Fordította Magyarósi Gizella

A borító, a kötésterv és az illusztrációk

Kelemen István
munkái

Marcello D'Orta
A lestrapált tanító
Életem dolgozata
és tanítványaim újabb dolgozatai

Európa Könyvkiadó
Budapest, 1999
 Elöljáróban
Felnőtt fejjel is álmodunk még néha az iskoláról, s olyankor forgolódunk az ágyban.
Feleltetés, osztálynapló, hosszú folyosók, és a tanító úr szigorú tekintete.
Én nem így képzelem az eszményi iskolát.
Miért olyan kaszárnyaszerűek az iskoláink? Miért annyi bennük a szürke, miért nincs semmi
szín? Miért nem öröm, hanem kényszer a tanulás? Milyen megfontolásból, milyen szívvel zárnak be
egy gyereket egy osztályba, s tartanak fogva négy órán keresztül? Hol az iskoláinkból a levegő, az
oxigén, az élet?
"Ha a tanuló mindennapos gondok terhével megy az iskolába - írja Ferriére, a munkaiskola atyja
-, a nyomorúság közepette legalább az iskolának feltétlenül a béke szigetének kell lennie, az
elkötelezetlen tudás csodálatos világának, amelyben minden kíváncsiság kielégíttetik, s minden
eleven érdeklődés spontán és játékos cselekvésben nyilvánulhat meg."
Utópia? Nem; jó szándékú terv, amely Európa nem egy országában immár évtizedek óta
nagyszerű valóság. Csakhogy a miénk olyan ország, ahol a világháborús hadirokkant még állami
segélyezésre számít; ezek után mit mondhatnék?
Másrészt, ha jól belegondolunk, nincs is semmiféle iskolakérdés, minthogy a tanítói foglalkozás
sem létezik.
- Tantóbá - kérdezte tőlem egyszer Errichiello -, magának amugy mi a szakmája?

Secondigliano Nápolynak egy északi peremkerülete, a huszonkilencedik kerület. A harmincadik,

a 167-es törvény nyomán a nincstelenek lakáshelyzetének megoldására épült Scampia, pár évvel
ezelőtt kapcsolódott hozzá, de tulajdonképpen Secondigliano meghosszabbítása.
Hogy mi is ez valójában, az alábbiakból kiderül:

"Secondiglianóba, ha nagyon muszáj, el lehet menni, de csak állig felfegyverkezve."

Il Mattino, 1992. augusztus 29.

"(...) Scampia Vitorlái, a város obszcén, új szemétnegyede (...). Egy elképesztő terv alapján
háromszögletű, vitorla alakú óriási épületeket emeltek, úgy rendelve őket egymáshoz, hogy
sikátoros városszerkezet alakuljon ki. Messziről nézve a Vitorlák mozgalmas építészeti rajzot
mutatnak, egészében nem szebb és nem csúnyább ez, mint a mostanában épült kerületek zöme.
Belülről azonban szörnyű benyomást kelt (...). A negyed utcái térszerű képződmények, elnagyolt
járdák, földhalmok, rothadó szemétdombok, fedetlen szennyvíz, csatornabűz közepette
kanyarognak szélesen. A házfalakon beázásfoltok, mindenfelé vandál düh nyomai: feldúlt lakások
és lépcsőházak, tönkretett liftek, kiégett üzlethelyiségek.

Ez volna hát százezer ember lakhelye (Secondigliano egésze egyébként négyszázezer lelket
számlál. A szerk.).
Sötétedés után Scampia kísérteties, néma utcáit narkós fiatalok portyázó motorosbandáinak
kipufogózaja tartja rettegésben. Tizenegy hónap alatt kétszáz gyereket kapott el a rendőrség
tolvajlás, lopás, kábítószer-árusítás, gyilkosság gyanújával; közülük csak hatnak volt alsófokú
középiskolai bizonyítványa, hatvanhárom pedig még soha életében nem lépte át osztályterem
küszöbét..."
Roberto Ciuni: Le macerie di Napoli (Nápoly romjai) Rizzoli, Milano 1994.
 "A Scampia negyedben a fiatalok harmincöt százaléka bezárkózik a lakásba. Aki az utcán van,
az cigarettát, kábítószert árul, feketetotózik és gyakran prostituálódik. A Scampia negyed az állam
és a rendfenntartó erők ellenőrzése alól kicsúszott hálóterem."
Ferdinando Imposimato bíró, majd képviselő.

"A secondiglianói iskolák előretolt helyőrségek az oktatást ellenséges tevékenységként megélő

gyerekekkel."
Melita Cavallo, a Nápolyi Fiatalkoruak Bíróságának bírója.

A Censis felmérése szerint a nápolyi elemi iskolákban 33,3 százalékos a rendszertelen bejárás
(három gyerekből egy nem tesz eleget iskolalátogatási kötelezettségének), és "az iskolakerülésben
Secondigliano a rekorder, amely kerület a nevelőintézet legnagyobb „szállítója” is."
Il Mattino, 1991. szeptember 13.

"Secondiglianóban a bukott gyerekek hatvankilenc százaléka már kétszer vizsgázott elégtelenre."

la Repubblica, 1991. június 13.

Hogy néznek ki (most és akkor, tekintve, hogy azóta sem változott semmi) a helybeli iskolák?
Így:

"A „Don Guanella” iskola, a secondiglianói 167-es tankerület legnagyobb középiskolája, amely
egy hónap leforgása alatt három vandál betörés helyszíne volt, két napja zárva van. Mindez egy
hivatalsegédi állás miatt, amelyre a camorra pályázik."
la Repubblica, 1992. április 2.

"Betört ablakok, tönkretett szerelvények, használhatatlan tornatermek, az osztálytermek falán

tanyázó svábbogarak, szanaszét heverő szemét, büdös mosdók, és ürüléknyomok mindenfelé": ez a
secondiglianói "Caccioppoli" iskola.
la Repubblica, 1990. november 27.

A több vandál támadás célpontjául kiszemelt "Virgilio III" iskola kénytelen volt "szögesdróttal
megerősített magas falakkal körbevenni magát, s most olyan, akár egy börtön.
la Repubblica, 1991. június 31.

A tanulók kerülik az iskolát, feketemunkát vállalnak. (A Szakszervezeti Szövetség Tanulmányi

Központjának adatai alapján a tanköteles korú nápolyi gyerekek hatvan százaléka dolgozik vagy
dolgozott.)
A feketemunka azonban, amely vagy százezer gyereket érint, nem kifizetődő. Erre mit tesznek:

"A tizenkét-tizennégy órákat gátlástalanul végigdolgoztató, s heti pár ezer lírával kifizető
munkaadók által kizsákmányolt gyerekek (...) végül elfogadják a camorra kínálta könnyű
pénzkeresetet": tolvajlással, rablással, kábítószer-kereskedelemmel és olykor bizony emberöléssel
ezek a fiatalok a havi egymilliót is megkeresik.
Roma, 1992. február 20.

- D'Orta lakás? Itt a secondiglianói 50-es Tankerület titkárnője. Marcello tanító úrral szeretnék
beszélni. Volna egy háromnapos helyettesítés... - Egy tizennyolc évvel ezelőtti napon így kezdődött
az én iskolai kalandom. Huszonöt évesen épp befejeztem az egyetemet, és letudtam a katonai
szolgálatot. Ez volt az első hivatalos munkám, az első tényleges munkámat ugyanis baráti alapon a
családunk egy hölgyismerőse szerezte nekem: egy nyomorék ügyvédet kísérgettem a bíróságra.
Havi harmincezer líra, s hozzá az arcpirító zavar, és az Igazságügyi Palota épületeiben eltöltött
véget nem érő órák unalma. Aztán az ügyvéd meghalt, s mikor már elszántam magam, hogy egy
tizenegy éves unokahúgocskám házitanítója leszek, jött a telefon.
Inkább Secondigliano.
 Anyám, aki habozás nélkül elküldte volna a bátyámat Afrikába a zuluk közé misszionáriusnak,
most az életemért aggódott, s mikor az ajtóban megölelt, sóhajtva így búcsúzott tőlem:
-Vigyázz magadra, kicsikém. Nagyon rossz népek azok, olyan pisztollyal okoskodó fajta. Te
csak mindenre azt mondd, hogy igen, mondd, hogy mindenben nekik van igazuk! - s közben a
zsebembe csúsztatott egy kis Szent Rita-képet, a reménytelen esetek szentjéét.
A bátyám, amelyik papnak volt szánva, de kárhozott lélek lett belőle, tájékoztatott, hogy
Secondiglianóba a 149-essel jutok el. Azaz a 149-essel eljutok a Capodichino térre. Onnan pedig
gyalogolni kell...

II

Nem, ez nem az iskolám, ez a Köztisztasági Hivatal helyi irodája, csak errefelé ezt is kerületnek
hívják.
Ez az első gaffe, a becsapós név, most vághatom a jó képet az utcaseprők vihogásához.
Az iskola - az igazi - pár méterrel odébb van, közvetlenül a sarok után.
Rácskerítéssel körülvett jókora terület, négy hatalmas, méla, szürke, kaszárnyaforma
kockaépülettel.
Hányinger kerülget; szorongva, elveszetten megtorpanok.
- Kit teccik keresni? - térít magamhoz egy nagydarab, szigorú ember.
- D'Orta vagyok, a tanító... helyettesíteni hívtak... egy háromnapos helyettesítésre...
- Na végre! Fél órája várjuk!
Bekísér az irodába:
- Ez a D'Orta! Hová lessz?
- Csakhogy megjött, D'Orta! Hamar, írja alá itt, és máris menjen az 5/b-be!
Aki beszélt, az feltehetően az igazgató, aki bekísért, az meg egy hivatalsegéd lehet, de most
nincs idő a bemutatkozásra.
- Ta-tanító úr - dadog az iskolaszolga az osztály felé menet -, ha ad-adhatok egy b-baráti
tanácsot, ne-ne-nehogy nyakon találja csö-csördíteni v-valaméket... Ronda népség ez... Cutolo
bandája!
Nagy kedvem volna megmondani kalauzomnak, hogy én az egész alvilági csőcseléket "ronda
népségnek" tekintem, beleértve Cutolót és természetesen a Cutolóval szembenálló társaságot is,
amely mellett emberem hihetőleg elkötelezte magát.
De tartózkodom a megjegyzésektől, és megköszönöm a figyelmességét.
Váratlan megjelenésem meglepetésként éri az osztályt, egy pillanatra elül a lárma. Mind
megrettenve áll, mint megannyi kérdőjel: ki lehet ez? Amikor a hivatalsegéd bemutat mint
helyettesítő tanítót, a gyanakvó tekintetek ellenségessé válnak.
S ahogy a hátam mögött bezárul az ajtó, a csönd megtelik feszültséggel.
A gyerekek arca harci álarc, tekintetük csupa zordság és fenyegetés - kijutok én élve erről a
tanyáról?
Erőt gyűjtök, aztán mintha mi sem történt volna, megszólalok:
- Szervusztok, gyerekek, tessék leülni... Én vagyok az új tanító, most három napig együtt
leszünk...
Gyerekeknek szólítottam őket, de ezek nem gyerekek. Ezek itt Don Rodrigo brávói köténykében;
minden pillantásuk halálos fenyegetés.
Jó lenne nyílt sisakkal szembenézni velük, megmondani nekik, mit gondolok róluk és a
fajtájukról, aztán egytől egyig felpakolni őket a rabszállítóra, és irány a nevelőintézet.
Csakhogy arra a bőröm is rámehet - jobb, ha hallgatok. Végre elrendeződnek, de csak percekig
tart a nyugalom. Egy nyilvánvalóan egyezményes jelre a fél osztály keze a levegőbe lendül:
 -Tantóbá, kimehetünk vécére? Pisálni kell!... Provokáció, tudom, számítottam rá. De mit
válaszoljak? Vegyem fel a kesztyűt, s amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten alapon mondjam,
hogy "Most nem mentek sehova! Pisáljatok be, ha akartok!", vagy tegyek úgy, mintha nem láttam,
nem hallottam volna semmit, esetleg küldjem ki őket testületileg a vécére?
Mire alapozzam a kapcsolatomat ezekkel a bűnözőpalántákkal, hogy így vagy úgy kihúzzuk
három átokverte napig? A türelemre vagy a meg nem alkuvásra?
A Pompeji Szűzanya (vagy anyám Szent Ritája) siet a segítségemre don Rodrigo egyik
brávójának a személyében. Totórénak hívják, s amennyire meg tudom állapítani, ő a bandavezér.
Totóre nagy zajjal föláll a padból, majd fenegyerektempóban, rövid taps kíséretében kiballag a
táblához. Krétát vesz a kezébe, s fölrajzol egy nagy péniszt, amint levizeli 'az iskolát. Aztán az
osztályhoz fordul:
- Itt csak akkor van pisálás, amikor én mondom! Maga meg, tantóbá, ne féljen, mert idebe én
parancsolok! Totóre (ki tudja, miért, talán egy bandaháborúban oda lett rokonára emlékeztetem)
megkedvelt, ezt viszonoznom kell. Így bevezetésképpen ma reggel az 5/b-ben nincs tanítás. Meg
akarom ezeket a gyerekeket ismerni, meg akarom érteni, mi van a fejükben és a szívükben, meg
akarok szabadulni az előítéleteimtől.
De közben ők fognak vallatóra engem:
- A tantóbának van csaja?
- A tantóbának van tragacsa?
- A tantóbá szeret kefélni?
Kevés az olasz szó, sok a zsargon, rengeteg a durva kifejezés: ebben az osztályban rabszolga
módra dolgozhat a tanító!
Közben, hogy befogadjanak, kezdem a magam komédiáját:
- Srácok, mit játszott tegnap a Nápoly? Fogadok, hogy vesztett! Figyeljetek, milyenek itt a tanító
nénik?
Én is tájnyelvre váltok, és adom a lezseret, de ők, a gyerekek, nem dőlnek be, átlátnak a szitán:
látják, érzik, hogy más vagyok, és egyikük, abban a hiszemben, hogy ugratom őket, sértegetni kezd:
- Maga négyszemű, kiköpött Andreotti! Ki küldte ide? A tanító néninket akarjuk!
Egyedül vagyok mindenki ellen, de az első tanítási napon mégsem dobhatom be a törülközőt:
- Ide figyeljetek, gyerekek, van ebben az iskolában tornaterem?
- Igen, van, csak el kell kérni a kulcsot Bebétől, a portástól.
- Nagyszerű. Mit szólnátok egy kis focihoz?
Még be sem fejeztem a mondatot, és padok, székek borogatása közepette, eszeveszett lármával
már rontanak is ki a teremből.
Az osztály a tantermek ajtaján dörömbölve, hátizsákhajigálva, egy papírkosarat rugdosva csörtet
lefelé a lépcsőn.
Lehetetlen őket megfékezni, lehetetlenség feltartóztatni; itt is, ott is tanítónők néznek ki a
folyosóra, villámokat szór a szemük.
Leérünk a tornaterembe, valakinél már ott pattog a labda; ez igen, ez összekovácsolhat diákot és
tanárt: vállvetve, egy-egy gól után összeölelkezve küzdeni a közös ügyért...
De még arra sincs időm, hogy felállítsam a csapatokat, amikor váratlanul nagy zsivajjal beállít
egy másik osztály. S ennek az osztálynak a jöttére az enyémek mintegy varázsütésre mind
megtorpannak.
- Hát ez meg mi? - kérdezem Totórét.
- Az, hogy bejött az Ardore tanító bácsi, és amikor az Ardore tanító bácsi bejön, a többi
osztálynak menni kell kifelé...
- Már hogy kéne? - vetem ellen tétován.
De erre nincs válasz, csak a tények ereje. Ardore tanító úr, jelenlétünkről tudomást sem véve, s
behódolásomat lefutott ügynek tekintve fölsorakoztatja az osztályát a teremben, és megkezdi a
bemelegítést.
Az 5/b pedig lógó orral visszavonul.
 III

- Ki ez az Ardore tanító bácsi, hogy csak úgy parancsolgat itt, és mindenkit rettegésben tart?
- Egy rohadt dög!
- Szemétláda!
- Patkány!
- Azt hiszi a szarházi, hogy ő az iskola ura! Az a fafej igazgató kapatta el!
- A helyettesítő tanító néniknek meg rómeózik, bezsongatja őket!
Hatásos a gyalázatlista, de nem világítja meg igazán előttem, milyen szerepet tölt be iskolánkban
ez az Ardore.
- Ő a tanító nénik főnöke!
- Túrót a főnökük! Egy senki, egy nagy senki az Ardore!
- Ő az aligazgató, az iskola aligazgatója; hogy a faszba mondják? Az igazgatóhelyettes, na!
A nyelvi zaccból lassan kiolvasom, hogy Ardore tanító úr az iskola réme, a törvények alkotója,
aki a kollégái által ráruházott hatalommal visszaélve mindenben a saját akaratát érvényesíti.
- De miért tűrik ezt el a tanítók? Miért szavaznak rá? Miért nem lázadnak fel?
Mindenki el akarja mondani a magáét, körülvesznek, elsodornak, beszorítanak, kis híján a földön
végzem, de Totóre csatakiáltására az egész osztály elhallgat. Ő a szólásjoggal rendelkező hatóság,
előtte fejet hajtanak. S a hatóság szól:
- Tantóbá kérem, annyi az egész, hogy Ardore egy brancsba van Bebével, a portással. És Bebé
camorrista...
Totóre megvetően, gyűlölettel, szinte undorodva ejtette ki a camorrista szót. S amit aztán mond,
az a vagánytempó ellenére is váratlan felfedezésként zúdul rám.
Szóval az ellenség az közös ellenség, tehát az ellenség a gyerekeknek is ellensége, noha gyakran
a lakásukba fészkel be, az iskolájukba, az üzletbe, ahol dolgoznak, a szabadidőközpontokba, ahol
szórakoznak.
De hogy ennek a gyerekek, az áldozati bárányok maguk is tudatában vannak!
- Szóval azt mondjátok, hogy Bebé camorrista. Szerintetek mi az a camorra?
- Camorra mindannyiunkból lehet, mindenkiből, akinek nincs pénze.
- A camorra a nápolyi csalók, a csalók és a gyilkosok.
- A camorra a camorristák lelkifurdalása.
-A nagybátyámnak Materdeiben van egy üzlete, és havi hárommilliót fizet, ez a víz, a villany és
a védelmi pénz.
- A camorra és a kurvák jól kijönnek. A camorra és a kurvák osztoznak a dohányon.
- Néha nem tudni, hogy egy ember camorrista vagy csendőr, olyan börtöntöltelék-pofája van.
- Én azt szeretném mondani a camorrának: mennyit akartok, hogy békén hagyjatok bennünket?
Tiz, száz, ezer milliárdot? Nesztek, itt az ezermilliárd, de aztán húzzatok el Nápolyból, elég volt a
macera!
- Tantóbái Minket secondiglianóiakat szoktak leszólni, pedig camorristák nemcsak
Secondiglianóban vannak. Vannak Forcellában, a Pallonettóban, a Sanitában is... A Sanitában annyi
a camorrista, mint égen a csillag.
-Tényleg, a tantóbá hová valósi?
A Duomo utcában lakom, de megpróbálom megtréfálni, beugratni őket:
- Sanitái vagyok, én vagyok a camorra feje! Föl a kezekkel, vagy szétloccsantom az agyatokat!
Az osztályból kirobban a nevetés.
 IV

A három napból egész év lesz.

Bertolini tanítónőt, akit helyettesítek, egészségügyi okokból szabadságolták, s majdnem biztos,
hogy már vissza sem jön.
- Ugyan áruld már el - vetik oda csúfondárosan a kollégák, azaz a többi helyettesítő, a státusosok
ugyanis nem tekintenek bennünket velük egyenrangúnak -, ki helyezett el téged ilyen gyorsan, a
titkár vagy Immacolata?
Immacolata az irodai alkalmazott, az elhelyezés pedig, amire a kollégák céloznak, az egyéves
helyettesítés.
Itt küzdelem, kegyetlen küzdelem folyik az utolsó pontig (a pályázati ranglistán, ahol a
helyettesítéssel szerzett hónapok arányában lehet pontokat szerezni), sőt az utolsó századpontig -
volt már, akinek egy századponton múlt a tanítói pályázata.
Nem helyezett engem senki - Fortuna gondoskodott rólam. A tanítónő, akinek a helyére jöttem
három napra, becsavarodott (nem ritka ez elemi iskolai tanítók közt), közvetett módon ennek
köszönhetem a szerencsémet.
Most egy évig vinnem kell az osztályt. Hogy csinálom? Hogyan fogok hozzá?
Ez az osztály csupa fegyelmezetlen, nehezen kezelhető, ráadásul buta gyerekből áll, egy hatásos
pedagógiai stratégiához hadászati végzettség kellene.
Hogyne, emlékszem még Froebel, Pestalozzi, Montessori, Piaget bölcs és szép szavaira, de
jelenlegi szorult helyzetemben nem megyek velük semmire.
Szívesen megfigyelném, mit tesz a helyemben egy diktátorból (Caesar), egy neveléstudományi
kutatóból (Dewey) és egy oroszlánszelídítőből (Orfei) verbuvált szakértő triumvirátus. Volna mit
tanulnom tőlük a meggyőzés művészetéből!
De hát magam vagyok, nekem kell kidolgoznom a haditervet.
Addig is, mielőtt egyáltalán kinyitom a számat, be kell rukkoltatnom az osztály másik felét,
amely ma reggel amint egyébként tegnap is - dezertőrnek bizonyult.
- Hol vannak a többiek? - kérdezem a maradékot.
- Hát...
- Mi az hogy hát?
- De tantóbá, iszen tudhatja: van, aki melózik, van, aki játszik, van, aki meg alszik még...
Tényleg tudom, csak nem jutott eszembe: Nápolyban minden harmadik gyerek kerüli az iskolát.
Az ötödik elemi és az alsófokú középiskola közt a rendszeres iskolakerülők hetven százaléka
lemorzsolódik. Minden második iskolakerülő fogyatékos gyerek. Iskolaköteles korában a nápolyi
gyerekek hatvan százaléka dolgozik vagy dolgozott.
A dolgozó kisgyerekek serege százezer főre tehető.
Huszonnégy helyett tizenkét gyerekkel gyöngyélet lehetne a tanítás Secondiglianóban.
Azzal a "piszkos tizenkettő" kis szamárral összebarátkoznék, a tantervet meg a didaktikát pedig
ott egye meg a fene.
Különben is, ki ellenőrzi?
Azok a tanítók talán nem ugyanezt csinálják, akik a folyosón cigarettázva és fecsegve töltik el a
négy órájukat?
De nem; ezeket a gyerekeket meg kell menteni, vissza kell rántani a szakadék széléről, s
biztonságosabb terepre kell őket vezetni.
Ehhez azonban, a megmentésükhöz mindenekelőtt az osztályba kell őket visszaterelni.
De hogyan?
Menjek a lakásukra fenyegetőzni? Erővel szedjem össze őket a boltokból, a műhelyekből, az
autóbontókból? Jelentsem fel a szülőket a csendőrségen?
Nem, kényszerítéssel nem megyünk semmire, főleg itt, Secondiglianóban. Az kell, hogy az
iskola ragadja magával, vonzza őket, keltse fel az érdeklődésüket, a kíváncsiságukat, a figyelmüket.
 Egy olyan iskola, amelyik lexikális ismeretekkel, bifláztatással nem lohasztja le a gyerekek
lelkesedését, tudni vágyását (mert a gyerekek igenis akarnak tudni).
Egy olyan iskola, amely ehelyett a kifejezési és kommunikációs készségüket, a fantáziájukat, a
kreativitásukat serkenti, kielégíti természetes biológiai mozgásigényüket, és kiviszi őket a
természetbe, a szabadba.
S erre talán van is némi elképzelésem...

Először is az a kérdés, miért nem jön az a gyerek iskolába. Gondolom, két oka lehet. Egyrészt,
mert pénzt kell hazavinnie (itt egy család kilenc-tíz tagú), pénzt keresni pedig vagy feketemunkával
vagy a camorra révén lehet; másrészt, mert nem szereti az iskolát, ahol folyton kényszerítik
valamire (maga a tanköteles kifejezés is ezt sugallja), s az intézményben ráadásul a működésképte-
lenség és a széthullás jelképét látja.
Hogy hogy néz ki ez az iskola Secondiglianóban, Casavatoréban, Ponticelliben, Arzanóban?
Pontosan így:

Sant' Arpino, elemi iskola: nincs elég tanterem, egy osztályra hatvan gyerek jut.
la Repubblica, 1994. szeptember.

Gyertek iskolába, de vegyétek meg a székeket! Fejenként hatezer lírába kerülnek az új székek,
hogy le lehessen az osztályban ülni. Ennyit kell befizetnie a "Filippo Silvestri" iskola ezerötszáz
tanulójának Porticiben, ha az év eleje óta tartó turnusváltásos rendszer lidércnyomásától meg
akarnak szabadulni.
ll Mattino, 1992. november 12.

Tisztelt Elöljáróság, székekre és padokra volna szükségünk. "Iskolánknak mindössze

száznegyven széke és kétszáznegyven padja van négyszáznyolcvan gyerekre. Mielőbbi
intézkedésüket kérem: Amalia Liberto igazgató."
la Repubblica, 1991. szeptember 14.

Iskola patkányoknak? A "Froebel". A Stella kerületbeli intézmény patkányinvázió miatt

használhatatlan (...). A patkány az osztályban az óra alatt mindennapos látvány. Olyan nagyok,
hogy pár napja egy tanító egyet macskának nézett. Hirtelen előugranak, összevissza futkosnak a pa-
dok között, a gyerekek lábán keresztül. Szerdán a fogyatékos diákok tantermében két anyukának
seprűvel felszerelkezve valóságos csatát kellett vívnia két patkánnyal, amelyek a padokon
ugrándoztak.
Il Mattino, 1992. április 23.

Arzanóban garázsokban tartják az órákat: "Megalázó így tanítani." Arzanóban egy alsófokú
középiskola háromszáznegyvenöt diákját ablaktalan, alacsony, nedves, düledező garázsokba és
rosszul megvilágított lakásokba szórták szét. Ez a "Nosengo due"(...). Az órákat lakásokban tartják,
az igazgatóság és a titkárság egy üzlethelyiségben kapott helyet.
la Repubblica, 1991. szeptember 25.

A "Caccioppoli" diákjai megelégelték (...). "Egyetlen vécénk van nyolcszáz személyre - mondják
a gyerekek -, hogy lehetne így betartani a higiéniai szabályokat? Nincs se villany, se víz. A
tornatermeket lepecsételték, a külső sportlétesítményeket pedig ellepték a kígyók. Akkor már jobb
otthon maradni."
Il Mattino, 1991. október 10.
 Secondigliano forrong. "Az iskolát elfoglaltuk, erre a trágyadombra nem engedjük a
gyerekeinket." Akár egy hadsereg, olyan a "Caccioppoli", a 81-es Tankerület rácsos kapuja előtt a
földön ülő anyatábor (...). A feldühödött anyák kórusától visszhangzik az egész Cupa Carbona utca,
végig a Maddalena sugárútig. "Így még az állatokkal sem bánnak! Otthon fogjuk a gyerekeket (...),
míg valaki nem intézkedik" (...). A tiltakozás oka az, hogy kevés a tanterem és a mellékhelyiség, és
ezek ráadásul olyan botrányos állapotban vannak, hogy iskolai célra nem is igen alkalmasak. A
legutóbbi esőben a "Caccioppoli"-t elöntötte a víz. Ki kellett hívni a tűzoltókat. A falakon terjengő
nagy nedvességfoltokról nem is beszélve. "De az nem víz ám - mondja az igazgatóhelyettes -,
hanem szennyvízbeszivárgás, elég megszagolni." "Ez mindennek a teteje", kiabálják az anyák. Hat
hivatalsegédből csak egy dolgozik (...). Eredmény: büdös mosdók és mindenfelé ürüléknyomok,
szanaszét heverő szemét (...), betört ablakok, tönkrement szerelvények, egy használhatatlan
tornaterem, az osztálytermek falán tanyázó svábbogarak.
la Repubblica, 1990. november 27.

Olyan hadijelentés ez, melynek láttán joggal merül fel a kérdés: ugyan minek járjanak a
gyerekeink iskolába?
Ennek a széthulló állapotnak a camorra a legfőbb haszonélvezője: "A statisztikák alapján az
iskolakerülés és a fiatalkorú bűnözés igen szoros összefüggést mutat. A Nisidába '89 nyaráig
bekerült 543 fiatalkorú bűnöző húsz százaléka nem jutott el az ötödik elemiig, harminc százaléka az
első öt év után maradt ki, a maradék ötven az alsófokú középiskola első osztályában morzsolódott
le."
la Repubblica, 1990. június 5.

A feketemunka akár napi tizennégy órára is leköti a gyereket, és rosszul fizet (havi pár tízezer
lírát); a camorrának viszont a zugkereskedelem napi húszezret, a feketetotó tizenötöt, egy "ruha"
háromszázezret ér.
Ekképpen "az iskola és az egyéb társadalmi intézmények válságában egyedül a camorra képes
identitást és némi integritás-illúziót adni a gyerekeknek, akik egyébként csak a családi
nyomorúsággal és a közhatalom nemtörődömségével szembesülnek".
Jelentés a Camorráról.A Maffiaellenes Bizottság által 1993. december 21-én jóváhagyott értekezés.

Dantei bugyor ez, amelybe le kell szállnom, s amelyből a lehető legtöbb lelket kell kimentenem.
De hogy fog ez nekem sikerülni, nekem, akire ha jobban ránéznek, elpirulok, aki egy lány előtt a
számat sem mertem kinyitni, s csak néztem, hogy vonulnak el egymás után az orrom előtt, s kötnek
ki bőbeszédűbb szeretők karjában, nekem, aki rögtön az első nőt elvettem, akit meg mertem
szólítani, de csak miután kiderült, hogy mindketten Giacomo Leopardi csodálatos költészetének
hívei vagyunk.

VI

Azt akarom, hogy a barátjuknak, a cinkosuknak, a bizalmasuknak érezzenek.

Ma reggel ezért kopott farmert és fekete műbőr dzsekit veszek fel.
A fekete műbőr dzsekit egyébként utálom; én az angol ruhákat szeretem (szeretném). Mint a
kissé nevetséges nápolyi ficsúrok a századelőn, akik Londonba küldték az ingeiket vasaltatni;
mindent szeretek, ami angol: a kocsikat, az ablakokat, az ajtókat, a kerteket, a nyakkendőket, a
cipőket, az alsónadrágokat - s ha tehetném, lordos eleganciával járnék be az iskolába. Itt azonban
bizonyos fajta életfelfogás jelképeként a fekete műbőr dzseki dívik, nincs mese, alkalmazkodnom
kell.
- Milyen dzsesszesre vette a tantóbá ma reggel! - fogad az osztályban Vincenzino.
 - Be akarok vágódni a takarító néninél - mondom rákacsintva.
-Tényleg, a tantóbának van csaja?
- Csajom? Hogyne volna! Concettinának hívják. (Valójában Laurának hívják, csak azért mondom, mert a
Concettina nápolyiasabb név.) És neked van csajod?
Erre az egyszerű kérdésre váratlanul elszabadul a pokol.
- Hunnan vóna már! Ennek a buzinak? Nem képes ez semmire! Legföljebb a nővére van meg
neki!
- Az anyád, az van meg nekem, te tetű! Még hogy a nővérem!
És a szót tettek követik. Vincenzino és Gaetano egymásnak esnek, s mielőtt igazságot tehetnék,
már a többiek is rájuk vetették magukat, no nem azért, hogy a pártfogásukat érvényesítsék, hanem
hogy emberhegyet építsenek, amelynek az a célja, hogy általános dögönyözés közepette az alulra
szorulót "kipurcantsa".
Úgy-ahogy sikerül szétválasztanom a küzdő feleket, de ezzel még nincs vége a dolognak.
- Csak menjünk ki a suliból, szétrugom a valagad!
- Igen? Arra befizetek! Meglátod a Palummellát, aztán már pucolsz is, mint a múltkor!
- Elég volt! - üvöltöm. - Csönd legyen, különben mind a kettőt kizavarom! - Ez lenne persze a
legrosszabb megoldás: odakint a két ökölvívó ideális porondot találna. Meg aztán kíváncsi is
vagyok.
- Ki az a Palummella, aki elől Vincenzino elszaladna?
- Ezt se tetszik tudni? A tanító bácsi semmit se tud az iskoláról!... Hát a Palummella, ő parancsol
az iskolában. Egy utolsó simlis, egy drogos, egy görény. A bátyja a Poggiorealéban dekkol, az újság
is megírta. És Gaetano Palummellának az unokatestvére...
Most már végképp nem tudok eligazodni, hogy ki parancsol ebben az iskolában: az igazgató,
Ardore, Bebé vagy Palummella?
- Jaj, ne tessék már... hogy jön ő ide! - nevetnek ki a gyerekek. - Palummella nem felnőtt,
Palummella az egyik srác! Annyi idős, mint mi, csak egy kicsit nagyobb, mert folyton bukik. Az
5/c-ben van, De Rosa tanító néni osztályában...
- Hogy "van", az persze túlzás. Mert az osztályban sosincs ott. Az iskolában kavar, bemegy a
lányvécébe, fölkapkodja a lányok szoknyáját, a laborból megfújja az eszközöket, kilukasztja a
tanítók gumijait, bagózik a klotyóban. Az utcára is kimegy. Itt észre se veszik. Elmegy a bontóba
üzletelni. Azt hazudja, iskolába jön, de közben az utcán csencsel. Van egy rugós bicskája, én láttam
is, nagyobb, mint egy rendes kés...
- Palummellától mindenki fél. A tesója a sitten ül, levágta egy ember fejét. Benn is volt az a fej
az újságban.
- A Palummella nem az igazi neve, a Palummella a csúfneve; az igazi neve Ianiello Pasquale.
Ahogy helyreáll a nyugalom - a magyarázatoknak is köszönhetően -, azonnal munkához látok.
Első dolgom nyugdíjazni a katedrát.
A katedráról egy híres neveléstudományi szakember a következőt mondta: "A katedra - a tanár-
monarcha trónja, a parancsolt, megkövetelt, akart tudás jelképe - a Félelem sziklája, melyen a
tanulók kommunikációs reménye rendre megtörik. S ha nem is mindig (és nem mindenki esetében)
van így, a katedra akkor is fizikai, érzelmi és világnézeti korlát oktató és tanítvány között."
Felszólítom tehát Peppinót és Ciruzzót nagy lelkesen, hogy tegyük el az útból a "szent trónust".
A katedra helyett két padot tolatok össze a terem közepén, hogy a gyerekek körbevegyenek.
Közöttük ülve könnyebb lesz beszélgetni, s a beszélgetés révén megismerni egymást. Nagyon
remélem, hogy ha nem is közülük valónak, de legalábbis az ő oldalukon állónak éreznek.
Az ötlet, a kezdeti tétovaság ellenére, menet közben jókedvre hangolta őket. Mit akarhat ez a
tanító? - látom a kérdést Raffaele, Camillo, Gioacchino arcán...
A katedra eltávolítása miatt természetesen át kell helyezni a táblát, a szekrénykét és a padokat is.
Ez általános eufóriába torkollik, és mint várható volt, néhányan túlzásokba esnek, fölborogatják a
székeket, rugdossák a padokat, verekszenek a táskájukkal, kiszökdösnek a mosdóba,
torkukszakadtából üvöltöznek az ablakban.
Ez az érem másik oldala, amellyel didaktikai forradalmaim során számolnom kell.
 Az új katedra felállítása után (amelyre csak a holmimat fogom letenni, mert egyébként sétálva
tartom az órákat) a falakra kerítem a sort.
Szegények szürkék és csupaszok, csak egy fafeszület és a rendtartás, az iskolákra vonatkozó
kormányrendelet van kitéve.
- Kapjuk le azt a vacak papírt a falról! - acsarkodik Totóre. - Mindenki tudja, hogy a kormányban
kavarnak a legjobban. Kilopják a szemünket, aztán rákenik a camorrára, a bűnözőkre! Mikor ők a
camorra, ők a bűnözők!
A népharag (amelynek mindig Totóre a szócsöve) lesöpri a falról a rendtartást, a helyére majd
föltesszük... a helyére majd föltesszük a... no igen: mit teszünk a helyére?
- A rajzaitokat fogjuk kitenni. Mit szóltok hozzá, gyerekek?
Elő a színest, a filctollat, a zsírkrétát, a vízfestéket! Mindenki rajzol, mindenki színez,
legfőképpen mindenki közöl valamit a szabadon választott téma révén: a rajz, a forma, a szín
segítségével beszél.
A mai négy óránkat ezzel töltjük: rajzolással, színezéssel, kollázskészítéssel; aztán kimegyünk a
kertbe, a szabad levegőre, megfigyeljük a fákat, a növényeket, a madarakat, gyűjtjük az anyagot,
amely magára vonja a figyelmünket.

VII

Másnap döbbenek rá, hogy gazda nélkül csináltam a vásárt, a délutános tanítónőt kihagytam a
számításaimból.
Aki - a takarítónő elbeszélése szerint - nagy méltatlankodva katedrát, táblát, rendtartást, mindent
visszarakatott a helyére... Most itt vagyok akaratom ellenére a tanító-monarcha helyzetébe hozva,
mint egy V Celesztin, előttem pedig alattvalókká süllyedve - bár ez természetesen csak a látszat - a
tanítványaim.
A gyerekek nem értékelik a változást, s a hölgy ezért a jó híre megtépáztatásával fizet meg:
- Hogy nem bír a kezének parancsolni az a ribanc?!
- Kiakadt az odébbnyomott táblán a kurvája!
Majd alaptalan következtetések fogalmazódnak meg erkölcsének léhaságára vonatkozóan.
A gyerekeknek nem annyira az a bajuk a kolléganővel, hogy alulírottól elválasztotta őket, tudom
én (még nem alakult ki köztünk ez a feeling), hanem hogy az osztály döntését semmibe vette.
A Tízek Tanácsa összeül, és kevesebb mint öt perc alatt megvan a végzés:
- Kiszúrjuk a kerekeit!
Semmit sem érek az ellenérveimmel. Sőt nagyot kockáztatok.
-A tanító bácsinak van kocsija? Legyen rajt a szeme!... Világos beszéd: csak ne képviseljem én
itt a tanítónő ügyét! Veszem az üzenetet, és felhagyok a képviselettel.
Kicsivel később fogom a tankönyvet (íme a másik didaktikai eszköz, amelynek használatát a
jövőben a helyes arányúra fogjuk redukálni), s belevágok első történelemórámba:
- Gyerekek, meddig jutottatok el Bertolini tanító nénivel?
- Amerika felfedezéséig.
- Helyes. És mit tudtok róla mondani?
Az osztály elnémul. Nincs jelentkező.
- Ne féljetek, nem lesz feleltetés. Csak azt szeretném tudni, van-e köztetek valaki, akinek eszébe
jut valami erről a témáról...
- Capasso! Capassót tessék kihívni Amerika felfedezéséből... Ő mindent tud, ő a menő manó az
osztályban!
Capasso nyilvánvalóan a legnagyobb szamár, különben mi volna ez a kuncogás a neve
említésére?
 - Lehetséges, hogy senki sem tud semmit, akármilyen keveset Amerika felfedezéséről? A
helyetekről is lehet!
Ha nem kell kijönni, az más.
- Tantóbá, egy keveset tudok Amerika felfedezéséről... de itt a helyemen...
- Azt akarod mondani, Raffaele, hogy te csak a helyeden tudod Amerika felfedezését? -
mosolyodom el. – Rendben van, úgy is jó, csak mondd!
- Miután Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát, mentek a konkvisztádorok (így hívták őket,
igaz, tantóbá kérem?), és kiirtották a bennszülötteket. Voltak az aszkéták, a maják és a peruk.
Mindenkit kiirtottak, kiirtották őket, hogy elvegyék az aranyaikat, a kincseiket és az erényeiket.
Amerigo Vespucci volt az expedíció vezetője...
- Jól van, Raffaele, elég jól elmondtad. Csak nem aszkéták, hanem aztékok, és nem peruk (Peru
egy ország), hanem inkák. Végül pedig nem Amerigo Vespucci, hanem Cortez volt a
konkvisztádorok vezetője. Ki tudja, ki volt Amerigo Vespucci?
Most mindenki jelentkezik és kiabál:
- Kolumbusz Kristóf barátja!
- Kolumbusz Kristóf ellensége!
- Egy magányos hajós!
- Afrika körül hajózott!
- Tengerész volt. Dupla legénységgel!
- Vespucci megnézte Kolumbusz Kristóf térképét és felfedezte, hogy Kolumbusz Kristóf leelőzte
őt Amerikában!
- Abban az időben Amerikát pontatlanul nevezték, Vespucci pontosította!
- Jól van, gyerekek, akkor megmondom én, ki volt Amerigo Vespucci. Amerigo Vespucci egy
ügyes firenzei hajós volt. Ő jött rá, hogy Kolumbusz Kristóf (aki Indiába akart eljutni) valójában új
kontinenst fedezett fel. Egy új kontinenst, amelyet aztán őróla, Amerigóról neveztek el Amerikának.
Értitek? És Kolumbuszról meg az expedíciójáról mit tudtok mondani?
- Kolumbusz minden ajtón bekopogott, de senki se eresztette be.
- Kolumbusz nyakig eladósodva jött meg Amerikából. Ezért börtönbe került.
- Kolumbusz hozta Amerikából a dohányt, a paradicsomot, a krumplit, a kukoricát. A kukorica
egyébként mais, ebből is látszik, hogy amerikai.
- Amerika, mióta felfedezték, sose vesztett háborút.
- Kolumbusz börtönben halt meg, leláncolva, csak mert India helyett Amerikába ment.
Színes, mulatságos megnyilvánulások, csak el ne felejtsem őket; mostantól jegyzetelni fogok egy
erre a célra nyitott füzetbe, hogy semmi se vesszen kárba.
A gyerekek ismeretanyaga viszont igen szegényes, azon nekem kell segíteni.
De hogyan?
A régi formula szerint a hasznosat a kellemessel összekötve.
A hasznos a történelem-, a földrajzlecke, a tudományok lesznek, kellemesképpen pedig
történelmi eseményeket, természeti folyamatokat, irodalmi műveket fogunk dramatizálni. Mégpedig
kötetlenül, vagyis nem "kanonizált" szövegeket adunk elő, és színpadi ruhákat sem kölcsönzünk,
arra nincs pénz; minden a gyerekek találékonyságára, a tanítóval való együttműködésre, a szülők
jóindulatára lesz bízva, akik, ha kell, papírkosztümöket varrnak stb.
Ma délelőtt például Pascolinak A deres kanca című verse kerül színre.
Rocco a torony (szendvicsember módjára két csipkézett papír-"henger" közt), Peppino,
Gioacchino és Vincenzo a Salto menti nyárfák (mozdulatlanságba dermedve susognak a Raffaello
által megszemélyesített szélben), Giustino, Pasquale és Michele mint normann lovak "ropogtatva
rágják (...) az árpát", Totóre a deres kanca, Ciruzzo a költő apja, Aldo (kissé banyaformán
adjusztálva) az anyja, Mimmo az orgyilkos.
Ruggero Pascoli ismeretlen kéz általi legyilkolása (Mimmo csuklyát visel) és a költő anyjának a
deres kancához való könyörgése adatik tehát elő.
Giovanni Pascoli engedelmével ma reggel itt A vén majorban hangzik fel a Cetra Kvartett
tolmácsolásában. Caterina Pascoli könyörgő kérdéseire nem a deres kanca válaszol, hanem - isten
bocsássa meg - szamarak, tyúkok, tehenek, kacsák és egyéb, vidéki gazdaságokban tanyázó állatok
hallatják szemtelenül a hangjukat.
Ami pedig Ruggero meggyilkolását illeti, az a japánok Pearl Harbor elleni támadásának hű
megjelenítése. Bombák, gránátok, rakéták, torpedók csapódnak be szegény intéző fején, a deres
kanca csak valami csoda folytán ússza meg (valójában az első gránáttámadásra elszalad).
Nagyon jól tudom, hogy a Költő nem ezt érdemli. Szükségpedagógiám oltárán feláldoztam a
versét, tény viszont, hogy a gyerekek szórakozás közben jól-rosszul, de ismeretségbe kerültek
Pascolival.

VIII

Három hónap elteltével szükségpedagógiám meghozta gyümölcsét. Ér egy-két támadás (Capasso

például egyfolytában a régi tanító nénit sírja vissza, és mindent elkövet, hogy megnehezítse az
életemet), de az osztály mellém szegődött, most már közösség vagyunk.
Hamar híre futott a kerületben, hogy nálam könnyebben megy a tanulás, hogy másfajta
pedagógus, leginkább a gyerekek bizalmasa vagyok, s mostanra az 5/b állandó iskolakerülőinek egy
része is visszatalált az akolba, noha ez nem mindenkinek tetszik:
- Maga a fiam tanittója? - förmed rám a lépcsőn egy napszámos kapával, a Mario Merola
filmjéből ismertté vált figura tökéletes mása.
- Attól függ, ki a fia - mondom nyugodtan.
- Én Quagliarella Salvatore apja vagyok. Magánál van Quagliarella Salvatore, nem?!
Igen, Quagliarella Salvatore nálam van, azok közé a notórius iskolakerülők közé tartozik, akik
most járnak az órákra.
- Tanittó úr, a fiam az iskola végett otthagyta a helyét. Megvolt neki a havi kilencvenezre. Most
ki teszi le nekem azt a havi kilencvenezret, talán maga?
Komoly, azt ne mondjam, drámai a helyzet, sőt veszélyes is. Mit feleljek ennek az embernek,
ennek a családapának? Hogy bocsánat, hibáztam, itt a fia, vigye? Vagy: jó, leteszem azt a
kilencvenezret, csak engedje a gyereket iskolába?
Bebé jön a segítségemre, aki tanúja volt a jelenetnek, és nyilván jól ismeri a beszélgetőtársamat.
- Peppi - mondja neki úgy a vállára tenyerelve, hogy az valahol félúton van a pofon meg az
ökölcsapás közt -, majd szerzek én helyet, egy esti helyet Salvatorénak! De most már ne vegzáld a
tanító urat!
A portás közbelépése döntően hatott, de lehet, hogy súlyosbította a helyzetet.
Mert talán nem az járja Bebéről, hogy camorravezér? Márpedig egy camorravezértől miféle
munkát lehet várni?

Akárhogy is, Bebé pillanatnyilag komoly bajból húzott ki, a szándékait pedig hamar
kitapasztaljuk.

Ez alatt a három hónap alatt Ardore tanító úr alakjára is fény derült.

Szürkülő bajuszkájával, elálló fülével Ardore tanító úr Clark Gable (elfuserált) dublőrjeként hat.
Clark Gable nyomdokain járva a csábító szerepében tetszeleg. Álnokul a befolyása alatt tartja az
igazgatót, s gyakorlatilag ő viszi (jobban mondva hátráltatja) az iskola ügyeit. Ezért van sikere a
helyettesítő tanítónőknél, akik az éves foglalkoztatás reményében túlteszik magukat az elálló fülön
és a kezdődő pocakon.
Avellinóból jött, és huszonhét év városi élet - már túl van az ötvenen - nem volt elég, hogy
valamelyest csiszoljon a modorán és a kiejtésén.
Amikor belép az iskolába, mintha a nagyfőnök, az Atyaisten lépne be a kapun. Cimborák
módjára üdvözlik egymást a portással, aztán megáll a kapuban a késve érkező kollégákat riogatni.
 A legcsekélyebb jogalap nélkül - az igazgatónak csak munkatársa, valójában jelképes tiszt ez -
mennydörög és fenyegetőzik: "Már második alkalommal késel. Többé elő ne forduljon!" "Mielőtt
felmennél az osztályba, gyere be hozzám, mondanom kell valamit!" "Mit keres a kocsid a
helyemen? (Valójában nincsenek fönntartott helyek az iskolai parkolóban.) Azonnal állj el onnan!"
Egy napon az ebédlőben rajtam gyakorolja a nagymenőt:
- Hé, te, hozzád beszélek, fölállni! Ma a te helyeden akarok enni, és pofa be! - S miatta az egész
osztálynak föl kell állnia, és tányérral a kezében odébb kell ülnie.
Ardore nem gyanítja, hogy a kiskirálykodásával az én malmomra hajtja a vizet, noha
természetesen bánt a dolog, sőt szenvedek miatta. Nekem az a fontos, hogy a gyerekek számára
derüljön ki, hogy a rossz, az erőszak, a basáskodás végül visszaüt. Ardorét minden tanító gyűlöli,
azok is, s talán legfőképpen azok, akik hajbókolnak előtte; egyszer valakik jól helyben is hagyták.
Az a lényeg, hogy a gyerekek megértsék: az erőszak ellen nem az erőszak a megfelelő fegyver.
Ezért, ezért is helyeztem nagyobb súlyt az erkölcsi és vallásos nevelésre. Nem csinálok a
tanteremből kápolnát, de nincs nap, hogy - igaz, néha gúnyos kommentárok kíséretében - ne
imádkoznánk, vagy ne értelmeznénk az Evangélium egy-egy passzusát az igazságosság és a be-
csületesség üdvös elveinek meggyökereztetése érdekében.
Ma délelőtt például a tékozló fiúról beszélünk:
- Ciro, szerinted mi ennek a történetnek a mondanivalója?
- Tanító úr kérem, a tékozló fiú elment az örökséggel. Nem várta meg, míg az apja meghal.
Előlegbe kérte ki a pénzt. A többi fia bezzeg kivárta, hogy meghaljon. A tékozló fiú belevetette
magát az aranyéletbe: utazások, étterem, hajókázás a tengeren... Azt hitte, sose fogy el az a pénz. A
pénz persze elfogyott, s akkor ő elszegődött disznópásztornak, mert valamiből élni kell. De mivel a
disznókkal keveset lehet keresni, inkább hazament az apjához. Én az apja helyében jól fenékbe
rugdostam volna a tékozló fiút, és azt mondtam volna neki: "Tudod, hol játszd a tékozló fiút, itt
senki se hülye!" De az apja megbocsátott neki, sőt még egy fogadást is adott a tiszteletére.
- ... fenékbe rugdostad volna a tékozló fiút? Ezért beszéltünk annyit a megbocsátásról?
- Tantóbá kérem - "tesz helyre" Michele -, úgy tetszik velünk beszélni, mint valami pap! De mi
emberek vagyunk, emberek, érti? Mi a megbocsátást nem engedhetjük meg magunknak!
Ezt mondják, de tudom, hogy hinni nem ezt hiszik, többször is tapasztaltam már. De isten ments
értésükre adni, úgy vennék, hogy a férfiasságukon esett csorba, s még meg is sértődnének.
Idővel meg fogom értetni velük, mi a különbség büszkeség és méltóság között.

IX

Az iskola nevel, oktat, felkészít az életre, polgári öntudatra ébreszt, s még (szerény) megélhetést
is biztosít annak, aki megteszi a magáét.
Felnőtt fejjel is álmodunk még néha az iskoláról, s olyankor forgolódunk az ágyban. De nemcsak
az iskolából áll az életünk. Sőt az iskolából - mint bármely más munkahelyből - elege is lehet az
embernek. A legnehezebb időszakokat én mindig a feleségemnek köszönhetően tudtam átvészelni.
Már-már zavarba ejtő a kettőnk lelki rokonsága.
Mutassatok kétszáz sárga-piros papagájt, habozás nélkül kiválasztom közülük a feleségem
kedvencét; tegyetek föl kétszáz német nyelvű, végeérhetetlen Wagnertetralógiát, s habozás nélkül
kiválasztom közülük a feleségem kedvenc felvételét. S ugyanígy ki tudnám választani egy
tölgyerdőből "a tölgyfát", egy sáskarajból "a sáskát", egy stadionnyi kínaiból "a kínait".
Jelképesnek mondható, ami a telepátiát illeti, egy évekkel ezelőtti eset. Egy régiségboltban
megvettem Leopardi halotti maszkját. Evek óta jártam már utána mindhiába, Olaszországban
nagyon kevés van belőle forgalomban.
A hetedik mennyországban éreztem magam: ott volt előttem az Ő arca, kirajzolódtak az Ő drága
és szeretett vonásai; ahogy végső arckifejezésén nyugtattam a tekintetemet, barátjának, Ranierinek a
szavai jutottak eszembe: "Miközben Paolina tartotta a fejét, és a gyöngyöző verejtéket törölgette
arról a hatalmas homlokról (...), Leopardi a szokásosnál tágabbra nyílt szemmel olyan áthatóan
nézett rám, mint még soha. „Nem látlak”, mondta aztán egy sóhajtással. És megszűnt lélegezni (...),
miközben én magamon kívül, hangosan szólongattam barátomat, fivéremet és apámat, aki többé
nem szólalt meg, noha úgy tetszett, mintha még mindig engem nézne."
Megképzett előttem ez a végzetes pillanat, a múlt jelenbe fordult, és én voltam a megrendült,
hitetlenkedő tanú.
Végtelen gonddal becsomagolva hazaviszem a gipszet. A több réteg papír semmit sem árul el a
körvonalakból, kívülről lehetetlen a tartalomra következtetni.
Megérkezem, bekopogok az ajtón. A feleségem jön elém.
- Laura - mondom neki közömbös arccal -, találd ki, mi van ebben a papírban?
Pár pillanat gondolkodás. Aztán a határozott válasz:
- Giacomo Leopardi feje.
Az apósom pedig, aki 1915-ben született, állandó ihletforrásom. Ha Dickens, Jerome vagy
Hasek, a Svejk, a derék katona szerzője lakott volna vele közös háztartásban, mint most én,
emlékezetes képet rajzoltak volna róla. Ennek hiányában az én szerény ábrázolásommal kell beérni.
Mikor az apósomat megismertem, még cukrászként dolgozott; elgondoltam, milyen jó lesz
nekem, fulladozni fogok a süteményben.
Csakhogy ő utálja az édességet; ha valaki az ellenségévé akarja tenni, elég a témát szóba hoznia.
Hatvan aktív év alatt több millió mézescsókot és kuglófot sütött, azóta rá se bír nézni.
Amikor lánykérőbe mentem (vagy hogy egész pontos legyek, amikor a lánykérő némajátékot
adtam náluk elő), kínosan ügyeltem, nehogy az "édes" szót véletlenül ki találjam ejteni előtte, az
olyan lett volna, mint Cyrano előtt orrot emlegetni.
Így mikor behozták a kávét és megkérdezték, hogyan kérem, kénytelen voltam azt mondani:
"keserűn".
Most, mióta jóban vagyunk (jól is néznénk ki különben: vagy húsz éve lakunk egy fedél alatt),
gyakran ugratom efféle kérdésekkel: "Papa, hogy készül a nápolyi torta?" Mire ő kapásból: "A
nápolyi torta? Mi az a nápolyi torta? A nevét se hallottam soha életemben." Vagy: "Honnan tudjam?
Mi vagyok én, cukrász?"
Mivel tudom, mi mindenen ment keresztül, más témákat is szoktam feszegetni: "Nagypapa,
meséljen az életéről, sose mond magáról semmit..." Persze belemegy a játékba: "Mi mesélnivaló
volna azon, kedves barátom?... Nyolcéves koromban abbahagytam az iskolát, beálltam
cukrászinasnak; apám, aki elkísért, azt mondta: „Kisfiam, innen ne mozdulj”, és én hatvan évig nem
mozdultam onnan. Húszévesen megnősültem; lementem a lépcsőn, és átballagtam a szemközti
templomba. Abban az időben még nem volt autó: gyalog kellett megtenni az utat. A jegygyűrű
ezüstből volt, az arany kellett a hazának. Másnap megjött a behívóm, berukkoltam. Mikor vége lett
a háborúnak, elindultam hazafelé. Ahogy jöttem, jődögéltem, egyszer csak megláttam a földön egy
lábat cipőben, onnan tudtam meg, hogy Nápolyt bombázták. Negyvenkét éves korában meghalt a
feleségem, itt hagyott a három lánnyal... Na, a folytatást majd máskor..."
Elege van az életből, mindenáron meg akar halni, költött is erről egy verset:

SZERETNÉK MEGHALNI

Szeretnék meghalni!
Legalább meghalni...
Fejemet letéve,
Lábamat kinyújtva,
De megnézném azt a marhát,
Aki megsiratna!

A halálvárás közepette egy jógi és egy sztoikus nyugalmával éli az életet. Önmagáról harmadik
személyben beszél, úgy tekint a testére, mintha valaki másé volna. Mikor egyszer elesett az úton és
lehorzsolta a térdét, otthon így számolt be róla: "Ma reggel egy ember hasra esett a parkban;
szegénynek lement a térdiről a máz..." Napok múlva derült ki, hogy az a "szegény ember" ő volt. Ha
fáj a feje, és segíteni akarunk, csak elüti: "Az ő baja", mondja. Ha meg akarjuk akadályozni, hogy
vigye a fiam hátizsákját (ő kíséri iskolába, s az a hátizsák megvan vagy húsz kiló, nem az ő vállának
való már), rázza a fejét és fújtat: "Hagyjátok csak! Hadd szenvedjen! Majd megtanulja!" Középkori
vezeklés előttünk ismeretlen bűnökért.
Egy napon, mikor úgy fájt a lába, hogy nem tudott fölkelni, azt mondtam neki: "Tudja, mitől van
ez? Mert annyit járt le!" Persze hogy nem hagyta annyiban: "Tudod, ki járt le?! Az még, hál'
istennek, odébb van!"
Egyszer egy esküvő miatt az egész család felkerekedett, hogy elmegyünk, nézünk valami elegáns
öltözéket. Csak ő nem akar jönni. Pénzszűkében volna? "Papa, mindent én fizetek - bátorítom -,
maga is vegyen egy szép gyapjúöltönyt!" "Köszönöm a gondoskodást, de minek az nekem?
Nemsokára szép faöltönyt kapok, méretre szabottat." Ezzel szerelt le.
Azt kérdezte a minap a tizenegy éves fiamtól ő, a nyolcvanéves: "Giacomo, hol leszek én, mikor
az első fiad egészségére iszol?" Mire Giacomo naivan: "Idebent." "Tévedés: odaki."
De a viccet félretéve, alulírott és felesége nem sok jóra számíthatott volna, ha nem költözünk
össze már a kezdet kezdetén. Ő fogadta be, vette szárnyai alá, dédelgette, támogatta gyámoltalan
ifjú párosunkat. Nekem ő apám, titkárom, segédem, értékmegőrzőm, bevásárló személyzetem. És itt
kezdődnek a bajok. Apósom ugyanis nem tud a líra leértékelődésébe beletörődni. Ezer líra őneki
még havi álomfizetés. Nem megy a fejébe, hogy például egy kiló alma, ami valamikor, mondjuk,
egy líra vagy két soldo vagy harminc fillér volt (sose fogom tudni követni a bonyolult számításait),
most két-háromezer lírába kerül. Újabban őrületes stresszel jár minden bevásárlás. A feleségemnek
mindenképp el kell őt bocsátania ebből az állásból, mielőtt még az örökös filléreskedését megelé-
gelve valamelyik kereskedő bocsátja el a fejére mért visszajáróval.

1979-ben felköltöztem "alsó-Nápolyból" - ahogy a dombokon lakók, némi távolságtartással, a

történelmi negyedeket hívják - a Vomeróra.
A Vomero domb a város északnyugati részén emelkedik; nevét valószínűleg az ekevasról -
vomere - kapta.
A Vomero kerület 1885-ben jött létre, mikor az 1884-es kolerajárvány után új negyedekkel
bővítették a várost.
A Vomero azelőtt vidéknek számított, a "vomerói" egyet jelentett a vruoccolaró-val, azaz a
brokkolitermesztővel, ez a haszonnövény ugyanis bőven termett a dombon.
A Vomerón híres művészek és költők is éltek, a festő Casciaro és Pratella, a költő Di Giacomo,
Murolo és Galdieri, az írók közül Doria és Flora; a hely jó levegőjéből és panorámájából merítettek
ihletet.
Amikor én felköltöztem, a jó levegőnek már csak az emléke volt meg, ami pedig a panorámát
illeti, hát valami maradt, de összességében egy hatalmas betonzuhatagot kell elképzelni.
Az olyannyira lenézett brokkolitermesztők helyét a középpolgárság foglalta el, a vomerói immár
tehetős személyt jelentett, sőt egyenesen büdös gazdagot.
Minthogy alulírott a tehetős és büdös gazdag ottaniakkal nem tudott mit kezdeni, az új kerülettel
való találkozása leginkább összecsapásnak volt mondható.
Egy (a szó szoros értelmében) büdös sikátor homályából odakerülve, munkásember fiaként hogy
találtam volna föl magam orvosok, professzorok, ügyvédek és "jól eleresztett" fiatalok közt?
Szerencsére a feleségem is "nyomorult" családból való - a közös szükségben eszményi társ -, s
így lassanként megbarátkoztam új helyzetemmel. Pedig a Vomeróban minden másképp volt.
 Először is majd' megfagytam abban a kutya hidegben. A "síkságot" szoktam meg, ahhoz képest
itt mintha Svájcban lettem volna. Első találkozóimra úgy beöltöztem, mint Totó a milánói
pályaudvaron, jó pár év és az üvegházhatás fenyegetése kellett, hogy a helyi klímához
hozzáedződjem.
A Vomeróban ráadásul nyoma sem volt az én régi Nápolyomnak, a sikátorok, a száradó ruhák, a
fogadalmi fülkék, a vándormuzsikusok, (Ezek a vándorzenészek étteremről étteremre járva szórakoztatták
énekükkel a vacsorázó asztaltársaságokat. A leghíresebb Giuseppe Di Francesco (1852-1935) volt, "a cigány". Az ő
behízelgő hangja még Richard Wagner csodálatát is kiváltotta, aki magával vitte az énekest Németországba. Di
Francesco, szerencsétlenségére, amilyen kiválóan énekelt, olyan merész volt csábítónak is: addig tette a szépet Wagner
házvezetőnőjének, míg a muzsikus megelégelte a dolgot, és visszaküldte "a cigányt" Nápolyba.) a polipárusok, a
cipőpucolók, a dinnyeárusok, az ószeresek, a pacalárusok városának; itt nem hallottam Nápoly
hangjait, a vándorkereskedők (a köszörűs, a tojásárus, az olajárus) hangjait: "Polipleves,
polipleves...! Frissen főzve, tele borssal!

", a hangokat, amelyek "a zűrzavar közepette a tömeg zsivajába keveredve, egymással versengve
igyekeznek vidámságot és ünnepélyességet vinni az általános lármába, úgy, hogy senki, a
legkevésbé se vegye észre bennük a szomorú zöngét, pedig ezek a hangok külön-külön olyan
bánatosak és panaszosak, mint a vigasz reménye nélkül kesergő ember siráma."
Renato Fucini: Napok ad occhio nudo (Nápoly szabad szemmel).

Aztán hol voltak a Vomeróban ha nem is a marionettárusok, a lottószelvényárusok, a

széknádazók, a házhoz menő fodrászok, akiknek a mesterségét, minthogy kimentek a divatból, már
csak az emlékezetem őrzi, de legalább a halsütők, a szabadtéri pizzások, a fügekaktusz-árusok, (A
fügekaktusz-árusok az eladást játékkal fűszerezték. A vevőnek a kaktuszos kosárra merőlegesen tartott könnyű kis
késsel felszúrva kellett a gyümölcsöt kiemelni. Ezzel a módszerrel kevés pénzből bárki hatalmasan belakmározhatott
fügekaktuszból - bár csak elméletileg, mert a játék nehezebb, mint gondolnánk.) a farkasbab-árusok?...
Szinte semmit nem találtam itt az igazi Nápolyból, még az emberek arca, keze, testtartása,
gesztikulációja sem volt ugyanaz. Mi több, a beszédjük is másképp hangzott a fülemnek.
De hálátlan lennék, ha most, vomerói díszpolgár létemre csupa rosszat mondanék a kerületemről.
A Vomeróban (s ezt most az "alsó-nápolyiak" ne vegyék zokon) több jó modort, több polgári
érzést, városiasabb légkört találtam. Ma már nem is adnám a régi városért az újat. A Vomero
ugyanis a kétszázötvenezer lakosával város a városban.
Vomerói vagyok, s vomerói is maradok.
De inkább mint vruoccolaro, semmint felfuvalkodott polgár.

XI

Secondiglianóban a három napból egy év lett, majd kettő, három, végül öt. Sok-sok osztály, sok-
sok gyerek, sok-sok helyettesítendő tanító - ki egy napra, ki egy hónapra, ki egy évre ment el.
Az elérzékenyülés pillanatai (egy rajz, amelyen a saját magát és az anyját ábrázoló gyerek
kettejük közé a tanítót teszi oda, mert a papa nincs többé; a karácsonyfa körüli körtánc; a vérezni
hagyott kis seb, amelyet a tanító és csakis a tanító köthet be) és a mulatságos epizódok mellett (egy
skorpió elől testületileg megfutamodó osztály – az élen a tanítóval; Cerullo magánszáma, amint
némának tetteti magát a tanfelügyelő előtt) ott vannak a szomorú napok (a családjával
Németországba emigráló Gagliardi búcsúja az iskolától, Gagliardié, akinek pedig esze ágában sem
volt elhagyni Nápolyt), és a csüggesztő emlékek (a '80-as földrengés, mikor az iskola egy része is
használhatatlanná lett, s kénytelenek voltunk kettős-hármas turnusokban járni).
Általában azonban mindig ugyanazok a monotóniáig ismétlődő problémáink voltak:
nemtörődöm szülők, akik beadják a gyereket az iskolába, aztán egész évben felénk sem néznek; a
bebörtönzött apa gyereke, aki a szüleiről írt dolgozatban így fogalmaz: "Nekem igazából teljesen
mindegy, benn van-e vagy kinn, így se, úgy se látom"; az iskola után a műhelybe rohanó gyerek, aki
csak estére ér haza; a rongyosan, füzet, táska, kötény nélkül iskolába jövő gyerek; az
összeférhetetlen gyerek, aki nemkívánatos elemként osztályról osztályra vándorol, mert senki sem
hajlandó befogadni. Aztán az örök dilemma: melyik jobb - egy mindössze tizennyolc fős létszámú
osztály egy beilleszkedési zavarokkal küzdő gyerekkel, vagy a normál osztály huszonöt, esetleg
még több gyerekkel?
A törvény az osztálylétszámot legfeljebb huszonöt főre korlátozza. A nagyvárosok népesebb negyedeiben azonban a
harminc se ritka. Én tanítottam harminckét gyereket egyik évben, de tudok olyan kollégákról, akik negyvenet is vittek.
S végül az izgága gyerek, aki képtelen ülve maradni, folyton felugrál, verekszik, kiszökik az
iskolából...
Mit tehettem volna én öt év alatt, ha az iskola kétszáz év alatt, az úgynevezett civilizált
társadalom ezer év alatt sem ment semmire?
Elszigetelődés, nyomor, lezüllés, tudatlanság, erőszak: örökül kapott problémák, melyeket egy
kikerülhetetlen stafétában továbbadtam én is.
Valamit azért mozdítottam előre. Amennyi a lehetőségeimből telt, amennyit a hivatástudatom
diktált.
Először is leszögezném: annak ellenére, hogy Secondiglianóban talán szembetűnőbb a városképi
és az erkölcsi hanyatlás, mint másutt, ez a negyed mégsem az a pokol, amelyről az ügy ismeretében
vagy anélkül annyi szó esett.
A kerület egyik legveszélyeztetettebb részében lehúzott öt év tanítás során több száz gyerekkel
volt dolgom, de zsebtolvajjal vagy "kábítószerfutárral" sosem találkoztam, a hírhedt "baby-
killerekről" nem is beszélve.
Az a bűnük ezeknek a gyerekeknek, ha bűnről lehet beszélni, hogy negatív hősöket majmolnak:
a vagányt, a maffiafőnököt, a külvárosi nehézfiút; hogy don Rodrigo brávóinak szerepében
tetszelegnek, s vandál és erőszakos tettekbe hagyják magukat belerángatni. Persze ez a környezet
milyen egyéb, követésre érdemes modelleket kínál?
Ellentétben a hírével Bebé sem volt camorrista: szeretett a puszta jelenlétével tekintélyt
parancsolni, mint a régi vagányok, mint a Sanitá negyed polgármesterei, de biztosan tudom, hogy
nem volt camorrista. Szegénynek egy autóbalesetben meghalt a felesége és a lánya, attól fogva nem
is tudta magát összeszedni.
Ardore zsivány volt, mikor megismertem, zsivány volt, amikor ott hagytam; amint hallom, azóta
sem változott. A diákjaimnak mindig igyekeztem a barátjuk lenni, közben természetesen "hivatalos"
szerepemről sem feledkezve meg.
Ha nem mentünk sehova, csak azért találkoztunk iskolán kívül, hogy járjunk egyet (és ehhez
mindig volt kedvük), ezeket a szókratészi sétálgatásokat is arra használtam fel, hogy megismerjem a
tanítványaimat, és otthonosan mozogjak a területükön, és akkor, talán leginkább akkor gyakoroltam
a pedagógiát. Rousseau szerint "a legnagyobb, legfontosabb, leghasznosabb nevelési vezérelv nem
az, hogy időt nyerjünk, hanem hogy eltöltsük az időt".
Ha kirándultunk, amikor tehettük, kimentünk a szabadba. Máskor múzeumot, műhelyt, gyárat
látogattunk, s a látottakból alakult ki aztán a történelem-, a földrajz-, a biológialecke...
Hogy lehet gyerekeket napi öt órára tantermekbe börtönözni? Fel sem merül senkiben, hogy ezek
a börtönök testi és szellemi fejlődésükben egyaránt visszavetik őket?
Levegő, napsütés, fény, tér, mozgás, érdeklődési körök: egyetlen gyereket sem vesztenénk, ha az
iskolánk az élet felé tartana. De a mi iskolánk nem az élet, hanem az unalom, a szórakozottság, a
fáradtság, a gondolkodás uniformizálása, a test sanyargatása felé tart.
És az a képtelen helyzet állt elő, hogy mindent el kell követnünk avégett, hogy a gyerekek az
utcáról ebbe az iskolába visszajöjjenek...
A legfiatalabb tanítványom most huszonnégy éves, amennyi én voltam, mikor elemi iskolai
tanítóként megkezdtem pályafutásomat.
Hogy mi lett velük? Nem tudom. Kettő kivételével, akik közül az egyik egy benzinkútnál
dolgozik Fuorigrottában, a másik zsebkendőt árul az országúton; az összes többit szem elől
vesztettem.
 Üstökösként rohantam át az életükön, de azért volt egy időszak, amikor mindennap találkoztunk,
s egyikük véletlenül papának szólított.

XII

Arzanóról, erről a Nápolytól hat kilométerre levő negyedről apám azt mondta, hogy az
utcaseprők faluja, de egy időben az ócska fehérneművel és méteráruval vásározó kereskedőkről a
"rongyozók" falvaként is emlegették, és állítólag itt működtek Olaszország legjobb borbélyai.
Én még sosem jártam benne, egyrészt azért, mert nem volt rá okom, másrészt azért, mert
kimondottan idegenkedtem a falvaktól és lakóiktól.
Ahogy Totó a repülőgéptől való félelmében nem akarta kitenni a lábát Olaszországból, én a
parasztok miatt nem akartam kitenni a lábam a városon kívülre. Apám mondása szerint: "A paraszt
vagy már becsapott, vagy most csap be, vagy épp becsapni készül."
Ezekkel az előítéletekkel kötöttem ki 1983 szeptemberében Arzanóban immár státusos tanítóként
- vége volt a tűzoltószerepnek.

XIII

Arzano lestrapált falu volt.

A himlőhelyesen málló homlokzatú házak úgy néztek ki, mintha bármelyik pillanatban
összedőlhetnének, az út hepehupás volt és csupa kátyú, az épületek sarkánál halmokban állt a
szemét, a presszókból börtöntöltelék-arcok sötétlettek gazdaként elő.

[Árzanót] "a háború után az amerikaiak útjának hívták: hadianyagraktárak, dzsipparkok voltak
itt. A megszálló csapatok távozása után szemétteleppé züllött: teherautószám hordták ide a
hulladékot (...). Ez Arzano, a camorra gyűrűjében."
Roberto Ciuni: Le macerie di l~'apoli (Nápoly romjai), Rizzoli, Milano 1994.

Egy arzanellói iskolába neveztek ki (távolítottak el, száműztek, deportáltak), a falu történelmi
negyedébe, az egész település legromosabb és leglepusztultabb zugába.
A TPN (ma ACTP), a várost a hinterlanddal összekötő buszjárat vitt ki. Volt ennek a busznak
némi „kubaias” jellege. Sima gumik, horpadt karosszéria, összevissza kapart ajtók, barmolt
sárvédők (...) rákérgedt sárral, amely mintha egy szaharai porrétegre csapódott volna föl,"
Ibidem.
az ablakokon odavágott tojás hónapok óta szikkadó nyoma, kibelezett vagy billegő ülések,
csörömpölve vagy nehezen vagy egyáltalán nem nyíló ajtók.
A parasztok (mert lényegében velük volt tele a busz, úgy is nevezték, parasztjáratnak) mindig
nagy hangon beszéltek, gesztikuláltak, torkuk szakadtából nevettek, teljesen személyes, olykor
egyenesen intim dolgokat teregettek ki egymásnak vagyis hát az egész busznak, bűzlöttek, cso-
magjaikkal eltorlaszolták a folyosót, rendetlenül, lökdösődve, kiabálva, káromkodva szálltak föl és
le.
Arzanellóba nem ment be a busz (nem volt hol megfordulnia), az arzanói körtéren, egy
különösen veszélyes útkereszteződésben rakta le az utasokat, ahol már nem egy autós hagyta ott a
fogát.
Az arzanói körtér több falu határát jelölte, s amikor az ember testi épségét veszélyeztető mély
kátyúk, valóságos szakadékok támadtak rajta, menetrendszerűen kitört a kompetenciaháború,
amelynek mindig az lett a vége, hogy a kátyúk még évekig ott tátongtak, az autósok pedig hullottak,
mint a legyek.
Nem ritkán úgy ellepte a szóban forgó kátyúkat az esővíz, hogy nem is látszottak. Egyszer az
egyik kolléganőm egy nagy viharban megfeneklett az autójával egy ilyen mélyedésben, csak a
tűzoltók tudták kihalászni.
A munkahelyemül kijelölt iskola (5-ös Tankerület, "Niccoló Tommaseo") a hozzá vezető út hű
tükrének bizonyult.
A fasizmus idején épült öreg épületet körülvevő fal összevissza volt lyuggatva, mintha
golyószórós tömegmészárlás emlékét őrizné. A bejáratnál hatalmas árok fogadta a látogatót, és hála
az égnek, hogy a bemutatkozásomkor nem esett, különben nyilván elnyel a föld.
A kollégák jóindulattal fogadtak, és most, végre az erősebbek oldalára kerülve láttam csak, mi a
különbség egy helyettesítő és egy státusos közt. A félénkségem ugyan megmaradt, de most az
irántam való rokonszenvet növelte. Gyámoltalannak láttak, s nemhogy visszaéltek volna vele,
inkább segítettek, különösen Medullo, az igazgatóhelyettes, egy jámbor ember, tökéletes ellentéte
annak az eszelős Ardorénak.
Az igazgató Lecce környékéről, egy hegytetőre szorult aprócska faluból való volt.
Megvolt benne a hegylakók konoksága és a bizonyítási düh, mindenáron meg akarta mutatni,
hogy intelligencia, műveltség és jó modor dolgában nem marad alul a városiakkal való
összehasonlításban.
De már egy mérföldről lerítt róla, hogy paraszt: noha mindennap ingben, nyakkendőben,
hajszálcsíkos sötét zakóban jött iskolába, a kucsmája, a napbarnított bőre és a szájában fityegő
szivarvég könyörtelenül leleplezte.
Ráadásul paraszti gőggel nézett a világra, de nem volt rossz ember; a munkájának élt, rengeteg
időt töltött az iskolában már-már a családja rovására, elkeseredetten próbálva menteni a minden
oldalán léket kapott hajót.
S nem volt elég az omladozó iskola (a tantermekbe beesett az eső, a mellékhelyiségeket nem
lehetett használni, nem volt tornaterem, kevés volt a padunk, a táblánk, az íróasztalunk, pókok
mászkáltak a falon, a fiókokból svábbogarak bújtak elő...), az úgynevezett hivatalsegédi gárdával is
fel kellett venni a harcot.
Sosem hittem, hogy ennek az iskolának a hivatalsegédei camorristák, bár sokan viselkedtek úgy,
s kétségkívül szent is volt az akaratuk.
Aki nem vállalta a szerepet, ezen a helyen nem sokra ment volna, mert az ilyent gyengének, tehát
hülyének könyvelik el.
Az igazgató intézkedéseire fütyülve egy Tom Jonesra hasonlító, nyúlszájú, a homlokán nagy
sebhelyet viselő, Acerra nevű camorrista vezérletével, aki gyakorlatilag az egész iskolát a markában
tartotta, itt a hivatalsegédek fújták a passzátszelet.
Az igazgató persze hadakozott ellenük, hangfelvételeket küldözgetett illetékes helyekre, kiabált,
fenyegetőzött, még karhatalomhoz is folyamodott, de végül mindig rajtavesztett. Néha az
autógumijaival együtt.
A portásnak, ennek az ötven körüli, magas, sovány, harcsabajszos embernek kelt a legrosszabb
híre, valaki egyenesen A1 Caponéhoz hasonlította. Én viszont a kocsismodorától eltekintve érző
szívű embernek ismertem meg, de legalábbis nem a legelvetemültebbnek.
Volt aztán az igazgatónak még egy nagy-nagy problémája: az anyatársadalom.
Az arzanói anyákban Gea és Uranus lányai: a mitológiai fúriák keltek új életre.
A nagylelkű arzanói asszonyok igen erős, mondhatni szertelen anyai ösztönt tápláltak szívükben.
Néha azonban a legnemesebb érzés is tud, túlcsordulván, problémát okozni.
Nem azt mondom, hogy ördögi tekintetük és kígyófürtjeik vannak, hanem hogy a kisdedeik
jogainak védelmében (szent és sérthetetlen jogok, s mind közül az első a tanuláshoz való) puszta
kézzel szembeszálltak volna egy hadsereggel is. Sajnos lelkiismereti aggályok nélkül meg-
akadályozták, hogy a gyerekek iskolába menjenek, megfenyegették az igazgatót, és fenekestül
felforgattak egy egész falut.
 Egy takarítónő egyszer elhatározta, hogy szemétládának használ egy kis helyiséget. Ahelyett
tehát, hogy a hulladékot az arra kijelölt konténerekbe rakta volna, egy folyosóra nyíló fülkében
gyűjtögette (hónapokon keresztül), ami persze borzalmas bűzzel járt, és svábbogárhordák
természetes proliferációját vonta maga után. Több osztály, köztük az enyém is, addig-addig
panaszkodott odahaza, míg az anyák, a Nagytanácsot összehívva, támadást intéztek a községháza
ellen, s a polgármestert és a képviselőtestületet kiparancsolták az utcára: irány Arzanello, 5-ös
Tankerület.
Íme a határozottan pokoli jelenet, melynek a tanulóifjúsággal együtt szemlélője voltam:

ANYÁK [kígyófürtösen, parázsló szemmel, dühtől kidagadó nyakkal] : Tessék! Nézzék meg!
Nyissák ki! Győződjenek meg róla saját szemükkel!
POLGÁRMESTER [félénken] : Hogy nyissam ki? Kulcsra van zárva... Különben is... különben
is minek [a bűztől fulladozva az orra elé kapja a zsebkendőjét], elhisszük mi anélkül is...
ANYÁK: Nem, nem! Győződjenek meg róla! Győződjenek meg róla saját szemükkel! Érintsék
meg!
EGY ANYA [az ajtó felé taszigálja a polgármestert, majd ordítva]: Hol az a szégyentelen
takarítónő? Küldjék ide!

Pár perc múlva a "szégyentelen" egy homológja kíséretében előkerül; az anyák fenyegetőzésétől
és a hatóság jelenlététől szemlátomást egyáltalán nincs megilletődve.

TAKARÍTÓNŐ: Teszek én rá, hogy itt a polgármester meg a tanácsnok! Én a polgármestert meg
a tanácsnokot leszarom!
ANYÁK: Na, jön már a kurvája!
A KÖZSÉGI KÉPVISELŐTESTÜLET [határozottságot színlelve, de valójában a takarítónő
dühétől meginogva]: Nyissa ki, asszonyom, ezt az ajtót, hadd lássuk, mi van mögötte!

A takarítónő elfordítja a kulcsot a zárban, majd egy erőteljes rúgással belöki az ajtót. Rettenetes
bűz csap ki a folyosóra. Képviselőtestület, polgármester és szülők kábultan hőkölnek hátra.

EGY TANÁCSNOK [bátran] : Mivel magyarázza ezt? Mondja meg, mivel magyarázza?

Válaszképpen a takarítónő lekever neki egy pofont, majd gyilkos dühvel nekiront az anyáknak.

TAKARÍTÓNŐ: Veletek is teli van a tököm! Ha nem kotródtok innen mind, ahányan vagytok,
én nem állok jót magamért! [Rövid szünet után, villámló tekintetét körülhordozva a jelenlevőkön]:
Szemétlapát van ebben az iskolában? Nincs! Vécépucolószer van ebben az iskolában? Nincs! Akkor
hogy a büdös francba takarítsak, mi? Ha egyszer nincs mivel!... Fogtam, kinyitottam az ajtót, aztán
mindent beszórtam ide!

Ebben a környezetben tanítottam aztán hét éven keresztül.

XIV

Választhattam: ötödik osztály vagy első.

Az ötödiket választottam, mert a kicsikkel nem volt tapasztalatom. Egyetlenegyszer kerültem
elsőbe, hát az maga volt a csőd. Az egyik apróság az anyja után sírt, a másiknak torkán akadt egy
túlságosan nagy falat, a harmadik bepisilt, a negyedik bekakilt, arányosan tagolva az órát, s ha nem
jött a hivatalsegéd, törölhettem én a kis fenekeket...
 Egyszer az egyik kisfiú pisilés után a kelleténél hamarabb rántotta föl a nadrágja cipzárját; a
fémfogazat becsípte a bőrt, a gyerek visított. Kétségbeesetten igyekeztem kiszabadítani a
szerencsétlenül járt testrészt, de hiába, végül mentőt kellett hívnom...
Ötödikesekkel ilyen jellegű problémák nem fordulnak elő - bár pisilő-témában adódhatnak
egyebek... Koedukált osztályokban a testi közeledés nem számított ritkaságnak (igaz, ez a férfiasság
szemléltetésében többnyire ki is merült), a vécébeli feliratok ékesszólóan bizonyították az értő
olvasónak, hogy ez a korosztály a fütyiben nemcsak a pisilőszerszámot tiszteli...
Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, úgynevezett maradék osztályt kaptam, olyan gyerekeket, akik
innen-onnan kiszorultak, az iskola páriáit tehát. A friss kinevezésemmel jobb osztályra nem
tarthattam igényt. A jobb osztályok az idősebb tanítókat illették meg (vagy azokat, akik kinyitották
a szájukat, vagy többéves kerítői tapasztalattal rendelkeztek); azzal sózták a nyakamba ezt a
társaságot, amely félúton volt a Bra~zcaleone ármádiája és A piszkos tizenkettő közt, hogy
úgymond át kell esnem a tűzkeresztségen.
Azt sem a titkárság, sem az igazgatóság nem tudta, hogy a tanulópénzt én Secondiglianóban már
megfizettem, s ahhoz képest Arzano angol college.
Ezért nem is tiltakoztam különösebben, bár nem örültem a "figyelmességnek".
A szakmabeli amúgy is ismeri a titkárság kisded játékait: ha például egy helyettesítő tanítóval
kivételezni akarnak, egyszerűen őt bízzák meg hosszú vagy egy évre szóló helyettesítéssel, a
jogosultat pedig azzal rázzák le, hogy telefonáltak neki, de a készüléke mindig foglaltat jelzett;
csinálnak jó, kevésbé jó és nagyon rossz osztályokat attól függően, hogy bizonyos tanítóknak
kedvezni vagy ártani akarnak; a távol levő kollégákat a kellő időben figyelmeztetik, ha pénzügyi
ellenőrzés várható, a kegyvesztetteknek azonban eszük ágában sincs szólni; az engedékeny
tanítókhoz rakják be a fogyatékos, az összeférhetetlen, a nyughatatlan gyerekeket; a legszebb tanter-
meket azoknak a tanítóknak adják, akik nagyobb hangon követelik, fenyegetőznek, vagy jobban
tudnak "nyalni". De ezek tényleg csak apróságok ahhoz képest, mikor például megakadályozzák
valakinek az áthelyezését vagy azt, hogy idejében hozzájusson az olyannyira megérdemelt és
olyannyira nyomorúságos fizetéséhez.
Nem Arzanellóról van szó, általában beszélek; akik tantestületben dolgoznak és tiszta a kezük,
csak megerősíthetik a szavaimat.
Az osztályomba járó gyerekekkel nem voltak olyan jellegű problémáim, mint a
secondiglianóiakkal. Senki sem játszotta a bandavezért, senki nem akarta személyemben a
hatóságot provokálni. Az államról, a camorráról, bűnszövetkezetekről kevés szó esett, annál több a
szegénységről, a kábítószer áldozatairól, a munkanélküliségről és Arzanóról.
Mivel tudták, hogy a városból jövök, gazdagnak hittek a gyerekek, de nem irigyeltek érte, csak
kíváncsiak voltak, milyen lehet az a világ, amelyet többen nem, vagy csak hallomásból ismernek:
-Tanító úr, én még sose voltam Nápolyban. Tudom, hogy ott a tenger. Tanító úr kérem, hogy néz
ki a tenger? Sokan jártak persze közülük benn a nagyvárosban, szemükben ilyenkor mégis valami
tompa mélabúval vegyes álmatag csodálkozás jelent meg; éreztem, ezekben a gyerekekben a városi
lurkók előtt ismeretlen, félénk költészet rejtezik.
Mikor viszont a falujukról beszéltek, folyton, szinte rögeszmésen vissza-visszatért a lestrapált
melléknév:
Arzano egy tök lestrapált falu. A kerületek lestrapálva, az utcák lestrapálva, a terek lestrapálva.
A boltokban nincs semmi rendes, csupa lestrapált cuccot adnak, a szökőkutak szárazak, az éghajlat
pocsék. Arzanóban kevés a munka, ami van is, titokba van. A házakban áll a szemét, minden utca
mellékutca meg átjáró, és egy se vezet sehova. Az emberek fáradtak, és nem számítanak. Ha
Nápolyban meghallják, hogy Arzanóban gyerek született, azt kérdezik: minek?
- Csak nem?
- De bizony, tantóbá kérem. De Rosának igaza van. Minket senki se szeret, azt mondják ránk,
parasztok vagyunk, bűzlünk, meg hogy nem mosakszunk... De ez nem igaz, tantóbá kérem, ez
hazugság.
Ahogy Silvestro, egy nagy fekete szemű, göndör hajú kisfiú, gombóccal a torkában kimondta
ezeket a szavakat, egész belevörösödtem, ez fölért egy vádbeszéddel. Pedig nem rólam volt szó, itt
egy gyerek adott szabad folyást az indulatainak, egy gyerek, aki sok társához hasonlóan már
megtanulta, mi az a diszkrimináció, az intolerancia, a másik ember lebecsülése.
- Ezek előítéletek, nem kell őket komolyan venni. Az a fontos, hogy ti mindig tegyétek meg a
kötelességeteket, és hogy mindig tiszta legyen a lelkiismeretetek...
Ezt mondtam, mert mi mást mondhattam volna, kevés meggyőződéssel, annál több
képmutatással. Valójában semmi biztatót nem láttam ezeknek a tudatlanság, a babona és az
erőszakos környezet szorításában élő gyerekeknek a jövőjében; elfacsarodott a szívem.
Mi lesz Gennarinóval, a kilenc gyerekkel megözvegyült asztalos fiával?
Mi lesz a tízévesen csempész és pékinas Tommasóval? Mi lesz a már kislányként egy
harmincéves férfinak odaígért Luisellával?
Erőszak, nyomorúság, babona, tudatlanság. Egy Arzanóhoz közeli kis faluban egy öregasszony
szűzhártyastoppolást vállal. Odamegy a deflorált páciens, s egy nem tudom, középkori-e vagy
ultramodern sebészeti beavatkozás következtében olyan szűzen távozik, mint "új korában" volt.
Parasztok vagy nem parasztok, megszerettem ezeket a gyerekeket, átéreztem a problémáikat, s
éppen nekik köszönhetően hamarosan megszabadultam azoktól az előítéletektől, amelyeknek terhe
alatt csak szégyellhettem magam.

XV

Elképesztően egyéni módon fejezték ki magukat, beszédjükben komolyság, méltóság,

ünnepélyesség, szellem, irónia és komikum keveredett önkéntelenül kirobbanó humorrá.
Az olasz egyesítésről szóló magyarázatom másnapján a következőket hallottam vissza:
- Cavourról rögtön látszott, hogy el akarja foglalni Olaszországot, már a nevéről látszott, arról az
ou-ról, hogy nem olasz.
- Mikor Garibaldi bejött Nápolyba, be akarta tiltani a lottót, de a nápolyiak fellázadtak, és
mérgükben megtették a számait.
- Garibaldi a két világ hőse volt. Felszedte a horgonyt Quartótól a Volturnóig, hogy felszabadítsa
Észak-olaszországot a déliektől.
- Cavour nagyon odavolt a franciaságával, mert származása volt neki, de mi olaszok sose
csíptük.
- III. Napóleon egy hitvány, utolsó vörösbrigádos volt azzal a hosszú, fekete bajszával. Azt
mondta, segít rajtunk, és nem segített, sőt először segített, aztán hirtelen abbahagyta a segítést. A
strici!
A secondiglianói gyerekek is így beszéltek, de itt mégis más volt, ebben volt valami speciális: a
közepébe találtak az eseményeknek, szinte olvastak a főszereplők lelkében, titkos szándékaiban; ősi
bölcsességgel ítéltek meg embereket és dolgokat, s a szemléletükben gyökerező irónia hozzászólá-
saikat valóságos kis pszichológiai tanulmányokká emelte.
Amikor azonban a szóbeliségről írásra kellett váltani, az mindennek véget vetett. A fehér papír
előtt a gyerekek leblokkoltak; látván, hogy törik a kis kobakjukat különösebb eredmény nélkül, nem
is értettem, hogy lehet, hogy ezek ugyanazok a gyerekek, akik szóban úgy megleptek a fantázi-
ájukkal, az éleselméjűségükkel, a megfontoltságukkal. Annyira megbénította őket a mondattani és
helyesírási hibáktól való félelem, hogy az iskolai nyelvhez való keserves alkalmazkodási
igyekezetükben csak elvetélt gondolatokat, halvány és sztereotip mondatokat tudtak magukból
kipréselni.
Ebbe nem törődhettem bele. Természetesen nekifeküdtünk a nyelvtantanulásnak, de nekem
pillanatnyilag az volt a fontos, hogy írásban se vesszen el gondolkodásuk hamva és eredetisége.
Fokozatosan a bizalmukba férkőzve meggyőztem őket, hogy nem kell attól az átkozott fehér
papírtól félni, s hamarosan meg is lett az eredménye.
 Egészen felszabadultak: évek felgyűlt hordalékát bízták most rá a füzetre, olyan volt, mint egy
megáradt folyó, amely feltartóztathatatlan rohanásában minden útjába esőt felborogat.
Alulírotton kezdve.
Cím: Az új tanítóm. Kidolgozás: Az új tanítómat Marcello D'Ortának hívják, ő nekem már az
ötödik új tanítóm, akit cserélek. Marcello D'Orta tanító úr jó velünk, leül közibénk és segít a
hibákban, ha valaki nem tudja a leckét; elmondja még egyszer, satöbbi, satöbbi. De amikor
felmérgesítjük, mindjárt bepöccen, és még azt se tudja, melyikünk volt, már ki is osztotta.
Humorukat, iróniájukat, szellemességüket irodalmi humorral, iróniával, szellemességgel
tápláltam. A humor nagy világirodalmi klasszikusainak - a Don Quijoté-tól A Pickwick Klub-ig, a
Gulliver-től a Három ember egy esónakban-ig - olvasgatása még jobban felszabadította a gyerekek
vis comicá-ját. És eközben azt is megértették, hogy a könyv nem szükségképpen a keserves munka,
a tanulás, a feladat szinonimája, vidámságot, szórakozást, a tudás örömét is nyújtja.
A tudás örömét, amit aktualitásokra, színházi és filmes hírekre, a tévére, sporteseményekre való
állandó hivatkozással minden magyarázatomba megpróbáltam belecsempészni.
A patríciusok és plebejusok közti társadalmi különbséget például nagyjából így magyaráztam el:
- A régi rómaiak nem voltak teljesen egyformák a törvény előtt, sőt egyáltalán nem voltak azok.
A régi Rómában nagyon részrehajló volt a törvény. Mint egyes északi futballbírók a Nápoly
meccsein. Ha például a Nápoly egy játékosát felvágják teszem azt a Verona tizenhatosán belül, és a
bíró, mondjuk, bresciai, az a bíró a Veronának ítéli a tizenegyest... Ha egy patrícius arcul köpött egy
plebejust, és a plebejus a bíróhoz ment panaszra, a bíró a patríciust "nevelőmunkára" ítélte
(karácsonyi füzérfonás, a gyermek Jézus jászla, papírbaba-készítés), a plebejust kényszermunkára.
Horatius Coclesről így beszéltem:
- Horatius Cocles hős római katona volt, egyedül szállt szembe az ellenséggel, miközben társai a
háta mögött bontották a hidat. Minden eszközzel próbálta az ellenséget feltartóztatni: fejjel ment
nekik, köpdösött, puszta kézzel kinyomta a szemüket. Végül, mikor látta, hogy társai elvégezték a
munkájukat, egy dupla csavart szaltóval belevetette magát a folyóba.
A gyerekek vették a lapot (nem voltak olyan butuskák, hogy a valóságot összekeverjék a
fantáziavilággal), és megjött a kedvük az órákhoz, s attól kezdve dolgozataikban ők is fűszerezték a
mondanivalójukat egy-egy történelmi személyiség kifigurázásával vagy azzal, hogy Forattini
karikatúráihoz hasonlóan eltúlozták erényeiket és hibáikat:
- Pürrhosz Nagy Sándor unokatestvére volt, játszotta is az eszét rendesen. Az elefántok közt
szerintem biztos nőtt neki egy kis ormánya.
- A régi Róma közfürdőiben még tornaterem, könyvtár, kert és más szép dolgok is voltak.
Nápoly közfürdőiben meg még víz sincs.
- Lehet, hogy a Colosseum előtt is szoktak állni jegyüzérek.
- Hannibál ötcsillagos luxustábornok volt.
- A dúsgazdag ember annyit evett, hogy a végén kész Michelin-figura lett belőle.
- Azt mondom, ha nincs Isten, nagyon kitolt velünk.
- Mikor Jézus föltámadt a rómaiak előtt, a rómaiak keresztet vetettek a csodálkozástól.
- A kis gyufaáruslány ha gyufa helyett gázgyújtót árul, egyáltalán nem melegedett volna föl.
Ezért nem kell úgy sajnálni, járhatott volna rosszabbul is.
Mennyi ilyen mondás gyűlt össze a noteszeimben? Mindent sajnos nem írtam föl (hogy is tudtam
volna? Ez a kifejezésmód időközben szellemi ruházattá vált), de sokat őriz az emlékezetem, s
valamennyit a magnóm is.
A többi tárggyal ugyanígy jártam el; tudatosan törekedtem rá, hogy érdekesen magyarázzak,
(Umberto Eco írta: "Panaszkodunk, hogy a gyerekeink órákat töltenek a tévé előtt, ezért nem tudják rendesen
beszélni, jól használni a nyelvet. Pedig ha megtanítanánk nekik, hogy a nyelwel játszani is lehet, a végén azzal
szórakoznának, hogy a tévébemondók nyelvtani hibáit pécézgetik ki.")
egyetlen kudarcomat a számtannal vallottam, amit D'Orták generációihoz hasonlóan én magam is,
következésképp a tanítványaim is nehezen emésztettek meg.
Mert tudvalévő, hogy "Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt.”
Máté 7,17.
 XVI

De nagyon el tudtak keseríteni. A fegyelmezetlen viselkedésükkel sokszor kihoztak a sodromból.

A hét Arzanóban eltöltött év három súlyos idegkimerültséget eredményezett.
Veszekedtek, verekedtek, képtelenek voltak egy helyben megülni, elkéstek, bökdösték egymást,
rohangáltak a folyosókon, kiszöktek az iskolából, sértegettek.
Gyakran voltam kénytelen szigorú módszereket alkalmazni, hogy két bunyóst szétválasszak,
hogy megállítsak egy ollóval felfegyverzett kezet, megakadályozzam, hogy Cassese kikaparja
Capece szemét.
Amikor a szülők megtudták, miért avatkoztam közbe, teljes egyetértésükről, együttérzésükről és
támogatásukról biztosítottak. Valaki egyenesen arra szólított fel, hogy végezzek a csemetéjével:
"Jól tette, hogy eltángálta! Csapja agyon azt a büdös kölket!" De többnyire ellenségesen és
fenyegetően viselkedtek: "Tanító úr, hallom a gyerektől, hogy tegnap kupán vágta...", s ebben
benne volt, hogy úgy vigyázzak, legközelebb visszakaphatom...
Egyszer egy hét-nyolc éves kisfiú valamin úgy felidegesedett, hogy nekem támadt és szembe
köpött. Abban az évben már nagyon sok sérelem ért, és nemcsak a tanítványaimtól; az lett a vége,
hogy összeomlottam.
Hónapokig voltam távol az iskolától. Közben a fülembe jutott, hogy a gyereken kitört a hisztéria,
mindenét eldobálta, és énutánam kiabált. "A tanítómat akarom, a tanítómat akarom!", hajtogatta a
gyógypedagógusnak és a szociális gondozónak.

XVII

Annyira elegem lett belőle, hogy a buszom folyton késik (az A72-es volt az egyetlen arzanói
járat, ha lemaradtam róla, nem volt mit tenni), hogy elhatároztam: megszerzem a jogosítványt. A
késéseim felfordulást okoztak az iskolában, osztályt kellett bontani, azaz a tanítványaimat szét
kellett osztani a kollégáim közt, arról nem is beszélve, hogy a hírre felbolydult az egész negyed: "A
tanító úr még nem ért be!" "A tanító úr elakadt!..."
Sosem voltam az a jogosítványos típus, autós típus meg végképp nem, kivált a nápolyi
forgalomban, de betelt a pohár, nem volt más választásom.
Több kollégám úgy oldotta meg a dolgot, hogy a benzinköltséget megosztva egy kocsival jártak
be, de pillanatnyilag senkinél nem volt hely, egyedül kellett boldogulnom.
Ahogy megvolt a jogosítvány, meglett a kocsi is. Anyagi helyzetem láttán egy secondiglianói
kolléganőmnek megesett rajtam a szíve, ötszázezer líráért nekem adta a 850-esét.
A kocsi '66-os volt, azaz tizenhét éves, nyögte is szegény mind a tizenhetet.
Keserves viszonyunk kora reggel, hét harminc tájban kezdődött. Ő kint parkolt az utcán, a
szabadban töltött éjszaka alatt jégtömbbé dermedve. Fagyos volt a karosszéria, fagyosak az ülések,
fagyos a kormány, de legfagyosabb a motor. Következésképp nem is indult. Nem hogy nem indult,
egyáltalán életjelt sem adott, kongó porhüvelynek tetszett. Mindezt fehérben kell elképzelni.
Télen az utastér elmocsarasodott: az ezernyi rés, repedés, szakadás, törés, hasadék miatt a kocsi
megtelt vízzel mondhatom, pazar volt -, és mocsárrá ázott. Már csak a békák hiányoztak.
Beültem, és ha sikerült becsuknom az ajtót (mindent belepett a rozsda, néha még engem is),
megpróbáltam indítani. Csakhogy a motor nem indult. Soha. Lehetett tél, lehetett nyár,
fecskeköltözés oda-vissza, az az átok motor nem indult. Indult viszont meg-megújuló rohamokban a
műszerfal dühödt csapkodásával kísért szitkozódás.
Végre aztán, a fél szomszédság igyekezetének hála, beugrott a motor. Elsőben egy őskori
üvöltést bocsátott ki, másodikban a viharos tenger robaját hallatta; ami mármost a harmadik és a
negyedik sebességet illeti, azt ha bevette, bevette, ha nem, úgy járt, mint hegymenetben.
 Egy szép napon a rükverc is istenhozzádot mondott, így ha be akartam állni valahová, teljes kört
megtéve orral álltam be oda, ahová farral kellett volna. Aztán tolhattam ki a kocsit, ha el akartam
jönni.
A harmadik és a negyedik sebesség helyett olykor a víz jött be. Vízből verőfényben is annyi volt,
amennyit csak akartam; ha a feje tetejére fordul, az én 850-esem olyan árvizet csinál, hogy azt a
Nílus is megirigyli.
Esőben a bajok megszaporodtak. Csak az egyik ablaktörlő kegyeskedett működni, s mint aki a
fél szemére megvakult, úgy vezettem örökös rettegésben, hogy valakinek vagy valaminek neki
találok menni.
Fűtésről ebben a kávéfőzőben szó sem lehetett, hacsak nem kezdett el ültében tornázni az ember,
a hibernálás kockázatával kellett számolnia.
Mindezek ellenére én és az én 850-esem lehúztunk egymással három sztoikus évet. Egy csúnya
napon aztán kilehelte a lelkét.
Egy csendőrlaktanya előtt történt Mianóban.
- Maga ide nem állhat! - mennydörögte az ügyeletes tiszt. - Nem látja a táblát?
Félénken válaszoltam neki (a csendőröknek mindig félénken kell válaszolni), hogy látom én, de
mit csináljak, ha éppen itt állt le nekem a kocsi.
- Az minket nem érdekel! - pattogott a törvény őre. – Minket csak az érdekel, hogy tüntesse el
innen, de azonnal!
Magamban Tony Binarelli szelleméhez fohászkodtam, de egy dühösen ugató kutyát leszámítva
senki sem válaszolt.
Szerencsére vagy húsz méterrel odébb egy roncstelep ajánlotta szolgálatait, s én - Javert
felügyelő engedélyét kérve, hogy egy percre eltávozhassam - hamarosan pár gyerek társaságában
jelentkeztem le nála, akiknek annyi időbe sem telt, míg kimondom, hogy beindítsák az autót, s már
vitték is a közeli romlásba.
Itt tizenötezer lírát ajánlottak a "roncsért", hazáig épp elég volt taxira.
A következő napokban, a kolléganőim kocsijával arrafelé menet, elszorult szívvel néztem
ócskavasként a roncshalom tetejére hányt régi járgányomat.
Napról napra követtem lassú pusztulását: először egy fényszórója tűnt el, aztán egy lökhárítója,
aztán a hűtővédője...
Míg egy napon hűlt helyét találtam.

XVIII

Az igazgató egy napon elküldött a "Gondviselés"-be helyettesíteni.

Ebben az iskolában még sohasem jártam, pár kilométerre esett a központtól, s eléggé
homályosan magyarázta el a titkár az utat. Lesz, ami lesz, követtem az útmutatást, amelynek alapján
egy múlt századi öreg épületben felismerni véltem a szóban forgó iskolát, bár erre kívül sem-
minemű tábla nem utalt.
Beléptem a házba, kopogtam egy első emeleti ajtón, egy pongyolás nő nézett ki.
- Ó, bocsánat - mondtam zavartan -, azt hittem, ez egy iskola.
- Az ez, iskola - hagyta rá lustán a nő. - Mér, kit keres?
Nem keresek én senkit, válaszoltam, csak azt az iskolát, tanító volnék, órát kellene tartanom...
- Ja, maga tanító? Akkor jöjjön be, itt az átjáró... - és egy szűk folyosóra mutatott.
A szűk folyosón pizsamás férfiakkal kerülgettük egymást, konyhákba, kávét főző öregekre,
szoptató anyákra láttam be.
"Mi ez, álmodom?", kérdeztem magamtól.
Majd váratlanul, mintegy a semmiből három tanterem bukkant elő, közülük az egyikkel szemben
a lakás kitárt ajtajú vécéje mutatkozott meg teljes pompájában.
 Ezek között az angol college-okat idéző díszletek között, éppen a vécére "néző" teremben
tartottam, még mindig kábán, az órákat pillanatonként megcsörrenő telefonok, egymást szólongató
emberek, csecsemővisítozás közepette. Végül csengetés előtt pár perccel sorba állítottam a
gyerekeket, hogy megyünk haza.
Csakhogy a felsorakozott osztály akadályozta a lakókat és a látogatókat a lépcsőn való
közlekedésben.
A torlódás elkerülése végett a portás (az iskoláé vagy a házé?) a gyerekek átvonulásáig leállította
a forgalmat. Közlekedni egyébként sem lehetett, mert a gyerekek eléjött anyukák a kapualjban
leküzdhetetlen akadályt képeztek.
A kényszerű száműzetésbe szorult lakók és a bősz anyák közt - akik mielőtt utat engedtek volna,
feltétlenül meg akartak bizonyosodni magzataik jelenlétéről - szóváltás kerekedett, röpködtek a
laposguták a nápolyi tankerületi főigazgató meg a polgármester címére, és jócskán szabadultak el
trágár gesztusok.
Mint egy régi komédia fináléjában vagy valami avantgárd darabban.

XIX

Az öreg 850-es után vettem egy tüzes 127-est, a tüzest leginkább tűzrevaló értelemben mondom.
A motorja még csak hagyján, de a karosszéria sok, nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után.
Az ajtók tönkre voltak, az alváz, a tető, az elefántfül, a visszapillantó tükör úgyszintén... De a
legramatyabb állapotban a vezető melletti ülés volt: ez, a párnázatóból kiemelkedő két öntudatos
rugóval olyan emlékezetes nyomást gyakorolt az ágyéki csigolyákra, hogy hozzá képest az
inkvizíció tüskés ülőkéjű széke foteli rangot képvisel.
Hogy miért nem cseréltem ki ezt a kolléganőriasztó ülést, arra három jó okom volt. Az első
(amely már önmagában elég lett volna), hogy nem volt rá pénzem; a második, hogy ehhez a lejárt
típushoz már nem árultak alkatrészt; a harmadik, hogy egyszer egy ember a bontóban megpróbálta
kicserélni, de meg kellett hátrálnia a rozsda előtt, ami a szó szoros értelmében odaforrasztotta az
ülést a sínpárhoz.
Ezen a kocsin tombolta ki magát a tanulóifjúság. Ahogy autó és sofőrje megjelentek a kapuban,
fogadásukra füttykoncert és prüszkölőkórus hangzott fel.
Akkori osztályom, mint az összes többi, nagyon fegyelmezetlen társaság volt, de nem voltak
rossz lelkű gyerekek. Fabio, Alessandro és Robertino elsötétült arccal figyelték a más osztálybeli
gúnyolódókat, s tantermen kívül nemegyszer el is számoltak velük.
Mit nem adott volna Fabio, Alessandro és Robertino, ha a tanítójuk egy napon egy Jaguárral
gördül be a kapun!
A számtalan iskolai dolgozatból az egyikben, "Ha milliárdos volnék" cím alatt azt írja
valamelyik gyerek: "Ha én milliárdos volnék, mindent odaadnék a szegényeknek, a vakoknak, a
Harmadik Világnak, a kóbor kutyáknak, fenekestül ujjáépiteném Nápolyt és vennék egy uj kocsit a
tanítómnak, mert az övé tiszta roncs."
Egyszer kihívtam Pasqualinót, az egyik tanítványomat, és megkértem, hogy hozzon a
titkárságról krétát. Íme az expedíció "egyenes adásban":
Pasqualino veszi a parancsot, gyorsan le a lépcsőn, még gyorsabban el a titkárság előtt. Már lenn
is van az udvaron, ahol hivatalsegédek és don Rodrigo brávói futballtémában marcangolják
egymást:
- Gennaro, teneked gőzöd sincs a fociról! Maradona egy isten!
- Pasquale, hogy lehetsz ilyen vak? Az a labda benn volt!
-Teli van a tököm veled is meg a Juvéval is, Raffaele!
 Griso, a titkárság feje olyannyira belemerült a motormosásba, hogy Pasqualinót észre sem veszi.
A gyerek odamegy az autómhoz, egy jól helyezett rúgással kinyitja az ajtót. Bebújik a kocsiba, és
munkához lát.
Ki akarja szabadítani az ülést a sínpárból, s ha ez sikerül, szép meglepetés vár rám. A fiúnak van
némi szerelői gyakorlata, mert egy gumiabroncsosnál dolgozik, de vajon hogy boldogul azzal,
amivel a jól felszerelt bontó markos legényei is csődöt mondtak?
Negyedórás izzasztó küzdelem után Pasqualino diadalmasan bukkan fel: az ülést kiakasztotta -
igaz, a harcban megsérült az egyik keze.
A kiszuperált alkatrészt beledobja a szeméttartóba. Már kívül került az udvaron, s elszántan a
legközelebbi autóbontó felé tart. A legközelebbi autóbontó azonban az iskolától öt-hatszáz méter, s
közben a hírhedt körtéren is át kell vágnia.
Ráadásul útba esik Lulú - a homoszexuális Carmeniello - kereskedése is, akinek valami régi
függő ügye van Pasqualinóval, s alig várja az alkalmat, hogy lerendezhesse.
A thermopülai csata szerencsére elmarad: Pasqualino épségben megúszik boltot,
útkereszteződést, s végül ott áll a Bontós Ember színe előtt.
Don Alfredo Parascandolo a gyerekek iránti szeretet dolgában nem egy don Bosco: küllemre
Tűznyelőt formázza, érzelmeit tekintve pedig szívesen aláírná Swift Szerény javaslat-át, amely a
munkanélküliség leküzdése végett zsenge gyermekhússal való táplálkozásra buzdít.
Emberünk tehát ilyen indulattal közelít Pasqualinóhoz:
- Ki vagy te? Mit akarsz itt? Mit keresöl?
- Ülést keresek a tanítómnak... Hetvenes évjáratú zöld 127-ese van barna üléssel...
- Barna ülésem nincs! Fekete van, fekete, érted?
- Értem... akkor adjon feketét...
Pasqualino hátára kapja az ülést, megteszi a ronda utat visszafelé, torkában dobogó szívvel
elhalad Carmeniello előtt, aztán visszajön az iskolába, kinyitja a kocsit, és beszereli az ülést.
Amikor újra megjelenik az osztályban, úgy fest, mint egy hazatérő hadfi: zilált, a dzsekije
kenőcsfoltos, a keze olajtól fekete. Ahogy belép, az osztály elnémul, de csak egy pillanatra, mert
aztán hangos röhögésben tör ki.
- Hol a fenében csavarogtál, betyár kölyök? - ripakodok rá, s megrázom a dzsekijénél fogva. -
Egy órája keresünk!
- Elmentem... odaát voltam a testvéremnél a másik osztályban...
- A testvérednél? Nincs is testvéred...
- De van!
Az óra folytatódik, aztán fél egykor kicsöngetés. Az udvarban vidáman oszlik fel, spriccel szét
az osztály, ki a barátaihoz csapódik, ki a lépcsőn kergetőzik, ki hazarohan.
Csak Pasqualino marad velem a szidás miatt még elborult arccal, de huncutul csillogó szemmel.
Nem is nagyon foglalkozom vele, úgy kimerített a nap, szórakozottan kinyitom az autót.
Nem veszem észre azonnal, mi történt, beülök a vezetőülésre, becsukom az ajtót, és már tenném
le a könyveket meg a naplót a mellettem levő ülésre, mikor feltűnik a megmagyarázhatatlan
változás.
Ha az iskolában több lerobbant kocsi is volna, azt hinném, valakiével összekevertem, de ilyen
ócskavasam csak nekem van. Ki érti ezt?
Hallucinálnék?, morfondírozok, mikor Pasqualino odajön, belebokszol a vállamba, és
paprikavörösen vallomást tesz.
A teljes igazságot azonban csak másnap tudtam meg a pad- és munkatársától: Pasqualino, ahogy
De Amicis mondaná: "a kis gumiabroncs-szerelő" harmincezer lírát költött rám, az egész havi
keresetét, s csak utána szaladt orvoshoz a sebével, amelyet én észre se vettem, pedig akkora volt,
hogy több öltéssel kellett összevarrni.
Attól a naptól fogva Pasqualino nem járt iskolába, nem jött be órákra, mert a szegény családján
kellett feketemunkával segítenie. Többé nem is láttam.
Mielőtt eltűnt a tanítója életéből, a maga módján vissza akarta adni a "becsületét".
 XX

Az osztályban szexről is beszéltünk, pontosabban szexuális nevelés is folyt.

Ezzel sok kolléganőm ellenszenvét és kettőnek a fekete haragját vontam magamra; ezek ketten
ruháikat megtépve (alóla mindazonáltal semmi jó nem nézett ki) botrányt kiáltottak, és fellázították
az iskolát.
Szerencsére az igazgató bölcs ember volt (minden témában Poppert idézte), és a két
megszállottat egy mellettem érvelő filippikával bocsátotta útjára.
De azért történt egy epizód, amely kis híján egy poggiorealei utamba került (a börtön
Poggioreale, nem a temető).
Ahogy a secondiglianóiakkal, az arzanói gyerekekkel is szoktam találkozni iskolaidőn kívül csak
úgy: sétáltunk, beszélgettünk, bementünk azokba a sokat emlegetett, híres "lestrapált" házakba,
amelyeket addig csak kívülről vettem szemügyre.
Egy napon a többiek jelenlétében szóltam Scognamigliónak, hogy akkor délután az iskola előtt
találkozunk. Annyit mesélt már a gyárról, ahol dolgozott, szerette volna megmutatni.
Éppen abban az időszakban vágtam bele a gyerekek kérésére az úgynevezett szexuális
tabutémákba; most a homoszexualitás (Marcello Bernardi írta: "...mindent, de mindent, a legmerészebb dolgokat
is el lehet mondani? Nagy vonalakban igen, el lehet. Csak finoman legyen megfogalmazva, s főleg nyugodt
biztonsággal. S a gyerek érzékenységét mindig tiszteletben tartva (...) el lehet magyarázni, mi az erőszakos nemi
közösülés (...), a prostitúció, a lánykereskedelem, a homoszexualitás, a szadizmus (...), de egy feltétellel: ha a gyerek
kérdezi.”) került terítékre, kértem a gyerekeket, hogy beszéljék meg otthon is.
Volt, aki megtette, a többség nem; egy-egy esetben át kellett esnem a szülőkkel harmadik típusú
találkozásokon, hogy megmagyarázzam a "szándékaimat" (mi más szándékom lehetett volna, mint
az, hogy felszabadítsam a tudatlanokat a tudatlanságból?), de rá sem álmodtam, mivé fog ez fajulni
a negyedben.
Azazhogy az (egyébként létre sem jött) találkozásomat Scognamiglióval és a homoszexualitásról
szóló magyarázataimat összefüggésbe hozzák, s kapásból buzinak kiáltanak ki.
A gyerek anyukája feljelentett a csendőrségen csábításért.
Még szerencse, hogy a szolgálatban levő főtörzsőrmester egy volt tanítványom apja, aki jól
ismeri nevelési módszereimet, s így az ügynek nem lett folytatása.
Mikor napokkal azután találkoztunk az osztályban (a gyereket egy darabig "elővigyázatosságból"
távol tartották tőlem), Scognamiglio fényes szemmel odasúgta: "Tanító bácsi, tessék azt mondani,
hogy látta a gyáramat, és hogy tetszett... Nem szeretnék égni a barátaim előtt a mama meg a papa
miatt..."

XXI

És eljött a tetvek ideje is.

Tetűvel még a szülői házban, a Limoncello közben sem találkoztam, pedig a szemét az
erkélyünkön felül ért, és körülöttünk föl-alá korzóztak a svábbogarak.
Anyám odaültetett bennünket egymás mellé a nyitott ablakhoz, és rajta!, egy spriccentés DDT a
fejekre, s elmúlt a félelem.
Eljött .a tetvek ideje, és a kolléganőim nem győztek csodálkozni, hogy nem hamarabb:
- Hogy lehet az? Több mint tíz éve tanítasz, és még nem volt dolgod tetűvel?
Bizony nem, s nekem, aki rettegtem a férgektől (olyannyira, hogy gyerekkoromban, mikor egy
hangya fölmászott a térdemre, elájultam), ez volt a legszörnyűbb dolog, amit el tudtam képzelni.
- Tantóbá, idessen! - kiáltott fel egy szép napon Carmelina. - De Simonénak tetű van a fejében!
Megnéztem; épp egy hét múlva aztán már a fél osztálynak benne volt a fejében a tetű.
 A gyereket nem távolíthattam el (ahhoz iskolaorvosi igazolás kellett volna, de iskolaorvosunk
nem volt), csak a tetűirtó szerekre és újfent a tisztálkodásra hívhattam fel a figyelmüket.
Ez azonban nem volt elég. A fertőzés továbbterjedt, s hamarosan én is áldozatául estem, és
nemcsak én.
A tudat, hogy ezek a dögök itt járnak-kelnek, találkozgatnak és - borzalom - esetleg párosodnak
a fejemben, hátborzongató volt, ájuldoztam tőle.
"Mediker", "Cruz verde", ecet és ezer egyéb készítmény (épp csak a vitriol hiányzott)
bevetésével akkor emberemlékezet óta nem látott támadást indítottam a gyűlöletes paraziták ellen.
Jó tíz nap elteltével, mialatt szinte foszforeszkált a fejem, s az emberek azt hitték, személyemben
a Vénusz egyik bolygójához van szerencséjük, megnyertem a csatát. Csakhogy közben két tetű a
feleségem barna hajába, ivadékaik egy része pedig az apósom ősz fejébe menekült a mészárlás elől.
Apósom volt az egyetlen, aki nem izgatta magát, sőt bizonyos értelemben még örült is:
- Na, gyakorlatoznak mán a férgek - mondta nyilvánvaló célzással az oly hőn áhított
elhantoltatásra.
A fiam járt a legrosszabbul, aki még csak hároméves volt. A tetvek a szempillájában telepedtek
meg, azt se tudtuk, mit csináljunk, bevittük a kórházba. Valami maró hatású kenőcsöt írtak fel neki,
amit a szemhéja szélére kellett kenni, nagyon vigyázva, nehogy a szemébe kerüljön.
Azokban a napokban gyűlölködve méregettem azt a gyereket, aki ennyi bajt okozott. De vajon őt
kellett a sok izgalomért hibáztatni? Nem inkább a falu elmaradottságát, közállapotait, nyomorát?
- Arzanóban több a tetű, mint az egész világon együttvéve - jelentette ki Chianese. - Arzano a
tetvek fővárosa, itt akkorák a tetvek, mint egy tyúk. A Rin-tin-tinéknél mindenkinek száz tetű van a
fejében, a kutya ragasztotta rájuk. Ha be tetszik hozzájuk kopogni, személyesen egy tetű nyit ajtót...
Most azonban álljunk meg egy szóra. Arzano nem volt a nápolyi hinterland többi falujánál vagy
a déli nagyvárosok peremkerületeinél lepusztultabb és lestrapáltabb (talán még az északiakéinál
sem), sőt lehet, hogy kevésbé volt az. De a gyerekek igazából csak a saját falujukat ismerték, és a
falu a szegénység és a pusztulás képét mutatta nekik.
Egyébként más városokkal szemben sem voltak elnézőbbek: "Casavatoréban folyton
háborúznak." "Milánóban és Borgamóban, ha hasra esel, senki se segít föl." "Rómában mindenki
bohóc." "Nápolyban csupa tolvaj, szélhámos, gyilkos és drogos lakik." "Calabriában bűzlenek az
éhségtől." "Torinóban az éghajlat undorító, a nyelv undorító, az étel undorító." "Afrikában és
Indiában egyik ember szegényebben sétál az utcán, mint a másik." "Sardegnán esküvő címén
bezárnak. Bedugnak egy házba, és többet nem engednek ki."
Sötéten látják az életet, a társadalmat és a történelmet, részben mert nápolyiak (a bennük öröktől
meglevő fatalizmussal, ideiglenesség- és bizonytalanságérzettel és enyhe szorongással), részben
mert a tévé szenzációhajhászását pesszimistán dolgozzák fel, részben pedig kézzelfogható
nyomorúságos életkörülményeik miatt.
De aztán mindig a remény és a megkönnyebbülés vágya mondja ki az utolsó szót:
- Tantóbá, tudja, mit csinálok én a karácsonyi szünetben? Tökkopaszra vágatom a hajam, és az
összes tetűt kigyepálom. Ki lesz nálam boldogabb?

XXII

'89 októberében elvállaltam egy elsős osztályt. Úgy gondoltam, ötödikig végigviszem, hogy úgy
mondjam, magként kapom, palántaként adom tovább őket.
Ha tudtam volna, hogy meg kell tőlük válnom, ott kell őket útközben hagynom árván, nem
választok ilyen kicsiket, de hol volt az megírva, hogy végleg elszakadok tőlük?
Lassan-lassan, hétről hétre valami rendkívülinek vagy inkább balszerencsésnek az előérzete
hatalmasodott el rajtam: mindig elégedetlen voltam, mindig lehangolt, mindig mélabúra,
kishitűségre hajló.
 Az osztályban is árnyéka voltam önmagamnak: kezdeményezés, lelkesedés nélkül éppen csak a
kötelességemet teljesítettem: kettő meg kettő az négy, Olaszország fővárosa Róma.
Mi történt velem? Sokat kivettek volna belőlem a secondiglianói, majd az arzanói évek?
Belefáradtam volna a titkárokkal, a hivatalsegédekkel, a portásokkal, az anyákkal való
hadakozásba? Egyáltalán jól végeztem a tanítói munkámat vagy eleve rosszul fogtam hozzá?
Elégedetlenségem az iskolára vagy általában az életre vonatkozott?
Fáradt, de leginkább levert voltam, szusszannom kellett volna egy kicsit.
Egy éjszaka komolyra fordult a dolog, mentőt kellett hívni, betelt a mérték.
Arra sem volt időm, hogy elbúcsúzzam tőlük, a tanítványaimtól, másnap reggel egy telefon az
iskolába betegszabadság.
Közben rendkívüli dolog történt: a Mondadori Könyvkiadó vállalta egy munkám kiadását,
amelyet 10 Collodi címmel ajánlottam fel neki.
Mintegy hatvan dolgozat - ezernyi megőrzött fogalmazás, a feljegyzéseim, feleltetési emlékek,
beszélgetésfoszlányok, bemondások megrostált gyűjteménye.
Tizenkét tanévem kompendiuma.
Hogy mi volt az ok? Miért írtam ezt a könyvet? Hogy képet adjak a nápolyi lumpenproletár réteg
gyerekeinek csüggesztő helyzetéről, hogy felhívjam a figyelmet, milyen elhanyagolt állapotban
vannak itt egész kerületek és városok, hogy a magam módján vádoljam a mindenünnen jövő
segélykiáltásokra süket intézményeket. És mert meg akartam dönteni a déli fatalizmus mítoszát,
amely ezeket a gyerekeket az egykedvű belenyugvás felé tereli, s be akartam bizonyítani, hogy a
gyerekeknek milyen sok a mondani- és sugalmaznivalója, s hogy ha nem adják ki magukból, abban
az iskola a hibás.
A dolgozatok nyelvtanilag hibásak voltak. Hogyne lettek volna azok? Az iskolakerülés, a
hiányozgatás megbosszulja magát. Javítottam volna ki őket? Órán természetesen megtettem, de egy
könyvben miért épp azt gyomláljam ki, ami a megnyilvánulások varázsát és közvetlenségét adja?
Kis munkámat majdnem minden nápolyi kiadónak elküldtem, s néhány "nagy" nemzetinek is.
De - mutatis mutandis - a válasz (azaz a nem válaszolás) mindig ugyanaz volt: síri csend.
Nem voltam meglepve. Nagyon jól ismertem az olaszországi helyzetet: seregnyi írójelölt az
ismeretlen szerzők bevezetésétől ódzkodó kevés nagy könyvkiadóval szemben.
A listámról egyedül a Mondadori hiányzott. Mi értelme épp a legnagyobbal próbálkozni,
gondoltam magamban, mikor sokkal kevésbé jelentős kiadók is elutasítottak.
Palackba zárt üzenet a viharos óceánra bízva: a kéziratra mindössze a kiadó címét írtam rá
felelős szerkesztő és részleg megjelölése nélkül. Így: Arnoldo Mondadori Editore, Segrate (Milano).
Az üzenet így is célba ért.

Időközben áthelyezésemet kértem Latina megyébe. Formiába szerettem volna átkerülni, ebbe a
Nápoly idegbajos ritmusától távoli, nyugodt városkába, amely azért még sincs olyan messze, hogy
emésszen a honvágy.
Az Én reméljük, megúszom megjelenésekor feljelentett az arzanói polgármester. Első polgárként
személyében érezte sértve magát a gyerekek faluábrázolása miatt, s minthogy engem tartott
felelősnek, úgy döntött, rágalmazási pert indít ellenem. Többek közt a könyvnek azt a passzusát
nem tudta megemészteni, ahol egy tanítványom így ír: "a polgármester meg a tanácsnok mennek a
kecskék közé", azaz a polgármester és a (valószínűleg kulturális) tanácsnok az utolsó ítélet napján
az elkárhozottak közt végzik.
A falu politikai hatalmasságaival való tisztázó beszélgetés és Maurizio Costanzo állásfoglalása
után, aki talkshow-jában ugyancsak megkritizálta a polgármestert, a feljelentést visszavonták, s
puszipajtásokként váltunk el.
Aztán más felhők is gyülekezni kezdtek a fejem fölött: a tanítványaim szülei jogdíjrészesedést
követeltek.
Az volt a kérdés, hogy kit tekintsünk egy milliós példányszám felé tartó bestseller szerzőjének:
D'Orta tanítót vagy D'Orta tanító tanítványait?
A - természetesen anyagi, távolról sem irodalmi - ügy kis híján bíróság elé került.
 Közben azonban történt valami jóval komolyabb: elvesztettem a gyerekek bizalmát és szeretetét,
a cinikus nyerészkedőt látták bennem, aki a hírnév és a haszon reményében tanítónak álcázott
vámpírként a vérüket szívtam.
Hogy ítélhettek meg a gyerekek? Milyen gyanús fényben tűnhettek fel a szavaim, az okfejtéseim,
a viselkedésem? Mennyi hitelt adhattak a simogatásomnak, a dédelgető gesztusaimnak? Miféle
baljós jelentést tulajdoníthattak a találkozásainknak, a kirándulásoknak, az ezernyi közös
sétánknak? És mennyi bizalommal lesznek holnap aziránt, aki igazságosságról, tisztességről,
egyenes lélekről beszél nekik?
Ezek után nem kellett volna azon a híres jogdíjon mégis megosztozni? Alapjában véve nem volt
igazuk az arzanói szülőknek?
Nem; Arzano ugyanis csak egy szereplő a sok közül, ebben a könyvben annak a száz meg száz
secondiglianói, mianói, forcellai, Largo Donnaregina-i gyereknek a fogalmazása is benne van,
akikkel helyettesítőként vagy napközis és népiskolai tanítóként itt-ott foglalkoztam.
Vannak aztán benne olyan dolgok is, amikre a saját gyakorlatomból, a kollégák elbeszéléséből
vagy egy-egy utcán szembejövő gyerek megnyilvánulásából emlékeztem. Olyan kórus ez, amelyben
lehetetlen az egyes hangokat megkülönböztetni.
A könyvből befolyt haszon igazságos elosztásához ki kellett volna bogarászni, melyik szöveg,
mondat vagy kifejezés kitől származik.
Nyilvánvalóan képtelen vállalkozás.
Úgy ítéltem, helyesebb, ha az összeg egy részét az iskola javára vagy jótékonysági célra
fordítom.
Minthogy az első úttal hiába próbálkoztam, maradt a második.

Új dolgozatok

Mit látok az erkélyemről?

Az erkélyemről semmit se látok, mert ugyanis nincs. Csak ablakaink vannak a lakáson körbe-
karikára, az is minek, mikor úgyse látni semmi jót.
A mi lakásunk az utca alá és Ricciatella néni emelete alá van besuvasztva, oda csak a parkoló
kocsik kerekei, a fák összegabalyodott gyökerei meg az emberek látszanak be, akik úgy mennek,
mint az óriások.
Ja és meg az látszik oda, hogy hogyan szaporodik a szemét.
Ha nekem erkélyem lehetne (ugy értem rendes erkély), megmondom, mit szeretnék látni:
- a tengert (de tengerészek nélkül csak a tengert)
- a hegyeket (de hegylakók nélküli hegyeket, csak simán a hegyeket)
- farkon sikló delfineket
- a nyugodt, derűs eget elsimított felhőkkel.
És még azt szeretném, ha mindig besütne a nap, és lennének nagy zöld redőnyeink és kanári
kalickában. Ehelyett a mi lakásunk kész tengeralattjáró, és ezeket mind csak látcsővel látom.

Írj le egy állatkertben megfigyelt állatot!

Apám gyakran elvisz Nápolyba, és mikor elvisz Nápolyba, ilyen százalékban nézeti meg velem a
helyeket:
- az esetek 90%-a a Caracciolo út a tengerparton végig,
- az esetek 70%-a a vidámpark,
- az esetek 30%-a a San Paolo stadion,
 - az esetek 10%-a az állatkert (vagy az akvárium).
Az állatkerttel őszintén szólva teli van a hócipőm (hogy mást ne mondjak). Kezdődik a pénztáros
képével, aki el akarja summantani a kedvezményt, és végződik a pénztáros képével, aki nem lát a
pipától.
Belépés után mindenki az oroszlánt, az állatok királyát akarja látni, de az oroszlánhoz előbb a
világ minden állatán keresztül kell menni: rinocéroszokon, elefántokon, zebrákon, vaddisznókon
satöbbi. És ezek előtt az állatok előtt mindig ugyanaz a műsor: az elefánt az elefántot adja, a víziló a
vízilovat adja, a disznó a disznót adja: mit ne mondjak, nagyon le tud fárasztani.
Amikor aztán az oroszlánhoz érünk, az oroszlán döglik a ketrecben. A gyerekek kiabálnak, hogy
"oroszlán!... oroszlán!", és hergelik, grr, grr, hogy álljon föl, az oroszlán meg persze rá se bagózik.
Csak ásít, hogy milyen egy hülyék vagyunk.
De a legjobban szegény kis csacsin akadtam ki.
Ha jól belegondolunk az életébe, elgondolni is szörnyű. Az emberi gonoszság összes
következményét tűrnie kell: minden lépésért ütik-verik: ütik síkságon, ütik lejtőn (jó, ott nem
annyira), ütik emelkedőnek (ott a legjobban).
Kihasználják, hogy lógó háta van és iázik. Ha iázás helyett bömbölne, na kíváncsi volnék, meg
mernék-e ütni!
Én azokra, akik verik a csacsikat, rátenném a gyeplőt, és az augusztusi hőségben befognám őket
egy rakomány szamár elé, és ha nem húznak rendesen, csak sózzanak oda a csacsik az ostorral!

Voltál már cirkuszban? Ha igen, írd le az élményeidet!

Cirkuszban életemben kétszer voltam: egyszer Secondiglianóban és egyszer máskor
Fuorigrottában.
A secondiglianói cirkuszra már nem emlékszem, de nem téma, úgy volt lepra, ahogy volt.
Volt egy nagy sátor, cigánytábor, lakókocsi meg minden, és beesett az eső. Csupa sár volt a föld,
és mikor mentünk be, bevittük a cipőnkkel a trutyit meg a latyakot.
Abban a cirkuszban voltak:
- elefántok, de olyan bénák, hogy moccanni se bírtak,
- kötéltáncosok, akik elcsusztak a kötélen,
- bohócok, akiken a kutya se nevetett.
Fuorigrottában viszont elég jó volt a cirkusz.
De azért egy késdobáló majdnem bevarrta egy nőnek.
Az állatokat leszámítva nekem az oroszlánszelídítő és a bűvész tetszett a legjobban.
Az oroszlánszelídítő egy pálcával vezényelt, azok meg engedelmeskedtek, mint egy Királynak.
Mindent megcsináltak, amit parancsolt, és azt hiszem, ha az oroszlánszelídítő pofon köpi őket, azt is
csak hagyják. Nem úgy, mint a majom, a majom ha pofán köpöd, ő cserébe kétszer köp pofán.
A bűvész nyulakat és galambokat kotort elő a kalapjából, de kíváncsi volnék, hogy a nyúlból
vagy galambból tudna-e kalapot előkotorni!

Néhány osztálytársam...
Az idén mint tudjuk a 4/b-be járok, de néhány hónapja még a 4/b-be jártam. Csak nem ebbe a
4/b-be, egy másik 4/b-be, a nyilvános jogú "Marfa Cristiná"-ba (most azt szeretném mondani, hogy
ezt a nyilvános jogút én sose értettem, mit jelent).
A "Marfa Cristina" iskola (tetszik tudni, a trafikosék házában) magániskola, egész Arzanóból
járnak oda gyerekek. Ez egy új iskola új padokkal, új tantermekkel, új vécékkel, satöbbi. Jól lehet
benne tanulni, és ha valakinek nem megy (mint minálunk Capecének), a tanító nénik akkor is
megadják a jelest. Nem úgy, mint nálunk, ahol egy jelesért (már bocsánat) az ember majd
összecsinálja magát. Ott minden más, minden nyilvános jogú.
 Egy a baja annak az iskolának, az, hogy mivel minden gyerek Arzano más részéből jött, semmit
se tudott a másikról, és így nagyon bonyolult volt barátkozni. Viszont a mostani 4/b-ben mindenki
ismeri egymást, mert mindenki (vagy majdnem) egy házban lakik.
Így oda-vissza tudjuk egymás dolgait, én például mindent tudok Armandóról: mert egyrészt az
unokatestvérem, másrészt még mellettünk is lakik Giustino alatt és Gaetano fölött.
Ezért ebből az osztályból mindenkiről tudnék beszélni, de szívesebben beszélek a másikról, mert
ha erről beszélek, sose lehet tudni.
A másik osztályból csak úgy találomra kiválasztok két osztálytársamat: az egyiket Micillónak
hívják, a másikat Pagnottának.
Micillónak kefehaja volt, és smucig volt. Egyszer kölcsönadott száz lírát, aztán mindennap
odajött a házunk elé visszakérni. Egyszer anyám fölkapta a latyakot, és kidobta neki az erkélyről.
Pagnottának fekete haja volt, biliárdozni szoktunk vele. A golyó véletlen a kezének ment, mire
belém rugott. Azt kívánom a Pagnottának, hogy legközelebb akadjon a torkán a biliárdgolyó.
A többieket túl hosszu volna elmesélni.

Bemutatom a nagyszüleimet
Nagyszülőből egy főre minimum nulla, maximum négy esik. Törvényesen mindenkinek négy
van, mert egy anya és egy apa szükségképpen szülőktől származik, akik pedig pont a mi
nagyszüleinkkel esnek egybe. De ettől még lehet, hogy valakinek egy sincs, mert a születése
pillanatában már mind a négyen meghaltak.
Ebben az esetben kihasználatlan nagyszülőkről beszélünk, mint a fociban bizonyos gólhelyzetek.
Nekem átlagban egy nagyszülőm van, az apám apja, vagyis a nagyapám.
Mivel annak idején otthon anyám is, apám is eljárt hazulról, én mindig a nagyapámra maradtam.
Ő tanított meg járni (akkor még tudott, nem kellett neki bot).
Aztán amikor megnőttem, fölvett a nyakába, még jó, hogy nem voltam olyan dundi, mint most,
máskülönben ott purcan ki nekem.
Mint minden nagyapának, neki is az a hibája, hogy túl sok puszit ad, és dedósként kezel, de én
akkor is szeretem, és nemcsak mert ő szeret, hanem más okokból is. Mert ő:
- főz,
- odaadja a nyugdíját a mamának,
- gondozza a növényeket és a tyúkokat,
- bevásárol (akkor is, ha hülyének nézik a mérésnél).
Együtt él velünk, és nélküle szomorúbb lenne a ház. Ezért nagyon remélem, hogy élete végéig el
fog élni.
Amikor meghal, én úgy megsiratom, mintha négyen lettek volna.

Hogy töltöm az estéimet otthon

Az estéimet otthon részben a műhelyben töltöm, ahol dolgozom, részben a forgalomban
hazafelé, és ami rész marad, azt otthon.
Otthon mikor hazaérek, bekapcsolom a tévét. A műhelyben vacsoráztam, nem lehet folyton enni.
Ha a tévében valami jó megy, ott maradok egész este, ha nem, megyek lefekszem. Olyan, hogy
játszanánk apámmal, szóba se jöhet, ő fáradt, és semmi kedvünk nevetni.
A mi lakásunk kész siralomház. Mindenkinek lóg az orra, mindenki átment legalább egy bajon.
Én megértem a családomat: az apámnak minden rosszul jött ki életében, és azóta is rosszul jön ki
neki, anyámnak se könnyű, bejárónő egy vidám családnál, és emiatt totál ki van borulva.
Az én jókedvemmel nincs hiba, ami tőlem telik, megteszem.
A napból az este a legszomorúbb. Ami kis boldogság volt a levegőben, az négy felé kifullad, és
estére mindenki leereszt.
Akkor aztán inkább lefekszünk.
 Kedvenc televíziós személyiségem vagy műsorom
Kedvenc televíziós műsorom Corrado Corridája, a többit akár ki is lehet dobni.
Corrado nagyon szimpatikus, akkor is, ha öreg: hülyének tetteti magát, de közben tök normális.
A karmester is jó fej, sőt tökjó fej.
A Corridára mindenféle dilettáns benevez: énekesek, parodisták, pancser táncosok, akik a
hírnévért azt se bánják, ha égnek, mint a rongy.
A közönség is megéri a pénzét: a legapróbb stiklire belehúznak a kolompolásba, ugatnak,
szirénáznak, füttyögetnek, mint az őrült.
A személyiségek közül Myke Bongiorno első látásra antipatikus, ahogy jobban megismeri az
ember, egyenesen undorító. Azt hiszi, ő a királyok királya, a perzsa sah. Ha nem is mondja ki, én
rögtön észreveszem rajta, és átkapcsolok másik csatornára.
Pippo Baudo meg egy minden lében kanál: benyomod az egyest, ott van; benyomod a kettest, ott
van; benyomod a hármast, a négyest, az ötöst, a százast, mindegyikből ő folyik.
De a legunszimpatikusabbat nem mondhatom meg: egy dagadt fazon, aki az egyik
osztálytársamra hasonlít, de ha megmondom a nevét, Nicola megtudja, hogy őrá gondolok.

Vásárlókörúton
Ha lehetek őszinte, a világ legtetűbb bandája (a lefizetett bírók után) a cipőboltosoké.
Hacsak nézelődni mész be az üzletbe, akkor is a lábadra erőszakolnak valamilyen cipőt. És ha
kicsi, amit próbálsz, fognak egy cipőhúzóvasat, és inkább a sarkad menjen szét, de beleszuszakolják
a 40-est a 37-esbe. Az az én lábam, hé, fogják már fel végre!
A secondiglianói üzletekben mindenhol ez megy, ezért jobb szeretem az áruházakat.
Az Upimban kis koromban föl-le rohangáltam a mozgólépcsőn, fölmentem, ahol lefelé jön,
lementem, ahol föl, csak úgy a hecc kedvéért. Most, hogy már nagy vagyok, nem csinálok ilyen
baromságokat.
Az Upimban azt csinál az ember, amit akar: megfog valamit, leveszi, visszateszi, ha akarja,
megveszi, ha nem, nem, ki nem szarja le.
Egy baja van az Upimnak, a pénztárban sosincs apró, közben három órát vártál a sorodra.
Az Europark meg tiszta Amerika! Ott tényleg minden, de minden van! Gyümölcs, zöldség, játék,
bútor, csirke, ékszer, mélyhűtött hal...
Csak aztán a pénztárnál győzzél sorba állni, ott életfogytiglan dekkolhat az ember, főleg
karácsonykor! Karácsonykor jobb mindjárt a húsvéti ebédre is bevásárolni, annyit váratják az
embert.
Legjobb volna pizzeriában enni.

Közeleg a tanév vége - számvetés, észrevételek

Végre közeleg a tanév vége. Nem azért mondom, hogy végre, mert örülök, hogy itt hagyom a
tanítómat (akit végeredményben nagyon szeretek), hanem mert végre leteszek az elemiről, ami
őszintén szólva nagyon egy kőkorszaki intézmény.
Ma ugyanis a számítógépek korát éljük, az elemi iskola meg még mindig a Pinocchióval jön.
Nem akarom megsérteni a tanítómat (vagyis magát), de szerintem manapság az elemi iskolai
tanítóság kissé túlhaladott szakma, mert történelemből, földrajzból mindent lead, de a
számítógépről semmit, és ha egy gyerek nem jut el minimum a középiskoláig, sose tanulja meg.
De azért ez az év jobban tetszett, mint a többi. Voltak színdarabok, drámaversenyek,
sakkversenyek, kirándulás Ercolanóba, optimális testvérvárosiasodás, satöbbi.
Én részemről ötven százalékban figyeltem, ötvenben nem, de amikor figyeltem, nagyon
figyeltem, amikor nem, fél füllel akkor is hallottam ám, mit tetszik mondani!
Keveset hiányoztam, csakis végszükségben.
 A magaviseletem lehetett volna jobb, elismerem, feltéve ha nem Abbate mellett ülök.
Mindent összevetve remélem, átengednek, de tudom, hogy nem lesz könnyű, mert a vizsgán nem
csak az én tanítóm lesz ott, hanem két másik is, és nagy fingatásnak nézünk elébe.
De remélem, tetszik egy jó szót szólni az érdekemben.

Beszélj az őszről!
Az ősz, mint az év minden évszaka, megjön és elmúlik. Szeptember 21-én jön meg, december
21-én múlik el. December 22-én éjfél után egy perccel megjön a tél, és aztán egész télen a
nyakunkon marad.
Ez persze csak Európára ér, mert ha elmegyünk például Brazíliába, pont fordítva lesz. A
hónapok velünk ellenkezőleg váltakoznak. Ez az időzónák hibájából van így.
Ugyanis mikor mi télen ünnepeljük a karácsonyt, Brazíliában nyáron ünneplik és viszont.
Ősszel a fecskék meleg országokba vándorolnak, és mikor visszajönnek, nyáron jönnek vissza.
De nem egyedül jönnek, hanem a helybéli fecskékkel, akikkel a meleg országokban találkoztak
össze. Most Brazíliában már nincs meleg, ősz van, míg nálunk meleg van, így mivelhogy a brazil
fecskék is fáznak, a meleg országokba, vagyis Olaszországba költöznek.
De hogy őszinte legyek, én a nagy jövésmenés ellenére se láttam még fecskét költözködni.
Ősszel a fák minden egyes szélfújásra hullatják a levelüket, a mi udvarunkban ezzel szemben
egész évben nincs rajtuk levél, mert kullancs ment beléjük.
A parasztok sok munkát végeznek, de nem tudom, miket.
Az iskolák újra kinyitnak, és rosszul teszik.
A határ megsárgul, a város színe viszont marad a régiben.

Beszélj a télről!
Míg az iskolaév tíz hónapig tart, a naptári év kettővel tovább, még jó, hogy nem fordítva.
S míg az iskolaév két harmadévre, a naptári év négy évszakra oszlik. De míg a naptári évvel
kijön az eredmény, az iskolaévvel sehogy se akar kijönni. Mert tíz hónapban két harmadév az csak
nyolc hónap - na és a maradék kettő? A naptári évvel viszont minden stimmel. Minden évszak
három hónapig tart, és háromszor négy tizenkettő.
A tél ha csak kilencven napig tart is, mint a többi évszak, az utálatos természete miatt
hosszabbnak érződik. A nappalok sötétek, rövidek és kihaltak, nem lehet elmenni hazulról, mert
vagy hideg van, vagy esik, vagy havazik, vagy szellőzik. Őszintén szólva Nápolyban havazni nem
szokott, ami Nápolyra esne, annak Roccaraso issza meg a levét.
Míg nyáron csak fölkap az ember egy pólót, aztán gyerünk, télen már az öltözködésben
kimelózza magát, tiszta ideg, mire megvan, annyi göncöt kell magára húzni. Ezer szerencse, hogy
nem Milánóban vagyunk, különben még szkafander is kéne!
A nők veszik maguknak a bundákat, hogy elegánsabbak legyenek (az csak szöveg, hogy
különben kifagyna a lelkük), azokra a szegény állatokra bezzeg nem gondolnak. Nem is tudom,
miért nem csak sündisznókat teremtett az Isten?
Télen a gazdagok mennek a hóra, a szegények meg maradnak a kövesuton.

Beszélj a tavaszról!
A tavasz az év harmadik évszaka, 92 nap és 21 óra hosszat tart a tavaszi napéjegyenlőségtől a
nyári napéjegyenlőségig.
A napéjegyenlőséget nem egészen értem, de így van.
A tavasz a kedvenc évszakom, és most nem azért mondom, mert ez a dolgozat. Már a neve is
szép; ha valaki csak kimondja, hogy "tavasz", már látja a virágokat, a szálló pillangókat, a
húsvéthétfőt, de ha valaki azt mondja, "ősz" vagy "tél", az mit lát?
 Én azért is a tavaszt szeretem, mert lehet menni, kirándulni, ami belefér, még ha sose tudjuk,
hová is menjünk. Mindig ugyanaz a história: ha a telesei tóhoz megyünk, az csupa szemét, ha a
lacenói tóhoz, az meg kiszáradt.
Tavasszal vannak családok, akik évszakot váltanak a ruhásszekrényben, de jól ráfaragnak, mert
mikor a legkevésbé várná az ember, visszajön a tél, és akkor van a koppanás.
Campobassóban sose váltanak évszakot, még nyáron se, mert Campobassóban mindig tél van.
Campobasso csak véletlen került Olaszországba, igazából Alaszkában volna a helye.

Beszélj a nyárról!
Ha jól megfigyeljük a négy évszakot, mindegyiknek ott az érem másik oldala.
Ősszel kezdődik a szüret, és ez jó. Viszont kezdődik az iskola is, és ez baj.
Télen van karácsony, vízkereszt és karnevál, és ez jó, de köd, hideg és havazás is van, és ez baj.
A tavasz enyhe, lágy, tele illatos levegővel, és ez jó, de többet alszunk, mint máskor, így
elpuhulunk, nem bírjuk az életet erővel, és ez baj.
Nyáron megyünk a tengerre, vége az iskolának, kempingelünk, és ez jó. De ott vannak a
szúnyogok, a döglesztő meleg, és a napoknak sosem akar már vége lenni. És ez baj.
Apám, szegény, ráadásul a normálisnál izzadósabb. Ó festő. Nem szobafestő, képfestő. Nápolyi
tájképeket csinál (ha arzanóiakat csinálna, fölkopna az állunk), és mázsaszám szakad róla az állvány
előtt a víz.
Anyám is pöfög a tűzhely mellett, mint egy vulkán.
Így lemegyünk a tengerre, persze nem mindennap, ahogy kijön. A parton következik a másik
izzadás, már azt se tudod, hová legyél. A buszon visszafelé majd megsülsz és majd megfulladsz,
annyi az ember. Ha fölégtél, arról már ne is beszéljünk.
Egy megoldás van a hűtőzésre, föl kell menni a hegyekbe. Mégpedig egy nagyon magas hegyre,
magasabbra, mint az üvegházhatás.
De a hegyekbe csak a gazdagok járnak, a szegények a tévében nézik.

Melyik történelmi esemény volt rám a legnagyobb hatással? - 1

Legnagyobb hatással rám a kereszteshadjáratok történelmi eseménye volt.
Ezer körül mindenki végiglátogathatta a szent helyeket, vagyis Jeruzsálemet, Betlehemet,
Názáretet, satöbbi, ahol Jézus született, megszökött, élt, csodákat követett el, kínhalált halt, éspedig
feltámadott.
A szent helyekre odacsődültek egész Európából, pedig ezer körül még nem járt semmi, csak a ló.
Nem volt még se vonat, se autó, se repülő, se motorbicikli. Hajó az volt, de olyan lassan járt (karral
mentek), hogy gyorsabb volt gyalog vagy lóháton.
Ezeket a személyeket zarándokoknak nevezték.
Ezek a zarándokok azért látogatták végig a szent helyeket, mert ezer körül még tévé sem volt
(ezer körül nem volt semmi), és ha valaki nem látta a szent helyeket saját szemével, úgy kellett neki
elképzelni őket.
Az út napokig, hónapokig vagy évekig tartott attól függően, hogy valaki Kairóból, Rómából
vagy az Északisarkról indult.
Amikor ezek a zarándokok megérkeztek a Szentföldre, első dolguk volt (miután kifujták
magukat) a szent helyeket megnézni, elsősorban azt a barlangot, ahol Jézus született, aztán
megáldoztak és imádkoztak egyet.
Hazafelé hazatértek a hazájukba.
Csakhogy ezer felé a törökök elfoglalták a Szentföldet. Nem azért foglalták el, hogy csak ők
járhassanak oda, hanem hogy a keresztények ne járhassanak oda.
II. Urbán pápa erre úgy begerjedt, hogy szervezett hét keresztes hadjáratot.
Európából minden király küldött egy sereget, és pluszba Remete Péter is az élére állt egy
rongyosokból álló expedíciónak, akik fegyver helyett vasvillát, rakettet, piszkavasat vittek
magukkal. De jobb tették volna, ha nem mennek annyian, mert a háború évszázadokig tartott, és a
végén még ki is kaptunk.
Borzalmas volt, de nem annyira, mert akkoriban a háború még nem volt olyan fejlett. Nem úgy,
mint manapság. Most, hogyha kitörne, az atomfegyverekkel eltörölné a föld színéről a világot!

Melyik történelmi esemény volt rám a legnagyobb hatással? - 2

Nekem az összes idén tanult történelmi események közül legjobban Marco Polo utazása volt rám
a legnagyobb hatással.
Marco Polo utazása olyan különös dolog volt, mintha kitalálták volna. Hogy lehet az, kérdem én,
hogy valaki Velencéből elgyalogol Kínába? Ha nem lenne benne a segédkönyvben, azt mondanám,
kamu.
A nagybátyám fogadalmat tett (fejreált a kocsival), és fogadalomból elgyalogolt Nápolyból
Pompeibe, ami csak harminc kilóméter, de a végén már káromkodott, úgy égett a talpa.
Marco Polo Velencében született 1254-ben, és gyerekkora óta ott akarta hagyni.
Na egy napon az öreg Polóval és az anyai nagybátyjával útnak is indult Kínába. Kína egy
ismeretlen ország volt, azt lehetett tudni, hogy van, de senki se tudta, hol.
Akkor Marco Polo útnak indult. Ő se tudta, hol van, de csak ment, ment, és a végén három év
múlva kizárásos alapon megtalálta.
Kínában Kubláj kán vendége volt, aki kinevezte kínai nagykövetnek és kormányzónak, és Marco
Polo ezt 17 évig csinálta.
Mikor visszatért a hazájába, mindenki cikizte, és a háta mögött hazudósnak meg Pinocchiónak
hívták.
Senki se hitte el, hogy Kínában volt, legföljebb hogy Jugoszláviában.
Egy csatában elfogták és börtönbe vetették. A börtönben találkozott egy úgynevezett Rustichello
da Pisával, és mivel analfabéta volt, szóban lediktálta neki az Il Milionét.
A Milionéban az összes kalandját elmeséli, és a csodákat, amiket látott.
Ezekből a csodákból mára csak egy maradt: hogy a kínaiak egymiliárdnál is többen vannak.

Melyik történelmi esemény volt rám a legnagyobb hatással? - 3

A Római Birodalom bukása után Nagy Károly hatalomra lépett, és mindent meghódított, ami
jött.
De mivel nem lehetett jelen egyszerre mindenütt (ezt csak Szent Antal tudja megcsinálni),
felosztotta a területét sok egyenlő részre, és mindegyik fölé rakott egy helyettest, akit vazallusnak
hívtak. A helyettes is kinevezett magának egy helyettest, a vazallus vazallusát, aki ő is kinevezett
egyet, aki pedig a vazallus vazallusának a vazallusa lett. Mint a Matrjóska baba, a legnagyobbtól
megyünk a legkisebb felé.
Ez a társaság cakkumpakk a jobbágyok fölött állt, akik a babák sorában egy bacilusnál is
kisebbek voltak.
A feudalizmusról beszélek.
A vazallus vazallusa élt a várban. A vár egy dombon vagy hegyfokon emelkedett. Ezt egy árok
vette körül krokodilokkal és kajmánokkal.
A várban élt a család, és leginkább táncoltak és ettek. Főleg tyúkot és vaddisznót. Tyúkvadászat
nem volt, de vaddisznóvadászat az volt, bizony ám!
Reggel kivitték a sólymot a kesztyűben, és nekieresztették. Aztán megfújtak egy egyezményes
jelet, mire a vaddisznó elkezdett menekülni. Ha egy jobbágyot rajtakaptak, hogy ő is vadászik,
meglincselték.
A feudalizmusban kézzel ettek.
Zenék már voltak abban az időben is, de egy merő nyökörgés volt az egész.
Egy udvari bolond ha tudott nevettetni, kinevezték, ha viszont csak fárasztani tudott, lefokozták
szolgának.
 A várúrnő a ruhája alatt erényövet hordott, és a kulcslyukon át pisilt.

Pár nap múlva ünnepeljük Szent Ferencet, Olaszország patrónusát. Mit

tudsz erről a szentről?
Szent Ferenc Assisiben született valamivel 1200 után, kereskedő családból. János volt a neve, de
mivel az apja sokat járt Franciaországba, Franciaországból hazatérve egy napon lecserélte a János
nevet Francesra, vagyis Ferencre.
Kérdem én: ha Franciaország helyett Albániába járogat, minek nevezi el a fiát, Al Banónak?
Ferenc eleinte élte világát, mint valami legalizált tékozló fiú. Direkt az apja mondta neki: "Költs
csak, költs, van pénzünk dögivel."
Egy napon azonban, beleunva a sok vásárlásba, Szent Ferenc kiment az erkélyre, és az apja
összes szövetét leszórta a térre. És rögtön nagyobb tömeg csődült össze, mint leárazáskor.
Az apa majd megőrült, rohant le a lépcsőn, hogy összekapkodja a szöveteit, de mialatt ő kettőt-
hármat felvitt, a fia ötöt-hatot dobott vissza.
Szent Ferenc azután lement a térre, és levetkőzött tiszta meztelenre: azt akarta megmutatni, hogy
pénz nélkül is jól el lehet élni.
Az apa fel akarta jelenteni őrültségért. Ilyen buggyant gazdagot még tényleg nem látott az
emberemlékezet. Szent Ferenc odaajándékozta az apja szöveteit a szegényeknek, magára kapott egy
durva zsákvászon zsákot, és elment világgá prédikálni.
Prédikált a madaraknak, a napnak, a növényeknek, a levegőnek, ha egy gyagyással futott össze,
azt is kiprédikálta. Mindenkit fivérének meg nővérének hívott, akkor is, ha állat volt az illető.

Hova utaznék el, ha módomban állna?

Ha módomban állna, csak idő és pénz kérdése az utazás. Ha sok időm és sok pénzem volna,
elmennék New Yorkba, ami Arzanóval pont átellenben van, mint két ellenpórus. Míg Arzanóban a
házak maximum háromemeletesek (vannak persze földhözragadtak is, mint a Califanóéké), a New
York-i házak minimum százemeletesek. A századikon tuti, hogy egy amerikai lakik, az elsőn meg
vagy egy néger vagy egy olasz.
Az arzanói utcák egyszintesek, a New York-i utcák három vagy négyszintesek, mint sok-sok
egymásra rakott híd. Ha egy arzanói utca beszakad, a kocsi belemegy és annak annyi, ha a negyedik
amerikai utca szakad be, a kocsi egyszerűen leszáll a harmadikra, és ott folytatja tovább.
New Yorkban mindenfelé kertek vannak, meg mozi, lokálok és áruházak, de akkorák ám, hogy a
Standa, az Upim meg az Europark együttvéve ott még mindig csak az első emelet.
New Yorkban van Disneyland, ahhoz képest a mi Gardalandünk portásfülke.
Minden pénzemet (dollár), ami volna, szórakozásra és nézelődésre költeném. Elmennék Las
Vegasba, és annyit nyernék, hogy abból hazajönnék Arzanóba, és tetőtől talpig felújítanám.
Ez lenne, ha sok időm és sok pénzem volna. Ha viszont sok időm és kevés pénzem volna,
Albániába mennék. Ott látnivaló nincs, viszont a kevés pénzemből is megvehetném az egész
hóbelevancot, mert Albánia szinte ingyen van.
Ha kevés időm és sok pénzem volna, két-három napra elmennék Eurodisneybe, és egész
életemre kijátszanám magamat. Ha marad pénzem, tiszteletjegybe fektetem, és odaadom a szegény
gyerekeknek.
Végül ha kevés időm és kevés pénzem lenne, elmennék Bitontóba a nagynénémhez.

Mesélek a családomról
A családom négy tagból áll össze: apám, anyám, a húgom és én. Ráadásul még ott a nagypapa,
de ő nem számít, mivelhogy béna.
 Apámat don Gennarónak hívják, és taxis. Egész álló nap dolgozik, és bizonyos éjszakákon
éjszakázik. Éjszakázni nem szeret, mert azt mondja, hogy éjszaka beülnek neki eggyes görények,
akik még a nappaliaknál is büdösebbek (főleg Ponticelliben és Barrában). De hát kénytelen vele,
mert ott a négytagú családja.
Amikor van egy-egy szabad vasárnapja, szeretnénk, ha minket is elvinne egyszer valahová, de ő
hallani sem akar a kocsiról, ezért már megint otthon maradunk.
Anyámat Gaetanának hívják, egy kicsit furcsa név, tudom, attól van, hogy a családjának örökölni
kellett volna egy Gaetano nevű rokontól, de abból se lett semmi. És az anyámon plusz még a neve is
rajt ragadt.
A húgom két évvel fiatalabb nálam, vele ezért nem tárgyalok.
Végül vagyok én, kilenc éves, negyedikes elemista, és nagyon szeretek focizni. Ha megnövök, a
Nápoly kapusa szeretnék lenni, de ha a Nápolynak nem kellek és az Inter vagy a Juve fogna akarni,
inkább kivándorlok.

Meséld el a pompeji kirándulásunkat!

Hogy őszinte legyek (mindig azt tetszik mondani, hogy őszintének kell lenni, most akkor tessék
lenyelni a békát), a pompeji kirándulásunk nagyon egy tré dolog volt. Ne tessék haragudni, de jobb
lett volna, ha el se megyünk.
Már az utazástól tiszta ideg lettem: az iskolától a körgyűrűig dugó; a körgyűrűtől a sztrádáig
dugó; a sztrádától Pompejig dugó.
Megérkezünk Pompejbe, hát minden föl van túrva. Tudom én, hogy azok a túrók az ásatások, de
akkor is csalódtam bennük. Amugy is egy lerobbant faluban élünk, szerettem volna végre valami
épet látni.
Ráadásul Pompejben döglesztőbb a hőség, mint a Szaharában: bemégy az ásatások közé okosan,
kijössz megbuggyanva. El lehet képzelni a Caiazzát, aki eleve bugygyant!

Órán olvastuk A tücsök és a hangya meséjét. Foglald össze és értelmezd

ezt a történetet!
A tücsök egész nyárra szabadságolta magát, mintha Riminiben vagy Rapallóban nyaralna.
Énekelt és táncolt, ami belefért, evett és ivott, mint az álat.
A hangya viszont végigdolgozta a nyarat.
Még abban az augusztusi hőségben is kiment a vikkendi morzsát összegyűjteni. Tudta, hogy
most nehéz, de amikor majd megjön a tél, a fáradozásának meglesz a gyümölcse!
És meg is lett. Megjött a tél, és a tücsöknek nem volt mit enni (mert mezei tücsök volt, ha városi
tücsök lett volna, csak egy ugrás neki az üzletközpont), a hangya meg közben degeszre zabálta
magát.
Akkor bekopogott a hangyához és azt mondta: "Hangya, csont és bőrre soványkodtam, adjál
valami ennivalót." A tücsök tényleg olyan csont és bőr volt, hogy már szinte átlátszott. De a hangya
azt mondta rá: "A nyáron bezzeg élted világodat! Most úgy kell neked!" És hiába reszketett
szegény, mint a horogra akadt halacska, nem sajnálta meg, és elhajtotta.
Ezt a mesét így értelmezem: a tücsök, nem azt mondom, hibázott, mert valamit azért spájzolni
kellett volna; de ha odahaza találkozok ezzel a hangyával, én az apám ortopéd cipőjével fogom
széttaposni!

Órán olvastuk Az aranytojást tojó tyúk meséjét. Foglald össze és

értelmezd ezt a történetet!
Egy illetőnek volt a baromfiudvarban egy furcsa kis tyúkja. Ennek sose sikerült normális
tojásokat tojni, mindig csak arany tojásokat tojott.
 Az embernek ez sehogyan se fért a fejébe. Ugyanis rengeteg tyúkja volt már életében, de azok
nemhogy arany tojást, még csak pepitát se tojtak!
Azt hitte, biztos valami kincs van eldugva az állat hasába.
Akkor ahelyett hogy beérte volna a napi egy arany tojással, úgy döntött, fölnégyeli a tyúkot, és
egyszerre vágja zsebre az egészet.
Fogta megkopozta, aztán felnégyellte. De ahogy kettéhasította a tyúkocskát, látta, hogy csak
normál bél van benne. Kincsnek semmi nyoma. Így aztán az embernek nem maradt se pénz, se
posztó.
Ez a mese nagyon tanulságos. Arra tanít, hogy érjük be az arannyal, és ne nagyon kutakodjunk.

Órán olvastuk A nyúl és a teknősbéka mesét. Foglald össze és értelmezd

ezt a történetet.
Egy napon a nyúllal szembejött a teknősbéka. Hogy jött, az persze túlzás, mert a teknősbéka
sebessége az álló autójét súrolja.
A nyúl cikizni kezdte a teknősbékát. Azt mondta neki: te vagy a világ leglassúbb állata, hozzád
képest a hangya Speedy Gonzales.
A teknősbékának ez rosszulesett. Akkor fogadtak, hogy ki ér oda előbb egy kitűzött célba.
A teknősbéka nagyon jól tudta, hogy a nyúl őt kenterbe veri (mint a Real Madrid a Nocerinát),
de büszkeségből azéris ki akart vele állni.
Az úton a teknősbéka bekapcsolta a turbót és kilőtt, a nyúl viszont olyan biztos volt a
győzelmében, hogy beverte a szunyát.
Azt gondolta a nyúl: nyugodtan alhatok egy félórácskát, akkoris győzök a végén.
De elszámította magát. Az álom jobban elhúzódott, mint tervezte, s amikor felriadt, a teknősbéka
már öszvisz csak egy centire volt a céltól. A nyúl akkor levágott egy bip-bip villámstartot, de hiába,
az az egy centi még egy teknősbékának is nudli, és a nyúl elvesztette a futamot.
Ennek a mesének az az eszmei mondanivalója, hogy ne kiabáljuk el a medve bőrét.

Ilyennek szeretném az iskolát

Nekem igazából eggyáltalán nem hiányozna az iskola. Nem hiszem, hogy bárki is szeretne
iskolába járni, különösen ebbe a mienkbe.
A gyerekek nem szeretnek, mert még javában alszanak, mikor fel kell kelni és ki kell menni az
utcára. Az utcán hideg van, odbent viszont meleg volt. Az osztályban pedig nyugton kell maradni,
felelni kell, és parancsra számolunk, parancsra pisálunk.
A tanítók nem szeretnek, mert még nálunk is messzebb laknak, vonatozni vagy autózni kell, ha
nagy a forgalom, elkésnek,, az osztályokban meg addigra rendesen beáll a zajszint. És vissza kell
jönniük értekezletekre, vezetni kell nekik a személyi kartont és a naplót azért a kevés kis fizetésért.
Az igazgatók meg azért nem szeretnek, mert minden bili az ő fejükre dül ki.
Csak hát iskolába járni muszáj, mert különben mi lesz velünk az életben?
De nem minden iskola egyforma. Az unokatestvérem, aki Pármában, Venetóban lakik, azt
mondja, hogy az övék nem is olyan rossz. Van tornaterem, szekrény, zöld gyep, kajálda...
Nem úgy, mint minálunk, ahol minden tiszta tropa, és az embernek semmi kedve az egészhez.
Az az iskola, amilyent én szeretnék, színes lenne kívülbelül, nagy tantermekkel, nagy
mosdókkal, nagy parkokkal. A tantermeknek háromszor, nem is, ötször akkorának kéne lenni; mint
a mostaniak, hogy ne legyünk így összeszuporítva.
És kirándulni is szeretnék a szabadba, és szeretnék egy számítógéptermet, meg olyan
hivatalsegédeket, akik nem vicsorognak ránk, mint a megveszekedett kutya. Ja, és főleg azt
szeretném, ha a geometriát egyszer s mindenkorra törölnék a tananyagból.
De sajnos tudom, hogy mindez csak álom.
 Sok szó esik a camorráról.
Szerinted mi a camorra?
A camorrával én alul-fölül, elöl-hátul ki vagyok tömve, Luigi a megmondhatója.
Itt Secondiglianóban két családnak van üzlete. És mind a kettő fizeti a védelmi pénzt. Ez a két
család az egyik alattam, a másik fölöttem lakik.
Mellettünk az ember most költözött oda, annak meg ripityomra van törve a lába. Azt a lábat a
camorra törte neki ripityomra.
Velünk szemben pedig meg se merem mondani, hogy ki lakik.
A camorráról összevissza beszélnek, hogy micsoda, pedig pofonegyszerű: egy gonosztevőkből
(tolvajokból, gyilkosokból, linkóciakból) álló társaság, amely a nép nyakán akar élősködni.
Csakhogy: ha gazdag vagy dúsgazdag nép nyakán akarnának élősködni, mint amilyen az
Agnello, azt mondom, jól van, de ezek a szegényekén élősködnek!
A nagybátyám nyitott egy szép üzletet a Duchescában. De még mielőtt kinyitotta, be is zárta,
mert jött a camorra, és tartotta a markát.
Gyerekeket is képesek ölni, nincs ezeknek szívük, és ha az Isteni Színjáték idején élnek, a
Pokolnál is lejjebbre jutnak, az tuti.
Én ezeket mind egy szálig halálra ítélném, majd megtanulnák, mi az élet!

Egy iskolai történet, amelyet el szeretnék mesélni

Az iskolai történet, amelyet el szeretnék mesélni, az a babos tészta volt az igazgató bácsival.
Mikor az unokatestvéremnek elmeséltem, az unokatestvérem azt mondta, ez olyan szép, hogy
nem lehet igaz. De én közvetlen az igazgató bácsi mellett voltam, és szóról szóra láttam az egészet.
Már év eleje óta nagyon be voltak gerjedve az anyák, mert az iskolába mindig vagy késve jött
meg az ebéd, vagy minimum szőrök voltak benne.
Az igazgató bácsi ebédkor már húzott is elfelé, mert tudta a menetrendet.
De egyszer lekéste. Miközben slisszolt kifelé, a Pisciotta mamája (tetszik tudni, aki rezet foltoz),
lestoppolta az asztalok között. Mutatta neki a büdös babos tésztát, és amikor az igazgató bácsi erre
azt mondta, hogy szerinte jó az (mert összejátszik a községi fejesekkel), a Pisciotta mamája "akkor
edd meg te!" felkiáltással a képibe nyomta neki.
Mindenki üvöltött, az elsősök bőgtek, a háromkerekű kis furgon elpucolt. És azzal a nappal
megszűnt nálunk a menza.

Az égboltot szemlélve...
Az égboltot szemlélve legszívesebben felszállnék az égbe. Nem repülőgéppel mondom (még
csak az kéne, mikor a liftben is félek), meghalni sem akarok, mert jól vagyok így élve, ahogy
vagyok, de amikor éjszaka a kis erkélyemről figyelem az eget, és az ég teli van csillaggal, ki se
tudom mondani, mit érzek.
Nekem a nap nem mond se bűt, se bát, úgyszintén a hold se. Ha meglátom őket az égen, úgy
maradok, mint voltam, de a csillagok egész más.
Szeretném elérni vagy órák hosszat csak nézni őket, hogy ők meg közben engem néznek, s
körös-körül minden ragyog.
Tudom, hogy több csillag van az égen, mint amennyi homokszem a földön, szeretnék is ezzel
kapcsolatban valamit mondani, de nem igazán tudom, hogy mit. És mégis el szeretném mondani...

Hogyan viselkedünk az utcán?

Attól függ, hogy melyik utcán. Mert nem mindegyik egyforma.
 Mert kiscsávó egy tiszta arzanói utcán nem fog akarni szemetelni, mert azt gondolja : "Ez az egy
van, ami tiszta, most piszkoljam össze?" Mugnanóban viszont nem, Mugnanóban olyan dzsuvásak
az utcák, hogy még a mikróbák is szégyellnek ott megmaradni; ott ha egyen szemetelsz, észre se
vevődik.
Hivatalosan mindenesetre az utcán:
- nem köpködünk,
- nem taszigáljuk a járókelőket,
- nem hajigálunk köveket a haverokkal,
- nem ugrálunk a villamosra és a buszra,
- nem tépjük le a plakátokat,
- nem firkálunk a falra, hogy W meg hasonlókat,
- ha banánt eszünk, a héját zsebre tesszük,
- satöbbi.
Szóval az utcán úgy kell viselkedni, mint otthon, és különösen Nápolyban, ahol egyes utcák
egyenest a házakba vezetnek.
De ha valakit már tényleg majd szétvet a pisi, jó, lepisálhatja a falat, csak ne túl nagy ívben.

Hogyan viselkedünk az osztályban?

Az osztályban már akkor el kell kezdeni a viselkedést, amikor még be se értünk. Vagyis nem
szabad elkésni. Mert vannak egyesek (tetszik tudni, ki az), akik az osztályban példásan viselkednek,
csakhogy két órával később jönnek be, és ez nem ér! Két óra késéssel nem kunszt viselkedni az
osztályban!
Belépéskor köszönni kéne a tanítónak. Ha a tanító férfi, az a jobbik eset, mert a nőknek nem
tudok köszönni, nem fér ki a számon. Cigerettáznak, fújják a füstöt, nagyképernyősködnek a
keresztbe tett lábukkal meg minden, azt képzelik, ők az Arafat!
Egyes gyerekek alig kezdődik el az óra, előkapnak a pad alól egy bazi nagy kaját, lefogadom,
hogy vagy rántotta vagy paprika van benne, de ilyent nem lehet csinálni, ez napirenden kívüli
paprika, mert azt a tanító bácsi mondja meg, mikor lehet, nem úgy van, hogy mindenki akkor eszik,
amikor rájön!
Én például csak akkor veszem elő, mikor mondani tetszik, de elismerem, hogy néha titokban
bele-belecsípek.
Az osztályban akkor is jól kell viselkedni, mikor a tanító nincs ott. Nem ám, hogy mikor ki
tetszik menni Arutával vagy Amabilével beszélni, idbent meg rögtön kitör a balhé! Röpködnek a
könyvek, röpködnek az ellenőrzők, egyesek kilógnak, egyesek fúvókát sodornak, mindenki Ciróra
mászik emberhegyet csinálni stb.
Ha viszont a tanító bent van, hajjaj! Akkor figyelni kell, követni a magyarázatot, és ha bejön egy
döglégy, nem úgy van ám, hogy az egész osztálynak azt kell hajkurászni!
De a legfontosabb, hogy nyugton kell ülni,, nem szabad a szomszédról lesni, és nem szabad
súgni. Én nem súgtam soha, isten bizony, csak énnekem súgtak.
De ezek közül az osztályban egyet se tartanak be, és megmondjam, miért? Mert túl elnézőnek
tetszik lenni!

Hogyan viselkedünk otthon?

Otthon mindenkinek egyformán derék gyereknek kéne lenni.
Nem számít, hogy az egyik gazdag, a másik nem, az egyik torinói, a másik cataniai, ugyanaz a
nevelés érvényes Olaszországra, ami Nápolyra is.
De ahány ház, annyi szokás, és amilyen a ház, olyan a nevelés.
Például ha valaki egy villában lakik, minden szép: a kert, a kapu, a kandalló, esetleg az uszoda...
És belül még szebb: lemosható fal, terrakotta padló, olajfűtés, nappali - tiszta kék vagy tiszta
rózsaszín. Világos, hogy senkinek se jut eszébe bepiszkolni! Egy gyereknek ez kész királyi palota!
Persze hogy segít az anyjának a házimunkában, nem nyulkál a konektorba, nem focizik a lakásban,
nem lopkod a fiókokból, nem csapkodja az ajtókat és az ablakokat, ha pisilt, lehajtja a tetőt stb.
De aki a materai sziklák között lakik, az talán ugyanígy van vele? Se csengő nincs, se ajtó, se
bejárat, se erkély, se terasz, se ebédlő, még csak homlokzat sincs a materai sziklák között! Világos,
hogy a sziklában csak rossz lehet a magaviselet!
Ennyi erővel lakhatnánk jégkunyhóban is.

Toltál már a nápolyi akváriumban? Ha igen, számolj be a

tapasztalataidról!
A nápolyi akváriumban ne lettem volna? De még menynyire! Apám, ha a tengerre megyünk,
mindig elvisz az akváriumba. Olyan gyakran elvisz, hogy a pénztáros kisasszony már köszön, mert
fejből tud bennünket.
Alighogy belépünk, jobbra kanyarodunk fizetni, aztán lemegyünk egy bizonyos lépcsőn egy
sötét helyre, ami azért nem töksötét, csak annyira, mint a moziban, mikor már megy a film.
A tartályok ki vannak világítva, és néha úgy látszik, mintha némelyikben nem is volna hal, olyan
kicsi és álcázott.
Minden tartálynak megvan a maga fajtája, mert ha összeraknának mondjuk egy polipot egy
murenával, kitörne a harmadik világháború.
A következő halféleségek vannak: tengeri sün, szépia, tintahal, rák, törpecápa, polip, kétkagylós
puhatestűek, tengeri csikló, languszta, tengeri csillag, satöbbi. De mind közül a legrondább az
ördögrája. Az ördögrája egy rémálom, és azt hiszem, ezt tudja is. Különben miért bújna el?
Egy másik szobában (ahová most fölfelé kell fölmenni egy lépcsőn) van egy delfin agyvelővel,
néhány megszületetlen hal meg bizonyos delfinfülek, és ez mind befőttben.
A halak oldalra látnak, mint az egyiptomiak.

Spanyolországgal kapcsolatban beszéltünk a bikaviadalról. Lehet ezt a

látványosságot sportnak nevezni?
Amikor a barbár népekről tanultunk, azt tetszett mondani, hogy a rómaiak idején éltek. De
szerintem megvannak azok még, például a Mongolok, Irak, Irán, Bosznia, satöbbi.
És Spanyolország is barbár egy kicsit. Mert jó, egyrészt sok művészete van festők és írók
formájában, másrészt viszont ott a bikaviadal.
Igaz, a bikaviadalt a rómaiak vezették be, de ha a spanyoloknak nem tetszett, minek kellett
megtartani? Ehelyett tessék, nálunk eltűnt, őnáluk megmaradt.
A bikaviadal engem úgy, de úgy fel tud dühíteni, hogy fognám azt a torreádort és erővel a matrac
téli felére fektetném aludni. A közönséget meg tízszer fölhajtanám térden a Szent Pál lépcsőjén.
Micsoda egy kegyetlen népség ezek a spanyolok! Hát tehet arról az a szegény állat, hogy
bikának született? Spanyolországban még kurvának is jobb születni, mint bikának.
Még a golyóit is levágják, mielőtt beeresztik a küzdőtérre. Majd ha a torreádor golyóit vágnák le,
nem tudom, mit szólna hozzá a felesége!

Mi a véleményed a vadászatról?
A vadászatról ez a véleményem: a másfél millió olasz vadászból (ennyit mondtak be a
tévéhíradóban) másfél millió bűnöző.
Korán reggel azzal ébrednek, hogy már álmukban leadtak egy-két géppuskasorozatot, beöltöznek
Rambónak, és döngetnek az erdőre a dzsippel.
Az erdőn amint egy énekesmadár kitátja a csőrét, már lőnek is, mint az őrült. Ha meglátnak egy
szúnyogot, azt is agyonlövik.
 Nem izgatja őket, hogy egy gyerek az anyja nélkül vagy egy anya a gyereke nélkül megy haza:
elintézik, mint Pascoli apját.
Mikor hazamennek a hullaszállító tarisznyával, a feleség, aki egy cégéres bestia, azt mondja:
"Szervusz, drágám, jól szórakoztál a vadászaton?" Én az ilyennek élő fürjet dugnék a szájába, hogy
csipkedje össze azt a ronda nyelvét!
A vadászokat meg, akik bűnösebbek, mint Néró, mert Néró őrült volt, ők meg nem, Isten fogja
megbüntetni és főleg Szent Ferenc. Mert ha érdemeik ellenére megbocsát nekik, ezek még a galamb
képében röpködő Szentlélekre is ráfogják a puskát!

Értelmezd ezt a kínai közmondást.

"Használd tárgyként a tárgyakat, ne hagyd, hogy a tárgyak
használjanak téged!'
Ez a közmondás azt akarja mondani: ha birtokolsz valamit, azért ne vidd túlzásba.
Mert vegyük például a televíziót. A televízió egy tárgy. De ha folyton csak azt nézzük és abba se
tudjuk hagyni, ő lesz a mi tulajdonosunk, mi meg az ő tárgya. És mellékesen el is hülyülünk.
Ezért kell a tárgyakat tárgyként használni és nem engedni, hogy azok használjanak minket. Jól is
néznénk ki, ha volna egy lovunk, és ő akarna fölülni miránk!

Értelmezd ezt a kínai közmondást:

"Ha ajándékozol valakinek egy halat, csak egy napra lakatod jól azt az
embert; ha megtanítod horgászni, akkor egész életére"
Mondjuk egy nápolyi éhezik. Jön egy kínai, és ajándékoz neki egy halat. Jól van; ha a hal aznapi,
biztosan megjön tőle az étvágya, és egy nem lesz neki elég. Minimum még egyet fog akarni.
Megfordul, és a kínai sehol. Addigra már legkevesebb Taiwanban jár.
Ezért egy szál halat ajándékozni nagy kitolás. De most vegyük, hogy az a kínai megtanítja
horgászni. Azt mondja: "Látod? ez a pecabot, ez a zsinór, ez a kukac", satöbbi. Ha nagyon jó akar
lenni, búvárleckéket is ad.
A nápolyi rögtön kapcsol, és nekiáll pecázni. Így elveri az éhét egész életére, és ahányszor csak
kifog egy ajókát vagy egy tőkehalat, megemlegeti róla azt a kínait.

Magyarázd meg a Tízparancsolat jelentését!

A 10 Parancsolat előtt a zsidó népnek semmiféle írás nem volt a kezében. Azt tudták ők, hogy
vannak parancsok, amiket tiszteletben kell tartani, csak azt nem tudták, melyikeket. Így mindenki
azt tartott tiszteletben, amit akart, és nagyon nehéz volt eldönteni, ki vétkezett és ki nem.
Ezért, hogy egy kis rendet tegyen már, Mózes fölment a Singi hegye, és kérte Istent, hogy írjon
neki 10 Parancsolatot.
Ezt mi mindet fejből tudjuk, az első azt jelenti: kizárólag én vagyok a te Urad Istened, az összes
többi kamu.
A második azt jelenti: ne káromkodj, még akkor se, ha ideges vagy, különben a pokolba küldlek.
A harmadik azt jelenti: járj el misére, akármilyen messzire is van tőletek, és Gellért atya
akármilyen csapnivalóan prédikál.
A negyedik azt jelenti: engedelmeskedj a mamának és a papának.
Az ötödik azt jelenti: ne ölj. (De vannak kivételek: ha kereszteshadjáratra megyünk, jogos
önvédelemből, és a családunk védelmében).
A hatodik azt jelenti: ne disznólkodj idő előtt.
A hetedik azt jelenti: ne lopj (de ezt kevesen tartják be).
 A nyolcadik azt jelenti: ne hazudj, és ne vágass sittre senkit csak mert nem tetszik a képe, vagy
mert lefizettek.
A kilencedik azt jelenti: más feleségét ne kívánjad, ne disznólkodj és ne kukkoljál. (A Floridiana
parkban meg a capodimontei erdőben van két kukkoló. Az a két kukkoló ugyanaz a személy.)
A tizedik parancsolat azt jelenti: ne irigykedj, és ne imádkozz a nagybátyád haláláért, hogy rád
hagyja a bútort meg a tűzhelyt.
Azt az egyet nem értem a 10 Parancsolatból, hogy mikor Mózes lejött a Sinai hegyről, és
odavágta a zsidóknak a táblákat, nem törtek azok ripityára? Akkor viszont honnan tudták meg a
zsidók, hogy most melyik az a 10 Parancsolat?

"Nem igaz, de hiszek benne"- szokták mondani.

Mit gondolsz a babonáról?
Ha valaki elmegy Rómába és megnézi a Colosseumot, ott annyi a macska, hogy abból egy
macskaállatkert is kitelne. Van belőle mindenféle színű, a feketét is beleértve, mégse fél tőlük senki.
De ha valaki előtt az utcán átmegy egy fekete macska, és az illető valaki balesetet csinál, a
macskára keni. Ezt nevezzük babonának: olyan dolgok, amiket az emberek hasraütésszerüen
összevissza kitalálnak. És hogy ezek miatt az emberek miatt hány ártatlan boszorkány lett már
fölakasztva!
Azt is mondják, hogy karácsonyeste nem szűzen születnek a lányok. Ez egy ilyen falvédőszöveg,
a menyasszonyok találták ki.
A pupos ember azt mondják, szerencsét hoz, Casoriában viszont arra használtak egy pupost,
hogy bedugják a bankok alá lopni, mert kicsi volt és törpe. És ő lopott is öt miliárdot, de aztán
letartóztatták a bandával együtt.
A szarvra is azt mondják, szerencsét hoz, de ez meg a trafikosok rizsája. Egy frattai trafikos
marékszám árulja a szarvat meg a hamis amulettet, egy nagy sumák ő is meg az a klotyó nővére is.
Aztán van a 13-dika, ami van akinek szerencsés, van akinek nem, és a 17-dike, ami nagy bajt hoz
és el kell kerülni (de hogy lehetne egy napot csak úgy elkerülni, ha egyszer bele van véve a
naptárba?)
Babonaság bolondság.

Beszélj a rendőr munkájáról!

A rendőr azt nagyon nehéz volna megmondani, hogy az ő munkája nehezebb-e vagy pedig a
bányászoké.
A bányász sose látja a napfényt, élete kockáztatásával görnyed a földbe süllyedve (de Belgium
még mélyebb, mint Olaszország). A rendőr viszont igazhogy fönn van, de még a jobb negyedekben
is vért izzad azzal a sok szemét trógerrel, és nem tudom, néha nem-e vágyik inkább a föld alá.
És ráadásul szegény az útkereszteződésbe cövekelve azzal a fejéhez kötözött sisakkal, a fehér
menyasszonyi kesztyűvel meg a katonacsizmával egész álló nap csak legyez, mint egy szélmalom,
ha esik, ha fúj!
Nekem a rendőrök nagyon szimpatikusak, főleg azok, akik jóságosak a mozgóárusokkal, a
négerekkel és a koldusokkal. De mikor majd leteszem a jogsit, jobban fogom szeretni az irodaiakat,
mint akik az utca közepére állnak.

Szerinted vannak-e a Földön kívül értelmes lények?

Gondolj az UFÓ-kra!
Szerintem igen, vannak lények, de nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagyon értelmesek.
 Vegyük például a marslakókat. Na ha azok normálisak... Ki tudja, mióta (talán évszázadok óta)
csak köröznek, köröznek a Föld körül leszállás nélkül. Mi egyszer kerültük meg a Holdat, aztán már
szálltunk is lefelé.
De én nem úgy képzelem, hogy a marslakók mind zöldek, két fejjel és három szemmel. Nekem
elég az állatkertig elmenni, hogy megértsem, milyenek lehetnek. Az állatkertben rengetegféle állat
van: van az oroszlán, a kígyó, a pille. És mi közös van egy pillében meg egy oroszlánban? Semmi.
És így lehet ez miköztünk is. Felőlem egy marslakó hasonlíthat akár egy meduzához vagy egy
tüskésdisznóhoz vagy egyenest a karácsonyi pulykához is. Csak a végín nehogy ő egyen meg
minket!

Írd le Pulcinella jelmezét!

Én egyszer Pulcinellának öltöztem. Farsangkor volt, egy barátoméknál. Ott voltak minden
barátaim. Az egyik Tarzannak öltözött be, a másik Szandokánnak vagy Zorrónak vagy három
testőrnek vagy Pókmennek satöibbi. Meg se ismertük egymást azokban a jelmezekben. Akkor a
felismeréshez azt mondttuk egymásnak: "Hát te ki a franc vagy?" És mindjár tudtuk, ki az.

Tartalom

Elöljáróban
Új dolgozatok
Mit látok az erkélyemről?
Írj le egy állatkertben megfigyelt állatot!
Voltál már cirkuszban? Ha igen, írd le az élményeidet!
Néhány osztálytársam.
Bemutatom a nagyszüleimet
Hogy töltöm az estéimet otthon
Kedvenc televíziós személyiségem vagy műsorom
Vásárlókörúton..
Közeleg a tanév vége - számvetés, észrevételek
Beszélj az őszről!
Beszélj a télről!
Beszélj a tavaszról
Beszélj a nyárról!
Melyik történelmi esemény volt rám a legnagyobb hatással? – 1
Melyik történelmi esemény volt rám a legnagyobb hatással? – 2
Melyik történelmi esemény volt rám a legnagyobb hatással? – 3
Pár nap múlva ünnepeljük Szent Ferencet, Olaszország patrónusát. Mit tudsz erről a szentről?
Hova utaznék el, ha módomban állna?
Mesélek a családomról
Meséld el a pompeji kirándulásunkat!
Órán olvastuk A tücsök és a hangya meséjét. Foglald össze és értelmezd ezt a történetet!
Órán olvastuk Az aranytojást tojó tyúk meséjét. Foglald össze és értelmezd ezt a történetet!
Órán olvastuk A nyúl és a teknősbéka meséjét. Foglald össze és értelmezd ezt a történetet!
Ilyennek szeretném az iskolát
Sok szó esik a camorráról. Szerinted mi a camorra?
Egy iskolai történet, amelyet el szeretnék mesélni
 Az égboltot szemlélve.
Hogyan viselkedünk az utcán?
Hogyan viselkedünk az osztályban?
Hogyan viselkedünk otthon?
Voltál már a nápolyi akváriumban? Ha igen, számolj be a tapasztalataidról!
Spanyolországgal kapcsolatban beszéltünk a bikaviadálról. Lehet ezt a látványosságot sportnak
nevezni?
Mi a véleményed a vadászatról?
Értelmezd ezt a kínai közmondást: "Használd tárgyként a tárgyakat, ne hagyd, hogy a tárgyak
használjanak téged!"
Értelmezd ezt a kínai közmondást: "Ha ajándékozol valakinek egy halat, csak egy napra lakatod
jól azt az embert; ha megtanítod horgászni, akkor egész életére"
Magyarázd meg a Tízparancsolat jelentését!
"Nem igaz, de hiszek benne" - szokták mondani. Mit gondolsz a babonáról?
Beszélj a rendőr munkájáról!
Szerinted vannak-e a Földön kívül értelmes lények? Gondolj az UFÓ-kra
Írd le Pulcinella jelmezét!

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Osztovits Levente
A tördelés a Kopf Bt. munkája
Nyomtatta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető Dr. Hall Géza vezérigazgató
Munkaszám 99-0427
Készült Dabason, 1999-ben
Szerkesztette Lator László
Felelős szerkesztő Barkóczi András

Műszaki szerkesztő Kállay Judit

Műszaki vezető Névery Tibor
Készült 10, 25 (Al5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 6304 4
Marcello D'Orta: A lestrapált tanító

Marcello D'Orta tanító úr tanítványainak

mindenről van mondanivalójuk – és
mindenről valami más. Ezek a gyerekek
folyton félreértik a felnőtteket, másképp
látják a világot, mint a nagyok. Kancsalul,
élesen. Még nem tudják pontosan, mit illik
őszről, tavaszról, Szent Ferencről, a
rendőrről vagy az aranytojást tojó tyúkról
mondani. Mindig elszólják magukat,
kifecsegnek valamit, amit nem volna
szabad. És persze elragadóan rosszul
írnak, minden szó gellert kap, minden
mondat kificamodik a kezükben. Ezért
szerettük meg őket, de nemcsak ez
bennük a jó...
Ebben a – sorrendben negyedik –
könyvében Marcello D'Orta a kisiskolások
újabb dolgozatai mellé a sajátját is megírja.
Kesernyésen fatalista humorral elbeszéli,
hogy lett belőle tanító, hogy lép be egy
ismeretlen, ellenséges, zabolátlan világba,
a nápolyi csibészek közé. Egy vad csorda
ugrál, kavarog, ordítozik körülötte.
Fütyülnek rangra, tekintélyre, kiröhögik az
oktatójukat. Míg az ki nem találja, mit kell
csinálni: képletesen és valóságosan
leszáll a katedráról, átáll a gyerekekhez,
megszegi a tanügyi szabályzatot. De
megnyeri a neveletlen kölyköket. Nemcsak
a fejüket, az értelmüket – a ragaszkodásukat is.