A. Zs.

Kerényi

Harry Potter
és az
Északi Torony titka
 A születésnap

Harry közönséges fiúnak látszik, de mégis olyan

képességekkel rendelkezik, amivel nem sokan
dicsekedhetnek. De „otthonában”, Dursley-éknél nem
beszél, nem beszélhet varázslatos hajlamáról. Pedig
lenne mit mesélnie, de Petunia néni, Vernon bácsi és
unokaöccse, a kövér, malacszemű, göndör hajú Dudley
inkább a vesztének örülnének, mintsem hőstetteit
hallgatnák.
Így hát Harry nem is próbálkozott, mert tudta, ha
varázsol, visszamehet a lépcső alatti gardróbba, sőt még
a Roxfortból is kicsapják. Inkább összeszorította a fogát,
ha a szüleiről esett szó, hisz Dursley-ék már kiskorában is
azt állították, hogy Harry a homlokán lévő villám alakú
sebhelyet egy autóbalesetben szerezte, amelyben a
szülei meghaltak. Pedig ez nagy hazugság, s az
igazságra csak öt évvel ezelőtt derült fény, amikor
Hagridtól, a Roxfort vadőrétől Harry megtudta, hogy
felvételt nyert a varázslóképző iskolába. S arra is akkor
döbbent rá, hogy Voldemort nagyúr ölte meg a szüleit,
akik az ő életéért áldozták fel magukat. Ezután a sötét
oldal nagyura őt is célba vette, de az átok, amivel annyi
ember életét oltották már ki, visszaszállt a varázslóra, s
az majdnem elvesztette az életét. De végülis csak a testét
vesztette el, a lelke megmaradt, s csakis arra várt, hogy a
halálfalók visszatérjenek hozzá, és újra megerősödjön. Ez
történt az előző tanévben, ám ami nem sikerült neki
tizenöt évvel ezelőtt, az tavaly sem jött össze, így Harry
életben maradt, Voldemort azonban erősebb lett, mint
valaha…
Most Harry az ágyán feküdt, s a kalitkában pihenő
Hedviget bámultaábrándozva. Talán arra várt, hogy
egyszercsak elmegy, s négy levéllel tér vissza, amit
barátaitól, Hermionétól és Rontól, keresztapjától, Sirius
Blacktől és a Roxfort igazgatójától, Dumbledore-tól kap.
De a nagy hóbagoly meg se moccant, s az ablakon se
kopogtatott Pulipinty, Ronald Weasley pici baglya. Így
Harry csak feküdt, s bámult a nagy semmibe, majd
egyszercsak elnyomta az álom.
Következő reggel Harry kócos lobonccal elindult lefelé a
lépcsőn, majd a konyha felé vette az irányt. Hústorony
méretű unokaöccse már ott ült, a tévét nézte, már vagy a
hatodik szendvicse végét tömte a szájába, s ügyet sem
vetett a belépő Harryre. Vernon bácsi mondott a bajsza
alatt egy inkább morgásra hasonlító „jó reggelt”-et,
Petunia néni pedig elhúzta a száját. Harry egy pillantást
vetett a televízió képernyőjére (amiben éppen a
Superman ment), majd leült unokaöccse és nagybátyja
közé, s nekilátott saját teljes napi ételporciójának, ami egy
szelet vajas kenyérből és egy kis pohár teából állt. Dudley
már rég felhagyott a fogyókúrával, s mindent, amit a
hűtőszekrényben talált, megevett, és már Petunia néni
sem erőltette a diétát az ő édes Dudli-mudlijának.
A reggeli után Harry elindult a szobájába, s üres kalitkát
talált az íróasztalán. Hedvig vagy vadászni ment, vagy
egy küldetést hajt végre. Harry reménykedett, hogy
baglya levélért indult, és nem három egérrel a csőrében
tér majd vissza. Leült az ágyára, s gondolkodott, hogy
barátai mit csinálhatnak most. Egyszercsak eszébe jutott,
hogy a McGalagony professzor által feladott
házidolgozatot, amit a híres varázslók legjobb
átváltoztatófőzeteiről kell írni, még nem csinálta meg. Így
leült asztalához, és lapozgatni kezdte a Bűbájos bájitalok
– bájos főzeteket, s belemerült a munkába. Mikor úgy
érezte, hogy készen van a dolgozattal, összecsavarta a
pergament, s épp elrakni készült a meglazult padlódeszka
alá, amikor kopogtattak az ablakon.
Odaszaladt és csodálkozva látta, hogy egy csomó
bagoly röppent be a szobájába. A legkisebbet
megismerte, Pulipinty volt az, Ron apró állata, egy
rozsdabarna példányt is látott már a Roxfort
bagolyházában, és ott volt Hedvig is a madarak között
egy borítékkal a lábán. A másik két baglyot Harry nem
ismerte. Miután minden levelet és csomagot levett a
jövevények lábáról, azok a szoba különböző pontjaira
telepedtek, és úgy néztek Harryre, mintha még nem láttak
volna emberi lényt.
Harry végignézett a baglyokon, majd a levelekre
pillantott.
– Válaszra vártok? – kérdezte Harry a látogatókat
fürkészve. A válasz szóra huhogás töltötte be az eddig
csendes szobát. Harry Hedvig kalitkájából kivett egy
maroknyi eledelt.
– Egyetek – mondta Harry –, biztos fáradtak vagytok!
Miután ellátta a baglyokat, nekilátott kibontani a
leveleket, csomagokat. Hedvig egy kusza betűkkel
címzett borítékot hozott, amit Hagrid, az iskola vadőre
küldött. Harry kibontotta s olvasni kezdte.

Kedves Harry!

Boldog 15. születésnapot kívánok!

Szeptemberben találkozunk.

Üdv.: Hagrid
 Harry most döbbent csak rá, hogy már csak öt óra, és
tizenöt éves lesz. Gyorsan kibontotta Ron levelét is.

Szia, Harry!

Nagyon boldog szülinapot kívánunk neked! Csomagot

nem mertem Pulira bízni, ezért, majd ha jössz, megkapod
az ajándékodat. Anyu mellékelt kártyáját add át Dursley-
éknek. Ezen van, hogy mikor megyünk érted.

Harry elővette a borítékból a kártyát. Ez állt rajta:

Kedves Dursley úr, Dursley asszony és Dudley!

Amikor megkapják ezt a levelet, augusztus elseje lesz. Mi

harmadikán megyünk oda Harryért.

Köszönöm: Molly Weasley

Ismét Ron levelét vette a kezébe Harry.

Nagyon hiányzol. Hermione augusztus 28-án jön ide, és

együtt megyünk az Abszol útra.
Tarts ki még egy kicsit!

Üdv.: Ron, Fred, George, Percy, Ginny, Bill, Charlie,

Arthur Weasley és Molly Weasley
Harry repesett az örömtől, hogy már csak két napot kell
nagybátyja, nagynénje és unokaöccse mellett töltenie.
Legszívesebben azonnal lerohant volna a kártyával
Vernon bácsihoz, de előbb meg akarta nézni a többi
levelet is. Egy különösen nagy bagoly egy csomagot
hozott, méghozzá Hermione Grangertől. Harry arra
számított, hogy könyvet kap Hermione-tól. Nem is
tévedett. Egy karcsú, bőrkötéses, aranyfeliratos könyv
csúszott ki a csomagból és egy levél. Azt nézte meg
először.

Boldog születésnapot, Harry!

Te is jössz Ronékhoz?
Ha nem, akkor a Roxfort Expresszen találkozunk!
További jó szünidőt: Hermione Granger

Ui.: Most Bulgáriából írok. Majd mesélek!

Harry a könyvre nézett, majd megfogta, és a címét

hangosan felolvasta: – A világ leghíresebb fogói.
Ez volt a címe.
– Soha nem gondoltam volna, Hermione! – kiáltotta
örömében Harry.
Óvatosan letette a könyvet. Most a vörhenyes tollú
bagoly következett. Egy roxforti pecséttel ellátott borítékot
hozott. Az utolsó levelet egy ismeretlen bagolytól vette el
Harry. Ez keresztapjától, Sirius Blacktől érkezett. A fiú
sietősen kinyitotta a borítékot.

Boldog szülinapot, Harry!

Egyelőre jól vagyok. Remélem, veled is jól bánnak.

Csikócsőr egy kicsit megfázott. Ha találkozol a vadőr
barátoddal, kérdezd meg, hogy kell ápolni!

Szia: Szipák

A baglyok mocorogni kezdtek. Harry észrevette, hogy

időközben besötétedett. Kiengedte az ablakon a roxforti
baglyot és azt, amit Hermione küldött, a másik hármat
betette Hedvig mellé a kalitkába, és lefeküdt.
 Irány az Odú

Harry még órákig álmatlanul forgolódott az ágyában, mire

végre elaludt. Reggel korán felkelt, s gyorsan kibontotta a
roxforti levelet. Ez állt benne:

Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Kedves Harry Potter!

A tanév szeptember elsején kezdődik. A Roxfort Expressz

a King’s Cross Pályaudvar kilenc és háromnegyedik
vágányáról indul augusztus 31-én 11 órakor.
Szeretettel várjuk!

McGalagony professzor

A professzorasszony neve láttán Harrynek eszébe jutott a

házidolgozat. Elővette, és újra átolvasta hibák után
kutatva, de szerény véleménye szerint nem volt benne
egy sem. Kiszedte a borítékból a tankönyvek listáját is, és
olvasni kezdte.
Az ötödéves diákok tankönyvei és egyéb tanfelszerelései:
Vablatsky, Cassandra: A jövő zenéje II.
Dabrak, Miranda: Varázslástan alapfokon V.
Bircsók, Bathilda: A mágia története II.
Ripsropsky, Emeric: Átváltoztatásról haladóknak
Spora, Phyllida: Bűbájos bájitalok – bájos főzetek
Lupin, Remus: Sötét varázsok, átkok abc-je

Harry itt megállt az olvasásban. Remus Lupinhez jó és

rossz emlékek is kötötték. De az igaz, hogy az eddigi
sötét varázslatok kivédése tanárok közül kimagaslott
teljesítményével. Harry elgondolkodott, hogy vajon ki
tanítja majd az idén a sötét varázslatok kivédését. Tovább
olvasta a listát.

Vandorevsky, Lenda: Szörnyű legendák –

legendás szörnyek.

Valamint töltsék fel bájitalos üvegcséiket, és kérjük,

vegyenek egy új ón-üstöt (a biztonságosból).

További jó szünidőt!
Albus Dumbledore, igazgató
Harry elnevette magát. Eszébe jutott Ron bátyja, Percy,
aki tavaly egész nyáron az üstjeivel volt elfoglalva, s ezért
nem jött ki velük a Roxfort Expresszhez.
– Elérte, amit akart – kacagta Harry –, majd meglátjuk az
Odúban; a képére lesz írva!
Ekkor jutott csak eszébe a kártya, amin az állt: „Amikor
megkapják ezt a levelet, augusztus elseje lesz…” Harry
fogta a kártyát és gyorsan kijavította másodikára a
dátumot, majd leszaladt a konyhába.

– Jaj, Dudley, drágám, kérsz még egy zsemlét? –

kérdezte Petunia néni, amikor Harry belépett a konyhába.
Nagynénje tekintetével követte a fiú lépteit. Harry Vernon
bácsi mellé lépett és orra alá dugta a kártyát. Nagybátyja
egy cseppnyi érdeklődést sem mutatva ette tovább a
rántottát.
– Ezt Weasley-ék küldik – próbálkozott Harry. – Holnap
jönnek értem.
– Micsoda!? – ugrott fel az asztaltól Vernon bácsi. – Már
megint idejönnek?
Harry nem szólt semmit.
-- Idefigyelj! Én nem akarok velük találkozni – folytatta Mr
Dursley nyálesővel adva nyomatékot szavainak.
– Majd én fogadom őket, és nem lesz semmi baj – szólt
félénken Harry.
– Szó sincs róla. Azonnal mondd le ezt a találkát!
Értetted?
– Már nem ér oda egy bagoly – kísérelt meg újabb
támadást Harry.
Vernon bácsi képe időközben lila színt öltött, ajkai pedig
kísértetiesen hasonlítani kezdtek McGalagony
professzoréra, amikor azok pengevékonyra húzódtak a
dühtől.
– Hát jó. Legyen – szólalt meg végül Mr Dursley. – De mi
nem leszünk itt.
Harry hátat fordított és felment a szobájába. Nagyon
éhes volt ugyan, mert elfelejtett reggelizni, de nagy kő
esett le a szívéről, hogy Vernon bácsi beleegyezett
kérésébe. Sőt, még el is mennek. Ennél jobb nem is
lehetne.
Harry elővett egy pergament és egy sastollpennát, és
írni kezdte a válaszleveleket. Először Siriusnak írt.

Kedves Szipák!

Én jól vagyok, holnap jönnek értem Ronék, és elvisznek

magukkal. Még mindig Roxmortsban vagy? Hagridnak is
 írok, és megkérem, hogy írja meg nekem a hipogriffek
gyógyítását. Majd elküldöm.
Úgy szeretnélek látni! Majd a tanév folyamán
meglátogatunk.

Üdv.: Harry

Összecsavarta a pergament, és rátette az ismeretlen

bagoly lábára, majd kiengedte az ablakon. Harry még
sokáig nézett a madár után, aztán visszament asztalához
és újra tollat ragadott.

Kedves Hagrid!

Lenne egy kérésem. Írd meg nekem a hipogriff-nátha

gyógymódját!
Majd találkozunk! Ronékhoz írj, mert náluk leszek.

Szia: Harry

A fiú a kalitkára nézett, amiben Hedvig mellett ott

kuksolt Pulipinty is.
– Már nem küldöm el – motyogta magában –, majd ha
jönnek, elviszik. Hagrid levelét Hedvig lábára kötötte. A
madár megcsípkedte Harry kezét, majd barátságosan
huhogott egyet.
– Ne ide gyere vissza, hanem Ronékhoz! – szólt halkan
Harry baglyát simogatva. – Jó utat – mondta, és
kiengedte Hedviget az ablakon.

Másnap reggel Harry összepakolta ingóságait, és betette

őket utazóládájába.
– Azt nem is írták, hánykor jönnek – motyogta álmosan.
Felöltözött, majd lement reggelizni.
– Khm. Mi elmegyünk, és holnap nem akarunk itt találni –
mondta ünnepélyes hangon Vernon bácsi.
Harry bólintott. Kinyílt az ajtó, majd becsukódott.
Az övé, Harryé lett a Privet Drive 4. számú ház.
Lecipelte a ládáját és a kalitkát a lépcsőn, most csak
Pulipinty kuksolt benne, letette a lépcső mellé és leült a
földre.
Várt.
Hogy mit? Azt nem tudta pontosan. Hogy hopp-porral
érkeznek vagy autóval, esetleg zsupszkulccsal? De lehet,
hogy csak valamelyik szülő hoppanál a szobába…
Harry csak várt és várt, amikor egyszerre suhogást
hallott. Kinézett az ablakon, de nem látott semmit. Ekkor
kopogtak az ajtón. Harry kinyitotta az ajtót, de megint nem
látott semmit.
– Itt vagyok, vigyázz az útból! – szólt egy hang.
– Ki vagy? – kérdezte félénken Harry.
– Én vagyok, Fred – szólt a hang, majd egyszercsak
megjelent a szoba közepén a Weasley-fiú. – Szia, hogy
vagy?
Harry csak tátogni tudott.
– Te? Itt? – próbálkozott.
– Seprűvel jöttem, és apa megtanította az eltüntető
varázsigét!
Harrynek a seprűről eszébe jutott a kviddics.
– Wood már tavaly végzett. Mi lesz most a kviddics-
csapattal? – kérdezte.
– Majd megbeszéljük – szólt Fred. – Most gyere, ülj fel a
seprűdre, és fogd meg a ládádat!
Fred felemelte a varázspálcáját és kimondta a varázsigét:
– Levegprigus!
Harry hirtelen úgy érezte, mintha kikapták volna ládáját
a kezéből, és mintha a súlyát is ellopták volna.
Felszálltak.
– Ezért eltiltanak a varázslástól! – bukott ki egy kis idő
múltán Harryből a szó.
– Nyugi, megbeszéltem Dumbledore-ral.
Harry ettől egy kicsit megnyugodott.
– Mindjárt otthon vagyunk – mondta Fred a talajt
fürkészve –, ott az Odú!
 A legszebb ajándék

Landoltak. Fred ismét mormolt valamit: – Silardlosa.

Harry bánta, hogy Fred máris visszaváltoztatta. Így
ismét nehéznek tűnt ő maga és a ládája is. De örült, hogy
megint az Odúban lehet. Belépett az ajtón. Mrs Weasley
megpróbált a nyakába ugrani, de Harry szerencsésen
elugrott a közeledő nő elől. Mr Weasley kezet rázott vele.
– Hát Bill és Charlie hol van? – nézett körül Harry.
– Egy kis dolguk van, de holnapután már itthon lesznek.
Harry tekintete az asztalnál ülő Percyre vándorolt.
Eszébe jutottak az üstök, és nevetését visszatartva
odalépett hozzá.
– Hogy vagy? – kérdezte ünnepélyes hangon.
Az egész család feléjük fordult, és mindenki nevetéssel
küszködött. Harry folytatta: – Hallottam, sikerrel járt az
üstös akciód.
Ez már sok volt Weasleyéknek. Mindenkiből kirobbant a
jóízű kacagás. Harry megfordult, elmosolyodott, leintette a
társaságot és tovább beszélt: – Gondolom, Dumbledore is
nagyon örült az új és biztonságos üstöknek.
– Persze, ne is kételkedj benne! – válaszolt Percy.
– Gratulálok, és egyben szeretném, ha tudnád, hogy én
és az összes roxfortos diák ezeket fogja használni –
mondta Harry, és elővette zsebéből a felszerelési listát. –
Még egyszer gratulálok.
Kezet fogtak, aztán Harry is elnevette magát és Ronhoz
lépett.
– Gondoltam, hogy büszke lesz az üstjeire – mondta
Harry nevetve.
– Láttad volna, amikor megkapta Dumbledore levelét! –
szólt Ron.
– Elég legyen, gyerekek! – kiáltotta Mrs Weasley. – Irány
a konyha!

– Gyere a szobámba – mondta Harrynek Ron, amikor

végeztek az ebéddel. – Odaadom az ajándékodat.
– Én meg Pulit adom vissza neked – szólt Harry a kalitka
felé nyúlva.
Felrohantak a lépcsőn.
– Te maradj itt! – mondta Ron az ajtó elé érve. – Kihozom
az ajándékodat.
– Jó, várok.
Ron egy csomaggal tért vissza. – Tessék, ez a tiéd – adta
át barátjának.
 Harry kibontotta, és elállt a lélegzete a meglepetéstől.
– Ez mind az enyém? – kérdezte csodálkozva, ugyanis a
csomag tartalma egy A kviddics évszázadai című könyv,
egy fotóalbum a kviddicsvilágkupa-döntőn készült
képekből és egy Ron által írt füzet volt. Ennek örült Harry
a legjobban, mert az elején ez állt:

A legjobb bukások, műbukások (fogóknak)

Harry legszívesebben követte volna Mrs Weasley

példáját és Ron nyakába ugrott volna, de úgy gondolta,
barátja ennek nem örülne nagyon, tehát átölelte Ront és
megköszönte az ajándékot.
– Képzeld, én meg kaptam egy saját seprűt! – mondta
Ron büszkén. – George vette nekem. Valahonnan volt rá
pénze.
Harry sejtette, hogy barátjának az ő pénzéből van új
seprűje, amit a Trimágus Tusán nyert. De nagyon örült a
hírnek. Már akkor, amikor az ikrek kezébe nyomta a
bukszát, tudta, hogy a legjobb helyre került a pénz, az
ezer galleon, de arról álmodni sem mert, hogy így egy
seprűvel ajándékozza meg barátját.
– És milyen márkájú?
Ron csillogó szemmel mutatta meg Harrynek az aranyló
feliratot a seprű nyelén. Egy Nimbusz 2001 volt.
– Olyan, mint Malfoyé – mondta Ron.
– Menjetek lefeküdni! – kiabálta lentről Mrs Weasley.
– Már ennyi az idő? Te jó ég! – nézett az órájára Ron.
Lefeküdtek, és Harry még álmában is a fogóknak írt
füzetet lapozgatta. Ilyen boldog születésnapja még soha
nem volt.

– Hahó, fiúk! – szólt be az ajtón egy vékony hang. –

Ébresztő!
A hang tulajdonosa Ginny Weasley volt, Ron húga, aki
most már a negyedik Roxfortban töltendő évére készült.
Nem titkolta érzelmeit Harry iránt. Már amikor elsős volt,
akkor is, valahányszor csak Harryre nézett, fülig elpirult,
és akkor olyan volt, mintha égne a feje.
– Mi van, Ginny? – kérdezte Ron félálomban.
– Reggelizni kell menni.
– Jó, jó, megyünk – mondta Harry.
A reggeli hosszabbra nyúlt a vártnál. Mr Weasley
kikérdezte Harryt a porszívó és a magnó rejtélyeiről, Mrs
Weasley azzal traktálta, hogy keveset eszik és túl sovány,
ezért háromszor annyi ételt rakott a tányérjára, mint
Ronéra.
– Mi felmegyünk – szólalt meg végül Ron. – További jó
étvágyat.
Harry az órájára nézett, ami ½ 11-et mutatott,
elmosolyodott, majd Ron nyomában felszaladt a lépcsőn.

Teltek a napok, s eljött augusztus 28-dika, amikoris

megérkezett Hermione. Dél körül jött, így az ebédet már
együtt költötték el. Mrs Weasley pazar lakomát készített.
Amikor a levesestál kiürült, Harry megszólalt: – Mesélj!
Milyen volt Bulgáriában?
És Hermione mesélt és mesélt.
– …és láttam emléktáblát a varázslótalálkozóról is. 1758-
ban volt ott a kongresszus…
Harry nagy figyelemmel hallgatta a beszámolót, Ront
viszont nem nagyon izgatta a helytörténeti múzeum
leírása. Annál inkább figyelte az ablakon kopogtató
kacsasültet.
-- Anya! – szólalt meg izgatottan. – Az ott mi?
– Ó, már itt is van! Étteremből rendeltem. – Mrs Weasley
kinyitotta az ablakot, amin berepült a ropogósra sült,
aranyló kacsa. – Egyetek! – adta ki a parancsot,
miközben feldarabolta a szárnyast.
Ron áhítattal nézte a madarat, s mikor a tányérjára került
egy darab, szinte rávetette magát, s egy-két
szempillantás alatt befalta porcióját.
– ’Ermione, Krum ott vót? – kérdezte második adagjával
viaskodva.
A lány elpirult és kezdett hasonlítani Ginnyre.
– Igen, ő küldött meghívót nekem – válaszolta halkan.
– És, romantikus a srác? – kérdezett újra Ron, most már
győztesen a hússal vívott küzdelemben.
Hermione-nál betelt a pohár. Elfordult a fiútól és
farkasszemet nézett a maga kacsasültjével.
– Csak érdeklődtem – vont vállat Ron, és lelkiekben
visszatért ebédjéhez.

A délután azzal telt, hogy Hermione folytatta

élménybeszámolóját. Ron akármit kérdezett, a lány csak
fél szemmel sandított rá és úgy válaszolt. Neheztelt a
fiúra.
Hét óra tájt kinyílt Ron szobájának az ajtaja, és belépett
rajta Ginny Weasley.
– Anya azt üzeni, hogy gyertek vacsorázni – majd
megfordult és kivonult a szobából.
– Gyertek – mondta Harry.
A lépcsőn lefelé menet félig nevetve, félig keserűen
megszólalt Ron: – Anyára akar hasonlítani.
– Ginny? – kérdezte Hermione.
– Igen ő. Mér’, nem?
Leültek az asztalhoz, és Harry odasúgta Hermione-nak:
– Legyél elnézőbb egy kicsit Ronnal.
– Miért legyek? Talán valami baja van?
– Nem…
Harry inkább hozzálátott az evéshez.

Lefeküdni készülődött Harry és Ron, amikor kopogtak a

szoba ajtaján. Fred és George lépett be, és az ágy
szélére telepedett.
– Csak azt akarjuk kérdezni… – kezdte Fred.
– …hogy jónak tartjátok-e az ötletünket? – folytatta
George.
– Milyen ötletet? – kérdezte Harry.
A két fiú egymásra nézett, majd elnevették magukat.
– A Varázsvicc Vállalattal kapcsolatos – mondták
kórusban.
– Beszélni fogunk Zonkóval és megkérjük, hogy a jövő
tanévtől hadd áruljunk nála – mondta George.
– Már megint van új találmányotok? – kérdezte nevetve
Ron.
– Van bizony – mondta George.
– Nem is egy – folytatta Fred. – Holnap gyertek be
valamikor hozzánk, és akkor megnézhetitek a készletet.
– Hát akkor, sziasztok holnapig – búcsúztak el az ikrek,
és visszamentek a szobájukba.
Harry és Ron még sokáig találgatták, hogy miket
süthettek ki a fiúk. Nevetgéltek, viccelődtek, majd
egyszercsak elaludtak.
 Újra az Abszol úton

Másnap reggeli után Ron és Harry az ikrek szobája felé

vették az irányt. Bekopogtak.
– Gyertek beljebb! – szólt ki két hang kórusban.
Kinyílt az ajtó, és Harryék beléptek a szobába. Az tele volt
petárdákkal, Fillibuster-csillagszórókkal, nyelvnyújtó
nyalánksággal és még egy csomó hasonló, különös
dologgal.
– Üljetek le – mondta Fred.
– Mik azok az új találmányok? – kérdezte izgatottan Ron.
– Először is itt van a lábszőrsűrűsítő limonádé. Ennek
hatására az adott személy alsó végtagjai olyanok lesznek,
mint rokonainké, a majmoké. A hatása tíz percig tart –
mondta George.
– Tök jó! – ámuldozott Ron.
– Aztán itt van még a pattogóparadicsom is.
– Ez mire jó? – kérdezte Harry.
– Ez egy megbűvölt paradicsom, amit ha kézbe vesz az
ember, azzal együtt elkezd pattogni fel-le. Egyre
nagyobbakat ugrik, és addig ugrál, amíg el nem éri az
adott helyiség plafonját. Ott egy darabig lebeg, majd
leesik – mondta Fred.
– Ez még jobb! – kiáltotta Ron. – Mi van még?
– Vannak az ételeken, italokon kívül „hasznos” tárgyak is.
Például itt van a varázscipő, ami három dolgot csinál.
Egy: csámpázik, kettő: a jobb és a bal más irányba akar
menni, spárgába kényszerítve gazdáját, három: állandóan
kiköti magát – folytatta a felsorolást George.
– Ezt Malfoynak kell adni ajándékba! – kiáltotta nevetve
Harry.
– Van még valami hasonlóan hatásos játékszer? –
kérdezte Ron.
Fred már nyitotta a száját a válaszra, amikor betoppant
Mrs Weasley: – Készüljetek! Indulunk az Abszol útra!

– Hopp-porral megyünk – mondta Mrs Weasley, aztán

mindenki vett egy csipetnyit a porból.
Először Fred és George, azután Ginny és Hermione
léptek be a tűzbe. Utána Harry és Ron következett.
Kórusban kimondták az úticélt, és forogni kezdett velük a
világ. Amikor mindenki megérkezett az Abszol útra,
először a Gringottsba mentek, majd a Czikornyai és
Patzába a tankönyvekért, aztán vásároltak mindenkinek
Percy üstjeiből, végül a bájital-hozzávalókat, a pennákat
és a tintát vették meg.
– Készen is vagyunk – szólt Mrs Weasley.
– Mami, hadd menjünk el még egy kicsit nézelődni –
mondta Fred.
– No, jó. Mindenki elmehet ¾ órára. A Foltozott Üstben
találkozunk.
Fred és George elviharzott. A legnagyobb valószínűség
szerint a Hunczut és Zsupszba mentek. Harry, Ron és
Hermione elindultak az Abszol úton. Hermione bement
nézelődni az Uklopsz Bagolyházba, Ron és Harry pedig a
Kviddics a Javából bolthoz ment. Sokáig álltak a kirakat
előtt, és egy Chudley Csúzlik szerelést nézegettek.
– Na, mi van, „Vízlipatkány”? Fáj a fogad egy méregdrága
seprűre? Most kunyerálsz Pottertől? – csattant fel egy
éles, gúnyos hang Harryék háta mögött.
Ron megpördült a tengelye körül. Draco Malfoy állt ott
teljes életnagyságban.
– Hogy mondtad? Te… patkány – szólalt meg Ron.
Szeme villámokat szórt és szája remegett a dühtől.
– Jól hallottad – szólt gúnyos mosollyal Malfoy.
Ron elindult a mardekáros fiú felé. Harry megpróbálta
lefogni, de nem sikerült. Ron eltökélten kitépte karját
Harry kezéből, és nekiesett Malfoynak.
– Ha nincsenek veled a csicskásaid, nem bírsz el velem?!
– kiabált Ron.
Malfoy nem válaszolt, hanem jól orrba vágta ellenfelét.
Ronnak eleredt az orra vére. Harry közéjük lépett: –
Hagyjátok abba, de azonnal! A verekedés nem vezet
semmire! – Harry megszeppent saját szavaitól. Úgy
beszélt, mint Hermione. Soha nem akart hasonlítani a
lányra, de most mintha ellopta volna Hermione stílusát. –
Szóval, hagyjátok abba… – mondta.
– Anyáskodunk? – kérdezte Malfoy vigyorogva. – Ront
nem kell félteni. Ő már nagyfiú!
Most Harry gurult dühbe. Nem az őt ért sérelmekért
akarta a földbe döngölni Malfoyt, hanem barátját védte.
– Na, mi van? Megszeppentél, Potter? – kérdezett tovább
Malfoy. – Pedig a szüleid hősi halált haltak, te meg
megijedsz tőlem?!
– Nem félek, Malfoy. És a hülye gorilláidtól sem félek.
Csak undorodom attól, hogy hozzád érjek – mondta Harry
dühödten.
– Mit csinálsz, Draco? – szólt egy mély hang.
– Ó, apu, de jó, hogy jössz. Potter már megint dicsekszik!
Lucius Malfoy állt ott, és Draco vállára tette a kezét.
– Kedves Potter! – kezdte hízelgő hangon, de üvöltve
fejezte be a mondatot. – Felszólítom, hogy TŰNJÖN EL
INNEN!
Harry még egy utolsó haragos pillantást vetett
Malfoyékra, aztán megfordult és Ronnal együtt elindult a
Foltozott Üst felé.

Amikor a Foltozott Üstbe értek, már majdnem mindenki

ott volt. Csak az ikrek hiányoztak.
– Már megint hol késnek ezek a fiúk? – morogta Mr
Weasley.
Pár perc múlva aztán befutott Fred és George is. Fred
súgott valamit George-nak, mire az félrehívta Harryt.
– Figyelj – kezdte Fred –, emlékszel még, hogy mi volt az
egyetlen kérésed, amikor odaadtad nekünk a Trimágus
Tusa nyereményét?
– Már nem nagyon – válaszolt Harry.
– Hát az, hogy vegyünk egy új dísztalárt Ronnak –
mondta George.
– Ó, tényleg! – csapott a homlokára Harry. – Na, és?
– Hát itt van, megvettük – húzott elő egy bordó talárt Fred
az egyik zacskóból.
– Nagyon szép! – ámuldozott Harry. – Mikor adjátok oda
neki?
– Hát, úgy gondoltuk, hogy amíg otthon vagyunk, nem
tudjuk odaadni, mert anya gyanakodna. Ezért majd a
Roxfort Expresszen adjuk át – magyarázta George.
– És majd azt mondjuk neki, hogy ha anya kérdezi, hogy
honnan van a talár, azt kell válaszolnia, hogy karácsonyra
vettük neki – mondta tovább Fred.
– Ez jó ötlet – mondta Harry. – És azt is köszönöm, hogy
vettetek neki egy seprűt.
– Jaj, tényleg! A seprű! – kiáltott fel kórusban a két fiú. –
Majd otthon elmeséljük a seprű történetét, mert úgy
látom, megyünk haza – szólt Fred.
Harry megfordult, és látta, hogy Mrs Weasley közeledik
feléjük: – Gyerünk, gyerünk! Indulunk vissza az Odúba!
 Emlékképek

Mikor visszaértek az Odúba, Harry Freddel és George-

dzsal együtt rögtön a „szobalaboratóriumba” ment. Ott
George leültette Harryt, és mesélni kezdett: – Egyrészt
azért vettük neki a seprűt, mert már nagyon vágyott rá…
– De akkor – vágott közbe Harry –, magatoknak miért
nem vettetek?
– Hát ez jó kérdés! – nevette el magát Fred. – Jól nézünk
ki a mi JólsepR-5-öseinkkel!
– Na, mindegy – szólt George. – Szóval, úgy gondoltuk,
hogy mivel Wood már tavaly végzett, és te vagy a csapat
erőssége, legyél te az új csapatkapitány.
– És lenne még egy kérdésünk – mondta Fred. – Be lehet
venni Ront is? Most már seprűje is van, és mindig
gyakorol velünk.
Harry arca felvidult. – Hogy lehet ilyet kérdezni? Még jó,
hogy bevesszük Ront! A kapitányságról meg csak annyit,
hogy meg kell kérdezni a többi csapattagot is.
– Ezt már megtettük – mondta George. – Küldtünk
baglyot Aliciának, Angelinának, Katie-nek, és Woodot is
megkérdeztük.
– És akkor hogy áll majd fel a csapat? – kérdezte Harry. –
Ron nem olyan magas, mint Wood.
– Hát… – kezdte George, miközben egy telerajzolt papírt
húzott elő az egyik fiókból. – Mi így gondoltuk.
Fred kiterítette a lapot. Azon bejelölték az embereket,
és a 3-3 pózna is le volt rajzolva. A „védő” felirat alatt a
„Fred” nevű pálcikaemberke volt látható. Harry felnézett a
két fiúra.
– Megmértük magunkat, és Fred három centivel
magasabb nálam – mondta George, miközben Fred arcán
széles vigyor terült el.
Harry ismét a papírra pillantott. A hajtósor változatlanul a
három lányból állt. A terelő emberkék alatt a „George” és
a „Ron” név állt, egy magányos figura alatt pedig a „Harry
Potter, az évszázad fogója” felirat díszelgett.
– Ez azért már túlzás, fiúk!
A két Weasley-fiú csak mosolygott.
– És mit mondott erre az egészre Wood? – érdeklődött
Harry.
– Azt üzente, hogy majd eljön kiképezni Ront és engem –
válaszolt Fred.
– Mikor jön? – kérdezte Harry.
– Valamikor ma, de pontosan... – kezdett a válaszba
George, amikor valaki kopogtatott a szoba ajtaján, és
belépett Oliver Wood.
– Sziasztok, srácok! – köszönt, majd Harryhez fordult. –
Hallottam újabb kalandodról a Trimágus Tusán. Kíváncsi
vagyok, hogy ki lesz a Hugrabug új fogója!
Cedricről Harrynek újra eszébe jutottak a múlt évi
események. Becsukta a szemét, hogy elnyomja a
diafilmként villogó képeket az agyában. Szerencsére
Wood folytatta: – Na, megyünk edzeni?
– Igen, szólok Ronnak – mondta Harry.

Amikor már lent voltak a kertben, Wood buzdította a

fiúkat: – Minden meccseteken ott leszek majd – aztán
belefogott szokásosan hosszú stratégiai magyarázatába.
Harry már fejből tudta, mi fog elhangzani, így inkább
felpattant Tűzvillámjára, és elrugaszkodott a földtől.
Már rég nem ült seprűn. Amikor felszállt, minden rossz
gondolat kiröppent a fejéből, és mámor töltötte el egész
agyát és testét. Mikor kiröpködte magát, leszállt, és
(maga sem tudta, miért) felkiáltott: – Munkára, fiúk!
Az övével együtt öt seprű emelkedett a magasba.
Elkezdtek kviddicsezni, és abba sem hagyták ebédig.
Wood is velük evett, és így az amúgy sem kis létszámú
család ebédlőasztalánál most tizenkét ember ült.
 Később Fred, George és Wood bevonult az ikrek
szobájába, Percy, Bill és Charlie a szülőkkel beszélgettek,
Hermione és Ginny kimentek a kertbe virágot locsolni,
Harry és Ron pedig játszott egy-két parti varázslósakkot.
Eltelt a délután, Wood elbúcsúzott, Harrynek külön
megveregette a vállát, majd hazament. A vacsora
szokásosan telt, majd mindenki elvonult aludni, és várta a
holnaputáni utazást, és az elkövetkező tanévet, amit a
Roxfortban töltenek majd.

A reggeli után Mrs Weasley elküldte a gyerekeket, hogy

pakoljanak össze, nehogy másnap kelljen kapkodni. Mr
Weasley nekilátott elolvasni a Reggeli Prófétát.
Miután összerámolták iskolai holmijukat, Mrs Weasley
elmondta nekik, hogy továbbra se bízzanak meg olyan
tárgyakban, „amik gondolkodnak, de nem látni, hol tartják
az eszüket”. Ezek után elbocsátotta a nebulókat,
mondván: – Hadd élvezzék a szünidőt!
Mikor a gyereksereg a lépcső felé vette az irányt, Mr
Weasley Harry vállára tette a kezét, és mélyen a
szemébe nézett. Ekkor Harry agyán átfutott néhány
szívmelengető dícséret, amit az elmúlt négy évben hallott.
Hermione kiáltása, miután másodikos korában a lány
sóbálvánnyá dermedt, és a kezében lévő lap alapján
Harry megmentette Ginny Weasley életét: „Megoldottad!
Megoldottad!”
Eszébe jutottak Ludo Bumfolt szavai, amikor a tavalyi
tanévben a Tűz Serlege kidobta a negyedikes
varázslótanonc nevét: „Harrynek küzdenie kell, a legjobb
tudása szerint.”
Felcsendült Dumbledore hangja is. Azokat a mondatokat
hallotta, amelyeket az igazgató tavaly, a Trimágus Tusa
halállal végződött harmadik próbája után mondott:
„Bátrabbnak bizonyultál, mint én vagy bárki más
feltételezte rólad, Harry. Ugyanolyan bátornak, mint azok
voltak, akik életüket vesztették, mert harcoltak a hatalma
csúcsán álló Voldemort ellen. Egy felnőtt varázsló gondját
vetted a válladra, és nem roskadtál össze alatta.

Végül újabb kiáltás futott át az agyán, ami Hermione

szájából hangzott el elsős korában, amikor a Bölcsek
Kövét készült megszerezni, és a Piton által készített
akadályt is leküzdötték együttes erővel: „Nagyon nagy
varázsló vagy, Harry!”
– Harry! – szólt egy férfihang, kizökkentve a fiút
gondolataiból. Mr Weasley volt az, aki még mindig Harry
vállán nyugtatta kezét. – Nagyon vigyázz magadra!
Harry nem tudott mit mondani. A legkevésbé sem
számított erre a mondatra.
– Azért mondom ezt most neked – kezdett a
magyarázatba Mr Weasley –, mert holnap a
minisztériumba kell mennem, és nem kísérhetlek ki titeket
a King's Crossra. Még egyszer mondom, vigyázz
magadra! Az apád is ezt mondaná.
Harry elkerekedett szemmel állt, és mintha oda-
Magifixezték volna a lábát a padlóhoz, moccanni sem bírt.
– Jó – nyögte ki végül. Ennél értelmesebb válasz nem
jutott eszébe. – Megpróbálok. – Mr Weasley szemébe
nézett, majd felballagott a lépcsőn.
Bement Ron szobájába, és nem találta ott barátját.
Ennek most örült is. Ledőlt az ágyra, és behunyta a
szemét. Mintha moziban ült volna, sorra felidéződtek
kalandjai.
Megjelent Bolyhoska, a háromfejű kutya; az ördöghurok;
a szárnyas kulcsok; az óriás sakktábla; a troll; a bájitalos
üvegcsék; Mógus professzor; Edevis tükre; Voldemort és
a Bölcsek Köve. Aztán jött a megdermedt Hermione képe;
Hisztis Myrtle; a Titkok Kamrájának bejárata; az alagút; a
kígyó-szobrok; Tom Denem; az alélt Ginny; a napló; a
Baziliskus; Fawkes, a főnix; a Teszlek Süveg; Griffendél
Godrik kardja; a felejtésátokkal sújtott Gilderoy Lockhardt
és a repeső Weasley-szülők. Ezek után következett
keresztapja, Sirius Black; Makesz; Csámpás; Lupin
professzor; a dementorok; Peter Pettigrew; Piton; a
Szellemszállás; Csikócsőr és az időnyerő. És végül a
magyar mennydörgő; Karkarov; Madame Maxime; Ludo
Bumfolt; az aranytojás; Fleur; Krum; Dobby és a
varangydudva; Chó; Ron; Hermione; a sellők; a labirintus;
a Trimágus Kupa-zsupszkulcs; Féregfark; a halott Cedric;
Voldemort meg a halálfalók; a testvérpálcák találkozása;
Voldemort áldozatai (köztük anyja és apja); Cornelius
Caramel; Mr Kupor fia és Rémszem Mordon; Cedric
szülei és az elkeseredett Dumbledore.
Mikor vége lett a „filmnek”, Harry szeméből kicsordult
egy kövér, gyöngyházszínű könnycsepp, majd követte őt
számtalan társa is.
Harry sírt. Szüleire gondolt és arra, hogy milyen próba
vár rá a Roxfortban, ahová ötödikesként érkezik majd.
 Utazás Roxfortba

– Gyerünk, gyerünk! Mindenki fogja meg a ládáját és a

kalitkákat! Indulás! – kiáltozta Mrs Weasley.
Miután bepakoltak az öreg Fiatba, mind a kilencen
kényelmesen beültek, és Bill beletaposott a gázba.
Elindultak. Amikor odaértek a King's Crossra, megfogták
csomagjaikat, és Mrs Weasley vezényletével először Fred
és George, aztán Bill és Charlie, utánuk Hermione és
Ginny, majd Ron és Harry és végül Mrs Weasley is
átlépett a 9. és a 10. vágány közötti falon.
Ott pöfögött a nagy piros Roxfort Expressz a tábla
mellett, amin az állt: kilenc és háromnegyedik vágány.
Harry, Ron és Hermione közös kupéba ültek. Fred,
George és Ginny pedig a szomszédos fülkébe pakoltak.
Miután mindannyian lerakták holmijukat, leugrottak és
elbúcsúztak Mrs Weasleytől. Harry is kapott néhány
jótanácsot és egy szoros ölelést, azután a híres
varázslótanonc Billhez és Charlie-hoz fordult, és kezet
fogott velük.
A Roxfort Expressz kiengedett egy nagy füstfelhőt
búcsúzóul, és lassan elindult. Harry felugrott a járműre és
bement barátaival közös fülkéjébe. Az idő jóízű
beszélgetéssel telt, majd egy óra körül bekopogott a kupé
ajtaján a büfés boszorkány. A három jóbarát jól teletömte
zsebeit Bogoly Berti féle mindenízű drazséval,
csokibékával és efféle édességekkel. Nekiláttak majszolni
a finomságokat, amikor betoppant Fred és George a
fülkébe, és egyikük egy zacskót húzott elő a háta mögül.
– Khm. Kedves mélyen tisztelt Ronald Weasley… –
kezdett volna bele Fred az ünnepi beszédbe, de Ron
közbeszólt.
– Nyögd már ki! Mit akarsz?
– Szóval, szeretnénk átadni ezt az értékes ajándékot, és
ezzel köszöntünk a kviddics-csapatban is – fejezte be
George és átnyújtotta a csomagot.
Ron előhúzta a bordó kelmét a zacskóból.
– Ron, ha anya otthon kérdezi, honnan van az új
dísztalár, mondd azt, hogy karácsonyra vettük neked –
hadarta Fred. – Itt maradhatunk?
Az ikrek leültek, és Fillibuster-csillagszórókat vettek elő a
zsebükből. Mókáztak, nevettek, jól érezték magukat
egészen addig, amíg újra nem kopogtattak.
George kinyitotta az ajtót. A folyosóról Draco Malfoy és
két szolgája, Crak és Monstro vigyorgott rájuk. Az utóbbi
kettő ezzel a mosollyal erősen hasonlított a halloweeni
töklámpásokra.
– Nocsak, nocsak – szólt élesen Malfoy. – Potter,
Weasley és Granger maguk mellé rendeltek két
hetedikest. Féltek? Biztos Potter újabb ájulását vagy
rohamát várják.
Harry nem moccant. Már megszokta az örökös
pimaszkodást. Fred és George azonban pálcát rántottak
és kórusban kimondták a varázsigét: – Tarantallegra!
A három mardekáros táncolni kezdett, és meg sem
álltak a saját fülkéjükig. Harry és barátai nevetésben
törtek ki.
Kint már sötétedett. A Roxfort Expressz lassított. Aztán
megálltak. A peron megtelt zsibongó gyerekekkel, majd
egy jól ismert mély hang szólalt meg a sötétben. –
Elsőévesek, ide hozzám! – kiáltotta. Hagrid volt az, az
iskola vadőre, aki szokás szerint a tavon átcsónakázva
viszi a „kicsiket” a kastélyba, a házbeosztási ceremóniára
és a lakomára.
Harry, Ron, Hermione és Ginny beült egy ló nélküli
fiákerbe. Fred és George évfolyamtársukkal, Lee
Jordannel ültek egy kocsiba. Elindultak a Roxfort felé.
Amikor áthaladtak a birtok díszes kapuján, Harry
elgondolkodott, vajon ki lesz a sötét varázslatok kivédése
tanár. De nem volt ideje elmélyedni gondolataiba, mert a
fiákerek megálltak. Kikászálódtak a ló nélküli fogatokból,
és a nagyterem felé indultak.
 Ott leültek a Griffendél asztalához. Harry barátaira
nézett. Hermione viszonozta pillantását, Ron viszont az
igazságot tükröző, csillagos eget mutató plafont bámulta.
Hagrid lépett a terembe, és a tanári asztal felé indult.
McGalagony professzor felállt, és a három lábú széken
lévő Teszlek Süveget a terem közepére helyezte. A süveg
elkezdte énekelni idei dalocskáját, amit egész évben írt.

Élt egy napon négy nagy művész,

De nem mugli s nem is bűvész.
Koruk nagy varázslói voltak,
Kastélyt építettek, tehát összefogtak.
Éltek-éldegéltek Roxfort várában,
Gondolat gerjedt Griffendél agyában.

Azt mondta, hogy mind a négy alapítson házat.

Elgondolták, mit tartanak maguk virtusának.

Barátságost, szorgalmasat Hugrabug vett magához,

Ki ravasz és vakmerő, menjen Mardekárhoz.
Ha bátor vagy és hősi lelkű, Griffendél a házad,
Hollóhát az eszességet díjazza csak nálad.

Ülj hát ide, s ne remegj,

Megmondom fő erényed!
Mind a négy asztalnál tapsvihar tört ki, majd bevonultak
az elsősök, és sorban a fejükre helyezték a süveget.
Harry azonban most nem az elsőéveseket figyelte, hanem
a tanári asztal felé pislogott. Ott felfedezett egy új arcot.
Bizonyára ő az új sötét varázslatok kivédése tanár.
Negyvenes éveit taposó, fekete hajú, kopaszodó férfi volt.
Kissé pufók. Sötétkék talárban virított, és Vector
professzorral beszélgetett. Harry csak akkor vette le a
szemét az új tanárról, amikor tapsvihar tört ki a Mardekár
asztalánál. Az öröm oka az volt, hogy Pansy Parkinson
húga is mardekáros lett. Ő volt az utolsó elsős, akit
beosztottak. Dumbledore felállt és megköszörülte a torkát.
– Kedves nebulók és tanár kollégáim! – kezdett bele a
beszédbe. – Az idén is sok tanulni valótok lesz,
megígérhetem. Újra szurkolhattok majd házatok kviddics-
csapatának, ismét hódolhattok kedvenc sportotoknak. De
emlékezzetek csak vissza a tavalyi, élményekben és
kudarcokban gazdag évre! Elvesztettünk egy kedves,
tehetséges varázslót. Nem ülhet itt most körünkben és
nem játszhat háza kviddics-csapatában Cedric Diggory. A
Hugrabugot nagy veszteség érte. De most térjünk inkább
kellemesebb témára. Jó étvágyat kívánok mindenkinek!
 Csettintett egyet az ujjával, és a tányérok, tálak és
kancsók megteltek ínycsiklandozó finomságokkal.
Mindenki kést és villát ragadott és nekilátott az evésnek.

Amikor már csak kevesen voltak a nagyteremben,

Dumbledore Harryhez lépett:
– Harry, Alastor Mordontól kaptam egy küldeményt. Arra
kért, hogy ne nézzem meg, de adjam oda neked –
mondta az igazgató, és átnyújtott Harrynek egy
összetekert pergament.
Harry ránézett az igazgatóra. Ugyanaz a bíztató mosoly
ült az arcán, amit már megszokhattak tőle. Harry
Dumbledore-t pótapjaként tisztelte és szerette. Nagyon
sokat köszönhetett neki. De az igazgatót nem is lehetett
nem szeretni.
Már csak ő és Dumbledore voltak a teremben.
Egyszerre indultak el az ajtó felé. Harry a Griffendél-
toronyba ment. Amikor felért a klubhelyiségbe, nem sietett
a hálóterembe, hanem leült a kandalló elé a karosszékbe,
és szétcsavarta a pergament. Abból egy papír esett ki.
Egy levél volt. A fiú elkezdte olvasni.
 Kedves Harry!

Dumbledore-ra bíztam ezt a levelet, amíg nem voltál az

iskolában. A tavalyi kalandos év után visszakaptam
mindent, amit az a szélhámos Barty Kupor elvett tőlem.
Köztük volt a Tekergők Térképe is. Ezt ezennel
visszaküldöm neked. Nagyobb szükséged van rá, mint
nekem. Én már felépültem. Remélem, te is jól vagy. Az
idei sötét varázslatok kivédése tanárotok jó lesz.
Ismerem. Sertonus Rentornak hívják. Apád évfolyamtársa
volt.

Jó tanévet:
Alastor Mordon (Rémszem)

Harry fogta a térképet, és felszaladt a hálóterembe.

– Az első óra mágiatörténet! – sipítozta Hermione a

reggelinél.
– Tudjuk! – utánozta a kiabálást Ron.
Ez az óra is ugyanolyan unalmas volt, mint az összes
eddigi. Második órájuk az egyik legkevésbé kedvelt
jóslástan volt. Hermione elköszönt a fiúktól, és elindult
számmisztikára. Harry és Ron felmentek az Északi
Toronyba, és felmásztak a létrán a csapóajtóhoz. A
teremben most is émelyítően tömény füstölőszag volt.
Lavender Brown és Parvati Patil, akik a
leghiszékenyebbek voltak a társaságban, arról fecsegtek,
hogy vajon mi lesz az idei tananyag. Ron és Harry leült
egy asztalhoz, és beszélgetésbe merültek. Harry
elmesélte Ronnak, hogy Mordontól visszakapta a
Tekergők Térképét, és azt is elmondta, ki lesz az új sötét
varázslatok kivédése tanár.
– Képzeld, Mordon megírta, hogy Sertonus Rentornak
hívják az új tanárt és hogy apám évfolyamtársa volt…
Nem tudták folytatni a beszélgetést, mert a szomszéd
szobából előjött Sybill Trelawney, a jóslástan tanár. Vagy
ötven karkötője és tíz nyaklánca most is rajta volt. A
gyűrűket még nem is említettük. Nagy, szitakötőszerű
szeme előtt ott csücsült az orrán giccses szemüvege. A
vállán több kendő lógott.
– Üdvözöllek benneteket – szólt fátyolos hangon. – Ma
elkezdjük a kártyajóslást.
Az asztalon kártyapaklik jelentek meg. Először a
tankönyvből elolvasták az elméleti anyagot, azután
osztani kezdték a kártyát. Trelawney Harry mögé lépett.
– Ezen a paklin mutatom be a teendőket.
A tanár rakosgatta a kártyákat, majd egyszercsak a szája
elé kapta a kezét.
– Fiam, a Sötét Nagyúr az életedre tör…
– Ezt már hallottuk egypárszor – kotyogott közbe Ron.
Trelawney ügyet sem vetett a fiúra, és folytatta. – Apád
kincsét keresed majd… – kezdte a mondatot, de Ron
horkantva felnevetett elnyomva az utolsó két szót –, ami
nincs.
Parvati Patil felugrott a helyéről, és átölelte a remegő
Lavendert. Többen összesúgtak. Harry vállat vont.
– Csak azt tessék megmagyarázni, hogy ezt miért kéne
elhinnem! – kezdte Harry. – Ötödik éve járok a Roxfortba,
és minden évben ugyanezt jósolta nekem a tanárnő! Jó,
jó. Elhiszem. Tényleg az életemre tört, valahányszor ezt
megjósolta, de ez magától értetődő volt. Nem kellett
megerősíteni. Egyébként mindig túléltem Voldemort
támadásait. – Harry most már állt, és magából kikelve
ordított. Többeknek elállt a lélegzete a nagyúr neve
hallatán. Harry ezt látva feléjük fordult: – VOLDEMORT,
VOLDEMORT, VOL-DE-MORT! – üvöltötte.
Lavender már-már sírva fakadt. A tanárnő pedig kissé
dühösen, kissé szomorúan szólalt meg: – Vége az
órának. Elmehetnek.
 *

Harry Ronnal együtt egyenesen a nagyterembe ment

ebédelni. Hermione már ott ült. Mellette két üres hely volt.
– Gyertek, foglaltam nektek helyet! – kiáltott oda nekik a
lány.
Harry és Ron leült. Hermione feléjük fordult: – Mi van? Mi
a baj? Az a vén szipirtyó megint megjósolta Harry halálát?
– Aha – kezdte Ron. – És utána Harry kiverte a balhét.
– Ja, persze, te röhögtél először – vágott vissza Harry.
– Tessék, egy kis sertésborda – szólt közbe Hermione
csitítva barátait.
Ettek.
– Most milyen óráink lesznek? – kérdezte Ron.
– Legendás lények gondozása és átváltoztatástan –
felelte Hermione.
– Az jó. Harry – szólt Ron –, elmondhatjuk az esetet
Hagridnak.
– De ha Malfoy ott van…
– Szerencsére most a hollóhátasokkal vagyunk együtt –
válaszolt Hermione.
– És a Mardekárral milyen óránk van bájitaltanon kívül? –
kérdezte Harry.
– Az titeket nem érint. Mázlitok van – szólalt meg letörten
Hermione.
– Miért? Mi van? – nézett a lányra Ron.
– Számmisztikán vagyunk velük.
– Ó, te szegény! – sajnálkozott a két fiú.
– De most gyertek Hagridhoz. Vidítsuk fel egy kicsit –
invitálta Ron a társaságot.

Amikor elérték a Tiltott Rengeteg szélén álló

vadőrkunyhót, Hagrid már ott állt, mosolygott és integetett
az érkező barátainak.
– Szia, Hagrid! – köszönt a félóriásnak Harry. – Milyen új
állatokkal fogunk foglalkozni?
Hagrid nem úgy nézett ki, mint akit fel kéne vidítani.
Mosolygott, dudorászott és néha még ugrott is egyet-
egyet. – Hát, nem árulom el, de nagyon aranyos népség.
És valóban. Miután a hollóhátasok is megérkeztek,
Hagrid két nagy ketrecet húzott elő a kunyhóból. Azokban
madárcsőrű, mosómedveszerű lények mocorogtak.
– Ezek a masagájok. Nagyon kedvesek – mondta a
vadőr. – Kiengedem őket. Mindenki fogjon meg egy
példányt!
Amint Hagrid kiengedte az állatokat, azok bukfenceket
hányva, ugrándozva elindultak a fűben. Harry felkapott
egyet, és rögtön nyikorgásszerű hang tört elő az állat
torkából.
– Bravó! Harry állata most már csak neki
engedelmeskedik majd. Tehát az övé. A nyikorgás a
behódolás jele. Adj neki nevet!
Harry elgondolkodott, majd kijelentette:
– Ennek a masagájnak a neve legyen Keksz.
A többiek tapsoltak és nevettek. Ezek az állatok össze-
vissza csiklandozták az embert nagy, bozontos farkukkal.
Neville Longbottomot le is győzte a saját masagája,
ugyanis a fiú csiklandós volt, s az állatka azzal
szórakozott, hogy Neville nyakát cirógatta farkával. Egyre
többször lehetett nyikorgást hallani, és egyre több név
hangzott el fennhangon. Egy kis idő múlva Hagrid
elkurjantotta magát: – Mindenki terelje be a ketrecbe a
maga masagáját! Vége az órának.
Az összes gyerek sajnálta, hogy itt kell hagynia az
állatát.
– A következő órán megtanuljuk a masagájok gondozását
és beszélünk a származásukról. Egyébként azért kellett
hangosan mondani a nevüket, mert ezentúl hallgatnak rá.
Tehát jövő órán csak hívnotok kell őket.
A varázslótanoncok elbúcsúztak Hagridtól, és
visszamentek a kastélyba. Útközben megbeszélték, hogy
Ron masagáját Bundinak, Hermione-ét pedig Malvinnak
hívják. Amikor vége lett az átváltoztatástan-órának is,
Harry, Ron és Hermione vacsorázni indult. Mikor ezzel is
végeztek, felmentek a klubhelyiségbe, és egy kicsit még
beszélgettek lefekvés előtt.

Másnap is volt legendás lények gondozása órájuk, így

tovább dédelgethették masagájaikat, és megtudták, hogy
őshazájuk Dél-Franciaország.
Ezután eljött a várva várt sötét varázslatok kivédése
óra, amin megismerkedtek az új tanárral.
Az első benyomás nem volt szerencsés, mivel Rentor
professzor tíz percet késett. Mint utóbb kiderült, a termet
kereste. A tanítási módszere azonban kitűnőnek
bizonyult. Amikor belépett a terembe, rögtön
elmosolyodott. Szimpatikusnak találta az osztályt. Először
rákérdezett az előző évben tanultakra.
– Kik voltak az előző tanáraitok? – kérdezte. – Harry!?
– Hát, elsőben Mógus professzor, másodikban Gilderoy
Lockhart, harmadikban Remus Lupin, negyedikben
pedig… hát, … – itt Harry elbizonytalanodott.
– Hát? – kérdezett vissza Rentor.
– Hát – Harry egy lépést tett a tanár felé –, öö… az ál-
Alastor Mordon, tehát Barty Kupor, aki… az anyját
küldette Azkabanba, és ő nem maradt ott, aztán …
Imperius-átokkal … a ládába zárta Mordont, de a
dementorok végrehajtották a csókot … behurcolt a
szobájába, és meg akart ölni…, de Dumbledore,
McGalagony és Piton professzor időben érkeztek, …
benne voltak a tükörben, … a kis Kupor pedig a
Merengőben… – Harry úgy érezte magát, mint akinek
minden gondolat a fejében van, de nem tudja elmondani.
Sertonus Rentor kérdő pillantással nézett Harryre, majd
halkan így szólt: – Majd szünetben elmagyarázod, jó?
Harry bólintott, és visszament a helyére.
– És kitől tanultátok a legtöbbet? Kit szerettetek a
legjobban?
Az összes gyerek egyszerre kiáltotta: – Lupin professzort!
Csak egy valaki mondott mást. Neville Longbottom. Az
utolsó padban ült, és vékony hangján Gilderoy Lockhart
nevét kiabálta. Bizonyára azért Lockhart volt a kedvence,
mert ő is ugyanolyan ügyetlen volt, mint a tanár.
– Jó. És mit tanultatok Lupintől? Egyszerre csak egy
beszéljen! – előzte meg a káoszt Rentor professzor.
Hermione is jelentkezett.
– Tessék kisasszony!
– Tanultunk a vérfarkasokról, a kákalagokról, a
mumusokról és a bicegócokról.
– Kitűnő! És most foglald össze röviden a tanultakat.
 És Hermione mondta. Meg sem állt óra végéig, amikoris
Rentor félbeszakította. Miután a többiek elmentek, Harry
négyszemközt maradt a tanárral.
– Hogy is volt ez a Mordon-ügy? – kérdezte Sertonus
Rentor.
– Hát…
– Ülj csak le! Úgy kényelmesebb.
– Az úgy volt, hogy tavaly elkezdődött a tanév és a
Trimágus Tusa is. A sötét varázslatok kivédése tanárunk
állítólag Alastor Mordon volt. Teljesen simán ment minden
egészen addig, amíg el nem jött a harmadik tusa. A
Trimágus Kupát az nyeri el, aki először hozzáér. Cedric
Diggory és én egyszerre érintettük meg a kupát, de azt
zsupszkulccsá varázsolták, és elvitt minket egy temetőbe.
Ott volt Peter Pettigrew, és kimondta a legszörnyűbb
főbenjáró átkot. Ez Cedricet találta el. Később megjelent
Voldemort nagyúr is. De inkább arról beszélek, hogy
utána Mordon kísért engem a gyengélkedőre. Illetve nem
a gyengélkedőre, hanem az ő szobájába. Ott aztán
leleplezte magát. Elárulta, hogy ő nem az a Mordon,
akinek látszik. Elárulta, hogy előző nyáron ő küldte fel a
Sötét Jegyet az égre, és azt is ő intézte úgy, hogy én
érintsem meg elsőként a kupát. Ezután rám szegezte a
pálcáját. De ekkor beállított Dumbledore professzor,
McGalagony tanárnő és Piton. Ők elmagyarázták, mi is az
igazság. Dumbledore kinyitotta Mordon ládáját, amin hét
lakat volt, és mindig más volt a tartalma. Amikor a
hetediket felnyitotta, a veremben ott volt az igazi Alastor
Mordon. A hajából hiányzott egy csomó fürt, mert az ál-
Mordon óránként ivott Százfűléfőzetet, hogy fel tudja
venni Alastor testét. Amikor elmúlt a bájital hatása,
kiderült, hogy az ál-Mordon valójában Mr Kupor fia, Barty
Kupor. Piton professzor Veritaserummal kihallgatta, és
kiderült, hogy neki Azkabanban kéne lennie, de anyja ült
be helyette fiának álcázva magát. Barty Kupor Voldemort
szolgálatában állt. És akkor jött a dementor. Ez történt –
fejezte be monológját Harry.
– Köszönöm, hogy elmondtad nekem. Sok fontos
információt tudtam meg – szólt mosolyogva Rentor
professzor. – Ja, Harry, szólj, kérlek Granger
kisasszonynak, hogy kap tőlem egy dicséretet. – A tanár
megfordult, és kiment a teremből.
 Az újságcikk

A csütörtök reggel nagyon érdekesen kezdődött. Alighogy

leültek reggelizni, megérkeztek a baglyok, és levélzáport
zúdítottak a nebulók fejére. Hermione megkapta aznapi
Reggeli Prófétáját, és néhány pillanattal a lap kinyitása
után harsányan felnevetett. Megvolt rá az oka. A
címlapon ugyanis Rita Vitrol fényképe díszelgett.
– Ezt hallgassátok! – kiáltotta a lány. – Az a címe: Nem
Rita Vitroltól, Rita Vitrolról. – Hermione Harry kezébe
nyomta az újságot.

NEM RITA VITROLTÓL, RITA VITROLRÓL

Újságíró munkatársunk egyéves szabadságot vett ki,

mivel nagy szégyen érte. Egy roxfortos diák
leleplezte, hogy Rita Vitrol animágus.
A tavalyi évben a Trimágus Tusa több részletét Vitrol
asszony egy kicsit kiszínezte. Sőt! Több olyan dologról is
olvashattunk, amiről nem kellett volna tudnunk. Rita Vitrol
bogárrá tudott változni,
így bármilyen bizalmas beszélgetést kihallgathatott. Így
derült fény Rubeus Hagrid magánéletére, Harry Potter
jóslástanórai ájulására és még sok másra.
Elnézést kérünk a cikkek szereplőitől és Dumbledore
igazgató úrtól is.
Egy újságíró

Harry is nevetni kezdett, s közben tekintete Rita Vitrol

képére vándorolt, ami éppen kínosan feszengett, és
grimaszokat vágott. A varázslótanonc ezután a Mardekár
asztala felé fordult, hogy megnézze Malfoy arcát, aki
tavaly szövetkezett az újságírónővel, és tanúskodott is…
A mardekárosok most súgdolóztak, és csalódott arcot
vágtak.
– Gyerekek, mindjárt kezdődik az első óra – szólalt meg
Ron, miután órájára pillantott.
A három jóbarát beszélgetve, nevetgélve indult
gyógynövénytanra.

Az elkövetkező napokban, hetekben az idő mintha

szárnyra kapott volna. Olyan gyorsan elrepültek az órák,
hogy néhány napra szinte nem is emlékezett Harry.
Szerencsére a jóslástan órák is siettek valahova. Talán
csak azt a napot akarták előbbre hozni, amikoris Harry
egyik unalmas óráról a másikra menet a folyosón
belerúgott valamibe.
Ez a valami egy gyöngy volt. Harry szórakozottan
továbbrugdosta, s egyszer csak úgy állt meg a
gyöngyszem, hogy valami apró véset megragadta a fiú
tekintetét. A gyöngybe egy monogram volt írva. Harry
nem tudta elolvasni, olyan pici volt. Zsebre dugta hát, és
belépett a mágiatörténet terembe.
Ebédnél aztán elmesélte barátainak a
gyöngyrugdosásos történetet. Végül abban egyeztek
meg, hogy délután majd megvizsgálják az ékszert. Az
utolsó órájuk legendás lények gondozása volt. Már
túlvoltak a masagájokon, de továbbra is minden órából
tizenöt percet rájuk szántak, hiszen foglalkozni kellett
velük. Az óra után még beszélgettek egy kicsit Hagriddal,
majd visszaindultak a kastélyba. Amikor a Kövér Dáma
elé értek, a fiúk tanácstalanul egymásra néztek. Hermione
mondta ki a jelszót: – Majomketrec!
A Kövér Hölgy szó nélkül utat engedett a három
jóbarátnak. Leültek az egyik sarokba, Harry pedig kivette
zsebéből a gyöngyöt. Ismét Hermione húzta ki őket a
csávából. Elővette varázspálcáját talárujjából, és
kimondta a bűbájt: – Baziteo!
A gyöngy rögtön labda méretűre dagadt. Ahogy Harry
mondaná: kvaff méretűre. Így jól kivehetővé vált a
monogram:

J. P.

Harry, Ron és Hermione elgondolkodott, melyik lány

veszthette el a gyöngyöt, de egyetlen iskolatársuk
monogramja se volt J. P.
– Szerintem – szólt Harry –, kérdezzük meg Hagridot,
hátha valamelyik tanárnak van másik neve is.
Emlékezzetek csak vissza, Lupin bőröndjén is az állt,
hogy R. J. Lupin. Jó, hogy Remus volt, de mi az, hogy J?
Végül abban egyeztek meg, hogy másnap ebéd után
lemennek vadőr barátjukhoz. Így is történt. Valahogy
kihúzták a délelőtti órákat, majd a nagyteremben gyorsan
bekebelezték ebédjüket, és elindultak a tölgyfaajtón kifelé.
Odakint süvített a szél, és a tél üzenetét hozta. Nagy
sokára elérték a Tiltott Rengeteg szélét, és bekopogtak a
vadőrkunyhóba.
– Gyertek be – szólt ki a jól ismert hang.
Ron benyitott. Hagrid a kandalló mellett ült.
– Honnan tudtad, hogy jövünk? – kérdezte rögtön Harry.
– Láttalak titeket a széllel küszködni – válaszolt a
behemót.
– Hagrid, egy kérdésünk van – mondta Hermione, majd
Harryre pillantott.
A fiú elővette a gyöngyöt, és kimondta rá a növesztő
bűbájt.
– Ezt találtam. Van benne egy monogram, és nem tudjuk,
hogy kié – kezdte Harry.
Hagrid a kezébe vette a gyöngyöt.
– J. P. Jé-Pé. Ez csak egyvalakinek a monogramja lehet.
Méghozzá olyan valakié, aki hozzád igen közel áll –
fordult Harryhez a vadőr. – A monogram James Potteré.
A három jóbarát Hagridra meredt. Ronnak még a szája
is tátva maradt a csodálkozástól.
– Ez bi-biztos? – kérdezte Harry.
– Igen – bólintott busa fejével Hagrid. – Biztos.
Egy darabig csend volt a kunyhóban, majd Hermione
intett barátainak. – Gyertek! Kezd sötétedni.

Elbúcsúztak Hagridtól, és egyenesen a Griffendél-

toronyba indultak, amikor az egyik sarkon felbukkant
Perselus Piton, és rájuk kiáltott:
– Potter, Granger, Weasley! Mit keresnek itt?
– Mi a toronyba megyünk – felelte az igazat Hermione.
– És miért nem vacsorázni mennek? – jött az észszerű
kérdés a bájitaltan tanártól.
Erre már nem tudtak mit felelni.
– Tíz pont a Griffendéltől – mondta a tanár. – Fejenként –
majd önelégült arccal távozott.

Harry csak soká tudott elaludni. Egy jó darabig a

gyöngyre és apjára gondolt. Aztán egyszercsak, mintha
rugóra feküdt volna, felült az ágyában.
– Ron, Ron, ébredj! – suttogta a fiú barátjának.
– Mit akarsz? – kérdezte ásítva Ron.
– Emlékszel, mit mondott Trelawney?
– Te hiszel annak a nyanyának?
– Figyelj! Azt mondta, hogy „apád kincsét keresed majd".
– És?
– És?? A gyöngy. Az apámé.
– Hagyj aludni! Majd holnap megbeszéljük…

Az utóbbi napokban Harry igen kimerült volt, mert

megkezdődtek a kviddicsedzések. Így, hogy immár
csapatkapitány volt, sokkal fárasztóbbak voltak a
repülések.
– Harry! Ne azzal a gyönggyel foglalkozz! Holnap
játszunk a Hollóháttal.
A fiú kiköpte a szájában lévő zabpelyhet. Teljesen
elfelejtette, hogy holnap kviddicsmeccsük lesz.
Elérkezett a meccs órája. Harry és Ron felöltötték vörös
talárjukat, és a pálya felé vették az irányt. Az öltözőben
Harry nem tartott hosszú, bíztató beszédet. Kisvártatva
a csapat belépett a stadionba. Az egész iskola egy
emberként tapsolt az érkező griffendéleseknek.
– Fogjatok kezet – szólt Madam Hooch.
Harry kinyújtotta a kezét, de az nem Davies nagy
markába érkezett, hanem egyenesen Chó Changéba. A
lány rámosolygott Harryre. A fiú érezte, hogy fülig elpirul.
Madam Hooch belefújt sípjába. Harry a levegőbe
emelkedett, és föntről hallgatta Lee Jordan kommentárját:
– A Griffendél megújult csapata, reméljük, ugyanolyan jó,
mint a tavaly előtti volt. A felállás: Weasley, Weasley,
Weasley, Spinnet, Jonson, Bell és… Potteeer! De nem is
szaporítom a szót. A Griffendélnél van a kvaff. Katie Bell
repül a Hollóhát póznái felé. Jaj! … Egy gurkó. Mitagadás,
jól céloz az ellenfél terelője. A Hollóhát támad…
Harry felfedezett egy ismerős arcot a nézőtéren.
Ígéretéhez híven ott ült Oliver Wood. Nyakában egy
Griffendél-oroszlánnal díszített piros zászló lógott, és a
volt csapatkapitány torka szakadtából üvöltött.
– 30:10 az állás a Griffendél javára… – hallotta Lee
Jordan hangját Harry. Chó 2-3 méterrel alatta repült, és
ekkor… Harry megpillantotta a csikeszt.
Az arany labda a pálya egyik sarkában, egy méterrel a
fű fölött lebegett. Harry tudta, hogy ha elindul lefelé, Chó
is arra repül, és előbb ér oda, mivel jóval közelebb van a
talajhoz. Harry elindult tehát nyílegyenesen felfelé. A csel
bevált. Chó csak ment és ment utána, s ekkor Harry
hirtelen zuhanórepülésbe fogott. Chó követte, de jó négy
méterrel lemaradt Kométa kettőhatvanasával. Harry a
sarkot célozta meg, és szélsebesen zuhant a föld felé.
Elérte a csikeszt, majd visszarántotta seprűjét.
A tömeg ordított. Miután leszálltak a pálya füvére,
legelsőként Chó Chang ment oda Harryhez gratulálni. –
Kitűnően repültél! – mondta, és kezet nyújtott a fiúnak.
Harry rámosolygott, és kezet rázott vele.
– Jaj, Harry! Ez… Ez egyszerűen csodálatos volt! Ez a
zuhanás! – a hang Oliver Woodé volt. Szorosan átölelte
Harryt, minek következtében a fiú gyomra jelentősen
megemelkedett.
Fred is odaszaladt hozzá: – Gyere bulizni!
– Megmutattad nekik – szólt egy mély hang. Hagrid volt
az. Megveregette Harry vállát, amitől a fiúnak
megroggyant a térde.
– Gyere – szólt Ron. – A fiúk voltak Zonkónál…
 Harry a tömeggel együtt kiment a stadionból, és a
Griffendél-toronyban nagy győzelmi bulit rendeztek.

A győzelemtől mámorosan teltek a következő napok.

Hagrid az óráján újra a földbe döngölte Harryt, Sertonus
Rentor megdícsérte, McGalagony pedig egész órán csak
rá mosolygott. Harry később értesült róla, hogy Ront is
ünnepelni kéne, mivel egy, a zuhanását megakadályozni
próbáló hollóhátost majdnem lelökött a seprűjéről, így
segítve Harryt.
Néhány órán ugyan jegyzetelt egy pár mondatot a fiú,
de mindez már mellékes volt a gyöngy-ügyhöz képest.
Harry újból és újból átolvasta a lexikonokat a talált
dolgokról, átgondolta a jóslástan órán hallottakat, és azon
is eltöprengett, hogy mi köze lehet apjának a gyöngyhöz.
Hetek teltek el gondolkodással.
Aztán eljött a halloweeni ünnepség.
A nagyterem megtelt töklámpásokkal és zsibongó
diákokkal. Valami különöset is megfigyeltek. Pontosabban
kettőt. Az egyik az volt, hogy a négy hosszú asztal a
házak zászlóinak alapszínére volt átfestve. A másik pedig
az, hogy Rentor professzor nem ült a tanári asztalnál.
– Harry, vegyél egy kis libamáj-pástétomot – szólt a tállal
a kezében Neville.
Ez kizökkentette Harryt gondolataiból. – Köszönöm –
mondta, és nekilátott az evésnek.

Másnap Harry felkereste a sötét varázslatok kivédése

tanárt. Kopogtatott a szobája ajtaján.
– Tessék – szólt ki a professzor.
Harry benyitott. A tanár az asztalnál ült, és a markában
rázogatott valamit. – Ó, Harry, épp téged akartalak
értesíteni! Képzeld, találtam valamit, amin az apád
névbetűi vannak! – mondta, és felmutatott egy
ugyanolyan gyöngyöt, mint amit korábban Harry talált.
A fiúnak összerándult a gyomra. Előhúzta zsebéből a
tanár kezében lévő gyöngy párját. Most Sertonus Rentor
tátotta el a száját.
– Tanár úr, az apám elrejthetett valamilyen kincset a
Roxfortban? – bukott ki Harryből a kérdés.
– Készült hátrahagyni valamit, de nem árulta el senkinek,
mit és hol. Egyébként miért kérded? – válaszolt a tanár.
– Hát, mert Trelawney professzor, azt jósolta az év elején,
hogy „apád kincsét keresed majd”.
Rentor Harryre nézett. A fiú viszonozta a pillantást.
Egymásra meredtek, majd egyszerre megszólaltak.
– A tanár úr tud valamit?
– Fiam, tudsz valamit?
Harry megrázta a fejét. Sertonus Rentor viszont
bólintott.
– Apád készített egy térképet. Nem tudom, hogy beleírta-
e a kincs hollétét, de valószínűleg igen.
– Tanár úr! Az a térkép nálam van! Az a Tekergők
Térképe – mondta a fiú.
– Megmutatnád? – állt fel a tanár.
Harry előhúzta a talárja zsebéből a pergament, és
megérintette varázspálcájával. – Esküszöm, hogy
rosszban sántikálok – suttogta, majd átnyújtotta a
térképet a tanárnak.
Rentor nagy figyelemmel böngészte a pötty-emberkéket,
és egyszercsak lecsapta a térképet az asztalra, és…
elkezdett körbe-körbe táncolni Harry körül, aztán megállt,
és háromszor megkocogtatta a lapot. Azon alig olvasható,
halvány betűkkel megjelent egy felirat:

Rentor, a kincs a C6-os járatban van elrejtve.

Az egyik padlókő halványrózsaszínű.
Azt kell felemelni. C6!
Az írás eltűnt, és megjelent a térkép, de most betűkkel és
számokkal teleírva. A tanár megkereste a C6-os járatot.
Az egy teremből nyílt. A jóslástan teremből.
– Harry, holnap menj fel oda, és nézz utána annak a
kincsnek!
– Tanár úr! Mi volt az a tánc…?
– Ezt láttam, ezt csinálta a pöttyöm – válaszolt a tanár
röviden, és kiterelte Harryt a szobából.
 Az alagút

Másnap Harry elmesélte barátainak a Rentor szobájában

történteket. Elhatározták, hogy együtt keresik meg a
rózsaszín követ az alagútban.
– De hol van a bejárat? – kérdezte Hermione.
Harry elővette a tépképet, és beindította. Meglátta a
„Harry” feliratú pöttyöt, amint cigánykereket hány.
Nekifogott a mutatványnak. Ekkor a térkép eltűnt, és a
lapon megjelent a jóslástanterem. A kör alakú tér ismerős
volt, és mellette részletesen le volt rajzolva a tanárnő
szobája is.
– Hűű! – kiáltott fel Ron. – Ez tök jó!
– Nézzétek! – mondta Hermione. – Ott egy kereszt!
És tényleg, az egyik szekrényen volt egy jel.
– Ez a tanteremben van, a kandalló mellett. Mikor tudunk
bemenni? – töprengett Ron.
– Figyelj, Harry! El tudnál ájulni a következő órán? –
nézett Hermione a fiúra.
Harrynek leesett az álla. – Micsoda?? – kérdezett vissza.
– Igen, jól hallottad. Ha ájulást színlelsz, elküldjük
Trelawneyt a gyengélkedőre, a többiek meg úgyis
elijednek onnan. Mire visszajön, mi már lent leszünk az
alagútban.
– Na, jól van. És nem gondolod, hogy egy kicsit feltűnő
lenne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnénk? –
kérdezte Ron a lánytól.
Ekkor Harry elrohant, és csak a vacsoránál látták újra. A
fiú csillogó szemmel látott neki az evésnek. Azután intett
barátainak, és bevitte őket egy üres tanterembe. –
Figyeljetek! Voltam Rentornál, aki azt mondta, hogy
megtanít minket hoppanálni!
– De hát ehhez jogosítvány kell, azt meg csak tizennyolc
év fölött lehet megkapni! – sipítozta Hermione.
– De nem nekünk – jelentette ki Harry, és elvonszolta
barátait Sertonus Rentor szobája felé.

– No, gyerekek. Hallottam Harry beszámolóját. Nem

tudom, hogyan akartok oda bejutni, de mindenesetre úgy
gondoltam, hogy hasznát vehetitek a hoppanálásnak.
Tudom, csak végzősöknek szabad ezt a technikát
használni, de ti felértek három tizennyolc évessel. Nos,
nézzük tehát. Harry, gyere ide a terem közepére! A
varázsige a következő: Hopplaturbuncs! – kiáltotta a
tanár, és felbukkant Ron mögött. – Persze nem szabad
nagy utakat tenni ilyen fiatalon. A varázspálcával a
lábadra ütsz, és kimondod a bűbájt. Eközben erősen
koncentrálsz arra a helyre, ahol fel akarsz bukkanni.
Érthető?
A három jóbarát bólintott.
– Harry! Próbáld meg. Tűnj fel, mondjuk, a tábla előtt!
– Igen, tanár úr! – Harry a lábához koccantotta a pálcáját,
és kimondta a varázsigét: – Hopplaturbuncs!
Ekkor Ron majdnem hanyatt esett, ugyanis Harry
megjelent barátja nyakában.
– Semmi baj. Nem koncentráltál eléggé a táblára. Mire
gondoltál? – nézett Harryre a tanár.
– Hát… Arra, hogy Ronnak vajon hogy fog sikerülni a
varázslat – válaszolt a fiú.
– Értem. Próbáld meg újra!
Harry megint kimondta a varázsigét: – Hopplaturbuncs!
És ekkor felbukkant a tábla előtt.
– Kitűnő – mondta tapsolva a tanár. – Nagyon jó! Ron, te
jössz!
A Weasley-fiú odalépett a tanárhoz, és elvégezte a
teendőket. A történtek alapján Ron valószínűleg éhes
lehetett, mivel az asztalon landolt.
– Jól van, Ron! – kiáltotta a tanár. – Granger kisasszony!
Hermione felállt, és a bűbáj kimondása után az ablak előtt
bukkant fel.
– Nagyon jó, Hermione! – mondta büszkén a tanár. –
Ügyesek vagytok. – Rentor az órájára nézett. – De most
már menjetek lefeküdni. Későre jár.

– Ez mire volt jó, Harry? Hoppanálással úgyse jutunk

semmire – mondta másnap reggel Ron a nagyteremben.
Hermione ekkor felsikkantott. A két fiú odanézett.
– Mi az? – kérdezte Harry.
– A Roxfort története és minden más könyv szerint a
varázslóiskola területén nem is lehet hoppanálni!
– Tényleg! – kiáltott fel a két jóbarát.
– Lehet, hogy Rentor azt a termet muglivilág-belivé
varázsolta… – vetette fel Harry.
Ez a kérdés aztán sokáig izgatta Harryt, Ront és
Hermione-t, de ennek megoldása előtt be kellett jutniuk az
alagútba.
– Figyeljetek, óra alatt úgyse tudunk bemenni – mondta
Harry. – Tehát este kell próbálkozni.
Így is tettek. Vacsora után megvárták, amíg mindenki
lefekszik, majd magukra terítették a láthatatlanná tévő
köpönyeget, és elindultak az Északi Torony felé.
Útközben alig akadt bajuk egészen addig, amíg az egyik
lépcsőfordulóban fel nem bukkant Hóborc, a
kopogószellem. Éppen trágyagránátokat dobált a
lépcsőre, és közben szaltózgatott a levegőben. Bizonyára
észrevette, hogy valaki láthatatlanul járkál, mert
összehúzta szemöldökét, és a sötétséget fürkészte. –
Tudom, hogy itt vagy! Akárki vagy is, megtalállak! –
mondogatta a szellem.
Harry ekkor barátai legnagyobb rémületére megszólalt:
– Ha be akarsz köpni Fricsnek, szólok a Véres Bárónak…
Hóborcot láthatóan megrémítette a fenyegetőzés. – Jó,
elmegyek. Már megyek is! Csak a Véres Bárót ne! … – a
szellem hangja lassan elhalkult, és a három jóbarát
továbbmehetett.
Mással, szerencsére nem találkoztak útjuk folyamán,
így hamar elérték a harmadik emeleti folyosót, ami a
létrához vezetett. A csapóajtó alatt egymásra néztek.
– Én megyek előre – mondta Harry, és felmászott a
lajtorján. Óvatosan felemelte a csapóajtót, és benézett a
terembe. Miután felért, intett barátainak.
Amikor mindannyian benn voltak a tanteremben, Harry
elővette a Tekergők Térképét. – Esküszöm, hogy
rosszban sántikálok! – mondta.
A lapon megjelent a terem négy pöttyel. A pontok alatt a
„Hermione”, a „Ron”, a „Harry” és a „Trelawney” felirat volt
olvasható. A tanárnő a térkép szerint az ágyában feküdt a
belső szobában, és minden bizonnyal aludt. Hermione a
terem egyik sötét sarka felé bökött, és azt suttogta, hogy
„az az a szekrény”. A két fiú is arra fordult, és elindultak a
sarok felé. Ron kitapogatta a szekrény ajtaját, és ki akarta
nyitni. – Zárva van – suttogta.
Harry elővette varázspálcáját, és kimondta a megfelelő
varázsigét: – Alohomora!
Ron újra megrántotta az ajtót, és az ki is nyílt. A
szekrényben sötét volt, de még így is kivehető volt egy
még sötétebb rész. Harry odanyúlt, és majdnem orra
bukott. A nagy sötétség egy üreg volt. Az alagút bejárata.
Hermione behúzta a szekrény ajtaját, és varázspálcáját
kezében tartva kimondta a bűbájt: – Lumos!
Beléptek a járatba. Hely éppen csak annyi volt, hogy fel
tudtak egyenesedni. Úgy öt perc gyaloglás után Harry
megállt: – Itt a kő!
Ron feje nagyot koppant a boltozaton, és ő is a rózsaszín
kőhöz lépett. Lehajolt, és feszegetni kezdte a padlót.
– Várj! – mondta Hermione. – Itt csak a taroló-átok
segíthet.
Harry suttogott valamit, amire elaludt pálcája hegyén a
lángocska. Felemelte kezét, és elkiáltotta magát: –
Reducto!
A kő ezer darabra tört. Alatta egy vörös bársonnyal
bélelt üreg lapult. Csak egy valami volt igen furcsa: a luk
üresen tátongott. A három jóbarát egymásra meredt, majd
Harry megszólalt: – Valaki ellopta a kincset!
– Induljunk vissza – mondta Hermione aggodalmas
arccal. – Már nagyon késő lehet.
Elindultak a jóslástan terem felé, és csak akkor eszméltek
fel, amikor már a Griffendél-toronyban jártak.

Nagyon sokat gondolkodtak, hogy ki lophatta el Harry

örökségét. Órákon és az étkezések közben is ezt firtatták.
Ám egy reggel érdekes híreket olvashattak a Reggeli
Prófétában. Volt egy cikk, ami különösen érdekelte
Hermione-t, de nem Rita Vitrolról és nem is Harryről szólt.
A címe az volt: Azkaban.

AZKABAN

Érdekes dolgok történnek manapság a varázslók

börtönében.
Amint azt mindannyian tudjuk, Azkabanban az őrök a
dementorok voltak. Tegnap azonban csapatostól kezdték
elhagyni a börtönt.
Ennek okát még nem tudjuk, de a Roxfort Boszorkány-
és Varázslóképző Szakiskola igazgatója, Albus
Dumbledore intézkedni fog. Nem tudjuk azt sem, ez mit
takar, de az igazgatóban mindenki bátran megbízhat. –
Azt sem tudjuk, hova indultak a dementorok, de senki ne
veszítse el a fejét.
Csiribá Klonda

– Figyeljetek, fiúk! – kiáltotta Hermione, miután elolvasta

a cikket. – Ezt nektek is látnotok kell! – Harry kezébe
nyomta a lapot, ő maga pedig a Mardekár asztalát
figyelte, de nem látta Malfoyt, Crakot és Monstrót. Nem is
láthatta, mert a három fiú ott állt a háta mögött.
– Mi van, sárvérű? – szólalt meg recsegő hangon Malfoy.
– Betojtál a demci-menciktől? De nem kell félni, ugye,
hisz itt van a jó öreg Dumbledore bácsi, aki megszánja a
muglikat, a kvibliket és legfőképpen a magadfajta
félvéreket…
Hermione elvörösödött, de Ron megelőzte. Ő már lángolt
a dühtől, és felpattant a székéről. Malfoynak ehhez is volt
hozzáfűzni valója: – Ó, lámcsak! A „Vízlipatkány”
elfelejtette felvenni a gyönyörű dísztalárját…
Ronnak eltorzult az arca. Még élénken emlékezett a régi
ünneplőjére, a tépett szélű barna „dísztalárra”.
– Apropó! Úgy látszik, Potter megvette neked azt a
méregdrága seprűt. De hiszen, úgyse tudsz rendesen
repülni vele – mondta vigyorogva Malfoy.
Crak és Monstro idétlenül röhögött a háttérben.
Most Harry is felállt. – Egy: nem én vettem a seprűt
Ronnak – ez nem volt ugyan egészen igaz, de ezesetben
megállta a helyét. – Kettő: van új dísztalárja. És három: te
viszont undorítóan nézel ki, és a modorod sem az igazi,
úgyhogy nem állok le veled társalogni – ezzel Harry
megfordult, és barátaival együtt elvonult a bűbájtan terem
felé.

– Miért vándorolnak el a dementorok Azkabanból? –

kérdezte Hermione Harrytől a vadőrkunyhóhoz közeledve.
Éppen legendás lények gondozása órára siettek.
– Nem tudom, de el fogok menni Dumbledore-hoz, és
megkérdezem tőle. Állítólag ő már cselekszik. De hogy
mit?…
A Tiltott Rengeteg szélénél megvárták a hollóhátos
diákokat. Hagrid szeme ismét ragyogott, s ez bizony
megrémítette a nebulókat. Így akkor szokott nézni a
vadőr, ha egy új állatot mutatott be nekik. Félni jó okuk
volt, hiszen mindenki tudta, hogy Hagrid előszeretettel
dédelgeti a különösen veszélyes lényeket. Most tényleg
nem jártak olyan jól, mint év elején a masagájokkal.
 Hagrid eléjük állt, és bejelentette, hogy ma egy új
lénnyel ismerkedhetnek meg. A varázslótanoncok
ösztönösen hátráltak egy lépést, ugyanis döngés
hallatszott az erdő felől. A vadőr eltűnt a sűrűben. A
dübörgés egyre erősödött, és a Tiltott Rengetegből előjött
két elefántméretű lény. Hatalmas lábuk tyúkéra
hasonlított, de mégis elbírta az óriási testet. Felsőtestük
hordószerűen kerekded volt. Ebből nőtt ki az emberi fej.
Ezt zöld bőr borította, faruk ezzel szemben élénkpiros
volt.
– Ők a pirosfarú kis erdei krompók! – kiáltotta Hagrid,
miközben szorosan tartotta az állatok nyakán lévő láncot.
– Általában nem veszélyesek. Csak, ha pével
kezdődő szót hallanak, akkor támadnak. Ez azért
van, mert szégyellik, hogy piros a fenekük – a vadőr
huncutul mosolygott. – A nagyobbik a bika. A neve
Tomeka. A tehént Vandának hívják. Nos, vigyázzatok a
szátokra!
A vadőr félreállt, és a gyerekek szemben találták
magukat a pirosfarú kis erdei krompókkal. Egy darabig
bírták a pé nélküli beszédet, de Harry egyszer csak
figyelmetlenül elszólta magát. Nem az állatoknak mondta,
de úgy látszik, azok épp őt figyelték. Hermione kérdezett
tőle valamit, ő meg válaszolt. Csakhogy beleszőtte
mondatába a „pedig” szót. Sajnos. Amint kimondta a pét,
a két krompó feléje fordult. Fújtatni kezdtek, és elindultak
a fiú felé. Harry egy pillantás alatt egyes-egyedül maradt
a krompókkal szemben. A többiek bizonyára elszaladtak.
Így hát csakis magára hagyatkozhatott.
Elővette varázspálcáját, és görcsösen szorongatta
kezében. Hátrálni kezdett, de egy kő állta el útját. Elesett.
A krompók egyre közeledtek. Hagrid tátott szájjal állt, és
az állatok piros fenekét bámulta. Harry segítségért kiáltott
volna, de egy hang se jött ki a torkán. Tátogott, és maga
előtt tartotta varázspálcáját. Cselekednie kellett. Úgy
döntött, hogy a feltartóztató-átokkal próbálkozik. Kimondta
hát a varázsigét: – Obstructo!
Az állatok megálltak, így Harry időt nyerhetett. Felállt,
de esés közben kificamította a bokáját. Tudta, hogy
néhány másodperc múlva elmúlik a bűbáj hatása, de
mozdulni nem tudott. Csak állt remegő lábbal. Hagrid
ugyanúgy. A krompók pedig újra elindultak. A vadőr ekkor
végre észbekapott, és loholni kezdett az állatok felé. A
kezében egy vaslánc csörgött. Amikor a krompók már
majdnem elérték Harryt, a fiú összerogyott. A bokája nem
bírta a terhelést. Az állatok vészesen közeledtek.
Harry csoporttársai lélegzetvisszafojtva figyelték az
eseményeket.
Hagrid lassan elérte az állatokat, és a döntő pillanatban
eldobta a láncot. Úgy látszik, ezt a hadműveletet már
gyakorolta, mert a vaslánc az állatok nyakában landolt.
Már csak pár méter választotta el a krompókat Harrytól,
amikor végre megtorpantak. Hagrid egy vastag fához
kötötte a pirosfarú kis erdei krompókat, és odalépett a
földön ülő fiúhoz. – Jól vagy? – segítette talpra.
– Igen – hazudta Harry, bár holtsápadt arccal
tápászkodott fel.
– A gyengélkedőre viszlek – mondta a félóriás. Felkapta a
fiút, és a többi griffendéles és hollóhátos kíséretével
elindult a kastély felé.
 Karácsony

Harry beváltotta ígéretét, és felkereste Dumbledore-t.

Elérte a folyosót, ahol a bejáratot őrző kőszörny állt. Nem
tudta a jelszót, és amint azon gondolkodott, lépteket
hallott. Pillanatokkal később a sarkon befordult
McGalagony professzor. Harry elbújt egy lovagi páncél
mögé. A tanárnő a kőszörny elé állt, és megszólalt: –
Mézbor.
A szobor félreugrott, így a professzorasszony beléphetett
az ajtón. Utána a szörny ismét elállta a bejáratot. Harry
előbújt rejtekhelyéről, és ő is kimondta a jelszót. A szobor
megint félreállt az útból, és a fiú is belépett a nyíláson.
Ráállt a kőlépcsőre, ami elindult vele felfelé. Amikor az
igazgató szobája elé ért, az ajtó kivágódott, és kilépett
rajta McGalagony professzor. – Potter, mit keres itt? –
kérdezte emelt hangon.
Ezt meghallhatta Dumbledore is, mivel
félholdszemüveges, mosolygós arca megjelent a
tanárnő mögött. – Ne válaszolj, Harry, inkább gyere be!
– Elnézést, Potter – mondta McGalagony, majd pirosló
arccal távozott.
Harry mögött becsukódott az ajtó.
– Ülj le – mondta az igazgató.
– Köszönöm.
– Mi történt, mondd!
– Hát, igazgató úr, az úgy kezdődött, hogy találtam egy
gyöngyöt…
– Tudom, ne is folytasd! Rentor professzor mindent
elmesélt.
– Nem, azt nem hiszem, professzor úr. Azóta voltunk egy
járatban, ahol a kincsnek kellett volna lenni…
– És? – kérdezte Dumbledore.
– A kincs eltűnt!
A szobára csend borult. Az igazgató felállt. Fawkes, a
főnix a vállára ült. Dumbledore hosszú fehér szakállát
simogatta. – Harry, ezt nem tudom mire vélni. Hadd
gondolkodjam el egy kicsit!
A fiú felállt helyéről. A „hadd gondolkodjam egy kicsit” azt
jelentette, hogy az igazgató egyedül akar maradni.
Elindult, de az ajtóban megtorpant: – És még valami,
igazgató úr. Miért vándorolnak el a dementorok?
Dumbledore nem válaszolt. Harry elhagyta hát a szobát,
és a Griffendél-torony felé indult.
 *

Eljött a téli szünidő, és McGalagony ismét listát készített a

Roxfortban maradó diákokról. Sajnos köztük volt Malfoy,
Crak és Monstro is.
A Roxfort Expressz kipöfögött a roxmortsi
pályaudvarról. A kastély szinte kiürült, csupán 20-25-en
maradtak itt.
A három jóbarát legelőször nekilátott a szünetre kapott
feladatoknak. Ez olyan sokáig tartott, hogy elérkezett
karácsony előestéje, mire készen lettek. A griffendélesek
aznap este korán lefeküdtek aludni. És amikor reggel
Seamus kiáltása felverte őket, ágyuk lábánál ajándékok
halmát találták.
– Hű! – kiáltott fel Ron. – Nézd! Olyan seprűnyélápoló-
készletet kaptam Hermione-tól, amilyen neked is van!
Harry elmosolyodott. Ő is odament ajándékaihoz. Sok
csomagot kapott. Megdörzsölte a szemét, és elkezdte
bontogatni őket. Először Mrs Weasley ajándéka akadt a
kezébe. Szokás szerint zöld pulóvert kötött H betűvel
díszítve. Ezen kívül küldött mézes fánkot is. A fiú
Hagridtól, a vadőrtől ragadós karamellát kapott, és egy
fából faragott sárkányt.
Ron ekkor Harry ágya felé pillantott, ugyanis a fiúnak
hallhatóan elakadt a lélegzete. Éppen egy kis, barna
papírba csomagolt dolgot bontott ki, amit legjobb
barátjától, Ronald Weasleytől kapott. A
csomagolópapírban egy Odúszkóp lapult. Ez egy
távcsőhöz hasonló tárgy, amibe ha belenéz az ember, az
Odúban zajló eseményeket láthatja.
– Kösz, Ron! Ez csodás!
A csomagok között volt egy könyv formájú doboz is. Ez
azonban nem Hermione ajándéka volt, hanem Neville
Longbottomé, és az a könyv lapult benne, amit tavaly az
ál-Mordon adott a fiúnak a vízi élőlényekről. Hermione-tól
Harry egy fotókkal teleragasztott füzetet kapott és egy
csomag csokibékát. A fényképeken a legutóbbi
kviddicsmeccs jelenetei szerepeltek. A képeknek az volt a
különlegességük, hogy a Lee Jordan által mondottakat
harsogták. Keresztapja sem feledkezett meg Harryról.
Tőle egy övre akasztható varázspálcatartó tok érkezett. A
tokban egy levél is volt.

Szia, Harry!

Boldog karácsonyt! Ennek a toknak a segítségével mindig

magadnál tarthatod a varázspálcádat.
Ui.: Csikócsőr meggyógyult, ne faggasd tovább a vadőrt!

Szipák
 *

Karácsony estéjén pazar lakomát csaptak a

nagyteremben. A házimanók kitettek magukért. Hermione
különben már nem volt úgy oda a MAJOM-ért, inkább a
tanulmányi eredménye izgatta.
– Képzeljétek, Flitwick professzor azt mondta, hogy ha
ugyanolyan arányban romlik a vizsgateljesítményem, mint
az elmúlt két évben, akkor az idén mindössze 105%-ot
érek el.
– Ne hülyéskedj – mondta Ron tele szájjal.
– Nem hülyéskedek. Emlékezzetek csak vissza! Elsőben
még 300% fölött teljesítettem. Ez meg egyszerűen rémes
lenne – sopánkodott Hermione.
Az este mindemellett kellemesen telt. Dumbledore is
köszöntötte a nebulókat. A griffendélesek pedig tele
hassal, békésen mentek lefeküdni.

Amikor újra elkezdődött a tanítás, mindenki egy kicsit

kipihenve látott neki ismét az órára járásnak. Harry, Ron
és Hermione is szorgalmasan látogatta a tanórákat.
Sajnos, jóslástanra és bájitaltanra is sűrűn kellett járniuk.
 Egy alkalommal például Neville ismét elrontotta a
bájitalt, és az nem narancsszínű, hanem hupikék lett.
Piton azonban dühroham helyett különös mosolyt
villantott az osztályra. – Jól van, Longbottom. Ezt óra
végén kipróbáljuk – tekintete a tantermet pásztázta, és
végül pillantása megpihent Harry arcán. – Potteren fogod
alkalmazni.
Hermione Neville mögött ült, és egy papírt csúsztatott
oda a fiúnak. Ez a hozzávalók helyes listája volt.
– Köszi – suttogta a fiú. De olyan ügyetlenül hangosra
sikerült a suttogása, hogy a tanár is tisztán hallhatta.
És hallotta is. – Kérem! Longbottom! – majd Hermione-ra
pillantott. – Tíz pont a Griffendéltől.
Harry az órájára pillantott. Tíz perc múlva vége van a
bájitaltannak, és ki kell próbálnia Neville főzetét. Az most
már élénkzöldben pompázott. Harrynek összeszorult a
gyomra.
Piton felállt, és ő is az órájára nézett. – Potter!
Longbottom! Jöjjenek ki!
A két fiú odalépett a tanárhoz.
– Nos, ez a főzet olyan erőssé teszi az embert, hogy az
legyőzheti a világ legerősebb harcosát is. Feltéve, ha
sikerül elkészíteni… Ezt most kipróbáljuk Potteren. Az
eredeti szín narancssárga, de ez most élénkzöld. No,
mindegy, majd meglátjuk a hatását… Longbottom, hozza
ide az üstöt!
A fiú botladozva előrevitte az üstöt, és letette a tanári
asztalra. Piton egy poharat vett le a polcról, és
belemártotta a főzetbe. Megszaglászta a folyadékot, majd
átnyújtotta Harrynek. Ő is megszagolta, és lassan a
szájához emelte a poharat. Belekortyolt.
Az italnak kesernyés, de mégis édes íze volt. Amikor
lenyelte, testében mintha ólom áradt volna szét. Végtagjai
elnehezedtek, és nem bírt állva maradni. A lába
összecsuklott, és Harry elterült a padlón.
Malfoy kiesett a padból, úgy nevetett. És vele együtt a
többi mardekáros is kacagtatónak találta az esetet. Piton
megszólalt: – Ez épp az ellenkező hatást váltotta ki. Íme,
a gyengítő bájital. Ezért húsz pont a Griffendéltől!
Kicsöngettek. Hermione és Ron azonnal az alélt
Harryhez szaladt, Neville pedig mozdulni sem bírt. Piton
feléjük fordult: – Vigyék a gyengélkedőre!
Hermione és Ron kivitte Harryt a teremből, miközben a
lány hangosan megjegyezte: – Inkább magán próbálta
volna ki a tanár úr!
 *

Harry három napig volt a gyengélkedőn. Az első napon

még nem tért magához, de másnap felébredt. Még mindig
nagyon bágyadtnak érezte magát, de a látogatói némileg
elvonták gondolatait a fáradtságról. Meglátogatta többek
között Hagrid, Neville, barátai, Ron és Hermione… és
Draco Malfoy is. A mardekáros igen otthonosan érezte
magát. Helyet foglalt Harry ágya szélén, és belefogott a
társalgásba: – Nos, milyen volt a főzet, Potter?
– Köszönöm kérdésed. Ittam már jobbat is.
– Mit szólsz hozzá? Dumbledore, a te szeretett igazgató
bácsid ordítozott szegény Piton professzor úrral.
– Nagyon jól tette!
Ekkor kivágódott az ajtó, és belépett rajta Albus
Dumbledore. Malfoy ijedten felpattant, és kisietett a
szobából. Most az igazgató ült a fiú mellé. – Minden
rendben, Harry? – kérdezte halkan.
A szomszéd szobából megjelent Madam Pomfrey.
Dumbledore feléje fordult: – Poppy, hozzon egy kis
csokoládét Harrynek! … Figyelj! – mondta az igazgató,
miután becsukódott a javasasszony mögött az ajtó. – Azt
nem tudom, hogy a dementorok miért hagyják el
Azkabant. De kieszeltem egy tervet. Tavaly Hagridot és
Madame Maxime-ot az óriásokhoz küldtem, hogy adják át
üzenetemet, miszerint békejobbot nyújtunk nekik. Úgy
gondoltam, hogy lebontatom Azkabant. A helyére egy
kastélyt építtetek az óriásokkal Roxfort mintájára. Tudom,
ez merész gondolat, de így lenne a legértelmesebb.
– De mit fog ehhez szólni a Mágiaügyi Minisztérium és
Cornelius Caramel?
– Ó, Caramel semmit. Ő úgy megijedt az óriásoktól és a
tavalyi béketervemtől, hogy le akart mondani, de nem
találtak a helyére senkit, ezért maradnia kellett…
A gyengélkedőbe nyíló két ajtó ekkor egyszerre
csapódott ki. Az egyiken Madam Pomfrey, a másikon
Fred és George érkezett.
– No, jó! Úgy látom, át kell adnom a helyemet további
látogatóidnak – szólt az igazgató, és megveregette Harry
vállát.
Ettől a fiú ismét elgyengült. Madam Pomfrey odaadta a
csokoládét Harrynek. A Weasley-ikrek is egy csomó
nyalánkságot hoztak a Mézesfalásból. Bizonyára a titkos
alagúton keresztül szöktek le Roxmortsba.
Beszélgettek egy kicsit, aztán a javasasszony
kitessékelte a látogatókat a teremből.
 *

Másnap a vacsoránál Harry már ott ült a Griffendél-

asztalnál, és együtt fogyasztotta el a pörköltet barátaival.
– Képzeld, Harry, Piton egész órán hozzánk se szólt –
mondta Ron.
– Hallottam róla, hogy Dumbledore kiabált vele.
Szerintem ezért sértődött meg.
– Azért az túlzás volt, hogy rajtad próbálta ki az italt –
kapcsolódott be a beszélgetésbe Hermione. – Ezt
különben tiltja a Roxfort szabályzata.

– Odanézzetek! – kiáltotta Ron a klubhelyiségben egyik

délelőtt.
A faliújságnál egész sereg gyerek gyűlt össze.
– Egy felhívást olvasnék fel – állt fel egy székre Fred
Weasley. – Kedves gyerekek! Az elkövetkező hétvégén
ellátogathattok Roxmorts faluba. Csak azok hagyhatják el
az iskolát, akiknek erre írásos engedélyük van. Jó
szórakozást minden roxfortosnak! Albus Dumbledore,
igazgató.
 Harry barátaira mosolygott. Most már ő is lemehet a
faluba, hiszen Sirius Black, a keresztapja ezt
engedélyezte neki.
Egész héten alig bírtak magukkal a diákok, és ezt a
tanárok is észrevették. Binns professzor például egy
különben igen unalmasnak ígérkező óra előtt
megjegyezte, hogy ilyen izgő-mozgó, élénk társaságot
már régen látott.
Végre eljött a szombat, és az előcsarnok megtelt
zsibongó nebulókkal. Harry így, tisztességes úton még
soha nem járt Roxmortsban. Mindig a Tekergők Térképe
és a láthatatlanná tévő köpönyeg segített neki.
– Először menjünk Zonkóhoz – szólalt meg két hang
Harryék háta mögött. Fred és George volt az, Ron
találékony bátyjai.
A három jóbarát megvárta az ikreket. Így öten ballagtak
tovább, amikor Harry a tömegben megpillantotta Chó
Changot, a Hollóhát fogóját. Egyedül bandukolt.
– Bocs, nekem most dolgom van! – hadarta Harry, és
elszelelt. Ám amikor a lány közelébe ért, már nem sietett
annyira. Ekkor váratlanul Chó szólalt meg: – Szia, Harry!
A barátaid hol vannak?
– Szia. Beszélgetnek – válaszolt a fiú.
Chó bólintott. – Figyelj – mondta kis idő múlva a
hollóhátos lány –, mi is beszélgethetnénk. … Harry! – állt
meg aztán. – Én… én…
A fiú fülig elvörösödött, és ő is megtorpant. A lány
kuncogni kezdett, majd egyszerre nevettek fel. Többen
rájuk bámultak, de ez nem izgatta őket.
– Én is – mondta kacagva Harry.
Lassan beértek a faluba.
– Te merre mész? – kérdezte Chó.
– A Csodabazárba.
– Akkor majd később találkozunk – búcsúzott a lány, és
elviharzott az ellenkező irányba.

Jó időbe telt, míg Harry megtalálta barátait a tömegben.

Végül az ikrekkel együtt bevásároltak Zonkónál a
Fillibuster-csillagszórókból, aztán elváltak Fredtől és
George-tól. A Mézesfalásban vettek mindenféle
nyalánkságot. Aztán Hermione megállt nézelődni egy
könyvesboltnál. Végre egyedül maradt a két fiú.
– Figyelj, Ron. Chó meg én… szóval…, mi… szerelmesek
vagyunk.
Ron elnevette magát. – Ne beszélj!
– De beszélek…
Ekkor Hermione felzárkózott hozzájuk, így nem
folytathatták a beszélgetést.
Visszaindultak a kastélyba. A vacsora után Ron és
Harry még vihorásztak egy kicsit a klubhelyiségben, majd
a hálóterem felé indultak.
 Griffendél – Mardekár

Harry a legtöbb órán ábrándozva bámult ki az ablakon.

Csak a legendás lények gondozásán érezte igazán jól
magát, hiszen itt együtt voltak a hollóhátosokkal.
Egyszer, óra után Hermione lépett Harryhez: – Khm.
Képzeld, beszéltem Chóval, és mindent elmondott.
Harry arca pirosra váltott.
– Azt ajánlom, hogy menj el Hagridhoz, és kérj tőle
tanácsot. Ő már volt szerelmes.
Ron vihogni kezdett, aztán Harry és Hermione is
csatlakozott hozzá.
Harry persze nem fogadta meg Hermione tanácsát, nem
kereste fel Hagridot.
Időközben leesett a hó, fehér takarót vont a Roxfortra. A
roxmortsi látogatás óta kicsit felélénkültek a tanulók. Még
jóslástan órán is követték Trelawney utasításait, és
unottan bár, de vizsgálgatták egymás tenyerét. Óra után
ebédelni mentek. Hermione letörten ücsörgött a
Griffendél-asztalnál, és mélán kavargatta levesét.
– Mi van? Mi történt? – ült le a lány mellé Harry.
– Képzeljétek, a számmisztika-dolgozatom 99%-os lett.
– Csak? – nézett Hermionéra Ron.
– Borzasztó!
Ezután a szörnyű hír után felmentek a Griffendél-
toronyba. Harry és Ron ötkor elment kviddicsedzésre,
mert két hét múlva a Mardekár elleni meccs következett.
Arra készültek a griffendéles csapattagok. Harry felhúzta
élénkpiros sporttalárját, és kiment. A Weasley-ikrek egy
halom hógolyóval várták csapatkapitányukat.
– Ez nem ér! – kiáltotta Harry. – Kettő egy ellen! Ez nem
tisztességes!
Megérkezett Alicia, Katie és Angelina is. Így mind együtt
indultak a kviddicspálya felé. Az edzés jól sikerült. A
Weasley-k igen jól védtek, hárítottak, akadályoztak és
ütöttek, de a három lány is szórta a gólokat. Harry ide-oda
cikázott, és ötpercenként a markában tudhatta az
aranycsikeszt.
– Fiúk, lányok! Egyvalamit mondhatok, ha továbbra is
ilyen tempóban, és ilyen sikeresen edzünk, minden jól fog
menni két hét múlva is – jelentette ki Harry.
Háromórányi edzés után elindult a csapat a Griffendél-
torony felé. Fred és George megint szorgalmasan
gyártotta a hógolyókat. Főleg Ront és Harryt vették célba.
A csapat nyakig vizesen lépett be az előcsarnokba.
 *

Egy napon Harry, Ron és Hermione átváltoztatástan órán

ült. A tárgyak más helyre lebegtetése volt a tananyag.
– Harry, nem is kell elmenned eztán Dumbledore
szobájába, elég lesz felírnod az üzenetet egy
pergamenre, és átlebegtetned hozzá. Extrabiztos
megoldás! – mondta Ron, miközben épp egy vázát
röpített el Hermione felett.
– Igen, és, mondjuk, Hagridhoz is küldhetünk levelet így.
Ekkor óriási robaj törte meg a viszonylagos csendet.
Hermione egy padot lebegtetett, Neville pedig egy
lámpabúrát próbált fenntartani a levegőben. De mivel a fiú
ügyetlen volt, épp a pad felé röptette a búrát. Az ütközés
okozta a nagy csörömpölést.
– Longbottom! Mit művel? – kérdezte haragosan
McGalagony professzor.
Neville behúzta a nyakát, és hallgatott.
– Granger kisasszony, önt pedig arra kérem, hogy ne
fitogtassa ügyességét ilyen nagyképűen! Tíz pont a
Griffendéltől!
– De tanárnő! A saját házától? – kérdezte felháborodva
Ron.
– Igen, a saját házamtól is. Mindenki kapja meg méltó
büntetését. Most pedig menjenek!
 *

A korai befejezés miatt még volt idejük felszaladni a

toronyba sötét varázslatok kivédése óra előtt. Hermione
elkeseredetten huppant a legszélső fotelba, és magába
roskadt.
– Mi a baj? – ült le mellé Lavender Brown és Parvati Patil.
– Még senki sem mondta, hogy nagyképű vagyok… És
főleg egy tanár, egy olyan tanár, akiről azt gondoltam,
hogy szeret… aki mindig segített nekem… – Hermione az
időnyerőre célozhatott.
– Ne szomorkodj! – próbálta vigasztalni a két lány.
– Pedig megvan rá az okom. Flitwick professzor
megjegyezte a múltkor, hogy romlik a teljesítményem.
Vector professzor meg azt mondta, hogy nem örül a 99%-
os dolgozatomnak…
– Ó, milyen boldogok lennénk mi, ha 99%-os
dolgozatokat tudnánk írni! – áradozott Parvati.
– Szerintem azért romlanak az eredményeid, mert
teljesen ki vagy merülve. Azt ajánlom, a házi feladatok
után szakíts egy kis időt a pihenésre. Ne hajszold túl
magad! – mondta Lavender.
Hermione a lányra nézett, és elgondolkozott. – Lehet,
hogy igazad van… De most már mennem kell.
Felkészülök a következő órára.
A griffendélesek elindultak a sötét varázslatok kivédése
tanterem felé. Rentor professzor már várta őket.
Hermione az utolsó sorba ült, és erősen koncentrált… a
padjára. Fülébe csak mondatfoszlányok jutottak el.
Sertonus Rentor többször is felszólította a lányt, de az
nem tudott válaszolni a kérdésekre. Óra után a professzor
magához hívta Harryt.
– Mi történt a barátnőddel? – kérdezte.
– McGalagony professzor azt mondta rá, hogy nagyképű.
A dolgozatai meg rohamosan gyengülnek.
– Nem csodálom. Olyan órarendje van, mint senki
másnak. De mitagadás, McGalagonynak is igaza lehet.
Néha bizony Hermione hajlamos a nagyképűségre, de
különben rendes lány. Egyetértesz, Harry?
A fiú bólintott.
– Nem mész ebédelni? – váltott aztán témát Rentor
professzor.
– De igen, hogyne, tanár úr. Viszontlátásra!
A terem ajtaja becsukódott, és Harry leszaladt a
nagyterembe.
 *

A kviddics-csapat szorgalmasan készült a Mardekár elleni

mérkőzésre. A kijelölt nap egyre közeledett, és Harryt
ismét elfogta az izgalom. Talán azért, mert a Mardekár
volt az ellenfél, de lehet, hogy a csapatkapitányság miatt.
Egy reggelinél Hedvig egy levelet pottyantott
szendvicsére, ami keresztapjától, Sirius Blacktől érkezett.
Gyorsan kibontotta a borítékot:

Kedves Harry!

Remélem, örülsz az ajándékomnak, és sok hasznát

veszed.
Jó lenne, ha újra láthatnálak. Még mindig a falu szélén
lévő hegy gyomrában vagyunk.

Várlak titeket!
Szipák

Harry felpattant a Griffendél-asztaltól, és elrohant. A

toronyba szaladt, és egy pergament vett elő. Írni kezdte a
válaszlevelet Siriusnak.
 Szia, Szipák!

Képzeld, Sertonus Rentor megtanított minket hoppanálni!

Így sokkal könnyebben tudunk majd eljutni hozzád!
Remélem, jól vagy, nekem nagyon tetszik a
varázspálcatartó.
Majd megyünk!

Harry

Összecsavarta a lapot, és Hedvig lábára kötötte. Ablakot

nyitott, elengedte baglyát. Elpakolt, és lement
gyógynövénytan órára.

– Sok szerencsét, Harry! – bíztatták társai a fiút a

kviddicspálya felé menet. Erős szél fújt. A játékosok úgy
érezték, gyomruk vagy tíz centivel feljebb csúszott.
Amikor beléptek a stadionba, a tömeg hatalmas
üdvrivalgással fogadta a Griffendél csapatát. A zöld
mezben feszítő mardekárosok már a pályán várták
ellenfeleiket. A ház szukológárdája, élén Piton
professzorral kifütyülte Harryékat. McGalagony Lee
Jordan mellé ült, hogy felügyelje a kommentárt.
Madam Hooch belefújt a sípjába. Tizenöt seprű
emelkedett a magasba. Harry eleinte jól szórakozott,
ugyanis Tűzvillámját még Nimbusz 2001-esével sem érte
utól a nagy vetélytárs, Draco Malfoy. Lee Jordan
szorgalmasan közvetítette az eseményeket: – …20:20
az állás. Ha nem húz bele a Griffendél, bajok lesznek. Ó,
már itt is a baj! A Mardekár gólt szerez, de hát Katie Bell
ellen szabálytalanság történt! Hát ez… Katie kikéri
magának! Majdnem lelökték a seprűjéről! A piszkok! – itt
Lee Jordan elhallgatott, és a Griffendél vezetőtanárára
nézett. McGalagony professzor azonban éppen akkor
kapta le süvegét, és dühösen földhöz vágta.
Harry Madam Hooch-hoz repült, és időt kért. – Minden
rendben, Katie? – kérdezte a lánytól.
– Igen, azt hiszem.
– Gyerekek, ha így folytatjuk, még megvernek bennünket!
Hajrá! Csak úgy, mint az edzéseken. Gyerünk! Mindent
bele!
Ismét sípszó szelte át a levegőt. A küzdelem
folytatódott. A Griffendél mintegy varázsütésre feljavult.
Ron és George megbosszulta a Mardekár durvaságát, és
villámgyorsan ütötték a gurkókat a zöld mezes játékosok
felé. Harry az eget fürkészte tekintetével egy aranyló folt
után kutatva, de ezúttal jól elbújt a csikesz. Lee Jordan
hangját hallotta: – …50:50 az állás. Most egy szép
találat! Jó volt a támadás Angelina Jonson jóvoltából.
60:50 a Griffendél javára…
– Na, mi van? Látod már az aranycsikeszt? Ha meglesz,
szólj! Én akarok először tudni róla! – ezt Draco Malfoy
kiáltotta oda Harrynek, miközben éppen elhúzott Alicia
Spinnet mellett, majd egy szemtelen légibukfenccel újra a
griffendéles fiú előtt termett.
– Már látom is! – mondta Harry. – Ott van a föld fölött,
balra.
Tűzvillámját előredöntötte, és műbukásba kezdett. Malfoy
utánasuhant. Ekkor Harry megfordult, és felfelé
húzott. A Mardekár fogója tovább repült a föld felé, és
mire visszarántotta seprűjét, Harry már az égnek
száguldott egy aranyló folt után. Az aranycsikesz volt az.
Vagy tíz méterrel a pálya közepe felett lebegett, és ide-
oda cikázott. Harry kinyújtotta a kezét, és egyenesen a
szárnyas labdát célozta meg.
– És igeeen! Megvan a csikesz! A Griffendél nyert
210:50-re. Szép volt, Harry! – ezt ordította Lee Jordan a
közvetítőtoronyban. Mellette ugrált és tapsolt McGalagony
professzor.
– Szép volt, Harry! Szép volt, Griffendél! – kiabálta a
közönség. Piton és a mardekárosok csak füttyögtek.
Mikor a piros mezes griffendélesek földet értek, a
szurkolók beözönlöttek a pályára. A játékosokat felkapták,
és a levegőbe dobálták. Harry egy ilyen repülés
alkalmával egy mosolygós arcot vett észre a tömegben.
Chó Chang volt az, a Hollóhát fogója. Integettek
egymásnak, majd a fiú ismét eltűnt rajongói gyűrűjében.

– Figyeljetek! – szólt egy vacsora alkalmával Harry a

Weasley-ikrekhez. – Nem tudnátok adni a varázscipőből
egy párat? Malfoy a meccsen már megkapta a magáét,
de ezen a viccen mindenki jót nevetne…
Ekkor váratlanul McGalagony professzor jelent meg az
asztalnál: – Ó, Potter, elnézést kérek maguktól. Az elmúlt
napokban egészen elvesztettem a fejem. A tegnapi
meccs egyszerűen csodálatos volt… Azt a múltkori
pontlevonást felejtsék el, és kérem, szóljanak Granger
kisasszonynak is, egy kicsit túlzásba estem… –
megfordult és elviharzott.
– Tényleg, hol van Hermione? – kérdezte Ron a tanárnő
után bámuló Harrytől.
A fiú megvonta a vállát. Ron ekkor felpattant. – Biztos a
könyvtárban ül!
A két ötödikes elrohant a könyvtár felé. Hermione ott
gubbasztott, és kétségbeesett arccal egy óriási és igen
vastag lexikont bújt.
– Szia! – köszönt Harry.
A lány ijedten kapta fel a fejét, és becsapta a könyvet. –
Ja, csak ti vagytok?!
– Figyelj! McGalagony azt mondta… – kezdte Ron.
– Ó, ne is folytasd! – vágta rá rémülten Hermione.
– De, igenis folytatom! Szóval, azt mondta, hogy
visszavonja a pontlevonást és a nagyképűséget is. Úgy
fogalmazott, hogy „elvesztettem a fejem”, és elnézést
kért.
– Különben mit olvasol? – érdeklődött a könyvre sandítva
Harry.
– Csak számmisztikára tanulok.
– Akkor békén hagyunk – búcsúzott Ron.
– Várjatok csak! – állította meg Harry. Közelebb lépett
barátaihoz, és halkan beszélni kezdett. – Sirius írt, és azt
üzeni, hogy örülne, ha meglátogatnánk. Valamikor be kell
iktatnunk a programba ezt a kirándulást!
Hermione és Ron bólintott. Aztán halkan kinyílt a könyvtár
ajtaja, majd a fiúk után újra becsukódott. Hermione
egyedül maradt. A nagy könyvet később, már könnyebb
szívvel visszaadta Madam Cvikkernek, és ő is távozott.
 *

Egyik este, a vacsoránál érdekes dolgot figyelhettek meg

a diákok. A tanári asztalnál ugyanis ott ült Sybill
Trelawney, a jóslástan tanár. Sertonus Rentor és Sinistra
professzor között foglalt helyet, és maga elé bámult.
Amikor azonban belépett a nagyterembe Harry a
barátaival, szemlátomást felélénkült, és súgott valamit
Dumbledore professzornak, mire az felállt, és csendre
intette a tanulókat. – Kedves gyerekek! Különleges
alkalom, hogy Trelawney professzor is a körünkben
tartózkodik, és szólni szeretne hozzátok. Úgyhogy át is
adom neki a szót.
– Köszönöm – kezdte fátyolos hangon a tanárnő. – A mai
nap reggelén, amint a varázsgömbömbe pillantottam,
észrevettem két, lélekszakadva rohanó diákot. Harry
Potter és Ronald Weasley volt az – ezt a mondatot csend
követte, majd Fred felnevetett.
McGalagony professzor fejcsóválva ciccegett.
– A két diák fejvesztett rohanása bajt jelzett számomra,
ezért jöttem le ide, ebbe a lenti világba, ahol a tömeg
miatt mindig elhomályosulnak benső szemeim.
McGalagony nem bírta tovább visszatartani magát.
Felállt, megköszörülte a torkát, és átvette a szót a
jóslástan tanártól. – Kedves Potter és Weasley! Történt
ma valami rémisztő eset az iskolában?
Harry is felállt. – Nem, tanárnő.
McGalagony most Trelawneyhoz fordult, és hozzá intézte
szavait: – Amint látja, semmi ok az izgalomra. Nem történt
semmi különös. Talán késésben voltak, és azért siettek,
de nem kergette őket semmiféle rém. … Én nem szoktam
másokról véleményt mondani, főleg tanárkollégáimról
nem, de önről állíthatom, nem hogy „benső szeme” nincs,
de külső se nagyon!
Trelawney ekkor csüggedten rogyott vissza a székére.
Most Dumbledore állt fel szigorúan. – Kérem, hagyják
abba a veszekedést! – majd a gyerekek felé fordult. – Jó
étvágyat!
 Roxmorts

– Nézzétek – mondta barátainak Harry egy reggel a

nagyteremben –, Hedvig hozott valamit.
És csakugyan, a hóbagoly egy kis borítékot pottyantott a
fiú ölébe. A címzés kacskaringós betűit csakis Hagrid
írhatta. Harry kibontotta a levelet. Ez állt benne:

Sziasztok!

Gyertek le holnap ½ 7-kor.

Mutatni akarok valami érdekeset!

Hagrid

Miután mind a hárman elolvasták az üzenetet,

jelentőségteljesen összenéztek, és bólintottak.
Reggeli után átváltoztatástan óra következett. Az
osztály előbb odaért, mint a tanárnő, és kisebb-nagyobb
csoportokban beszélgetni kezdtek. Hermione, Ron és
Harry azon tanakodtak, hogy vajon mit akar mutatni nekik
Hagrid. Amikor Harry épp azt nézte, hogy jön-e már
McGalagony professzor, a lába előtt egy tollat fedezett fel.
Lehajolt érte, és felvette.
– Mi az? – kérdezte Ron.
– Semmi, csak leesett a lúdtollpennám.
– Gyerünk, gyerünk, be a terembe! – McGalagony
gyorsan beterelte a gyerekeket.
Miután elfoglalták helyüket, a tanárnő ezzel kezdte: –
Eltehetitek a tanfelszerelést, ma mesélni fogok nektek.

A tanárnő a tavalyelőtti varázslókongresszusról beszélt,

aminek a fő témája az animágia volt, a tanácskozáson
állatok tömege nyüzsgött…
Mire a beszámoló véget ért, az órának is vége lett, és a
griffendélesek gyógynövénytan órára siettek.

Estefelé Harry a Griffendél-toronyban gubbasztott, és a

házi feladatával foglakozott. Táskájából elővette a tollát,
és írni kezdett. Már vagy tíz perce dolgozott, amikor
mindaz, amit addig írt, egyszerre eltűnt a pergamenlapról.
A toll kiugrott a kezéből, és vakító fény töltötte be a
klubhelyiséget. Harry gyorsan körülnézett, nem látja-e
valaki. Ám éppen senki sem tartózkodott rajta kívül a
Griffendél-toronyban.
A toll betűket írt a lapra – magától!

Ne hidd el a jó…

itt megállt a penna, és az asztalra hullott.

A klubhelyiségbe belépett Neville Longbottom. – Szia,
Harry! Leckét írsz?
Harry némán bólintott. Szerencsére Neville hamar
távozott. De a toll továbbra is az asztalon feküdt,
mozdulatlanul. Harry ekkor látta meg, hogy a penna
hegyébe valami bele van vésve. A felirat már ismerős
volt. Apja monogramját látta.
– J. P. – suttogta Harry. – Ágas!
Hirtelen, maga sem tudta, miért, a tollat gyorsan zsebébe
rejtette. Később rájött, hogy jól tette. Neville jött vissza,
mert valamit a hálóteremben hagyott.
Harry még sokáig üldögélt a fotelben, és
legszívesebben soha nem is mozdult volna meg. Később
megjöttek barátai is, ám a fiú nem számolt be a
történtekről.
– Majd Hagridnál megtudják… – gondolta magában.
Átöltözött, és behúzta ágya függönyét.
Sokáig nem tudott elaludni, álmában is apjára gondolt,
Ágasra. Ennél szebb álma még sohasem volt.
 *

– Mi van veled, Harry? – kérdezte a fiútól Ron másnap

jóslástan órára menet.
– Á, semmi – vonta meg a vállát barátja.
Harryt aztán kizökkentette gondolataiból a tömény
füstölőszag, ami megcsapta az orrát, amikor felmászott a
létrán a csapóajtóhoz. Trelawneyt nem zavarták a róla
terjesztett hírek, úgy gondolta, „ők, a lenti világban élők
nem látják az igazságot!” Ron és Harry viszont felfigyelt
valamire. A tanárnő óra közben többször is benézett a
tanteremből nyíló szobájába. Az óra után, kifelé menet
Harryék is leskelődni akartak, de nem láttak be a
helyiségbe.
Aztán a délután is eltelt, és a gyerekek elindultak Hagrid
kunyhója felé.
Bekopogtak a házba.
– Gyertek csak be, nyitva van – kiáltotta Hagrid érkező
barátainak a kunyhóból.
A gyerekek benyitottak. Hagrid a kandalló előtt ült, és
ölében egy nagy dobozt tartott.
– Üljetek le – mondta csillogó szemmel. – Vegyetek egy
kis karamellát!
Hermione, Ron és Harry inkább nem kísérleteztek az
édességgel. Túl jól ismerték Hagrid konyhaművészetét
ahhoz, hogy egyenek a nyalánkságból.
– Nos, azért hívtalak ide titeket, mert először nektek
szeretném megmutatni a kis jövevényeket!
A három jóbarát ösztönösen hátrébb húzódott a kanapén.
Hagrid folytatta: – Végre kikeltek a kis drágák. Nézzétek!
– azzal a gyerekek orra alá dugta a dobozt. Abban apró
masagájok mocorogtak.
– Jaj, de édes! – kapott fel egyet Hermione.
– Ugye? – mosolyodott el Hagrid.
A fiúk is szeretettel simogatták a kis állatokat, de
Harrynek eszébe jutottak a tegnap délutáni események.
– Ööö… Hagrid, képzeld el, találtam egy tollat, ami az
apámé. És magától elkezdett írni. A tinta egy
mondatfoszlányt formált. „Ne hidd el a jó…”, ezt írta a
pergamenre.
*

Hermione és Ron tátott szájjal néztek barátjukra, Hagrid

pedig elgondolkodott. – Ha legalább tudnánk az egész
mondatot… – morfondírozott.
– És mért nem írta végig, amit akart? – jött az észszerű
kérdéssel Ron.
– Azért, mert Neville bejött a klubhelyiségbe.
– Na, annak is épp akkor kellett odamennie! Így sohasem
tudjuk meg, mit akart a penna! – sopánkodott Hermione.
Sokáig csak a kis masagájok álmos szuszogása
hallatszott.
– Most menjetek fel! Késő van – mondta Hagrid.
A három jóbarát elköszönt a vadőrtől, és elindult a kastély
felé. Este még sokáig üldögéltek szótlanul a Griffendél-
toronyban.

A következő napokban is a torony klubhelyiségében

töltötték a délutánokat. Harry legtöbbször az Odúszkópot
nézegette, Hermione olvasott, Ron pedig a seprűjét
fényezte. Néha játszottak egy-egy parti varázslósakkot is.
Harry sokszor gondolkozott azon, hogy mit akarhatott
leírni apja tolla. Ebből a szótlan hangulatból Ron
zökkentette ki, amikor egyik szünetben elmesélte, hogy
meghirdették a következő roxmortsi kimenőt. – A
hétvégén felkereshetjük Siriust – újságolta Harrynek.
Most azon kezdtek tanakodni, hogyan jutnak el a
barlangba Szipákhoz.
– Szerintem – javasolta Hermione –, menjünk fel gyalog.
– Jobb lesz, ha magunkkal visszük a láthatatlanná tévő
köpönyeget – mondta Ron.
– Én úgy vélem, hogy menjünk ki a falu szélére, és
hoppanáljunk. Az gyorsabb is, mint a gyaloglás, és végre
valahol kipróbálhatnánk – vetette fel Harry.
Végül az utóbbi javaslat mellett döntöttek, és várták a
hétvégét. Sok szenvedéssel átvészelték a hetet, és
péntek este még egyszer, utoljára egyeztették a másnapi
látogatás részleteit, majd az ötödikesek hálótermei felé
indultak.

A reggeli másnap zajosabb volt, mint egyébként.

Mindenki a roxmortsi látogatásra készült. Harry, Ron és
Hermione befalták a kukoricapelyhet, a szendvicset, majd
elraktak egy kis ételt a táskájukba is. Kilenc óra után
kitárultak a tölgyfa-ajtó hatalmas szárnyai, és a roxfortos
diákok kiözönlöttek a szabadba. A három jóbarát sietős
léptekkel közeledett a birtok vaskapuja felé.
Egy kicsit sétáltak a faluban, aztán betértek a Három
Seprűbe. Harry odalépett a söntéspulthoz, és Madam
Rosmertától kért három pohár vajsört. Miután megitták,
elindultak a falu széle felé. Amikor biztos távolságban
tudták a tömeget, magukra borították a láthatatlanná tévő
köpönyeget, és a hegy lábához siettek.
– Maradj már veszteg! – szólalt meg út közben Hermione.
Ron ugyanis a Három Seprűből kilépve csuklani kezdett.
Emiatt a köpönyeg többször is majdnem leesett a három
griffendélesről.
Amikor odaértek az emelkedő aljához, Harry
összegöngyölte a varázsköpenyt, és táskájába
gyömöszölte.
– Nos… Hikk … Akkor hoppan… hikk … hoppanáljunk –
mondta Ron.
– Jó. Én kezdem – ajánlotta Harry. – Hopplaturbuncs! – a
fiú eltűnt.
Hermione következett. Ő is kimondta a varázsigét, és
köddé vált. Végül Ron próbálkozott. – Hoppla… hikk …
laturbun… hikk … turbuncs! – Ronban furcsa érzés áradt
szét. A csuklás miatt nem sikerült hibátlanul a varázslat. A
fiú nagy része megérkezett a barlangba, de a bal karja
lemaradt.
– Te jó ég! – sikoltott fel Hermione. – Hol marad a kezed,
Ron?!
Ekkor hangos süvítéssel megérkezett a kóbor kar, és
visszailleszkedett a helyére.
– Szervusztok! – köszöntötte barátait Sirius. – Hoztatok
nekem valamit?
– Igen – nyúlt táskája felé Harry. – Tessék, egy pár
szendvics.
– Köszönöm, ez kedves tőletek.
Hermione Csikócsőrt simogatta. Miután Szipák
elfogyasztotta a tízórait, a gyerekekhez fordult. – Nos, mi
hírt hoztatok?
– Képzeld – vágott bele a közepébe Harry –, egyre
különösebb dolgok történnek a Roxfortban.
Trelawney például egy csomó furcsaságot művelt.
Év elején azt jósolta, hogy „apád kincsét keresed
majd”. Ezen kívül találtam két gyöngyöt és egy pennát
is, amibe az apám monogramja van belevésve.
– Ez felettébb különös – gondolkodott hangosan Sirius. –
Nem lehet, hogy a gyöngy és a toll is a kincs része?
– Erre már mi is gondoltunk – szakította félbe keresztapját
Harry. – És Sertonus Rentor is. Az egyik gyöngyöt ő
találta meg.
– A jó öreg Rentor? Hát ő mit keres itt?
– A sötét varázslatok kivédését tanítja az iskolában –
vágta rá Hermione.
– Aha! És ő honnan szerezte a gyöngyöt? – tudakolta
Szipák.
– Tényleg, Harry, ezt még mi se tudjuk! – fordult
barátjához Ron.
– Érdemes volna megkérdezni, mert lehet, hogy ő is ludas
a dologban.
– Nem hiszem. Te és James Potter az évfolyamtársai
voltatok – mondta Hermione.
– Ugyanúgy, mint Piton, Lucius Malfoy és egy csomó
halálfaló is. Nem emlékszel, mik derültek ki Ludo
Bumfoltról? – érvelt Ron.
– Jó, jó, de Piton meg a többiek nem a Griffendélbe
jártak.
– Mért, és honnan tudod, hogy Rentor professzor
griffendéles volt?
– Hát ti öt évig nem tudtátok átrágni magatokat a Roxfort
történetén? Minden háznak van egy nagy könyve, és
mindegyikben benne van a ház névsora.
– Rentor nem animágus? – kérdezte ekkor Harry.
– Tudomásom szerint nem. Egyébként miért kérded?
– Á, semmi, semmi. Csak mert már annyi emberről
kiderült, hogy az.
– Biztos te is olvastad, hogy Rita Vitrol is animágus –
sandított a barlang egyik sarkában felhalmozott újságokra
Ron.
– Igen. Nem tudjátok, ki volt az az okos diák, aki
leleplezte?
– De – szólalt meg szerényen Hermione. – Én voltam.
Sirius a lány mellé lépett. – Gratulálok, szép munka volt! –
veregette vállon az elpiruló Hermione-t.
Később Ron az órájára nézett. – Mindjárt öt óra. Mennünk
kell!
Jó, menjetek! De tudakozódjatok Rentornál! És
vigyázzatok
magatokra! Írjatok!
A gyerekek elbúcsúztak Szipáktól és Csikócsőrtől. Most
mindhárman egyszerre hoppanáltak Roxmorts szélén, és
a birtok felé indultak.

A következő hetekben szabadidejük nagy részét a

könyvtárban töltötték, és Hermione parancsa szerint a
Roxfort történetét és a házak névsorait bújták.
Egy napon, sötét varázslatok kivédése óra után Harry
megállította a tanárt: – Professzor úr! Hol találta azt a
gyöngyöt?
A tanár egy fél pillanatig maga elé bámult, majd ennyit
mondott: – A tanári előtt.
– És mikor?
– Délután.
 A titkos küldetés

Egy reggelinél, mikor a Mardekár asztala előtt vonultak el,

felfigyeltek arra, hogy ott igen rossz hangulatban
beszélgetnek. A Reggeli Próféta fölött hajoltak össze.
– Hermione, megjött már az újságod? – kérdezte Ron.
A lány az ablak felé mutatott. A baglyok éppen akkor
szálltak be csapatostul a nagyterembe. Hermione már
nyúlt is a lapért, de Ron kikapta az újságot a bagoly
karmai közül, és vadul lapozni kezdte. – Á! Nézzétek! –
mondta. – Ezért olyan letörtek a mardekárosok!
A három jóbarát olvasni kezdte a cikket:

ÚJ IDŐK VÁRNAK RÁNK!

Új idők várnak ránk! – nyilatkozta a Roxfort Boszorkány-

és Varázslóképző Szakiskola igazgatója, Albus
Dumbledore azzal kapcsolatban, hogy a dementorok
egytől egyig kivonultak Azkaban területéről.
A varázsló úgy döntött, kérelmet nyújt be a Mágiaügyi
Minisztériumba, hogy adjanak engedélyt Azkaban
lebontására, és a helyére egy új kastély felépítését is
támogassák. Ez is börtön lesz, de korántsem olyan
rettenetes, mint Azkaban volt.
A miniszter, Cornelius Caramel nem volt hajlandó
nyilatkozni lapunknak, de meggyőződéssel állíthatjuk,
hogy nem fog ellenkezni Dumbledore szándékával.
Reméljük!
Prutz Bimbelebúb

– Hát ez jó – mondta Harry, miután elolvasta az

újságcikket. – Minden bizonnyal lebontják Azkabant!
– Vajon kik fogják őrizni az új börtönt? – fordult barátaihoz
Ron.
– Ezt Hagridtól kérdezd! – mondta Harry.
– Ugye, örülsz! – csattant fel egy csikorgó hang Hermione
mögött. – Nem lesz olyan rettenetes Azkaban. A csúnya
dementorok elmentek, és átadják a helyet a jó
Dumbledore őreinek, akik bizonyára Hagrid édes kis
durrfarkú szurcsókjai lesznek, de lehet, hogy futóférgek
vigyáznak majd a ronda gyilkos bácsikra. – Draco Malfoy
állt ott, mögötte a Mardekár egész ötödik évfolyama.
Köztük Crak, Monstro meg Pansy Parkinson, és
mindannyian vigyorogtak. – Potter és a sárvérű barátnője,
no meg a „Vízlipatkány” nagyon odavannak a félóriásért
meg a „védőszent” igazgatójukért…
Harry nem szólt vissza, megfordult, és tovább reggelizett.
Egyszerre azonban puffanást hallott a háta mögött.
Megpördült a tengelye körül, és látta, hogy Malfoy Ronra
uszította Crakot és Monstrót, akik földre döntötték
barátját, és püfölni kezdték. Hermione sikított volna, de
Pansy Parkinson befogta a száját. Harry felpattant, és
pálcát rántott. – Carbunculus! – kiáltotta. Crak és Monsto
hanyatt estek, és óriásira dagadt orrukat tapogatták.
Malfoynak arcára fagyott a vigyor. Harry ismét támadásba
lendült: – Diffindo! – Malfoy talárja és pólója kettészakadt,
és a fiú félmeztelenül ácsorgott a nagyterem közepén.
Még ez sem volt elég. Harry folytatta: – Rictusempra! – A
mardekáros Harry lába előtt fetrengett, és torka
szakadtából nevetett.
A teremben csend lett. Mindenki őket figyelte.
Dumbledore és Sertonus Rentor felugrottak a tanári
asztaltól, és lefogták Harryt. A fiú megsemmisülten
lehajtotta a fejét.
Az igazgató ránézett. – Miért tetted? – kérdezte halkan.
– Mert bántani akarta Ront – ez volt az igazság, de ez
most kevés volt magyarázatnak.
Sertonus Rentor hatástalanította az átkot, felsegítette
Malfoyt, és Dumbledore-hoz vezette. A professzor rá se
nézett, továbbra is Harry arcát fürkészte.
– Vigye fel a gyengélkedőre! Meg Weasleyt is!
Rentor grimaszt vágott, de elindult a gyerekekkel. Ekkor
odaért Piton és McGalagony is. Harry úgy érezte, mintha
egy rossz álomba csöppent volna. Az egész iskola őt
bámulta. Hermione csak hüppögött.
– Perselus! Őket is kísérje a gyengélkedőre! – az
igazgató Crakra és Monstróra mutatott. – Poppynak lesz
kit kúrálnia. Legutóbb a kővé dermesztéseknél kellett
ennyit dolgozni szegénynek.
Ekkor Harrynek hirtelen éles fájdalom hasított a
homlokába, elnehezült a feje. Álomképek jelentek meg
előtte. Egy ismerős szoba volt, ugyanaz, mint a tavalyi, és
egy fotelben ott ült a Sötét Nagyúr. Most nem a kígyóhoz
és Féregfarkhoz beszélt, hanem fekete csuklyás alakok
álltak körülötte. A dementorok voltak azok.

– Harry, Harry! Ébredj! Potter!

A fiú a nagyterem hideg kövén feküdt. McGalagony és
Dumbledore hajolt fölé. A sebhely a homlokán tompán
sajgott.
– Professzor úr! Tanárnő! Voldemort… ott volt… a
dementorokkal! – körülnézett. Még mindig ott állt körülötte
összes diáktársa.
– Bocs! Hoppá. Elnézést! Köszi. Engedj! – Hagrid volt az.
Átvágott a tömegen. – Mi történt? Harry! Dumbledore
professzor, mi a baj?
– Hagrid, felkísérnéd Harryt a gyengélkedőre?
A vadőr bólintott. Talpraállította a fiút, és kettejüknek utat
törve a lépcső felé indult.
Az igazgató a többi gyerekhez fordult: – Mindenki mehet
órára!
A tömeg eloszlott. Dumbledore most McGalagonyhoz
intézte szavait: – Minerva, felmenne, kérem, megnézni
Harryt? Mindjárt én is megyek, csak el kell küldenem egy
sürgős baglyot.
A tanárnő benyitott a gyengélkedőre. Madam Pomfrey a
szoba közepén állt tehetetlenül, és a fejét fogta. – Mi
történt odalent? – kérdezte a belépő
professzorasszonytól.
– Potter összetűzésbe került a Malfoy fiúval – a tanárnő
körülnézett.
A két szélső ágyon Crak és Monstro feküdt bepólyált
orral. A következőn Ron, aztán Malfoy. Harry a középső
ágyon hevert. Mellette Hagrid ült két összetolt széken.
Harry McGalagonyhoz fordult: – Dumbledore professzor
úrral szeretnék beszélni.
– Egy perc múlva itt lesz.
Ekkor feltárult az ajtó, és belépett a terembe az igazgató,
Piton professzor és Sertonus Rentor. Madam Pomfrey
leroskadt egy puffra.
– Harry, bocsánat, de egy sürgős dolgot kellett még
elintéznem. Most már itt vagyok.
– Elnézést, hogy megzavarom a társalgást – állt fel a
javasasszony –, de ez kórterem. Nem tárgyalóterem és
nem szalon! Kérem, igazgató úr, hagyják magukra a
betegeimet! Ellátásra szorulnak.
– Egy pillanat! – szólt az igazgató, majd Harryhez fordult.
– Írtam Siriusnak. Mostanában ne nagyon keressétek,
mert elküldtem valahová. Egyébként hogy nézett ki,
amikor nála voltatok?
– Honnan tudja az igazgató úr? – ült föl Harry.
– Megírta nekem. No, de úgy látom, Madam Pomfreynak
a terhére vagyunk… Viszlát, Harry!
A javasasszony kiterelte a tanárokat az ajtón.
Dumbledore még egyszer visszanézett Harryre, majd
távozott. Madam Pomfrey pedig kezelésbe vette Ront és
Malfoyt.

Másnap délben Ron és Harry elhagyhatták a

gyengélkedőt.
– Képzeld, micsoda balhét fog csapni Malfoy apja! Biztos
megint feljelenti Dumbledore-t a minisztériumban.
– Hogy engedheti, hogy az iskola területén a gyermekek
egymást megátkozzák?! – utánozta Ron Mr Malfoy
hangját. – Az én drága fiamat bántani merték!
Ezeken a poénokon több hétig is elszórakoztak volna, a
nevetős kedvük azonban hamar elszállt, amikor egy nap a
mágiatörténet teremből kilépve McGalagony professzor
megállította őket: – Potter, Weasley! Ebéd után menjenek
az igazgató úr szobájába!
Evés után kissé szorongva indultak el a főlépcsőn. Kis
csönd után Ron a barátjához fordult: – Harry,
követtünk el
mostanában valami szabálysértést?
– Nem hiszem.
– Akkor nem tudom, mit akarhat Dumbledore.
Hamarosan elérték a hatalmas kőszobrot, ami mögött a
bejárat rejtőzött.
– Ha jól emlékszem, a jelszó… Mézbor! – kiáltotta Harry,
mire a szörny félreugrott, utat nyitva a két fiúnak.
Ráálltak a kőlépcsőre, és pár másodperc múlva már az
igazgatói szoba ajtaja előtt találták magukat. Harry
kopogott.
– Gyertek csak, gyertek! – hallatszott Dumbledore
barátságos hangja.
Az ajtó kinyílt, és megjelent az igazgató
félholdszemüveges, mosolygós arca. Miután azonban
beterelte a fiúkat a szobába, és mindhárman leültek,
eltűnt a mosoly Dumbledore arcáról.
– Kaptatok levelet mostanában Siriustól? – kérdezte
komoran.
A fiúk megrázták a fejüket. A professzor még szomorúbb
lett. – Azt ígérte, ha megérkezett, ír, hogy minden
rendben megy-e.
Ron kérdő pillantással nézett az igazgatóra. Harry észbe
kapott, és belefogott a magyarázatba: – Szipák elment
egy küldetésre – majd Dumbledore-hoz fordult. – Hova
ment egyébként?
– A dementorok után szaglászik.
– És hogy halad az Azkaban-ügy? – váltott témát Ron.
– Köszönöm a kérdést, az óriások már várják a Mágiaügyi
Minisztérium döntését. Caramel barátunk még mindig
nincs túl nagy bizalommal az óriások és a félóriások iránt,
de mivel fél is tőlük, nem hiszem, hogy ellent merne
mondani az építkezés ügyében…
– Az az írás a Reggeli Prófétában… – kezdte volna Harry.
– Hát, igen. Amióta Hermione leleplezte Rita Vitrolt,
sokkal jobbak a cikkek. Már a roxfortos évei alatt sem volt
valami nagy tehetség…
– Rita Vitrol is a Roxfortba járt? – kérdezte kórusban Ron
és Harry.
Dumbledore keserűen bólintott, és Harry még egy halk
„sajnos”-t is hallani vélt. Még beszélgettek egy kicsit az
igazgatóval, aztán a két fiú indulni készült. Dumbledore
utánuk szólt: – Ha hírt kaptok Siriusról, értesítsetek!
Harry és Ron bólintott, majd eltávozott az igazgatótól.

Harry már megszokhatta, hogy a jóslástan órákon

Trelawney professzor mindig vele foglalkozik, de az
utóbbi időben a szokásosnál is nagyobb figyelmet fordított
Harryre. Egy alkalommal például megjegyezte, hogy a fiú
sápadtabb, mint máskor. Ron úgy gondolta, hogy
Trelawney megszerette Harryt, és ezt ki is fejtette egy
délután, amikor unottan üldögéltek a horoszkóptáblázat
fölött, és havi jóslataikat írták. – Szerintem tetszenek neki
a sebtében kitalált történeteid meg jóslataid.
Ezen a fiúk nagyot nevettek, de Hermione egyáltalán nem
nézte jó szemmel a hazugságokat.
– Jaj, Hermione! – nyugtatta Ron a lányt. – Ezek nem
olyan igazi vaskos hazugságok! Ezek csak kis,
vérszegény füllentések. Miért, ha nem jutna eszedbe egy
ómen sem, te mit csinálnál?
– Nem csinálnék semmit, mert én megtanulom az
anyagot! – azzal Hermione elviharzott a lányok hálóterme
felé.
 A húsvéti lakoma

A következő napok csöndesen teltek. Hermione még egy

darabig duzzogott, de nem bírta sokáig a hallgatást. A
csöndnek a faliújságra ragasztott papír vetett végleg
véget. A lapon ez állt:

Szombaton 19 órakor a nagyteremben tartjuk a húsvéti

vacsorát.
Kérjük a dísztalár viselését.
Minerva McGalagony professzor

Az iskolában olyan hírek kezdtek keringeni, miszerint

Dumbledore professzor vendégeket is hív. Ez nem volt túl
bíztató, különösen azután, hogy a tavaly karácsonyi bálon
a zenét a Valpurgis Leányai szolgáltatták… És hangszer
gyanánt fűrészeket használtak…
Egyszer Harry a könyvtárból kilépve meglátta a
Griffendél szellemét, Félig Fejnélküli Nicket. A kísértet
szomorúan lebegett, és fejét ingatta. Harry odament
hozzá, és megszólította. – Mit búslakodsz, Nick?
A szellem nagyot sóhajtott, megigazította a fejét, és a
fiúra szegezte tekintetét. – Dumbledore nagy varázsló, de
most hibázott.
Harry nagy érdeklődéssel nézett Nicholasra. A szellem
szomorúan folytatta. – A húsvéti vacsorára vendégeket
hív. Én próbáltam lebeszélni, mondtam neki, hogy ez nem
szerencsés társaság…
– De hát kiről van szó, Nick? – kérdezte Harry.
– Emlékszel, hogy be akartam lépni a Fejvesztett
Futamba, de ez az egy centi ín és bőr – itt a nyakára
mutatott – sok volt nekik. Nem vettek be. És most…
meghívta őket az igazgató, … Albus Dumbledore, a
legtiszteletreméltóbb varázsló, … ide, a Roxfortba.
Harry tátott szájjal bámulta a kísértet gyöngyházszínű
testét. A szellem akkor elköszönt a meglepődött fiútól,
majd tovalebegett. – Hát ezt még most sem tudom
felfogni… Sir Rendesen Lefejezett Podmore… Ez
hihetetlen … Dumbledore! …

Harry mágiatörténet órán beszámolt barátainak a leendő

vendégekről. Mindannyian megrendültek a hír hallatán, de
mégis kíváncsian várták a hétvégét. Már elkezdődött a
tavaszi szünet, így kevesebben voltak a kastélyban.
Délutánonként kényelmesen terpeszkedhettek a
Griffendél-toronyban, és robbantósdit is játszhattak. Fred
és George bevetették új találmányaikat is. Neville
Longbottom, a kétbalkezes varázslótanonc felpróbált egy
pár varázscipőt, és a mutatvány egy spárgában ért véget.
Sajgó lábakkal tápászkodott fel a földről, de együtt
nevetett a többiekkel.
Harry egyre jobban aggódott Siriusért, hiszen már vagy
négy hete nem érkezett bagoly keresztapjától. Ez cseppet
sem volt jó jel, főleg, ha Black a dementorok körül
vizsgálódik.
A hétvége gyorsan közeledett, és a gyerekek azon
kapták magukat, hogy máris péntek délelőtt van. Harryék
úgy döntöttek, hogy délután lemennek Hagridhoz. Ebéd
után magukra kanyarították köpönyegüket, és kiléptek a
tölgyfa-ajtón. Arcukba csapott a friss tavaszi szellő, ami
már a nyár leheletét hozta. A park tarkán pompázott, és a
tó is ragyogott a verőfényben. Lassan elértek a Tiltott
Rengeteg szélére, és bekopogtak a vadőrkunyhó ajtaján.
Bentről Hagrid szuszogása hallatszott. A fa-ajtó kinyílt, és
megjelent a vadőr busa feje. Vendégei láttán széles
mosoly terült el arcán. Betessékelte a gyerekeket a
kunyhóba, és leültette őket. Agyar vad farokcsóválással
fogadta a látogatókat. Miután Hagrid megfőzte a teát, és
süteményt is tálalt, ő maga is helyet foglalt Hermione-nal
szemben.
A gyerekek beszámoltak a vadőrnek arról, hogy végre
van egy normális sötét varázslatok kivédése tanár a
Roxfortban, hogy Piton csak hármuktól eddig 60 pontot
vont le, és hogy Dumbledore professzor miféle
vendégeket hív a húsvéti vacsorára. Hagrid figyelmesen
végighallgatta őket, és közben szorgalmasan nyújtogatta
vendégei felé a süteményes tálat. A gyerekek nem éltek a
kínálással, hiszen ettek már néhányszor a vadőr által
készített ételekből…
Amikor elbúcsúztak Hagridtól, már sötétedett.
Visszaindultak a kastélyba. Felszaladtak a Griffendél
klubhelyiségébe, és ledobták köpönyegüket, aztán a
nagyterembe mentek vacsorázni.

Másnap már az ebédnél felfigyeltek arra, hogy a

nagyterem valahogy más, mint azt megszokhatták.
Bizonyára az esti díszítésnek csináltak helyet. A délutánt
sokan a parkban töltötték beszélgetéssel, játékkal. Harry,
Ron és Hermione azonban a Griffendél-toronyban
maradtak, és lejátszottak egy pár parti varázslósakkot. Fél
hétkor felöltötték dísztalárjukat – Ron büszkén feszített
bíbor színű köpenyében –, majd kimásztak a
portrélyukon. Miután maguk mögött hagyták a
lépcsősorokat, beléptek a nagyterembe.
Hihetetlen látvány tárult a szemük elé. A falakról
százával lógtak a színes tojások, a földön pedig egy
csomó élő nyúl ugrándozott, amelyek aztán hangos
pukkanással bűvészcilinderré változtak.
– Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindannyiótoknak!
– kiáltotta az igazgató.
Az aranytálak megteltek tojással és sonkával.
– Mit kérsz, Hermione? – kérdezte a lánytól Ron. – Van
tükörtojás, rántotta, lágy tojás, kemény tojás, sült és főtt
tojás, ezen kívül kötözött sonka, tarja, csülök,
pulykamellsonka és csirkecomb is.
Harry nem válogatott. Mindenből, amit csak elért, vett
egy keveset, és hozzálátott a vacsorához. Evés közben
nem sokat beszélgettek. Mikor elköltötték a húsvéti
vacsora főfogását, a maradékok nyomtalanul eltűntek,
és helyükön megjelent egy halom pukkantós bonbon, a
Yorkshire-puding és a melaszos torta. Ezen kívül
feltöltődtek a sütőtökleves és a vajsörös kancsók is.
A pukkantós bonbon elfogyasztása igen mulatságos
dolog volt. A cukorból ugyanis ajándéktárgyak pattantak
ki. A nagyterem csak úgy zengett a durranásoktól.
George Weasley például nyert egy csomag borsbogyót,
amitől füstölni kezd a nyelved, és úgy érzed magad, mint
egy tűzokádó sárkány. Harry kifogott egy nagy piros
bohócorrot, Ron egy cukorpennával lett gazdagabb,
Hermione pedig szert tett egy hangosan éneklő hajcsatra.
Még maga Dumbledore professzor is pukkasztott egyet.
Ő egy nagy, lila színű cilindert nyert, és azonnal kicserélte
csillagokkal díszített fekete süvegét az új kalapcsodára.
Így, lila cilinderben leginkább Cornelius Caramelre
emlékeztetett, aki mindig össze nem illő ruhadarabokat
viselt. McGalagony professzor kuncogott egyet, amint az
igazgatóra nézett, aztán szúrós pillantást vetett a rajta
nevető Fred Weasleyre.
Amikor elfogytak a desszertek, Dumbledore felállt. –
Kedves gyerekek és tanár kollégáim! Hogy még jobb
hangulatot teremtsek, meghívtam egy fantasztikus
csoportot, akik csodás mutatványokkal kápráztatnak el
bennünket. Például fejpólóznak, és még sok más,
hasonlóan bámulatos produkciót mutatnak be nekünk.
Bejelentem tehát a Fejvesztett Futamot!
Az ajtó kitárult, és bevágtattak szellemlovaikon a
kísértetek, élükön Sir Rendesen Lefejezett Podmore-ral.
Harry hallotta, amint Félig Fejnélküli Nick feljajdul, majd
távozik a teremből. A roxfortosok azonban tátott szájjal
figyelték a fejükkel zsonglőrködő szellemlovasokat.
Sokáig bámulták a mutatványokat, aztán a műsor végén a
kísértetek meghajoltak, és kilovagoltak a teremből.
Dumbledore együtt tapsolt a tömeggel, majd felállt, és
felkérte a diákokat, hogy énekeljék el a Roxfort indulóját.
Nagy örömmel zendítettek rá a nebulók, aztán az
ünnepség végeztével kiözönlöttek a nagyteremből, és
mindenki elindult a maga klubhelyisége felé.

Amikor újra megkezdődött a tanítás, az első

átváltoztatástan órán McGalagony fontos közleményt
hirdetett ki. – Értesítem önöket, hogy pontosan egy hónap
múlva kezdetét veszi a vizsgaszezon. Most pedig
kezdődjék az óra…
Harry a tanárnő későbbi szavaira már nem is figyelt.
Úgy érezte, csak egy rossz lidércálomba csöppent.
Vizsgák! Olyan messze érezte magát a tanulástól, mintha
ő, Harry Potter egy másik bolygón lenne. Az ebédnél
Hermione panaszosan szónokolt: – Előbb is szólhatott
volna. Már csak négy hét! Ez vajmi kevés. Máris le
vagyok maradva! Megyek is tanulni.
– Ne csináld, Hermione, te betéve tudod az összes
varázsigét, és minden történelmi dátumot megjegyzel! –
kiáltotta a lány után Harry, de az már a bejárati
csarnokban szaladt.
Bizonyára a könyvtárba ment. Érdekes módon Hermione
a következő órán, sötét varázslatok kivédésén már újra
ott volt a többiekkel…
Harrynek nemcsak hogy nem volt kedve a tanuláshoz,
hanem még a tárgyak is ellene fordultak. Egy napon
jóslástan órán a zsebében megmoccant valami.
Belenyúlt, és előhúzott egy gyöngyöt… Az apja újabb
gyöngyét. Az elkezdett pörögni a tenyerén, majd egy nyíl
jelent meg rajta, ami a tanárnő szobája felé mutatott. Az
ajtó előtt egy másik nyíl izzott fel. Harry megbökdöste Ron
vállát, és a nyilakra mutatott. Bartátja értetlenül meredt rá.
Tehát csak ő látja a jelet. Felettébb különös! Megszólalt a
csengő, és Harrynek nem volt ideje elgondolkodni a
látottakon. Különösen azután nem, mikor a Griffendél-
torony faliújságján megjelent egy értesítés.

Jövő hétvégén lesz a kviddicsdöntő.

A Griffendél a Mardekár ellen játszik!

Harry fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Jól jött

volna neki ebben a pillanatban egy Merengő! Mihez
kapjon? Készüljön a vizsgákra? Foglakozzon a
gyöngyeivel? Eddzen a kviddicsdöntőre? Nem tudott
dönteni. Elszaladt a fiúk hálóterme felé, és ledőlt
baldachinos ágyára. Azonnal elnyomta az álom.

– El fogok menni a jóslástan terembe – jelentette ki Harry

egyik délelőtt, átváltoztatástan órán. – Az a nyíl igen
furcsa előjel.
– De hisz én nem is láttam!
– Éppen ezért különös – gondolkodott hangosan a fiú.
– Harry, ne keresd a bajt! Ahogy én ismerlek, az egyszer
úgyis megtalál téged! – kapcsolódott be a beszélgetésbe
Hermione egy mélyértelmű bölcsességgel.
McGalagony órája után elmentek ebédelni. Amikor
Harry már a töltött sertésbordánál tartott, a háta mögött
megjelentek a Weasley-ikrek. – Szia, Harry! Nem akarod
emelni az edzésszámot a döntő előtt? Wood ilyenkor
mindig bezsongott, és heti hétre növelte az edzések
számát!
Harry egy darabig nem értette, miről is beszél Fred és
George, de aztán rájött, hogy öt nap múlva játsszák a
Mardekár elleni meccset. S azt is megértette, miért tőle
kérdezik ezt: mert ő a Griffendél kviddics-csapatának
kapitánya…
– Nem emelem, de ma, holnap és holnapután hosszabb
lesz az edzés.
Az ikrek bólintottak.

Az újabb gyöngy nagyon felizgatta Harryt, de a

kviddicsedzések lekötötték összes energiáját. Elhatározta
ugyan, hogy megnézi majd, mi van ott, amerre a nyíl
mutat, de a döntő rohamosan közeledett. Hermione pedig
még inkább elterelte gondolatait a gyöngyökről és a
nyilakról azzal, hogy Ronnak és neki félméteres ismétlési
listát készített.
– Miért nem foglalkozol inkább a saját dolgoddal? –
kérdezte a legkisebb Weasley-fiú tanulás közben
Hermione-tól.
A lány nem válaszolt, csak meglobogtatta Ron orra előtt a
maga listáját. Az megvolt vagy másfél méter.
Amikor elérkezett a kviddicsdöntő reggele, elsőként a
Griffendél csapata ment le a nagyterembe reggelizni. Ez a
reggeli körülbelül két-két falat kenyérből és egy pohár
teából állt. Egy kis idő múlva megérkezetk a
mardekárosok is. Malfoy most nem vigyorgott olyan
szélesen… Harry Ron zöldes arcára pillantott, és látta,
nem ő az egyetlen, akit a hányinger kerülget.
 Háromnegyed tizenegykor kisebb-nagyobb
csoportokban elindultak a diákok és a tanárok a
kviddicsstadion felé. Fred és George még útközben is
nevettetni próbálták a csapatot. A három hajtó lány
harsányan kacagott is, de Harry kedélye javíthatatlan volt.
Valami furcsa érzése támadt. Ez nem a szokásos
lámpaláz volt. Harry körülnézett, de semmi különöset nem
látott.
Ekkor valami megmozdult a zsebében. Hirtelen
megtorpant. Elővette a zsebéből az ismét pörgő-forgó
gyöngyöt.
– Hé, gyere már! – kiáltott hátra Ron.
Harry nem mozdult. A gyöngyön megjelent a már ismerős
nyíl. Most a kastélyra mutatott. Az Északi Torony alatt
felizzott egy másik nagy, vörös jel.
Ron visszament Harryhez. Követte tekintetét, majd újra
a fiúra nézett. – Valami baj van?
– Nem, nem! Semmi – vágta rá Harry, és visszadugta
zsebébe apja hagyatékát.
Besiettek az öltözőbe, és felvették tűzpiros
kviddicstalárjaikat. A többiek beszélgettek, de Harry
szótlanul öltözött föl. Eltökélte magában, hogy a döntő
után beiktatja programjába a sétát a Északi Toronyba.
 *

Mikor kiléptek a stadion gyepére, dörgő tapsvihar fogadta

őket. Majdnem az egész lelátó piros volt a zászlóktól,
sapkáktól, talároktól. Csak egy kis sziget volt zöld és
ezüstszínű. Ott volt a Mardekár szurkolótábora.
Madam Hooch belefújt sípjába, legalábbis Harry így
gondolta, ugyanis a sípszót elnyomta a felzúgó tapsorkán.
A játékosok hallhatták Lee Jordan hangját: – A Griffendél
szerzi meg a labdát, és az elbűvölő Katie Bell repül az
ellenfél póznái felé…
Harrynek már nem volt hányingere, sőt, ebben a
pillanatban a gyöngyről is megfeledkezett. A repülés
mámora minden gondját-baját elsöpörte. Tekintetével a
levegőt fürkészte, a csikesz után kutatott. Mikor a
Griffendél 50:20-ra vezetett, Harry megpillantott egy
aranyló foltot a Mardekár póznái mögött. Szélsebesen
elindult a szárnyas labda felé. Malfoy követte. Mikor már
majdnem elérte a csikeszt, egy nagy, piros folt jelent meg
előtte, a csikesz pedig eltűnt. Amikor már ismét tíz méter
magasan körözött, akkor jött rá, mi is történt. A piros folt a
kvaff volt, amivel épp Alicia Spinnet dobott gólt. Csakhogy
a nagy labda elütötte előle a csikeszt.
Harry már ismét Lee Jordanre figyelt.
– … Szép terelőmunka Ron Weasleytől, aki immár a
negyedik Weasley a Griffendél csapatában… IGEEEN!
Angelina Jonson bedobja csapata tizedik gólját. Ezzel
tehát 100:40 a Griffendélnek…
– Már ideje lenne elkapni a csikeszt – gondolta magában
Harry. Éles kanyart vett, és abban a minutumban
meglátta a fürge labdát. Az ott repkedett épp Malfoy feje
fölött egy-két méterrel. Harry célba vette a labdát.
Ellenfele rémült tekintettel nézett a viharként közeledő
griffendélesre, aztán ő is meglátta a csikeszt. Elindult felé.
Fej fej mellett haladtak. Malfoy oldalról nekiment
Harrynek, de a fiú nem vesztette el egyensúlyát. A tömeg
zúgása megszűnt, mindenki visszafojtott lélegzettel
figyelte az eseményeket. Akkor Harry mindkét kézzel
elengedte Tűzvillámja nyelét. És a nézőtérről felcsapott
az ünneplés hangos hurrája. Harry a markában érezte az
apró, verdeső szárnyakat.
Egyszerre az egész csapat a nyakában volt. Fred és
George majdhogy le nem rántották a seprűről
csapatkapitányukat. Miután leszálltak, Harry úgy érezte,
menten összeroppan a tüdeje. Minden oldalról testek
préselődtek az övére. Ekkor megjelent Hagrid, és
kirántotta Harryt a tömegből.
Dumbledore hangja harsant fel: – Kérem a bajnokokat a
dobogóra!
Hagrid letette az emelvényre Harryt. Aztán a többiek is
megérkeztek. Dumbledore átnyújtotta Ronnak a serleget.
Az végigvándorolt a kezeken Harryhez. A közönség
üdvrivalgásban tört ki. Harry megpillantotta a távolban
McGalagonyt, aki egy nagy piros zsebkendővel
törölgette a szemét. A dobogó előtt pedig ott állt Chó
Chang. Boldogan mosolygott Harryre, és integetett neki.
A tömeg leemelte a fiút a dobogóról, és vállán vitte a
kastélyba.
 Az éji séta

Akármennyire boldogok voltak is a győztes griffendélesek,

készülniük kellett a vizsgákra.
– Te mégis hány Rendes Bűbájos Fokozatot akarsz
szerezni? – kérdezte Ron felháborodottan Hermione-tól. –
Tuti, hogy le akarod pipálni Percyt. Neki tizenkét RBF-je
volt.
– Igen, le akarom pipálni. Miért baj az, ha valaki jól tanul?
Belőled bezzeg soha nem lesz prefektus!
– Nem is akarok prefektus lenni! Ha te is olyan beképzelt
akarsz lenni, mint a bátyám, hát tessék, szabad a pálya!
Hermione felpattant, és elviharzott.

Ebédnél Harry merengve lapátolta magába az ételt. Úgy

döntött, másnap este felmegy a jóslástan terembe.
– Menjünk már le egyszer Hagridhoz! – javasolta Ron.
– Mikor?…
– Ma este.
Ekkor az ablakon egy nagy hóbagoly repült be. Hedvig
volt az, egy levéllel a csőrében. Harry iskolatársai
figyelmétől kísérve gyorsan kiment a teremből. Az
előcsarnokban aztán izgatottan megállt, és kibontotta a
levelet. Az nem a keresztapjától jött, hanem Albus
Dumbledore-tól.

Kedves Harry!

Kérlek, hogy délután gyere fel a szobámba.

Kivételesen megkérlek arra is, hogy ne hozd magaddal
Weasley urat és Granger kisasszonyt.

Albus Dumbledore

Egy kis idő múlva barátai is végeztek az evéssel.

– Mi az? Mit kaptál? – kíváncsiskodott Hermione.
– Semmit…, semmit – mondta Harry, és zsebébe
gyömöszölte a papírt. – De este nem tudok veletek menni
Hagridhoz.
Ron vállat vont, majd mosolyogva mondta: – Majd hozunk
neked fincsi karamellát!!
Hermione elindult aritmetodika órára, Harry pedig a
klubhelyiségbe tartott. A lépcsőn azonban találkozott
Dumbledore-ral. Az igazgató most egyáltalán nem
mosolygott. – Megkaptad a levelet?
Harry bólintott.
– A jelszó: sellőlány. Várlak! – Albus Dumbledore
elsietett.
Harry rövid idő múlva már a Griffendél klubhelyiségében
ücsörgött, és gondolkodott. A Weasley-ikrek többször is ki
akarták hívni robbantós snapszlit játszani, de Harrynek
semmi kedve nem volt szórakozni. Aztán úgy fél három
felé elindult az igazgató szobája felé. Amint a kőszörny
elé ért, elkiáltotta a jelszót: – Sellőlány!
A szobor félreugrott, és a kőlépcső felvitte Harryt az
ajtóhoz. A fiú bekopogott.
– Tessék! – szólt ki Dumbledore.
Harry ott találta Sertonus Rentort is.
– Ülj le, Harry – mondta az igazgató. – Rentor professzor
elmesélte nekem a gyöngyök történetét újra. Az egész
eset egy kulcshelyiséghez és egy főszereplőhöz
köthető…
Harry felvonta a szemöldökét.
– Ez a valaki mindvégig segített nektek ebben a
tanévben. Egy tanár, … – ekkor azonban óriási
csörömpölés hallatszott. Dumbledore felpattant, és korát
meghazudtoló sebességgel lerohant a lépcsőn.
A zajt a kőszörny keltette, ami most ezer darabban
hevert a földön. Mögötte ott állt Perselus Piton, a bájitalok
mestere.
– No de, kérem, Perselus! Hogy képzeli ezt?
– Igazgató úr, elnézést, hogy kárt tettem a bejáratot őrző
szobrában, de nem tudtam a jelszót, így kénytelen voltam
letarolni. Sürgősen beszélnem kell önnel!
– Mondja hát!
– Trelawney professzor elájult! A gyengélkedőn fekszik.
Dumbledore hamar felmérte a helyzetet. – Gyerünk!
Indulás!
Rentor professzor és Piton elindult a folyosón. Az
igazgató is átlépkedett a szobor romjain. Harry a
nyomába szegődött. A menet végül a kórterembe ért. A
jóslástan tanárnő ott feküdt az egyik ágyon. Dumbledore
intett a kollégáinak, hogy hagyják el a szobát, majd
Harryhez fordult: – Hát, igen… Trelawney professzor a
főszereplője annak a bizonyos történetnek. A helyszín
pedig… Te is kitalálod.
– A jóslástan terem.
Az igazgató bólintott, és a tanárnőre mutatott: – Ő jósolta
meg a kincses esetet, és a nyilak is mindig a jólástan
teremre mutattak. Ja, és persze a kincsnek is ott kellett
volna lennie. Rentor professzor gyöngye is pörgött-forgott
és nyilakat mutatott…
Harry fejében ekkor megszólalt egy hang: „Este felmész
a jóslástan terembe!”
 *

Mikor visszaért a klubhelyiségbe, barátai még nem voltak

ott. Hagridnál múlatták az időt. Harry előszedte a
láthatatlanná tévő köpenyt, és a Tekergők Térképét is
magához vette. Ezután leült az egyik sarokba. Az órát
figyelte. Várt. Fél nyolc táján jöttek vissza barátai.
Nagyon fáradtak voltak, így hamar felmentek aludni.
Mikor az utolsó diákok is eltűntek a klubhelyiségből, Harry
magára öltötte apja régi köpönyegét, és kisurrant a
Griffendél-toronyból.
Egy darabig szótlanul rótta a folyosókat a térképet
böngészve, majd egyszercsak felemelte a fejét.
Lábdobogást hallott, vagyis nem Hóborc járkált arra. A
Tekergők Térképére pillantott. Argus Frics, az iskola
gondnoka már csak egy saroknyira volt tőle.
– Jól van, kicsim! Majd csak elkapjuk azt a pimasz
Hóborcot!
A hangokból ítélve szeretett macskája, Mrs Norris is vele
volt. Ami pedig nem volt jó jel, mivel Harry már többször
tapasztalta, hogy az állat átlát a köpenyén. Persze
enyhítő körülménynek számított, hogy mivel a macskák
nem beszélnek, így nem szólhatnak gazdájuknak.
 Harry gyorsan elbújt Dundi Dardella szobra mögé. A
sarkon máris befordult Frics. Harrynek még a szívverése
is elállt, mivel a gondnok egyenesen felé közeledett.
– …Milyen jó ötlet volt ez a szoborpucolás! Látod,
mennyire koszos ez a kövér boszorkány is!
Harry a térképet figyelte, amin ismét a kelleténél több
pötty mocorgott. Az ellenkező irányból ugyanis a
„Perselus Piton” feliratú pont közeledett. – Á, Frics! Milyen
jó, hogy végre megtaláltam! – a tanár halványkék köntöst
és ugyanilyen színű bojtos hálósipkát viselt. Harry a
szobor mögött majd kipukkadt a visszafojtott nevetéstől. –
A szobám előtt valaki elhajított egy trágyagránátot. Fel
kéne takarítani.
A két felnőtt távozott.
– Köszönöm, Hóborc – suttogta Harry. Homlokáról
patakokban csorgott a veríték, és remegő lábakkal indult
tovább a harmadik emeleti folyosó felé. Mikor elérte a
jóslástan teremhez vezető csigalépcsőt, a gyöngy a
zsebében ismét mozogni kezdett. Harry előkapta. A nyíl a
csapóajtóra mutatott.
Amint felért a tanterembe, Harry még egyszer megnézte
a Tekergők Térképét. Trelawney professzor továbbra is a
gyengélkedőn volt. A fiú körülnézett, majd belépett az
ismeretlen szobába. Kezében szorongatta a pálcáját, de
semmi különöset nem talált a helyiségben. A gyöngy úgy
fordult, hogy a nyíl a szoba túlsó oldalára mutatott. Harry
elindult a fal felé, és megérintette a téglákat.
Amint hozzáért a falhoz, a padló kilőtte őt, mint egy
rakétát. Átrepült a falon, majd zuhanni kezdett. De fölfelé.
Nem tudta, hol van. Az biztos volt, hogy a Roxfortot
messze maga mögött hagyta.
Egyszercsak térden landolt egy ismeretlen teremben. A
hely arra a tárgyalóteremre hasonlított, amit Harry
egyszer Dumbledore Merengőjében látott.
Körülnézett. A terem közepén egy üvegbúra alatt egy
csomó kincs volt. James Potter kincse. Harry rohanni
kezdett a hagyaték felé, de egyszerűen átszaladt rajta.
Megpróbálta a másik irányból is, de így se sikerült
megérintenie.
Egyszercsak az ajtón belépett maga a Sötét Nagyúr. –
Tartacella! – kiáltotta pálcát szegezve Harryre, és
kígyóarcán mosoly terült el. A varázsige hatására ugyanis
Harry köré egy ketrec épült fel. – Örülök, hogy újra látlak.
Remélem, most találkozunk utoljára.
Ekkor az ajtóban feltűnt egy köpcös alak. Keze furcsán
csillogott. Féregfark volt az. Mellette pedig becsusszant
Nagini, a kígyó.
– Szolgáim! – kiáltotta Voldemort. – Hozzátok a foglyot!
A terembe beözönlöttek a dementorok. Fejük fölött
cipeltek egy ketrecet, ugyanolyat, mint Harryé. Sirius
Black kuksolt benne.
Harry ismét érezte a szívbemarkoló hideget, Voldemort
azonban megszólalt: – Dementorok, menjetek ki! Még
nem kell meghalnia! Azt akarom, hogy megtudja, mi
vezetett halálához. Nos, kezdjük a legelején. Még nyár
végén költöztünk be ide. Trelawney persze észrevett
minket, így felejtésátkot kellett szórnom rá. De ő továbbra
is érezte, hogy itt vagyunk, és majdnem lebuktatott, de a
kis vörös barátod segített nekem…
– Micsoda? Ron?!
– Természetesen. Trelawney azt jósolta, hogy olyan
kincset keresel majd, ami nincs, ami csak illúzió. De
barátod jókedve elsöpörte a jóslat utolsó szavait, s te
csak annyit hallottál, hogy kincset fogsz keresni. Eddig
minden rendben is volt, de a tervemnek rengeteg
buktatója akadt még. Néha csak egy hajszál választott el
a lelepleződéstől. Ekkor ragyogó ötletem támadt, a
gyöngy. Az első jó helyre került, de sajnos, a másodikat
Rentor találta meg. Ismét fenyegetett a csőd. Ezután
valahogyan egy igazságtoll került elő. Ekkor már tudtátok,
hogy a kincs nincs a helyén… A toll volt a
legveszélyesebb. Már-már azt hittem, leírja az egész
mondatot, de akkor közbelépett a Longbottom-gyerek.
Aztán Dumbledore elküldte Blacket, és én elfogtam…
– Sirius! Nem kellett volna szólnod valakinek? – fordult
keresztapjához Harry.
– Igazad van. Dumbledore is mondta, hogy értesítsem
Lupin professzort és még néhány varázslót. De nem
tettem. Kieszeltem egy nagy tervet, hogy majd magam
kémkedem Voldemort után. Kutya képében próbálkoztam,
de Pettigrew felismert, és elárult…
– Hát igen! – kacagott a Sötét Nagyúr. – Túl magabiztos
voltál, Black! Elfelejtetted, hogy a barátod nekem
dolgozik.
Ekkor feltámadt a szobában a szél, és két újabb alak
tűnt fel a mennyezet felől, aztán leestek a földre.
Hermione és Ron volt az.
 Ami rosszabb, mint a halál

– Tartacella! – kiáltotta ismét Voldemort, és Ron is

ketrecbe került, Hermione azonban elugrott az átok elől.
– Add ide a pálcádat – súgta Sirius a lánynak.
Hermione átnyújtotta varázspálcáját. A varázsló már
nyitotta a száját, hogy átkot küldjön a Sötét Nagyúrra, de
Voldemort gyorsabb volt. – Stupor!
Sirius ájultan rogyott a földre. Hermione felsikoltott. A
Nagyúr csak nevetett.
– Most mi lesz? – fordult Ronhoz Hermione. A fiú
megrántotta a vállát. Harry azt ismételgette magában,
hogy valamit tenni kell, meg kell ölni a Nagyurat. De akkor
meg bejönnének a dementorok, s az végzetes lehetne.
Egy darabig a csönd uralkodott a teremben, majd
egyszercsak ismét szél támadt. Egy alak közeledett a
levegőben, majd ő is földet ért.
Egy tanár volt az. Egy régi ismerős. Lupin professzor.
– Hát te is itt vagy, Lupin? – kérdezte gúnyosan
Voldemort.
– Igen, itt vagyok. Amikor Dumbledore levelét
megkaptam, amelyben Sirius hollétéről érdeklődött,
bűzleni kezdett valami. Először felkerestem régi
barátainkat, majd Sirius rejtekhelyére mentem. Aztán
eljöttem a Roxfortba. Most pedig itt vagyok
– Bátor vagy – szólt Voldemort. – Ezért magam öllek
meg! – itt sátáni kacajt hallatott.
A professzor és Voldemort egymásnak esett. A Nagyúr
súlyos sebet ejtett a tanár vállán. Lupin a sarokba
roskadt. Pálcáját is elvesztette.
– Most te jössz! Adok neked egy utolsó esélyt – fordult
Harryhez Voldemort.
Harry csodálkozott a Nagyúr nagylelkűségén, de gyorsan
cselekedett. Felállt, és kimondta keresztapjára a
megfelelő bűbájt: – Stimula!
A sötét oldal vezére ekkor tapsolt egyet, mire az összes
dementor beözönlött a terembe. Harry eszeveszetten
kiabálta a Patrónus-bűbáj varázsigéjét, majd Hermione és
Ron is bekapcsolódott. Voldemort nyugodtan Harry
ketrecéhez lépett, és egyetlen mozdulattal eltüntette a
rácsokat. Aztán magához intett egy dementort.
– Most elbúcsúzunk – mondta a Nagyúr. – Vár a halál!
Viszlát, Potter!
A dementor leterítette Harryt, majd föléhajolt.
Ekkor egy szempillantásnyi idő alatt odaugrott a
sebesült Lupin professzor. Félrelökte a fiút, és a dementor
arca találkozott a tanáréval.
 A férfi már nem szólt semmit. Soha többé nem változott
át vérfarkassá. Nem is mozdult többet. A dementor csókja
szörnyűbb volt a halálnál.
Harry a földön feküdt, és hideg verejték gyöngyözött a
homlokán. Nem nézett senkire, a mennyezetet bámulta.
Hermione zokogni kezdett. Sirius odaküldte Harryhez,
hogy vegye el a fiú varázspálcáját. A lány átadta a pálcát
a varázslónak. Az előbb eltüntette saját ketrecét, majd
Ront is kiszabadította. Voldemort el akarta venni tőle a
pálcát, de most Sirius nyert. Gyors és erős lefegyverző
átkot küldött a Nagyúrra. Az nekicsapódott a falnak.
– Jól vagy, Harry? – kérdezte keresztapja a fiútól.
– Igen – jött a válasz. Harry felállt. Szédült egy kicsit, de
idejében eszébe jutott a mentő ötlet. Lekapta a cipőjét, és
odanyújtotta Siriusnak. – Varázsold zsupszkulccsá!!
Gyorsan!
Ron rávigyorgott Harryre, aki maga is meglepődött
találékonyságán. Hermione még mindig hüppögött.
– Kész! – mondta Sirius Black, és fölemelte Lupint. –
Nyomás!
Megragadták a zsupszkulcsot, és néhány pillanat múlva
ismét a jóslástan teremben találták magukat. A téglafal
előtt ott várt rájuk Dumbledore, McGalagony, Piton és
Sertonus Rentor. Piton szúrós pillantást vetett Siriusra.
McGalagony nagyot sóhajtott, Dumbledore pedig Lupin
testéhez lépett.
– Sirius, miért nem szóltál neki? – nézett az igazgató
Harry keresztapjára.
A varázsló lehajtotta a fejét.
A menet a gyengélkedőre indult.
– Hermione, Ron, Harry! Ti itt maradtok – szólt a
gyerekekhez Dumbledore. – Te pedig, Sirius, velem
jössz, és mindent elmondasz. Poppy! Segítsen szegény
Lupinon. Így nincs értelme az életének. Ugye, megértett?
A javasasszony bólintott. A felnőttek kivonultak a
kórteremből, és becsukták az ajtót. Madam Pomfrey
aludni küldte a gyerekeket, és azok kénytelen-kelletlen
nyugovóra tértek.

– Most már ti is láttátok Voldemortot – szólt Harry, amikor

már második napja voltak a gyengélkedőn.
– Harry, kérlek, ne mondd ki a…
– Jó, bocsánat. De most fontosabb dolgokról van szó,
mint a név. Például, hogy miért hívta el a dementorokat
Azkabanból. Semmi haszna nincs belőle, hisz a börtön
így már nem olyan, mint eddig.
– Erre már én is gondoltam – szólt közbe Hermione. – Ez
biztos valami csel.
– Lehet… - gondolkodott hangosan Harry, amikor kinyílt a
kórterem ajtaja, s bejött egy nagy, fekete kutya. Sirius.
– Szia, Szipák – köszöntek a gyerekek, amint a varázsló
ismét felvette emberi alakját.
Black nagyon levert volt, arca kétségbeesést tükrözött.
Aggódva pásztázta a szobát tekintetével, majd Harryhez
lépett – Figyelj ide! Dumbledore azt mondta, menjek el az
iskolából, és hagyjam el roxmortsi búvóhelyemet is…
– Nem hagyhatsz itt! – vágott közbe Harry.
– Majd írok. A legfőbb gond az, hogy Csikócsőrt nagyon
nehéz lenne elköltöztetni. Arra gondoltam, itt hagynám.
Visszaadhatnátok a vadőrnek.
A gyerekek összenéztek.
– És te miért nem maradhatsz a közelünkben? – kérdezte
Hermione.
– Én sem tudom. Legszívesebben valamilyen állást
vállaltam volna az iskolában, de Dumbledore azt mondta,
mindenképp el kell mennem. Amíg nem jelentkezem,
vigyázzatok magatokra! Mindenhol és mindenkor veszély
fenyeget. Most már majdnem olyan a helyzet, mint tizenöt
évvel ezelőtt. Harry, kérlek, ne nyomozz utánam! Majd ha
tiszta lesz a levegő, jelentkezem.
– De hova mész?
– Még magam sem tudom. Majd Dumbledore tájékoztat
benneteket, ha eljön az ideje.
A három varázslótanonc elkeseredve nézett egymásra.
– Most indulnom kell – mondta keresztfiának a varázsló,
és a vállára tette a kezét. Aztán rákacsintott a gyerekekre,
kutyává változott, és elhagyta a gyengélkedőt.

Egy héttel Sirius rejtélyes távozása után a három

griffendéles is visszatérhetett a társaihoz. Amikor reggel a
nagyterembe léptek, minden szem rájuk szegeződött.
– Aha, Dumbledore ezt is „hétpecsétes titokként” kezelte
– jegyezte meg Hermione, miközben helyet foglaltak
asztaluknál. Harrynek hiányzott valaki a tanári asztaltól,
pedig sohasem hitte volna, hogy valaha is hiányolni fogja
az illetőt. Fúrta az oldalát a kíváncsiság.
– Hol van Piton? – fordult barátaihoz.
– Fogalmam sincs, de úgy látom, mások sem tudják –
pásztázta végig a Mardekár asztalát Ron.
Miután elfogytak a szendvicsek, és kiürültek a
sütőtökleves kancsók, Dumbledore szólásra emelkedett.
– Egy kis figyelmet kérek! A bájitaltan órák néhány napig
elmaradnak. Addig is tudtok készülni a vizsgáitokra.
– Te jó ég! A vizsgák! – kiáltott fel kétségbeesetten
Hermione. Felpattant és elhagyta a termet.
– Szegény Madam Cvikker! – mondta kuncogva Ron.

Maguk sem tudták, hogyan, de valahogy túlestek a

vizsgákon, bár a tanárok a szokottnál is furcsábbak
voltak. Jóslástanból például nem is kellett vizsgázniuk, és
Rentor professzor sem kínozta őket túlságosan.
– Könnyebb volt, mint hittem – mondta megkönnyebbült
mosollyal Hermione.
– Lehet, hogy jövőre már nem is kell vizsgázni! – nevetett
Harry.
Csak egy valaki volt rossz hangulatban. Neville. Ő még
mindig nem tette túl magát a vizsgadrukkon. –
Nagyanyám kitekeri a nyakamat, ha nem viszek haza
legalább öt RBF-et…
S ez bizony elég elérhetetlennek tűnt, hiszen Neville
elfelejtett elmenni az átváltoztatástan vizsgára…
 A titokzatos mosoly

Később aztán Piton is előkerült, és nagyon elégedettnek

tűnt. Mint kiderült, természetesen magával volt
megelégedve ilyen szembetűnően…

Harry, Ron és Hermione egy délután meglátogatták

Hagridot. Mielőtt a vadőrkunyhóhoz értek, összenéztek.
– Megmondjuk neki most, hogy Csikócsőrt visszahozzuk?
– Inkább ne, de van egy ötletem… – mondta Hermione.
A vadőr széles mosollyal nyitott ajtót nekik. – Úgy örülök
nektek! Hogy vagytok?
– Fogjuk rá…
– Már megint mit csináltatok? Tudjátok, Voldemort milyen
rettenetes!
– Igen tudjuk. De most is megmenekültünk.
– Még szerencse – morogta a szakállába Hagrid.
– Figyelj csak! – szólalt meg Hermione. – Legyél holnap
éjfélkor az üvegházaknál. Egyedül. Még Agyart se hozd
magaddal!
– Jó. De miért?
– Titok! – vágták rá a gyerekek.

Harry megbeszélte barátaival, hogy most az egyszer

engedélyt kérnek az éjszakai kalandra. El is indult az
igazgató szobája felé. A kőszörnyet helyreállították, így az
nem akarta beengedni a fiút. Ekkor egyszerre hirtelen
benépesült a folyosó. Harry háta mögül McGalagony és
Flitwick érkezett. A falból pedig egy mellékjáratból Frics.
– Á! Professzor asszony! – szólalt meg a gondnok. –
Tudna egy igazán méltó büntetést Hóborcnak?
– Miért, mit csinált már megint? – kérdezte McGalagony.
– Hát először is a Déli Toronyban az összes folyosót
összetrágyázta, aztán meg bezárta Madam Cvikkert és
Bimba professzort a könyvtárba, végül pedig… hát…
– Mondja! Mit még?
– Megleste Madam Hoochot…
– Az a… Azonnal hozza ide!
– Igenis.
– Tanárnő, kérem! – szólalt meg Harry.
– Potter? Mit keres maga itt? Azonnal menjen vissza a
Griffendél-toronyba…
– Meg szeretném tudni a jelszót – mondta határozottan
Harry.
– Ja, persze, bocsánat. A jelszó: zsupszkulcs.
– Köszönöm – mondta Harry, és eltűnt a szobor mögött.
Fönt kopogott.
– Tessék!
Harry belépett. Piton is benn volt, de épp távozni készült.
Az arca kifürkészhetetlen volt. Amikor Harry mellett
elhaladt kifelé menet, megtörtént az, amit a fiú el sem
tudott képzelni. A bájitalok mestere halvány mosolyt
villantott felé. A fiúnak a szája is tátva maradt a
csodálkozástól.
– Nos, mi a látogatásod célja? – fordult Dumbledore az
elképedt Harryhez.
– Igazgató úr, gondolom, tudja, a keresztapám itt hagyta
Csikócsőrt, és azt kérte, hogy juttassuk vissza Hagridhoz.
– Igen. És, megtaláltátok a megoldást?
– Azt hiszem, igen.
– Halljuk!
– Holnap éjfélre Hagridot az üvegházakhoz hívtuk.
– Értem…
– Ugye, kimehetünk ma éjjel Roxmortsba?
– Igen – mondta cinkos mosollyal az igazgató. – Úgy
hallottam, hoppanálni is tudtok…
– Igen… Megértettem!
– Rendben. Menjetek!
– Köszönjük, igazgató úr. – Harry elhagyta a szobát. A
klubhelyiségben aztán beszámolt a titokzatos pitoni
mosolyról Hermione-nak és Ronnak.

Este a három jóbarát elindult a nagykapu felé, majd

roxmorts szélétől sikeresen hoppanáltak, aztán
Csikócsőrrel együtt éjfélre már az üvegházaknál voltak.
– Ott jön – suttogta Ron egy fekete foltra mutatva a
távolban.
Amikor Hagrid megérkezett: – Na, mit akartok nekem…
CSIKÓCSŐR!!
– Pszt! – pisszegték le az örömében zokogó óriást a
gyerekek.
– Honnan és hogyan?
– Majd máskor elmeséljük… Most vidd be az erdőbe, és
helyezd biztonságba Csikócsőrt!
Elbúcsúztak a meghatott vadőrtől, és visszasiettek a
kastélyba.
 *

Az évzáró vacsorán Dumbledore nagyon sok hírt zúdított

a nebulók fejére. – Először is mindenkinek gratulálok a
vizsgaeredményekhez. És az iskolaelsőséghez Granger
kisasszonynak!
Óriási tapsvihar tört ki.
– Hermione, neked, úgy látszik, jobb, ha nem is tanulsz a
vizsgákra. Ha álmodból felkeltenek, akkor is mindent
kívülről fújsz – mondta Ron.
A lány arcán diadalmas mosoly terült szét.
Amikor mindenki megkapta a bizonyítványát, Dumbledore
folytatta: – Idén több tanártól is búcsút kell vennünk.
Trelawney professzor elhagyja körünket.
Harry és Ron egymásra vigyorgott.
– Ezen kívül Sertonus Rentor professzor is elbúcsúzik.
– Ez az állás tényleg el van átkozva! A végén még
kiderül, hogy Mardekár Malazár átkot hagyott hátra –
kuncogott Hermione.
– Bimba professzor pedig nyugdíjba vonul.
Neville elszomorodott. Ő egyedül a gyógynövénytant
kapisgálta valamelyest.
– Folytassuk egy nagyon rossz hírrel, majd sok jóval: A
sokatok által nagyon szeretett Lupin professzor távozott
az élők sorából. Hősként halt meg, hiszen életet mentett.
Egy fiatal lélekért fizetett a sajátjával. Ezért ülhet
közöttünk Harry Potter.
Gyászos, mély csönd következett.
– Nos, most a jó hírek. A házak versenyét idén a…
Griffendél nyerte, és a Kviddics-kupát is!
Az igazgató hangját elnyomta a kitörő taps- és
füttykoncert. Három asztalnál felállva ünnepeltek. A
negyediknél mindenki lehangoltan ült.
Sőt, később az előcsarnokban Harry egy beszélgetés
foszlányait is elkapta: – …Mért nem csalsz akkor? Se
kviddicskupa, se házkupa?! Hogy képzeled? Tüntesd el
már azt a három griffendélest!…
Ezt Pansy Parkinson suttogta fojtott hangon a lakoma
után Draco Malfoynak. Harry csak nevetett rajta, és
továbbment.
– És még egy kitűnő hír. Azkaban jövőre, a
tanévkezdésre megújul. Tanulmányi kirándulás keretében
meg is nézhetitek majd.
A mardekárosok még inkább lelombozódtak.
– Most pedig a végszó: jó szünidőt mindannyiótoknak!
Mindenki újongásban tört ki.
 *

Másnapra már készen álltak a csomagok az utazásra.

Harryék búcsút vettek Hagridtól és az ódon kastélytól.
Miközben felszálltak a Roxfort Expresszre, Harry még
mindig Piton rejtélyes mosolyán gondolkodott.
– Harry! Harry! – Chó Chang sietett a tömegben feléje. –
Harry! Csak gratulálni akartam. Mindenhez! Csodálatos
vagy, és persze a barátaid is azok – ezzel egy cuppanós
puszit nyomott a fiú pirosló arcára.
– Szia, megyek a helyemre.
– Szia! – Harrynek alig jött ki hang a torkán, és a lába
sem mozdult, mintha a földbe gyökerezett volna.
– Hahó, gyere már! Mindjárt indulunk! – kiáltott ki az egyik
ablakon Hermione.
Amint Harry leült, épp az utolsót pöffentette a piros vonat,
majd komótosan elindult.
– Egy valami biztos – szólalt meg kis idő múlva Hermione.
– Jövőre bepréselem valahogy a saját Roxfort története
példányomat. Eddig minden évben szükség lett volna
rá…
Ekkor Neville nyitott be. – Nem láttátok Trevort?
– Nem – felelte egyszerre lehangoltan a három jóbarát.
– A nagyi le fogja harapni a fejemet. Csak négy RBF-em
lett, és most még Trevor is eltűnik… – mondta
kétségbeesetten a Longbottom fiú.
– Ki akar ingyen egy ronda varangyot egy kviblitől? –
hallatszott be a folyosóról egy gunyoros hang. –
Csodabéka. Bármikor el tud tűnni…
– Na, ebből elég legyen! Azonnal add vissza Neville-nek
Trevort!
– Á! A korcs sárvérű közbelép. Úgy látom, Longbottom,
van egy hódolód!
– Mi az? Valami baj van? – lépett közbe Fred és George.
– Igen – mondta szipogva Hermione. – Azt hiszem.
– Ne bőgj, Granger! Mindjárt jön a Supermaned, Ron
Weasley, na meg persze a nagyúr, Harry Potter.
– Capitulatus! – hallatszott kórusban Malfoy háta mögül.
Harry és Ron valóban közbelépett.
– George, gyorsan add rá a varázscipőt!
Ekkor megérkezett Crak és Monstro, és lábánál fogva
megragadták Neville-t. – Melyikőtök küldött átkot
Dracóra? – kérdezték bamba képpel.
– Mi voltunk. És most ti is kaptok belőle! Carbunculus!
Ron barátja vállára csapott. – Szép volt! Ha most Piton itt
lenne, biztos nem mosolyogna, hacsak nem azért, mert
nem lát minket többé az iskolában…
Ezen jót nevettek, és visszatértek fülkéjükbe, immár a
Fred-George párossal és Trevorral együtt.
Egykor szokás szerint jött a büfés boszorkány.
Mindannyian jól bevásároltak mindenízű drazséból és
csokibékából.
– Egyébként hány RBF-ed is lett, Hermione? – kérdezte
Harry.
– Tizenhárom – mondta lesütött szemmel a lány.
– Én már tudom, hogy ki lesz jövőre a Griffendél
prefektusa! – kiáltotta Ron.
Harry elcsendesedett. – Remélem, Szipák hamar ír.
– Biztos jó helyen van, nyugodj meg! – vigasztalta
Hermione.
– Ugye, eljössz hozzánk a nyáron? – kérdezte kicsit
később a Weasley-fiú.
– Nagyon szeretnék!
– Szeretettel várunk!
Egymásra mosolyogtak. A vonat lassított, majd megállt. A
gyerekek a peronra tódultak, majd átmentek a
varázsfalon. Kint egymás mellett álltak Ron és Hermione
szülei. Tőlük nem messze meg Dursley úr mogorva, lila
arccal.
– Na, jó. Én megyek ahhoz a lila káposztafejhez –
búcsúzott barátaitól Harry nevetve. – Nehéz idők várnak
rám…
– Tarts ki! Majd érted megyünk! – köszöntek el Ronék.
– Szurkolunk, Neville, hogy ne harapják le a fejedet!
– Köszi! Jó szünidőt!
– Neked is.
– Írjatok sokat! – mondta Harry.
– Oké! Te meg egyelőre ne változtasd át Dursley-ékat
békává! Várd meg, amíg befejezzük a sulit…
– Jó, jó! Igyekezni fogok… Sziasztok! – integetett Harry.
És amint a ládáját és Hedviget cipelte, arra gondolt,
milyen jó, ha az embernek vannak barátai. Úgy érezte,
így kibírja majd a nyarat nagybátyja és unokaöccse
korántsem kellemes társaságában.

Harryt és barátait az ötödik roxforti évben is várják

meglepetések, megpróbáltatások, de humorral és sok
érdekes dologgal is szemben találják magukat.
A Sötét Nagyúr csalafinta tervet eszel ki, hogy Harryt
eltegye láb alól…

Folytatása következik:
Harry Potter és Griffendél kincse
 Budapest, 2001

Copyright © A. Zs. Kerényi 2001

Szerkesztette: Sirató Ildikó