Sie sind auf Seite 1von 179

KEN KESEY

SZÁLL A KAKUKK FÉSZKÉRE

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT :

KEN KESEY :

ONE FLEW OWER THE CUCKOO'S NEST

The Viking Press Inc. New York, 1962

FORDÍTOTTA : BARTOS TIBOR

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1977

Vik Lovellnak, aki arra tanított, hogy sárkányok nincsenek, aztán elvezetett a barlangjukhoz

Három gúnár kiabál,

Napnyugatnak-támadatnak száll, Száll a kakukk fészkére, ki lesz kakukk vesztére?

Gyerekmondóka

Első Rész

Ott vannak kinn. Fehér ruhás fekete fiúk játszadoznak a folyosó végén, aztán gyorsan föltörlik, amíg odaérek. Már törlik is, mire jövök ki a hálóból. Mind a hárman gonoszul vicsorognak a napvilágra, erre az egész házra, akikre dolgoznak, emberekre, mindenre. Jobb, ha meg se látnak, amikor ez a gyűlölködés rajtuk van. Úgy suttyanok el a fal mellett a vászoncipőmben, mint egy porgomolyag, de ezeknek csápjuk van külön a félelemhez, és egyszerre néznek föl mind a hárman. A szemük úgy csillog ki a feketeségből, mint ha egy régi rádiónak emeli le az ember a hátát, és belenéz a csövek közé.

- Jön a főnök. Jön a naffőnök, srácok. A Serteperte Főnök! Gyerünk, Serteperte

Törlőrongyot nyomnak a kezembe, mutatják, máma hol működjek, és már megyek is. Egyik odasóz a combomra a törlőfa nyelével, hogy meglegyen a kezdősebesség.

- Huhú! Látjátok, hogy farol? Akkora, mint a liftajtó, és közben kezes, mint a barika.

Nevetnek, s hallom, hogy összedugják a fejüket, sustorognak a hátam mögött. így zümmög a fekete gép. Gyűlöletet zümmög, halált, más, kórházi titkokat. Nem mintha röstellenék hangosan kibeszélni a gyűlölködésük titkát, ha én vagyok ott a közelbe, mert énrólam azt hiszik, hogy én siketnéma vagyok. Azt hiszi mindenki. Annyira már vagyok cseles. Ennyit meg bírok etetni velük. Ebbe a büdös életbe az a hasznom megvolt az

indián félvérségből, hogy az évek kihozták belőlem a cseles hajlamot. Az osztályajtó táját törlöm föl, amikor a kulcs a túlsó oldalról beleroppan a zárba, és mindjárt tudom, a Főnéni, abból, ahogy a kulcsa megindítja a zár nyelvét, ismerősen, surranósan fordul. Rég nyitogat meg csukogat. Hideg huzattal jön be, és ahogy zár, az ujja hegyét végighúzza a zár fényesre sikárolt acélpajzsán - az ujja hegye ugyanaz a szín, mint a szája. Narancsféle. Akár a forrasztópáka hegye. Forró-e vagy hideg, meg se lehet mondani, ha az ember megérinti. Fonott fedeles kosarát hozza - az umpqua törzsbeliek árulnak ilyeneket kinn az országúton az augusztusi hőségben -, fedeles kosár, mint a varródoboz, csak a füle kender. Már amióta én itt vagyok, évek óta megvan neki. A ritka fonásán keresztül lehet

látni. Nincs benne most se púderdoboz, rúzs, női csecsebecsék, hanem amivel dolga lesz neki máma, azzal a mindenfélével van tele: kerekek, fogaskerekek, fogók, a csillogásról látni jobban, annyira ki vannak fényezve, apró, porceláncsillámlású pirulák, tűk, óriáscsipesz, sebészcsipesz, rézdrót tekercsszámra Odabiccent, ahogy megy el mellettem. Úgy helyezkedek, hogy a fölmosófa nyele nekinyomjon a falnak, és próbálok mosolyogni rá, hátha elzsibbasztom a csápjait, és nem mutatom neki a szememet - ha az ember becsukja a szemét, mindjárt nem látnak annyira bele.

A lerántott redőnyöm mögül hallom a gumisarka szottyanását a kövön, és ahogy elriszál

mellettem, a fémholmik összecsöndülését is hallom kosarában. Peckesen jár. Mire kinyitom a szemem, már a folyosó végén megy, és fordulna be a Nővérszobába - ott tölti az egész napot az asztalánál, és néz ki az ablakán át a Nappaliba, hogy ott mi

megy nyolc órán át, és írja a jegyzeteit. Már az arcán láttam a gyönyörűséget, ahogy rágondolt.

Hanem akkor

Nem hallották, amint bejött az osztályra. Most megérzik, hogy nézi őket, csak most már késő. Lehetett volna annyi eszük, hogy nem ilyenkor bújnak össze sutyorogni, mikor ő a soros. A fejük kipattanik a fekete gubacból, nagy a kapkodás. A Főnéni összegörnyed, és elindul feléjük a folyosó végébe, ahol tipródnak. A Főnéni tudja, miket beszéltek, és dühös, látom, ki van kelve magából. Szétszedi ízekre a ronda feketéket, annyira dühös. Fölfúvódik. Úgy teliveszi magát, hogy a fehér egyenruhájából majd kibuggyanik, és a karja is mintha megnyúlna neki, ahogy előregörbed. Talán az ötüket hatszor is át bírja fogni vele. A hatalmas feje pördül, ahogy körülnéz. Meg nem lesi senki, csak az öreg Bromden, a félvér indián a folyosó túlsó végéből, amint a föltörlőfa nyelébe

kapaszkodik. És úgy tudják, hangja sincs, hogy segítségért kiálthatna. Így aztán a Főnéni nyugodtan belelovalja magát a dühébe, a festett mosolya megroppan, szertehullik és vicsorgassa fajul, és egyre fúvódik, fúvódik fölfele, akkora már, mint egy traktor, még a szagát is érzem, mint amikor egy motor nagyon nekihuzakodik, hogy kétszer annyit mozdítson, mint amennyit bírna. Én csak fojtom vissza a lélegzetem, és az jár az eszembe: a kiskésit, most adnak neki! Most alighanem fölveti őket a gyűlölet, és nem okoskodnak sokat, hanem nekimennek és széttépik! De amint fonná körül a megnyúlt karjaival a feketéket, azok meg a belét tépnék ki a fölmosófájukkal, egyszerre megjelennek a betegek a hálótermek ajtajában, nézik, mi ez

a zenebona, és a Főnéninek vissza kell változni, nehogy a foga fehérét mindenkinek

kimutassa. Mire a betegek a szemüket megdörzsölnék, már csak a főnővért látják, a jól ismert hűvös nyugalmát, a mosolyát, és hogy éppen mondja a feketéknek, ne álljanak itt

össze diskurálni, amikor itt van, hétfő reggel van, és itt a tenger munka

- értsék meg, fiúk, hétfő reggel

- Igenis, Miss Ratched

- és még itt vannak a vizsgálatok ma délelőtt, ezért, ha nem annyira sürgős a megbeszélnivalójuk

- Igenis, Miss Ratched

Elhallgat, és odabiccent a betegeknek, akik körülállták, és most táskás, álmos, vörösre aludt szemmel bámulják. Kiosztja a biccentéseket, egy jut mindegyiknek. Pontos, gépies biccentés. Az arca rezzenetlen, minden fejmozdulata kiszámított, óraszerkezetre jár,

akár egy drága baba, a bőre hússzínű zománc, vaj szín és téglapiros, a szeme

akkor észreveszi a feketéket. Még mindig ott sutyorognak egy gubacba.

csecsemőkék, csöpp orrocskáján rózsaszín orrlikak - és egy rugóra jár minden rajta, csak a szája színe meg a körme színe nem, meg a nagy melle. Itt valami gyártási hiba van, hogy rátették ezeket a nagy szoptatós melleket erre a másképp részarányos munkára, és azt is látni, milyen keservesen viseli. Az emberek még mindig ott állnak körülötte, szeretnék tudni, miért ment úgy neki a feketéknek, úgyhogy én vagyok a mentő ötlete, mert egyszer csak azt mondja:

- S ha már ránk virradt ez a szép hétfői reggel, miért nem kezdik a hetet azzal, fiúk, hogy a szegény Mr. Bromdent fölviszik a borbélyműhelybe, és megborotválják? Tudják jól, hogy reggeli után mindenki rohan borotválkozni, és most még elkerülhetnék azt a

ühüm

Mielőtt még az emberek megfordulhatnának s néznék, merre vagyok, bevágódok a szekrénybe a takarítószerszámok közé, és magamra rántom az ajtót. Lélegzetemet visszafojtva lapítok a sötétben. Annál rosszabb nincs, mint ha az embert éhgyomorra borotválják. Ha már bekapott valamit, az mégis más, akkor már ráért fölébredni, és ezek az üzemi csirkefogók nem tudják az ember képébe nyomni a villanyborotva helyett valamelyik gépüket. De ha az embert még reggeli előtt akarják lekapni a tíz körméről, mint most is, ahogy a Főnéni kiadta a parancsot, hajnali fél hétkor betuszkolják az embert a fehér falakkal és fehér mosdókkal kerített szobába - a mennyezeti hosszú fénycsövek gondoskodnak, hogy árnyék ne essen semmire, a tükrök egymásnak vetik a közébük keveredett nyíró fejeket -, ilyenkor hogy védekezzen az ember a gép ellen? Lapítok a takarítószekrényben, és hallgatózok. A szívem ver a sötétbe, próbálom elnyomni a félelmet vagy elvezetni másfele a gondolataimmal - terelem őket vissza, próbálok a falumra gondolni és a Columbia folyamra, amikor hogy is? amikor a Papával kimentünk madarakra vadászni a cédrusból rakott állásra, a Zúgótól nem messzire

Csak most is, és ahányszor csak próbálom a múltba terelni a gondolataimat és ott bújni meg, a közeli félelem átszüremlik az emlékeken. Érzem, hogy a legkisebbik fekete jön felém a folyosón, és a félelmem után szaglász. Az orrlika kitágul, mint a kéménykürtő, és a busa fejét jobbra-balra himbálja, ahogy szimatol, ahogy szippantja be a félelmeket az osztályról mindenünnen. Most megszagolt, hallom a horkantását. Nem tudja, hol lapítok, csak megszagolt, s vizslat körbe. Próbálok veszteg maradni (A Papa is mondja, hogy maradjak veszteg, mondja, hogy a kutya madárszimatot fogott

zűrzavart, amit Mr. Bromden okozni szokott.

itt valahol a közelbe.

A Zúgó alatt lakik egy ember, annak kértük kölcsön a vizsláját. A falubeli kutyák korcs

mihasznák mind, mondja a papa, csupa rossz, rühes, kurta kutyák, ennek meg van ösztöke! Nem mondok rá semmit, de már látom is a madarat fönn a borókacédrus ágai közt, amint a tollába bújva üldögél. Lenn köröz a kutya. Jobb neki a mellig érő szimat,

ennyit nem tud hova tenni. Amíg békén elvan a madár, addig ki nem szaglássza. Egy darabig bírja is, csak aztán a kutya mind közelebb köröz, fürkész. Egyszer fölrebben, a tolla száll, beleröpül egyenest apám madárlesőjébe.)

A legkisebbik fekete meg a másik nagyobb elkap, alig ugrok ki tíz lépésre a

szekrényből, és cibálnak be a borbélyműhelybe. Nem kapálok, nem csapok zajt. Ha szívóskodik az ember, antól rosszabb. Magamba fojtom az ordítást. Magamba fojtom, amíg a halántékomhoz nem érnek. Addig nem tudom, nem-e valami álcázott gép vagy a villanyberetva, amíg a halántékomhoz nem viszik, de már akkor nem bírom. Akkor nem számít az akaraterő, mikor az embernek a halántékánál vannak. Az már olyan, mint ha egy gombot nyomnak, s azt sivítja, légiveszély! légiveszély!, és annyira rákapcsol,

hogy a többinek a hangját nem hallom, pedig ordít rám mind, és tapasztja a kezét a fülére az üvegfal mögött, és a szája beszédre áll, de a hangját nem hallom. Az én hangom elnyeli mindnek a hangját. Megint a ködgépet veszik elő, és annyira köpködi a hideget meg a fehérséget, hogy tán el is bújhatnék benne, ha nem fognának le. Az orromig alig látok a ködben, és a sivalkodásomon csak annak a hangja bír átjönni, hogy

a Főnéni kinn a folyosón ügetőre fogta a léptét, és errefelé törtet, és a kosarával csapja le az útjába tévedt betegeket. Hallom, hogy robog, mégse bírok a sivalkodásommal. Még javába sivalkodok, mikor odaér. A számon a hangot a kosarával torlasztja el, aztán letömi az egészet fojtásnak a törlőfával. (Fürkésző vizsla csaholását hallom a ködből, bolondul rohangász, nem lát semmit. A

földön nincs nyom, csak amit maga hagyott, és hiába tolja föl az orrát, a hideg gumiorrát

a magasba, csak a tulajdon félelme szimatát kapja el, s ez a félelem ég bele, mint a

sivító gőz.) Így éget most már engem is, hogy ezeket mesélem mind a kórházról, a Főnéniről, a többi bennlakóról és - McMurphyről. Most már, hogy ennyi ideig hallgattam, úgy tör ki belőlem, mint az áradat, és biztos azt fogják gondolni, ez megveszett, ez az alak, el se hiszik majd, hogy ilyen rémségek még történnek, hogy ilyen rémtörténet igaz

is lehet! Nem, ne tessék mondani semmit. Nekem is még elég nehéz összerendezni a

gondolataimat. Csak annyi biztos, hogy ha nem így történt, akkor is igaz. Mikor a köd eltisztul körülöttem, látom, hogy a Nappaliban ülök. Úgy látszik, most az egyszer megúsztam a Rezgetőt. Arra még emlékszek, hogy a borbélymű- helyből kivittek, és bezártak az Egyesbe. Kaptam-e reggelit, nem-e, nem tudom. Nemigen. Ahogy vissza tudok emlékezni az Egyesbe töltött délelőttökre, úgy volt, hogy a feketék mindenből a rosszát hozták - nekem szánták, de még azt is megették közbe -, annyi is az emlékem csak ezekről a délelőttökről, hogy fekszek a húgyszagú matracon, és nézek, amíg ők zabálnak, mártogatják ki pirítós kenyérrel a tükörtojás sárgáját. A zsír szaga az orromba lopódzik, és hallom, ahogy csámcsognak. De volt olyan reggel is, amikor csak hideg kukoricakását hoztak, és úgy tömték belém azonmód sótlanul. Hogy ma reggel hogy volt, arra egyszerűen nem emlékszek. Lenyomtak a gégámon ezekből a pirulának mondott bigyókból annyit, hogy végképp semmire nem emlékszek, csak már az osztály ajtajának a nyílására. Az osztályajtó nyílásából pedig tudni lehet,

hogy már legalább nyolc óra, vagyis legalább másfél óra hosszat nem voltam az eszemnél benn az Egyesbe, úgyhogy jöhettek a műszakiak, és azt működhettek rajtam, amit csak a Főnéni parancsol, én nem tudtam semmiről. Csak hallom az osztályajtó csikordulását félről, a folyosó végéből, oda se látok. Az osztályajtó reggeli nyolckor nyílik először, és aztán még ezerszer legalább, ha hosszú a nap -nyrrrrr, klikk. Reggelente szép sorban ülünk a Nappali két oldalán, és ahogy reggeli után a kirakókockákat forgatjuk, vagy mit tudom, folyton azt lessük, mikor csikordul a kulcs a zárban, és ki jön. Mást nemigen van mit tenni. Olykor egy fiatal bennlakó orvos néz be, meg akarja figyelni, hogy viselkedünk Gyógyszerszedés Előtt. GyE - így mondják. Olyan is van, hogy valamelyiknek a felesége jön be látogatóba, a magas sarka kocog a kövön, és a kis kézitáskáját ijedten

a hasára szorítja. Van, hogy egy csapat elemi iskolai tanítónőt vezet be az a

vöröskeresztes liba, amelyik az izzadt tenyerével tapsikol folyton, és liheg a boldogságtól, hogy íme, az elmeosztályokról sikerült kiiktatni a kegyetlenség légkörét:

„Kellemes, derűs intézet, nemdebár?" És tolja körbe a népiskolai tanítónőket, akik

riadtan bújnak össze. És tapsikol. „Ó, ha eszembe jut, milyen világ volt itt régen,

micsoda piszok, micsoda rossz kosztok, micsoda, igen, higgyék el, kegyetlenség is, akkor látom, hölgyeim, hogy erőfeszítéseink nem voltak hiába!" Csupa csalatkozás, ahányat nyílik az ajtó, de az ember mindig jobbat remél, azért aztán a kulcs fordulására úgy kapja föl a fejét mindenki, mintha dróton rántanák. Ma reggel furán reccsen a zár. Ez nem rendes látogató. Egy Kísérő szól be, türelmetlenül, ingerülten: - Felvétel, láttamozást kérek! - És a feketék sietnek az ajtóhoz. Felvétel. Mindenki leteszi a kártyát, abbahagyja a Capitalyt, és a Nappali ajtaja felé fordul. Más napokon ilyenkor kinn sertepertélnék a folyosón, s én látnám elsőnek, kit hoznak be, de máma reggel, ahogy próbáltam elmagyarázni, a Főnéni mázsás terheket rakott rám, moccanni alig bírok a széken. Más napokon én látom először az új Felvételt - nézem, ahogy beóvakodik az ajtón, és megáll riadtan a fal tövébe, amíg a feketék aláírják a papírját, aztán viszik be a zuhanyozóba, lefosztják róla a ruhákat, és ott didereg, még az ajtót is rája nyitják, amíg mennek ki nagy röhögve, járják végig a folyosókat, keresik a vazelint. „Tetszik tudni, kell az a vazelin - magyarázzák a Főnéninek - a lázmérőhöz." „Hogy maguknak kell, azt én nagyon jól tudom - néz végig rajtuk a Főnéni, és egy egész bödön vazelint a kezükbe nyom -, csak arra vigyázzanak, fiúk, hogy nagy hancúrozás ne legyen ott benn." Aztán látom, hogy ketten, de néha hárman is bevonulnak a zuhanyozóba az új Felvétel után, és forgatják a lázmérőt a bödönben, míg úgy nem ül rajta a zsír, mint a vattacukor, és közbe ilyeneket duruzsol- nak: „Mindjárt megvagyunk, édesanyám, mindjárt megvagyunk." Azzal bevágják az ajtót, és ráeresztik az összes zuhanyokat. Mást nem is hallani aztán, csak a víz gonosz sziszegését a zöld csempén. Ilyenek vannak, ha az ember egész nap kinn sertepertél a folyosón. Csak hát máma reggel nem bírok mozdulni a székről, és a fülem után próbálok értesülni. Bár így is, hogy nem látom, így is mindjárt tudom, hogy ez nem egy akármilyen Felvétel. Nem hallom, hogy riadtan osonna a fal tövében, és amikor mondják neki a zuhanyt, akkor se a vékony igen rá a válasz, hanem pimasz nagy hangon feleli vissza nekik, hogy neki mára elege van a tisztálkodásból, ott enné meg a fene.

- Hajnal óta mást se csinálnak, csak csutakolnak a bíróságon, de nem, mert már

tegnap este elkezdték a börtönben. Ha meglett volna a mód és a lehetőség, még a taxiba a fülemet is kiöblögették volna. Hajjaj, ha engemet visznek valahova, annak az eleje is mosdás, meg a vége is. Már nekem elég, ha a víz zuhogását hallom, én már pakolok. Azzal a hőmérővel meg ne buzeráljál, Samukám, hagyjál először szétnézni itten az új otthonomban. Most teszem először a lábamat egy ilyen pisológiai intézetbe. A betegek zavartan összenéznek, aztán az ajtót nézik tovább, ahonnét a hangok

jönnek. Ez olyan nagy hangon szaval, mint hogyha a feketék nem is ott volnának a közelébe. Úgy szaval, mint hogyha fönn vitorlázna messzi a fejük fölött. Nagydarab ember is lehet. Hallom, ahogy jön végig a folyosón, a lépte is nagy emberre vall. Ez nem oson, ez nem suttyanik, ennek sarokvas van a cipőjén, és úgy jön, mintha meg volna patkolva. Megjelenik az ajtóba, megveti a lábát, a hüvelykujját beleakasztja a mellényébe, és a szemükbe néz a betegeknek.

- Szervusztok, gyerekek!

Mindszenti papírsárkány lóg zsinóron a feje fölött, fölnyúl, megpördíti.

- Micsoda egy ragyogó őszi nap!

Kicsit hasonlít a beszéde a Papáéra, amilyen öblös nagy hangja van, de másképp

nemigen hasonlít rá - a Papa telivér indián volt, törzsfőnök, inas, fényes bőrű, mint a puskaagy, olyan. Ennek meg vörös a haja, a vörös barkója egész az álláig nyúlik le, és nagy hajbozót buggyanik ki a sapkája alól, ráférne már a nyírás. Széles, tagbaszakadt ember.

A Papa inkább magas volt. Ennek széles a pofacsontja, a válla, a melle, és a mosolya is

széles, mint akinek mindig bitangságon jár az esze. Amúgy kemény ember lehet, mint a Papa - kemény, mint a kisubickolt bőrlabdában a lószőr. Varrás húzódik végig az orrán egész a pofacsontjáig, még a varratok is benne vannak, jól bedörgölhettek neki. Várakozó állásponton van, látszik. Mikor senki nem moccanik és senki nem szól, akkor

elneveti magát. Meg nem lehet mondani, mit nevet. Nincs itt semmi mulatság. Az biztos, hogy nem úgy nevet, mint a vöröskeresztes liba - harsány hahota gurul ki a szélesre nyitott száján, és ahogy gurul, úgy gyűrűzik, nő, növekedik, hogy már a falat nyaldossa, és az egész osztály belezendül. Ez nem olyan zsírba fulladt nevetés, mint ami a vöröskeresztes libának van. Ennek megvan az igazi hangja. Most jövök rá, hogy igazi nevetést nem is hallottam évek óta. Ott áll, és rengeti a nevetés a bakancsában. A mellényéből ki se vette a hüvelykujját, úgy fonja össze az ujjait a mellén, s akkor látom, milyen viharvert lapátkeze van. Be- teget, személyzetet, aki csak itt van az osztályon, mindenkit meghökkent ez a nevetés. Senki nem ugrik, hogy elhallgattassa, nem mozdul senki. Addig nevet, míg a szuszból ki nem fogy, aztán besétál a Nappaliba. A nevetése most is ott rezeg körülötte, hogy már nem nevet, mint a nagyharang bongása, mikor utolsót kondult - benne rezeg a szemében,a. mosolyában, a hetvenkedő beszédében.

- McMurphy a nevem, gyerekek, R. P. McMurphy, a kártyahős. - Nagyot kacsint, s

dalocskára gyújt: - „

zaviszek

Odamegy az egyik kártyázó csoporthoz, vastag ujjával megpöccenti az egyik Heveny kártyáját, kancsítva nézi, milyen osztást kapott, és megrázza a fejét.

- Ez az, kérem, ezért jöttem én ide ebbe az intézménybe! Az a tiszta szándék hozott, hogy fölpezsdítem az életet itt a kártyaasztal körül. Már a pendletoni büntetőgazdaságban senki nem volt, akiben örömömet lelhettem volna, ezért aztán

áthelyezésemet kértem. Itt csak a vérátömlesztés segít, gondoltam. Hujjuj, nézzétek ezt

a madarat, az egész műintézetnek megmutogatja a kártyáját! Várjatok csak,

báránykáim, majd én megkopasztlak benneteket! Cheswick összecsapja kezében a kártyalegyezőt. A vörös ember kezet nyújt neki.

- Szervusz, öcskös! Mit játsztok ti itten? Piroskáztok? Na, nem csoda, hogy akkor

kirakatba teszed a kártyádat. Nincs itt senkinél egy rendes csomag? Még jó, hogy énná-

lam nálam van mindig az enyém, bár ez se olyan, amilyet mindennap

csak meg a képeket! Ez mindegyik más. Ezen rajta van minden elképzelhető figura, szám szerint ötvenkettő.

Cheswicknek kiguvad a szeme - amit azon a kártyán lát, az nem az ő idegzetének való.

- Azért nyugodjál meg, ne kenjed nekem mindjárt

játszhatunk vele, hogy meg is unod. Azért szeretem ezt a kártyát, mert egy hét is bele-

telik, amíg a kártyások figyelni kezdik a színt

A büntetőgazdaságból való nadrág és ing van rajta. A nap már annyira megszítta, hogy

olyanféle a színe, mint a fölvizezett tejnek. Az arcán meg a nyakán is látszik, hogy kinn

a tűző napon dolgozott, mert akár a bivalybőr. Feketebarna motorossapka van a

csak a lapnak

hiszek

hét ütésből hetet én

mindig ha-

" - És megint nevet.

Nézzétek

Van még idő, annyit

.

hajbozótjára csapva, és a karján bőrzeke lóg. A poros szürke bakancsa akkora, hogy ha megrúg valakit, szétszáll. Odábbáll Cheswick mellől, lekanyarítja a sapkáját, és porfelhőt ver ki belőle a fenekén. Az egyik fekete még egyre környékezi a lázmérővel, de McMurphy nem adja meg magát. Becsusszan a Hevenyek közé, hol itt ráz kezet, hol ott, a fekete nem bírja megcélozni. Ahogy beszél, ahogy kacsingat, ahogy hangoskodik, engemet mind az autóügynökre vagy a börzei alkuszra emlékeztet - olyan vásári kikiáltóra, amelyik ácsolt dobogón, lebegő zászlók alatt handabandáz sárga gombos, csíkos ingben, és gyűjti magához a tátogatókat, akár a mágnes.

- Én meg is mondom, hogy bunyók voltak ott a gazdaságban, s a bíróság kimondta a

végén, hogy én lelkibajos vagyok. És azt hiszitek, én erre odaálltam vitatkozni a bíró- sággal? Erre ugyan ne tegyetek egy lukas dollárt! Ha egyszer onnét a borsóföldekről akarnak elhozni, akkor énrám mondhatnak, amit akarnak, vagyok én nekik lelkibajnok, veszett kutya, víziszörny, amit parancsolnak, csak az egy tehénnyelvű kapát életemben ne lássam. Azt mondják nekem, hogy az olyan ember a lelkibajos, aki sokat bunyózik meg sokat kefél, de azért szerintem ez nem egy szakszerű meghatározás, igaz? Mert mutassanak nekem olyan embert, aki nem akarna folyton lukra játszani! Hé, bátyám, tégedet minek hínak? Az én nevem úgy legyen McMurphy, hogy nem tudod, hány ütéssel varrod a nyakukba a lapodat, ha most két piroska van nálad! Két dollárom van! Halljuk! A szentség a boltba, Samu! Hagyj már békén azzal a lázmérővel egy fél percre! Az új ember egy jó percig csak áll, és próbálja a szemével befogni a helyzetet itt a Nappaliba.

A terem egyik falánál ülnek a Hevenyek, akikhez még mindenféle reményt fűznek az

orvosok - csülköznek az asztalon, meg kártyatrükköket próbálnak, hogy levesz ennyit meg ennyit a csomagból, aztán hozzátesz ennyit meg ennyit, s a végén a kezébe marad

a megbeszélt kártya. Billy Bibbit cigarettát próbál sodrani, Martini körbejár, és min- denféléket kiszúr a székek-asztalok alatt. A Hevenyek sokat mozognak. Vicceket mesélnek egymásnak, és a markukba röhögnek - soha senki hangosan el nem nevetné magát, mert rögtön itt volna az egész vezérkar noteszokkal, kérdésekkel -, meg aztán leveleket írnak elrágott kis ceruzavégekkel. És fújják be egymást. Néha valamelyiknek kicsusszanik a száján egy olyasmi, amit

inkább megtartott volna magának, erre az egyik kollégája föláll mellőle, ásít egyet, oda- battyog a nővérek figyelőablakához, ahol a nagy osztálynaplót tartják, és beírja, amit megtudott - a Főnéni szerint ez a gyógykezelés hasznát szolgálja, de én már tudom, hogy az osztálynaplóba csak gyűlik-gyűlik a rovása az embernek, és aztán egy szép nap fogják s viszik át a Főépületbe, és rekondicionálják, vagyis adnak a formájának. Az a szivar, amelyik a másikat beírta az osztálynaplóba, az a névsorban csillagot kap a neve mellé, és másnap tovább alhatik.

A Hevenyekkel szemben a terem túlsó falánál az Üzem kimustrált termékei

kornyadoznak egy rakáson. Az Idültek. Nem a kórházra várnak, hogy majd helyrepofozzák őket, ezek csak egyszerűen ki vannak vonva a forgalomból, hogy ne kószáljanak az utcán, ne költsék rossz hírét az Üzemnek. Az Idültek innét ki nem mennek már, azt a vezérkar is megmondja. Az Idülteket szétosztályozták Gyalogokra, mint én is vagyok, hogyha adnak neki enni, hát ejár-kel, meg Kerekesekre meg Tengőkre. Az Idültek, vagyis mink, leginkább reménytelenül meghibásodott vagy javíthatatlan hibával készült gépek vagyunk, vagy

mondjuk olyan gépek, amik évekig szaladtak a hibájukkal, és már az összeütközésekbe

mentek tönkre, és ócskavasak voltak, mire fölszedték őket, és behozták ide az Üzembe. Viszont van egypár olyan Idült is köztünk, akiket a vezérkar fuserált el az évek során, akik Hevenynek jöttünk be, aztán át lettünk csoportosítva. Ellis is Hevenynek jött, aztán sokat találtak neki adni a sokkból abban az agyszikkasztó szobában, amit a feketék maguk közt Rezgetőnek hínak. Most ott áll a falnak szögezve, ugyanúgy, ugyanazon-formán, ahogy akkor az asztalról levették, kifeszült karral, horpadt marokkal, ugyanegyazon rémült arccal. Azonmód van odaszögezve a falhoz, mint a kitömött vadászzsákmány. Mikor jön az evés ideje vagy a lefekvés ideje, akkor kihúzzák a szögeket, és lódítják odább, meg még olyankor is, amikor fel kell törölni a tócsát, ami gyűlt alatta. Volt egy hely, ahol azelőtt állt, ott már a húgy keresztülette magát a padlón, elkorhasztotta a födémgerendát, és csurgott le az alattunk levőknek a nyakába, ebből aztán a leltárfelvételnél nagy zűrök lettek. Ruckly is egy ilyen Idült, amelyik Hevenynek jött, csak őtet megint másképp találták megdemulálni. Rosszul kapcsolták be neki a fejébe a berendezést. Itt először nagy ramazúrikat csinált benn, rugdosta a feketéket, és a lábukba harapott a gyakorló nővérkéknek, úgyhogy elvitték megrezgetni. Fölszíjazták arra az asztalra, hogy megdemulálják az agyát. Akkor láttuk utoljára embernek, mielőtt a Rezgetőnek az ajtaja rácsukódott volna - még akkor egyet ránk kacsintott, és megfenyegette a feketéket, mikor leszíjazták: „Ezért még számolunk, füstöskéim!" Két hétre rá hozták vissza, de akkor már kopasz volt, és a képe egy nagy kék-zöld daganat volt, és a két szeme fölött gombforma dugók voltak a fejébe beleszerkesztve. A szemén látni neki, hogy ez az ember kiégett ott fönn a Rezgetőben, mert a szeme, az olyan füstösszürke, mint a kivágott biztosítékdugó. Most egész nap csak egy régi fény- képet forgat az összetört arca előtt, morzsolgatja a hideg ujjai közt, és már a kép is olyan szürke a fogdosástól mind a két felén, mint a szeme fénye. Már meg nem lehet mondani, mi akart lenni azon. A vezérkar a selejtbe számolja Rucklyt, de szerintem talán még jobb, hogy nem tudták megdemulálni rendesen, ahogy akarták volna. Mostanában már nincs hiba. A műsza- kiak jobban értik, jobban rájár a kezük. Nem is kell dugót ütni az ember fejébe, nem kell lékelni, semmi - a szemüregén át mennek bele a fejébe az embernek. Olykor valame- lyiket elviszik demulálás végett, és amilyen harapós vadállatnak ment el, olyan édes-aranyos kezes báránynak jön vissza, csak a szeme körül vannak kék-fekete monoklik, mint aki kocsmai verekedésbe keveredett. Meglehet, haza is eresztik egy-két hónap múltán, és megy, a kalapja mélyen a szemébe húzva, mint afféle fellegekben járó boldog habókosnak. Az ilyenekre rámondják, hogy a gyógykezelésük sikeres volt, pedig csak egy gépembert dobott ki az Üzem, ő meg szerencsétlen jobban járt volna, ha inkább elfuserálták volna, mint Rucklyt, és ülne ott inkább, nyálát csurgatva rá a fényképére. Ruckly mást se nagyon tesz. A törpe fekete néha fölveri, odahajlik hozzája, és megkérdi: „Mondjad csak, Ruckly, mit csinál a te kedves feleséged máma éjjel a városba?" Ruckly fölkapja a fejét. Az emlékezet megmoz-dul a rosszul összebütykölt szerkezete mélyén - elvörösödik, avatna elkötötték volna az ereit, és fölfúvódik, hogy a hang sípolva tör ki a torkán, a szája sarkában buborékok ütköz-nek ki, az állkapcája jár, és látszik rajta a nagy igyekezet, hogy mondana valamit. Míg eljut végre, hogy azt a pár szavát kinyögi, már fuldoklik, és a hideg szaladgál a hátán, aki hallgatja - basszmeg feleség! basszmeg feleség! -, és mind-árt el is ájul az erőlködésbe. Ellis és Ruckly a két legfiatalabbik Idült. A legrégibb Matterson ezredes. Megkövült öreg

lovassági tiszt még az első világháborúból, mást se csinál, csak a nővérkék szoknyáját emelgeti a botjával, meg történelmet tanít a bal tenyere barázdáiból, ha van, aki odahallgat. Az osztályon ő a legöregebb, de azért nem ő van itt a legrégebben - a fele- sége pár éve hozta be, mikor már végleg nem bírt vele. Én vagyok itt a legrégebbi bútordarab az osztályon - már itt vagyok a második világháború vége óta. Régibb vagyok akármelyiknél. Énnálam csak a Főnéni van itt régebben. A Hevenyek meg az Idültek nemigen vegyülnek. Megmaradnak a Nappali két felén maguk közt, úgy, ahogy a feketék beosztották őket. A feketék azt mondják, hogy így van rend, és ehhez tartsa magát mindenki. Reggeli után beterelnek minket, végignéznek a két csoporton, és csak biccentenek. „Ez az, urak, így is kell. Maradjanak csak így." Az a helyzet, hogy nemigen kell nekik semmit se mondani, mert ha magamat nem számítom, az Idültek nem járkálnak, a Hevenyek meg azt mondják, hogy inkább marad- nak a maguk felükön, mert azt mondják, az Idült-félen oroszlánszag van. Én azért tudom, hogy nem a bűz miatt nem mennek ők oda, hanem mert nem szeretik, ha az eszükbe jut, hogy őket is egy szép nap odaoszthatják. A Főnéni is tudja, hogy ettől tartanak, és ki is használja nekik a félelmüket. Ha valamelyik Heveny farhámba talál ülni, szépen megmondja neki meg a többieknek is, hogy viselkedjenek jól, és járjanak a kezére a vezérkarnak, mert az az ő javukat nézi - ha nem, akkor az lesz a vége, hogy ott kötnek ki a túlsó félen. (A vezérkar nagyon büszke, hogy a betegek tényleg menynyire a kezükre járnak. Van egy kis réztáblánk is, ott tartják a falon keményfára szögezve: ELISMERÉSÜL ANNAK AZ OSZTÁLYNAK, AMELY A LEGKEVESEBB SZEMÉLYZETTEL MŰKÖDIK - ez van rávésve nagybetűkkel. Így díjazzák, hogy a kezükre járunk. Az osztálynapló fölött van, a Hevenyek meg az Idültek közti falon, pont középen.) Ez az új vörös Felvétel, ez a McMurphy, ez rögtön tudja, hogy ő nem Idült. Alighogy szétnéz a Nappaliban, mindjárt tudja, hogy ő a Hevenyek közé való. Oda is megy mindjárt, és kezel le mindenkivel, akit ér. Először azt látom, mindenki toporog, feszeng, sérti a fülüket a tréfálózása, a hetvenkedése, a nagy hangja, ahogy ráförmed a lázmérővel bökdösődő feketékre, és főleg a nagy, teliszájú nevetését tartják túlságosnak. A műszertáblán a tárcsák elfordulnak a nevetésére. A Hevenyek dermedten hallgatják, akár a gyerekek az iskolában, mikor az egyik lókötő a tanítónak a háta mögött pimaszkodik, és azt lesik mind, mikor talál visszaindulni a tanító, és mikor rántja el a nótáját. Fészkelődnek, toporognak, lesnek a nővérszoba felé, és azt is látom, hogy McMurphy tudja, mire megy a játék, de csak nem csöndesedik el. - Micsoda nyavalyás társasági Tudjátok tik, hogy nem néztek tik ki olyan őrültnek, mint amilyennek házat kell nyitni! - Azt akarja, hogy megmelegedjenek, ahogyan a vásáros is azért kezdi mókázva, hogy a zsebek megnyíljanak . - Melyik úgy mégis itt a legőrültebb köztetek? Jelentkezzen a főbuggyant! Ki szervezi a zsugát? Én új fiú vagyok, a legjobb oldalamról akarnák bemutatkozni, meg főleg annak, akit a legjobb oldalam illet. Melyik itten a kerge kos? Ezt mind egyenesen Billy Bibbitnek címzi. Lekönyököl az asztalra, és olyan merően néz rá, hogy Billy akaratlanul is habogni kezd, mondja, hogy nem ő a ker-ker-kerge kos, de már a le-le-le-le-legjobb úton van. McMurphy odatolja a nagy péklapát tenyerét elébe, úgyhogy Billy nem tehet mást, belecsap. - Ez derék - mondja McMurphy. - Örülök, hogy a le-le-legjobb úton vagy, mert

én is oda tartok, de én rögtön föl a csúcsra törekszek. -Oda néz, ahol a Hevenyek egyik csoportja abbahagyta a kártyát, aztán összekulcsolja a két kezét, és roppant egyet az ízületein. - Szerintem ahhoz, kollégám, hogy itt az ember az osztályon császár lehessen, ahhoz először is ki kell tudni osztani egy igazi véres partit. Azért azt mondom, mutassál be engemet a kerge kosnak, hadd lássuk meg, ki a legény. Senki nem tudja, hogy ez a nagymellényű, sebhelyes, öblös kacajú alak színt játszik-é itt nekünk, vagy annyira háborodott, mint a beszéde mutatja, vagy még rá is játszik a hüyeségére, de mindenesetre nagyon kezdik élvezni, ahogy belemelegednek a játékjába. Nézik, ahogy

a

nagy vörös kezét rácsappantja Billy vézna karjára, és várják, mit fog szólni Billy. Billy

is

látja, hogy minden szem rajta, így aztán körülnéz, és kiszúrja az egyik piroskázót: -

Harding - mondja Billy -, i-i-i-itten rólad lesz szó. T-t-t-e vagy az el-el-el-el-elnöke a Betegek T-t-t-tanácsának. Ez az úr v-v-ve-led kíván szólani.

A Hevenyek most már összevigyorognak, kezd alábbhagyni a feszültség, inkább

örülnek, hogy valami rendkívüli dolog történik. Bökdösni kezdik Hardingot, hogy tessék,

mondja meg, valljon színt, ha egyszer ő a kerge kos. Harding leteszi a lapját. Ideges, egyszálbél ember, néha azt hinni, hogy a moziban lehetett látni valamikor - hétköznapi embernek nagyon jóképű volna. Válla széles, hegyes, valahogy abba gubózik bele, amikor magának akarna maradni, és a keskeny, rebegő fehér keze mintha szappanból lenne kifaragva - olykor meg mint két fehér madár elszabadul, rebeg előtte, amíg észre nem veszi, s el nem dugja a térde közé. Zavarja nagyon az a két szép keze. Azzal választották be elnöknek a Betegek Tanácsába, hogy papírja van róla, hogy ő főiskolát végzett. A papír az ott van neki bekeretezve az éjjeliszekrényén az asszony fürdőruhás képe mellett - az is olyan, mintha már moziban látta volna az ember. Nagy

mellei vannak, és előkelően az ujjaival tartja fölébük a fürdőruha fölső részét, úgy néz féloldalvást bele a lencsébe. Mögötte Hardingot is látni, törülközőn üldögél az egyszálbél formájával, mintha azt várná, hogy valami szőrös idegen majd homokot rúg rá. Harding sokat dicsekszik a feleségével. Azt mondja, ilyen kívánatos asszony nincs több a földön, és a legszebb, hogy ővele nem bír betelni éjjelente. Amikor Billy megszólítja, Harding hátradől a széken, az arca fontoskodóvá válik, és a

mennyezetnek beszél fölfele, se Billyre, se McMurphyre rá nem néz. - És ez az előjegyzésbe vetette magát, Mr. Bibbit?

- Cs-cs-cs-csakugyan, e-e-e-előjegyeztette magát, Mr. McM-m-m-murphy? Mr.

Hardingot u-u-u-ugyanis nem lehet csak úgy zavarni a b-b-b-bokros teendői közepette.

- És ez a bokros Harding, ez itt a kerge kos? - kérdi McMurphy, ahogy fél szemét

lehunyva Billyre néz, Billy pedig sebesen bólogat. Nagyon tetszik neki, hogy egyszerre

ennyi figyelemben van része.

- Akkor mondd meg a kerge kos Hardingnak, hogy R. P. McMurphy beszélni akar vele,

és hogy ez a kórház kettőnknek nem elég tágas. Én mindenütt vezéregyéniség vagyok. Én kos voltam a rönkhajkolóknál fönn északnyugaton, és kos voltam a hamiskártyások közt Koreától idáig és vissza, de még a pendletoni borsótermesztő üzemegységnél is kos voltam a gyomlálásban, úgyhogy ha már kimondották rám, hogy hülye vagyok, akkor ebbe is az élre török. Mondd meg ennek a Hardingnak, hogy vagy össze meri akasztani velem a bajszát férfi módra, vagy gyáva kutya, és ha estére el nem kotródik a városból, hát én magam leszek a sintérje neki!

Harding hátraveti magát a széken, és belefogódzkodik a kabátja hajtókájába. - Mondja

úr, ez

meg, Bibbit, ennek a berzenkedő McMurphy gyereknek, hogy déli harangszóra várom a nagy fogadóteremben, és majd elválik, melyikünknek fényesebb a tökéletessége. - Harding megpróbálja olyan déliesen húzni a beszédét, mint McMurphy, csak az elfúló kappanhangja nem valami hatásos. - Azt is megmondhatja neki, hogy jól kösse föl, mert én már majd két éve viselem a kerge kos tisztét itt az osztályon, és hülyébb vagyok, mint a sokévi átlag.

- Mr. Bibbit figyelmeztesse jó előre Mr. Hardingot: én megmondtam, és olyan hülye vagyok, hogy Eisenhowerra szavaztam.

- Bibbit! Figyelmeztesse Mr. McMurphyt, hogy én olyan hülye vagyok, hogy kétszer

szavaztam Eisenhowerra!

- Ha ez így igaz, akkor súgja meg Mr. Hardingnak -McMurphy letenyerel az asztalra, és suttogóra fogja a hangját -, én olyan hülye vagyok, hogy az idén novemberben megint csak Eisenhowerra akarom adni a szavazatomat.

- Le a kalappal - mondja Harding, azzal meghajlik McMurphy előtt, és kezet ráz vele.

Tisztán látom, hogy McMurphy vitte el a pálmát, csak azt nem értem, miben. Addigra már mind az összes Hevenyek hagyják a foglalkozásukat, és idesereglenek, hogy megnézzék közelebbről ezt az új fiút. Ilyen még nem fordult itt meg az osztályon. Még azt se láttam, hogy valakitől ennyire kérdezgették volna, honnan jött, mivel foglalkozik. Azt feleli a kérdésekre, hogy ő elhivatott ember. Azt feleli, favágó volt, mielőtt a kato-náékhoz bekerült volna, és csak ott vezették rá, mi őneki a természetes hajlandósága. Némelyiknek azt tanítják meg a katonáéknál, hogyan kell lógni, meg hogyan kell elszarni a becsületet, őtet viszont megtanították pókerezni. Akkor megtalálta a hivatását, s úgy döntött, hogy életét a szeren- csejátékoknak szenteli. Ezentúl, így szólt a döntés, pókerezni fogok, megmaradok független embernek, ott szállok meg, ahol rám esteledik, s ahonnét ki nem löknek, mert mint mondja: - tudjátok, mennyire rámászik a társadalom az elhivatott emberekre. Amióta én a hivatásomat megtaláltam, azóta megjártam annyi börtönt, hogy a címükkel prospektusokat bírnák megtölteni. Azt mondják rám, hogy notórius verekedő vagyok. Mivelhogy a bunyóba beszállok néha. Az anyjuk valagát! Akkor nem fájt nekik annyira, amikor hajkoló koromban leálltam egy kicsit bunyózni. Bocsánatos bűn, mondták erre, mivelhogy egy nehéz testi munkásnak le kell ereszteni a gőzt, így magyarázták. Viszont ha az ember kártyás, és tudják, hogy itt-ott levesz egy társaságot, akkor mindjárt bűnöző, hogyha hangosabbat talál fingani. Barátom! Az ember nem bírt a pénzéhez jutni, egyre-másra elüldözték. A fejét rázza, és fölfújja a képét. - Na de ez se sokáig ment. Megismertem a dörgést. Ez, ami időt lehúztam Pendletonban garázdaságért és testi sértésért, ez már egy jó egy év után volt az első esetem. Rá is fáztam. Mert kijöttem a gyakorlatból. A palimadár föl bírt állni a padlóról, és zsarukat bírt hozni, pedig én még a városban voltam. Meg kell hagyni, nagyon erős egyénisége volt a palimadárnak. Megint elneveti magát, aztán folytatja a bemutatkozásokat, és rögtön leül csülközni a többiek közé, mihelyt az egyik fekete nagyon szorongatja már a lázmérővel. És mikor a Hevenyek felén mindenkinek bemutatkozott, mindenkivel kezet rázott már, jön át a mi oldalunkra az Idültekhez, mintha nem látná a különbséget. Nem lehet megmondani, hogy ilyen barátkozó-e neki a természete, vagy a kártyás kedve hozza-e oda közibénk, akik közt van olyan, hogy már a nevét sem bírja megmondani.

Odamegy Ellishez, és megszorongatja a falra fölfeszített kezét, mintha politikus volna

korteshadjáraton, és Ellis szavazatára ugyanúgy számolna, mint a többiekére.

Kollégám - mondja Bilisnek ünnepélyesen -, engemet R. P. McMurphynek hívnak, és

nem szeretem, ha egy fölnőtt ember a saját levében álldogál bokáig.

megy egy kicsit megtörülközni? Ellis lenéz a tócsába, és maga is meglepődik. - Kösz, hogy szólt - mondja, és már

-

Miért nem

indulna is el a retyó felé, csak akkor veszi észre, hogy ki van szögezve. McMurphy ellép az Idültek sorfala előtt, és kezet ráz Matterson ezredessel, Rucklyval és az öreg Pete-tel. Kezet ráz a Kerekesekkel, a Gyalogokkal és a Tengőkkel. Az olyan kezet is megrázza, amiket úgy emel föl fagyos ölekből, mint a döglött madarakat - csontból faragott, félreesztergált, tört játékszereket. Mindenkivel kezet ráz, csak a Víziszonyos George-dzsal nem, mert az vigyorogva meghátrál a nagy piszkos keze elől

- így aztán McMurphy tiszteleg neki, s ahogy odébbáll, lenéz a tenyerére, és azt mondja:

- Hallod-e, kezem, honnan tudja ez, hogy mi disznóságban benne voltál már?

Senki el nem bírja gondolni, mit akarhat ez, miért törekszik annyira az ismeretség után,

de mindenesetre ez is jobb mulatság, mint a kirakókocka. Egyre mondja pedig, hogy a

jó kártyásnak mindenkit ismerni kell, ez is a szakmához tartozik. Viszont azt is tudja

biztos, hogy egy ilyen nyolcvanéves vén fostossal ugyan nem lesz dolga, mert az

ilyennek jó, ha a szájába be tudja dugni a kártyát, hogy nyámnyogjon rajta. Mégis mintha öröme volna az ilyen találkozásokból.

A végén én kerülök sorra. Még mindig ott ülök lepányvázva egy székre a sarokban.

McMurphy megáll előttem, beakasztja a hüvelykujját a mellénye karöltőjébe, és hátra- dőlve hahotáz, mintha ilyen mulatságosat, mint én, nem pipált volna az egész Nappaliban. Egyszerre megijeszt a nevetése, mert úgy veszem észre, tudja, hogy

játszok, ahogy ülök s bámulok meredten magam elé, karomat a fölhúzott térdem köré kulcsolom.

- Hűha! - kiáltja el magát. - Hát ez meg kiféle?

Tisztán emlékszek az egészre. Emlékszek, hogyan hunyja le a fél szemét, hogy nyaklik hátra a feje, s hogy néz végig rajtam a sebhelyes orra irányzékán át, és hogyan nevet. Először azt hittem, azt neveti, mennyire nem illik rám az indián arc meg a zsíros, fekete

indián haj. Aztán azt gondoltam, hátha az elcsigázott formámat neveti. És csak a végén ötlött az eszembe, hátha inkább azért nevet, mert őt egy percre föl nem ültethettem a süketnéma cirkusszal - akármilyen cselesen csinálom, mindjárt észreveszi, s csak nevet rám, s kacsint hozzá.

- Mi az ábra, főnököm? Maga az Ülő Bika ülősztrájkon? - Hátrapillant a Hevenyekre,

meg akar győződni, hogy nevetéssel jutalmazzák-e a tréfáját. Mikor azt látja, hogy épp csak összevihognak, megint énrám mered, s újfent rám kacsint. - Hogy hínak, főnököm? Billy Bibbit kiált át a terem túlsó sarkából: - Bromden-nek h-h-hívják. Bromden fő-fő-fő-főnöknek. Amúgy mindenki Se-se-se-serteperte Főnöknek hí-hívja, mert a segg- segg-segítők mindig őtet állítsák be s-s-s-sepreni. Más ha-ha-hasznát nemigen venni. S-s-s-sike. - Billy a tenyerébe ejti az állát, s elgondolkodik. - Ha én s-s-sike tanánánák lenni, én ki is v-v-végezném magamat e v-v-v-világbul. McMurphy le nem veszi a szemét rólam. - Sok eső esett errefele, mi? Eléggé megnyúlott a főnök.

- Valaki egyszer v-v-végigmérte egész hosszában, és f-f-fölötte volt a két méternek.

M-m-másként szegény a t-t-tulajdon árnyékától is b-be-be-megijed. Nagy s-s-s-sike-bóka-indián.

- Én is úgy néztem, indián, ahogy itt ül. Csak a Bromden nem indián név. Milyen

törzsbéli?

- F-f-fogalmam sincs - feleli Billy. - Már amikor én jöttem, m-m-már akkor itt volt.

- Úgy értesültem az orvostól - szól közbe Harding -, hogy félvér, és ha jól emlékszem,

columbiai. Kihalt törzs maradéka, a Columbia Zúgója alatt éltek. Az orvos szerint az apja törzsfő volt, azért hívjuk Főnöknek. Ami viszont a Bromden nevet illeti, indián néprajzi ismereteim sajnos odáig nem terjednek. McMurphy lehajlik, az arcát egészen odadugja az arcomhoz, a szemébe kell nézni. - Igaz ez? Siket maga, főnök?

- S-s-siketnéma ez bizony.

McMurphy félrehúzza a száját. Hosszasan vizsgálja az arcomat, aztán fölegyenesedik, s elébem tolja a tenyerét.

- Ha sike, ha bóka, attól még adhat kezet! Én megmondom egyenesen, főnököm,

akármilyen nagyra nőtt, hogyha énvelem le nem kezel, azt rossz néven veszem. Márpedig az új kerge kost megsérteni nem tanácsos dolog. Ahogy ezt kimondta, hátrapillant Harding és Billy felé. El is fintorodik, de a nagy péklapát tenyerét otthagyja előttem. Jól megjegyeztem magamnak a kezét. A körme alja alatt kenőolaj, még amióta szerelőműhelyben dolgozott valamikor. Keze fején, az ujja göbétől fölfele horgony van tetoválva. A középső göbön piszkosodó szélű ragtapasz. A többi göb csupa ütés, vágás, horzsolás, némelyikje újabb, némelyikje régibb keletű. Az is előttem marad, hogy kisimították a tenyerét a fanyelű fejszék, kapák. Nemigen nézné ki ilyen kézből az

ember, hogy kártyaosztásra termett. A tenyere hajlatában fölhasadozott a kéreg, és a repedésekben meggyűlt a piszok. Kóborgásainak a térképe. Még az is eszembe van, hogy sikárolta a tenyere az én tenyeremet. Vaskos ujjai rákapcsolódtak a kezemre, és a kóró karomban furcsa zsibogás támadt, mintha a vérét átömlesztette volna belém. A vérét meg az erejét. Majd akkora lett tőle a kezem, mint az ő keze.

- Mr. McMurry!

A Főnéni állt meg a Nappali ajtajában.

- Lenne szíves ide fáradni, Mr. McMurry?

Ilyen a Főnéni. A lázmérővel bökdösődő fekete érte ment, idehozta ránk. Áll az ajtóban,

karóráját pöcögteti a lázmérővel, a szeme jár, mint a gyíknak, próbálja befogni az új embert. A száján háromszögforma csücsör, akár a kaucsukbabának, ha a cuclit kirántják belőle.

- Williams műtőstől hallom, Mr. McMurry, hogy vonakodik alávetni magát a felvételi

zuhanyozásnak. így van? Higgye el, kérem, hogy az osztály betegeivel való kapcsolat kiépítését messzemenően méltányolom, sietségre azonban semmi ok nincs. Sajnálom,

hogy csevegését Mr. Bromdennel félbe kell szakítanom, mégis úgy érzem, fontos, hogy értésére adjam: itt min-den-ki-re vonatkozik a szabályzat! McMurphy hátraveti a fejét, és megértően ráhunyorít a Főnénire, amiből látni való, hogy

őt a Főnéni se ültetheti föl. Én se. Átlát rajtunk. Így hunyorít rá egy pillanatig.

- Drága asszonyom - mondja végül -, el sem hiszi, mennyit hallottam a szabályzatokról,

hogy énrám ugyanúgy vonatkoznak Elvigyorodik. Ott állnak egymással szemben, és dobálják egymásnak a szélesnél

szélesebb mosolyokat, próbálják egymás erejét.

- pedig hát én is szabálynak tartom a szabályt, csakhogy más értelemben. Azzal elereszti a kezemet.

*

Az üvegkalickában a Főnéni kinyit egy idegenből érkezett csomagot, üvegcséket vesz ki belőle, és fecskendőveltűvel kiszívatja belőlük a tejes-zöld színű folyadékot. Az egyik

kisnővér, amelyiknek a fél szeme aggodalmasan kering folyton, míg a másikat merően a munkájára szegezi, felveszi a teli fecskendővel megrakott tálcát, de még nem indul el vele.

- Mi a véleménye erről az új betegről, Miss Ratched? Jóképű ember, meg kell adni,

barátságosnak is látszik, minden, de az én szerény véleményem szerint ez át akarja venni az osztályt.

A Főnéni az ujján próbálja a tű hegyét. - Attól tartok - mondja, azzal bedöfi a tűt az

üvegzáró gumiba, és kezdi lefelé húzni a dugattyút -, hogy éppen ez a terve: átvenni a

hatalmat az osztályon. Az ilyen típust manipulátornak hívjuk, Miss Flinn

a fajta embert, aki mindent és mindenkit a tulajdon céljaihoz használna fel.

- Persze. Értem. De mégis. Egy elmeosztályon? Miféle cél vezetheti egy

elmeosztályon?

- Sokféle. Nem is egy. - A Főnéni nyugodt, mosolygós, belefelejtkezik a fecskendők

töltésébe. - Kényelem és jó élet, példának okáért. Hatalom- és dicsőségszerzés vágya, lehet az is. Nyereségvágy. Vagy akár együtt mindezek. Előfordul, hogy a manipulátor célja a merő bomlasztás az osztályon. A kinti társadalomban is vannak ilyen emberek. A manipulátor néha annyira felforgatja a betegek életét, és felbomlasztja az osztály rendjét, hogy hónapok kellenek, amíg aztán megint rendes kerékvágásba tér az élet. Az

elmeosztályok mostanában divatozó türelmes elvei könnyíte-nek a dolgán. Évekkel ezelőtt nem boldogulhatott volna a bomlasztással. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt volt egy betegünk, Mr. Taber, igazi osztálybomlasztó. Veszedelmesen működött. Egy darabig. - Felnéz, s úgy tartja maga előtt a félig megszívott fecskendőt, mint egy kis varázsvesszőt. A szeme elréved, látszik, hogy messzi kedves emlékein mereng. - Mister Tay-bur - méregeti a nevét a nyelvén.

- Csak hát - tűnődik a kisnővér -, csak hát azt nem értem még mindig, miért jó a betegnek a bomlasztás? Miféle elgondolás vezetheti?

A Főnéni azzal fojtja belé a kérdést, hogy visszadöfi a tűt az üvegcsébe, megszívja a

fecskendőt, kirántja, s leteszi a tálcára. Nézem a kezét, ahogy az új fecskendőért nyúl, ahogy a főző fölé pattan, megáll a fecskendő fölött, lecsap rá.

- Elfelejti, Miss Flinn, hogy elmekórtani intézetben vagyunk.

mondom, ezt

A Főnénit csak az hozza ki a sodrából, ha osztályának ama, pontos, finommechanikus

működését megzavarja valami. Egy szalma keresztbe fehér kis méreggörcsbe rántja a mosolyát. Ezt az egyforma babamosolyt aztán betűri az orra s az álla közé, a szeme mögött áramfejlesztő surrog szakadatlan, s érezni, hogy belül peng, mint a megfeszített acél. Én tudom, én megérzem. És amíg a keresztbe-szalmát odább nem tette, ahogy mondja, „le nem rendezte", addig nincs nyugsága, se enyhülése. Uralma alatt az osztály, a Benn, szinte hibátlanul lerendeződött. Csak az az egy baj, hogy a Főnéni nem lehet örökké benn az osztályon. Kinn is kell valamennyi időt töltenie.

Fél szemmel tehát a Kinnen van, azon is rendez. A többiekkel együttes munkálkodása

teszi az Üzemet - azt a hatalmas szervezetet, ami a Kinnel is azt akarja tenni, amit ő tett

a Bennel, a lerendezés régi harcosa. Már akkor ő volt a Főnéni itt, amikor én isten tudja mikor bejöttem Kinnről, vagyis már az isten tudja mióta a lerendezés művészetének szentelte magát.

S hogy az évek során át figyelem, egyre gyakorlottabb. A mesterség megacélozta, s

most már úgy kormányoz, hogy erejét vékony haj szálhuzalokon közvetíti szerte, és ezt

csak én veszem észre, senki más. Olyannak látom a Főnénit, mint az éber gépembert, amelyik a huzalhálózata közepében ül, akár a pók, és fáradhatatlanul sző, foltoz, igazít - méri ki, milyen áramot küldjön melyik irányba, hogy a kívánt eredményt kapja meg. A katonáéknál villanyszerelő mellett segédkeztem a táborban, mielőtt áthajóztak volna Németországba, és egy kis elektronikát a főiskolán is fölszedtem, úgyhogy értek valamit az ilyen szerelésekhez.

A hálója közepében ott valami olyan világot álmodhatik, amelyik tiszta, áttekinthető,

zavartalan, mint az üveghátú zsebóra, a menetrendjét semmi nem zavarja - az összes betegek, akik nincsenek Kinn, az ő szeme sugarának igézetében élnek, csupa Kerekes Idültek, s a nadrágjából mindnek egyenes üvegcső vezet le a padló alá, az elfolyócsatornába. Évekig válogatta az eszményi munkatársakat. Mindenfajta, mindenféle korú orvosokat vizsgált, akik jöttek be, hozták elébe az elgondolásaikat,

hogyan kellene szervezni az osztályt, s némelyiknek volt is elég mersze, hogy kiálljon az elgondolásáért. A jegeces szeme fényében tartotta őket napról napra, amíg csak a lázhideg el nem vitte őket. „Meg nem tudnám mondani, mi is pontosan a bajom - magyarázzák a személyzetisnek -, de mióta azon az osztályon azzal a nővel összezártak, azóta nekem mintha szalmiákszesz csörgedezne az ereimben. Folyton rajtam a borzongás, a gyerekeim nem akarnak az ölembe ülni, a feleségem nem fekszik

le velem, úgyhogy nekem nincs más, csak az áthelyezés, nekem mindegy, hova

idegbolondokhoz, a szeszkredencekhez, a csonthegesztőkhöz

Így selejtezett a Főnéni, évekig. Egyik orvos három hétig húzta, a másik három hónapig.

Aztán megállapodtak a végén. Kiválaszt magának egy széles képű emberkét, a csöpp két szeme úgy szorul össze az orra gyökén, mintha szűk szemüveggel húzatta volna évekig - most pedig az inggombjára hurkolt csíptetőt hord, fölteszi az orra nyergére, s ott egyensúlyoz vele, hol jobbra, hol balra billentik ki, azért ha beszél, inkább féloldalvást biccenti a fejét, hogy a csíptető egyenesbe legyen. Ez lett a választott orvosa.

A három nappalos feketéjét évek során át válogatta össze - ezrével próbálta s üldözte el

őket. Látom, ahogy járulnak elébe, lógó orrú, duzzogó fekete álarcok, és látom, ahogy az első pillantásra meggyűlölik az alabástrom babafehérségét. Vizsgálja őket, taksálja a

gyűlöletüket úgy egy hónapig, aztán ereszti szélnek mind, mert nem bírnak eléggé gyűlölni. Végén, mire összeszedi magának azt a hármat, aki kell - egyenként, és évek esnek közbe, míg azt az egyet beleszövi terveinek hálójába -, biztos, hogy megfelelnek gyűlöletre is. Már öt éve voltam az osztályon, mikor az elsőt begyűjtötte magának. Inas kis törpe, a színe akár a kihűlt aszfalt. Az anyját még Georgiában erőszakolták meg neki, az apja végignézte, mert istránggal az izzó vaskályhához kötötték, úgyhogy a vér megállt a cipőjében. Ez a gyerek a szekrényből lesett, akkor még csak ötéves volt, a szemét majd kinézte az ajtó hasadékán, de akkortól megállt a növésben. A szeme héja lazán lóg le a szemöldökéről, mintha denevér telepedett volna az orra nyergére. Mint a szürke kordován, olyan az a laza bőr, mindig csak éppen megemelinti, amikor új ember

az

egész mindegy!"

érkezik az osztályra - kinéz alóla, végigméri, aztán biccent, de csak egyszer, mint aki azt mondja, persze, pont ilyennek gondoltam. Sörétes zacskóval akarta megdolgozni a betegeket, mikor bekerült, de aztán a Főnéni mondta nekí, hogy most már ez nem divat, otthon hagyatta vele a zacskót, és a maga módszerét tanította meg neki: megmutatta, hogy takargassa a gyűlöletét csöndes várakozásban, hogyan illesse ki azt az egy pillanat elgyöngülést, aztán hogy húzza meg a nagy kötelet, és mekkorát csavarjon rajta attól fogva. Hogy fordítson rajta még egyet meg még egyet. Mert csak így lehet lehet őket ráncba szedni, okította.

A másik két fekete két évre rá jött, talán csak egy hónap volt a kettejük munkába állítása

közt, de olyan egyformák is mintha egyiket a másikáról koppintották volna le. Magasak, csontosak, gonoszok, és az arcuk úgy van kifaragva, hogy sose változik. Akár a kovakőből repesztett nyílhegyek. A szemük szúr. A hajuk a bőrt lehorzsolja, ha véletlen hozzá talál érni az ember. Feketék, mint a telefon. A Főnéni megtanulta a hosszú seregszemléből, hogy mentől feketébbek, antól többet adnak a tisztaságra, takarításra, sikálásra, és antól nagyobb rendet tartanak. Például mindjárt az egyenruhájuk, az olyan fehér, mint a szűz hó. Rideg fehér, akárcsak a Főnéni ruhája. Mind a hárman hófehérre kikeményített nadrágot hordanak, és hozzá fehér inget, amit oldalt kapcsolnak lenn patenttal, és mint a jégpálya, olyanra fényesített fehér cipőt, csak a talpuk piros gumi, azért tudnak olyan zajtalanul surranni a folyosón. Teljes halotti csöndben jönnek-mennek. Hol itt, hol ott bukkannak fel az osztályon, valahányszor egy beteg úgy dönt, hogy megvizsgálja magát, vagy valami titkát súgja meg a másiknak. Ott áll a sarokban, és azt hiszi, magában van, amikor egyszer csak nyikordulást hall, és a tajték kiütközik a szája sarkán, mert megfordul, és a feje fölött hideg kőálarc suhan el a falon. Csak a fekete árnyékát látja. A teste elvész a fehérségben. A falak olyan hófehérek, akár az egyenruhák, és mindig le is vannak dörgölve tisztára, akár a hűtőszekrények - csak a fekete arcok meg a kezek úsznak rajtuk. Sokéves gyakorlattal mindjobban behangolódtak a Főnéni hullámhosszára. Egymás után szakadoztak le a távvezetékről, és most már mennek sugárirányításra. A Főnéni sose ad ki hangos utasításokat vagy pláne írott ordrét, hogy aztán valamelyik látogató

feleség vagy népiskolai tanítónő majd megtalálja. Nem is kell már neki így. Magasfeszültségű hullámhosszon veszik tőle a gyűlöletet, és már teszik is, amit akar, ki se gondolta jóformán. Mikor így megszervezte magának a személyzetét, akkor már működik minden simán, akár a csöngetőóra. Amin csak a betegeknek az eszük jár, vagy amit mondanak meg tesznek, az mind ki van tervelve hónapokkal előre, a nővérek napi kis följegyzései szerint. Az ilyen följegyzéseket legépelik, betáplálják egy gépbe, aminek a zümmögését mindig kihallom a Nővérszoba vasajtaja mögül. A gép aztán visszaadja kis négyszögű lyukakkal a Napirendi Kártyákat. A lyukrendszerrel keltezett Napirendi Kártya mindennap pontosan belekerül a vasajtó méretre készült résébe, s a falakban elkezdődik a zümmögés. Fél hétkor kigyulladnak a lámpák a hálóban. A feketék kitépik

a Hevenyeket az ágyból, odaállítják őket a padlócsiszolásnak, a hamutartók

kiöntögetésének, a fallevakarásnak azon helyen, ahol előző nap az egyik öreg kolléga rövidre zárta magát, és nagy füsttel, égő gumiszalaggal kipurcant. A Kerekesek lelógatják fás lábukat az ágyról, úgy várják, mint az ülő szobrok, hogy a tolószéküket

begördítsék. A Tengők az ágyba hugyoznak, ezzel működésbe hozzák a villamos

riasztóberendezést, amely egyben meg is simítja őket árammal, kilöki őket az ágyból a kőre, úgyhogy a feketék már csak leöblítik őket gumicsővel, aztán beöltöztetik őket tiszta egyenzöldbe. Háromnegyed hétkor már zizegnek a villanyborotvák, és a Hevenyek ábécésorban fölállnak a tükrökhöz. Amikor a Hevenyek végeztek, a magamfajta járó Idültek jönnek, s végül a Kerekeseket gördítik be. Az a három öreg szivar, aki borotválatlan maradt, arról

a Nappaliban kaparják le a sárga odaszáradt nyállal együtt a borostát, de a homlokukat közben hátraszíjazzák nekik, hogy a fejük ne lötyögjön a villanyborotva alatt. Van olyan reggel, hétfőn különösen, amikor próbálom megúszni a borotválást, és elbújok. Máskor meg inkább úgy nézem, az a ravaszabb, hogyha beállok A és C közt az

ábécérendbe, és mozgok előre, mint mindenki más, a lábam se emelem

hatalmas mágnesok húzzák, irányítják el a személyzetet, a betegeket, akár a bábokat,

kit-kit a maga rendjén Hét órakor nyílik az Ebédlő, és megfordul a sor: Kerekesek előre, Talpasok utánuk, a Hevenyek hozzák tálcán a kukoricapelyhet, a szalonnás rántottát, a pirítós kenyeret - vagy ma reggel még két fél őszibarackbefőttet is tépett salátalevélen. Némelyik Hevenynek az is a dolga, hogy egy-egy Kerekest kiszolgáljon. A legtöbb Kerekes rossz lábú Idült, enni attól tudnak, de van aztán az a három, amelyik a nyakától lefele el van halva, de a nyakától fölfele se sokat ér. Ezeket mondják Tengőknek. A feketék betolják hármójukat, de csak akkor, amikor már mindenki ül, odagördítik őket a fal mellé, és odaviszik nekik a három egyforma tálcát, csak az étcédula mutatja rajta, melyik-melyik, mert másképp igen egyforma moslékféle eledelt kapnak. Lágy Aprított - ezt írja elő az étcédula a három fogatlannak: tojás, sonka, pirítós kenyér, szalonna, amit harminckétszer összerágott nekik a rozsdamentes szerkentyű a konyhában. Látom a csücsörgőre álló erszényszájukat: olyan, mint a porzsák tömlőjének a szája a porszívón, ahogy egyszer csak megindul, és dől belőle kifele az összerágott sonka a tányérba - falun a budi felől hallani ilyen hangot.

A feketék valamivel gyorsabban rámolják bele a rózsaszín szájakba az eledelt, mint

ahogy elnyámnyognának rajta, és a Lágy Előreaprított lefordul a szájuk sarkáról a kis

gödrös állukra s onnét az egyenzöldre. A feketék szidják a Tengőket, és tágítják a szájukat, körkörösen kanalazva bennük, mintha almából beleznék ki a rothadást: „Ez a vén foltos Blastic, ez egyszer itt fingik ki a kezemben. Már én nem tudom, hogy az "

aprított szalonnát nyomom vissza beléje, vagy a nyelvének a darabkáit

Fél nyolcra már visszatértünk a nappaliba. A Főnéni ki néz az üvegkalicka tábláján, amit addig fényesítenek, hogy már meg nem lehet mondani, üveg van-e ott, és csak rábólint

a látványra, azzal fölnyúl, s egy lapot letép a fali naptárjáról, minthogyha egy nappal

közelebb jutottunk vol na a célhoz. Megnyomja a gombot, megindul az Üzem. Nagy bádoglapot ráznak meg valahol, annak a repegését hallom. Csend, rend, figyelem! Hevenyek - üljenek a Nappali kijelölt felébe, és várják meg, amíg a kártyákat meg a Capitalyt helyükbe viszik. Idültek - üljenek kijelölt helyükre, és várják meg rendben a kirakókockát. Ellis - álljon a helyére a falhoz, föltett kézzel várja a szöget, és vizeljen végig a lába szárán. Pete - ingassa a fejét, mint a bábu. Scanlon - bütykölje össze a kacsos kezével azt az álombombát, amivel szét akarja veretni ezt az álomvilágot. Harding - kezdjen beszélni, és rebegtesse hozzá a két galamb kezét, majd dugja a hóna alá, mivelhogy felnőtt embernek nem illik a szép kezét így lobogtatni. Sefelt - álljon neki

nyögni, hogy a foga mennyire fáj, és hogy a haja mind kihullik. Az egész társaság -

a padlón át

kilélegzik! belélegzik! fegyelmezetten, a szívek azon ütembe dobogjanak, ahogy a Napirendi Kártyán elő van írva. Egyenletes munkazajok kéretnek. Tisztára mint egy rajzfilmen, az alakok laposak és feketével vannak kirajzolva, és végighadonásszák az előírt történetüket, ami még mulatságos is lehetne, ha nem volna vér a papírfigurákban Háromnegyed nyolckor a feketék megállnak az Idültek sorfala előtt, és kezdik fölszerelni nekik a katétereket, már legalábbis annak, amelyik nyugodtan tűri. A katéter az egy használt koton, aminek a hegyiből le van vágva, és oda van gumipántozva egy üvegcsőhöz, ami megint levisz az ember lába szára mentén egy plasztikzacskóba.

ÚJRA NEM

HASZNÁLHATÓ! - az van ráírva, tudom, én öblögetem őktet minden este.

A feketék ragasztószalaggal erősítik föl a kotont az embernek a szőréhez, azért aztán

az öreg katéteres Idültek a sok leszedésbe olyan kopaszok lesznek, mint a csecsemők

Nyolc órakor a falakba felerősödik a berregés. „Gyógyszereléshez!" - szólal meg a hangosanbeszélő a mennyezeten a Főnéni hangján. Benézünk az üvegkalickájába, de még csak a közelébe sincs neki a mikrofon - legalább három méterre van tőle, ott magyaráz az egyik kisnővérnek, hogy kell elrendezni a pirulákat a gyógyszerestálcán. A Hevenyek fölsorakoznak az üvegajtónál, A, B, C, D, utánuk az Idültek, utánuk a Kerekesek (a Tengők később kapják meg, egy kanál almalébe keverve). Akik ott fölsorakoznak, papírpohárban kapnak egy kapszulát, azt kell legurítsák a gégájukig egyenest, arra aztán a kisnővér megtölti nekik vízzel a poharat, s leöblíthetik. Megtörténik, hogy valamelyik szamár megkérdi, mit is kell őneki lenyelni itten.

- Várjon már egy szóra, angyalkám, mit keres ez a két kapszula itt a vitamintablettám

mellett?

Erre még régről emlékszek. Nagydarab nyavalygós Heveny, úgy ismerik, mint notórius rendbontót.

- A gyógyszere, Mr. Taber, higgye el, jót tesz. Szépen lenyeljük, egy-kettő!

- Csak én azt szeretném tudni éppen, hogy miféle gyógyszer. Amúgyhogy gyógyszerpirula, azt látom én, már ne is haragudjon

- Kapja be, Mr. Taber

neki ezt a kis enyelgést, aztán megint a Hevenyen állapodik meg a szeme. De annak most se akaródzik lenyelni egy olyasmit, amiről nem tudja, mi az, még a kisnővér szép szeméért se.

- Én nem hepciáskodni akarok, kisasszonykám. Csak viszont akármit se akarnék

lenyelni. Hátha ez is egy olyan faramuci pirula, ami más embert csinál belőlem?

- Ne izgassa föl magát, Mr. Taber

- Mi, én föl vagyok izgulva? Ne csináljunk már Krisztusból bohócot!

A Főnéni közbe a háta mögé surranik neki, rákulcsolja kezét a karjára, úgyhogy Taber

már mozdulni se bír vállból. - Ne fáradjon, Miss Flinn - szólal meg. - Ha egyszer Mr.

Taber gyerekeskedni akar, akkor úgy kell bánnunk vele, mint a gyerekkel. Megpróbáltuk vele szépszerével. De úgy látszik, Mr. Taber nem érti a szép szót. Bizalmatlansággal hálálja meg a jóakaratot. Ha nem akarja lenyelni az orvosságát, Mr. Taber, akár el is mehet.

- Én csak azt szerettem volna tudni, a Jézus is megáldja

- Elmehet.

Taber el is pályázik morogva, amint a Főnéni a karját eleresztette, és egész délelőtt a

a kedvemért, jó? - oldalvást rápillant a Főnénire, hogy elnézi-e

klozett körül törölget, töpreng magában, mi is lehetett a kapszulákban. Én egyszer egy

ugyanolyan piros kapszulát a nyelvem alá rejtettem, azt hitték, lenyeltem, aztán később

a takarítóholmik közt a szekrényben föltörtem. Szemhunyásnyi idő alatt, míg porrá nem vált, láttam, hogy egy olyan elektronikus elem, amilyennel a Radar Hadtestnél dolgoztunk a katonáéknál, szabad szemmel alig is látható huzalkák, abroncsok, tranzisztorok - de ez olyanra volt megcsinálva, hogy azonmód porrá váljon, mihelyst levegő éri Negyed kilenc után öt perccel kiosztották a kártyát meg a kirakókockát Nyolc óra huszonöt perckor valamelyik Hevenynek kiszalad a száján, hogy meg szokta

lesni a nénjét fürdés közben, erre három kollégája az asztaltól egymás hegyen-hátán ront az osztálynaplóhoz, hogy ki ér oda előbb, ki írja be Fél kilenckor kinyílik az osztályajtó, és két műszaki üget be rajta. Borszaguk van. A műszakiak mindig sietősen jönnek vagy éppen ügetnek - muszáj nekik, mert annyira előre vannak görbedve, hogy másképp nemigen állnának meg a lábukon. Görbedtek mindig, és borszagúak, mintha a szerszámjaikat borban fertőtlenítenék. Behúzzák maguk mögött a laborajtót, én meg mindjárt odahúzódok sertepertélni. Akárhogy sikoltoz az acél a köszörűkövön, csak-csak kihallok valamit a hangjukból.

- Már megint mit rángatják az embert ide hajnalban?

- Az egyik hangyás ürgének kell beszerelni a Beépített Kíváncsisági Kiiktatót. A Főnéni azt mondja, postamunka, nem is tudom, az egyik bigyó itt van-e hozzá kéznél.

- Lehet, fel kell hívni majd az IBM-et, hogy futólépésben hozzanak ki egyet, de előbb

meg kell nézni a - Hé! Ha már ott benn vagy, adjál ki egy üveg tiszta tintát! Én már egy anyát nem bírok meghúzni, ha tinta nincs bennem. Azzal együtt jobb itt, mintha egy garázsban gürizne

az ember Annyira szavakész mind a kettő, olyan gépiesen pereg a beszélgetés, mintha képregényből vágták volna ki. Odébb húzódok a sertepertéléssel, mielőtt rajtakapnak a hallgatózáson.

A két nagydarab fekete elkapja Tabert a klozetton, és bevonszolják a matracos

szobába. Az egyiket jól sípcsonton találja rúgni. Torkaszakadtából kiabál. Én inkább azon csodálkozok, milyen tehetetlen most, hogy lefogják, mintha fekete vasba verték volna. Végiglökik a matracon, hasra fordítják. Az egyik a fejére ti, a másik megrepeszti a nadrágot az ülepén, s kezdi hámozozni le róla. Utoljára mintha zöldsalátába lenne csomagolva, ott virít előttük Taber rózsaszín feneke. Szitkait a matracba ordítja bele, és amelyik a fején ül, az egyre csak azt hajtogatja: „Semmi baj, Mister Taber, semmi baj

Az egyik nővér jön a folyosón, vazelint keny fel egy hosszú tűré, behúzza maga mögött az ajtót, úgyhogy egy pillanatig nem látni, mi van, de aztán már jön is ki, törölgeti a tűt Taber nadrágja cafatján. A vazelinos tégelyt benn hagyta a subában. Még mielőtt a fekete becsukhatná az ajtót, látom, hogy a másik, amelyik Taber fején ül, papír zsebkendőt nyomkod be az orra alá. Sokáig vannak ott benn, míg az ajtó újból kinyílik, s hozzák ki, viszik át a folyosón a laborba. Az egyenzöld most már talpig le van fosztva

"

róla, egy szál vizes lepedőbe csavarva viszik

bennlakó orvosok jönnek, és vagy ötven percig beszélgetnek a Hevenyekkel, hogy miket csináltak kisfiú korukban. A Főnéni igen rossz szemmel nézi ezeket a kefefrizurás

bennlakókat, és kínos ötven

- Kilenckor bőr könyökvédős fiatal

perc neki, amit ott töltenek. Az Üzem járása csoszogósra lassul, a Főnéni az orrát húzogatja, és följegyzi magának, hogy jó lesz belenézni ezeknek a bentlakóknak az előéletébe, terheli-e őket közlekedési kihágás vagy ilyesmi Tíz perccel tíz előtt elmennek a bennlakók, s az Üzem megint nekilendül. A Főnéni az üvegkalickából figyeli a Nappalit, és újból a szokásos kékacél tisztaságot látja maga előtt, az áttekinthető rajzfilm-mozgást. Tabert mentőágyon gurítják ki a laborból.

- Adnunk kellett neki még egy injekciót, mert kezdett magához térni a gerinccsapolás közben - jelenti a Főnéninek az egyik műszaki. - Mi volna, ha átvinnénk az Egyes

Épületbe, és ha már benne vagyunk, megrezgetnénk egy kicsit

Seconal, nem?

- Kitűnő elgondolás. Utána akár az elektroenkefalográffal is megnézhetik. Könnyen meglehet, hogy kimutatja a további beavatkozás szükségességét.

A műszakiak elügetnek, tolják maguk előtt a mentőágyat, mint a rajzfilmfigurák - vagy akár a bábok a Paprikajancsiban, amikor az ördögöt verik, s a vigyorgó alligátor szájába lökik be Tízkor megjön a posta. Néha kap az ember egy tépett Fél tizenegykor a vöröskeresztes hölgy hoz egy nőegyletet látogatóba, és a kövér kezével tapsikol a Nappaliban. - Ó, olyan égiháború nincs, amit egy mosoly el ne háríta-

na

Azért hoztalak benneteket ide, mert ez az ő osztálya. Az elesetteknek valóságos édesanyja. Nem a korára mondom, persze, de ugye értitek, kislányok Hangosan, sietősen nevet, hallik, hogy nem igazi a nevetése, inkább mint amikor egy nő kellemetlen vendégek közt feszeng az asztalnál. Alsóruhái annyira szorosak, hogy a fe- jét elönti a vér, amikor nevet, és az arca vörös, és szétárad, mint a nap, amit egy elsős festőnövendék festett nagy, mosolygós arcúra. Zsidó a lelkem, és zsidó viccekkel szóra- koztat, hogy megvigasztaljon, amiért mink nem vagyunk zsidók. Festett szőke haja van és barna bajsza, de szemöldöke, az úgyszólván nincs, azért kihúzza ceruzával, hogy valami mégis legyen. Látogatásokat vezet - kikéri sportkabátos meglett asszonyokat, akik csak bólogatnak, mikor magyarázza, mennyi szép dolog történt itt az utóbbi években. Megmutogatja a tévét, a nagy bőr karosszékeket, az egészségügyi ivókúrákat, aztán mind bevonulnak kávézni a Nő- vérszobába. Néha csak maga jön, olyankor megáll a Nappali közepén, és magának tapsikol - hallani lehet, hogy a tenyere izzad -, tapsikol kettőt-hármat, míg a tenyere össze nem ragad, aztán úgy tartja a dupla tokája alatt, mint aki imára készül, és ott kezd forogni egy helyben. Forog, pörög a Nappali közepén, hol a tévére néz, hol az új képekre a falon, hol az egészségügyi ivókútra, és áradozik: - Jaj de isteni vadonatúj itt minden! Tündéri! Édes! Hogy itt mi olyan édes, azt soha meg nem tudjuk tőle, ha csak a tapsikolását meg a forgását nem szánja az életünk cukrának - másképp tényleg mintha lágy cukorból volna, és hiába lökné meg az ember, a súlyos alfele visszabillentené az egyensúlyba, mint a keljföljancsit. Soha nem néz az emberek szemébe. Háromnegyed tizenegy körül a betegek ingajáratban vannak az ET, OT, PT szobák közt vizitről vizitre, vagy az olyan lehetetlen kis szobákat járják, ahol a falak sose állnak derékban, és a padló mindig lejt. Az Üzem utazósebességbe váltott. Olyan zümmögés, mint egyszer egy pamutgyárba hallottam, amikor az iskolánk futballcsapata Kaliforniában játszott. Olyan jó volt az egyik idény, hogy a sportszervezők

Kár bele még egy

Hogy tetszik, kislányok? Az üdeség, a tisztaság? Bemutatom Miss Ratchedet.

a városban vérszemet kaptak, és kifizették a kaliforniai repülőutunkat, hogy ott játsszuk le a középiskolák labdarúgóbajnokságát. Az edzőnk nagyon magyarázta a csapat min- den pártfogójának, hogy a sport nagyszerű nevelőeszköz, és hogy az ilyen utakkal mit lehet tanulni, s valahány utunkon még a mérkőzés előtt csoportosan végighurcolt minket tejüzemeken, cukorrépa-ültetvényeken, konzervgyárakon. Kaliforniában pamutgyár került sorra. Amikor bementünk a gyárba, a csapat nagyobbik része végignézett

mindent, aztán kisétáltak, visszaültek a buszba, és a kártyát verték a bőröndjükön, csak talán én maradtam benn, elhúzódtam egy félreeső sarokba, hogy ne legyek útjába a gépsorok közt szaladgáló néger lányoknak. Elrévedtem itt a gyárban a zúgástól, a kattogástól, az emberi és gépi zajoktól, alakzatoktól. Azért maradtam én, mikor már a többiek mind kimentek, mert valahogy a törzsemnek az emberei jutottak az egészről az eszembe, ahogy a végén, mikor már nem volt más, ott-hagyták a falut, és elmentek a gátépítkezéshez, a kavicsőrlő mellé dolgozni. Azok a kényszeralakzatok, azok az

egyformaságba rögösödő arcok

nem bírtam. Tél eleji reggel volt, rajtam még mindig az a zeke feszült, amit a bajnokcsapatnak kiosztottak - vörös és zöld zeke, bőrujjas, és a hátán rávarrt futballforma diadalmi jel mutatta, hogy hol mindenhol győztünk -, a néger lányok nagyon meg is néztek érte.

Levetettem, de aztán is csak néztek. Akkoriban még magasabb is voltam jóval. Az egyik lány otthagyta a gépet, jól körülnézett, nem figyeli-e a művezető valahonnét, aztán odajött, ahol én álltam. Kérdezte, hogy játszunk-e az este az itteni középiskolával, mert ott hátvéd az ő bátyja. Beszélgettünk egy sort fociról, ilyesmikről, és közben észrevettem, hogy közte meg énköztem mintha valami köd szállongana. Gyapotszöszmöt volt, az úszott a levegőben. Szóba is hoztam ezt a szöszmötöt. Villant a szeme fehérje, és a kezét szája elé tartva nevetett, mikor mondtam neki, hogy olyannak látom az arcát, mint a kacsákat a hajnali vadászaton. Azt mondta erre: - Ezt már úgy mondja, mintha ott nézegetne kinn

hajnalban

puskámat, erre aztán mind a lányok a szájuk elé kapták a kezüket, és jókat mulattak.

Még úgy én is nevettem magamban, hogy milyen ügyesen forgattam a szót. Még javába

beszélgettünk, nevetgéreztünk, amikor egyszer csak mit tesz, elkapja a két karomat, és odafúrja a fejét. Az arca fölfénylett, a szeme rám szegeződött, úgy láttam, mintha valamitől nagyon megijedt volna. - Vigyél, hallod - mondta suttogóra fogott hangon -, vigyél, nagyfiú! Vígy innét, ebből a gyárból, kacsavadászni, mit tudom. Mit tudom, mindegy, csak másmerre. Hallod, nagyfiú, hallod?

A lányos fekete arca ott ragyogott előttem, csak tátottam a számat, próbáltam

kigondolni valamit, amit mondani lehetett volna erre. összeakaszkodva álltunk egypár pillanatig, aztán valahogy az üzem egyszerre megugrott, és kezdte rángatni tőlem el. A

virágos piros szoknyáján lehetett valami zsinór, amit nem láttam, annál fogva rángatta.

A tíz körmével fogódzott a kezembe, de ahogy elvállott tőlem, a sze-me fénye

elhomályosodott, az arca olvadozni kezdett, mint a csokoládé, a szöszmöt felhőiben. Nevetve pördült egyet, s ahogy elharangozott a szoknyájában, a sárga lába villant egyet alatta. Visszakacsintott rám még egyszer, és szaladt vissza gépéhez, ahol az orsóról már folyt le a szál a földre - kapta le, és szedte a nyúlcipőt, szaladt vele a gépsor végére

és ejtette be a kosárba, azzal eltűnt a gépsor túlsó oldalán.

ki akartam én is menni a csapat után a buszba, de

Ugyan mit nézegetne rajtam? - Mondtam neki, hogy miért, foghatná a

Ahogy ott pörgött-forgott, gomolyodott az a sok orsó, motolla, és szőtte össze a levegőt,

a fehér falakat, az acélszürke gépeket, a virágos szoknyás ugrabugra lányokat folyó

fehér szálakkal - így maradt meg bennem az egész, és néha valamiért itt az osztályon is fölötlik a képe. Persze. Mert ezt tudom. Az osztály is az Üzem egyik gyáregysége. Itt javítják ki azokat a meghibásodásokat, amik a szomszédságban, az iskolákban, a templomokban történ-

nek, itt pofozzák ki, itt rántják helyre. Mikor a késztermék megy vissza, ki a társadalomba, és néha jobb, mint új korában, a Főnéni szívét boldogság tölti el. Ami csempén, csálén jött be, az most itt van készen, kiigazítva, és működik is, az osztály becsületére, a világ csodájára. Tessék, nézzenek utána, hogy megy a vadonatúj

mosolyával, mintha skatulyából húzták volna ki. Milyen szépen pásszentosan beleillik az

ő környezetébe, mennyire tud neki örülni, hogy az utcát épp most ásták föl előtte, és

vízvezetéki csöveket fektetnek le. Odavan a boldogságtól. Hozzá van idomítva a körülményekhez

- Nem, hát annál különbet el se lehet gondolni, mint ahogy Maxvell Taber megjött abból

a kórházból. Kicsit feketéskék volt neki a szeme tája, meg kicsit talán le volt fogyva, de

amúgy egy egészen más, egy egészen, mit mondjak, egy kicserélt ember. Nem, azt nem lehet mondani, a tudomány, az egy nagy dolog Éjfél után még ég a lámpa az alagsori szobája ablakában, mivelhogy a műszakiak olyan Késleltetett Hatású Elemeket szereltek bele, amiktől fürge lett a keze járása, s most ott hajladozik felesége, négyéves és hatéves kislánykája, meg a szomszédja fölött, akivel hétfőnként tekézni jár, az álmukat vigyázza, és eligazítja őket, ahogyan őtet is eligazították, így igazodik el lassanként az egész világ. Mire aztán lejár a beépített elévülésének a határideje, a város kedvence, és az újság hozza a képét, ahogy a cserkészeknek segített tavaly a Temetőlomtalanítási Napon. Még a felesége is kap egy levelet az iskolaigazgatótól, amelyben meg van mondva, hogy Maxvell Wilson Taber kis közösségünkben az ifjúság bálványának szerepét játszotta. Még a balzsamozók is le vannak véve a lábukról, akármilyen egy garasoskodó, fogát szívó társaság. - Ahogy itt fekszik, hiába meglátszik így is, hogy nem akármilyen ember volt ez a Max Taber! Ezt a kenyőcsöt még rátehetnénk díjtalanul. Minek terheljük szegény feleségét. Egyszer hal meg az ember. Az ilyen sikerült késztermék büszkeséggel tölti el a Főnéni szívét, mert ha ilyeneket bocsát el, az a mesterségnek meg az egész iparnak is tisztességére válik. Az ilyen Kibocsátás öröm mindenkinek. Más dolog a Felvétel. Még a legilledelmesebb Felvétellel is van munka, amíg a kerékvágásba beletalál, és mindig lehet attól tartani, hogy most jön az az egy, amelyik fölborogatja a rendet, szabadon kuszál össze mindent, és veszélyezteti az Üzem sima gördülését. Mondom, magyaráztam már, mennyire ki tud jönni a Főnéni a sodrából, hogyha a sima működés megböccen. Még nincs dél, amikor működtetni kezdik a ködgépet, bár nem kapcsolnak rá egészen, mert annyira nem sürgető, hogy végképp ne látnék, ha a szememet erőltetem. Nemso- kára már nem is fogom a szememet erőltetni, inkább hagyom, legyen, ahogy lenni akar, belefelejtkezek a ködbe, mint a többi Idültek. Csak most érdekel ez az új ember. - Szeretném látni, hogyan viseli a ránk következő csoportgyűlést. Tíz perccel egy óra előtt teljességgel eloszlik a köd, és a feketék rászólnak a

Hevenyekre, hogy tegyék rendbe a helyiséget, jön a gyűlés. A Nappaliból mind kihordják az asztalokat a szomszédos fürdetőbe. - Tán csak nem táncmulatságot rittyentünk? - jegyzi meg McMurphy.

A Főnéni mindent végignéz az ablakából. Három álló órán át el nem mozdul egy ültő

helyéből, ebédelni se.

A Nappaliból kihurcolják az asztalokat, egy órakor az osztályos orvos kijön az irodájából,

egyet odabiccent a Főnéni-nek, ahogy elmegy az ablaka előtt, és leül a neki odatolt székbe, bal felől az ajtótól. Mikor ő leül, leülnek a betegek is. Erre tódulnak be a kisnővérek meg a bennlakó orvosok. Mire mindenki elhelyezkedett, a Főnéni feláll az ablak mögött, hátramegy a nővérszoba végébe a műszertáblához, beigazítja a tárcsákat, a gombokat, a kapcsolókat, hogy a vezénylés meglegyen, amíg ő otthagyja a posztját - azzal ki-jön a Nappaliba, hozza az osztálynaplót meg egy kosárra való

feljegyzést. Az egyenruháján nem látszik, hogy itt ül benne egy fél napja, olyan ropogós, hogy még most sem akar hajlani, hanem inkább ahol redőt akar vetni, eltörik, mint a fagyos mosás. Az ajtótól jobb felől leül. Alighogy a Főnéni leült, az öreg Pete Bancini föltápászkodik, és a fejét billegtetve sóhajtozza: - Fáradt vagyok! Jaj, istenkém. Jaj de nagyon fáradt vagyok! - Mindig ezzel jön, ha új ember kerül az osztályra, akitől figyelmet vár.

A Főnéni rá se néz Pete-re, csak válogat a papírjai közt. - Valaki üljön oda Mr. Bancini

mellé - mondja. - Nyugtassák meg, hogy elkezdhessük a gyűlést. Billy Bibbit megy oda. Pete már McMurphy felé fordult, és úgy billegett, mint a szemafor a vágányok kereszteződésénél. Harminc évig dolgozott a vasútnál. Most már nagyon le van romolva, de az emlékezőkéje még működik neki.

- Fá-háá-radt vagyok - billegteti McMurphynek.

- Hagyjad, Pete - csitítja Billy, és szeplős kezét ráteszi a térdére.

- bor-zasz-tó-jan fáradt

- Tudom én, Pete - veregeti Billy a csontos térdét, és Pete erre behúzza a nyakát, mint aki észrevette, hogy máma hiába áll elő a panaszával.

A Főnéni lecsatolja a karóráját, fölnéz a faliórára, felhúzza, és leteszi a kosara mellé. A

kosárból elővesz egy irattartót.

- Nos, kezdhetjük a gyűlést?

Körülhordozza rajtunk törhetetlen mosolyát, hogy megnézze magának, ki fogja még megzavarni. A kollégák nem mernek neki a szemébe nézni, a körömszálkáikat számolgatják - csak McMurphy nem. Karosszéket húz magának a sarokba, és úgy elhelyezkedik benne, mintha most már ott akarna maradni, míg a világ s két nap. Onnét

figyeli a Főnéni minden mozdulatát. A sapkája, az még mindig a vörös fejébe van húzva keményen, akár a bukósisak. Egy csomag kártyát legyezőre forgat szét a kezében, aztán összecsapja, s a hangot megkettőzi a csönd. A Főnéni vizsga tekintete

megállapodik rajta egy pillanatig. Már figyelte egész délelőtt a pókerozását. Nem látta, hogy pénz is cserélt volna gazdát, de annyit sejtett, hogy McMurphy nem olyan ember, aki megbékél a gyufába-játék házi rendszabályával. Megint surrog a kártya, megint összecsapódik, s eltűnik valahol McMurphy nagy lapáttenyerében.

A Főnéni újból az órájára néz, előhúz egy papírszeletet az iratgyűjtőből, átfutja,

visszateszi a gyűjtőbe. Leteszi a gyűjtőt, s az osztálynaplót veszi a kezébe. Ellis köhög a

fal felől. A Főnéni türelmesen vár, amíg elhallgat.

- Nos, pénteki gyűlésünk befejezéseképpen Mr. Harding problémáját beszéltük meg

fiatal feleségével kapcsolatosan. Mr. Harding kijelentette, hogy feleségét a természet részarányosságán felül megáldotta mellbőséggel, s az utcai pillantások miatt Mr.

Hardingnak kínos perceket kell megélnie. - Kinyitja az osztálynaplót. Szemből látni a papírszeletkéket, amiket olvasójelnek tett bele. - A betegek bejegyzései szerint Mr. Harding több ízben hangoztatta, hogy „van is mit nézni a büdösöknek". Kijelentette továbbá, hogy az ő mulasztása is okot szolgáltathatott a sokirányú nemi érdeklődés felkeltéséhez. Erről a következőket mondotta: „Az én gyönyörű, ámde hiányos műveltségű feleségem már ott tart, hogy ha valaki hátba nem vágja, vagy a seggére nem sóz, arról azt hiszi, elpuhult ficsúr." Egy darabig még fut a szeme a sorokon, majd becsukja a könyvet.

- Tett olyan értelmű nyilatkozatot is, hogy feleségének bő keble benne néha kisebbségi

érzéseket ébreszt. Hát így vagyunk. Van valakinek hozzátennivalója? Harding lehunyja a szemét. Senki nem szól semmit. McMurphy körülnéz, nyilván azt várja, hogy valaki majd felel a Főnéninek, aztán föltartja a kezét - úgy integet a két ujjával, mint a kisiskolás. A Főnéni odabólint neki.

-

- Hogy tetszik érteni azt, hogy hozzátennivalója?

- Tessék? Azt kérdeztem, van-e

- Mintha azt tetszett volna kérdezni, nem-e volna még hozzátennivaló?

- Hozzátennivaló a tárgyhoz, Mr. McMurry, tudniillik Mr. Harding feleségével

kapcsolatos problémájához.

- Ja? Mert én mintha azt vettem volna ki a szavából, hogy az asszonykához akarna még hozzátenni.

- Legyen szíves

De a nyelvébe harap. Mintha egy pillanatra elfogta volna az idegesség, úgy látszik.

Egypár Heveny elvigyorodik suttyomban, McMurphy pedig nagyot nyújtózik, ásít, aztán

rákacsint Hardingra. Addigra már a Főnéni nagy nyugodtan teszi vissza az osztálynaplót

a kosarába, vesz elő egy másik iratgyűjtőt, kinyitja, és olvasni kezdi:

- Randle Patrick McMurry. Állami áthelyezés a Pendletoni Javítógazdaságból. Kórlelet

és esetleges kórkezelés. Harmincöt éves. Még nem volt nős. Szolgálati Érdemkeresztet nyert Koreában, mert kitörést szervezett egy kínai fogolytáborból. Később parancsmegtagadás miatt lefokozzák és leszerelik. Ezt követően utcai verekedésekben és kocsmai botrányokban vesz sorozatosan részt, miért is őrizetbe vételére kerül sor életveszélyes fenyegetés, garázdaság, tettlegesség, testi sértés, tiltott szerencsejátékon való ismételt tetten érés címén, majd egy ízben erőszakos nemi közösülésért tar- tóztatják le. Az osztályos orvos fölkapja a fejét. - Erőszakos nemi közösülés?

- Tiltott kéjelgés kiskorúval

- Legföljebb. Az erőszakos köszörülést nem bírták rám húzni - fordul McMurphy az

orvoshoz. - A lány nem vallott.

- tizenöt éves kiskorúval.

- Higgye el, dokikám, nekem azt mondta, hogy tizenkét, és a kelleténél több volt benne

a jóakarat.

- Az igazságügyi orvosszakértő vizsgálata megállapította a behatolás tényét, méghozzá

több ízben történt behatolás tényét, s mint a jegyzőkönyvből kitűnik, a bíróság előtt

Mr

hüm

McMurry?

megállapítást nyert

.

- A jóakarat, az annyira megvolt, kérem, hogy már a nadrágom elejét akartam bevarrni.

- hogy a gyermek az igazságügyi orvosszakértő tanúságának fényében sem hajlandó vallomástételre. Ily módon a megfélemlítés ténykörülménye látszott fennforogni. A vádlott röviddel a tárgyalás befejezése után elhagyta a várost.

- Hajjaj, a söprés az nem szó, dokikám! - McMurphy a térdére könyököl, és bizalmasra

fogott hangon egészíti ki a ténykörülményeket az orvos számára. - Mit gondol, mire az a kis rigó a törvényes tizenhatot betölti, énbelőlem kiszíjja a vitamint is. Már olyanokat megtett velem, hogy elgáncsolt, és letepert a földre. A Főnéni összehajtogatja az iratgyűjtőt, s az ajtó előtt átnyújtja az orvosnak. - Új Felvételünk, Spivey doktor úr

- s ezt úgy mondja, mint aki betekintésre széthajtogatta, s; dolga végeztével visszacsapta az új embert a sárga tartójába.

- Eredetileg úgy terveztem, hogy majd a nap során valamikor megbeszéljük a

kórtörténetét, mivel azonban annyira szerepelni vágyik itt a csoportgyűlésen, akár mindjárt sorra vehetjük. Az orvos a zsinórjánál fogva előhúzza szemüvegét a zsebéből, és a szeme elé illeszti. Egy kicsit jobbra billent, ezért a fejét balra hajtja, és helyreállítja az egyensúlyt. Halvány

mosollyal lapoz végig az iratgyűjtőn - mintha őt is ugyanúgy csiklandozná az új beteg arcátlan szókimondása, mint a többieket -, viszont ő sem meri elnevetni magát, akárcsak a többiek. Mikor végére ér a lapoknak, becsukja az iratgyűjtőt, és visszaereszti szemüvegét a zsebébe. Arra néz, amerről McMurphy az előbb a térdére könyökölve bizalmasan magyarázott.

- Más, úgy

adata nincsen ugyebár, Mr. McMurry?

- McMurphy, dokikám.

- Ugyan? Úgy vettem észre

Ismét szétnyitja az iratgyűjtőt, előhúzza a szemüvegét. gondosan megvizsgálja a törzslapot, mielőtt megint becsukná az iratgyűjtőt, és visszaeresztené szemüvegét a zsebébe. - Úgy van. McMurphy. Semmi kétség. Elnézését kérem.

- Semmi baj, dokikám. A hölgy kezdte rosszul mondani. Másoknak is megvan ez a

rossz szokásuk. Volt például egy nagybátyám, Hallahannak hívták, és elkezdett járni

egy nővel, az meg úgy tett, mintha sehogy nem akarna a neve a fejébe menni, és folyton Hooligannak szólította. Ez így ment hónapokig. De a nagybátyám aztán leszoktatta róla. Egyszer s mindenkorra.

- Ugyan! És hogyan sikerült leszoktatnia? - érdeklődik az orvos.

McMurphy vigyorogva dörgölgeti az orrát. - Nézze, dokikám, erről inkább nem mondanék semmit. Jobb, hogyha én megtartom magamnak Hallahan bácsi módszerét, mert még mit tudom, hátha én is hasznát veszem egy szép nap.

Ezt már egyenesen a Főnéninek mondja. A Főnéni visszamosolyog rá, McMurphy pedig odafordul az orvoshoz. — Hogy is volt, dokikám? Mintha valamit még akart volna tudni, valamelyik történetemet.

- Úgy van. A pszichiátriai kórtörténete érdekelt volna. Volt analízisben vagy valamelyik intézetben?

- Hát kérem, ha az állami és megyei sitteket összeszámlálom

- Elmegyógyászati intézeteket gondoltam.

úgy veszem észre

egyéb pszichiátriailag értékelhető kórtörténeti

a főnővér legalábbis mintha úgy mondta volna

- Ja? Az más. Ilyen helyen még nem jártam. Most próbálom először. Bár ha szükséges,

dokikám, esküvel vallom, hogy nem vagyok tökéletes. Itt is van

Úgy emlékszek, az a másik orvos ott a büntetőgazdaságban Föláll, a kártyacsomót a zsebébe süllyeszti, odamegy az orvos háta mögé, s a vállán áthajolva mutatja neki a hüvelykujjával: - Itt, úgy emlékszek, ide valahova hátra írta

- Hátra? Úgy látszik, elkerülte a figyelmemet. Egy pillanat. - Az orvos megint előhúzza a

csíptetőjét, orrára illeszti, és nézi, mit mutat McMurphy.

- Mindjárt itten, dokikám. A nővér elhagyta ezt a részt, mikor az előbb összecsapta az

esetemet. Itt, azt mondja: "McMurphy újólag"

itt, mindjárt mutatom.

mert ez itten a fontos, dokikám

„újólag

igazolta érzelmi túlfűtöttségből adódó rohamaival a pszichopátia esetének

lehetséges fennforgását." Megmondta énnekem azt is, hogy a pszichopátia azt jelenti,

ha az ember sokat bunyózik, és sokat ba

mondta, hogy a nemi viszonylatban bizonyos túlfűtöttséget mutatok. Mondja meg őszintén, dokikám, ez maga szerint súlyos? Olyan kisfiús aggodalommal és félénk érdeklődéssel kérdi, hogy az orvosnak el kell rejtenie mosolyát, amint ránéz a széles, cserzett arcra. S ahogy lekapja a fejét, és belekuncog a mellényébe, a csíptető leesik az orráról, pontosan bele a zsebébe. Erre már a Hevenyek is elmosolyodnak, de még némelyik Idült is.

- Ez a túlfűtöttség, dokikám, ez nem hagy nyugodni. Ezt már tapasztalta magán is?

Az orvos megtörli a szemét. - Nem, Mr. McMurphy, meg kell vallanom, ezt még nem tapasztaltam. Mindenesetre elgondolkoztató a Javítógazdaság orvosának ez a kiegészítő megjegyzése: „Nem hagyható figyelmen kívül az a lehetőség sem, hogy a nehéz testi munkát kerülendő szimulálja a pszichózist." - Ráemeli a tekintetét McMurphyre. - Ehhez mit szól, Mr. McMurphy?

- Doktor úr - áll fel, s két karját, őszinte szívét kitárja a világ előtt -, hát úgy nézek én ki, mint aki épeszű? Az orvos nem bír válaszolni, annyira igyekszik elnyelni a kuncogását. McMurphy erre elfordul tőle, és a Főnéninek szegzi a kérdést: - Hát épeszű vagyok én? - A Főnéni sem válaszol, hanem feláll, elveszi a keménypapír iratgyűjtőt az orvos elől, és visszateszi kosarába, a karórája alá. Visszaül a helyére.

- Talán helyénvalóbb volna, ha a doktor úr kioktatná Mr. McMurryt a csoportgyűlések rendje felől.

- Hölgyem - emeli fel a hangját McMurphy -, mintha az előbb tettem volna említést

annak a nőnek a szomorú történetére, aki a nagybátyámat nem akarta a becsületes nevén nevezni. A Főnéni mosolytalanul néz rá egy hosszú percig. A Főnéni át bírja változtatni a

mosolyát akármilyen nézésre, amilyennel éppen sújtani akar valakit - csakhogy az a nézés se más. az is ugyanúgy időzítve van, ki van számolva, ki van mérve. A végén azt mondja: - Bocsánat, Mac-Murph-y. Aztán visszafordul az orvoshoz. - Ha tehát volna olyan kedves doktor úr Az orvos összekulcsolja kezét, és hátradől. - Úgy van. Soha nem volt időszerűbb, azt hiszem, hogy terápiás közösségünk működését elvileg összefoglaljam. Bár más alkalommal inkább későbbre szoktam hagyni. Úgy van. Pompás ötlet, Miss Ratched, pompás ötlet.

- Természetesen az elvi összefoglalásnak is mindnyájan örülni fogunk, én azonban arra

gondoltam, mindenekelőtt figyelmeztetnie kellene a beteget, hogy maradjon ülve, amíg

bocsánat, hölgyeim, szó szerint így

a gyűlés tart.

- Mindenekelőtt. Természetesen. Úgy van. Utána pedig az elvi összefoglalás. Mr.

McMurphy, meg kell mondanom, úgyszólván első házirendi pontunk az, hogy a betegek

a gyűlést ülve hallgatják végig. Másképp ugyanis nehéz volna a rendet fenntartanunk.

- Persze hogy, dokikám. Csak azért álltam föl, mert meg akartam mutatni azt az odajegyzést az irataimban.

Azzal visszamegy a sarokba, nyújtózik egy nagyot megint, ásít, leül, és jóízűen fészkelődik, akár a kutya, mikor a helyét keresi. Mikor végre kényelemben van, várakozóan ránéz az orvosra.

- Ami az elvi kérdéseket illeti

- Baszmeg feleség - szólal meg Ruckly. McMurphy szája elé emeli tenyerét, azzal

irányítja el recsegő suttogását Rucklynak: - Hol az a feleség? - Martini felkapja a fejét, a

szeme kimered. - Ez az - mondja. - Éppen ez az. Én már látom is. Ez az.

- Add kölcsön a szemedet - szól oda McMurphy Martinnak, de aztán már nem is szól

többet a gyűlés végeztéig. Csak ül és figyel, és egy szót el nem szalaszt. Az orvos az elvi kérdéseket boncolja, amíg csak a Főnéni úgy nem határoz, hogy ebből elég. Leinti az orvost, és Hardingot tűzi napirendre - vele el is foglalják magukat a hátralevő időben. McMurphy egypárszor előredől ültében, mintha valamit Mondani akarna, de aztán

meggondolja, s megint kényelembe helyezkedik. Csodálkozás látszik neki az arcán. Úgy veszi észre, valami furi dolog történik itt. Nem egészen érti, micsoda. Az ilyen például, hogy nem nevet senki. Biztosra vette, hogy kitör a nevetés, amikor Rucklytól megkérdezte: - Hol az a feleség? -, de még föl se nyerített egy se. Furi egy hely az ilyen, ahol fölnőtt férfiemberek egy nevetést meg nem mernek kockáztatni, és térdet hajtanak egy ilyen kifestett szájú, földúcolt csöcsű öreglány akaratának. De hát várni tanácsosabb, úgy dönt. Aranyszabály az okos kártyásnak: figyeld a lap járást egy darabig, mielőtt beszállsz.

- Az orvos boldogan, mélyen felsóhajt.

Terápiás közösségünk elvi kérdéseit annyit hallottam már, hogy a könyökömön nől ki:

mit kell megtanulni a betegnek ebben a közösségben, hogy a kinti közösségben is megállhassa a helyét; hogyan segíthet a közösség egy betegen oly módon, hogy felhívja figyelmét gyenge pontjaira; mennyire a társadalom határozza meg, ki a tökéletes, ki nem, s ezért a társadalom lépését föl kell venni. A régi lemezek. Vala- hányszor új beteg kerül az osztályra, az orvos kitálalja elébe az elvi kérdéseit - úgyszólván ez az egyetlen alkalom, amikor ő veheti a kezébe a gyűlés irányítását. Elmondja sorjába, hogy terápiás közösségünk eszménye a betegek szavazataival történő demokratikus irányítás, hogy hovatovább érdemesek lehessünk a Kinti Világba való visszatérésre. Bármi baj, bármi panasz, amit csak úgy éreznek, hogy orvoslásra szorul, magyarázza, e gyűlés napirendjére kell kerüljön, mert nem kívánatos, hogy ki-ki maga rágódjék rajta. A betegnek felszabadultnak kell éreznie magát ebben a környe- zetben, olyannyira, hogy mind betegtársai, mind az ápolószemélyzet előtt feltárja lelki problémáit. Beszélgessenek, buzdít minket, vitatkozzanak, valljanak. Ha pedig azt hall- ják, hogy valamelyik barátjuk a napi megbeszélések során valami érdekeset mond, jegyezzék be az osztálynaplóba, hogy az ápolószemélyzet is értesülhessen. S azt ne higgyék, hogy „befújják", mint az iskolákban szokás mondani, sőt. Segítik barátjukat. Számlálják elő régi bűneiket, s meglátják, a közösség megadja a feloldozást. És vegyenek tevékeny részt a csoportgyűléseken. Egymást segítve világítsanak be a tudat

alatti világ rejtelmeibe. Barátoknak nem lehet egymás előtt titkolnivalójuk. Igyekszünk, hogy kialakíthassák demokratikus, szabad környezetüket - ezzel szokta zárni -, egy kis Belső Világot, tükörképét annak a nagy Külvilágnak, amelybe majd egy napon visszatérnek. Lehet, hogy volna neki még több elmondanivalója is, hanem mire idáig jut, a Főnéni rendszerint leinti. A rákövetkező csöndben az öreg Pete áll föl, és a rézüstfejét ingatva tudomásunkra hozza, hogy ő mennyire fáradt; ilyenkor aztán a Főnéni őt is leinteti valakivel. Pete meg szokta fogadni a szót, és a gyűlés folyhat tovább a medrében. Csak egyszer nem folyt tovább, négy-öt éve lehet, úgy emlékszek. Az orvos elmondta a mondókáját, és a Főnéni rögtön a szaván fogta: - Nos, ki kezdi? El is kezdhetjük mind- járt. Halljuk a régi bűnöket. - És valahogy megdelejezte a Hevenyeket, mert a kérdés után egy szót nem szólt többet, csak ült ott a halálos csöndben vagy húsz percig, mint az ébresztőóra, mielőtt a csöngésre rákezdene, és várta, hogy valaki fogjon neki előszámlálni. A szeme mint a karvalyé, úgy járt rajtuk. A Nappalira görcsös csönd nehezedett. A betegek moccanni se moccantak egy ültő helyükből. Mikor a húsz perc eltelt, a Főnéni az órájára nézett, és megszólalt: - Értsem úgy a hallgatást, hogy olyasmit senki nem követett el, amiről eddig ne vallott volna? - Azzal lenyúlt a kosarába az osztálynaplóért. - Fussuk akkor át a régi történeteket? Mintha ravaszt húzott volna meg, vagy valami akusztikus berendezés tárcsáján csavart volna, ami a falban működik. A Hevenyek megmerevedtek, és a szájuk egyszerre nyí- lott. A Főnéni fürkész tekintete a fal mellett ülő első betegen állapodott meg.

A beteg szája már nyílott is. - Föltörtem a pénztárgépet egy autójavítónál.

A Főnéni szeme a következőre villant.

- Én a kishúgomon akartam erőszakot tenni.

A szeme kattanva állt meg a következőn és a következőn, ás úgy ugrott mindenki, mint

a célbábu a lövöldében.

- Én

- Én a macskánkat vertem agyon hatéves koromban. Jaj, Isten bűnömül ne vegye, nemhogy csak megköveztem, hanem még ráfogtam a szomszédunkra.

- Hazudtam, hogy csak akartam, mert meg is erőszakoltam a húgomat.

- Én is! Én is!

- Én meg még úgy is!

A Főnéni nem gondolta, hogy ilyen gyönyörűen fog menni. Az egyik a másik szavába

vágott, túlharsogták egymást, abba nem hagyták volna, már csak sorolták elő a bűneiket, csupa olyat, hogy egymás szemébe se nézhettek volna aztán. Ö meg csak biccentett minden vallomásra, mint aki nyugtáz magában, hogy igen, igen, igen.

Egyszer csak az öreg Pete ugrott talpra. - Fáradt vagyok! - dörögte rezes hangon, mint még sose. Csönd támadt. Mindenki elszégyellte magát. Olyan volt, mintha végre az egyik igazat talált volna mondani, és rájuk pirított volna összevissza gyerekes ordítozásukban. A Főnénit elfogta a méreg. Megfordult a karosszéken, és rámeredt Pete-re. A mosoly leolvadt a szájáról, és lecsöppent az állán. Olyan jól ment már!

- Vegyék gondjukba Mr. Bancinit! Ketten-hárman ugrottak. Próbálták csitítani, vállát veregetni. Pete-be azonban már nem lehetett belefojtani a szót.

- Fáradt! Fáradt! - hajtogatta.

Végén a Főnéni az egyik feketét uszította rá, hogy vigye ki erővel a Nappaliból.

én a kisöcsémet akartam megerőszakolni.

Elfelejtette, hogy a feketéknek nincs hatalmuk az ilyeneken, mint Pete. Pete Idült volt világéletében. Hiába nem került ide egész ötvenéves koráig, Idült volt ő már annak előtte is. A fején két nagy horpadás húzódik, egyik oldalon is, másikon is, ott, ahol az orvos megfogta, aki az anyján segített a szülésnél. Pete először kinézett, látta azt az egész zajos nagyüzemet, amibe bele kellene születni, aztán megkutyálta magát, és kapaszkodott a tíz körmével mindenbe, hogy ne kelljen. Az orvos lereszelt hegyű jégcsipesszel nyúlt be érte, kirántotta, és gondolta, ezzel el is van intézve. Csakhogy Pete feje még akkor újonnan olyan lágy volt, mint az agyag, és amire meg- keménykedett, addigra ott volt a csipesznek a nyoma. Ettől lett olyan együgyű, hogy össze kellett mindig szedni az egész erejét olyan munkákhoz is, ami egy hatévesnek gyerekjáték lett volna. Viszont a jó oldala is megvolt ennek. Ilyen együgyű embert nem kap el a gépszíj, nem bírja berántani az Üzem. Nem akart belőle sehogy se robotember sikeredni. Adtak neki egy munkát a vasútnál - nem kelletett mást csinálni, csak ülni egy kis házikóban a vágány mentén valahol az isten háta mögött egy váltónál, és meglóbálni a vörös lámpát

a vonatnak, ha erre állt a váltó, a zöldet, ha arra állt, és a sárgát, ha egy másik vonat

ment emez előtt. Pete meg is felelt a föladatnak. Belegazolta minden erejét, akaratát, amit a csipesz ki nem szorított a fejéből, és megfelelt igenis. Soha oda őhozzá irányító

berendezést, vezérlőművet be nem építettek. Ezért nem volt aztán a feketéknek beleszólása Pete dolgába. Viszont a feketének nem jutott akkor az eszébe, se a Főnéninek, hogy Pete-et nem lehet csak úgy kirakni. A fe-

kete odament Pete-hez, megrántotta a karját, elirányította az ajtó felé, mint ahogyan az igáslónak rántják meg az istrángját, hogy forduljon.

- Jól van, Pete. Gyerünk a hálóba. Csak csinálja itt a zavart.

Pete kirántotta a karját a fekete kezéből. - Fáradt vagyok! - mondta vészjóslóan.

- Na indítson, ne arénázzon itten. Menjen, feküdjön le, aztán maradjon csöndben.

- Fáradt

- Hallja, hogy menjen már a hálóba!

A fekete újból rántott neki a karján. Pete erre abbahagyta a billegtetést. Megállt

szálegyenesen, és a szeme kitisztult. Pete-nek a szeme álmos kis rés, és abba is

mintha tejet öntöttek volna, de most úgy kivilágosodott, mint a kék neon. És a keze azon

a karján, amit a fekete szorított, kezdett gamósodni. A vezérkar és a többi beteg

folytatta a beszédet egymás közt, rá se hederítettek az öregre meg a régi nótájára, hogy

ő fáradt - azt gondolhatták, majd elcsitul, és gyűlésezhetnek tovább. Nem vették észre, hogy a karja végén az a gamó csak dagad, csak dagad, ahogy nyitja, szólítja. Én figyeltem. Én láttam egyedül, hogy püffed minden szorításra, és a folyós látvány a szemem előtt egyszerre ott állt keményen. Nagy rozsdás vasgolyóbis a lánc végén. Csak lestem és vártam. Közben a fekete újból megrántotta Pete karját, hogy indítson már a háló felé.

- Hallja, öregúr, most már

Akkor vette észre a kezét. Próbált elhúzódni, s valami olyasmit mondott volna, hogy „semmi baj, Pete", de addigra éppen elkésett. Pete meglóbálta a vasgolyóbist a térde táján. A fekete odakenődött a falnak, aztán lassan lecsúszott, mintha zsíros lett volna a fal. Vezetékek reccsenését hallottam, és ahol a fekete megütötte a falat, körülrepedezett.

A másik kettő - a kis törpeforma meg emennek a párja -csak állt és nézett. A Főnéni

csattintott az ujjával, s ők is nekilódultak. Egy pillanat volt az egész, siklásuk a padlón. A kicsi mintha homorú tükörből nézte volna a nagyot, olyan egyformán pattant mellette. Szinte ott álltak Pete-nél már, mikor eszükbe ötlött, hogy Pete nincs befonva úgy a drót- hálóba, mint mink, neki nem parancs, ha a karját megrángatják. Ha meg akarják fogni, az éppolyan, mintha vaddisznót vagy medvét kellene bekeríteni, s hogy már az egyik odakenődött a falnak. Ez a két fekete nem kért a kockázatból.

A veszély egyszerre ötlött fel előttük, s egyszerre dermedtek meg, a nagy és a

kicsinyített mása, egyugyanabban a helyzetükben, bal lábuk, jobb kezük előre, Pete s a Főnéni közt. Előttük lengett a vasgolyóbis, mögöttük izzott a Főnéni fehér haragja, s ők

a kettő közt füstöltek rázkódva, a fogaskerekek kattogását lehetett hallani. Olyan volt a rázkódásuk, mint amikor gépeket indítanak el teljes erővel előre, aztán hirtelen befékezik.

Pete ott állt a Nappali közepén, lóbálta a vasgolyóbist, és hajlott utána a súlyának. Öt nézte már mindenki. A szeme a két feketén volt, de mikor látta, hogy nem mennek közelebb, odafordult a betegekhez.

- Látjátok, csak a pofájuk - mondta nekik -, csak az egy pofájuk.

A Főnéni lesiklott a székről, és az ajtónak dőlve kotorászott a kosarában. - Persze, Mr.

Bancini, persze - duruzsolta -, ha most egy kicsit meg tudna

- Nincs más, csak az egy pofájuk. - Öble már nem volt Pete hangjának, hanem mintha

sietősre fogta volna, mintha már kevés ideje volna a magyarázkodásra. - Ez az, hogy én

segíteni

megszülettetek. Haj, nehéz ám Sírva fakadt. Már nem bírta rendbe szedni, amit mondani akart volna, már csak itt-ott jött ki egy szó a tátogásából. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és a Hevenyek felé

pislogott.

-

Kezdett összemenni, a vasgolyóbis kéznek zsugorodott össze. Úgy tartotta maga elé, mintha csészében kínálna oda valamit a betegeknek.

- Én micsináljak, én nem tudok. Én rosszul születtem. Úgy szedtek ki, hogy belehaltam. Hiába. Micsináljak. Fáradt vagyok. Éntőlem nem lehet. Tik csinálhatjátok. Én be-

lehaltam. Nektek más. Én a születésbe belehaltam, aztán élni nehéz. Fáradt vagyok. Nem bírok már beszélni. A sarkamra állni, ötvenöt éve, hogy meghaltam.

A Főnéni a Nappalin keresztül talált bele, át az egyen-zöldjén neki. Úgy ugrott vissza,

hogy a tűt se húzta ki belőle, csak lógott ki a nadrágjából, mint egy kis üvegből-acél-ból való farok, és az öreg Pete ment össze görnyedezve, nem is annyira az inekciótól, mint inkább a fáradtságtól - ez a pár perc, ez végképp kimerítette, de egyszer s mindenkorra.

Csak ránézett az ember, lehetett látni, hogy ez kész van. Nem is kellett itt már inekció. A feje megint kezdett billegni, és a szeme fénye eltejesedett. Mire a Főnéni visszasurrant, hogy a tűt kihúzza belőle, már annyira előre volt görnyedve, hogy a padlóra sírta a könnyeit, az arcán se folyott végig - mind oda rakta le a könnyét a Nappali padlójára sorosan, szépen, mintha vetett volna. - Hajjaj - nyögött föl, de meg se rebbent, mikor a Főnéni a tűt kitépte belőle. Egy percig tartott neki az élete, amíg valamit el akart magyarázni nekünk, valami olyasvalamit, amit se nem akartunk megérteni, de még meghallani se, és ebbe kiadta az erejét. A tű az ülepébe, az olyan hiábavaló volt, mintha egy hullába vágta volna bele

a Főnéni - ott már nem volt szív, amelyik fölpumpálja a vért a fejébe, fölvigye vele és

Ez az, hiába. Én hóttan születtem. Tik nem. Tik megértétek, hogy

Hajjaj

azért mondom

tinektek!

megbénítsa a méreggel az agyat. Ha kiszáradt dögbe nyomja bele, azzal se lett volna jobban elpocsékolva.

- Fáradt

- Nos, azt hiszem, ha maguk ketten most már megemberelnék magukat, szépen

lefektethetnék Mr. Bancinit.

- nagyon fáradt.

- És most már Williams is kezd magához térni, doktor úr. Ha volna olyan kedves ellátni.

Itt van. Az órája eltörött, és fölsebezte a karját. Pete azóta se próbálkozott ilyesmivel, de nem is fog. Ha a gyűlésen most elkezdi a régi nótát, és csitítják, el is csitul. Föláll most is mindig, billegeti a fejét, és elmondja, milyen fáradt, de ez már nem panasz, nem kifogás, nem figyelmeztetés - annak már vége, Pete már olyan, mint egy régi óra, amelyik se meg nem áll, se az időt leolvasni nem lehet róla, mert a mutatója kajla, és a számai lekoptak, a csöngője berozsdált, úgyhogy már csak hiábavaló régi óra - ketyeg, kakukkol, semmit nem mutat.

vagyok

Még mindig szegény Hardingot vesézik, mikor a kettőt elüti. Kettőkor aztán az orvos elkezd fészkelődni. Mindig kínlódik a gyűléseken, csak addig nem, amíg az elvi kérdéseit taglalja, másképp inkább benn volna az irodájában, húz- gálná a grafikonjait. Fészkelődik, és utoljára megköszörüli a torkát. A Főnéni ránéz az órájára, és szól, hogy hordjuk vissza az asztalokat a fürdetőből, és majd holnap egykor folytatjuk vitánkat. A Hevenyek fölélednek delejes álmukból, és egy pillanatig megállapodik a szemük Hardingon. Az arcukon a szégyen, mintha most ébredtek volna rá, hogy megint csak felültették őket. Egypáran átmennek a fürdetőbe, hogy hozzák az asztalokat, a többiek csámborognak a Nappaliban, s a képes újságok polcánál állapodnak meg végül, de az egy gondja mindnek az, hogy Hardingot elkerülje. Megint rávették őket, hogy karóba húzzák egyik barátjukat, mint valami főbenjáró bűnöst, s maguk közül állították ki a közvádlókat, bírákat, esküdteket. Negyvenöt perc elég, hogy itt szétszedjenek valakit, s örömest méghozzá, mert ilyen kérdésekkel halmozzák el: mit gondol mégis, mi a baja, hogy nem tudja megelégíteni az ő édes kis feleségét - miért erősködik annyira, hogy az asszonykának sose volt még dolga más férfival -, hogyan akar felépülni, ha az ilyen kérdésekre nem felel teljes őszintén? Kérdések és célzások, amíg végre maguknak is meg nem keseredik a szájuk íze, és már az is nehezükre esik, hogy a barátjuk közelében maradjanak. McMurphy szemmel követi a cirkuszt. Most sem áll föl mindjárt. Töprengő az arca. Ül egy darabig a sarokban, nézi a Hevenyeket, a kártyacsomót horzsolgatja vörös borostá- ién, utoljára feláll a karosszékből, ásít, nyújtózik, megvakarta a köldökét a kártya sarkával, zsebre csúsztatja a csomót, és odamegy a magára maradt, izzadságában pácolódó Hardinghoz. Nézegeti Hardingot egy percig, aztán ráejti lapátkezét a szomszédos szék támlájára, megpördíti, leteszi háttal Hardingnak, s lovagló ülésben elhelyezkedik rajta, mintha egy csöpp hegyi lovat lovagolna meg. Harding mindebből semmit nem vesz észre. McMurphy a zsebeit lapogatja, amíg a csomag cigarettáját meg nem találja egyikben, és rágyújt. Maga előtt tartja a szál cigarettát, a parazsát nézegeti, aztán megnyálazza két ujját, s megropogtatja alatta a dohányt. Mintha ügyet sem vetnének egymásra. Meg nem tudnám mondani, hogy Harding igazában észrevette-e McMurphyt. Harding a vézna vállát egészen maga köré vonta, s

mintha két egyenzöld szárnya közé húzná be a fejét, úgy ül a szék sarkán. Kezét a két térde közé zárja, meredten maga elé néz, valamit dúdol, nyugodtnak akarna látszani - hanem közben beszívja az arcát, és rágja, ettől valahogy halálfejes vigyora lesz, és egy csöppet nem látszik nyugodtnak. McMurphy visszailleszti cigarettáját a fogai közé, kezét ráfonja a szék hátára, ráereszti állát, s úgy kancsit bele a füstbe. Egyik szeme Hardingon pihen egy darabig. Aztán elkezd beszélni, közben a cigaretta föl-le jár a szájában.

- Mondd csak, pajtás, ezek a kis összejövetelek mindig így mennek le?

- Mennek le? - Harding abbahagyja a dudorászást. Az arcán sem rág már, csak néz,

valahol messzi McMurphyn túl van a figyelme.

- Ezek a csoportos te-hárpiai gyűlések mindig így zajolnak? Mintha a csipi-csirkék összefutnak?

Harding felkapja a fejét, és a szeme találkozik McMurphy nemével. Mintha most látná csak, hogy valaki ott ül előtte. Az arcán keresztbe megint ott az árok, olyan, mintha vigyorogna. A vállát szétsodorja, elernyeszti, nekidől a szék hátának, mint aki kényelembe teszi magát.

- Csipi-csirkék? Attól tartok, barátom, hogy az ízes vidéki nyelvedet énrám hiába

vesztegeted. Halvány fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Időnk felől akár elmagyarázhatom. - McMurphy felemeli a hangját. Nem is kell neki

meggyőződni, hogy a Hevenyek hallgatják-e a háta mögül. Nekik is szól, amit mond. - A fészekalja csibe észreveszi, hogy az egyikükön vércsepp van, erre aztán nekiállnak csipkedni, s addig csípik-csipkodják, amíg szét nem szedik a csibét ízekre. Csak ám a csiribiri-muriban több is összevérződik, s akkor ők jönnek sorra. Aztán megint összevérződik egy csomó, és őket csipkodják agyon, mindig több kerül a terítékre.

Két-három óránál nem kell hozzá több, és az egész fészekalja szétszedi egymást, pajtás. Énnekem elhiheted, én már láttam ilyet. Az emberben megfagy a vér. Másképp

nem is lehet védekezni ellene

húz a szemükre. Akkor aztán nem látnak semmit. Harding az egyik térdére ráfonja hosszú ujjait, s ültében maga felé húzza. - Csipi-csirke. Hasonlatod roppantul hízelgő, barátom.

- Ahogy elnéztem ezt a kis összejövetelt, pajtás, ez jutott róla az eszembe. Ez a piszkos igazság. Mint amikor a csipi-csibék egymásnak mennek.

- Más szóval most én vagyok a megvérezett csibe, igaz?

- Úgy is van, pajtás.

Mosolyogva méregetik egymást, de a hangjuk annyira lehalkul és olyan feszült, hogy

közelebb kell sertepertélnem hozzájuk, másképp nem hallanám. A többi Hevenyek is közelebb húzódnak.

- Én még azt is megmondom neked, pajtás, hogy ki csippenti az elsőt itten. Megmondjam? Harding nem szól.

- Ez az öreglány, ha tudni akarod.

. már a

csak úgy, hogy az ember sapkát

Ijedelem remeg a csöndben. A falban egy pillanatra leáll a gépezet. Harding alig bír a

két kezével. Szorítja a térde közé erősen, hogy nyugodtnak lássék.

- Vagyis ilyen egyszerű az egész - mondja -, ilyen pofon egyszerű. Hat órája vagy itt,

és máris leegyszerűsítetted mindazt, amit Freud, Jung és Maxwell Jones kigondolt, és

belegyűrted a csipi-csirke hasonlatba.

- Én nem Fred Youngot és Maxwell Jonest gyűröm, pajtás, én csak ezt a tyúkszaros

gyűlést nézem, és ahogy az öreglány meg a többi szarrágó is egymást taposva gyilkolt tégedet.

- Gyilkoltak?

- Gyilkoltak hát. Innét is, onnét is csíptek rajtad, ahonnét csak hozzád fértek. Úgy

veszem észre, pajtás, hogy egy fészekaljára való ellenséget te is összeszedtél itt

magadnak, azért vagy úgy összehasogatva.

- Nem, ettől már az ember esze megáll. Úgy látszik, észre sem veszed, mert nem

akarod észrevenni, hogy amit itt ma a kollégák mondtak, azzal csak az én javamat

keresték! S hogy ami vitaindító kérdést Miss Ratched és az ápolószemélyzet feltett, az mind terápiás célzatú volt! Mintha egy szóig eleresztetted volna a füled mellett, amit Spivey doktor a terápikus csoport elvi célkitűzéseiről mondott, vagy ha a füled mellett nem eresztetted el, akkor a műveltséged hiányos a megértéséhez. Csalódtam benned, barátom, jaj, nagyot csalódtam! Ma reggeli találkozásunkból úgy ítéltem, értelmesebb

vagy

megfigyelésekhez annyi ériéke nincs, mint egy tyúknak, de esze mindenesetre van, gondoltam magamban. Töredelmesen megvallom azonban, bármi éles a szemem, hogy néhanap tévedek.

- Nyald ki a fülemet, pajtás.

- Persze. Elfelejtettem hozzáfűzni, hogy állatias vadságodra már reggel felfigyeltem.

Hogy olyan pszichopatával van dolgom, akinek szadisztikus hajlamát mérhetetlen ön- imádata táplálja. Persze. Mint magad is láthatod, mindezen természeti adottságaid a pszichiátriai gyakorlat önálló folytatására képesítenek, s egyben hogy ledorongolhasd Miss Ratched csoportterápiai módszerét, hiába töltött húsz évet e módszer elismert

gyakorlatában. Bizony, barátom, tehetséged csodákat művelhetne a tudat alatti rétegekben. A bennünk lakó ösztönállatot megzabolázhatnád, s helyrepofozhatnád megrokkant kultúrlényűnket. Gatyába ráznád te, ha arról volna szó, az egész osztályt, a Tengőket is beleértve, hat rövid hónap alatt jótállással és reklamáció esetén a kár- összeg visszatérítése mellett. McMurphy nem vitatkozik össze Hardinggal, csak nézi szótlanul egy darabig, s a végén nagy nyugodtan megkérdi: - Te télleg azt hiszed, hogy ez a szarrágás, ami itt ma ment, az neked gyógyulást hoz?

- Mi másért ereszkednénk bele, barátom? Az ápolószemélyzet éppúgy a

gyógyulásunkat kívánja, mint mi magunk. Nem szörnyetegek ők sem. Miss Ratched mondható élemedett korú szigorú hölgynek, azonban semmiképp sem szemeket kicsipkedő, fészkét pusztító kotlóstyúknak. Mert ezt, ugye, nem mondod róla, remélem?

- Nem, pajtás, ezt nem. A szemeteket, azt nem bántja. Nem azt csipkodja az öreglány.

Harding megrezzen, és azt veszem észre, hogy a két keze kezd kimászni neki a térde közül. Mintha fehér pókokat figyelnék mohos ágak közt, ahogy megindulnak lassan föl-

fele a fa törzsén.

- Nem a szemünket? - kérdi. - Akkor mégis micsodánkat csipkedi Miss Ratched, könyörgöm? McMurphy elvigyorodik. - Nem is sejted, pajtás?

- Hogy sejteném? De ha ragaszkodol, hogy találjam ki

- A töködet, pajtás, azt csipkodja, az arany töködet!

A pókok fölérnek az elágazáshoz, s ott remegve megállapodnak. Harding mosolyogni

Talán faragatlan jankó, talán falusi hetvenkedő, akinek a finom

próbál, de az arca is meg még a szája széle is olyan fehér, hogy a mosoly belevész. Csak bámul McMurphyre. McMurphy kiveszi a cigarettát a szájából, és nyomatékosan megismétli:

- Egyenesen a töködet csipkodja, de mindnek a tökét. Nem, pajtás, ez az öreglány nem ám egy megvadult kotlós, ez maga a miskáros. Én már ilyet ezret láttam, nem egyet,

férfit is, nőt is. Mindenhol ott vannak elszórva, akárhány családi otthonba is

azért rongálják az embert, hogy jobban alkalmazkodjon, hogy minden kívánságuknak megfeleljen. Ehhez pedig ott szorítják meg az embernek, ahol a legjobban fáj. Rúgtak téged már tökön, pajtás, kocsmai verekedésekben? Nahát, attól egy pillanatra elszótlanodik az ember. Annál nincsen rosszabb. Attól az embernek a gyomra is összeszorul, és elmegy minden csepp ereje. Ha olyan szivarral találnál összekerülni, amelyik nem azt nézi, hogy ő legyen az erősebb, hanem hogy te legyél a gyengébb,

akkor csak mindig a térdit figyeld. S ez a vén kancakeselyű is, figyeld meg, ez is csak arra megy. A töködre. Harding arcszíne még nem tért vissza, de már a kezével elkezd bánni, ott táncoltatja maga előtt, próbálja elhessegetni vele, amit McMurphy mond.

- A mi drága Miss Ratchedünk? A mi védangyalkánk, szeplőtelen édesanyánk, Miss

Ratched mint miskáros? Barátom, ez valószínűtlen állítás.

- Pajtás, te csak ne edd meg ezt az édes, bájos, aranyos védangyali szalámit. Anyának

éppen anyányi, nem mondom, akkora, mint a liftajtó, viszont a természete, az kés- penge. A cuci-muci-mamuska engem is elszédített mondjuk három percre, mikor ma reggel behoztak, de a három perccel sokat mondok. Szerintem titeket se szédített tovább fél événél, gyengébbeket egy événél. Jujjujjuj, láttam én is sok emberevő cápát az én időmben, de ez mindet lekörözi.

- Cápát? Még egy perce miskáros volt, aztán keselyű lett vagy csibe

metaforáid egymás nyakába torlódnak, barátom.

. csak

nem is tudom. A

- Majd te szebben összehozod. Elég az eléghez, hogy ebből a cápából kijön egy

miskáros meg egy kancakeselyű, és ne akarjál a falhoz állítani, hogy nem tudod, mit beszélek. Harding arca meg a keze egyre jobban megszalad, már olyan, mint egy fölgyorsított, handabandázó, vigyorgó, fintorgó film. Mentől jobban fogná vissza magát,

antól gyorsabb. Olyankor, ha nem avatkozik bele, és hagyja, hadd működjön a keze is, az arca is, olyankor olyan szépen együtt jár, hogy öröm nézni, de ha beleavatkozik, akkor összegabalyodik minden nála, mintha egy bábut a drótján összevissza tépáznak. Megszalad az egész, pörög, mint a veszedelem, a hangja meg csak próbálná tartani az iramot.

- Ugyan, kedves barátom a pszichopátiában, a mi Miss Ratchedünk, mint mindenki

tudja, égből szakadt védangyal. Önzetlen, akár a szellő, s a hétnek hét napján hétszer körül-simogat minket. Szív kell ehhez a munkához, barátom, szív. Megsúgom azt is, hírforrásaim megnevezése nélkül (bár any-nyit mondhatok, hogy Martini tájékozottsága sok részlet felderítésében volt a segítségemre), hogy a hétvégeket hasonlóan kegyes alamizsnálkodó munkával tölti a Külvilágban. Önkéntes jótékonyságának bőségszaruját, konzerveket, székletfogó sajtokat, szappant, mindent

kiönt szegény sorsú fiatal házaspárok elébe

levegőben - íme itt jön a mi boldogságunk. Tapintatosan kopog az ajtón. Karján kis kosárkája. A szegény sorsú fiatal házaspár a bőréből majd kibújik. A férjnek a szája

- keze rebegve mintázza a képet a

tátva, az asszonyka könnyeit hullatja. Védangyalunk a berendezés ízlését dicséri. ígéri,

hogy küld is nekik pénzt hozzá

zepére. S mikor csókokat szórva, földöntúli mosollyal elillan, bő keblét a szívjóság öngerjesztéssel termelt villanya dobálja, feszíti, pöffeszti, érted? Az ajtóban még megáll, félrevonja a félénk fiatalasszonyt, és húsz dollárt nyom a markába a sajátjából ezzel:

„Menj, szerencsétlen, kiéhezett gyermek, végy magadnak egy tisztességes rongyot.

Látom én, hogy a férjedtől nem telik, azért itt van, menj, s vedd meg." Így kötelezi le magának örökre a szegény sorsú ifjú párt. Mind sebesebben beszél, az inak megfeszülnek a nyakán. Ahogy elhallgat, az osztályon teljes a csönd. Nem hallok semmit, csak valami halvány surrogást, mintha valahol sza- lagra vennék mindezt. Harding körülnéz, látja, hogy mindenki őt figyeli, és megpróbál kiszorítani egy nevetést.

Ami jön belőle, az olyan, mint amikor vasrúddal feszítenek föl egy nyersfa ládát -ijijijijijijij. Leállítani se bírja. A keze zizeg, mint a légy, és a szemét lehunyja, hogy maga se hallja

a csúnya nyihogást. De nem bír vele. Egyre hangosabban tör ki belőle, aztán egyszerre

visszafogja a lélegzetét, s arcát a két várakozó tenyerébe temeti.

- Ringyó, ringyó, ringyó, ringyó - mormolja, hallani. McMurphy másik cigarettára gyújt, és odanyújtja neki -

Harding szó nélkül elveszi. McMurphy némi csodálkozással nézi az arcát, mintha az emberi nem első példánya került volna elébe. Szótlanul várja, hogy Harding rángása alábbhagy.

- Igazad van - mondja végül Harding -, az utolsó szóig igazad van. - Elnéz a többi

betegen, akik mind ott állnak és figyelik. - Senki még eddig nem mert előállni ezzel az igazsággal. Pedig nincs köztünk egy se, aki ne érezné, mennyire igaz minden szavad, s

ne fortyogna ott az elcsigázott lelke mélyén.

- Hát ez a kis balfácán doktor? - kérdi McMurphy a homlokát ráncolva. - Még ha lassan

forog neki az esze kereke, akkor is csak látja, hogy az öreglány őrá is rátelepedett, s mit

művel. Harding mélyet szippant a cigarettából, s a füst lassan, beszéd közben áramlik ki a

száján: - Spivey doktor

reménytelen helyzetét. Elkeseredett, megfélemlített, haszontalan kis jószág. A mi drága Miss Ratchedünk segítsége nélkül semmire nem menne az osztállyal, s maga is tudja. De a nagyobb baj, hogy tudja Miss Ratched is, s minden kínálkozó alkalommal emlékezteti. Valahányszor észreveszi, hogy Spivey doktor hibázott írásbeli tennivalóiban vagy a grafikonjain, könnyen elképzelheted, hogy beleveri az orrát.

- Ez az - mondja Cheswick, azzal odaáll McMurphy mellé -, mindig beleveri az orrunkat

a hibáinkba.

- Miért nem rúgja ki Spivey?

- Ebben a kórházban - feleli Harding - az orvos nem vesz fel senkit, és nem rúg ki

senkit. Ez csak a felügyelőnek áll a hatalmában, s a felügyelő is nő, méghozzá testi-lelki barátnője Miss Ratchednek. Együtt nővérkedtek a hadseregnél még a harmincas években. Matriarchátus áldozatai vagyunk itt mindahányan, barátom, s az orvos éppoly tehetetlenül sínyli, akárcsak mi. Tudja jól, hogy Miss Ratchednek fel kell tárcsáznia a keze ügyébe eső telefonon a fel-ügyelőnőt, és mellékesen megemlíteni, hogy jaj, drágám, ez a mi doktorkánk mostanában nagyon sok demerolt vételez

- Álljunk csak meg egy polgári szóra, Harding, én ezt a szakmai hantát nem értem.

kőporra. Kosárkáját leteszi tapintatosan a szoba kö-

pontosan ugyanolyan ő is, mint mi. És pontosan látja a

- A demerol, barátom, szintetikus kábítószer, szokásformáló hatását tekintve kétszer

olyan káros, mint a heroin. Az orvosok különösen gyakran válnak rabjává.

- Ez a kis balfácán? Ez kábítószeres?

- Biztos, hogy nem.

- Akkor hogy jön a vén cápa ahhoz, hogy bevádolja?

- Nem figyelsz, barátom. Miss Ratched nem vádol. Miss Ratched legföljebb sejtet, azaz gyanút kelt. Nem érted? Nem figyelted meg ma? Valamelyikünket odahívja a Nő- vérszoba ajtajába, s amikor ott áll, magyarázatot kér tőle, hogy kerül az a papír

zsebkendő az ágya alá. Csak úgy kérdi. De amelyikünktől csak úgy kérdi, az is mindjárt úgy érzi, mintha hazugságon fogták volna. Felelhet, amit akar. Ha azt feleli, hogy a tollát törölgette, Miss Ratched rábiccent, s csak annyit mond: „Értem. A tollát." Ha azt feleli, hogy náthás, akkor meg: „Értem. Náthás." És megbiccenti a rendezett szürke kis frizuráját, rávillantja a rendezett kis mosolyát, és visszafordul a Nővérszobába. A pasas ott marad, és áll és eltöpreng, hogy csakugyan, mire is kellett neki az a papír zsebkendő. Megint rájön a remegés, megint a vállait sodorja össze. - Nem. Miss Ratchednek nem kell vádolnia, Ő a gyanút keltés mestere. Miért, hallottad a vita során ma, hogy engem egyszer megvádolt valamivel? S úgy tetszik mégis, mintha egész bűnlajstromot olvasott volna rám, élén a féltékenységgel és az üldözési mániával, folytatva azzal, hogy nem tudom kielégíteni a feleségemet, hogy férfi barátaimmal folytatok viszonyt, hogy feltűnő finoman tartom a cigarettámat, sőt mintha az is szóba került volna, úgy rémlik hogy a lábam közt nincs más, csak egy szőrpamacs, és a leggyönyörűbb, hogy az is seszínű szőkés! Miskáros? Barátom neked még nagyon hízelgő a véleményed róla! Harding hirtelen elhallgat, előredől, és elkapja mind két kezét McMurphynek. A feje furán oldalvást billen, fa bor és szürke foltok ütköznek ki az arcán, mint egy tört, koszos borosüvegen.

- E világ

a gyengéken híznak. így van, tudomásul kell vennünk. Nincs rendben, de még ez

legjobb megoldás. Fogadjuk el, mint a természet törvényé mirajtunk. A nyulak is elfogadják kiosztott szerepüket ebben a szertartásban, és erősebbnek ismerik el a farkast. Védekezésül viszont a nyúl ijedős és ravasz, és likat váj a földbe, abba bújik, ha

a farkas arra csatangol. így éli túl a veszélyt. Tudja, mi telik tőle. Párharcra nem hívja ki

a farkast. Miért, talán okosan tenné? Mit gondolsz? Elereszti McMurphy kezét, hátradől a szék hátának, megint mélyet szippant a cigarettából, és keresztbe veti a lábát. Végül kirántja a cigarettát pengemetszésű

mosolyából, újból kezdi a nevetést - jijijijiji -, ahogy a szög mászik ki a nyers deszkából.

-

is. Cheswick, ő is nyúl.

Billy Bibbit is. Fokozati és korkülönbségekkel, de mindnyájan nyuszik vagyunk, és egy Walt Disney-rajzfilmben ugra-bugrálunk itt. Félre ne érts, jaj, a világért se, nem azért va- gyunk itt, mert nyulaknak születtünk. Nyulak volnánk mi mindenütt. A baj velünk mindnyájunkkal, hogy nem sikerült hozzáigazodnunk nyúl mivoltunkhoz. Nekünk éppen egy ilyen falánk fehér farkas kell, mint a Főnéni, hogy eligazítson.

- Apám, te nem vagy eszednél. Azt akarod elhitetni velemi, hogy kiülöd itt, amíg ez a kékre festett hajú öreglány nyulat idomít belőled?

az erőseké, barátom! Létezésünk szertartása azon alapszik, hogy az erősek

Barátom

Mr. McMurphy

én nem csibe vagyok, nyúl vagyok. Nyúl Spivey doktor

- Nem idomít, dehogy. Én nyúlnak születtem. Nézz csak rám. Nekem azért kell a Főnéni, hogy összebékítsen a szerepemmel.

- Nem vagy te nyúl, te hülye!

- Látod a fülemet? A fintori kis orrom? A bolyhos kis farkamat?

- Meg vagy te ő

- Meg vagyok őrülve? Milyen találó!

- Ne hülyéskedj már, Harding, nem úgy értem én. Amúgy nem volnál te őrült. Mit

mondjak!

bajotok. Ahogy én benneteket elnézlek, kinn akkora seggek vannak

- Na igen, de odakinn seggek.

- Nem arról van szó, azt nézd, hogy a moziban milyen őrülteket látni. Tik azokhoz

képest

csodálkoznátok ha látnátok magatokat, mennyire nincs nektek semmi

mit mondjak

ki vagytok borulva

- Kiborult belőlünk a nyúl, nem?

- Hagyd már a nyulakat, a szentség a boltba! Mit akarsz a nyulaktól?

- Mr. Bibbit, legyen olyan kedves, ugrálja már körbe McMurphyt! Mr. Cheswick,

mutassa meg neki a bundáját! És télleg látom, hogy változik át Billy Bibbit is, Cheswick is a szemem előtt görbe hátú fehér nyúllá - hanem azt azért szégyellenék megtenni, amit Harding mond nekik.

- Látod, McMurphy, még szendék is! Hát nem cukrok? Lehet, azért vannak zavarba, mert nem álltak ki a barátjukért. Lehet, bűntudat gyötri őket, hogy ismét magukra en- gedték erőszakolni a vallató szerepét. Egyet se búsuljatok, barátaim, nincs semmi ok a szégyenkezésre. Minden a maga rendjén történik. A nyúlnak nem természete a kiállás. Örült nyúl az olyan. Nem, ti bölcs nyulak vagytok, gyáva, bölcs nyulak.

- Egy pillanat - szól közbe Cheswick.

- Hagyjuk ezt, Cheswick. Nincs mit felháborodni az igazságon.

- Egy pillanat! Volt idő, amikor én is pont olyanokat mondtam Ratched mamáról, mint McMurphy most!

- Volt idő, igen, csak amit mondtál, azt nagyon halkan mondtad, és később

visszaszívtad. Nyúl vagy te is, ne kerülgessük az igazságot. Azért nincs bennem sértődöttség az irányodban, akármiket kérdeztél tőlem ma a gyűlésen. A szerepedet játszottad. Ha téged veséztünk volna, vagy téged, Billy, vagy tégedet, Fredrickson, én is éppúgy nektek mentem volna. Nincs mit szégyenkeznünk. Úgy viselkedünk, ahogy tőlünk, állatkáktól telik. McMurphy megfordul ültében, és végignéz a Hevenyeken. - Én nem mondanám olyan biztosra, hogy nincs mit szégyellnetek. Énszerintem szar viselkedés, hogy egyből oda- álltatok az öreglány oldalára. Teljesen olyan volt az érzésem, hogy kínai fogolytáborban vagyok - Egy pillanat, McMurphy - szól közbe Cheswick -. hallgass ide egy pillanatra! McMurphy megfordul és odahallgat, de Cheswick nem folytatja. Cheswick sose folytatja.

Az a fajta, amelyik pöki a markát, gyűri föl az inge ujját, ordít, hogy fogják le, aztán tesz egy lépést, és megáll. McMurphy nézi, hogy ilyen nagy nekigyürkőzés után miben akadt el, majd újból megjegyzi:

- Tisztára kínai fogolytábor.

Harding békéltetően emeli föl a kezét. - Nem, nem, ez nem elintézés, barátom. Így nem

ítélhetsz meg minket. Nem. Látom, hogy a ravaszság láza csillog Harding szemében megint, s már azt hiszem,

kezdi a nevetést, de nem. Kiveszi a cigarettát a szájából, és McMurphyre mutat vele - olyan, mintha a hosszú fehér cigaretta az ujja folytatása volna, és annak füstölne a vége.

- Sőt, te is, McMurphy, ha az ember keresztülnéz a cowboyos hányavetiségeden, a

mutatványos szájhősködéseden, akkor lehet, hogy a viharvert felszín alatt ugyanolyan ugrifüles nyúllélek vagy, mint mi.

- Arra nagyon áll a zászló. A tapsiformám, az megvan hozzá. Szerinted úgy mégis mitől vagyok nyúl, te Harding? A pszichopatámtól? A bunyós hajlamomtól vagy a kanos hajlamomtól? Akkor már inkább a kanos hajlamomtól, mert a kinigli nyúl is csak bevágja, aztán kész, jójcakát, megy a vonat. Az, még ez a kész-megy-a-vonat, még ettől vagyok a leginkább nyúl.

- Helyben vagyunk. Úgy veszem észre, megfontolásra érdemes szemponttal

gazdagítottad a vitánkat. A nyulak valóban nevezetesek a sietségükről. Helyes. Hm. Viszont ebből az új szempontból is csupán arra a következtetésre juthatunk, hogy te egészséges, minden kívánalomnak megfelelő, kifogástalanul működő nyúl vagy. Mi viszont, akik itt senyvedünk, még altesti tehetség dolgában sem érhetünk fel az egészséges nyúlhoz. Félresikeredett, nyizge, kornyadozó állatkák vagyunk a gyenge mezőnyben. Nyulacskák, és még a kész-megy-a-vonat tehetsége sincs meg bennünk elkeserítő hiány.

- Várj csak, te kiforgatod a szavamat

- Dehogy. Neked van igazad. Emlékezz csak, te hívtad fel a figyelmünket azon helyre, ahová a Főnéni csippenté-se összpontosulnak! Pontos voltál. Nincsen itt egy ember aki attól ne tartana, hogy odavan vagy odalesz a kész-megy-a-vonatja. Amilyen elesett kis állatkák vagyunk, még a nyúlvilágban sem tudunk férfiasan föllépni: más szóval nem

felelünk meg még itt sem. Hihi. Mondhatnánk úgy is hogy mi vagyunk a nyúlvilág nyulai. Harding megint előredől, és kitör rajta az az erőltetett visongó nevetés, amit már vártam. A keze röpdös, az arca ráng.

- Harding! Fogd be a büdös pofádat! Mintha szájon vágták volna. Harding elhallgat,

nevetése a torkán akad, de a szája az nyitva, feszülten, tehetetlenül; s a keze élettelen

lógáz a kék füstfelhőben. Így marad dermedten egy pillanatra, aztán a szeme ravasz kis metszett árkok mögé vonul vissza, onnét kutatja McMurphyt, s olyan halkan szólal meg, hogy oda kell menni egész a közelébe sertepertélni, ha hallani akarom, amit mond.

-

- Szentség a boltba, én nem vagyok farkas, te nem vagy nyúl. Hu! Én még ilyet

- Pedig az üvöltésed farkasra vall. McMurphy türelmetlenül fúj egyet, és a körben

álldigáló Hevenyekhez fordul: - Várjunk egy pillanatra, kolléga urak. Mi a nyavalya

bajotok van nektek? Ennyire nem létezik bezsongva lenni, hogy az ember állatnak képzelje magát!

- Nem - szólal föl Cheswick, és odalép McMurphy mellé. - Nem, nem, bizony isten. Én

nem vagyok nyúl.

- Ez a beszéd, Cheswick. És tik is, jobb lesz, ha kiveritek ezt a hülyeséget a fejetekből. Ki látott még ilyet, azzal etetni magatokat, hogy be vagytok tojva egy ötvenéves asszonytól? Mit árthatna nektek, úgy mégis?

- Az ám, mit? - tódítja Cheswick, és körülhordozza tekintetét a többieken.

- El nem náspángolhat benneteket. Tüzes vassal meg nem billogozhat. Ki nem

köttethet. Az a világ elmúlt, törvények vannak. Nem élünk a középkorban. A világon

Barátom

te

farkas vagy mégis inkább.

nem tehet

- N-n-n-nem l-láttad m-m-m-mitmegbírtennivelünk? M-m-m-maisagyűlésen? - Azt

veszem észre, hogy Billy Bibbit visszaváltozott a nyúlból. Odahajlik McMurphyhez. próbálja mondani a magáét, a képe vörös, a nyála majd elcsurranik. Hirtelen sarkon fordul, és odábbáll. - Á, h-h-hiábaokoskodokén. A legjobb volna f-f-f-fölkötnimagamat McMurphy utánaszól: - Máma? Máma, hogy nem láttam a gyűlésen? Ne tessék már

vacakolni, én a gyűlésen máma csak kérdéseket hallottam, méghozzá nagyon finom, nem is fingatásra szánt kérdéseket. Olyat meg még sose hallottam, hogy valaki egy kérdéstől szörnyethalt volna. Billy visszafordul. - D-d-d-de nézdmeg, h-h-h-hogyan kérdezi!

- Akkor meg nem muszáj felelni.

- Akkor meg, h-h-h-ha nemfelelsz, a-a-akkormeg fölír a a kis könyvébe, és

a-a-a-akkormeg hajjaj! Scanlon odalép Billy mellé. - Ha nem felelsz neki, az beismerés, Mack. Az állam is pont így mászik rá az emberre. Itt nincs kibúvó. Itt csak azt lehet, hogy az egész

mis-kulanciát fölrobbantani

- Jó, mondjuk, hogy jön egy ilyen kérdéssel, de akkor miért nem külditek el mindjárt a búsba?

- Hát - tódítja Cheswick az öklét rázva. - Miért nem mondjuk neki, hogy menjen a

búsba?

- És olyankor mi van mégis, Mack? Rögtön kész a kérdéssel: „Miért hozza ki ennyire a

sodrából ez a kérdés, mondja, kedves McMurphy?"

- Erre megint elküldöd a búsba. Őt is meg az egész társaságot. És ettől még mindig nem lett gyereked.

A Hevenyek mind közelebb húzódnak hozzá. Fredrickson veszi át a szót. - Jól van, elküldöd, erre mint közveszélyesgyanúst föltesznek a Zárt Osztályra. Én megpróbáltam. Háromszor. Azoknak a szerencsétlen paliknak ott fönn még a vasárnap délutáni mozi is meg van tagadva. Tévézés sincs.

- Továbbá, barátom, ha támadó hajlamaidat többszörösen kimutatod, vagyis például

többszörösen elküldesz mindenkit a búsba, akkor számíthatsz rá, hogy mész a Rezgetőbe, és még jó, ha Rezgetővel megúszod. Ha nem néz ki egy operáció, egy kis

lesöpörni a föld színéről.

- Ne hülyéskedj, Harding, mondtam, hogy ezek a dumák nekem magasak.

- A Rezgető, tisztelt McMurphy barátom, bizalmas elnevezése az EST gépnek, az

Elektro-Sokk-Terápiának. Oly készülék ez, melyben az altató, a villanyszék és a kínpad

erényei egyesülnek. Működése gyors, ügyes, szinte fájdalommentes, viszont érdekes, hogy senki többet nem kér belőle. Soha.

- Hogy szuperál mégis?

- Az embert egy asztalra szíjazzák, jellemző módon keresztformán, csak a töviskoszorú

helyére huzalfonat kerül. Áramot vezetnek beléd mindenfelől, és aztán pakk! Öt cent fogyasztást sem mutat a villanyóra, de ami áram a fejeden keresztülment, azt fölfoghatod terápiának is meg büntetésnek is a búsba küldő tendenciáidért. A kezelés járulékos haszna, hogy hat órától három napig terjedhetőleg, szervezete válogatja, ki vagy iktatva a műsorból.

Amikor észre térsz, még akkor is napokig nehezedre esik a tájékozódás. Az okszerű

gondolkodás. Valahogy nem jutnak eszedbe a dolgok. Ha az embert elégszer megkezelik, lehet belőle az a képlet, mint Mr. Ellis ott a falnál. Nyálcsorgatós; bevizelős hülye, harmincöt éves korára. Vagy az anyagcseréjének élő, tudattalan szervezet lesz, amelyik időnként felordít, hogy baszmegfeleség, mint Ruckly. Vagy nézz a Serteperte Főnökre, amint a nevéhez híven ügyködik ott melletted. Harding rám mutat a cigarettájával, hátralépni se bírok. Úgy teszek, mint aki nem érti, mi van. Sertepertélek tovább.

- Úgy értesültem, hogy a főnök évekkel ezelőtt, mikor még a rezgetésnek igazi divatja

volt, vagy kétszáz kezelést kapott egyvégtében. Képzeld el egy ilyen sorozat hatását, mikor már amúgy is hibbant az ember. Nézz rá. Óriás vici. Előtted a Kivesző Amerikai:

kétméteres seprőgép, amelyik a tulajdon árnyékától remeg. Ez az a fenyegetés, barátom, amellyel hatni lehet mindnyájunkra.

McMurphy egy darabig rajtam felejti a szemét, aztán visszafordul Hardinghoz. - Akkor hogy létezik, hogy ezt tűritek, azt mondd meg? És akkor mit lotyog nekem ez a doktor a demokráciáról? Ha meg demokrácia, akkor miért nem szavaztok? Harding rámosolyodik, s hosszan megszívja a cigarettáját. - Mit szavazzunk meg, barátom? Szavazzuk meg, hogy a Főnéninek nincs joga kérdezősködni a csoportgyűlésen? Szavazzuk le a nézést? Mondd, McMurphy barátom, milyen kérdésben rendeljünk el szavazást?

- Fütyülök rája. Szavazzatok, amire akartok. Nem veszitek észre, hogy addig kell tenni, amíg a töketek, mit, a féltöketek épen van? Nézzetek körül! Azt mondod, hogy a főnök itten a tulajdon árnyékától begazol. Én meg azt mondom, hogy nálatok begazoltabb társaságot még az életben nem láttam.

- Engem ne számíts! - szólt bele Cheswick.

- Mondjuk, hogy téged nem számítalak, pajti, viszont itt van, a többi még a száját se

meri kinyitni, hogy legalább egy jót nevetne. Én még egy öblös nevetést nem hallottam, mióta ezen az ajtón beléptem, tudjátok-e? Pedig ha a nevetéstek odavan, akkor már a gyékényt talpatok alól kirántották. Ha egy férfi hagyja, hogy az asszony addig macerálja, míg már nevetni sincs kedve, akkor le is tette a fegyvert. Akkor már csak azt veszi észre, hogy az asszony erősebbnek gondolja magát

és

- Lám, úgy tapasztalom, tisztelt nyúltársadalom, hogy a barátunk kezd észre térni. Nem

lenne szíves elmondani nekünk, Mr. McMurphy, hogyan mutassa meg egy ember az asszonynak, hogy ő az úr a háznál, ha most a nevetést egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk? Hogyan tanítsa meg kesztyűbe dudálni? Az ilyen torzonborz férfi, mint te vagy, igazán kiokosíthatna minket. Elkenni a száját neki, azt egyszer nem lehet, mert ránk

hozza a törvényt. Nem jöhetsz ki a sodrodból, sem nem förmedhetsz rá, mert akkor módot adtál, hogy megbillegtesse a mutatóujját: „Hát szabad ezt, te kis méregzsák, miiiii?" Megpróbáltad már, hogy a méltóságod megőrzöd-e, ha ilyen tanbanyai megrovásban részesülsz? Azért mondom, barátom, hogy az igazad kétségbe-vonhatatlan: a modern matriarchátus hódító mákonya ellen csupán egy fegyvered marad. S nem is a nevetés. Egyetlen fegyvered pedig minden év múlásával tompul ebben a mindent megértő, mindent egyenjogúsító társadalomban, mert mélylélektani kutatás mind nagyobb tömegeket ébreszt rá. hogyan hatástalanítsák fegyvered, és hogyan igázzák le azokat, akiknek igáját vonták eddig -.Hő, de jól lököd a szót, Harding - állapítja meg McMurphy.

-

és

azt ne hidd, hogy lelkibajnoki minőségedben ügyesen forgathatnád egyetlen

fegyveredet a mi ősanyánk ellen! Csak nem fordult meg a fejedben, hogy Miss Ratchedet térdre kényszerítheted vele, mondd meg őszintén! És egy kézmozdulattal

elsöpör az üvegkalicka felé. Mindenki arra fordul. A Főnéni néz ki az ablakán, valahol

talán egy rejtett magnetofon is jár, és örökíti meg mindezeket teendőket is beledolgozta a munkarendjébe.

Látja, hogy mindenki őt nézi. Csak biccent egyet, s elfordul mindenki. McMurphy leveszi sapkáját, és a vörös hajába túr. Most őrajta a figyelem. A válaszát várják, maga is tudja. Úgy érezhet alighanem, hogy sarokba szorították. Visszacsapja a sapkát a fejére, és megdörgölt orrán a varrott sebhelyet.

- Hát ha azt akarjátok ezzel kérdeni, hogy be bírnám-e zavarni a félszemű Rezsőt az

öreglánynak, akkor azt mondom bizony, hogy acélosabb gyereket keressetek

- Nem olyan eldobnivaló azért. Határozottan jó arcú és jól ápolt. És figyeld csak meg,

barátom, bármekkora erőfeszítéseket tesz, nem tudja véka alá rejteni minden képzeletet

felülmúló kebleit. Szép nő lehetett a maga idejében. De most

kérdés lesz

élve, be tudnád-e zavarni neki?

- A Helénát azt nem ismerem, de értem, hova akarsz kilukadni. És meg is mondom,

hogy nagy igazad van. Én ennek a kőszűznek nem bírnám bezavarni. Még akkor se, ha

a Marilyn Monroe bájai volnának neki földúcolva az egyenruhája alatt.

- Na látod. Legyőzött.

Ez az. Harding hátradől, és mindenki lesi, mit fog erre McMurphy mondani. McMurphy látja, hogy itt nem lehet okos. Egy pillanatig elnézegeti az arcokat, aztán vállat von, és

föláll.

- Mindegy, a fejemet akkor se vághatja le.

- Az biztos. A fejedet nem.

- És annyi hétszentség, hogy jobb játékot is tudok, mint hogy engemet egy ilyen vén cápa háromezer volttal kergessen. Pláne nem, amikor én csak zríkolni akarnám.

- Ez is biztos. Harding megnyerte a szócsatát, de örülni senki se örül. McMurphy

beakasztja hüvelykujjait a zsebébe, és nevetni próbál.

- Nem, ebbe még a sportfogadást se látom, se hogy milyen célprémiumot lehet kitűzni

egy miskáros megkettyintésére. Elvigyorodik mindenki, de azért jókedv nem látszik az arcokon. Én inkább örülök, hogy McMurphy szimatot fog, mert úgyis hiába nagy benne az akarat. De megértem a többieket. Annak én se örülnék, ha meggondolná magát.

McMurphy megint cigarettára gyújt. Senki nem mozdul. Ott állnak körülötte, és vigyorogva tipródnak. McMurphy az orrát dörgöli, elnéz messzire az arcok felett, a pillantása visszasiklik a Főnénire. A szája szélét rágja.

- De

másik osztályra. Csak ha kihozza az embert a béketűrésből, úgyhogy elküldi őtet a jó édesanyjába, vagy bever egy ablakot vagy ilyesmi, csak akkor, nem?

- Csak olyankor.

- Aztán erre lehet építeni? Mert énnekem már kezd derengeni, hogyan vegyelek le

benneteket, palimadarak. Viszont biztosra akarnák menni. Eleget rohadtam kint abban

a gazdaságban, most már nem akarnák csöbörből vödörbe csöppenni.

de talán már a

és ez csupán elméleti

ha most olyan szép találna lenni, mint Heléna, akkor vajon a szavaddal

a szavatokból azt veszem

nem küldi az embert csak úgy ukmukkfukk föl a

- Erre építhetsz. Addig a Főnéninek nincsen szava, amíg valami olyat nem találsz tenni, amiért már kinéz a Zárt Osztály vagy a rezgetés. Ha az önuralmadat megőrzöd, akkor tehetetlen veled.

- Szóval ha megbecsülöm magamat, és nem küldöm el őtet

- se a segédletét

- se a segédletét, és nem verem a tamtamot, akkor tehetetlen velem?

- A fal mellett élünk még mi is. Persze a végén mindig mi húzzuk a rövidebbet. Mindig. A Főnéni legyőzhetetlen, és mivel az idő is neki dolgozik, a végén mindenkit két vállra fektet. Ezért van aztán, hogy a kórházban ekkora nagy tekintélyt élvez. Vasmarokkal szorítja a remegő kis farkincánkat

- Hagyjuk ezt a számot. Én csak azt akarnám tudni, létezik-e olyan, hogy a saját

fegyvereivel verek rá? Hogyha én olyan finom vagyok, mint az egérszar, akkor is nem-e

elég neki, amit a gondolatomból kiolvas, hogy begorombuljon és földobjon a villanyágyra?

- Addig semmi bajod nem lehet, amíg az önuralmad megőrzöd. Amíg a sodrodból ki

nem jössz, és alapos okot nem szolgáltatsz neki, hogy a Zárt Osztályt vagy a rezgetési terápiát írja elő a számodra, addig nincs mitől tartanod. A dührohamokkal kell nagyon vigyázni. Ehhez mit szólsz?

A fejed mint a tűz, az előéleted mint a sötét éjszaka

- Meglesz. - McMurphy elégedetten dörzsölgeti a tenyerét. - A következő a helyzet.

Tiszerintetek ő a császárnő itt, mi? Hogy is mondjátok

most már csak arra vagyok kíváncsi, hisztek-e annyira benne, hogy egy kis korpát is mertek rá tenni?

- Hogy hiszünk-e annyira?

- Ahogy mondom. Öt dollárt megreszkírozok, hogy még a hét lejárta előtt fejreállítom a győzhetetlen nagysosasszonyt. Ha valamelyik okos el akarná nyerni az öt dolláromat, föliratkozhat. Egy hét, azt mondom, és olyat teszek, hogy az öreglány nem tudja, köpjön-e vagy nyeljen. Lehet fogadni.

- Fogadni mer rája! - Cheswick topog, mint a tojó galamb, és vígan dörzsölgeti a tenyerét, akárcsak McMurphy.

- De még mennyire.

Harding meg még egypáran mondják, hogy ezt nem értik.

- Pedig egyszerű. Én nem csavarom a szót, én nem jövök hátulról. Én zsugás vagyok,

és mindenem a nyerés. Ezt is úgy lehet nézni, mint egy zsugapartit, nem? Pendletonban már ott tartottunk, hogy a palimadaraknak nem maradt egy elnyerni való kanyilójuk, annyira levettem őket. Mit mondjak, a legfőbb ok, hogy idekéredzettem, hogy

ott már végleg nem volt hal. Azt is megmondom, hogy én leinformálódtam erről a helyről, mielőtt idekéredztem volna. És erre hallom, hogy legalább fele az itteni palimadaraknak betegpénzt, nyögdíjat húz, három-négyszázakat egy hónapban, és nem

tudnak vele mihez kezdeni, csak várják, hogy apja-anyja idejöjjön. Gondoltam mindjárt,

itt az én helyem, majd én hozok ide egy kis izgalmat ebbe az életbe. Azért én nem jövök

hátulról, én megmondom, hogy én zsugás vagyok, és nem szoktam hozzá a vesztéshez. És az a nő még nem született meg, aki énelőttem megállt volna, mindegy, hogy be-e zavartam neki. Lehet, hogy az idő neki dolgozik, de viszont én is nyerésben vagyok már jó ideje. Leveszi a sapkáját, megpördíti a mutatóujján, s a háta mögött kapja el a másik kezével

.

Kár a gőzért. Úgyse bírod ki.

győzhetetlen asszony? Na, én

szépen simán.

- Aztán a másik. Azért vagyok itt, mert elterveztem. Mert meghánytam-vetettem, és azt

sütöttem ki, hogy ez egy jobb hely, mint a fegyencgazdaság. Énszerintem én nem vagyok buggyant, viszont az is lehet, hogy csak nem jöttem rá. De azzal együtt az öreglány erről nem tud, és arra se számít, hogy egy ilyen csiszolt ésszel kell neki szembenézni. Én ezekkel az előnyökkel indulok. Aki feliratkozik nálam,

az egy héten belül megkapja az öt dollárját, ha a kefét meg nem etetem az öreglánnyal.

- Még előttem most sem egészen világos

- Mondom. Megetetem vele a kefét. Megfingatom őtet egy kicsit. Visszafelé simítom a

muffját. Én addig pisztergálom, amíg ki nem borul, és nem látjátok magatok is, hogy nem az a győzhetetlen, aminek hittétek. Egy hét, és ti döntitek el, nyertem-e vagy veszítettem. Harding ceruzát vesz elő, és blokkpapírra fölír valamit.

- Itt van. Letéti jegy tíz dollárról, mely összeg a nevem alatt várja apját-anyját a kórházi betegpénztárban. De ha csodát teszel a Főnénivei, az nekem kétszer annyit megér, barátom. McMurphy nézi az írást, aztán összehajtogatja. - Hát tinektek, palimadarak, megéri-e a pénzt? - A Hevenyek szépen sorba verődnek Harding tömbpapírjához. Ahogy végeznek

a föliratkozással, McMurphy szedi el a lapokat tőlük s a tenyerén, a nagy meredt hüvelykujja alatt gyűjti. Látom, egyre nől neki a papírcsomó. Belelapoz.

- Remélem, jó vagyok nektek öt dollárra?

- Szerintem nem vállalunk semmi kockázatot - jegyzi Harding. - Egyelőre nemigen

mész sehova. Egyszer régen karácsonyéjszaka, még a régi helyünkön, recsegve-ropogva kivágódik az osztály ajtaja, és egy szakállas kövér ember dűl be. A hidegtől a szeme karikás, s az

orra mint a paprika. A feketék mindjárt az előcsarnokban sarokba szorítják a zseblámpájukkal. Azt látom, hogy egész bele van már gubancolódva abba az aranyszalagba, amivel a vöröskeresztes hölgy behálózza az osztályt ilyenkor, s hogy ott botladozik a sötétben. A vörös szemét ernyőzné a zseblámpák fényétől, s közben a bajusza végét rágja. - Hö-hö-hö - göcögi -, szívesen maradnák, de ha egyszer menni kell. Szorít az idő, hiába. Höhö. Ha egyszer menni kell

A feketék elzárják az útját a zseblámpával. Hat évet töl-tött le, amíg eleresztették simára

beretváltan és soványan, akár a póznát.

A Főnéni, ahogy akarja, úgy beszabályozza a faliórának a sebességét, csak annyi kell, hogy elforgat egy tárcsát a sok közül a vasajtón. Ha rájön, hogy jó lesz egy kicsit megzavarni a dolgokat, rákapcsol, és az óramutatók forognak. mint a motolla. A nagy

üvegablakokban egy-kettő változnak a fények, pereg a reggel, a dél, az este, éj a nappal dobálozik, és mindenki majd a nyakát töri, alig lehet a meghajszolt idővel lépést tartani. Beretválkozás, reggeli, vizitek. ebédek, gyógyszerelés - egy nagy rohanás, az éjszaka tíz perc, úgyhogy alig hunyja le a szemét az ember, már a hálószobai lámpa bevilágít, hogy föl és rohanni tovább, mint a töketlen kutya, zavarni le az egész napirendet talán huszonnégyszer is egy igazi nap, amíg a Főnéni azt nem veszi észre. hogy mindenki kivan - olyankor veszi a gázt, visszacsavar-gassa a tárcsát, mint amikor

a gyerekek hülyéskednek a mozigéppel, és már unják, hogy a film tízszeres

gyorsasággal pereg, és elegük van az értelmetlen handabandázásból, nyiszorgó

beszédből, és visszaállítják rendesre.

Olyankor zavarja meg a Főnéni az iramot, mikor, mondjuk, valakinek látogatója van, vagy amikor a Hadviseltek Szövetsége valami kabarédarabot hoz le Portlandból - mindig olyankor, mikor az ember inkább elfeküdne tétlen. Pont olyankor kapcsol rá. De inkább a másik van, a lassúság. Lecsavarja a tárcsát, vissza, ameddig csak lehet, a nap ráfagy az ablakra, és nem akar odább mozdulni hetekig, egy falevél, egy fűszál nem rezzenik. Az óramutató elakad a két-perc-múlva-háromnál, és a Főnéni odább nem ereszti, ha megrohadunk se. Csak ül az ember, és nem bír moccanni, nem bír fölállni, hogy egy kicsit nyújtózzon, és nem bír nyelni, nem bír lélegezni. Az egyetlen a szeme az embernek, amit mozgatni bír, de azzal se lát semmit, csak a kornyadozó Hevenyeket a túlsó végében a Nappalinak, amint várják a leosztást. Az öreg Idült mellettem mát hat napja le van dögölve a széken. Olykor a Főnéni nem is ködöt ereszt be a szellőzőkön, hanem tiszta vegyi gázt, és az egész osztály lassan plasztikká dermed. Senki nem tudja, meddig rohadunk így. Aztán visszacsavar valamit a tárcsán, de az még rosszabb. A rohadást még jobban bírom, mint azt várni, hogy a Scanlon keze, mint a melasz, lecsöppenik a kártyával az asztalra. Az három nap. A tüdőm mintha tű fokán át szívná be a plasztiklevegőt. Kibotorkálok a klozettra, de ott is mintha homokbucka borulna rám, és nyomná a hólyagomat, míg már csak azt érzem, hogy zöld szikrák cikáznak át a homlokomon. Az összes izem-porcikám belefeszül az igyekezetbe, hogy föl bírjak állni, és ki bírjak menni arra a klozettra - már annyira erőlködök, hogy a karom, a lábam remeg, és a fogamba belehasogat a fájás. Húzódzkodok, húzódzkodok, de egy fél centit alig bírok fölhúzódzkodni a bőrhuzatról. Végén visszaesek, már nem bánom, eleresztem a vizeletemet, és az a forró-sós drót, ami a lábamhoz van kötve, elkezd rázatni, szirénázás, reflektorfények, üvöltve ront rám mindenki, és az a két nagy fekete állat is

jön, löki szét a tömeget, lengeti a fölmosórongyokat, és a rézdrótok sziporkáznak, ahogy

a víz odaér.

Még a leginkább akkor nem érezni az időzavart, amikor a köd rajtunk van. Olyankor az idő úgyse számít. A többi mindennel együtt belevész a ködbe. (Még máma nem is ködösítettek igazán, vagyis amióta McMurphy megérkezett, azóta nem. Mint a bika, úgy bőgne, képzelem, ha ködösíteni találnának.)

Ha semmi más újság nincs, olyankor is ott van a köd meg az időzavar, amivel küszködhetik az ember, de máma történhetett valami: máma nem piszkálnak minket már borotválkozás óta. Egész délután simán megy minden. Amikor a délutáni műszakosok átveszik a szolgálatot, az óra pont fél ötöt mutat, ahogy kell. A Főnéni szélnek ereszti a feketéket, még egyszer megszemléli az osztályt. Aztán hosszú ezüst kalaptűt húz ki az acélkék kontyából, leveszi a fehér fityuláját, és gondosan beleteszi egy papírdobozba (a dobozban persze molyirtó van), aztán egy szúrással visszalöki a tűt a hajába. Látom, hogy mindenkitől elbúcsúzik az üvegkalickában. A délutános kis anyajegyes nővérnek valami írást nyom a kezébe, aztán a vasajtó műszerfalán bekapcsolja a hangosbeszélőt a nappaliban. - Viszontlátásra, fiúk. Viselkedjenek jól. - Azzal ráerősít a zenére. A bal csuklójával végigdörgöli az ablakát, és az undor nézéséből a dagadt fekete, amelyik most állt szolgálatba, rögtön megérti, hogy jobb lesz nekiállni ledörgölni, és máris sikárolja újságpapírral-ronggyal, a Főnéni még be se csukta maga után az osztály ajtaját.

A gépezet a falban sipít, sóhajt, és lassabbra vált. Attól kezdve estig már csak eszünk,

zuhanyozunk, és ülünk a Nappaliban. Pottyantó, a legöregebbik Tengő, a gyomrára szorítja a kezét, és nyög. George (akit a feketék Tamtararam-nak hívnak) kezét mossa az ivókútnál.- A Hevenyek ülnek és kártyáznak, és próbálnak a tévéből egy tisztességes

képet kicsalni - hurcolják ide-oda, ameddig csak a vezetékje elér. hogy a legjobban be bírják fogni az adást.

A mennyezeti hangszórók egyre ontják a zenét. Nem a rádió adja, ez a hálózat nincsen

vele összekötve. A zene egy szalagról jön az üvegkalickából, és már annyira jól ismerjük, hogy nem is halljuk, legföljebb ha az olyan újak nem, mint McMurphy. Neki még nem koptatta ki a fülét. Rablóultit játszanak cigarettába, és a hangszóró pont ott

szól a kártyaasztal fölött, McMurphy egész lehúzta az orrára a sapkája ellenzőjét, annyira, hogy hátra kell neki dőlni, ha ki akar látni alóla. Nézi a kártyáit, cigaretta a foga közt, és közben folyton mondja, mint a kikiáltó a marhatőzsdén, amilyet egyszer láttam életemben a Zúgónál.

-

madarak, mi lesz! Szar vagy kalaposinas? Szóval te megjátszod a kalaposinast a ki- rályoddal, csak jól vigyázz, mert tudod, az egyszeri gyerek is hogy járt. A vénasszony most is résen, kiugrik a kerítésen, ha nem nyúlsz neki alája, a pöcsödet kigyomlálja. Erről van szó, Scanlon, érted? Én csak azt nem értem, valamelyiknek ott a

majomházban miért nincs annyi esze, hogy lecsavarná ezt a fülbe mászó muzsikát! Héj! Ez éjjel-nappal szól, te Harding? Én még az életben ilyen ronda ribilliót nem hallottam. Harding üres tekintettel néz rá. - Ha szabad tudnom, miféle zajra céloz, Mr. McMurphy? - Erre a rohadt rádióra. Barátom! Azóta egyfolytában szól, amióta a lábamat ide betettem. És most nehogy azzal gyere nekem, hogy teneked nem ér el a füledig! Harding félrehajtja a fejét, hogy jobban halljon. -Ó, igen, az úgynevezett zene. Igen, meg kell vallanom, hogy kellő összpontosítás esetén hallom, viszont kellő összponto- sítással akár a szíve dobogását is hallhatja az ember. - Rávigyorodik McMurphyre. - Nem, amit hallasz, az konzerv-zene, barátom. Rádiót mi ritkán hallgatunk. A nagyvilág hírei nincsenek ránk gyógyító hatással. Éppen ezért annyi-szor halljuk ugyanezt a lemezt, hogy el se jut a fülünkig, akár a vízesés zaja annak, aki ott él a tövében. Gondolod, ha vízesés mellett laknál, sokáig hallanád? (Én még mindig hallom a Columbia vízesését, nem is fogom soha elfelejteni - hallani fogom mindig a Medvebélű Charley füttyét, amint egy nagy pisztrángot botra tűz, hallom

a fickándó halakat a vízen, lenn a partról a meztelen gyerekek nevetését, az

asszonyokat a kasoknál

- Ezt is folyton járatják, mint a vízesést? -, kérdi McMurphy.

- Olyankor nem, ha alszunk - mondta rá Cheswick -, de különben folyton. Ez a nagy

helyzet.

- Na, majd én rendet csinálok. Odamegyek, megmondom annak a szerecsenynek, hogy vagy lezárja, vagy szétrúgom a vasporos valagát.

Már állna föl, de Harding megfogja a karját. - Pontosan az ilyen kijelentések minősülnek

itt közveszélyesnek, barátom, Annyira el akarod veszíteni a fogadást?

McMurphy ránéz. - Szóval így állunk, mi? Türelemjáték, a hüvelykujj meg a satuban

közbe, mi?

- így állunk bizony.

McMurphy lassan visszaereszkedik a székbe. - Ló-pisztoly - mondja tagoltan. Harding körülhordozza tekintetét az asztalnál ülő Hevenyeken. - Uraim, én úgy veszem

hijja, hijja, gyertek, mi lesz, gyertek! - fújja magas hangon, sebesen. - Rátok várok,

ki tudja, mennyi időtől és mennyi ideig még.)

észre, hogy tűzfejű ellenfelünk tévé-cowboy nyugalma dicstelen végéhez közeledik. Azzal a szemben ülő McMurphyre néz, és elmosolyodik. McMurphy visszabiccent rá, a széke hátsó két lábára dől, hogy a kacsintását látni lehessen a sapka eresze alól, és megnyalja a hüvelykujját. - Én meg úgy veszem észre, urak, hogy Harding professzort kezdi elkapni a ló. Egypár bulit megnyer, és már neki áll följebb. Úgy is van, úgy is van. Csak ül, kérem, és kinéz neki egy doktorúr, és egy

csomag Malboroval már császárnak érzi magát

mindegy, itt egy csókoskristóf, na még egyet, erre jön a doktorúr, csak nem szőrös bunkót akarunk, professzorom? Csak nem akarunk picsipacsizni, inkább csak simán

szakítunk? Na, majd a következő osztásban több lesz a szerencse. Ügy is van, úgy is van, kibökött a professzor, jöhet az adolf, ejnye-bejnye, még egy lássuk-csak, és a professzor elhasalt a vizsgán Újabb dallam dördül elő a hangszóróból, recsegős, harmonikás. McMurphy fölnéz, és hangosabban fújja, hogy el ne vesszen a zajban. - Hűha, hűha, na mindegy, majd legközelebb, most már mindegy, vagy szar, vagy

kalaposinas

így megy fél tízig, lámpaoltásig.

oppalá, kibökte a professzor, na

itt ugrik!

Elnéztem volna McMurphyt akár egész éjjel a kártyaasztalnál, ahogy ott osztja őket, és lukat beszél a hasukba közben, egészen odáig, hogy már állnának föl, akkor aztán el- veszt egy-két bulit, hogy a bizalom visszaálljon, s osztja őket tovább. Egyszer cigarettaszünetet tartott, hátrabillent a székkel, a két kezét a tarkójára kulcsolta, és így oktatta a társaságot: - Aki igazi nagyfejű sipista akar lenni, annak azt kell nézni, hogy a veréb mit szeretne, és azzal kell etetni őtet. Ezt már akkor kitanultam, amikor egy szezont ledolgoztam a szerencsekerék mellett a mutatványosoknál. Már a szemével az ember a palit kitapogatja, ahogy jön oda, és azt mondja magában: „Na, ez az a veréb, amelyik erős akar lenni." Úgyhogy valahányszor dühös szemeket mereszt az emberre, mert megint lefagyott, olyankor az embernek meg kell játszani, hogy cidrizik, és nagy bocsánatkérés, minden: „Ne tessék zokon venni, kéremszeretettel. A következő menet díjmentes, kéremszeretettel." Úgyhogy mind a ketten jól járjunk: enyém a lé, övé az erő. Előrebillenik, a szék első két lába nagy koppanással ér földet. Fölveszi az osztását, a hüvelykujját átfuttatja a lapokon, a csomó szélét megkoppintja az asztal lapján, aztán a két ujját megnyálazza.

- Itt meg éppenséggel úgy látom, hogy nektek az kell, hogy sok legyen bedobva.

Tessék, tíz csomag a következő osztásra. Hűha, ugrik egy, mondjuk egy jöhet, egy csolnakos Azzal hátraveti a fejét, és nagyot nevet, amint a többiek nagy sietve rakosgatják ki a tétet. Ez a nevetés visszhangzik a Nappaliban egész este. Folyton tréfál és beszél nekik, és próbálja rávenni őket, hogy vele nevessenek. De a társaság fél fölengedni is - már olyan régóta vannak befagyva. Erre aztán megunja, és nekiül komolyan játszani. Egy-két bulit rávernek, de aztán amit elnyertek tőle, tízszeresen visszanyeri, úgyhogy mind a két ke- zétől halomban áll a cigaretta. Valamivel fél tíz előtt elereszti kezét-lábát, hadd nyerjenek, és szedik is vissza, olyan gyorsan, hogy már nem is emlékeznek, hogy volt, mikor rájuk járt a rúd. Végén az utolsó pár cigarettát is szétosztja, leteszi a kártyát az asztalra, sóhajtva hátradől, megemelinti

a sapkája ellenzőjét, azzal vége a játéknak.

- Hiába, mindig mondom, nincs a szerencse a gallérunkhoz varrva. - Bánatosan ingatja

a fejét. - Nem is tudom

tás vagyok, de ilyen dörzsölt gyerekekkel, mint tik, csak megbukni lehet. Nem tudom, hogyan cinkeltek, hogyan nem, de nekem előre szorul a zabszem, hogy holnap komoly pénzben kell leülni veletek.

Nem mintha elhinné, hogy ilyenekkel falhoz állít valakit. Egyszerűen nyerni hagyta őket. Aki csak figyelte a játékot, tudja. A kártyások is az asztalnál. Közbe nincs egy se köztük, amelyik ne széles vigyorral rakosgatná a nyereményét - pedig nem is McMurphytől nyerték el a cigarettát, hanem a magukét nyerték vissza -, mert mind azt hiszi, nála kitanultabb hamiskártyás nem élt még a Mississippi mentében.

A dagadt fekete meg egy másik, egy Geever nevezetű, kizavar minket a Nappaliból, s

kezdik oltani a lámpát a láncon hordott kiskulcsukkal. Ahogy az osztályon sötétül elfele, úgy fényesedik, úgy nő a kis anyajegyes nővér szeme szike. Kinn az üvegkalicka ajtajában osztja az éjjeli pirulákat a sort álló betegeknek, s látszik, hogy elég neki észbe tartani, kit mivel mérgezzen éjszakára. Azt se nagyon nézi, hova önti a vizet. Szűköl, hogy az a rettenetes ember, a szörnyű sapkában, a sebhelyeivel megy-megy feléje. Már azóta figyeli, hogy a kártyaasztaltól fölállt, és a göbös ujjai közt csavargatja a vörös szőrmókot, ami a rabgazdasági ingje hasítékából kifele igyekszik a torkának, és énnekem az a gyanúm - mert igen farol, látom, befele az üvegkalickába szegénykém, amint McMurphy odaér -, hogy alighanem a Főnéni már ráijesztett. („Ja, még valami, hogy el ne felejtsem, mielőtt átadom az osztályt, Miss Pilbow. Az az új ember ott, az a

kalózbarkós, ott, azokkal a feltűnő faciális lacerációkkal szatír.")

McMurphy is látja, milyen ijedten mered rá a kisnővér, azért amikor odaér, bedugja a fejét az üvegkalickába, s egy nagy barátságos vigyort megereszt, hogy meglegyen a bemutatkozás. Ettől meg éppen annyira megzavarodik, hogy a lábára ejti a vizeskancsót. Fölsikolt, fél lábon ugrál, a pirula meg, amit nekem akarna a kezembe adni, kipattanik a kis papírpohárkából, s be egyenesen az egyenruhájába, ahol az anyajegy elindul, és csorran le, mint a vörös bor, a mély völgyhajlatnak.

Huszonegy éves koromban még azt mondták rám, első fló-

élek a gyanúpörrel, hogy

-

Hadd segítsek, kisasszony.

S

a nyersvörös, tetovált, sebhelyes kéz benyúl a kalicka ajtaján.

-

Ne mozduljon! Két ápoló van itt velem!

Szeme villan a feketék után, de azok most éppen az Idülteket kötözik az ágyukhoz, nincsenek kéznél. McMurphy vigyorogva kifordítja a tenyerét, hogy lássék, nincsen benne kés. A kisnővér csak a viaszos simaságot meg a bütyköket látja.

- Nem akarok én semmi mást, kisasszony, csak

- Ne mozduljon! Betegeknek tilos a belép

kirántja az aranykeresztjét a kebléből, s a lánc az elveszett tablettát is kiparittyázza!

McMurphy tenyere az orra előtt csappan. A kisnővér fölsikolt, a keresztet a szájába kapja, és szorosra zárja a szemét, mintha a halálos ütést várná, és áll falfehéren, csak az anyajegy válik rajta mind sötétebbre, szederjesebbre, mintha az összes vére a

testéből odatódulna. Mikor végre ki meri nyitni a szemét megint, ott van előtte a bütykös tenyér, s a közepében a kis vörös kapszula.

-

. Jaj, hagyjon, én katolikus vagyok! - Azzal

csak a vizes kantát akartam volna fölvenni. - S a másik kezében a kancsót mutatja.

A szusz sípolva tör ki a kisnővérből. Aztán átveszi McMurphytől a kancsót. - Köszönöm.

Jó éjszakát, jó éjszakát - mondja, s a következő előtt becsukja az ajtót. Ma éjszakára nincs több pirula.

A hálóban McMurphy odaveti a pirulát az ágyamra. -A bolhapohár nem kell, főnök?

Rázom a fejemet a pirula láttán, erre McMurphy úgy lepöccinti az ágyról, mintha valami bogár mászna rajta. Még kacsázik is a padlón. Látom, hogy McMurphyn az alsónadrág fekete szaténból van, és vörös szemű óriás fehér bálnák úszkálnak rajta. Elvigyorodik, amikor észreveszi, hogy megnézem. - Oregonban kaptam, főnököm, egy irodalomtagozatos iskolás lánytól. - Beleakasztja a hüvelykujját a korcába, és csappant egyet a gumipántján. - Azzal adta oda, hogy én szimbólium vagyok az életébe. Karja-nyaka-arca napsütéstől cserzett, és vörhenyes szőr fedi. A két hatalmas vállán tetoválás: egyik felől CSÓKOS TENGERÉSZEK felirat alatt egy vörös szemű, vörös szarvú ördög M-1-es karabéllyal, a másikon egy osztás póker, legyezőbe fogva, csupa ász és nyolcas. McMurphy összegöngyölíti a ruháit, és leteszi az ágyam mellett álló éj- jeliszekrényre, azzal nekiáll a párnáját püfölni. A mellettem való ágyat kapta meg. Bebújik a takaró alá, aztán mondja nekem is, hogy jobb lesz, ha elteszem magam

holnapra, mert itt jön az egyik fekete, oltja ránk a villanyt. Körülnézek, és csakugyan jön

a Geever nevezetű, úgyhogy rúgom le a cipőmet, és éppen ágyban is vagyok, mire

odaérne s kötné át az ágyamon a lepedőt. Amikor velem végez, még egyszer körülnéz

a hálóban, röhög, és eloltja a lámpákat.

Sötét lesz, csak a nővérek üvegkalickajából árad be a világosság fehér pora. Éppen hogy a körvonalait látom Murphynek mellettem - mélyen, egyenletesen lélegzik, emelkedik-süllyed vele a takaró. Aztán lassul a lélegzése, s már azt hiszem, elaludt, mikor halk torokhangot hallok a takaró alól, mintha ló nyerítene. Ébren van mégis. Valamin mulat magában. Végre elhagyja a nevetést. - Hallod-e, főnök - súgja oda -, igen megugrottal te, amikor szóltam, hogy jön a fekete. Talán rosszul informáltak, hogy süket vagy.

*

Hosszú, hosszú ideje fekszek le először, hogy nem vettem be a kis vörös kapszulát (ha próbálok elbújni előle, a kis anyajegyes utánam zavarja a Geever nevezetűt, hogy tart- son sarokban a zseblámpájával, amíg az inekcióstűt elő nem készíti), ezért alvást színlelek, mikor a fekete jön el mellettem a zseblámpájával. Az nem úgy van, hogy az ember csak elalszik, akkor is. ha beveszi a piros pirulát. Inkább megbénul az ember, és nem bír egész éjjel fölébredni, akár ágyút sütögethetnek

a füle mellett. Épp ez az, amiért a pirulákat nekem adják. A régi helyünkön még

rendesen fölébredtem, és kifigyeltem őket, miféle iszonyúságokat művelnek a körülöttem alvó kollégákkal. Lapulok, és lassítok a lélegzésemen, és lesem, hátha lesz valami. Olyan sötét van, hogy a kanál megállna benne, és hallom, hogy jönnek-mennek a gumicipőjükben - egyszer-kétszer bekukkantanak a hálóba, és végigpásztázzák zseblámpával a terepet. Lehunyt szemmel virrasztok. Vonítást hallok föntről a Dühöngőből - hij! ihijj! jihihijj! -, mintha drótokat kapcsoltak volna valakire, hogy jelzéseket fogjanak vele. - Egy üveg sörrel asszem kurtíthatnánk az éjszakán -súgja oda, hallom, az egyik fekete

a másiknak. A gumicipők elnyiszorognak a nővérkalicka felé. Ott a hűtőszekrény - Inna

egy üveg sört maga is, anyajegyecském? Kurtítsunk az éjszakán! Fönn elhallgat a vonítás. A falba épített berendezések jaja is elhalkul, csöndbe fullad. Nincs egy hang az egész kórházban, csak valami párnákba ágyazott tompa moraj az épület gyomrában, még soha nem lettem rá figyelmes, olyanféle zaj, amit éjszaka hall az ember fönn, ha fönn áll egy vízi erőmű fokán. Irgalmatlan hatalmak félálma.

A dagadt fekete kinn áll a folyosón, innen látom, néz körül és vihog. Aztán elindul a háló

ajtaja felé, a vizes szürke tenyerét a hónaljába törölgeti. A nővérkalicka fénye akkorára nagyítja az árnyékát itt a háló falán, mint egy elefántnak, de ahogy jön közelebb s benéz, az árnyék kisebbedik. Megint fölvihog, kinyitja a biztosíték szekrényét az ajtó mellett, s belenyúl. - Aludjatok csak, bogaraim, úgy is kell. Megcsavar egy bütyköt, és a padló megindul, csúszik lefele, otthagyja a feketét az ajtóban, süllyed le, mint a teherfölvonó a gabonasilóban, az épület gyomrába! És semmi más nem mozog, csak a padló, ahogy az ajtó, a falak, az ablakok mentében siklunk sebesen - ágyak, minden jön. A gép - alighanem valami fogas szerkezet az akna négy sarkában - olajozottan működik, nesztelen, akár a halál. Mást nem is hallok, csak

a kollégák horkolását, és a moraj erősödik, ahogy süllyedünk. A háló ajtaján beszüremlő fény már vagy száz méterre fölöttünk van az aknában, csak csöpp pont, ahonnét a fénypor szétszóródik és halványul mindegyre, amíg egyszer csak föntről messziről sikoly nem visszhangzik az akna hosszában - Ne mozduljon! -, s azzal kialszik a világosság egészen.

A padló puhán megfeneklik a vaksötétben, és a lepedő majd kiszorítja a szuszt belőlem.

Ahogy lazítanám, a padló megindul alattam, és egy nekirugaszkodással előregördül. Valami görgők lehetnek alattunk, csak nem hallom. Nem hallom most már a többiek lélegzetét se, s akkor tűnik föl csak, hogy azért, mert ebben a morajlásban már semmit

nem hallani. Belekerültünk a legközepébe. Tépkedem ezt a rohadtt lepedőt, és már éppen lazulna, mikor a falak fogják és mgemelkednek. Ménkű nagy terem nyílik körülöttünk, gépek nyúlnak a végtelenségbe, ezerszám futkosnak az izzadó, félmeztelen emberek köztük meg fönn mindenféle kéményjárdákon, s az arcuk kísértetiesen semmitmondó a száz világító kemencetorok fényében. Az egész, legalábbis amit látok belőle, pontosan olyan, mint a hangja volt - mint egy vízi erőmű belseje. Vaskos rézcsövek tűnnek el a magasságokban. Vezetékek visznek messze transzformátorokhoz. Zsír és pernye rakódik mindenre, csatlakozásokat, motorokat, dinamókat vörösre és szénnfeketére fog be.

A munkások egyazon hosszú léptű, könnyed vágtában vannak, senki nem töri a nyakát.

Egyik megáll egy pillanatra, megcsavar egy tárcsát, megnyom egy gombot, megemel egy kapcsolókart, s a fél arca fehéren villanik, ahogy a kapcsoló szikrát vet - de már nyargal is tovább, föl a vaslépcsőkön, végig a recés vaslemezből készült járdán. Olyan simán suttyannak el egymás mellett, hogy az iszamos bőrük találkozása olyan, de még hallani is, mint amikor a lazac fölcsap a víztükrön - újra megáll az egyik, a kapcsoló szikrát vet rá, áll tovább. Hol itt, hol ott lobbanik a szikra, látni nem is mindig lehet, csak annyi, mintha a sötétben ezeket a viaszarcokat villanófénnyel kapnák le. Az egyik munkás szeme egyszer csak lecsukódik loholtában, és ott esik össze a folyosón. Két kollégája, ahogy odaér, elkapja, folytatják vele útjukat, s amint elmennek az egyik kemence mellett, a száján szépen besegítik. A kemencéből tűzgolyó tör elő, és millió cső ropogását hallom, mintha száraz makktokokkal teleszórt mezőn mennék. A

ropogást elnyelik a többi gépek. Belevész a csengésbe, a kurrogásba.

Ütem van benne, a mennydörgés lüktetése.

A háló ajtaja is egyszer csak leérkezik az aknába - vagyis az ajtó kerete csak, és rögtön

látom, mi célt szolgál: afféle hídlás, amilyet vágóhidakon látni, arra kötik föl a levágott

állatokat, s lenn keréken és sínen mozog, úgy tolják a hűtőből a henteshez, hogy ne kelljen sokat cipekedni. Két elegáns pofa felgyűrt ujjú fehér ingben, vékony fekete szalagnyakkendővel kihajolva állnak fölöttünk a vasjárdán, és nagy hadonászva beszélgetnek egymással, a hosszú szipkájuk végén a cigaretta parázsköröket ír le a sötétben. Beszélnek, annyit hallani, de hogy mit, azt éppen nem ebben az ütemes zajgásban. Az egyik csettint az ujjával, s az a munkás, amelyik a legközelebb lohol akkor, éles kanyart tesz, és melléje vágódik. A cipőfűző-nyakkendős lemutat az egyik ágyra a cigarettaszipkájával. A munkás leszalad a csigalépcsőn a mi szintünkre, és egy pillanatra eltűnik a szemem elől a krumpliverem nagyságú transzformátorok közt. Amikor újra megjelenik, egy horognál fogva húzza a keréken gördülő hídlást. Hatalmas léptekkel megy el az ágyam mellett, s valahonnét egy kemence okádó fénye esik a jóvágású, semmitmondó, viaszkosan vadállati arcára. Milliószám láttam már ilyen arcokat. Odamegy az öreg Tengőnek az ágyához, a Pottyantóéhoz, látom már, és a sarkánál fogva fél kézzel kiemeli az öreget, mintha nem nyomna többet pár kilónál, és a másik

kezével átfűzi a horgot a sarkánál fölhúzódó inán, úgyhogy az öreg ott lóg fejjel lefele - a penészes arca földagad, szemei a rettegéstől kiguvadnak. A karjával hadakszik, s a szabadon maradt lábával kaszál annyira, hogy a nyakába csúszik a pizsamakabátja. A munkás elkapja, s rácsavarja a fejére, s égy húzza, mint egy tarisznyát a horoggal meg

a hídlással oda a vasjárda alá, ahol fönn a két cipőfűző-nyakkendős beszél. Az egyik az

övére húzott táskából szikét húz elő. A fémnyelére hosszú lánc van forrasztva. Lelógatja

a munkásnak, a lánc másik végét ráköti a járda korlátjára, nehogy a munkás meglépjen

a fegyverrel.

A munkás egyetlen lendülettel fölmetszi az öreg Pottyantó hasát, úgyhogy nem is

hadakszik többet. Azt várom, hogy rosszul legyek, de se vér, se belsőségek nem jönnek belőle - csak rozsda és hamu, és itt-ott egy darab drót, egy üvegcserép. A munkás térdig valamiben áll mellette, azt hiszem, salakban. Egy kemence szája megint nagy lánggal elnyel valakit valahol. Eszembe ötlik, hogy föl kellene ugrani talán, ébreszteni föl McMurphyt, Hardingot és akit csak bírok, de aztán rájövök, hogy nem volna haszna. Ha megráznék valakit, csak rám rivallna, hogy mi az, te tökéletlen, már megint minyavalya bajod van? Még talán segítene is az egyik munkásnak az inamon átfűzni azt a horgot, hogy azt mondja, úgyis kíváncsi voltam, mi lehet a belsejébe egy indiánnak. A ködgép vészes, hideg sípolását hallom, és az első ködgomolyagok McMurphy ágya alól törnek elő. Remélem, van annyi esze, hogy a ködben megbújhatik. Aztán nagyon ismerős hülye csivitelést hallok, és megfordulok valamennyire, éppen hogy csak lássam, mi az. Hát a vöröskeresztes nőce, a szőke Gwendolin, akinek a haján mindig vitatkoznak a betegek, hogy festett-e vagy valódi. „Szerintem mégiscsak barna" - köti az ebet a karóhoz az egyik. „Én meg azt mondom, igazi szőke. Miért, hallottál te már olyan tisztességes zsidólányról, amelyik szőkítette volna a haját?" „Nana. De te viszont hallottál-e már olyan szőkéről, amelyiknek sötétbarna bajsza nől?" Az első vállat von és rábólint: „Hát ez fogas kérdés." Most aztán szűzanyameztelen, csak egy kis fehér kötényke van rajta, a zsebén

vöröskereszt, és fodorral van körülszegve. Egyszer s mindenkorra el is döntöm - a madzagja eltűnik a hasa zsírredői közt, és elöl jól fölhúzza neki -, hogy igenis barna. A kötőjéről egy pár összezsugorodott mütyür lóg le, mint a skalpok, a bozontjuknál fogva. Kis jegyzőkönyv van nála és gyöngyházzal kirakott töltőceruza. Folyton jegyzi, ami kínkeserv zajlik körülötte, mert humoros regényt tervez. Egy fürt tanárnő meg főiskolás lány lóg rajta, kék kötényben vannak, s a hajukban csavaró. A zsidóasszony előadást tart nekik, ahogy viszi őket körbe. Megáll, abbahagyja, mert valami mulatságos dolog jut az eszébe, a regénybe való, és jegyzi vihogva. Amíg jegyez, az egyik bámész hallgatója meglátja a sarkánál fogva lógó kibelezett öreg Tengőt. A vöröskeresztes is megfordul, megpillantja ő is a hullát, és rohan oda, megtépázgatja a lehanyatlott kezét. A főiskolás lány óvatosan előrehajlik, átszellemült figyelem van az arcán. - Ugye mondom! Ugye mondom! - A zsidóasszony lelkesen forgatja a barna szemét, és rácsap a leány csupasz fenekére. - Mondom én! Csoda muris, szívecském, csoda mu- ris! Elindul vissza a gépek közt, és megint belemelegszik az előadásába. Aztán megáll, s a homlokára üt - Istenkém, milyen szórakozott vagyok! -, azzal visszaszalad az öreg Tengőhöz, letépi róla a trófeát, s a kötényére erősíti. Mindenfele borzalmas dolgok történnek, olyan fejreejtett rémes hülyeségek, hogy sírni kár miatta, de nevetni se lehet, mert igaz - még szerencse, hogy a köd egyre sűrűbb, nem kell már néznem. Es valaki a karomat rángatja. Tudom, mi lesz: ez a valaki kirángat a ködből, és megint fönn vagyunk az osztályon, és semmi jele nem marad, mi ment itt éjjel, és ha netántán el találnám mondani valakinek, azt mondaná rá, hogy már megint lidércem volt, ilyen géptermek, mint egy erőmű belsejében, nincsenek a mi kórházunk alatt, és robotemberek se belezik ki az embert. Viszont ha nem, akkor hogy látni mégis?

Mr. Turkle rángat ki a karomnál fogva a ködből. - Rossz álmunk volt, Bromdenkém - mondja, s rám vigyorog. Ő az az egy szál segédszemélyzet, aki tizenegytől hétig végigvirrasztja a hosszú éjszakai műszakot: öreg néger, az álmos vigyora ott imbolyog a hosszú rezgő nyaka végén. A szagáról úgy veszem észre, ivott egy kicsit. - Aludjunk még egy sort, Bromdenkém. Van olyan éjszaka, hogy meglazítja a keresztkötésemet, ha nagyon vergődők. Vigyáz azért, hogy úgy lássék, mintha én lazítottam volna meg, mert ha kitudódna, kirúgnák érte. De így azt hiszik, gondolja magában, hogy én lazítottam meg a kötést. Jóakaratból teszi, az biztos - de előbb bebiztosítja magát is. Most nem is oldja el rajtam a lepedőt, csak megy, látom, segíteni két ismeretlen ápolónak meg egy fiatal orvosnak -emelik rá az öreg Pottyantót egy hordágyra, és viszik ki, lepedővel leborítva. Soha azelőtt életébe nem láttam, hogy ilyen szépen bántak volna vele.

*

Reggelre kelve McMurphy már fönn kukorékol. Mióta a Falramász Jules bácsi itt volt, azóta énelőttem nem kelt fel senki az osztályon. Jules ősz, öreg néger volt, és az volt

neki a ravasz elgondolása, hogy a világot a fekete ápolók éjszaka féloldalra billentik, azért reggel már jókor fölkelt, hogy hátha egyszer rajtakapja őket. Én is jókor kelek, mert látni akarom, miféle gépeket hoznak be az osztályra vagy szerelnek be a borbélyműhelybe, úgyhogy én meg a feketék fönn szokunk lenni már jó negyedórája, mire a következő beteg föltámad. De máma, mire a szememet kinyitom, már McMurphy kinn van a klozetton - és énekel! Énekel, mintha soha jobb dolga nem lett volna! Az erős, tiszta hangja csak úgy verdesi a vasat meg a betont. - „Azt mondja nekem, a két lovad éhes." - Tetszhetik neki a hangja csengése ott kinn a klozetton. - „Vess nekik szénát, és ülj mellém, édes." - Teliveszi a tüdejét, a hangja megugrik, és megrázza a vezetékeket is a falban. - „Szénádból nem eszik a lovam, nem é-é-é-é-he-e-e-s." - Az utolsó hangot kitartja, eljátszik vele, leejti, s a végét már üteme- sen, gyorsan fújja: - „Sietős az útja, természetje kényes." Énekel! Megdermed mindenki. Ilyet nem hallottak már évek óta ezen az osztályon. A Hevenyek fölkönyökölnek, és pislogva hallgatják. Fölrántják a szemöldöküket, egymásra bámulnak. Hogyhogy a feketék nem forrasztják a torkára az éneket odakinn? Még soha nem fordult elő, hogy ekkora ricsajt csaphatott volna valamelyikünk. Hogyhogy ezzel az új fiúval másképp bánnak? Hús és vér ez is, a sorsa, hogy csont és bőr legyen, akárcsak mink, nem igaz? S amíg föl nem fordul, addig neki is csak enni kell, neki is csak olyan bajai lehetnek az Üzemmel, ő is csak ugyanúgy ráfizethet, mint akárki más, nem? Csakhogy az új fiú más, azt láthatják a Hevenyek is -más, mint aki ebben az utóbbi tíz évben idevetődött, más, mint akikkel találkozhattak odakinn. Lehet, ő is ugyanúgy ráfizet, de az Üzem gépszíja még nem kapta el. - „Szekerem rakva - énekli -, az ostorom cserdül Hogy bír kicsusszanni a markukból? Úgy van talán ő is, mint az öreg Pete - az Üzem nem tudta berántani idejekorán. Talán vadon nőtt föl, csatangolt összevissza az ország- ban, soha egy városban meg nem maradt pár hónapjánál tovább, még mikor iskolába járt se, úgyhogy nem bírták rátenni a kezüket, mert ő csak kártyázott itt egy kicsit, aztán szedte a betyárbútort, majd ott egy kicsit és állt tovább, az Üzemnek nem volt ideje, hogy beleszereljen valamit. Talán ez lehet. Soha nem engedte az Üzemet a közelébe, ahogy azt a feketét se eresztette a közelébe tegnap a hőmérővel, és a mozgó célpontot nehéz eltalálni. Nem pöröl vele a felesége új linóleumért. Vizenyős szemű rokonok nem lógnak a nyakán. Senkire nincs gondja, ettől van neki szabadsága a szélhámoskodáshoz. S alighanem a feketék is azért nem rontanak be utána a klozettra, mert látják, hogy még nincs betörve, és még az öreg Pete esetéből tudják, mit meg bír tenni az olyan, aki betörve nincs. Azt is látják, hogy McMurphy jóval erősebb ember, mint Pete, s ha csülökre megy, jó, ha hárman elbírnak vele, de akkor a Főnéninek is kéznél kell lenni a tűvel. A Hevenyek egymásra bólintanak: ez a helyzet, gondolják magukban, ezért nem forrasztják a feketék az éneket a torkára neki olyan egykettőre, mint ahogy nekünk a torkunkra forrasztanák. Éppen akkor érek ki a folyosóra, mikor McMurphy jön ki a klozettról. A sapka a fejében, más nem is igen van rajta, csak a törölköző a dereka körül. A kezében fogkefe. Megáll a folyosón, néz jobbra-balra, közben a nagyujján egyensúlyoz, hogy a hideg kőre ne kelljen a talpát letenni. Végre kiszúrja magának a legkisebb feketét, odamegy hozzá, és barátságosan a vállára csap, mintha szilvafa korukból ismernék egymást.

"

- Hé, cimbora, van-e itt valahol egy kis fogpaszta, hogy az agyaraimat

megsikálhatnám?

A fekete törpe fölveti a fejét, s az orra beleütközik McMurphy ujja bütykébe. Nem tetszik

neki, a homlokát ráncolja, és körülnéz, kéznél van-e a másik két fekete, ha szükség talál lenni rájuk, aztán fölvilágosítja McMurphyt, hogy a szekrényben, viszont a szekrényt nem nyitják ki háromnegyed hét előtt senkinek. - Ez a házirend - teszi hozzá.

- Vagy úgy? És a fogpaszta benne van a szekrényben? Elzárva tartják?

- Ügy is van. El van zárva a szekrénybe.

A fekete már fordulna vissza, és tisztogatná tovább a falvédő deszkát, de a nagy kéz,

akár egy vörös kapocs, úgy szorítja a vállát.

- A szekrénybe van elzárva, mi? Ejnye-ejnye! És mégis mit gondolsz, miért lehet az a

fogpaszta zár alatt? Tán csak nem akkora veszedelem? Hogy meg lehetne valakit mér-

gezni vele? Vagy a fejét lehetne szétverni valakinek a tubussal? Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy az ilyen ártatlan jószágot elzárva tartják?

- A házirend az oka, Mr. McMurphy. - S mikor látja, hogy ez az érv nem veri le a lábáról McMurphyt, rásandít a vállára nehezedő kézre, és hozzáteszi: - Mi lenne itten, ha mindenki akkor állna neki a fogát sikálni, amikor eszébe jut? McMurphy elengedi a vállát neki, és a melle bozótjában kezd bogarászni. Eltöpreng. - Ühüm, ühüm. Már kezdem érteni. Vagyis a házirend az ellen szól, hogy ne mindenki odaállhasson evés után a fogát mosni.

- Hát világos, nem?

- Persze. Értek én a szóból. Mert mi volna akkor, ha mindenki fogná, amikor csak

kedve szottyanik, s mosná a fogát, igaz?

- Hát. Képzelje, mi volna

- Rossz elképzelni. Volna, aki már fél hétkor odaállna, volna, aki már negyed hétkor, de

volna olyan is biztos, aki már hatkor nagyba sikárolná a fogát. Persze. Értem én az elgondolást. Odanéz, látja, hogy a fal mellett állok, s a fekete feje fölött odakacsint.

- Le kell takarítanom ezt a falvédő deszkát, Mr. McMurphy.

- Ja? Nem is akarnám tartóztatni. - S egypár lépést hátrál, amint a fekete lehajlik, hogy

dörgöl tovább. De aztán megint odamegy, s belenéz a bádogdobozba, ami ott áll a fekete mellett. - Nicsak - mondja -, mi van ebbe?

- Mibe? - néz le a fekete is.

- Ebbe a dobozba, Samukám. Mit tartol ebbe a dobozba?

- Ebbe? Ez szappanpehely.

- Igaz, hogy inkább fogpasztával élek, de

kétszer körbekavar, aztán a doboz szélén leveri róla a fölösleget - de egyszer ez is meg- felel. Köszönöm alássan. A házirendre még később visszatérünk. Azzal megy vissza a klozettra, és fújja tovább, a fogmosás piszton-aláfestésével.

A fekete meg csak bámul utána, a törlőrongy majdhogy ki nem hullik a szürke kezéből.

Aztán föleszmél, körülnéz, és meglát engemet, hogy ott állok, és figyelem a cirkuszt. Nem kell sok, odaugrik, megfogja a gatyám korcát, s odarángat a folyosónak arra a

szent helyére, amit tegnap nyaltam föl éppen.

- Ezen dolgozzál, itt e, fene a fajtádat! Csináljál valamit, de ne csak a szemedet meregesd, mint a búval csinált tehén! Itt e! Itt e! Nekihasalok a fölmosásnak, és háttal fordulok neki, meg ne lássa, hogy rötyögök

- belenyúl a fogkeféjével a dobozba,

magamban. Elönt a jó érzés, hogy McMurphy így fejre állította a feketét. A Papa értett az ilyesmikhez - fapofával, szétvetett lábbal bámult föl az égre, amint az államtól jöttek a tisztviselők, hogy visszavásárolják a szerződést, amit velünk kötöttek. „Kanadai récék húznak - szögezte le, miközbe az államiak a papírjaikat zörgették. - Milyen hónapba is

vagyunk most? Júliusba? Pedig ilyenkor nem. Ha récék, akkor nem kanadaiak."

A tisztviselők úgy beszéltek, mint a keletről érkezett turisták mind, akik azt hiszik, értik

az indiánok esze járását. A Papa, az mintha észre se vette volna. Neki beszélhettek. Ő csak az eget kémlelte. „Húznak a vadrécék, fehérember. Csak az idén. Tavaly se.

Azelőtt se meg azelőtt se meg azelőtt se."

A tisztviselők összenéztek, és a torkukat köszörülték. „Aha. Lehetséges, főnököm. Na

de mindegy. Hagyjuk mostan a récéket. Itt erről a szerződésről volna szó. Ezt az aján-

latot, amit hoztunk, érdemes jól meghallgatni, mert magának is nagy haszna volna belőle, de az egész népének is, az egész indián nép élete jobbra fordulna."

„ meg azelőtt meg azelőtt meg azelőtt meg azelőtt" - fújta a Papa.

Mire az államiak észre tértek, hogy itt ővelük a bolondjukat járatják, addigra már az egész tanács mind, aki ott ült a kunyhónk elejében, s hol rátömött, hol visszadugta a pipáját a gyapjúinge zsebébe, hol meg rágyújtott újból, közben nézték kuncogva a

Papát - a végén mindből egyszerre tört ki a gyilkos nagy kacagás.

R & J Farkas bácsi már az oldalukat fogták, s a földön fetrengtek. „Most okosabb lettél,

fehérember!"

Fejre állította őket rendesen. Úgyhogy szépen fogták magukat, és szó nélkül, vöröslő nyakkal nekivágtak az útnak, mi meg csak nevettük őket. Néha el is felejtem, milyen csodákat tud tenni a nevetés.

ááá

ilyenkor nem szoktak húzni. Récék

A Főnéni kulcsa a zárban kaparász, de alig nyitja az ajtót, a fekete már ott van, áll egyik

lábáról a másikra, mint a kisgyerek, ha pisilni kéredzne. Nem vagyok tőlük messze, McMurphynek a nevét hallom többször is, biztos azt magyarázza a fekete, hogy McMurphy benn a klozetton a fogát mossa - egy szóval nem hozza föl, hogy az egyik

Tengő meghalt az éjszaka. A két karjával hadonászva magyarázza a Főnéninek, milyen korán fönn volt McMurphy, mennyire zavarta a munkát, hogy beleszólt a házirendbe, és nem-e lehetne most mindjárt tenni valamit.

A Főnéni csak néz rá merően, amíg a hadonászást el nem hagyja, aztán végigpillant a

folyosó hosszán. A végéből idehallik McMurphy harsány énekszava: „Az anyádnak nem

tetszek, minden kódisnak szid

A Főnéni arca értetlen először - úgy van vele, mint mink: idő kell neki, amíg rájön, hogy

éneket hall. - „Én féket nem tűrök, pénzem van épp, ha kell

Még egy pillanatig hallgatja, meg akar győződni, hogy nem képzelődik, aztán fogja s fölfújja magát. Az orrlika kitágul, ahány lélegzetet csak vesz, attól mind nagyobbra nől, már akkora, amilyennek Taber óta nem láttam. A könyökével meg a kezével fújatja föl magát. Aztán nyiszorgást hallok. Megindult. Nekilapulok a falnak, s ahogy megy el mellettem a fonott kosarával, akkora, mint egy teherautó - és akár a Diesel-motor, sűrű csíkot húz maga után, és mint a fénylő hűtőt, úgy tolja a mosolyát maga előtt. A forró

olajnak meg a gyújtómágnes szikrájának a szagát érzem, ahogy vonul el mellettem, és

Ilyen kódis át ne lépje a háza küszöbit."

És akinek nem tetszek, nem érdekel."

minden lépésre nőttön-nől. Lehengerel ez mindent, ami csak az útjába kerül! Rágondolni félek, mi kitelik tőle. Épp amikor a legvarangyosabb a formája, akkor toppanik elébe McMurphy: lép ki a klozettról, pont elejbe, csak a törölközőt tartja a dereka körül és - a Főnéni lába földbe gyökerezik! Földbe gyökerezik, és legalább két fejjel összemegy rögtön. Körülbelül a törölközőig zsugorodik, és McMurphy toronymagasból mosolyog le rá. A Főnéni mo- solya lassan oszladozni kezd.

- Jó reggelt, Miss Recs-csent! Mi újság kinn a nagyvilágban?

- Itt nem lehet törölközőben rohangászni, hallja!

- Nem? - McMurphy lenéz a törölközőnek arra a részére, amelyik a Főnéni szeme

magasságában van. Vizesen feszül rajta. - A törölköző is a házirendbe ütközik? Hát akkor úgy látszik, nincs más hátra, mint hogy

- Álljon meg! Le ne merészelje tenni! Azonnal menjen vissza a hálóba, és öltözködjék

fel tisztességesen! Mint amikor a tanító tolja le a gyereket, úgy hangzik az egész. McMurphy lehorgasztja a

fejét, és mint egy kisiskolás, amelyiknek éppen görbül le a szája, azt mondja: -Drága asszonyom, az nem megy. Az éjszaka, amíg aludtam, vaki megcsapta a ruháimat. Hiába, ezen a matracon itt, amit kap az ember, úgy alszik, mint a tej.

- Valaki megcsapta?

- Megdöntötte. Meglovasította. Megfújta. Mindenesetre elopta - magyarázza McMurphy

boldogan. - Úgy eltűnt, kérem, mint a szürke szamár a ködben. - Ez kuncogásra ingerli,

úgyhogy kis mezítlábas táncba kezd a Főnéni előtt.

- Ellopták a ruháit?

- Nagyon úgy néz ki.

- De hát

McMurphy abbahagyja a táncot, és megint lehorgasztja afejét. - Én csak annyit tudok, hogy amikor lefeküdtem, ott volt, és amikor fölkeltem, nem volt ott. Hűlt helye volt. Tu-

dom én, kérem, hogy nem volt parádés ruha, kopott is volt, foszlott is, és talán szebbet

el tud képzelni, akinek otthon százával áll, de ha egyszer az embernek a szemérmét kell

elfödnie

- Azt a ruhát - kap észbe a Főnéni - be is kellett vonnunk. Hanem ma reggel kapott egy zöld kórházi egyenruhát helyette. McMurphy csak a fejét ingatja és sóhajt, de nem néz föl.

- Nem. Nem, sajna. Reggelre kelve nekem nem volt másom, csak ez a sapka a fejemen

és

- Williams! - kiált vissza a Főnéni a feketének, amelyik még mindig úgy áll ott az

ajtóban, mintha a szökést forgatná fejében. - Williams, lenne olyan kedves idefáradni?

A fekete odasompolyog, mintha verést várna.

- Williams, miért nem utalt ki ennek a betegnek egy rend kórházi ruhát?

A fekete megkönnyebbül. Fölegyenesedik, vigyor terül szét a képén, fölemeli szürke

kezét, és a folyosó túlsó végébé mutat, a másik két fekete közül a nagyobbikra. - Máma Mr. Washington a tiszta ruháknak a felelőse. Nem én.

Nem, nem.

- Mr. Washington! - A Főnéni hangja a föltörlőfánál fogva odaszegezi a feketét, ahol

van, a vödör mellé. - Lenne oly jó idefáradni? Hang nem hallatszik, csak a feltörlőfa dől neki a vödörnek előbb, aztán a falnak. A

a rabruhát? Kinek kell az?

fekete megfordul, a folyosó végéből megnézi magának McMurphyt, majd a legkisebbik feketét, s a Főnénire pattan a szeme. Végül még egyszer jobbra-balra pillant, hátha valaki másnak szólt mégis.

- Jöjjön csak ide!

A fekete zsebre vágja a kezét, és elindul lötyögve. Mindig ilyen kényelmesen sétál, és

már látom előre, hogy fogja a Főnéni szeme csonttá dermeszteni és összetörni - gyilkos

dühe, amit McMurphy számára gerjesztett, most a folyosó hosszán mind a feketére

sugárzik, s mintha jeges szél fújna szembe, lassítja neki a sétáját. Szinte belefekszik, és

a két karját az oldalához szorítja. Hajára, szemöldökére zúzmara ül. Még jobban

beledől, de a léptei csak lassulnak. Sose ér oda. McMurphy ebben a pillanatban a „Sweet Georgia Brown"-t kezdi fütyülni, és a Főnéni még épp jókor veszi le a szemét a feketéről. Keservesebben fölfúvódik - még és

még -, sose láttam ilyen dühösnek. A vörösen feszülő arca ledobja a babamosolyt. Ha most látná őtet a többi beteg, McMurphy kezdhetné bezsebelni a pénzét. Két órába tellett, de a fekete végül odaért elébe. A Főnéni még szippant egy nagyot. - Washington, miért nem utalt ki ennek az embernek egy rend zöld ruhát reggel? Nem látja, hogy nincs rajta más, csak az egy szál törölköző?

- Meg a sapkám - teszi hozzá McMurphy suttogóra fogott hangon, és megpöccenti az ellenzőjét.

- Hallja, Mr. Washington?

A nagy fekete a kis feketére néz, amelyik befújta, és kis fekete elkezd izgelődni megint.

A nagy csak nézi hosszasan rádiócsőszemével, s a pillantása azt mondja, hogy ezért

még számolunk, aztán McMurphyt méri végig, a súlyos, izmos vállát, a félre-mosolyát, a heget az orrán, a törölközőt szorító kezét, a végén visszanéz a Főnénire.

- Azt hiszem

- Mit hisz? Maga ne higgyen semmit! Maga azonnal kerít egy rend ruhát, Mr. Washington, vagy a következő két hetetet a Geriátriai Osztályon tölti! Az kell magának.

Egy hónap ágytálazás és iszapfürdő, hogy megbecsülje azt a kevés munkát, amit ez az osztály ád maguknak. Majd a másik osztályon azt hiszi, volna Mr. Bromden, hogy a követ sikálja egész nap? Az is magukra várna. Pontosan azért mentjük föl magukat a

házi munka nagyobb része alól, hogy több idejük legyen a betegekkel foglalkozni. Hogy arra legyen gondjuk, ne kelljen itt leplezetlenül parádézniuk! Képzelje ha történetesen valamelyik fiatalabb nővér érkezik meg korabban, s egy beteget itt lát rohangálni a folyosón egyenruhátlan! Képzelje el!

A fekete nem tudja hirtelenében, mit képzeljen, de a fenyegetést megérti, és eloldalog a

ruharaktárba, hogy egy rend egyenruhát kerítsen McMurphynek - valószínű, tíz számmal kisebbet -, aztán visszaoldalog, és átnyújtja neki. Pillantásában annyi a gyűlölködés, amennyit együtt egy pillantásban még nem láttam. McMurphy mintha zavart lenne, nem tudná, hogy vegye át az egyenruhát, amit odanyújtanak mivel az egyik kezében fogkefe van, másikkal a törölközőt szorítja. Utoljára rákacsint a Főnénire, vállat von, lecsavarja magáról a törölközőt, és fölveti a Főnéni vállára, mint egy fogasra, Most látom, hogy a sortja rajta volt mindvégig. Az a gyanúm, hogy a Főnéni még azt is szívesebben látta volna, ha nincs a törölközőnek aláöltözve. Némán, villámló szemmel nézi a sorton fickándozó nagy fehér bálnákat. Ez már több a soknál. Egy hosszú percbe beletelik, amíg annyira összeszedi magát, hogy odafordulhatik a legkisebb feketéhez.

Hangján alig bír uralkodni:

- kezdi.

- Williams

ablakát megtisztogassa, mire reggel megérkezem. - Williams, mint egy fekete bogár,

zizegve tűnik el. - Maga pedig, Washington

vissza a vödréhez. A Főnéni körülnéz, ki volna még hátra. Észrevesz engemet, de

addigra már egypár beteg kijön a hálóból, és figyeli ezt a kis összejövetelt itt a folyosón.

A Főnéni lehunyja a szemét, és összeszedi magát. Így nem mutatkozhatik előttük, ilyen

dühtől kirepedő arccal. Látszik, hogy minden erejét összeszedi. Lassan a kis fehér orra alatt megint összelappad a szája, mint amikor a vas már túl van az olvadáson, és egy pillanatig mintha túlcsordulna az öntőformán, de aztán visszaszáll bele, megülepszik s furcsán megszikkad, színét veszti Majd mintha a salakot vetné ki, a nyelve buggyan elő

a két ajka közül. A szeme is elhűlve, elfénytelenedve nyílik rá megint a világra, végén

nekilendül mégis a jóreggelt-jóreggelt körútnak, mintha mi sem történt volna. Gondolja,

talán a betegek olyan álmosak még, hogy észre sem vesznek semmit.

- Jó reggelt, Mr. Sefelt, hogy vannak a fogai? Jó reggelt, Mr. Fredrickson, hogy szolgált az éjszakai nyugalmuk? Maguk Mr. Sefelttel egymás tőszomszédságában alszanak, ugyebár? Egyébként a tudomásomra jutott, hogy a gyógyszerek elosztásában

változtatásokat eszközölnek

Még ezt megbeszéljük. Jó reggelt, Billy. Befelé jövet találkoztam az édesanyjával, és a

lelkemre kötötte, hogy mondjam meg, mennyire gondol magára, és mennyire nem

szeretné, ha csalódnia kellene. Jó reggelt, Mr. Harding

véres a bőrke! Hát már megint rágja? Mielőtt válaszolhatnának, ha volna ugyan mit válaszolniuk, a Főnéni szeme McMurphyn állapodik meg, aki még mindig a sortjában áll ott. Harding szeme ráesik a sortra. Elfüttyenti magát.

- Maga pedig, Mr. McMurphy - mondja méznél édesebb mosollyal -, ha befejezte kikéri

alsónadrágjának és férfibájainak bemutatóját, legyen kedves vonuljon vissza a hálóba,

és öltse fel egyenruháját. McMurphy megpöccenti a sapkáját a Főnéninek meg a fehérbálnás sorton kuncogó-hüledező betegeknek, és szó nélkül bemegy a hálóba. A Főnéni megfordul, és

a másik irányba indul el, tolja maga előtt a semmitmondó piros mosolyát, de mielőtt az üvegkalickába betérhetne, McMurphy éneke újból végigzeng a folyosón.

- „Bevitt a vendégszobába, legyezőjével megcsapo-o-ott"

- s hallom a csattanást, ahogy a hasára csap. - „S a mamá-nak odasúgta: »Imádom ezt

a kártyás csélcsapot.«"

Amint a háló kiürül, nekilátok a takarításnak, és McMurphy ágya alatt hajkurászom a pormacskákat, mikor olyan szag csapja meg az orromat, amilyet itt a kórházban sose éreztem, ebben a nagy hálóban negyven alvó ember szagainak rengetegében, germicid, cinkkenőcs, lábpúder, húgyszag, öregember piszkának savanyú bűze, szemcsöppszag, alsónadrágok és zoknik sajtjának szaga, s ha a mosodából frissen hozták, keményítőillat, aztán savanykás reggeli szájgőz, banánt párolgó gépolaj és megpörkölt haj szagának zűrzavarában most érzem először a mezők porának-piszkának, izzadságának, munkájának férfias szagát. Reggeli közben be nem áll a szája McMurphynek. Beszél, nevet egyvégtében. A reggeli cirkusz után nyilván azt hiszi, könnyű dolga lesz a Főnénivei. Nem veszi észre, hogy csak óvatlan pillanatában kapta el, s ettől a Főnéni még jobban fölövezi magát a

következő találkozáshoz. - Játssza a bohócot, igyekszik mindenféleképp, hogy a

ha jól emlékszem

magának az volt a feladata, hogy a nővérszoba

maga pedig. - Washington szinte üget

maga, ugye, Bruce-nak adja át a gyógyszerét, Mr. Sefelt?

nini, a körme körül megint

többieket nevetésre bírja. Bosszantja, úgy látszik, hogy legföljebb ha egy fintort, egy kuncogást sikerül kicsalni. Rábök Billy Bibbitre, aki szemben ül vele az asztalnál, és titkolózó hangon odasúgja neki: - Emlékszel még, öcsém, amikor Seatttle-ben azt a két muffot fölszedtük? Azóta se subáztam akkorát! Billy szeme fölakad. Száját kinyitja, de nem jön rajta ki hang. McMurphy Hardinghoz fordul:

- Soha föl nem szedjük azt a két muffot, ha Billy Bibbit-nek akkora híre nincs a nőknél. Bunkó Bibbitnek akkoriban veszett híre volt. Ezek ketten is simán mentek volna el mel-lettünk, de az egyik visszanéz és megkérdi: „Maga az a hí-res Bunkó Bibbit? A huszonnyolc centis Billy?" Billy erre lesüti a fejét, és elpirul, akárcsak most, de már nekünk az üzlet akkor megvolt. Aztán csak arra emlékszek, amikor főlvitték őket a hotelba, hogy a Billy ágyában az elején megszólal a nő, és azt mondja: „Bibbit úr, én

csalódtam magában. Én azt hallottam, hogy magának hu

combjára csapkod, alányúl Billynek az ujjával és megcsiklandozza. Attól féltem Billyt, az

oldala kireped a szégyenlős vihogástól. McMurphy ezután megjegyzi, hogy innét ebből a kórházból más nem is igen hiányzik, mint két ilyen jó muff. Ő még puhább ágyban nem aludt, és tessék, milyen fejedelmi asztalt terítenek. Csak azt nem érti, miért van mindenki annyira elkámpicsorodva, hogy

ide bezárták. - Nézzetek rám - mondja a kollégának, s a fény felé emeli a poharát -, hat hónapja ez az első narancslé, amit iszok. Ajha, de jólesett. Tudjátok, mit kaptam én ott reggelire a rabgazdaságban? Hogy ott az embernek mit szolgálnak föl? Körülírni körül lehet, hanem már nevet találni neki nehezebb. Reggel-délbe-este égett fekete színe volt neki, és krumpli úszott benne, de még azzal együtt leginkább a tetőkenő kátrányra hasonlított. Egy biztos, hogy nem volt narancslé. És most tessék, ide nézzetek: szalonna, pirítós

kenyér, vaj, tojás

feketén vagy tejjel parancsolom-e

tudom, mit kellene fizetnetek, hogy elmenjek innét! Mindenről van egy jó szava, és leüzen a konyhába a kis aranyosnak, aki a kávét töltögeti, hogy föltétlen találkozni akar vele, ha szabadul, és nagyrabecsülését fejezi ki a

néger szakács iránt, amiért a legfinomabb lámpázott tojást küldi föl. A kukoricapehely mellé banánt kapunk, és McMurphy, mikor egy fürtöt elvisz, biztatja a fölszolgáló feketét, hogy majd csór neki is, mert szomorú, hogy ilyen rossz bőrben van - a fekete pedig pislant egy laposat az üvegkalicka felé és azt mondja, neki nem szabad a betegekkel együtt étkezni.

- A házirendbe ütközik?

- Az az.

- Ejnye - mondja McMurphy, és ott a fekete orra alatt rögtön lehánt három banánt, és

egymás után bekebelezi. Aztán lelkére köti a feketének, hogy Samukám, ha véletlen egyet mégis meg akarnál menteni, csak fordulj hozzám bizalommal. Mikor aztán az utolsó banánt is eltünteti, a hasára csap föláll, és nekiindul az ajtónak. A nagydarab fekete az útját állja, és közli vele, hogy a házirend szerint a betegek csak fél nyolckor hagyhatják el az étkezőhelyiséget. McMurpy úgy bámul rá, mint aki nem hisz a fülének. Aztán megfordul, és Hardingra néz. Harding bólint, erre McMurphy vállat ránt, és visszasétál az asztalhoz. - Az istennek nem akarnák a házirendbe ütközni. Az étkező

végében az óra egynegyed nyolcat mutat, s azt hazudja ezzel, hogy még csak

hu

huha! " Fölröhög, a

a kávéval a kis aranyos még föl is izen nekem a konyháról, hogy

és ez a nagy pohár hideg narancslé!

. Nem is

egynegyed órája ülünk itt, mikor mindenki tudja, hogy legkevesebb egy órája már. Be- fejzték az evést, és figyelik a nagymutatót, mikor mászik már el a félig. A feketék elszedik a Tengők maszatos tálcáit, és kigördítik a két öreget csutakolásra. A társaság fele karjára hajtja a fejét, és szundít egyet, amíg a feketék visszatérnek. Se kártya, se képeslapok, se képrejtvények, tenni nincs mit. Szundítani lehet, vagy a nagymutatót figyelni. Ezt nem McMurphynek találták ki, neki valami mulatság kell. Vagy két percig tologálja kanalával a morzsákat a tányérja körül, és új izgalmakra készül. Hüvelykujját beleakasztja a nadrágzsebébe, hátrabillen a széken, és összehúzott fél szemével méregeti az óra számlapját. Aztán az orrát dörgöli.

- Tisztára olyan az a számlap ott fönn, mint a céltáblák, amiket Fort Rileyben elébünk

szoktak tenni. Akkor kaptam az első kitüntetésemet a kitűnő céllövői teljesítményért. Sas-szem Murphy. Nem akar valaki letenni egy dollárt, hogy ezt a darab vajat

belelövöm a számlap közepébe, vagy ha nem is pont, legalább a számlapot eltalálom? Három fogadót kerít, aztán fogja a darab vajat, ráteszi a kés hegyére, és megpöndíti. Jó két arasszal melléje talál, és mindenki piszkálja, hogy bal fele hord neki a vaja, amíg a pénzt ki nem köhögi. Csak akkor van vége a piszkálódásnak, hogy nem-e véletlen vak sasról nevezték el, mikor a kis fekete visszajön a Tengők csutakolásából. Akkor mindenki lesüti a szemét, és a tányérját bámulja csöndben. A fekete megszimatol valamit, bár nem tudja pontosan, mit. Soha nem is jött volna rá, mi történt, ha az öreg Matterson ezredes körül nem néz, és ki nem szúrja a vajat a falon, amitől aztán csikorogva fordul egyet az esze kereke, és nagy körül-ményesen elmagyarázza nekünk, mi értelmet olvas ki ebből a tüneményből:

- A vaj az, kér-em

a repub-liká-nus párt

A fekete oda néz, ahová az ezredes mutat, s látja, hogy egy darab vaj csúszik le a falról,

és csiganyomot hagy, szép sárgát. Fölpislog rá, de nem szól egy szót se, még körül se néz, hogy ki volt, ki pöccintette föl oda. McMurphy bökdösi a Hevenyeket, és sugdos nekik valamit. Egy pillanat, és rábólintanak. McMurphy letesz három dollárt az asztalra, és hátradől. A betegek mind megfordulnak, és figyelik a vajat, amint nekiindul, megállapodik, erőt gyűjt, s megint nekilódul, és húzza fényes csíkját a falon. Néma csönd. A pillantások a vajról az órára villannak s vissza megint. Ilyenkor látni lehet, ahogy mozog a nagymutató.

A vaj mintegy fél perccel fél nyolc előtt ér földet. McMurphy mind visszanyerte a pénzét.

A fekete föleszmél, lekapja szemét a falon húzódó fényes csíkról, és azt mondja,

indulhatunk. McMurphy kisétál az étkezőből. Összehajtva zsebre teszi a pénzt, aztán a karját átveti a fekete vállán, és támaszkodik is rá, viszi is, végig a folyosón, a Nappaliba. - Látod, a nap már magasan jár az égen, Samukám, és én még épp hogy csak a víz

fölött tartom magamat. Ez nem mehet így tovább. Rá kell hajtani, hiába. Ha most megfúrod nekem azt a zárat, ami alatt a kártyát, a fogkrémet és a többi mindent tartjátok, akkor hamarosan hallani fogod a nevemet a himnusszal a hangszórón.

Rá is hajt. Rablóultiosztással telik a délelőtt. Inkább hozomra játszanak, mint cigarettára. McMurphy kétszer-háromszor is odább állítja a kártyaasztalt, hogy a hangszórót ne lehessen annyira hallani. Látszik, hogy az idegeire megy neki. Végén fogja s odamegy a Nővérkalickához, és addig zörög az üvegtáblán, amíg a Főnéni megpördül a forgószékével és ajtót nyit, akkor megkérdi, nem-e lehetne ezt a pokoli ricsajt egy időre leállítani. A Főnéni nyugodtabb, mint valaha, fölségesen trónol a

kalickájában, nincs az a pogány meztelenkedés, ami a sodrából kihozná. A mosolya szilárd és határozott. Szemét lehunyja, úgy rázza meg a fejét, és kedvesen nemet mond. - Akkor levenni legalább nem lehetne egy kicsit a hangot? Muszáj az egész Oregon államnak naphosszat hallgatni, hogy Lawrence Welk a Tea For Two-t játssza óránként háromszor? Ha annyira le lehetne csavarni, hogy üvöltve lehetente hallani a licitet, már akkor egy tisztességes pókerjátszmának neki lehetne kezdeni

- Hallotta, Mr. McMurphy, hogy a hazárdjáték kórházunk házirendjébe ütközik.

- Nem bánom, akkor annyira halkítsák le, hogy gyufaszálba vagy nadrággomba

lehessen játszani

- Mr. McMurphy - mondja a Főnéni, és vár, amíg a nyugodt tanítónénis hangjának

megvan a foganatja, mert annyit lát, hogy minden Heveny odafigyel -, tudja, mit

gondolok én magáról? Azt, hogy maga nagyon önző. Nem vette még észre, hogy mások is vannak itt, nemcsak maga? Vannak itt öregek, akik nem hallhatnák a zenét,

ha halkabban szólna

kártyázni a mások cigarettájába. Az ilyen idős embereknek, mint Matterson vagy

Kittiing, más szórakozásuk sincs, mint a zene, amit a hangszórón át hallanak. Maga ezt

is elvenné tőlük. Mi szívesen halljuk a javaslatokat, kívánságokat, viszont azt

szeretnénk, ha megfontolnák, vajon javára van-e mindenkinek, mielőtt előterjesztik. McMurphy megfordul, odanéz az Idültekre, és belátja, hogy a Főnéninek van némi igazsága. Leveszi a sapkáját, beletúr a sörényébe, végül visszafordul a Főnénihez. Tudja ő is, hogy a Hevenyek minden szóra figyelnek.

- Igaz

- Gondoltam.

McMurphy megbirizgálja azt a vörös szőrpamacsot, ami a zöld egyenruhája nyakából is kibukik. - Hát ahhoz mit szólna - jut eszébe -, ha máshova költöznénk át a kártyaasztallal? Mondjuk oda, ahova az asztalokat be szokták rámolni, mikor a gyűlés van? Másra azt a szobát úgyse használják egész nap. Ki lehetne nyitni, a kártyások mehetnének be oda, az öregek meg maradhatnának itt, és hallgathatnák a zenét mindenki jól jár.

A Főnéni mosolyogva lehunyja a szemét, és ismét nemet int. - Javaslatát

természetesen szélesebb körben is megvitathatjuk majd, azonban tartok tőle, kollégáim véleménye az enyémmel megegyező lesz abban, hogy két napközi helyiség ellenőrzéséhez nem áll személyzet a rendelkezésünkre. Ehhez nem vagyunk elegen. Egyébként megtisztelne, ha nem dőlne neki az üvegtáblának. A keze zsírmaszatot hagy az üvegen, amivel másoknak okoz ismét külön munkát. McMurphy elkapja a kezét, és látom rajta, hogy nagyon mondana valamit, de aztán elharapja. Mondanivalója nem lehet, legföljebb ordítanivalója. Arca is, nyaka is belevörösödik az erőfeszítésbe, hogy úrrá lehessen indulatán - akárcsak a Főnéni ma reggel -, aztán bocsánatot kér a zavargásért, és megy vissza a kártyaasztalhoz. Az osztályon mindenki érzi, hogy elkezdődött. Tizenegykor az orvos benéz a Nappali ajtaján, és McMurphyt szólítja az irodába. - Új betegeinkkel ittlétük második; napján el szoktam beszélgetni - magyarázza. McMurphy leteríti a kártyáját, és odamegy hozzá. Az orvos érdeklődik, hogy töltötte az éjszakát. McMurphy dünnyög valamit.

- Milyen elgondolkodó ma, Mr. McMurphy.

csak mindenesetre halkítsanak rajta!

. idős emberek, olvasni, rejtvényt fejteni nem tudnak, sem pedig

ez eszembe se jutott.

- Nálam gyakran előfordul - mondja rá McMurphy, megy az orvossal ki a folyosóra. Mire

visszajönnek - talán napok is elteltek közben -, széles mosoly van mind a kettőjük arcán, valaminek nagyon örülhetnek. Az orvos könnyeket törül le a szemüvegéről, könnyen lehet, hogy nevetett McMurphy is nagyobb hanggal van és jobb kedvű, mint valaha. Nem lankad az ebéd közben sem, és egy órakor ő foglalja el a helyét elsőnek a gyűlésen. Ül a sarokban, és a kék szeme pajkosan villog.

A Főnéni egy fészekalja tanulónővérrel és teli kosár jegyzettel jön be a Nappaliba.

Fölveszi az osztályosnaplót asztalról, és összevont szemöldökkel néz bele (ma senki egész nap nem fújt be senkit), aztán elfoglalja helyét az ajtó mellett. Iratgyűjtőket emel

ki a kosarából, az ölébe rakja, és egy darabig keresgél köztük, amíg megtalálja

Hardingét.

- Ha emlékezetem nem csal, tegnap egy jó lépéssel közelebb jutottunk Mr. Harding

problémájának megoldásához

- Egy pillanat

szeretnék megemlíteni valamit, ha lehet. Mr. McMurphyvel beszélgettem az irodámban

ma délelőtt. Beszélgettünk, emlékeztünk a régi jó időkre. Kiderült tudniillik, hogy közös

emlékeink vannak Mr. McMurphyvel

A nővérek összenéznek, nem értik, mi bújt ebbe. A betegek McMurphyre pillantgatnak

hátra, aki csak ül hátul a sarokban, és vigyorogva várja, mi következik. Még bólogat is.

- Bizony, egyazon középiskolába jártunk. S ahogy az emlékeinket rakosgattuk,

valahogy az iskolai karneválokra terelődött a szó, milyen óriási zajos ünnepségek is

voltak. Lampionok, selyemszalagok, tombola, játék

eseménynek minden évben. Én voltam

mielőtt ebbe a kérdésbe beleereszkednénk - szól közbe az orvos -,

egy középiskolába jártunk valamikor.

ez számított a legnagyobb

nint ezt Mr. McMurphynek is megemlítettem

én voltam ezeknek a karneváloknak a főmozgatója, mind alsós, mind felsős

koromban

A Nappaliban a légydöngést hallani lehet. A doki felüti a fejét, s szétnéz, nem csinál-e

bolondot magából. Ha a Főnéni szeméből olvasna, kétsége nem lehetne

csakhogy nincs rajta a szemüveg, nem tudja elkapni a pillantását.

- Elég az hozzá

untassam önöket tovább

gondolkodóba estünk, mi lenne vajon itt az osztályon a betegek véleménye egy ilyen

karneválról?

Most fölteszi a szemüvegét, s úgy néz körül. Senki nem repes a boldogságtól. Néhányan emlékszünk még, mi lett annak a karneválnak a sorsa, amit pár éve Taber akart megrendezni. Míg a doki várakozik, a csend valahonnan a Főnéni tájáról támad föl, s rátelepszik mindenkire, megtörni senki nem meri. McMurphy persze, tudom, nem

szólhat, ha egyszer az ő ötlete, és épp azt gondolom, senki nem lesz bolond felszólalni mellette, amikor Cheswick nyögve föltápászkodik McMurphy mellől. Bordáit dörzsölgeti, látszik rajta, hogy magát is meglepi a merészsége.

- Hm

nyugvó öklére s a mérföldkő módján kiálló hüvelykujjára - ez a karnevál remek eszme. Megtörné az egyhangúságát a dolognak.

- Úgy van, Charley - helyesel a doki, hálásan a támogatásért. - Továbbá a terápiás hatása sem elhanyagolható.

- Nem a - tódítja Cheswick boldogan. - Nem a. Azt nem lehet elmondani, mennyi terápia van egy ilyen karneválban.

Boldog évek, istenem

-

. hogy a szép napokra való érzékeny visszaemlékezésekkel ne

mikor a beszélgetésben idáig jutottunk Mr. McMurphyvel,

az én szerény véleményem szerint

- lenéz maga mellé, McMurphy székkarfán

- M-m-m-murisvolna - állapítja meg Billy Bibbit.

- Hát - mondja Cheswick -, mink meg is bírnánk szervezni, azt tessék elhinni, Spivey doktor. Scanlon bemutathatná az emberi bomba számát, én meg tudnék a Munkaterápiás Osztályon csinálni dobókarikákat.

- Én vállalom a jövendőmondást - jelenti be Martini, s a mennyezetnek egy pontjára kancsit föl.

- Én magam is meglehetős tenyérdiagnoszta vagyok - teszi hozzá Harding.

- Nagyszerű, nagyszerű! - lelkendezik Cheswick tapsolva. Soha még ekkora helyeslés nem kísérte a felszólalását

- Ha már arról van szó - dörmögi McMurphy -, én szívesén elforgatom a

szerencsekereket. Egy kis tapasztalatom van

- Ó, a lehetőségeknek nincs határa - mondja az orvos, és látszik rajta, mennyire

nekimelegedett, ahogy a székben fölegyenesedik. - Ötletem nekem is van garmadával.

És vagy öt percig mondja szakadatlan. Lehet sejteni, hogy az ötleteinek jó részét már megbeszélte McMurphyvel. Játékokat, vidám vásárt, tombolatárgyakat, mindent részletesen leír, aztán egyszerre megáll, s ránéz a Főnénire, mintha onnan érte volna taglóütés. - Mit szól az elgondoláshoz, Miss Ratched? - kérdi tőle pislogva. - Már tudniillik, hogy karnevált rendezzünk itt az osztályon?

- A terápiás hasznát nem vitatom - mondja a Főnéni, és vár. Várja, hogy a körüle

fölszálló csend megint elborítsa a termet. S csak akkor folytatja, mikor már biztos, hogy

senki nem fogja megtörni megint. - Viszont meggyőződésem, hogy az efféle elgondolásokat, mielőtt bármiféle határozat születnék, az osztályértekezlet elé kell terjeszteni. Nem így gondolta, Spivey doktor?

- Természetesen, természetesen. Csupán arra gondoltam, meg kellene tudnunk,

hogyan fogadnák a betegek. De természetesen határozatot csak az osztályértekezlet

hozhat A terveket addig föl is függesztjük.

Rögtön tudja mindenki, hogy a karneválnak lőttek.

A Főnéni megint kezébe veszi a gyeplőszárat. Megzörgeti az irattartót, amit eddig az

ölében tartott. - Helyes. Ha tehát más újság nincs

azt hiszem, nyomban folytathatjuk is vitánkat. Még van - kiveszi kosarából az óráját, s rápillant - negyvennyolc percünk hátra. Mint tehát

- Hé. Álljunk meg egy szóra. Most jut eszembe, hogy van itt még valami újság. -

McMurphy keze fönn van a levegőben, ujjával pattintgat. A Főnéni jó darabig nézi a kezét mielőtt a szót megadná.

- Mr. McMurphy?

- Nem én akarok szólni, hanem Spivey doktor. Mondja már el, dokikám, a javaslatát, amit a nagyothalló öregekkel meg a rádióval gondolt ki.

A Főnéni feje megrezzen, látni alig lehet, de nekem már a szívem a torkomban dobog.

Visszateszi kosarába az irattartót, és odafordul az orvoshoz.

- Úgy van - mondja a doki -, kis híján elfelejtettem. -Hátradől a széken, lábát keresztbe

veti, és összeilleszti az újjai hegyét. Látom rajta, hogy a karneváli kedve megmaradt. -

Arról van szó tudniillik, hogy szóba került Mr. McMurphyvel az osztály egyik ősrégi gondja is, nevezetesen a vegyes korosztályok kérdése, hogy itt fiatalabbak idősebbekkel élnek egy fedél alatt. A terápiai közösség szempontjából nem ideális a helyzet, a kórház vezetősége azonban azon a véleményen van, hogy nincs mit tenni,

és Mr. Cheswick is helyet foglal

mert a Geriátriai Szárny így is zsúfolt. Magam is belátom, hogy ez az állapot az érdekeltek szempontjából korántsem mondható rózsásnak. A beszélgetés során azonban olyan ötletünk támadt, amellyel talán segíthetünk mind a két korcsoport heyzetén. McMurphy figyelmeztetett, hogy az idősebbek nem hallják jól a zeneszót. Azt javasolta tehát, hogy erősítsük föl a hangszórót, ilyenformán nagyothalló idült betegeink jobban élvezhetik. Nagy emberi belátásról tanúskodó javaslat, azt hiszem. McMurphy szerényen legyint, a doki rábólint, és folytatja:

- Én azonban felvilágosítottam, hogy már eddig is panaszok érkeztek hozzám fiatalabb betegektől a zene túlságos hangerejére. Joggal panaszolják, hogy sem beszélgetni, sem olvasni nem tudnak. McMurphy megjegyezte, hogy erre még nem is gondolt, majd hozzáfűzte, milyen kár, hogy az olvasni vágyók nem vonulhatnak félre egy csöndes zugba, s hagynák a zenét a zeneértőknek. Meg is egyeztünk, hogy kár csakugyan, s

már más tárgyra tértünk volna, ha történetesen eszembe nem jut az a régi zuhanyozó, ahol az asztalokat szoktuk raktározni. Azt a helyiséget más egyébre nem használjuk. A vízi gyógymód, amire tervezték, kiment a divatból, itt vannak az új gyógyszerek. Megkérdem tehát hogy tetszene a betegeknek, ha szóban forgó helyiséget második nappali szobának, mondjuk afféle játékszobának megkapnák?

A betegek lapítanak. Tudják, ki következik ütésre. A Főnéni ismét az ölébe veszi

Harding irattartóját, rákulcsolja a kezét, és kihívóan körülnéz, vajon lesz-e valakinek mersze még a szóláshoz. Mikor nyilvánvaló, hogy senki nem fogja megzavarni, ismét a dokihoz fordul: - A terv valóban kitűnő, Spivey doktor, s ugyancsak dicséretes Mr. McMurphy érdeklődése, amit a többi beteg sorsa iránt tanúsít, mégis annak a félelmemnek kell hangot adnom, hogy a második nappali szoba ellátásához nem áll személyzet a rendelkezésünkre. És annyira biztos a dolgában, hogy már nyitja is Harding irattartóját, mint aki a végső szót kimondta. A doki azonban jobban átgondolta ezt az ügyet, mint a Főnéni hiszi.

- Ez is megfordult a fejemben, Miss Ratched. Mivel azonban ebben a nappaliban főként idült betegeink maradnának zenehallgatóknak, s mivel nagy részük amúgy is nyugszékhez vagy tolókocsihoz kötött, úgy gondolom, egy ápoló és egy nővér bőségesen elegendő az esetleges rendzavarások, zendülések lecsillapításához. Mi erről a véleménye?

A Főnéni nem válaszol. Nem tetszik neki, hogy a doki a rendzavarásokból és

zendülésekből tréfát űz, de az arca nem mutatja. Mosolya rendületlen.

- Ilyenformán a másik két ápoló és a nővérek szemmel tarthatják a zuhanyozóban

levőket, még talán jobban, mint az ilyen nagy helyiségben. Mit gondolnak, emberek? Célszerűnek tartják az elgondolást? Én magam pompásnak tartom, és azt ajánlanám, próbáljuk meg egypár napig. Ha nem válik be, megvan a kulcsa, bezárhatjuk megint, nem igaz?

- Úgy van! - harsogja Cheswick, és öklével a tenyerébe csap. Áll azóta is, mintha félne

McMurphy fölmeredő hüvelykujjától. - Úgy van, Spivey doktor! Ha nem válik be megvan hozzá a kulcs, bezárhassuk! Csakis! A doki körülnéz a Nappaliban, és mikor azt látja, hogy minden Heveny mosolyogva bólogat, szerinte őrá és a pompás elgondolására, úgy elvörösödik, akár Billy Bibbit, és egyszer-kétszer meg kell törölgetnie a szemüvegét, mielőtt tovább folytathatná. Nevetés csiklandoz, hogy ezt a kis embert ilyen elégedettnek látom. Nézi a bólogató

betegeket, maga is bólogat, és azt mondja: - Pompás, pompás - s a két kezét a térdére

teszi. - Örvendek. Nahát. Ha a kérdést ennyiben eldöntöttük

felejtettem, mi lett volna mai megbeszélésünk eredeti tárgya!

A Főnéni feje megint csak megrezdül, ahogy a kosara fölé hajlik, s elővesz egy

irattartót. Sokáig keresgél a papirosok között, mintha a keze is remegne. Egyet végül kihúz, de mielőtt elkezdhetné felolvasni, McMurphy feláll, topogva nyújtogatja a kezét, és egy keserves „tessékmármondani"-val megállítja a Főnéni keze mozgását, mint

ahogy a Főnéni hangja megállította a feketét a reggel. Énnekem, érzem, hogy a gyomrom jön föl, mikor a Főnéni keze megáll. Nagyon figyelem közben is, míg McMurphy beszél.

- Tessékcsakmondani, doktor úr

kíváncsiságtól, én egy olyan egy kacifántosat álmodtam a múlt éjszaka! Én azt meg nem tudom mondani, mit jelenthet az ilyen álom, de mindenesetre olyan volt, mintha én

lettem volna benne, csak nem ismertem egészen magamra, inkább olyan volt, mintha

mást láttam volna a helyembe, aki amúgy nagyon hasonlított rám

apukámat! Az ám, csak az apukám lehetett! Azért is csak az apukám lehetett, mert

amikor láttam

állkapcáján, amit az apukám hordott mindig

- Az édesapjának vaskapocs az állán?

- Igaz, most már nem, de még gyerekkoromban, akkor még volt neki. Emlékszek, jó

egy évig hordta azt a vaskapcsot az állkapcáján, innéttől átment neki egész idáig! Mit mondjak, tisztára olyan volt, mint a Frankenstein fia. Jégvágó fejszével állon

koccintották egyszer, mikor a tengelyt összeakasztotta a zsilipőrrel ott a Nahát! Ezt hallani kell, hogy ez micsoda egy eset volt

arca nyugodt, mintha gipszöntetet csinált volna róla, s arra festette volna rá, amilyen

arcot akar magának. Türelmes, magabiztos, higgadt. A feje nem rezdül, csak azt a rettenetes hideg arcát mutatja, a vörös plasztikból kipréselt nyugodt mosolyát, a sima, tiszta homlokát, amin gondnak, aggodalomnak ránca nincs, festett tükrű zöld szemét, ami csak azt mondja, én várok, ha vesztek is egy lépést most, én türelmesen és higgadtan várok, s tudom, nem veszthetek a végén. Pedig egy pillanatig már azt hittem, két vállon van. Csalt a szemem. Most veszem csak észre, mennyire nem számít itt egy pillanat. A betegek lopva, egyenként emelik rá a szemüket, látni szeretnék, milyen nyomot hagy az arcán, hogy McMurphy tartja kezében

a gyűlést, de ők is ugyanazt látják. Ekkora erővel nem lehet csak úgy elbánni. A fél

Nappalit betölti, mint egy japán szobor. Megmozdítani képtelenség, menekülni tőle nem

lehet. Egy játszmát veszített itt máma, de az nem több, mint egy hosszú hadjáratban el-veszíteni egy csetepatét. Nekünk se szabad engedni, hogy McMurphy föltüzeljen bennünket, és belevigyen valami hülyeségbe. Itt csak a Főnéni győzhet, mert az egész Üzemnek. a hatalma őmögötte áll. Neki nem számít, ha egyszer veszít: Öt játszmából

kettőt vagy hármat nem elég ráverni. Ha már akar valamit az ember, akkor rá kell verni mindet. Mert amint az ember nincs résen, és csak egyszer veszít, a Főnéni van a nyeregben. És ez lesz a vége. Nincsen segítség.

Ejnye, szinte el is

én már azt se tudom, hova legyek a

azt hiszem, az

vagyis

olyankor ott volt neki az a vaskapocs az

A Főnéni

Itt van, máris rákapcsolta a ködgépet, és úgy fújatja be, hogy már semmit nem látok,

csak az arcát. Ahogy dől sűrűn a köd a pillanat boldogságra, mikor a fejrándulását láttam, jön rá a reményvesztettség, a halál - még rosszabb, mint volt, mert most már

tudom biztos, hogy se őrajta, se az Üzemen nem lehet kifogni. McMurphy is olyan

tehetetlen, mint én vagyok. Mindenki tehetetlen. És ahogy a tehetetlensé-günkön töprengek, mindegyre sűrűbben dől a köd. Már örülök is, mikor olyan sűrű, hogy elveszhetek benne, elzsibbadhatok benne, és megint nyugalmam van.

*

Három napja megy a Capitaly a Nappaliban, házak, szállodák épülnek, két asztal van már összetolva, hogy helye legyen a sok hitellevélnek meg a halomban heverő

játékpénznek. McMurphy rávette a társaságot, hogy minden játékdollár után egy centet adjanak bele, amit a bank kifizet, mert kell valami értelme legyen. A Capitaly doboza már tele van apróval.

- Te dobsz, Cheswick.

- Várjál, ne dobjál még! Hogy van az, hogy az ember szállodát épít?

- Négy háznak kell lenni minden egyszínű telkeden, Martini. Gyerünk már, a jézusmáriáját.

- Várjál, ne dobjál még!

Pénz száll szét mindenfelé, piros, zöld, sárga bankók, az asztalnak arról az oldaláról.

- Hát most veszel szállodát, vagy hülyülsz itten, a jézusmáriáját?

- Te jössz dobásra, Cheswick.

- A kiskésit! Na és most mit gondolsz, Chcswickem, hova lépegetsz? Egyenesen bele

az én Marvin Gardens-i telkembe! Akkor fizetsz nekem háromszázötven dollárt!

- Szentség a boltba!

- És azok a kis micsodák, azok mik? Várjál már, ne dobjál! Mik azok a kis micsodák mindenfele a táblán?

- Martini, te már két napja látod azokat a kis micsodákat mindenfele a táblán. Nem

csoda, hogyha a gatyámat ráfizetem a partira. Én csak azon csodálkozok, hogy te ezt hogy bírod, McMurphy, mikor itt Martini napszámba hallucinál.

- Sose törődjél te csak Martinival, Cheswick. Már egész szépen kezdi megszedni

magát. Köhögd ki azt a háromszázötvenet, majd Martini tudja, mit csináljon vele. Nem kifizeti ő is a bért, mihelyt a kis micsodája rátéved a mi telkünkre?

- Várjál már, ne dobjál! Rém sok a micsoda itten!

- Oda se neki, Mart. Csak te azt nézd, kinek a telkére lépik a micsoda. Még mindig te jössz dobásra, Cheswick. Dupla kockád van, megint te dobol. Odané! Azt a leborult! Hatos!

- Ezzel szépen besétálok a

annyi mint annyi

összesen

. Szerencsekerékre. Nézzük csak, mit mond: „önt

igazgatósági taggá választották

szentség a boltba!

- Kinek a szállodája ez itt, a jézusmáriáját, a Readingi Vasútsoron?

- Ez, barátom, nem szálloda. Csoda, hogy a szemed ki nem veri. Ez raktár.

- Várjál már, ne dobjál!

McMurphy teljesen lefoglalja az asztal egyik végét. Kártyákat rakosgat, pénzt rak csomóba, a szállodáit rendezgeti. Százdolláros áll ki a sapkája hajtókájából, mint egy sajtóbelépő. Dilipénz, azt mondja rá.

- Scanlon! Te vagy a soron, pajti.

. fizessen ezennel minden játékosnak

." Szentséges

- Adjátok ide a kockákat! Akkorát dobok, hogy szétmegy a tábla. Na tessék. Kiadtam, mint a tizenegyes tarokkot. Lépj meg nekem tizenegyet, Martini.

- Lépem is már, tessék.

- Ne azzal, te féleszű, az nem a figurám, az a házam!

- Ugyanaz a színe neki.

- Mit keres ez a kis ház itt a Villamostársaság telkén?

- Az az áramfejlesztő telep.

- Martini, te nem a kockát rázod, hallod

- Hagyjátok lógva. Mit számít?

- Az két ház, amit ráz!

- Hát aztán! - Martini most kigurít egy óriási, hadd nézzem csak, egy óriási

tizenkilencest. - Szépen haladsz, Mart. Ezzel most hova is jutsz?

pajtás?

- Mi? Hát itt van e.

- Tudod, hol volt neki, McMurphy? A szájába! Ehhez mit szólsz? Ezzel átmész a

startvonalon, és még négyet előre

Egyetlen saját telkeden kötöttél ki, látod. Ezt nevezem disznó szerencsének! Martini három napja játszik, és szinte minden fordulóban kiköt egyszer a saját telkén.

- Fogd be a szádat, és dobjál, Harding! Te vagy a soron. Harding összekotorja a

kockákat hosszú ujjaival, és úgy tapogatja ki hüvelykujjával a sima felületüket, mintha vak volna. Az ujjának tisztára olyan színe van, mint a kockának - mintha csak a másik

kezéből faragták volna ki. Ahogy rázza, a keze velük zörög. McMurphy elébe gurulnak, s ott állnak meg.

- Barátom,.öt, hat, hét. Nincs szerencséd, pajtás. Az én kertembe tévedtél. Ezért a

merészségért összesen tartozol nekem

- Kidobott pénz. Zörög a kocka, zizeg a játékpénz, s megy körbe-körbe.

Hol a figurád,

és szépen megállsz a Baltic Avenue-n, Martini.

na nem sok, kettőszáz dollárból kitelik.

*

Vannak hosszú idők, mikor három nap egy év, és semmit nem látni, csak a hangszóró iránt tájékozódik el az ember, mint a vészjelző bója csengetése iránt a viharban. Néha annyit látok csak a ködtől, hogy a többiek jönnek-mennek zavartalan, mintha észre sem vennének semmit. Nekik valahogy, az a gyanúm, az agyukra megy, csak az én szemem tiszta. Mintha McMurphy sem venné észre, hogy elködösítik. Vagy ha észreveszi, jól vigyáz, nehogy a bosszúságát kimutassa. Gondja van rá, semmi bosszúságát nem mutatja ki a személyzetnek - tudja, hogy másokat azzal lehet a legjobban fölbosszantani, akik az embert piszkálják, hogy egyszerűen nem látszik rajta bosszúság. Megőrzi a nagy harctéri nyugalmat, akár ápolóval, akár nővérrel áll szemközt - neki mondhatnak akármit, őt gáncsolhatják akárhogy, sose forr föl a feje vize. Egyszer-két- szer megdühösödik valami szamár rendszabályon, de olyankor még illedelmesebb, még udvariasabb, és kivárja, hogy a nevetséges feléről lássa az egészet - lehet a szabályokat, a szabályok behajtását meg a sok hároméves gyereknek való intő beszédeket a nevetséges feléről is nézni -, mikor már így látja, olyankor aztán nevetni kezd, s vérig sérti őket. Amíg nevetni tud, nincs semmi baj, valahogy így

gondolkodhatik, és még eddig be is vált neki. Csak egyszer nem bírt uralkodni magán, de akkor is nem azért mutatta ki a mérgét, amit a feketék vagy a Főnéni tettek, hanem a betegek miatt, és épp azért, amit nem tettek meg.

A csoportgyűlésen történt. Az hozta ki a sodrából, hogy a kollégák nagyon

óvatoskodnak - be vannak gazolva, ahogy mondja. Már ő tudniillik fogadásokat kötött mindőjükkel a jövő pénteki Nagyvilág-sorozatra. Elgondolta, hogy majd nézhetik a

sportversenyeket a tévén, habár nem a rendes, engedélyezett tévéidőben közvetítik. Pár nappal előbb a gyűlésen meg is kérdi, lehetne-e úgy rendezni, hogy a takarítást este csinálnánk meg tévéidőben, a versenyeket meg délután nézhessük. A Főnéni

simán nemet mond rá, McMurphy körülbelül ezt is várta. Szép magyarázatot ad hozzá, hogy a napirend, az egy finoman kiegyensúlyozott dolog, a fölforgatása számtalan előre nem látható zavart eredményezne. Mindez, mondom, nem lepi meg McMurphyt, mivel a Főnénitől jött. Az bőszíti fel, amit a Hevenyektől kap, mikor megkérdi tőlük, mit szólnak az elgondolásához. Mert az a helyzet, hogy senki nem mond semmit. Ülnek, ki se látnak a ködgomolyagjukból. Én is alig látom őket.

- Figyeljetek ide - mondja nekik, de nem figyelnek. Várja, hogy valaki csak mond

valamit, csak beleszól. De úgy tesz mindenki, mintha nem hallana. - Figyeljetek már ide,

a szentségit - csattan föl mikor látja, hogy senki nem mozdul -, tudom, vagyunk itt

legalább tizenketten, akiknek egy kis személyes érdekünk is fűződik ahhoz, hogy ki nyeri a versenyt! Hát akkor nézni miért nem akarjátok?

- Nem is tudom, Mack - böki végül ki Scanlon -, de én már annyira hozzászoktam a

hatórás hírekhez, hogyha az időt megcserélnénk, biztos föl is borulna az életem, mint Miss Ratched mondja

- Mit akarsz már attól a napirendtől? Előtted a jövő hét meg az aztán következő, amikor már nem mutatják a sorozatot, elég időd lesz visszaszokni. Mit szóltok, gyerekek? Szavazzuk meg, hogy a délutáni adást nézzük, nem az estit! Kik szavaznak a

javaslatra?

- Egyszer én - szólal meg Cheswick, és már talpon van.

- Aki csak rászavaz, azt mondom, a kezét tartsa fel. Lássuk. Ki van mellette?

Cheswick keze föllendül. Egypáran körülnéznek, hogy akad-e még más bolond. McMurphy nem hisz a szemének.

- Na ne hülyéskedjetek, mi ez? Úgy hallottam, hogy a házirendi ügyekben meg ilyesmikben szavazni lehet. Nem így van, dokikám?

A doki nem mer fölnézni, csak bólint.

- Naszóval. Lássuk, ki akarja nézni a versenyeket? Cheswick egyre magasabbra tolja a

kezét, és villámló szemmel néz körül. Scanlon a fejét ingatja, aztán felteszi a kezét ő is, de éppen csak a szék karjára. Senki többet. McMurphy erre nem tud mit mondani.

- Hát ebben megállapodtunk - mondja a Főnéni -, akkor folytathatnók a gyűlést.

- Beon - mondja McMurphy, és szinte eltűnik a széken, a sapkája ellenzője a

mellkasára esik. - Beon, az is lesz a legjobb tán, ha megy tovább ez a kurva gyűlés,

ahogy kell.

- Beon - visszhangozza Cheswick, azzal még egyszer végignéz a többieken, és leül ő

is. - A legjobb lesz folytatni ezt a gyönyörű gyűlést. - Egy biccentéssel neki is a mellére

csuklik az álla. Duzzogásában is boldog, látszik rajta, hogy McMurphy mellett ülhet, és

bátornak érezheti magát. Először fordul elő, hogy Cheswick a halva született ötleteivel pártfogóra talált.

A gyűlés után McMurphy nem akar szólni egyikükhöz se, annyira fojtogatja a düh meg

az undor. Billy Bibbik megy oda hozzá végül.

- N-n-n-némelyikőnk már ö-ö-ö-ötéveittvan - kezdi Billy. Képes újságot tekerget a

kezében, s a keze fején cigarettaégések nyoma látszik. - És lesz b-b-b-b-biztosolyanis,

aki m-még öt évet lehúz aztán, h-h-h-hogy t-t-t-t-temárel-mentél, meghogy a

n-n-nagyvilágsorozatnak vége. És

odébbáll. - O-ú-ú—úgyisminekmondjam.

McMurphy utánabámul, és a tűnődésben megint összecsomózódik a vörösesszőke busa szemöldöke. Aztán a nap hátralevő részében vitatkozik a többiekkel, próbálja kiszedni belőlük, miért nem szavazták meg a javaslatát, de erről nem szívesen beszél senki, úgyhogy ő is abbahagyja az erőlködést, s egy szót az ügyről nem szól többet előtte való napig, hogy

a Nagyvilág-sorozat elkezdődne.

- Itt van, már csütörtök - mondja, és szomorúan csóválja a fejét.

A zuhanyozóban ül az egyik asztalon, és próbálja egy ujjon pörgetni a sapkáját. A lába

fönn van a széken. Még egypár Heveny lézeng körülötte, s úgy tesznek, mintha ügyet se vetnének rá. Se pókerezni, se rablóultizni nem akarnak már vele pénzben - aztán, mikor nem szavaztak rája, megmérgesedett, és annyira megkopasztotta őket, hogy nyakig el vannak adósodva nála mind -, cigarettába meg nem játszhatnak, mert a Főnéni azt az új szokást vezette be, hogy a betegek csak tartsák ott a karton cigarettájukat a nővérszoba asztalán, és csomagonként osztja ki nekik, állítólag egészségi okokból, de közben mindenki tudja, hogy McMurphyt akarja a nyeréstől

visszatartani. Mármost hogy nincs se póker, se rablóulti, a zuhanyozóba nagy a csöndesség. A nesz csak annyi, amennyi a hangszóróból kintről beszüremlik. Akkora a csöndesség, hogy föntről a Zárt Osztályról hallani lehet azt a polgárt, amelyik a falat akarja mindig megmászni, és adja hozzá le a jelzéseket, hogy juhúúúúú, huhúúúúú - unott, semmitmondó hangon, mint a csecsemő, amikor álomba sírja magát.

- Csütörtök - mondja McMurphy újra

- Juhúúúúú - vonít a polgár odafönn.

- Ez Rawler - állapítja meg Scanlon, s fölnéz a mennyezetre. Nem akar McMurphyvel

beszélgetésbe elegyedni. - Rawler a Kókler. Pár éve itt volt az osztályon, de épp csak átutazóban, emlékszel, Billy? A hangja nem felelt meg Miss Ratched gusztusának. Juhúúúú-juhúúúúú, de szakadatlan, hogy már azt hittem, tényleg becsavarodok.

Ezeknek a dinkáknak odafönn csak egy orvosságuk volna. Egy köteg kézigránátot bevágni közéjük. Ezekből már senkinek semmi haszna

- És holnap péntek - mondja McMurphy. Nem engedi Scanlonnak, hogy a tárgytól elkalandozzon.

- Beon - tódítja Cheswíck, és végigméri a lézengőket. -

Holnap péntek. Harding lapoz egyet a képes újságjában. - S ezzel kitelik egy hete majdnem, hogy a mi McMurphy barátunk köztünk van, és mégsem sikerült a kormányzatot megdöntenie, ha

ugyan erre céloz, Chespickwick. Teremtőm, ha meggondolom, milyen mélyre hullottunk

nem veszed észre

- félredobja a képes újságot, s

a közönybe

- Hagyjuk a hantát - mondja McMurphy. - Cheswíck azon kesereg, hogy holnap

játsszák le az első mérkőzést a Nagyvilág-sorozatban, és mink meg hol leszünk akkor?

Mossuk föl ezt a rohadt gyerekkertészetet.

- Beon - mondja Cheswíck. - Ratched Mama Hülyegyerek-Kertészetét.

Ahogy ott támogatom a zuhanyzó falát; tisztára úgy érzem magamat, mint egy kém - a

fölmosófa nyele a kezemben nem fa, hanem fémcső (mivel a fém jobb vezető), és persze bőven van hely benne egy kisméretű mikrofonnak. Ha ezt a beszélgetést a Főnéni lehallgatja, akkor Cheswicknek nyiff. összekeményedett rágógumit szedek elő a zsebemből, letépdesem róla a szöszt, és rágok rajta, amíg megpuhul.

- Hadd látom még egyszer - tűnődik McMurphy -, hányan szavaznátok rám, palimadarak, ha a napirend-változtatással még egyszer előhozakodnék?

Az ott levők fele bólogat, jóval több, mint amennyi aztán szavazna is. McMurphy fölcsapja a sapkát a fejére, és tenyerébe hajtja az állát.

- Ez nekem magas. Harding, te mégis mitől vagy begázolva? Attól félsz, hogy ha a

szomorú, mondhatatlanul szomorú dolog ez.

kezedet fölrakod, az a vén cápa leharapja? Harding fölvonja a vékony szemöldökét, - Attól. Leharapja, attól félek, ha fölteszem. Maradjunk is meg ennyiben.

- Hát te, Billy? Te mitől félsz?

- N-n-n-nem, én nem attól. Cs-cs-cs-csak - vállat von, sóhajt egy nagyot, és

fölkapaszkodik arra a nagy műszertáblára, amelyiken a zuhanyok meg a mindenféle

csapok tárcsái vannak, s úgy kuporog fönn, akár a majom -, cs-cs-csak én nem hiszek ebben az e-e-e-egészszavázasban. N-n-n-n-nemsülkíabból semmi jó.

- Semmi jó? Hallottak már ilyet! Szerintem egyik-másiktoknak már az is jót tenne, ha tornának egypárszor fölemelgetné a karját.

- Kockázatos vállalkozás, barátom. A Főnéninek hátaiéban áll, hogy rontson a

helyzetünkön. Egy ilyen baseballmérkőzés pedig nem éri meg a kockázatot - jelenti ki

Harding.

- Kinek nem éri meg? Tudod, mit mondok? Hogy én már évek óta el nem szalasztók

egy Nagyvilág-sorozatot! Egyszer is a sitten voltam egyik szeptemberben, de a tévét,

azt a Nagyvilág-sorozatra behozták, mert ha nem, kitört volna a fegyenclázadás! Ha kedvem szottyanik rá, kirúgom a kaput itten, és bemegyek a városba, nézni a tévét egy jó kis csehóban, én meg a Cheswíck barátom.

- Ezt nevezem határozati javaslatnak - mondja Harding, és lecsapja a képes újságot. -

Akár holnap meg is szavaztathatnád a gyűlésen. „Javaslom, Miss Ratched, hogy az osztály testületileg szállíttassék át a Három Majomba sör- és televízióélvezet végett."

- Én ráadom a szavazatomat - mondja Cheswick. - Rá én, ha addig élek is.

- Hagyjuk ezt a testületi számot - mondja McMurphy. -Ha én egyszer az én Cheswick

barátommal ebből a női szakaszból kitörök, akkor az ajtót, tudom istenem, beszögezem

magam után. Tik csak maradjatok szépen itthon, az anyukátok nem engedi, hogy leszálljatok a biliről.

- Na ne beszélj! Hát csodát fogunk látni? - Fredrickson McMurphy mögé lép. - Amilyen

vér-férfi vagy, te csak fölemeled a nagy szöges bakancsot, és egyből kirúgod az ajtót, mi? Erős gyerek, hiába. McMurphy oda se nagyon néz Fredricksonra. Már kiszúrta, hogy amilyen kemény

legénynek akar látszani néha. olyan hamar alább adja az első ijedségre.

- Lássuk a csodát, te vér-férfi - piszkálja tovább Fredrickson -, rúgd ki azt az ajtót, hadd lássuk, ki az izompacsirta!

- Nem, Fred, inkább vigyázok, hogy a subick meg ne karcolódjék a bakancsomon.

- Azért, mert már azt gondoltam, meg is mutatod, hogy kell innét kitörni, olyan nagy

hanggal vagy. McMurphy körülnéz. - Azt hiszem, ha nagyon a fejembe venném, a dróthálót ki is ütném

egy székkel itt az ablakon

- Kiütnéd, mi? Fognád és kiütnéd? Jól van, próbáld meg! Ráteszek tíz dollárt, te vér-férfi, hogy nem bírod kiütni.

- Ne is kísérletezzél, Mack - mondja Cheswick. - Fredrickson tudja, hogy csak az lenne

a vége, hogy egy székei összetörnél rajta, aztán tennének föl a Zárt Osztályra, Az első nap, amikor ide átkerültünk, bemutatták, mit tudnak ezek a dróthálók. Külön ide gyártották. Egy technikus fogott egy széket, pont olyat, amilyenen a lábad is van, és addig verte a dróthálót, amíg aprófa nem lett. A dróthálónak meg se kottyant.

- Mondjuk, hogy székkel nem - hagyja rá McMurphy, és megint körülnéz. Látom rajta az

érdeklődést. Csak a Főnéni meg ne hallja ezt, mert biztos, hogy egy órán belül fönn lesz

a Zárt Osztályon. - Valami nehezebb holmi kell ide. Az asztallal nem lehetne?

- Semmivel se jobb, mint a szék. A fája ugyanaz, a súlya ugyanaz.

- Én nem bánom, de legalább akkor azon töröm a fejem, mit bírnák kilökni rajta mégis.

Aztán nehogy pofára essetek, ha azt hiszitek, hogy én ki nem megyek innét, ha nagyon

rámjön. Jó

éjszaka kivághatnám azt a nagy dagadt négert, annak biztos megvan a súlya.

- Puha ahhoz - mondja Harding. - Úgy menne át azon az acélhálón, mint a tökgyalun.

- Hát ha az egyik ággyal próbálnám meg?

- Az ágy, az nem menne ki az ablakon, ha meg bírnád emelni, akkor se.

- Megemelni meg bírnám éppen. De várjatok csak, nézzetek oda, amin Bibbit ül, az

meg is felelne. Ez a műszertábla a fogantyúkkal meg a tárcsákkal, ez kemény is, meg súlyra is elég nehéznek látszik.

- Az biztos - mondja Fredrickson. - Ez legalább olyan, mint ahogy a vasajtót rúgod ki.

- Miért, mi a baja? Nem úgy nézem, mintha oda volna szögelve a padlóhoz.

- Odavasalva éppen

jézusmáriádat!

mondjuk valami nagyobb kell, mint az asztal meg a

mondjuk, hogy

legfeljebb egypár vezeték tartja

de nézzél rá, a

Ránéz mindenki. A műszertábla betonba ágyazott acél, feleakkora, mint az itteni

asztalok, de legalább kétszáz kiló.

- Ránéztem, és ilyenkor mi van? Nem látszik nagyobbnak, mint amilyen szénabálákat dobáltam föl a teherautó rámpájára.

- Attól tartok, barátom, hogy ez a szerkentyű többet nyom, mint a szénabálád.

- Ahogy elnézem, úgy egynegyed tonnával több - jegyzi meg Fredrickson.

- Igaza is van neki, Mack - teszi hozzá Cheswick. - Rém nehéznek látszik.

- Azt akarjátok velem megetetni, palimadárkák, hogy én ezt a kis szaros bigyót nem bírom fölemelni?

- Drága barátom, az én emlékezetem szerint pszichopaták még a tulajdon

segedelmüket is nehezen mozgatják, nemhogy a hegyeket.

- Szóval azt mondjátok, nem bírom megemelni. De azt az oltáron kerékpározó

McMurphy leugrik az asztalról, s kezdi lehántani magáról a zöld zekéjét. Az alsóinge alól

előkúszó tetoválások csak úgy ugrálnak az izmai fölött.

- Na, ki akar rátenni öt dollárt? Én addig el nem hiszem, hogy van olyan, amit nem

lehet, míg meg nem próbáltam. Lehet feliratkozni az öt dollárokkal

- Ide figyelj, McMurphy, ez pont olyan szívóskodás, mint a Főnénire kötött fogadásod.

- Mégse meri senki megkockáztatni az öt dollárját? Lássuk. Vagy szar, vagy kalaposinas

A kollégák mind állnak neki a nyugtatványírásnak. McMurphy annyira kifosztotta őket a

pókeren meg a rablóultin, hogy már alig várják a visszavágót, és ez biztos nyerésnek látszik. Nem is tudom, mit akarhat. Akármilyen nagydarab, akármekkora erő van benne, azért, hogy ezt a műszertáblát megmozdítsa, azért még hármat kellene neki hívni,

ugyanilyet. Tudja is. Csak rá kell nézni, és láthatja, hogy még megbillenteni se tudja, nem megemelni. Ahhoz óriás kellene, hogy onnét föl is emelje. De mikor az összes Hevenyek megírták a nyugtatványaikat, odalép mégis a műszertáblához, lekapja róla Billy Bibbitet, belepök a nagy péklapát tenyerébe, jól megsodorja a köpést, és a vállát kezdi lazítani.

- Jól van, álljatok félre. Néha, amikor megerőltetem magamat, annyi levegőt

fölemésztek, hogy kékülnek-zöldülnek, akik körülöttem állnak. Helyet, helyet! Itt pattog az acél és repül a beton mindjárt. Asszonyok, lányok, fel a fára! Helyet, helyet!

- Ez képes és fölemeli - motyogja Cheswick.

- Ha a szavára fölemelkedik, alátöm neki, az biztos -mondja Fredrkkson.

- A legvalószínűbb, hogy egy bájos sérvet beszerzel -jegyzi meg Harding. - Hagyjad a bolondozást, McMurphy. Nincs ember, aki ezt a miskulanciát föl bírná emelni.

- Helyet, öreglányok, elszíjjátok előlem az oxigént.

McMurphy egypárszor áll innen odább, hogy a lábát jól megvesse, újra meg újra beletörli tenyerét a nadrágjába, aztán lehajol, és megkapja a műszertábla fogantyúját

jobbrólbalról. Amikor nekihuzakodik, a többiek csúfolják, fütyölik. Megint elereszti, fölegyenesedik, és próbálja jobban megvetni a lábát.

- Mi az, elcsuklott a hangod? - vigyorodik rá Fredrckson.

- Ez csak a csuklógyakorlat volt, igaz. Most megy bele az ágydeszka - mondja

McMurphy, s elkapja a fogantyúkat Egyszerre nem nevet rajta senki. A karjai dagadni kezdenek, az erei kiütköznek a bőr alól. A szeme héja megrezeg, a foga elővicsorodik. Feje hátraszegül, az inai kidudo- rodnak, mintha kötelet húznának le a bőre alatt végig a nyakán, a karján, le a két kezéig. Egész teste belerendül az erőfeszítésbe, hogy olyasmit emel, amivel nem bír, s maga is tudja - amiről mindenki tudja, hogy föl nem emelheti. De egy pillanatig, amíg a cement repedését halljuk, azt hisszük mégis, úristen, ez képes, és fölemeli. Aztán kiszakad belőle a lélegzet, és erőtlenül hátraesik a falnak. A fogantyúkon vér van,

ahogy a tenyerét fölszaggatta rajta. Ott lihegi ki magát a falnak dőlve. Más hangot, mint

a zihálását, nem hallani, senki nem szól.

Kinyitja a szemét, és végignéz rajtunk. Egyenként végigmér mindenkit - még engem is -, azzal előkotorja a zsebéből az összes nyugtatványokat, amiket pókeren az utóbbi na- pokban a többiektől elszerzett. Próbálja szétrendezni, lehajlik az asztalra, de a két keze Összegémberedett vörös karom, nem boldogul az ujjaival. Végén lesöpri a földre az egész csomót - lehet negyven-ötven dollár ára nyugtatvány mindegyiküktől -, és kifordul a zuhanyzóból. Hanem az ajtóban még megáll, és

visszanéz a téblábolókra.

- Azzal együtt megpróbáltam - mondja. - Annyi azért kitellett tőlem, a büdös úristenit, hogy megpróbáltam, nem igaz? Azzal kimegy, és otthagyja a földön az elmaszatolt cédulákat, szedje föl, válogassa szét, aki akarja.

*

A sárga koponyája szürke pókhálóval van beszőve az ellenőrző orvosnak, amelyik az

osztályosoknak beszél benn a Személyzetiben. Elsertepertélek mellette. - Hát ez meg miféle? - És úgy néz rám, mintha valami bogár volnák. Az egyik bennlakó orvos a fülére mutat, jelzi, hogy süket vagyok, úgyhogy az ellenőrző orvos mondja is tovább.

Tolom szembe a feltörlőfát annak a nagy képnek, amit a vöröskeresztes nőce hozott be egyszer, mikor annyira be volt ködösítve, hogy nem is láttam őket. A kép egy léggyel pecázó polgárról szól valahol a hegyek közt, talán az Ochoco-hegységben lehet, Paineville mellett valahol - a fenyők csúcsa fölött hó látszik a hegytetőn, a patak mentén karcsú fehér törzsű rezgő nyárfák, s sóskaborbolya tenyészik körülöttük savanyúzöld foltokban. A pecás dobja be a legyét a csöndes vízbe egy szikla mögött. Itt pedig nem lehet légygyel pecázni. Itt csalival lehet legföljebb és hatos horoggal - a léggyel jobb volna, ha szépen lecsurgatná, át a zúgókon.

A rezgő nyárfák közt ösvény vezet, azért jobban megnyomom a feltörlőfát, és megyek

vele végig az ösvényen egy darabot, aztán leülök egy sziklára, és nézek vissza, ki a keretből, nézem az ellenőrző orvost, ahogy a bentlakóknak beszél. A tenyerén egy pontra mutat többször és nyomatékosan, de a hangját azt nem hallom, annyira jön le, annyira zajlik a fagyos víz a sziklák közt. A hó szagát érzem a szélben, mert a csúcs felől fúj most. Haraszt és bölömfű közt hosszú sorban bukdácsolnak a vakondtúrások. Ilyen helyen jó egy kicsit kinyújtóztatni a lábát az embernek. Néha el is felejtem, ha nincs rá mód, hogy leüljek és visszagondoljak, milyen is volt a régi kórházban. Ott nem voltak ilyen jó helyek a falon, amibe föl lehetett volna menni. Nem volt se tévé, se uszoda, se kéthetenként csirke. Ott nem volt más, csak fal meg székek, meg kényszerzubbony, amikből órákba tellett, míg kikecmeredett az ember. Azóta nagyon sokat haladtak. - Nagy haladás ez - mondja a vöröskeresztes nőce is. Festményekkel, mindenféle díszekkel, krómozott fürdőszobacsapokkal kellemessé tették az életét. - Aki ilyen kedves házból meg akar szökni - mondja a vöröskeresztes nőce -, azzal valami nagy hiba lehet. Messze benn a Személyzeti Szobában az ellenőrző orvos a két könyökét szorongatva borzong, míg a bennlakók kérdéseire válaszolgat. Kiszikkadt, vézna ember, leng rajta a ruha, akár a póznán. Áll ottan a könyökébe kapaszkodva, és citeráz. Lehet, őt is megcsapják a hegyről jövő hideg szelek.

*

Nehéz este az ágyat megtalálni, négykézláb mászkálok, és tapogatom a sodronyok alját, míg a végén a gumigalacsinjaimról ráismerek. Senki nem panaszkodik a köd miatt. Már tudom is, miért. Azért, mert akármilyen rossz, biztonságosan meg lehet ülepedni benne. Ezt nem érti McMurphy, hogy mink biztonságban akarunk lenni. Próbál

mindegyre kirángatni bennünket a ködből, ki a nyílt térre, ahol már könnyű elbánni velünk. Egy rakomány mélyhűtött belsőség érkezik az alagsorba: szív, vese, velő, ilyesmik. Hallom, ahogy döntik le a szénaknán a hűtőbe. Egy polgár valamelyik szobában, nem tudom, hol, a zártosztályi öngyilkosságról beszél. Az öreg Rawler lemetszette mind a két mogyoróját, és elvérzett Ott lovagolt a retyón, legalább egy tucat kollégája ott tipródott körülötte, de észre se vették, amíg le nem fordult a földre holtan. Nem fér nekem a fejembe, mitől olyan türelmetlenek a népek. Ki kelletett volna neki is várni a sorát.

*

Tudom ám, hogy működtetik a ködgépüket. Akkoriban egy egész dandár dolgozott a ködgépeknél a tengerentúlon kinn a reptereken. Amikor a hírszerzés úgy értesült, hogy bombatámadás készül, vagy tábornokok készültek valami titkos akcióra - hogy minden rejtve menjen, és még a támaszponton se lássák a kémek, mi a helyzet -, olyankor el- ködösítették a repteret. Egyszerű dolog. Egy közönséges kompresszorral vizet szívatnak föl a tartályból, aztán

egy másik tartályból különleges olajat, a kettő összedolgozódik, és a gépnek a fekete gyürkéből fehér köd száll föl, akkora, hogy egy egész repteret kilencven másodperc alatt betakar. Az is volt az első, amit Európából láttam, mikor leszálltunk, a ködösítés. Egypár vadász kísért minket, s amint azok is leszálltak, a ködszolgálat megindította a gépeket.

A csapatszállító kerek, összekarmolt ablakain át néztük, hogy húzzák ki a dzsipek a

kompresszorokat egész a gép közelébe, és aztán hogy süvít ki belőlük a köd, hogy borítja el a repteret, míg a végén már csak a ködöt láttuk, ahogy vatta módjára tapadt rá az ablakunkra. Úgy botorkáltunk ki a gépből a hadnagy bírói sípszava után - a ködben olyan hangja

volt, akár a vadlibák kiáltásának. Amint kinn voltunk a kabinból, alig két lépésre láttunk

el magunk körül. Mintha az ember egymaga állt volna ott a reptéren. Az ellenség felől

tán biztonságban voltunk, viszont rémes volt az egyedüllét. A hangok pár méteren túl befúltak a ködbe, a társainak a hangját se hallotta az ember, semmit, csak a kis sípnak

a vészes szavát a gyapjas fehérségből, és már a lába is beleveszett az embernek, csak

a tulajdon barna ingjét, a réz övcsatját látta még, a többi része szétoszlott, fölszívódott.

Aztán egyszerre megjelenik az ember előtt egy arc, valami szomorúan tapickáló bajtársnak az arca, és nagyobb, tisztább egyszerre, mint ami emberarcot életében látott. Annyira a szemét erőltette az ember abban a ködben, hogy amikor tényleg elébe került valami, akkor tízszeresen fölerősítette, s végén el kellett fordulni. Ha valaki fölbukkant a ködből, nem lehetett az arcába nézni, mert olyan kínos volt, mintha átvilágított volna rajta, de félrekapni se akarta nagyon az ember a fejét, nehogy szem elől veszítse. Ennyi volt a választás. Vagy nézni a ködből kibukkanó kínos látványt, vagy belefelejtkezni a ködbe. Mikor az osztályon először használták a kiselejtezett kincstári ködgépet, amit a szellőzőberendezésbe rejtve beépítettek, mielőtt idehurcolkodtunk, akkor ugyanúgy néztem bele a ködbe, a ködbe elvesző mindenfélékre, ugyanúgy erőltettem a szememet, hogy nyomon kísérjem, amíg lehet, mint akkoriban, kinn az elködösített

európai reptereken. Nem sípoltak, nem volt kötélkordon, amibe fogódzni lehetett volna,

úgyhogy valamire rászögeztem a szememet, ha nem akartam elveszni a ködben. Volt, hogy eltévedtem persze, belebújtam, belevesztem, de akkor is mindig ugyanoda lukadtam ki, annál az egyazon vasajtónál, aminek számja nincs, csak a csavar fejek néznek ki belőle, mint a szemek - de a szoba az ajtón túl, az ugyanúgy vonzott, akár az ajtó, hiába próbáltam elkerülni, minthogyha az áram, amit azok az ördögök ott abban a szobában csiholnak, belém volna vezetve a ködfelhőn át is, és az húzna magával, mint a gépembert, egyfelé. Napokig kóborgok a ködben, és attól rettegek, hogy már többet az életben nem látok semmit, aztán egyszerre ott van az az ajtó, s nyílik előttem, mutatja a hangelzáró párnázatát a túlsó felén, meg az embereket benn libasorban, fényes rézdrótok és föl-fölvülanó fénycsövek közt, ívlámpák sercegésében. Én is be akarnék állni a libasorba, és várnám, hogy rám kerüljön a sor az asztalnál. Kereszt alakú, ezrével vannak rajta a meggyilkoltak árnyékai, árnycsuklók, árnybokák izzadságtól elzöldült bőrbéklyókban, árnynyak és -fej ezüstpánt alá nyúlik be, s a homlokot fonja körül. A technikus a műszertáblánál fölnéz az asztal mellől, végig a libasoron, és rám mutat a gumikesztyűs kezével. -Egy pillanat, én ezt a nagy lombár

embert ismerem

Nagy cirkusz volna, ha ezzel itt dulakodásra kerülne. Azért elkezdtem vigyázni, nehogy nagyon el találjak merülni a ködbe, akkor tán nem kerülök mindig oda a Rezgető ajtajába. Mindent jól megnéztem, ami csak az utamba került, és ragaszkodtam hozzá körmöm szakadtáig, akár a denevér a foglalófához. Csakhogy ők is mindegyre sűrűbben kődösítettek, úgyhogy a végén akármennyire igyekeztem, kétszer-háromszor csak ott álltam minden hónapban a nyíló ajtó előtt, és szagoltam a szikrák savanyú, ózonos illatát, Iparkodhattam én, mikor egyre nehezebb lett eltájékokozódni. Aztán fölfedeztem valamit. Ha megmaradok veszteg egy helybe, amikor a köd rám száll, akkor nem jutok a végén oda abba az ajtóba. Mert az is volt a baj, hogy én juttattam magamat oda. Féltem, hogy eltévedek, és elkezdtem kiabál-ni, így aztán én vezettem nyomra őket. Még abban is volna valami igazság, hogy én hoztam őket a nyakamba, mert úgy okoskodtam, hogy minden jobb, mint elveszni végleg, jobb még a Rezgető is. Most már nem is tudom. Elveszni talán nem is olyan rossz. Ma egész délelőtt megint azt várom, hogy ködösítsenek. A napokban megint nagyon nekifogtak. Az a gyanúm, McMurphy miatt csinálják. Még nincs berántva egészen, most próbálják egy óvatlan pillanatában megfogni. Annyit már láthatnak, hogy kemény dió lesz - vagy ötször-hatszor már sikerült annyi lelket verni neki Cheswickbe, Hardingba meg a többiekbe, hogy úgy látszott, szembeszegülnek az egyik feketének. De amikor már úgy látszott, sikerülhet a betegeknek is egyszer, jött a köd. Jön most is. Pár perccel ezelőtt figyeltem föl, hogy a kompresszor dolgozni kezd a rács mögött, épp amikor a kollégák kezdték kihordani a Nappaliból az asztalokat a gyűlés előtt, és máris a földön olyan vastagon elterült a köd, hogy vizes a nadrágom szára. Az üvegkalicka ajtajának ablakszemeit tisztogatom, és hallom, hogy a Főnéni veszi fel a telefont, a dokit hívja, és mondja neki, hogy jöhet a gyűlésre, és aztán délután egy órát tegyen szabaddá, mert meg kellene tartani az osztályértekezletet. - Sürgőssé teszi az értekezlet összehívását -mondja a Főnéni -, hogy megbeszéljük, vajon Randle McMurphy betegünk maradhat-e továbbra is ezen az osztályon. - Egy pillanatig hallgatja a dokit, aztán így folytatja: - Nem helyes, ha továbbra is hagyjuk, hogy betegeinket izgassa, mint az utóbbi napokban tapasztaltuk. Szóval ezért ködösíti el az osztályt a gyűléshez. Nem szokása pedig. Csak máma, úgy

előbb üssétek nyakszirten, vagy hívjatok segítséget, vagy valami.

látszik, tenni akar valamit McMurphyvel, alighanem át akarja helyeztetni a Zárt Osz- tályra. Leteszem az ablaktörlő rongyot, és hátramegyek az Idültek során álló székemhez, de már látni alig látom, hogyan telepszenek le a többiek, s hogyan jön be a doki az ajtón a szemüvegét törölgetve, mintha bepárásodott volna és nem a köd fogná be neki is. Sűrűbben hömpölyög, mint valaha. Éppen csak hogy hallom, ami történik, hogyan próbálnálnak valamit Billy Bibbit dadogása felől kisütni. Mintha víz alatt jutnának a szavak a fülemig. Annyira vízhez hasonló, ami körülfog, hogy kiemel a székből, és nem vagyok biztos, nem fordítva

ülök-e, fejjel lefele. A lebegés a gyomromat fordítja fel először. Semmit nem látok. Ilyen lebegő érzésem nem volt sose. A szavak hol hangosabbak, hol megint elhalkulnak, ahogy lebegek, de néha oly közelről szólnak, hogy tudom, a tőszomszédságomban beszélnek, hiába nem látok semmit. Billy

hangját megismerem. Csúnyábban dadog, mint szokott, mert ideges. - f-f-f-f-f-főiskoláról k-k-k-k-kivág-tak mert n-n-n-nemjártama t-t-t-t-tartalékostisztiképzőtanfolyamra. N-n-n-nem bírtam, hiába. V-v-v-valahányszor az

ügyeletes tiszta n-n-n-n-nevemen szólított, n-n-nem bírtam válaszolni. Azt kellett volna

-Belészorul a szó, mintha csontot nyelt volna. Hallom, nyel,

milőtt újrakezdené: - Azt kellett volna mondani, jelen, d-d-d-d-denekem sose jött ki a torkomon. Halványul a hangja megint, aztán a Főnéni szól be balról:- Nem emlékszik, Billy, mikor támadtak először beszédzavarai? Nem emlékszik, mikor dadogott először? Nem hallom jól, nevet-e erre Billy. - E-e-e-elő-ször? E-e-e--először mikor dadogtam? A-amikor azt mondtam: m-m-m-m-m-mama. Teljesen eltűnik a hang. Ilyet én még nem éltem. Talán Billy is belebújt a ködbe. Vagy lehet, hogy mindenki elásta magát. Egy szék mellett úszók el. Már egy ideje nem látok sem-mit csak most ezt a széket. Jobb felől bomlik ki a ködből, s egypár pillanatig itt van kartávolságra, egész mellettem, Az utóbbi időben hozzászoktam, hogy ne nyúljak semmihez, ami a ködből előtűnik olykor - ne kapjak utána, csak meg-maradjak veszteg. Hanem most úgy félek, mint először, Mint akinek az élete függ rajta, úgy kapok annak a széknek utána, mivel énnekem nincs mibe fogódzanom a másik kezemmel, csak a levegőben kapkodok, és látom, hogy a szék közeledik, teljes tisztán ott van már, olyan világosan. hogy az ujj nyomatot látom rajta, ahol az asztalossegéd megfogta mikor még a lag nem volt száraz. Ott tornyosul előttem pár pillanatig, aztán kezd halványodni. Még ilyen úszkálást én nem értem. Ilyen sűrűt se, hogy akárhol, azt hi-szem, leléphetek, és mehetek tovább. Azért vagyok úgy megijedve. Az a gyanúm, elúszok én is mindörökre. Egy Idült bukkanik elő valamivel alattam. Az öreg Matterson ezredes. A keskeny sárga keze barázdált írásából olvas. Jól megnézem, mert azt hiszem, most látom utoljára. Hatalmasra női az arca, akkorára, hogy nézni nem bírom. Minden haja szála, szarkalábja olyan, mintha mikroszkópon át nézném. Az egész élete benne van az arcában, hatvan év katonai tábor, trénszekerek vasalt kerekeinek a nyoma, kétnapos erőltetett menetekben csontig szikkadt arc. Maga elé tartja azt a keskeny kezét, egész a szeméhez, és belekacsint. Aztán emeli a másikat is, és a nikotintól puskatusbarnára pácolt mutatóujjával aláhuzigálja a tenyere vonalait. Hangja mély, lassú, türelmes, és a törékeny szája, látom, amint formálja a súlyos, sötét jóslatait.

mondani, hogy je-je-je-je

a

- Mármost

Amerika a.,. méz-ga-lab-dacs. A tökmag. Amerika a

Ez az igazság. Oda van neki írva a sárga tenyerébe. Vele olvasom én is.

- Mármost

hogy figyelek, rám mosolyodik, és olvassa tovább: - Mexikó a

bikk-makk. Mexikó a

Látom már, hova akar kilyukadni. Mondogatja ezeket hat éve, amióta csak itt van, de én sose nagyon figyeltem rája, inkább olyan beszélő bábunak néztem, csontból és ér- elmeszesedésből összeépült szerkezetnek, amelyik csak hozza egymás után az ilyen megdönthetetlen határozatokat, de semmit nem mond vele. Hanem most kezdem kihámozni az értelmét. Próbálom nem ereszteni még egy hosszú pillantás-ra, mielőtt elfelejteném, s közben, amíg ilyen erősen nézem, megértem a mondókáját. Elhallgat, és

fölpillant megint hogy biztos értem-e, és szeretném odaordítani neki: Persze értem hát, Mexikó az bizony olyan, mint a dió, barna, és szemmel látni, de még tapintani is lehet, hogy olyan kemény, mint a dió! Van abban igazság, amit beszélsz, öregúr, már amennyi igazság a világban van. Nem vagy te olyan bolond, mint amilyennek hisznek. Persze

értem én

Matterson elpárolog, még látom, amint a keze fölé hajlik.

- Mármost

nap-tár Utánaeresztem a szememet. Annyira erőltetem, hogy le kell hunynom. Mire kinyitom megint, az ezredes eltűnt. Egy szál magam lebegek tovább.

- Ütött az órám - mondom magamnak. - Ez az utolja. Jön az öreg Pete, az arca mint a

fényszóró. Bal felől jön vagy negyven méterre, de olyan tisztán látom, mintha nem is volna köd. Vagy az is lehet, hogy egész a közelbe van és kicsi, nem lehet biztosra mondani. Pete megint elpanaszolja, milyen fáradt, és az egy szavából látom magam előtt az egész életét a vasútnál - látom, milyen fáradságos neki leolvasni az óráról az időt, és az izzadság kiveri, amíg a vasutaszubbonya gombjait a gomblyukukkal össze bírja hozni, és beletesz apait-anyait ebbe a munkába, amit mások olyan könnyen végeznek, hogy csak ülnek a kartonnal kifoltozott széken, és olvassák a

detektívhistóriákat meg a leányregé-nyeket. Nem mintha Pete annyira beletanult volna - nem, ő tudta elejitől, hogy sose fog az menni csak úgy -, de a lábát megvetette, és állta

a sarat keményen. Negyven évig tartotta magát, ha nem is az embervilág közepében,

legalább a peremén valahogy. Értem mindezt, és fáj, mint ahogy a katonáéknál, a háborúban fájtak dolgok. Ahogy az

is fájt, ami a papával meg a törzzsel történt. Márpedig azt hittem, sose jönnek elő ezek

dolgok, sose siránkozok miattuk többet. Mert minek? Nincs segítség.

- Fáradt vagyok - mondja Pete.

- Tudom, hogy fáradt vagy, Pete, de én is hiába siránkoznék veled. Abból se jönne ki

semmi. Pete is úszik az ezredes után. Amerről ők jöttek, arról jön be Billy Bibbit. Úgy látszik, elvonulnak az utolsó szemlére. Billy nem lehet messzebb egy-két lépésnél, de olyan csöpp, mintha egy mérföldre volna. Az arcát egész odatolja, mint egy pimasz koldus, amelyiknek több kell, mint amennyit

adhatnának. A szája akár a babaszáj.

a zászló

A-me-ri-ka. Amerika a

. Mexikó

szilva. Az őszibarack. A diny-nye.

te-le-ví-zi-ó.

a kereszt az

- Fölnéz, hogy figyelek-e rája, és amikor látja,

di-ó. A mogyoró. A

fából van. Mexikó

szi-vár-vány. A szi-vár~ vány

fából van.

De a köd gombócot gyúr a torkomra, hangot nem bírok átlökni rajta. Ahogy

a zöld birka az

Kanada. Ka-na-da

ezüstfenyő. A ga-bo-na-föld. A

- Még amikor m-m-m-m-megkértem a kezét, a-a-a-akkor-íselakadtam. Mondom:

„Szívecském, n-n-n-nemakarnál hozzám j-j-j-j-j

A Főnéni hangja, nem tudom, honnét: - Az édesanyjától hallottam erről a lányról, Billy. S

abból, amit hallottam, az derült ki, hogy nem volt méltó magához. Mi volt hát mégis, ami annyira megijesztette magát, mikor a leánykérésre sor került? - Sz-sz-szerelmes voltam b-b-b-bele. Rajtad se segíthetek, Billy. Tudod te jól. Se én, se

a többiek. Meg kell neked is érteni, hogy amint valaki a másiknak a segítségére siet, maga fedezetlen marad. A fal mentébe kell, Billy, tudod te is. Mit segíthetnék? A dadogásodat nem bírom elállítani. Ledörgölni se tudom a pengenyomokat a csuklódról,

a cigarettaégések meg megint nem jönnek le a kezed fejéről. Új anyát rajzoljak neked?

És ha azt nézem, hogy a Főnéni addig dörgöli az orrodat a nyomorúságodba, amíg az a kis önérzeted is, ami van még, odavész, azzal se tudok mit csinálni. Anziónál láttam egy

pajtásomat kikötve negyven lépésre tőlem. Vízért sivalkodott, az arcát hólyagosra égette a nap. Engem akartak odaküldeni, hogy segítsek rajta, pedig akkor a majorbeliek engem szedtek volna szét ízekre. Dugd el az arcodat a ködbe, Billy. Vonulnak el egymás után. Mintha mindegyik arcon volna egy olyan fölírat, mint Portlandban, a digó harmonikások nyakában, hogy azt mondja: „Vak vagyok" - csak ezekről azt lehet leolvasni, hogy „Fáradt vagyok" meg, „Félek", meg „Elvisz a májzsugor", meg „Elkapott a gépszíj, de még hátulról löknek is". Én leolvasok minden feliratot, mindegy, milyen kicsinykék a betűk. Néha oldalt fordulnak, és leolvashatnák egymásnak, de abból is mi volna a haszon? Most már úgy viharzanak el mellettem a ködben, akár a konfetti. Soha ennyire nem voltam. Ilyen lehet halottnak lenni Vagy Tengőnek, mikor az ember teljesen belevész a ködbe. Mozdulni se mozdul. Csak még etetik a testét, amíg abba nem hagyja az evést végleg - akkor elégetik. Nem olyan rossz az. Nincs fájdalom. Én se érzek mást, csak egy kis borzongást, de az majd elmúlik idővel. Látom a parancsnokunkat, amint rajzszögezi ki a hirdető táblára, hogy holnap mit vegyünk magunkra. Látom a gőzgurgulát, amint jön az Államtól, és töreti apróra, ami a törzsünkből megmaradt. Látom a Papát, amint lopózik ki a sűrűből, és megcéloz egy hatágú agancsost. Csak ahogy céloz rá, már ugrik is be a cédrusok közé, és egyik lövés a másik után porzik el az avarban. Én is a Papa mögé lopózok, és második lövésre leterítem, épp amint kezdene felfele szökelleni az omlás oldalába. Rávigyorgok a Papára. Sose hittem volna, hogy ilyet eltévesztel Papa. Vaksi már a szemem, fiam. Ennek már nem hihetek. A puskát is ügy rezgetem, mint a

fostos kutya a seggit. Mondom én mindig, Papa, hogy Sid kaktuszvize megvénít időnek előtte. Megvénült az már időnek előtte, fiam, aki azt a kaktusz-vizet issza. Gyere, belezzük ki az állatot, míg a legyek be nem köpik. Pedig nem is most történt. Ezt mondom. Nem lehet a múlt dolgoknak útjába állni, hogy elő ne jöjjenek. Odané, öregem

A feketék sutyorognak, hallom.

Odané, a hülye Sertepertét elnyomta a buzgóság. Úgy is kell, főnök, úgy is kell. Amíg alszol, addig nincs veled baj.

" Az lett a vége, h-h-h-hogykinevetett.

Már nem is borzongok. Befellegzett, azt hiszem. Már olyan messze járok, hogy a borzongás utol se ér. Meg is maradhatok itt. Nem érnek utol. Csak a szavak még, de éppen hogy, halványan. ha már Billy úgy határozott, hogy kivonul gyűlésünkről, van-e másvalakinek előterjeszteni való kérdése? Ha már arról van szó, asszonyom, igenis volna itt egy kérdés

Ez McMurphy lesz. Igen távolról hallom. Még mindig próbálja kirángatni az embereket a ködből. Miért nem hagy békémet?

- ha még emlékszik arra a szavazásra, amit egy-két napja rendeztünk a tévéügyben. Mivelhogy ma péntek, gondoltam, újra megpróbálkozhatnánk, hátha azóta már megemberelték magukat egypáran.

- Mr. McMurphy, ennek a gyűlésnek terápiás, méghozzá

csoportterápiás a célzata, nem pedig az apró sérelmekkel való

- Tudom, tudom, már a könyökömön női ki. Mink már itt egypáran úgy

- Egy pillanat, Mr. McMurphy. Egy kérdést a résztvevőktől előbb: Nincs terhükre, hogy Mr. McMurphy személyes óhajaival kell foglalkozniuk örökké? Azon gondolkodtam, talán jobban járnának, ha Mr. McMurphyt más osztályra helyeznők át. Egy pillanatig nem szól senki. Majd ezt hallom: - Miért nem akarja szavazni hagyni,

mondja? Mért akarja mindjárt a Zárt Osztályra vágni egy szavazatért? Mi abba a napi- rendcserébe olyan borzasztó?

- Hiszen éppen maga az, Mr. Scanlon, aki három napig enni nem volt hajlandó, amíg

meg nem engedtük, hogy a készüléket ne fél hétkor, hanem már hatkor bekapcsolhassa!

- Mér, az embernek a híreket is tudni kell, nem? Washingtont lebombázhatnák, arról is

csak egy hét késéssel tudjunk?

- Igazán? Most viszont odaadná a híreit cserébe holmi sport címén űzött tömegverekedésért?

- Mind a kettőről szó se lehet, igaz? Nem hát. Na mindegy, üsse kő

tán csak nem bombáznak le minket.

- Miss Ratched, adja meg az engedélyt Mr. McMurphy-nek a szavaztatásra.

- Nagyon helyes. A bizonyíték azonban kézzelfogható, mennyire zavarja a betegek

nyugalmát ezzel a szavaztatással. Pontosan milyen kérdést akar szavazásra bocsátani?

- A délutáni tévézés kérdését akarom újra megszavaztatni - mondta McMurphy.

- S vajon egy újraszavaztatással visszaállíthatjuk-e a lelke nyugalmát? Azért kérdem, mert itt fontos kérdések szerepelnek a napirendünkön

- Sose aggódjon énmiattam. Én azt akarom látni csak, kinek van itt vér a pucájában.

- Éppen az ilyen beszéd gondolkoztat el, Spivey doktor, hogy nem volna-e helyesebb a betegek érdekében áthelyez-nünk Mr. McMurphyt?

- Miért nem engedi már szavaztatni?

- Legyen türelemmel, Mr. Cheswick. A kérdést ezennel szavazásra bocsátom. Meg fog

felelni a kézfeltartás Mr. McMurphy, vagy ragaszkodik a titkos szavazáshoz?

- A kezeket akarom látni. Meg azt a kezet is, amelyiket nem emelik föl.

- Emelje tehát fel a kezét, aki a televíziónézés idejét délutánra kívánja áttenni.

Az első kéz, amelyik fölemelkedik, McMurphyé - onnan látom, hogy a tenyere be van kötve, amióta a műszertábla fogantyúja belevágott. És most mintha domboldalból lát-

nám a kezeket emelkedni ki a ködből, olyan, mintha

ezen a héten

mintha az a nagy vörös keze

McMurphynek belenyúlna a ködbe, és rántaná föl a többit egyenként, rántaná ki a pis- logó embereket a napra. Egyiket a másik után. A Hevenyek során egymás után emelkednek a kezek, ahogy kihúzza őket, mind a húszat, már nem is a tévéért, hanem

a Főnéni ellen, amiért át próbálja McMurphyt rakatni a Zárt Osztályra, amiért

szóval-tettel gyilkolta őket évekig. Nem szól senki. Érzem, mennyire meg vannak döbbenve - betegek is, személyzet is. A

Főnéni el nem bírja gondolni, mü történhetett. Tegnap, mielőtt azt a műszertáblát megpróbálta volna kiemelni, még jó, ha hármat-négyet össze tudott volna szedni, akik rája szavaznak. A Főnéni hangjában még sincs semmi meglepetés.

- Csupán húsz kezet számolok, Mr. McMurphy.

- Húszat? Hát nem elég az? Pont annyian vagyunk itt

észbe kap, mit is akar mondani ezzel a Főnéni. - Álljunk meg egy polgári szóra,

asszonyom

- Attól tartok, hogy a javaslatát nem szavazták meg.

- Álljunk meg egy barátságos polgári szóra!

- Az osztály negyven beteget számlál, Mr. McMurphy. A negyven közül csupán húszan szavaztak. A házirend megváltoztatásához szótöbbségre van szükség. A szavazást ezzel lezárom.

A kezek lehanyatlanak mindenfelé. A kollégák látják, hogy át vannak verve, és

próbálnak minél gyorsabban bújni vissza a ködbe. McMurphy talpra ugrik.

- Nahát, ne tegyünk már a Krisztusból bohócot! Miért nem mondja, hogy ezt így kell

megjátszani? Azoknak a lerobbant palimadaraknak is be kellene számítani a szava-

zatát?

- Doktor úr nem magyarázta meg a szavazás körülményeit Mr. McMurphynek?

- Bizony a többség dönt, Mr. McMurphy. Miss Ratched-nek igaza van.

- Többség, Mr. McMurphy, többség. Háziszabályainknak sarkalatos pontja ez.

- Vagyis a háziszabályokat is a sarkukból kifordítani csak a többség szavazatával lehet! Hát persze. Nahát, a hivatalos tintafosásban ez viszi a pálmát!

- Sajnálom, Mr. McMurphy, de a háziszabályzatban szó szerint ezt olvashatja, sőt kívánságára akár fel is

- Hát maguk így rúgják valagba a demokráciát!

- Izgatottnak látszik, Mr. McMurphy. Ugyebár izgatottnak látszik, doktor úr?

Megjegyzésre érdemes.

- Ne jöjjön nekem ezzel az albérleti dumával, asszonyom. Ha az emberrel kibasznak,

akkor igenis joga van ordítani. És mivelünk kibasztak!

- A beteg állapotára való tekintettel azt ajánlanám, doktor úr, hogy gyűlésünket ma

előbb rekesszük

- Várjon csak! Várjon egy pillanatig, hadd beszélek ezekkel az öreg szivarokkal.

- A szavazást befejeztük, Mr. McMurphy.

- Hadd beszélek csak velük.

Azzal vág át a Nappalin, jön felénk. Mind nagyobb s nagyobb. Vörösre gyúlt az arca. Benyúl a ködbe, és Rucklyt próbálja először kirántani, mivel Ruckly a legfiatalabb.

- Te mit szólsz, pajtás? Meg akarod nézni a Nagyvilág-sorozatot? A baseballt? A

baseballmérkőzéseket? Akkor emeld fel szépen a kezedet

- Baszmeg feleség.

- Jól van, ne fáradjál. Hát te, kolléga, te mit szólsz? Hogy is hívnak

- A hangja elakad, amikor

.

Ellisnek? Mit

szólnál a délutáni tévénézéshez? Emeld akkor föl a kezedet Ellis keze föl van a falhoz szögezve, és az nem számít szavazatnak.

- Megmondtam, hogy a szavazást befejeztük, Mr. McMurphy. Ne tegye nevetségessé

magát. McMurphy rá se hederít. Jön végig az Idültek során. - Lássuk, lássuk, csak egy szavazat kell, csak egyvalamelyiktek emelje föl a kezét!

Mutassátok meg neki, hogy még ennyi telik tőletek!

- Fáradt vagyok - mondja Pete, s a fejét lóbálja.

- Az éjszaka a

szavazás.

- Az isten tegyen benneteket akárhova, egy rakja föl a kezét legalább! Nem lássátok,

hogy most vagyunk a döntőbe? Ha ezt ránk veri, ránk veri az egészet! Ennyit se tudtok

megérteni az egészből, amit itt összepofázok? Te, Gábriel? Te se, George? Hát te, főnök, te mit gondolsz? Megáll fölöttem a ködben. Miért nem hagy békémet?

- Te vagy az utolsó reményünk, főnök.

A Főnéni a papírjait rakosgatja. A többi nővérek körülállják. Végül talpra áll ő is.

- A gyűlést berekesztjük - hall