kellett volna megütköznöm ezen. Hiszen, bár tudósnak van öltözve, ő egy technikus: az ő dolga a szakértői vizsgálatokhoz szükséges minták begyűjtése, nem a vizsgálatuk.

Glenn átpörget még pár lapot, majd értetlen arcot vág, és rám pillant.

– Bioinformatika? Tehát ön biológus?

– Nem egészen. A bioinformatika a számítástudomány és a biológia kereszteződése.

Glenn igyekszik általánosságokra szorítkozni, és játssza a tudatlant, de látom rajta, hogy intelligens fazon: éberen figyeli, mit mondok el, és mit nem. Mivel fogalmam sincs róla, hogy mire akar kilyukadni, őszintén válaszolgatok.

– A számítástudomány eszközeit alkalmazzuk a biológiában, azon belül nagyrészt a genetikában. Ott van például a DNS. Olyan komplex, hogy csak számítógéppel lehet esélyünk megérteni.

Glenn bólint.

– Szóval ön amolyan genetikus?

– Nem. Időnként a DNS-t is tanulmányozom, de nem az a fő szakterületem. A jelenlegi kutatási témám a fenotipikus plaszticitás.

Glenn a technikusnőre néz, aki megcsóválja a fejét, majd ismét felém fordul, és fölvonja a szemöldökét.

– Meg merem kockáztatni, hogy ennek semmi köze a plasztikai sebészethez.

– Nyert – mondom, majd lázasan kutatok az agyamban, hogy mi is az én koktélpartikra tartogatott dumám? Eszembe jut, mennyire utálom, ha laikusoknak kell mesélnem a munkámról. – Sportolt valamit a középiskolában?

– Amerikaifocista voltam.

– És kicombosodott?

– Följött rám tíz kiló izom. Bár meglenne még! – Glenn itt félszegen rávigyorog a technikusnőre.

Gyanítom, hogy ha éppen nem egy gyanúsítottat próbálnak megdolgozni, és nem kutatnak köröm alatti terhelő bizonyítékok után, pont olyanok, mint bárhol máshol a régi kollégák: ugyanúgy megvannak a maguk kis bennfentes viccei.

– Az izomnövelés olyan dolog, amire az emlősök képesek, a hüllők viszont nem – folytatom. – Mi radikálisan meg tudjuk változtatni az izomtömegünket. Ha az ezüsthátú gorilla többet eszik, megnő a tesztoszteronszintje, és szó szerint nagyobbak lesznek az izmai, meg ezüstös a háta. De nem akarom untatni – teszem hozzá kis szünet után.

Glenn megrázza a fejét.

– Nem untat, professzor. Kérem, folytassa. Egyenesen lenyűgöző, amit mond.

– Szóval a fenotípus gyakorlatilag a minket létrehozó DNS-kódot jelenti, a plaszticitás pedig az azon belüli változatosságot. Például a kínai gyerekek sokkal magasabbra nőnek, mint a szüleik, pedig a DNS-ük változatlan. De már megvolt benne a beépített kód, amelynek révén alkalmazkodott a nagyobb fehérjemennyiséghez, az anyaméh méretének növekedéséhez, satöbbi. Egy másik jó példa az elhízás. Az evolúció során kalóriahiányos környezethez alkalmazkodtunk, ezért akár meg is triplázhatjuk a testtömegünket, ha nem vigyázunk. Ez a fenotipikus plaszticitás egyik hátulütője.

– Tehát ön állatokat figyel meg itt nálunk, amelyek változtatni tudják a testalkatukat?

– Alapvetően igen. Különös tekintettel a vérebhalakra, bocsánat, vérebihalakra. – Somolyogva sütöm el a poént, amely már vagy százszor váltott ki visszafogott heherészést újabb és újabb diákjaimból.

De Glenn és a technikusnő nem tart velem.

– Vérebi halak? – értetlenkedik a nyomozó.

– Igen, vérebihalak, azaz vérengző ebihalak – magyarázom el a viccet, majd feszengve folytatom. – Az erdei béka ebihalai egész érdekesen viselkednek. Ha túl sokat rakunk belőlük a tóba, egy-két példány komoly átalakuláson megy át: megnő az álluk és a farkuk, majd átváltoznak növényevőből kannibállá, avagy minipiranhává. Elkezdik fölzabálni a társaikat, de ha „normalizálódik" a létszám, az álluk és a farkuk is visszanyeri normál méretét. Újra olyanok lesznek, mint a többi kis ebihal: boldogan várják, hogy béka legyen belőlük.

Glenn ezt emésztgeti egy kicsit.

– Érdekes – mondja végül. – Vérebihalak… Értem. Szóval ilyeneket keres?

– Nem egészen. A környezetet tanulmányozom, amely létrehozza őket. Nem hiszem, hogy ez a viselkedés kizárólag az ebihalakra lenne jellemző. Létezhet a mikroorganizmusok szintjén, vagy az embernél is.

Glenn egyik szemöldöke szép ívet húz.

– Az embernél?

– Igen. Ugyanez játszódik le például az anyaméhben, amikor az egyik magzat eleszi a tápanyagokat a másik elől, és emiatt különböző testsúllyal születnek meg. Vagy ott van az eltűnő iker szindróma: valószínűleg minden tizedik terhesség ikerterhesség, de az egyik magzatot sokszor „felszívja" a másik. Vajon ki tehet erről? Az anya vagy a gonosz ikertestvér?

– Tehát, mint láttuk – folytatom szusszanásnyi szünet után –, behatárolt környezetben, például egy kis tavacskában az organizmusok egyike spontán módon szabályozza a populáció létszámát, majd utána visszanyeri normál alakját és méretét. Csúcsragadozók, azaz a tápláléklánc legtetején lévő, domináns állatok akkor fejlődnek ki, ha a populáció elér egy bizonyos méretet. Ezt látjuk a kannibál patkányoknál, a pókoknál, sőt még a számítógépes programoknál is.

– A báránybőrbe bújt farkas esete? – szól közbe Glenn.

Ezen gondolkodom egy kicsit.

– Talán. A domesztikált populációknál kicsit nehezebb ilyen viselkedés nyomára bukkanni. Azokat ugyanis rendkívüli mértékben homogenizálják, és tudatosan selejtezik. De az elvadult állatállományoknál, például disznóknál megfigyelhető, hogy ismét változatosabb alakokat öltenek. Ugyanez történik a kutyafalkákkal is.

– Ejha. Hát, ez igazán nagyon érdekes, dr. Cray – mondja Glenn, majd a technikusnőhöz fordul. – Caroline, megvan minden?

– Egy másodperc – feleli a nő, majd körbehúzza a vattacsomót a hüvelykujjamon, és a Jobb hüvelykujj feliratú nejlontasakba helyezi a fülpiszkálót. – Ennyi elég is lesz – jelenti be, majd bepakolja az összes mintát egy átlátszó zacskóba, amelyet leragaszt biztonsági címkével, és távozás előtt megmutatja a kamerának.

Figyelem az engem figyelő kamerát, és azon tűnődöm, hogy vajon ki játszhatja a túloldalon a Szemlélő szerepét.

Glenn föláll.

– Dr. Cray, ha van még egy perce, szeretném kikérni a szakvéleményét egy bizonyos kérdésben. És majd keresünk önnek valami cipőt.

Megkönnyebbülésemre szolgál, hogy a kezemen már nincs se bilincs, se nejlonzacskó. Az viszont aggaszt, hogy Glenn nyomozó igencsak hegyezte a fülét, amikor kimondtam egy bizonyos szót.

Azt, hogy ragadozó.

4. FEJEZET

BEMÁRTOM MAGAM

Glenn nyomozó végigvezet a folyosón. Változatlanul nagyon szívélyes: úgy bánik velem, mint egy meghívott vendéggel.

– Nagyra értékelem az együttműködését, dr. Cray – mondja.

Nyitott irodák előtt haladunk el. Az íróasztaluknál ülő emberek fölpillantanak: szemügyre vesznek, és nem is csak úgy futólag.

Egyértelmű, hogy gyanúsított vagyok, avagy a hatóságok látókörébe került személy, ahogy a hírekben mondják. De hogy miért, azt csak nem akarják elárulni.

Ezen a ponton jóval feszültebbnek kéne lennem, mint amilyen vagyok, de furcsamód könnyebben tudom kezelni a helyzetet így, hogy bizonytalanságban tartanak. Nem érzem úgy magam, mintha a rákszűrés eredményére várnék: nem tudom, mi a dolog tétje, és ettől egy kicsit álomszerűvé, valószerűtlenné válik az egész helyzet.

Glenn kinyit a kulcsával egy szobát. A falak mentén iratszekrények sorakoznak, a helyiség közepén jókora asztal áll.

– Foglaljon helyet, dr. Cray.

– Szólítson Theónak – mondom, miközben leülök. Hamarabb ki szoktam javítani a „doktorozókat, de most mással voltam elfoglalva. – A doktort inkább meghagyom az orvosoknak – teszem még hozzá, de a szokásos tirádáimtól megkímélem Glennt, pedig nagyon szeretem ostorozni a „kamudoktorokat, a neveléstudomány meg a pszichológia felkent tudorait. Egyetemi berkekben sokszor belefutok ilyen alakokba: ötödik elemiben is meghúznák őket természetismeretből, de elvárják, hogy áhítatos tisztelettel „doktorozzák" őket, mint egy kutatókórház vezető onkológusát.

– Egyszerűen csak Theo? – Glenn a hátam mögött áll. Föltúr egy-két iratszekrényt, és előhúz pár dossziét. – De hiszen ön amolyan zseni, nem?

– A MacArthur-ösztöndíjra céloz? Igen, megkaptam a Zseni-díjat. Nem is értem, hogy lehet ilyen gyalázatos nevet adni valaminek! Az önéletrajzomból ki is hagyom.

Glenn leteszi a dossziékat az asztalra, és helyet foglal velem szemben.

– Ugyan már! Egészen nyilvánvaló, hogy maga nagyjából egy lángelme. Igen, nyugodtan ismerje be, hogy nagyon okos fiú.

Az egómra játszik rá, így próbál megdolgozni. De vajon merre akar terelni?

– Annyira azért nem vagyok okos, hogy tudjam, miért vagyok itt – mondom.

Glenn mindkét kezével nagyot legyint.

– Ez csak ilyen eljárásrendi hülyeség. Hamarosan végzünk.

Ami simán jelentheti azt is, hogy hamarosan újra bilincsbe vernek…

– Mint biológus, bocsánat, bioinformatikus… Ön minek nevezi magát?

– Ez konferenciánként változik. Többnyire azt mondom, hogy biomatematikus vagyok.

– Oké. Szóval szeretnék mutatni magának, mint okos fiúnak, néhány fotót, amelyek különböző ügyek anyagaiból valók. Kíváncsi vagyok a benyomásaira.

– A benyomásaimra? Nem vagyok én médium.

– Rosszul fogalmaztam. Arra vagyok kíváncsi, hogy miként fest a dolog a maga szemével nézve. Járjon egy kicsit a kedvemben.

Szívesen rámutatnék, hogy már bő két órája a kedvében járok. De nem teszem. Nem vagyok túl konfrontatív típus.

Glenn elém tol egy dossziét. A széle már elég viseltes, a címkéje kifakult. Amikor kinyitom, egy férfi széthasított feje néz vissza rám. Az egyik szeme a kamerába bámul, az arca többi része pedig hiányzik. A feje alatti csempét beteríti a szétfröccsent vér. Összecsukom a dossziét, és ellököm magamtól.

– Hallotta már azt a kifejezést, hogy felkavaró tartalomra való figyelmeztetés? Tudja, amikor az embert figyelmeztetik, hogy érzelmileg megviselheti, amit látni fog.

– Mi? – Glenn visszaveszi a dossziét, és belepillant. – Jézusom! Ezer bocsánat. Igazából ezt akartam megmutatni – tol elém egy másik dossziét. – Ezzel mit tud kezdeni?

Egy tehén van a képen. A nyaka körül vérnyomok, a hasa föl van hasítva.

– A szakvéleményemet akarja hallani?

– Igen.

– Ez egy döglött tehén.

– Igen. De hogy döglött meg?

– Most vizsgázom?

– Nem. Arról van szó, hogy ez az eset amolyan rejtély volt a környéken, igaz, inkább a vicc szintjén. A gazda szerint egy chupacabra művelte ezt a tehenével, mások szerint földönkívüliek. A hasát egyértelműen prérifarkasok marcangolhatták szét, a nyakán látható vérnyomok viszont valóban talányosak.

– Komolyan mondja? – Ismét szemügyre veszem a sebeket.

– Abszolút.

Megvizsgálom a traumát, és megpróbálok fölidézni mindent, amit a tehenekről tudok. Ami nem sok, de ahhoz elég, hogy hozzávetőleges képet alkossak a dologról. Igen, már sejtem, mi történhetett. Az asztalra dobom a