Új világ hajnalán: Fantasy / Sci-fi antológia

elérhetőségei

Anita Boza - Új világ hajnalán

Amikor a Nap és a Hold nászából megszülettem, ordítottak a farkasok, és süvöltött a szél.

Az arcom világított, a szemem fénylett, és útnak indultam.

Vándoroltam vad tájakon, és a népek fiaival szerelmeskedtem.

Fiaimat pogány harcosok és skót dudások, forradalmárok és lázadók, szende szüzek és szajhák éltették.

Sokasodtak, utódokat nemzettek, készen álltak elfoglalni a Földet.

Amikor a Nap és a Hold összeolvadt, meghaltak a fiaim, és eljött a világvége.

Csak egy maradt.

Őt keresem.

***

Tudni, hogy haldoklik a bolygó, mélységesen szomorú és ijesztő volt.

Évtizedek álltak a rendelkezésünkre, hogy megmentsük, lelassítsuk a pusztulást, elkezdjünk valamit, tegyünk bármit. Akármit… magunkért és a helyért, ahol éltünk.

Az utolsó utáni pillanatban kaptunk észbe, de már későnek bizonyult. Nyolc egész kéttized milliárdan voltunk a Földön, amikor megtörtént. A sorscsapás, amit Apokalipszis 1-nek neveztek el.

Ma, 2146. május 14-én nyolcezer-háromszázhetvennégy túlélőről tudunk.

A Föld, mint élhető bolygó, megszűnt. Kontinensek süllyedtek el, a megmaradt terület kétharmadát víz borítja, végtelen tenger, ott minden élhetetlen. Az emberek az egykori tavak, vízesések, folyók mentén kolóniákban élnek olyan állatfajokkal egyetemben, melyeket annak idején szinte teljesen kiirtottunk.

Küzdünk, várunk, remélünk.

Hogy mit, magunk se tudjuk.

Iala vagyok, a hatszáznegyvenkettes számú túlélő.

1.

Bizseregni kezdett a tarkóm, ebből tudtam, hogy figyelnek. Mivel a kolóniánk minden tagja krumplit szedni volt, erősen gyanítottam, nem közülünk valaki. Megtöröltem izzadó homlokomat, és körbenéztem.

Ez volt számomra a legnehezebb… megszokni a rám telepedő nedvességet, ami belélegezve a tüdőmet nyomta, és köhögésre ingerelt. Írországban nőttem fel a tragédia előtt, ott hűvös volt, harapni lehetett a friss levegőt, arcunkat csípte az északi szél. Dupla annyira szenvedtem az éghajlatváltozás miatt, mint például Dilinu, csoportunk vezetője, egy magas, csupaizom fekete, aki azelőtt Ghanában élt.

Ittam egy kortyot a kulacsomból, miközben a környező bokrokat pásztáztam a tekintetemmel. Kezembe vettem a sípot, hogy a legkisebb gyanús jelre megszólaltathassam, de le is eresztettem, amikor a tuja mögül egy férfi lépett elő. Barna terepruhát viselt, hosszú, fekete haja a vállára lógott. Első ránézésre olyan izmos lehetett, mint Dilinu, rövid pólójában jól látszott a bicepszén kanyargó sárkány tetoválás. Közel volt hozzám, tisztán kivehettem barna szemét, vastag szemöldökét, borostáját, és az ajkait keresztbeszelő forradást. És a száradt, rozsdabarna vért, ami beborította a ruháját.

– Chelael vagyok. A négyezer-kilencszáztizenhármas – emelte fel a karját, és körbefordult, hogy láthassam, semmit nem rejteget az övébe tűzve. – Átmásztam a kerítésen.

– Iala, hatszáznegyvenkettes. Honnan jöttél? – kérdeztem remegő hangon, és egyszerre éreztem ijedtséget, amiért itt van, meg örömöt, hogy a társaimon kívül tényleg vannak még mások is odakint a világban.

– London mellől, Windsorból. Egyetlen útra való üzemanyag volt még a vasmadaramban. Vészhelyzetre tartogattuk. – Idegesnek tűnt, nem nézett rám, az arcizmai megfeszültek.

– Hol szálltál le? – Magam is éreztem, hogy úgy hangzik, mintha vizsgáztatnám, de szerintem normális, ha bizalmatlan vagyok egy idegennel, aki csak úgy besétált a táborhelyünkre, és merő vér. Chowira érkezése óta nem volt erre példa, márpedig ő jó fél éve csatlakozott hozzánk.

– A vízesés másik oldalán… a tábla szerint a Patkó-zuhatag, azt hiszem – mutatott maga mögé. – Ez tényleg a Niagara?

– Az – bólintottam, és még egyszer végignéztem rajta. – Komolyan helikopterrel jöttél?

– Igazából repülőgép. Egy Panavia Tornado – mosolyodott el halványan. Ha nem az NT után találkozunk, és nem borítja vér, vonzónak találnám. Tipikus jóképű, magabiztos férfi benyomását keltette, biztos voltam benne, hogy az NT előtt ragadtak rá a nők.

– És mit akarsz? – kérdeztem mégis barátságtalanul, de ő nem zavartatta magát.

– Ha többen vagytok, hívd ide a társaidat! Ezt nekik is hallaniuk kell!

2.

Belefújtam a sípba. Pár percen belül Dilinu rontott ki a bozótból, felemelt kezében széles machetével, a többiek a nyomában csörtettek. Odakiáltottam nekik, hogy semmi baj, mire lelassították lépteiket.

– Vendégünk érkezett, Angliából. Chelael a neve, ő a négyezer-kilencszáztizenhármas – intettem a jövevény felé.

Vezetőnk odaért hozzánk, széles tenyerét a férfinak nyújtotta. Miután kezet fogtak, összeszaladt a szemöldöke az idegen ruháját pettyező vér láttán.

– Dilinu, hetvenkettes. – Figyeltem őket, ahogy beszélgetni kezdenek, Dilinu szeme felcsillant a repülőgép említésére. Sorban bemutatta a többieket is, hallgattam, ahogy sorolja a neveket és a számokat, tekintetem végigvándorolt a társaimon. Néztem a fiatal, szőke nőt, Valerint, akinek whiskyszínű a szeme, és tudtam róla, hogy éjjelente sokat sírdogál. Egyszer mesélte, hogy két gyereke veszett oda az NT-ben. Calira, a tinilány rövid, fekete hajjal, álmodozó tekintettel az újonnan érkezettet bámulta. Amikor legutóbb beszélgettünk, tőlem kért tanácsot, közeledjen-e Dilinu felé, mert elmondása szerint majd megőrül már szex nélkül. A negyvenes, fakószőke hajú Elliel foghíjas mosolyt villantott az idegenre. A magas, vékony, szemüveges Malil előkapta zsebéből a már rongyosra olvasott könyvet, letelepedett egy tuskóra, és idegesen forgatni kezdte a kezében. Lamrian, a pókhasú, kopaszodó öreg gyanakodva figyelte a jövevényt. Kotror, örökké idegesnek tűnt, a fiatal srácról úgy sejtettem, bejön neki Valerin, de még sose mert közeledni a nőhöz. Ixal, a nyolc éves, göndör hajú, koravén tekintetű fiúcska egy vastag bottal rajzolt köröket a porba. Chowira lett utoljára a kolóniánk tagja, a vékony, ősz hajú, éber tekintetű öregasszony összeszorított szájjal mustrálta a férfit.

– Gondolom, Iala már bemutatkozott – mutatott rám Dilinu. Az idegen rám nézett, és találkozott a tekintetünk. Tudtam, hogy kócos barna hajat lát, világoskék szempárt és vastag szájat. Az NT előtt sportoltam, mostanra a növényi étrend és a sok munka szikárrá edzette izmaimat, inkább voltam sovány, mint karcsú. Dilinura pillantottam, rám kacsintott. – Ő a hatszáznegyvenkettes. És örökké csak a baj van vele.

Eleinte nagyon nehéz volt megszoknom, hogy a nevem mellett egy szám is vagyok. 2060-ban kapott először minden ember chipet a bőre alá, és onnantól kezdve már újszülött korban belenyomták mindenkibe, de akkor nem sima számmal, hanem hosszú kódjellel jelöltek mindenkit, ország, azon belül város szerint. Az IRE-DUB258634576756 voltam én. Világméretű rendszert alkottak, a chipek műholdas rendszeren kommunikáltak a nyilvántartó központokkal, azért találták ki, hogy megpróbálják nyomon követni, és ellenőrizni a népesség növekedését. Ha világra jött, vagy meghalt valaki, be -, illetve kikerült a rendszerből. Igazából inkább jellemző volt a kikerülés, mert a túlnépesedés következtében annyian lettünk a bolygón, hogy a túlhalászott tengerekből, a kipusztított állatvilágból már nem jutott elég táplálék. A szegényebb országok lakói egyszerűen éhen vesztek, a nagyhatalmak szintetikus táplálékok előállításába kezdtek, mert a tenyésztett állatokat sem tudták már mivel etetni, összeomlott a húsipar és a mezőgazdaság. Amit a történelemkönyvekből ismertünk, újra megtapasztalhattunk a magunk bőrén, egész nemzetek sodródtak az éhhalál szélére. Háborúk kezdődtek, de nem az olajért, ahogy annak idején őseink jósolták, hanem a mindennapi betevő falatokért. Aztán jött az NT, és egy csapásra megoldott mindent.

Igazából nem NT-nek nevezték el, hanem Apokalipszis 1-nek, de mi magunk között csak NT-nek, Nagy Tragédiának hívjuk. Szerintem a bolygónak nem volt tragédia, csak elpusztította a testén élősködő férgeket, azaz az emberiséget. Nem tudom pontosan, hogyan történt, de olyan lehetett, mint Atlantisz elsüllyedése. Vagy mint a Bibliában Noé és az özönvíz. Egész egyszerűen eltűnt a szárazföld nagy része. Megszűnt szinte minden addigi létező. Akadozott az elektromosság, de maradtak életben olyan tudósok, akik átprogramozva újraszámozták a chipjeinket. Akkor derült ki, hogy összesen nyolcezer-háromszázhetvennégyen maradtunk. Az egész világon. Mivel a kijelzőkön pontosan látszott, hol tartózkodnak a túlélők, az egymáshoz közel lévőket próbálták összeterelni. Én pont Amerikában dolgoztam az NT idején, kutatóbiológusként a Niagara-vízesés szomszédságában fekvő Kecske-sziget megmaradt élővilágát tanulmányoztam. Innen kerültem a kanadai Niagara-on-the-Lake városkába, mert utasítást kaptam az akkor még működő laboromban, hogy települjek át ide. Mire sorra megérkeztek a többiek, az áramellátásnak is befellegzett. Onnantól napelemes rendszerek, szélerőművek, generátorok segítségével jutottunk elektromossághoz, és műholdas rádiókon keresztül tartottuk a kapcsolatot a többi kolóniával. Mára összeszoktunk, bár a kezdet nem volt egyszerű. Bizalmatlanok, zavarodottak és rémültek voltunk. Családtagjaink, barátaink haltak meg az NT-ben, nem értettük, miért mi maradtunk életben, és miért nem ők. Kezdetben többen voltunk, de néhányan – a figyelmeztetések ellenére – nekiindultak a messzeségnek, hogy megkeressék szeretteiket. Sose jöttek vissza.

Végignéztem a többieken, majd a jövevényen állapodott meg a tekintetem.

– Azt mondtad, fontos mondanivalód van – emlékeztettem. – Mit akarsz? Miért jöttél?

– Chelael vagyok, az egykori brit királyi légierő pilótája. És azt hiszem, veszélyben vagyunk.

3.

Felzúdulás támadt. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, Ixal, a kisfiú ijedten pillantott fel ránk a porból. Dilinu elordította magát, mire elhallgattunk.

– Csendet! – utasított minket szelídebben. – A gyerek megijed.

Ránéztem Ixal sírásra görbülő szájára, és magamhoz intettem. Ölembe fészkelte magát, simogatni kezdtem gyűrűs fürtjeit.

– Mondd tovább! – szólt Dilinu a férfinak.

– A támaszpontunkon voltam, amikor az Apokalipszis 1 bekövetkezett – kezdte Chelael, de Chowira félbeszakította:

– Mi itt úgy hívjuk, NT. Nagy tragédia – mondta.

– Értem – pillantott rá a férfi. – Akkor az… NT. Szóval csak én maradtam életben, és kezdetben azzal töltöttem az időmet, hogy a családtagjaim után kutattam. Hátha valami csoda folytán túlélték. Kissé… megszállott lettem, egyre nagyobb és nagyobb távolságokat tettem meg a helikopterekkel, míg ki nem fogyott sorban az összesből az üzemanyag. Abban az egyben maradt, amivel most ide jöttem, talán tudat alatt vészhelyzetre tartalékoltam.

– Hányan vagytok a kolóniádban? – kérdeztem közbe, mert láttam rajta, nehéz beszélnie erről. Talán magát hibáztatta, amiért akkoriban addig repkedett, míg sorban kiürültek a gépek, de valójában teljesen mindegy volt. Mert innen nincs hova menni. Chelael rám nézett.

– Húszan voltunk. Mind London környékéről. Mivel üresen maradt, beköltöztünk a Windsor kastélyba – húzta mosolyra a száját, de jól láttam, a szeme nem mosolygott.

– Az igen! – füttyentett Malil. – Sokat olvastam már arról a helyről.

– Voltatok? Mit jelent az, hogy voltatok? – kérdezte rekedten Lamrian.

– Azt – pillantott rá Chelael –, hogy a többiek mind halottak. Csak én maradtam.

Megint kitört a kiabálás, Ixal ijedten bújt hozzám.

– Elég! – ordította Dilinu, és amikor a többiek elhallgattak, Chelael felé intett a machetével. – Mondj el mindent!

– A bázis chipnyomkövető rendszerével már régebben kapcsolatot tudtam teremteni az amerikai földrészen ragadt egyik kolónia embereivel. Volt köztük egy számítógépzseni, Elilo, a tizenkilences. Mániája lett a kolóniák megfigyelése, a túlélők nyomon követése, ezzel kelt és feküdt, ki merre van, mit csinál. Ő hívta fel a figyelmemet rá pár nappal ezelőtt, hogy elkezdtünk megfogyatkozni.

– Fogyatkozni? Ezt hogy érted? – kérdezte halkan Dilinu.

– Egész kolóniák tűntek el egyik napról a másikra. Elilonak nem volt elég, hogy látta a monitoron az emberek helyzetét, minden reggel végighívta, akiket el tudott érni, mintha az bármit is segítene. Nem értett minden nyelven, de elég volt neki annyi, hogy belemakogott valamit az éterbe, ott meg válaszoltak, hogy minden oké. Megnyugtatta, vagy mi. Csak elkezdtek elmaradni az adások és eltűnni a chipjelek. Egyik a másik után.

– Mitől? – Valerin a körmét rágta.

– Attól, hogy meghaltak. – Chelael Dilinura nézett. – És azért indultam el, hogy sorban figyelmeztessem a kolóniákat. Úgy tűnik, mindannyian veszélyben vagyunk.

– Baromság! – köpte Kotror. – Lehet, hogy csak beszart a műhold vagy kiszedték magukból a chipet. Akkor is megszűnik a jel, nem?

– A hozzánk legközelebb eső kolóniába pont emiatt repültem el. Meg akartam győződni róla, hogy az a félbolond számítógépzseni igazat mond-e.

– És mit találtál? – kérdeztem fojtott hangon.

Chelael a gyerek felé intett a fejével.

– Miatta nem mondanám el részletesen. Legyen elég annyi, hogy végük.

– Te jó ég! – temette a kezébe az arcát Calira. – Te jóságos ég!

– Vidd be Ixalt! – utasította Dilinu. – Beszólok értetek, ha kijöhettek.

A tinilány felkelt, megragadta a kisfiú kezét, és elindultak az épületbe. Dilinu várakozón nézett Chelaelre, és a többiek is őt bámulták lélegzetvisszafojtva. Nekem remegett a kezem, most, hogy nem Ixal fürtjeit simogattam.

– Testeket találtam. Hat nő, nyolc férfi. Kibelezve, kizsigerelve. Visszarepültem, és szólni akartam a számítógépzseninek, hogy igaza volt. De már nem jelzett a chipjük. Az ő kolóniájának is vége lett.

Dilinu felszisszent, Valerin elsírta magát.

– Hányan maradtunk? – kérdeztem fojtott hangon. – Összesen?

– Mielőtt elrepültem ide… hatszázkilencvenhárman.

– Uramatyám! – jajdult fel Chowira.

– Na és te? – mutatott vádlón Kotror Chelaelre. – Mitől vagy véres?

– Az előző kolóniáról egyenesen ide jöttem, mert ott is már csak a holttesteket találtam. Átforgattam őket, hogy biztosan mind halott-e, ott lettem csupa vér. A levegőben vettem észre, hogy kevés az üzemanyag, épphogy le tudtam tenni a gépet, úgy gyalogoltam el idáig.

– Honnan tudjuk, hogy igazat mondasz? Idejössz ezzel a képtelen történettel, nyakig véresen. Mi van, ha valami kattant pöcs vagy, sorra járod a kolóniákat, és kinyírsz mindenkit? Miért higgyünk neked? – Kotror egyre inkább belelovallta magát a mondandójába. – Lehet, hogy minket is ki akarsz belezni, aztán repülsz tovább?

– Állítsd le magad, Kotror! – szólt rá erélyesen Dilinu.

– Te ne mondd meg nekem, mit csináljak, és mit ne! Ha ki akarjátok nyíratni magatokat ezzel a seggfejjel, csak rajta, de én nem várom meg, hogy elvágja a nyakam!

Kotror hátat fordított nekünk, és beszaladt a hotelbe.

– Lamrian, Elliel, gyertek velem! Chelael mutasd meg, hol van a géped! Ha valóban a Patkó-zuhatagnál szálltál le, az nincs messze innen, és látni fogjuk, hogy igazat beszéltél.

– Mehetünk, nincs takargatnivalóm! – válaszolta a férfi.

– Mire visszaérünk, csináljatok vacsorát! – intett nekem Dilinu.

Sokáig néztem utánuk, ahogy elsiettek a város főutcáján. Nagyon rossz érzés szorongatta a bensőmet.

4.

Niagara-on-the-Lake takaros kisváros lehetett az NT előtt, erről árulkodtak színes házai, az utcákat övező virágágyások, a szobor formájúra nyírt bokrok és a sorba ültetett fák. Amikor eldöntöttük, hogy itt rendezkedünk be, a Prince of Wales Hotelre esett a választásunk. Mindannyian egy helyen akartunk lakni, nem szétszóródni különböző házakba. Jobban éreztük magunkat tőle, hogy ott vagyunk egymás mellett. Végigjártuk a városkát, és tudat alatt talán a sznobságunk is közrejátszott abban, hogy erre a hotelre esett a választásunk. Ha nincs az NT, biztos, hogy a többségünk nem tudta volna megfizetni.

Tökéletesen passzolt a hotelhez a neve, a kétszintes épületről sütött az előkelőség. Barna és fehér kövekből rakták ki, tetején szürke cseréptető állta az időjárás viszontagságait. A bejárat mellől két oldalra fehér fából faragott teraszok indultak, első emeletén fehér ajtós erkélyek és boltíves ablakok váltogatták egymást. Hatalmas muskátlik lógtak a teraszról, akkora kaspókban, mint egy-egy malomkerék. Belül maga volt az elegancia. Kifinomult ízléssel berendezett szobákban előkelő bútorok, kandallók, kristálycsillárok, selyemágyneműk és lábtartós fotelek sorakoztak. Mára jócskán átrendeztük. Egy emeletre költöztünk be, külön szobákba, és amikor rádöbbentünk, hogy az ittlétünk nem átmeneti lesz, elkezdtünk berendezkedni. Házról házra járva összegyűjtöttük az életben maradáshoz szükséges holmikat. Szekrényeket nyitogatva ruhákat válogattunk magunknak, és nem akartunk arra gondolni, vajon ki viselhette őket az NT előtt. Tisztálkodási szereket, tartós élelmiszereket halmoztunk fel, és megpróbáltunk spórolni velük, mert rettegtünk attól, mi lesz, ha kifogyunk belőlük. A kezdeti sokk után, ahogy telt az idő, néhányunkat zavarni kezdte a megszokott kommunikációs formák és szórakozás hiánya. Azelőtt szabadidőnkben holojátékokkal, digitális táblákkal, X-boxokkal, e-bookokkal foglaltuk el magunkat, de áram nélkül ezeket nem tudtuk használni. Kotrornak támadt az az ötlete, hogy nézzünk körül ajándékboltokban és múzeumokban, hátha találunk kedvünkre való holmikat. A Niagara az NT előtt kedvelt turistalátványosságnak számított, élelemszerző körútjainkon több olyan helyre is ráakadtunk, ahol szuveníreket, elektromosság nélkül működő tárgyakat is láttunk, újra elmentünk hát ezekbe az üzletekbe, és szerencsénkre megtaláltuk, amit kerestünk. Kénytelenek voltunk visszanyúlni a régi idők eszközeihez, és újra kitapasztalni azok működését. Mindenki a maga kedvteléséhez illő holmikat kezdett a szobájába hordani. Dilinu erősítéshez szükséges súlyzókat, haspadot, könnyebb kondigépeket cipelt a hotelbe. Valerin színes ceruzákat, ecseteket, festékeket, papírt és felnőtt színezőket gyűjtött össze, és megállás nélkül alkotott. Calira társasjátékokat, kártyákat hozott, esténként nagy partikat rendeztünk. Elliel gyöngyöt fűzött és agyagozott, a hotel halljában sorakoztak színes kerámiaedényei, vázái és poharai. Malil az összes könyvet felhalmozta, amit csak talált, hegyekben állt a szobájában az olvasnivaló. Lamrian fát faragott, különböző méretű bicskákkal és szerszámokkal varázsolta az egyszerű fadarabokat művészi alkotásokká. Kotror sporteszközökre vadászott, a tollastól kezdve a kosárpalánkig, csocsóasztalon át a focilabdáig mindent hazahozott. Chomira kötött, hímzett, szőtt és font, takarókat, terítőket, sálakat, falvédőket készített. Ixal szobáját közösen rendeztük be valódi mesebirodalommá, nem túlzás, ha azt mondom, a múzeum összes játékát hazahordtuk neki. Igényelte a játékot, így hát felváltva legóztunk, autóztunk, homokoztunk vele. Viszonylag normális életünk volt egy nem normális világban, ahol küzdeni kellett az elektromosságért, tisztítani kellett a vizet, hogy megihassuk, kemencében sütöttünk-főztünk, és gyalog jártunk mindenhova.

Eleinte még maradt az autókban benzin, aztán kifogytunk belőle. Nem mintha bárhova is el akartunk volna menni, de a nehezebb tárgyakat könnyebben tudtuk járművel a hotelhez hozni. A férfiak addig jártak házról házra, míg nem találtak annyi víztisztító kulacsot, hogy mindannyiunknak elég legyen. A csapok egy idő után elapadtak, de közel volt a Niagara-vízesés, ahonnan gallonszámra hordtuk a vizet, tisztítva azt ittuk, abban fürödtünk és mostunk. Gyertyákkal világítottunk, fát hasogattunk, és a kandallókban fűtöttünk, amikor hideg lett. A hotel mögött konyhakertet rendeztünk be, ahol zöldséget termesztettünk, kisebb-nagyobb sikerrel. A krumplival viszonylag jól boldogultunk, de a paradicsom egyik évben sem sikerült valami ehetőre. Kicsit olyan volt az életünk, mintha visszamentünk volna