Morvay Péter

Vita a Harry Potter-történetekrõl

Boszorkányvírus pedig nincs?

Nagy visszhangot váltott ki a Hetekben megjelent Harry Potter-kritika (Boszorkányvírus gyerekeknek, 2001. november 9.
). Nemcsak olvasói levelek érkeztek szerkesztõségünkbe, hanem cikkünk nyomán a vitáról beszámolt többek között a TV2
esti híradója, a Tények, a Duna TV, és címoldalon a Színes Mai Nap is. Az aggodalmakat szeretném eloszlatni: nem
azért foglalkoztam az angol mesesorozattal, hogy a könyv vagy a belõle készült film betiltását követeljem. Célom
csupán annyi volt, hogy az utóbbi hetekben Magyarországon is teljes lendülettel beindult Potter-kultusszal
kapcsolatban a keresztény idealizmus szemszögébõl felvessek néhány észrevételt. A szerkesztõségünkhöz érkezett
Potter-párti levelek alapján ezeket a megjegyzéseket szeretném most kiegészíteni.

Mindenekelõtt: szándékosan nem tértem ki a Row-ling-könyvek vélt vagy valós mûvészi értékeire, hiszen nem volt célom
több mint százmillió olvasó ízlését megkérdõjelezni. Épp emiatt a több ezer oldalas történetre csupán jelzésképpen
tértem ki – ennyiben nyilván kiragadottak (de nem meg-tévesztõek) az idézett példák. Aki a Harry Potter-féle
irodalmi ipar találó mûbírálatára kíváncsi, annak ajánlom Kõ Zoltánnak a Magyar Narancsban megjelent kitûnõ írását
(Mindennapi Potterünk – Anya mesél, 2001. január 18.)
A szerepjátékokról: nem állítottam, hogy a sátánizmust népszerûsítenék, csak azt, hogy népszerûségük nem
elválasztható a mágia különbözõ formái iránt megnyilvánuló érdeklõdéstõl. A szerep- és fantasy játékok kapcsán a

1
Hetekben egyébként néhány éve már zajlott egy vita, amelyet Szabó Ibolya Anna egyik írása indított el.
(Vámpírfiatalok, 1998. március 28.) A szerkesztõségbe érkezett reakciók mindenesetre jelezték, hogy sokan játsszák
ezeket a játékokat, amelyek – ezt egy egyszerû könyvesbolt-látogató is meg tudja ítélni – számos mágikus motívumot,
praktikát tartalmaznak.
A Harry Potter-könyvekre térve: vállalom, hogy az általam megfogalmazott ellenérveket egy „prekoncepció”, nevezetesen
a keresztény idealista világnézet alapján fogalmaztam meg. E felfogás szerint a természetfeletti világ nem puszta
szimbólum, hanem valóság, amely sokféle módon hat az emberi életre és környezetre. A természetfeletti valóságban a
bibliai világkép szerint nem az emberek döntik el a játékszabályokat, hanem azok már adottak. Ezért bármilyen jó
szándékkal nyúl is valaki a mágiához, az eredmény negatív lesz, mivel Isten ezekkel a módszerekkel szemben
kategorikusan kifejezte az elutasítását. Ha valaki a mágiát az anyagi valóság valamilyen rendkívüli
„meghosszabbításának” gondolja, amely magasabb szintû energiákkal rendelkezõ emberek kezében a szándékuk szerint
szolgál jó vagy rossz célokat, természetesen nem lát kivetnivalót a Potter-történetekben. A történet azonban állást
foglal: határozottan állítja, hogy a természetfeletti világ az emberi szándékok alapján oszlik jó és rossz oldalra.
Harry ezért jelenti ki a regényben, hogy õ soha nem fog átállni a „sötét oldalra”.
Elgondolkodtató, hogy J.K. Rowling, miközben a „normális” világot unalmas, földhözragadt porfészekként ábrázolja, a
történetek pozitív szereplõit szinte kizárólag a másik oldalra helyezi. Mi értelme van fizikát, matematikát és más
hétköznapi dolgokat tanulni, ha egyszer a valóság úgyis manipulálható? A Roxfort boszorkányképzõjében az éltanulók
azok, akik úgy változtatnak egy békát tubákosszelencévé, hogy a bajsza sem marad ki. Az a kiváló sportoló, aki
rontásokkal és varázsigékkel meg tudja bénítani az ellenfelét. A történelemben sem a demokrácia és az emberi jogok
nagyjai számítanak, ennél nagyobb tettet hajtott végre az a varázsló, aki megajándékozta az emberiséget az önkeverõ
boszorkányüst felfedezésével.

2
Az írónõ nem bíbelõdik sokat a jellemábrázolással, ám annál részletesebb és precízebb leírásokat ad az okkult,
ezoterikus fogalmakról és módszerekrõl. A gyerekolvasók megtudhatják, hogy „az alkímia õsi tudománya egy különleges
képességekkel bíró anyagot, a »bölcsek kövét« kutatja”. Megtanulhatják, miként kell zavarba hozni ellenfeleiket a
legújabb ártásokkal, és azt, hogy a legintenzívebb varázserõt az egyszarvú szõre és a fõnix farktolla hordozza. Lehet,
hogy a gyerekek többsége a kalandokat falja a regényben. Ám az akciójelenetek mellett – ha tetszik, ha nem – J. K.
Rowling jóvoltából a neopogány világnézettel és annak egyre népszerûbb vallási formájával is beható ismeretségbe
kerülnek. Bármennyire kerülik is a Potter-regények a vallás említését (kivétel ez alól a mindenszentek ünnepe,
valamint a karácsonyi „szenteste”, amelyet a Roxfort varázslóprofesszorai és mágustanoncai is lelkesen együtt
ünnepelnek), hosszú felsorolással lehet igazolni, hogy a könyvben leírt rituálék és eszközök a modern boszorkányság
– amelyet wicca vallásként is emlegetnek – kultikus, rituális kellékei. Aki kíváncsi az eddig megjelent négy kötetben
fellelhetõ 214 varázsige teljes listájára, elolvashatja az interneten található Harry Potter-lexikonból, csakúgy,
mint a jövendõmondás különféle – gyakorló jósok által is használt – technikáinak (tenyérjóslás, tealevéljóslás,
kártyajóslás, kristálygömb, madártoll- és hamuómen-olvasás, valamint asztrológia) részletes leírását a könyvbõl.
Világos: nem a Potter-mese az elsõ, ahol boszorkányok és varázslók szerepelnek. A klasszikus meseirodalomban is
gyakori szereplõk természetfeletti képességekkel rendelkezõ lények. Arra azonban nem volt eddig példa – legalábbis
világszerte kultúrától függetlenül olvasott meséket alapul véve –, hogy egy gyerektörténet lexikonszerû precíz
felsorolását tartalmazza az okkult praktikáknak és ezoterikus fogalmaknak. Mindez ráadásul egy minden ízében modern,
a gyerekek által ismerõsként megérthetõ világba helyezve.
Ám lépjünk túl a teológiai fenntartásokon. Nem lévén pszichológus, csupán gyakorló apaként teszem fel a kérdést:
hogyan értse egy gyerek azt a kijelentést, miszerint „a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland
kezdete”. Ezt pedig nem a fõgonosz mondja, hanem Harry egyik példaképe, a varázslóiskola bölcs igazgatója, Dumbledore

3
professzor tanítja a kisfiúnak. Lehet, hogy ezer gyerek közül egy sem lesz, aki kedvet kap arra, hogy nekiinduljon a
halál izgalmait keresni, de amikor tinédzserek ugranak le kéz a kézben hidakról, toronyházakból minden érthetõ ok
nélkül, akkor mégsem lehet szótlanul elmenni az ilyen mondatok mellett. Az amerikai iskolai lövöldözések során
gyerekek a virtuális valóságban elsajátított kíméletlenséggel mészárolták le osztálytársaikat. Többen közülük utólag
azt mondták, hogy azt hitték, egy újabb kalandtörténetet játszanak el.
Egyik olvasónk küldte be a következõ apróhirdetést, amelyet az interneten talált: „Barátja, barátnõje elhagyta? Úgy
érzi, nincs megoldás? Segítünk. Fehér és fekete mágikus rituálék szervezését és lebonyolítását vállaljuk.” Alatta név,
telefonszám. Szerencse, hogy a Potter-olvasók többsége még gyerek…

--------------------------------------------------------------------------------

Nem ármány az ellenvélemény

Elolvastam ezt a furcsa és prekoncepciózus cikket. Nem kívánok vitatkozni az író erõsen katolicizált véleményével,
hiszen ez is egy olyan vélemény, mely a szocializációval, iskoláztatással, hittel kialakulhat. És ez így helyes.
Mindemellett úgy tûnik számomra, hogy a szerep- és fantáziajátékra vonatkozó véleménye szintén bizonyos elfogultság
és alulinformáltság alapján született. Ha az író úgy gondolja, hogy mégis teljesebb ismeret alapján kíván a közeli és
távoli jövõben errõl a területrõl – akár csak megjegyzés formájában is – írni, úgy szívesen állok rendelkezésére
információkkal, és ha kell, a „másik oldal” véleményével is. Bízom abban, hogy a cikk szerzõje levelemet és más
irányú véleményemet nem a Sátán mûvének és a liberális vagy kommunista bérírók újabb ármánykodásának nézi.

4
Üdvözlettel: Berényi Konrád

***
Elõrebocsátom, nem vagyok fanatikus Harry Potter-rajongó, bár a könyvet kétszer is elolvastam, és nagyon tetszett
(25 éves vagyok).
Szerintem a kapcsolat keresése a könyv vagy a szerepjátékok és a fekete mágia, fõleg a sátánizmus között teljesen
erõltetett. A könyv kapcsán soha fel se merült bennem ilyesmi, és ismerõseimtõl se hallottam (se gyerektõl, se
felnõttõl).
A barátaim közül sokan játszanak szerepjátékot (én nem), végigültem párat, és tudom, hogy azokban milyen
„varázslatok” vannak, de ezzel kapcsolatban sem hallottam senkirõl, hogy érdeklõdne a sátánizmus iránt „élõben”.
Azok a fiatalok (14-20), akiket ez (a sátánizmus) érdekel, az ilyen beállítottságú zenébõl, együttesektõl veszik
a remek ötletet (lapozzon végig egy Metal Hammer újságot, minden harmadik együttes „sátánista”). 17-21 éves
koromban, mikor sok rockzenét szeretõ ismerõsöm volt, a társaságban bizony nagy divat volt az „okkultizmus”. Ez
teljesen ártalmatlan, annyiból áll, hogy feketében, zordnak szánt arckifejezéssel járkálnak (súlyosabb esetben
tízcentis fordított kereszttel a nyakukban, szintén feltûnési vágyból, minden vallási-vallás elleni tartalom nélkül),
és sátánistának hívják magukat, de csak mert az divat, húdemenõ, megdöbbentõ, vegyetekészre. A fordított keresztrõl
elismerem, hogy bántó a keresztények számára, de semmiképpen nem veszélyes, inkább nevetséges, még a velük egykorúak
is megmosolyogják õket. Valódi, komoly érdeklõdés az okkultizmus iránt nincs e mögött, két év alatt kinövik.
Üdvözlettel: L. Kriszta

***

5
Morvay Péter cikke egy idézettel kezdõdik, amelyrõl azt állítja, hogy a könyv tanulságát fejezi ki: „Nincs jó és
rossz, csak erõ, és azok, akik nem elég bátrak keresni azt…”
A könyv mondanivalója azonban ennek pont az ellentéte; az említett mondatot a gonosz Voldemort egyik híve mondja, az,
aki ellen Harry Potter küzd. Ez a mondat éppen azt fejezi ki, ami ellen a regény hõse a négy kötet mindegyikében
felveszi a harcot. A szöveg ugyanis így hangzik: „Bolond ifjonc voltam, dugig volt a fejem nevetséges eszmékkel a
jóról és a rosszról. Voldemortnak köszönhetem, hogy észhez tértem. Õ tanított meg rá, hogy nincs jó és rossz. Csak
hatalom van.”
Ismétlem, ezt a fõgonosz egy híve mondja, aki ellen a továbbiakban Harry Potter élet-halál harcot vív.
Az alapprobléma számomra, hogy Morvay Péter cikkében Harry Potter diabolizálása a cél. Holott Morvay
interpretációjával ellentétben nem ördögi cimborálásról, hanem arról szól, hogyan jelenik meg a gyerek
fantáziavilágában, varázsvilágba áttéve a jó és a rossz harca. A könyv a gyerekeket arra buzdítja, hogy a jó és a
rossz fent idézett cinikus összemosása helyett a jót válasszák. Sajnálom, és nem is értem, hogy a maguk kitûnõ
hetilapja ilyen konfúziónak ad helyet. (Egy katolikus egyházi lap esetében kevésbé csodálkoznék ezen.) Morvay Péter
is jobban tenné, ha a boszorkányokat nem vírushordozóknak tekintené, hanem a magyar népmese hõseihez hasonlóan
„öreganyám”-nak szólítaná.
Hálás lennék, ha ennek a helyreigazításnak a Hetek következõ számában helyet adnának.
Kende B. Hanna, pszichológus a Harry Potter titka, a gyermek csodavilága címû könyv szerzõje, a Magyar
Individuálpszichológiai Egyesület díszelnöke