Ortutay Mária Egy fiatal lány Kárpátaljáról Válogatott írások

Ortutay Mária

Egy fiatal lány Kárpátaljáról

Válogatott írások

Szerkesztette Ortutay Péter

Smashwords Kiadó-2018

Copyright@Ortutay Péter

Egy fiatal lány Kárpátaljáról

Beszélgetés Magyari Évával

Az volt a jelenük, amit meséltek…

A napokban veszítettük el testvérként szeretett barátunkat – Magyari Évát. Gyermek-, ifjú-, és felnőttkorunk legjobb ismerőjét, segítőjét, nagyra becsült „nevelőnket".

Mellettünk volt barátságával, szeretetével, segítségével, életünk bölcs irányításával, csínytevéseink fegyelmezésével, szóval mindig, amikor csak szükség volt rá! Isten fénye ragyogja be emlékét!

Talán különös témát érintek Éva interjúja által: Vorkuta (Északi –sarkör) és Kárpátalja között kialakult egykori levélváltásról. Nagyon sokat jelentő, szinte életet mentő, ám nagy kockázattal járó kommunikáció, nem csak a fizikai és a lelki hanyatlás ellen védett, hanem a legtöbbet adta: az anyaországban élő családtagokkal teremtette meg a kapcsolatot.

„A cenzor itt elnézőbb volt a levelezőkkel szemben. Kárpátaljára szabad levélforgalom volt. Haza küldött levelezőlapokon kívül, próbálkoztunk szabad postával is… – írja Böröcz Sándor, a „Kiáltás a mélyből c., a Szovjetunióba kényszermunkára hurcoltakról szóló, megrázó erejű dokumentumkönyvében.

Ki volt a rejtélyes Éva, aki vállalta a levelezések szervezését és megvalósításának kockázatait? Nem a név a fontos, hanem a nehéz létbe kivetett ember személyisége és cselekedete. Beszélgetésünk során Éva többször is hangsúlyozta, hogy nem hőstett az, amit ő oly szívesen végzett. Ő csak a kiszolgáltatottság kínjait igyekezett enyhíteni azokban az embert próbáló időkben. Ott mindenkinek az ereje arra összpontosult, hogy a jelenben történt eseményeket emberi módon vészeljék át. Böröcz Sándor írja, már idézett könyvében: „…Mentek a táviratok ismerősöknek, levelező partnereknek: találkozás itt és itt. Este érkeztünk egy helyiségbe és reggelig állt a vonat. Egész csapat asszony, lány és férfi jött elénk. Mária, aki legendává nőtt belsőnkben emberi jóságával és a régi nemesasszonyok bátorságával. Egy másik ifjú asszony, bánatos szépségével, hiszen az urát már ott hagytuk a tábor szénbányájában. Aztán az ifjúság levelezői.., testvérként vártak minket. Csodát láttak és láttunk. Hatéves szakadatlan ránk gondolás és imádság gyümölcseként néztük egymást, az életben akkor és először látottakat, s talán soha többé nem látjuk egymást… Egy kedves özvegyasszony, aki egy polgári iskola tanárnője volt, akinek leánya –Éva, a kárpátaljai szépség, levelezőtársat talált legkedvesebb sorstársamban, az „északi költőben".  Akinek múzsája lett, s akire úgy gondoltunk, mint Petőfi az ő Júliájára, amikor távol volt tőle…

Hoztuk nekik az üzenetet azoktól, akik még ott maradtak, és akikért úgy tudott fájni a szív. 5000 km. távolságban tudni azokat, akikkel eggyé nőttünk a nyomorúságban, a szénbánya mélyén. Akik még ott maradtak a néma halál frontján, a fekete alvilágban, adni a fekete– szenet, s talán életüket adni cserébe és a legnagyobb életvalutát: a szabadságot…"

– Nagyon fiatal voltál, amikor édesapád a Gulágra került. Említetted, hogy egyszerre felnőtté váltál, megérezted a kemény felelősséget. Tudatosult benned, más világot kell élned, más lesz az életed. Ki biztatott arra, hogy vállald a felelősséget és teremtsd meg a vorkutai lágerben élő magyarok és hozzátartozóik közötti, nagy kockázattal járó levelezéseket. Nem féltél?

– Senki sem biztatott erre a cselekedetre. A helyzetből adódott. Nem lehetett közömbösnek maradni. Nem volt ez hősködés vagy valamilyen fellengzős, dicsőségre irányuló cselekedet. És mindezt, a szüleinkkel együtt csináltuk, mert tudtuk, szükség van rá, óriási szükség. Sok magyarországi család nem tudta, hol van a fia, él–e egyáltalán. Tenni kellett valamit! Nem éreztem félelmet.

– Hogyan teremtettétek meg a kapcsolatot?

– Kárpátaljára nem túl gyakran küldhettek levelet a Gulágon raboskodó rokonok. De a ritkán jött levelekben is beszámoltak arról, hogy közöttük nagyon sok anyaországi rab van, sok közöttük a fiatal. Sokukat az utcáról raboltak el, mint leventét. A család nem tud róluk semmit, ők sem az otthoniakról.  Egyik elítélt tanárommal rendszeres levelezést folytattam. Ő megírta, hogy van egy magyar fiatal Győrből, s az otthoniak semmit sem tudnak róla. Megkaptam az illető családjának a címét és én írtam a családnak. Bemutatkoztam: egy fiatal lány vagyok Kárpátaljáról, s megtudtam, hogy a fiúk itt és itt van. Ha megbíznak bennem és írni szeretnének, azzal a reménnyel, hogy az üzenetet megkapja, válaszoljanak nekem. 10–15 családdal kerültem kapcsolatba ily módon. A legtöbb család, tőlem értesült először, hol sínylődik a férje vagy a fia.

– A hozzátartozók leveleit is továbbítottad?

– Nem, csak az üzenetet! A választ átírtam. Képtelenség volt továbbítani Magyarországról jött leveleket, hiszen azonnal megsemmisítették. Így is konspirációs találékonyságra volt szükség. Például, amikor a bányában végezték a napi rabszolgamunkát, észrevétlenül csúsztatták az üzenetet a szénrakás közé. Mindig akadt valaki, aki tovább küldte az üzenetet a címzettnek. Gyakori konspirációs módszer volt a dobozban küldött rántás alá tenni a levélüzenetet. A „rántás szó jelentette számukra a reményt. Érdemes felidézni az egyik levél részletet a fortélyos üzenetek közvetítéséről: „Évikém, aranyos! Nem tudod elképzelni, mit jelentenek számunkra a leveleid. Itt, ma 48 fokos hideg volt, de ez nem jelent semmit. Egyrészt, már hozzászoktunk a klímához, öltözékünk is elviselhető. van füles sapkánk, vattás kiskabátunk, szőrcsizmánk. Öcsi bácsi megkapta Timeától a várva–várt levelet. A rántás – a következőkben – nem lehetne hosszabb? Elképzelhetetlen örömünk volt… Már igen aggódtunk. Attól féltünk, valami baj lehet otthon. ..

Magyarországról jött üzeneteket átírtuk egy zsírpapírra, s azt tettük a rántás alá, hogy amikor átvizsgálják a küldeményt, ne találják meg és ne szúrják át. A doboz, a létfontosságú híreken túl, a legfontosabb élelmiszert jelentette számukra. Forró vízzel leöntve, levesként ették a fokhagymás rántást.

– Kárpátalján abban az időben félelmetes diktatúra tombolt. Nem bántalmaztak a magyarországi levelezések miatt?

– Az Őrangyalom mellém állt, nem hívtak be még a KGB sem bántott, pedig akkoriban igencsak figyelték a levélváltásokat. Valaki figyelmeztetett, hogy túl sokat levelezek Magyarországra, s ebből baj lesz. Igaz, 2–3X meg kellett ismételnek a levelezéseket, míg választ kaptam.  De más nem történt. Jó volt tapasztalnom, hogy törekvésem nem hiábavaló. Kárpátaljáról, annak ellenére, hogy mi is éheztünk, de rendszeresen küldtük a csomagokat Vorkutára, minden kárpátaljai számára. Függetlenül attól, volt–e otthon hozzátartozója vagy sem! Kihasználtuk azt, hogy csak a kárpátaljaiak kaphattak akkor csomagot, hiszen abban az időben már a nagy Szovjetunióhoz csatoltak. Bárki kapott csomagot, a tartalmát rögtön szétosztották. Erről tudtunk… Az volt a cél, hogy eljusson hozzájuk a hír és az életmentő táplálék.

– Miből telt a csomagra? Hiszen magam is emlékszem, mily nagy gondot jelentet akkor Ungváron élelemhez jutni. Sokat éheztünk mindannyian!

– Nem dúskáltunk a jólétbe, az biztos!De egy kis kekszet, cigarettát, szárított gyümölcsöt, meg a nélkülözhetetlen rántást el tudtuk küldeni. Saját pénzünket gyűjtöttük, örömmel tettük. Leginkább a szabványdoboz okozott problémát, mert csak abban adhattuk fel a csomagot, amit még egy zsákhuzatba is be kellett varrni csak utána megcímezni.

– Levelezésetek olvasása közben, orosz nyelvű levelekre is rátaláltam. Miért volt erre szükség?

– Ennek is megvolt az oka. A magyarországi magyarok legtöbbje Kárpátaljára küldte az üzenetet. De még hozzánk sem írhattak oly egyszerűen. Ez is konspirációs szervező munkát igényelt. Csak akkor írhattak ide, ha előtte közösen kitaláltuk, milyen „barátjuk, rokonuk, nagynénjük, stb," él Kárpátalján.

– Nem ellenőrizték?

– Bizonyára előfordult, de ha nyomoztak is utána, a mi vidékünkön mindenki vállalta a rokonságot, még akkor is, ha fogalma sem volt arról, kiről is lehet szó. Elviselhetetlen volt a világ, meg kellett találnunk a remény útját. A vasfüggöny miatt, a mi segítségünk jelentette az anyaországiak számára az üzeneteket.

– Nem volt kötelező oroszul írni a Gulágról?

– Nem! Azért történt, hogy biztosan eljusson a hír, az üzenet! Hiszen minden levél cenzúrázva

volt! Több éve voltak már orosz rabságban, megtanultak oroszul. Ha nem is Puskin nyelvén, de egészen jó helyesírást használtak a rabtársak.

– Ma, hogyan emlékszel vissza a múltra? Szülőföldedre, Ungvárra, ahol édesapád gyárigazgató, édesanyád tanárnő és te boldog gyermek–, majd ifjú, magasan képzett, gyönyörű nő voltál?

– Az ungvári szép időkre mindig boldogan emlékszem. Nagyon nehéz időket éltünk ott is, itt is. De a legpozitívabb emlékeket mégis onnan őrzöm. Azt is tudom, hogy most már sohasem fogok oda visszamenni. Tartok a rám zúduló élmények, emlékek sokaságától, fájdalmától. Azt is tudom, Ungvár most már nem magyar város. Nem az, ami volt. A fiatalság, a barátság az összetartozás szép példája volt az, amit ott átéltünk. A harmonikus együttélés, s nem csak a magyarok között, az egymás problémája iránti fogékonyság, a határtalan bizalom egymás iránt… Utána sohasem éltem így át. gyakran nélkülöztünk, de nem nagyon törődtünk vele! Mindig találtunk indítékot önbizalmunk fejlesztéséhez. Mindenki valahogy egy szerető közösség részévé érezte magát. Mi is képesek voltunk minden jó embert befogadni. Nyitott lélekkel éltünk a nyomorban is. Mások voltak az értékeink. Ruhánk sem volt, de olyan ragyogóan tudtunk három gombolós pongyolában táncolni! Emlékszem, amikor egy csomagból 3 ruha jutott nekem egyszerre. Ez olyan ritka élmény volt számomra, hogy naponta 3X átöltöztem és rohantam le korzózni. A ruhák színesek voltak, mi pedig csak szürkében jártunk, nem volt más. A határtalan bizalom, szerte, minden rosszért kárpótolt.

– A Gulágra küldött csomagokat is közösen raktátok össze?

– Nem csak a Gulágra! Mindig annak a családnak gyűjtöttük a pénzt és az élelmet, amely a legrosszabb helyzetben volt. Ez nem volt megalázó a másik család számára, úgy szerveztük. Ha nagy szükség volt gyógyszerre, vitaminra, előkerítettük. Egy család problémája, az egész ott élő magyar közösség problémája volt. Összejártak ezek a szerencsétlen asszonyok, akiknek férjüket elhurcolták a Gulágra. Talán ez mentette meg az életüket…Önsegítő  közösséggé alakultak, barátokká váltak. Nem volt ez egyáltalán idill! Unatkozó úriasszonyok gyülekezete! Nem! Nem, közös sírásra gyülekeztek! Nem! Közös létfenntartási tervet szőttek, sok volt a félárva gyerek! Különleges világ volt! Ebben a közös „kupaktanácsban" döntötték el, mit és kinek küldenek csomagot a Gulágra. Nemcsak a kárpátaljai magyaroknak, hanem az anyaországiaknak is, hiszen Magyarországról nem jöhetett csomag, sem levél egyenes úton. Itt osztottuk ki egymás között a címeket is, hogy vigaszt és reményt sugározzunk a rabságban élőknek.

– Innen indult el a te „felnőtt" történeted is?

– Igen. Ebben a társaságban születtek meg számomra a magasabb rendű eszmények. Az volt csak számunkra hiteles és meggyőző, amit itt hallottunk és tettünk. Nem annak hittünk, amit kívülről belénk akartak sulykolni, hanem amit életfelfogásunk, tapasztalatunk láttatott velünk.

– Beszélgetésünk végén, most szomorú vagy?

– Nem! Mert az emberi kapcsolatok magasabb minőségét éltem, érintettem. Vonatkozzon ez egy emberre vagy közösségre. Rám ez hat megnyugtatóan.

Egy interjú az Egri Szent István Rádióban

(Aki Kérdez: dr. Hanissné Petró Valéria. Aki Válaszol: dr. Ortutay Péter)

Kérdés: Mi az, amit a legfontosabbnak tartasz eddigi életedben?

Igen, az ilyen kérdés mindenkit zavarba hozna. Így persze engemet is, hogyne… Hogy mi volt az, ami nagyon fontos? Hát, kinek mi? Valakinek az első nap az iskolában, az első önálló lépései az életben, az első szerelem… és sorolhatnám? De az, hogy megszületett valaki, az tagadhatatlanul mindenki számára fontos. Hisz egyébként fel se lehetne tenni ezt a kérdést.

Kérdés: Mondanál a kezdeti és az azt követő évekről valamit?

Szóval, velem ez a fontos esemény 1942–ben esett meg, egy szép nyári napon, méghozzá Ungváron, mely akkoriban épp Magyarországhoz tartozott. Miért hangsúlyozom azt, hogy akkoriban épp Magyarországhoz? Mert a huszadik század elejétől számítva az elmúlt fél évszázadban Ungvár, ill. Kárpátalja összesen hat különböző államalakulatnak volt „elidegeníthetetlen" része, ahogy azt mostanában szokás, politikailag korrekt módon megfogalmazni. Mégpedig az Osztrák–Magyar Monarchiának, Csehszlovákiának, Magyarországnak, a nagy Szovjetuniónak, végül Ukrajnának. Talán jelenleg is élnek Kárpátalján: Ungváron, Beregszászon, esetleg Munkácson olyan emberek, akik úgy voltak mind e hat ország állampolgárai, hogy ki se tették a lábukat szülővárosukból. S ezt talán azért fontos már a legelején megemlítenem, mert hát életem alakulását ez az apró kis tényező erősen befolyásolta.

Kérdés: Hogyan?

Hogyan? Hát nézzük csak. Először is úgy, hogy szegény édesanyám többször is mondta életében, hogy akkor volt a legboldogabb, amikor első gyermeke megszületett. Ez, mint már említettem, egy szép nyári napon a második világháború kellős közepén történt. Ekkor a németek már nagyban rohamozták a Szovjetuniót, már folyt a sztálingrádi csata, mi magyarok pedig ott álltunk a doni katasztrófa és a „felszabadulás előtt. Közben nagy volt a világégés mindenütt. Egymás torkának estek emberek, népek, nemzetek. De mi ezt itt Ungváron nem éreztük. Kellemes volt itt az élet akkoriban. Akárcsak Svájcban. Oly annyira, hogy anyám anyja, akit később csak „a pesti nagymamaként emlegettünk, gyakran ellátogatott Ungvárra unokanézőbe a háború alatt. Az Árpád vonattal jött és ment, mely alig négy óra alatt tette meg a Budapest – Ungvár közötti utat, azt a 300 kilométert, ami ma – főként a határ miatt, ahol mindig történik valami galiba még most is – oly soknak tűnik, hogy no.

Kérdés: Vannak erről a korai időszakról emlékeid?

Kevés. Azt is inkább hallomásból tudom, hogy szép volt az élet itt akkoriban a kis Ung parti Párizsban, ahogy abban az időben nevezték ezt a most már teljesen elkorcsosodott és elszlávosodott mocskos nagyvárost. Különösen szép lehetett ez a kisvárosi élet nagyszüleim úri fogadásokhoz szokott házában. Ebédek, vacsorák, jövés–menés, zajos társasági, irodalmi élet – gyakran volt vendégünk Mécs László és Ortutay Gyula, a néprajztudós – és hasonlók. Habár úgy tudom, hogy a nagy vagyon és a felsőbb ungvári tízezerhez való tartozásuk ellenére nagyszüleimnek és szüleimnek még csak saját házuk se volt. Mert lakni, nagyapám hivatalának köszönhetően, mindig volt hol, s ezért inkább befektettek, meg adakoztak a nagyszüleim. Földet meg szőlőt vettek, és bankban őrizték a pénzt, ami aztán a „felszabadulással" mind elúszott. Nagyapám, mint görög katolikus fő esperes, országgyűlési képviselő, a ceholnyai parókián lakott. Két hercig paplak is volt ott szép nagy szobákkal, udvarral. Volt ott egy gyönyörű szép gyümölcsös is, rengeteg gyümölcsfával.

Igaz, eleinte mi nem laktunk a parókián, mert anyám nem igazán kedvelte anyósát. Panaszkodott is apámnak, hogy az anyja őt lenézi, mert csak egy egyszerű polgárlány a nyolcadik kerületből. Nem „úrinő", mint a nagyanyám. Apám meg, mivel nagyon szerette anyámat, mindhalálig szerette, szinte imádta, Greta Garbóhoz, és Tímeához hasonlította az Aranyemberből, minden szeszélyét hajlandó volt teljesíteni. Ezért inkább lakást bérelt. Szép nagyot. Cseléddel, bejárónővel, ahogy kell. Emlékszem, hogy amíg az oroszok be nem jöttek, a híd mellett, az Ung folyó bal partján, az akkori Kossuth téren, mely később Sztálin tér meg Újraegyesülés tér, plosccsá Vozjednyányjá, lett. Ott laktunk egy nagy és elegáns bérház első emeletén. A földszinten mindenféle üzletek és kávézók voltak, szemben meg néhány cukrászda. Öt vagy több szobánk is volt. Nem lehetet olcsó a fenntartása, de mint apám mondta a későbbiekben, a pénz nekünk akkor nem számított. Sose számolta, mert mindig volt.

Kérdés: Ilyen nagy volt a jómód?

Igen. Nagyanyámról azt mondta a fáma, hogy Kárpátalja egyik leggazdagabb asszonya, milliomos. Így nagyapám se lehetett szegény. Apám meg azon kívül, hogy felszentelt görög katolikus pap volt, még tanított is. Olyan iskolákban, mint a város legelőkelőbb leánygimnáziuma, ahol a nagylányok mind szerelmesek voltak belé, a Budapesti Pázmány Péter Egyetemen doktorált jóképű fiatal tudós tanárba, s aztán a híres nevezetes Drugeth Gimnáziumban is, ahol meg a nagyfiúk kedvelték mind, mert, mint mondták, szigorú volt, ám igazságos. És hát akár napestig is hajlandó volt velük együtt rúgni a labdát, mert focizni is jól tudott és szeretett. Egyébként latint és hittant tanított az apám. Magántanítványa is volt sok, akitől, ha szegény volt, pénzt nem kért. A jómódúaktól igen, sokat, mert adott a nevére.

Aztán, gondolom, miután a szovjetek bejöttek, mi is a parókiára költöztünk, a másik épületbe, nagyapámék mellé. Ott is szép nagy lakásunk volt, egy földszintes paplak, utcára néző ablakokkal. A hálószobára különösen jól emlékszem, ahol a szüleim aludtak. A két nagy ágy előtt volt egy heverő, azon sokszor aludtam, ha ott ért az álom, és amelyen úgy három vagy négy éves koromban egyszer agonizáltam. Torokgyík vagy csak erős torokgyulladás lehetett, de nem kaptam levegőt. Fulladoztam. Szegény apám nyakát öleltem, szorongattam, kapaszkodtam belé, valami segítséget várva tőle, de ő csak azt hajtogatta, hogy jól van, kisfiam, jól, és talán sírt is, mert félt, hogy meghalok. Aztán valahogy felszakadt a gyulladás, és én ismét kaptam levegőt.

Kérdés: a mártír pap nagyapádról vannak–e emlékeid?

– Nem sok, de van azokról az időkből, amikor még a parókián laktunk. Emlékszem, hogy apámnak voltak galambjai, és szeretett velük foglalkozni. Meg arra, hogy egyszer elfutottam előle apró lábaimmal, hogy el ne fenekeljen, mert valami rossz fát tettem a tűzre. Hogy mit, már nem emlékszem. Persze utolért, és kaptam. És még nagyapámról is van egy ottani emlékem. Az egyetlen. Nagyapáról, akit kétszer is elhurcoltak a szovjetek, mint fő fasisztát, és másodszor már végleg, a halálba.

Szóval, a nagyapával kapcsolatos emlék a következő. Mint igencsak művelt, képzett és intelligens ember mindent szeretett, amit egy ilyen ember csak szerethet. Hatalmas könyvtára volt… Nem ívott, nem dohányzott, s biztos sohasem csalta meg a feleségét. Nem volt ez divat azokban a körökben. De volt egy gyengéje. A cowboy film és a cowboy regény. Azt sem titkolta különösebben, hogy főpap létére elalvás előtt az ágyban nem a Bibliát, hanem filléres cowboy regényeket szokott olvasni. Elmélyülten. És nem szerette, ha ilyenkor zavarják. Ám hogy, hogy nem, egy este