JAROSLAV HAŠEK

ŠVEJK
EGY DERÉK KATONA KALANDJAI
A VILÁGHÁBORÚBAN
FORDÍTOTTA RÉZ ÁDÁM

TARTALOM

ELŐSZÓ
A HÁTORSZÁGBAN
ŠVEJK, A DERÉK KATONA, BELÉP A VILÁGHÁBORÚBA
ŠVEJK, A DERÉK KATONA, A RENDŐRKAPITÁNYSÁGON
ŠVEJK A TÖRVÉNYSZÉKI ORVOSOK ELŐTT
ŠVEJKET KIDOBJÁK A BOLONDOKHÁZÁBÓL
ŠVEJK A SALM UTCAI RENDŐRSÉGEN
ŠVEJK ISMÉT OTTHON, MIUTÁN KITÖRT A BŰVÖS KÖRBŐL
ŠVEJK HADBA VONUL
ŠVEJK MINT SZIMULÁNS
ŠVEJK A HELYŐRSÉGI FOGHÁZBAN
ŠVEJK MINT A TÁBORI LELKÉSZ TISZTISZOLGÁJA
I
II
III
IV
ŠVEJK TÁBORI MISÉT CELEBRÁL A FELDKURÁTTAL
I
II
HITVITA
ŠVEJK FELADJA AZ UTOLSÓ KENETET
ŠVEJK MINT LUKAŠ FŐHADNAGY TISZTISZOLGÁJA
I
II
III
IV
V
VI
A KATASZTRÓFA
UTÓSZÓ
„A HÁTORSZÁGBAN” CÍMŰ ELSŐ RÉSZHEZ
 A FRONTON
ŠVEJK BALSZERENCSÉS KALANDJAI A VONATON
ŠVEJK BUDĚJOVICEI ANABÁZISA
ŠVEJK KALANDJAI KIRÁLYHIDÁN
ÚJABB SZENVEDÉSEK
BRUCK AN DER LEUTHÁTÓL SOKAL FELÉ
A DICSŐSÉGES CSIHI-PUHI
MAGYARORSZÁGON KERESZTÜL
BUDAPESTEN
HATVANTÓL A GALÍCIAI HATÁR FELÉ
MARSCHIEREN! MARSCH!
A DICSŐSÉGES CSIHI-PUHI FOLYTATÁSA
ŠVEJK AZ OROSZ HADIFOGOLY-TRANSZPORTBAN
A LELKI VIGASZ
ŠVEJK ISMÉT A MENETSZÁZADÁNÁL
 ELŐSZÓ

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Vannak szerény, fel nem ismert
hősök, akiket nem dicsőít a történelem, mint Napóleont. Jellemrajzuk
elhomályosítaná még makedóniai Nagy Sándor dicsőségét is. Manapság, a
prágai utcákon járva, találkozhattok egy ütött-kopott férfival, aki maga
sem tudja, milyen jelentős szerepet játszott a mostani nagy idők történe-
tében. Szerényen megy a dolga után, nem zaklat senkit, és őt sem
zaklatják interjúért az újságírók. Ha megkérdeznétek, hogy hívják,
egyszerűen és szerényen így felelne: „Švejk vagyok...”
S ez a csendes, szerény, ütött-kopott férfi valóban nem más, mint Švejk, a
derék öreg katona, a rettenthetetlen hős, akit annak idején az osztrák
monarchiában oly sokat emlegetett a cseh királyság minden polgára, s
akinek most, a köztársaságban sem halványulhat el a dicsősége.
Én nagyon-nagyon szeretem ezt a derék katonát, Švejket, s közzétéve
világháborús kalandjait, meg vagyok győződve, hogy ti is mindannyian
szívetekbe fogadjátok e szerény, fel nem ismert hőst. Nem gyújtotta ő fel
semmiféle istennő templomát Epheszoszban, mint az a tökkelütött
Hérosztratosz, hogy bekerüljön a lapokba és az iskolai olvasókönyvekbe.
S ennyi elég is.
A szerző
A HÁTORSZÁGBAN
 ŠVEJK, A DERÉK KATONA, BELÉP A VILÁGHÁBORÚBA

- Hát megölték a Ferdinándot - mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki

évekkel azelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi
bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította; azóta
kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt, és hamisított
pedigrével eladta őket.
Ráadásul még reumát is kapott, s most is éppen a térdét dörzsölgette
sósborszesszel.
- Melyik Ferdinándot, Müllerné? - kérdezte Švejk, tovább masszírozva a
térdét. - Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Prùša drogista szolgája,
tudja, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán
ismerem még a Kokoška Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta
összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.
- Na de Švejk úr, a Ferdinánd főherceget, a konopištìit, azt a kövéret, aki
olyan vallásos volt.
- Jézus Mária - kiáltotta Švejk -, hát ez jó! És hol történt a baj a Ferdinánd
őfenségével?
- Szarajevóban, Švejk úr, lepuffantották egy revolverrel. Mert ott autóztak
éppen, ő meg a fenséges asszony.
- Na ja, Müllerné, autókáztak. Azt egy ilyen úr nyugodtan megengedheti
magának. Közben arra nem gondol, hogy az ilyen kocsikázásnak rossz
vége is lehet. Pláne Szarajevóban. Hiszen az Boszniában van, Müllerné.
Biztos a törökök a ludasok benne. Hiába, kár volt, hogy elvettük tőlük
Bosznia-Hercegovinát. Na ugye, Müllerné. Ezért kellett a Ferdinánd
őfenségének megboldogulni. Sokat kínlódott szegény?
- A fenséges úr mindjárt kész volt, kérem. Tetszik tudni, a revolver az nem
gyerekjáték. A múltkor minálunk, Nusléban, egy lakó addig játszott a
revolverével, amíg agyonlőtte az egész családját, meg a házmestert is,
aki felment megnézni, hogy ki lövöldözik ott a harmadik emeleten.
- Vannak revolverek, Müllerné, amik az istennek se akarnak elsülni, ha
megbolondul, akkor se. Sok ilyen revolverfajta létezik. De a Ferdinánd
őfenségéhez biztos valami jobbat vásároltak, és le merném fogadni
magával, Müllerné, hogy az illető, aki a trónörökös őfenségét elintézte,
úgy felöltözött hozzá, ahogy kell. Tudja, nagyon nehéz dolog egy fenséges
urat agyonlőni. Az nem úgy megy, mint amikor egy közönséges vadorzó
lepuffantja az erdészt. Előbb ki kell spekulálni, hogy férkőzik hozzá, mert
nem mehet oda csak úgy, akármilyen rongyokban. Cilinderben kell menni,
hogy a rendőrök még előtte le ne füleljék.
- Azt mondják, hogy többen voltak.
- Magától értetődik, Müllerné - bólintott Švejk, befejezve a térde
masszírozását. - Ha maga meg akarná ölni a trónörököst vagy a császár
őfelségét, először biztosan maga is összedugná a fejét valakivel. Több
szem többet lát. Ez is ad egy jó tanácsot, meg az is, és akkor mindent
siker koronáz, ahogy a himnuszunk is mondja. Az a legfontosabb, hogy
kivárja azt a pillanatot, amikor a fenséges úr éppen arra megy. Mint a
Luccheni úr csinálta, ha emlékszik rá, aki leszúrta a megboldogult
Erzsébet királynőnket azzal a reszelővel. Előbb csak sétált őfelségével. Így
bízzon meg az ember valakiben; azóta egy császárné se jár többet sétálni.
És ugyanez a sors vár még nagyon sok mindenkire. Meglátja, Müllerné,
egyszer még így jár a cár is meg a cárné, sőt, ne adj isten, talán a császár
őfelsége is, ha már a nagybácsijára1 egyszer rákerült a sor. Sok ellensége
van neki, az öregúrnak. Még több, mint a Ferdinándnak volt. Éppen a
múltkor mesélte egy úr a vendéglőben, hogy nemsokára üt az óra, amikor
ezek a császárok mind elpatkolnak, egyik a másik után, és nem segíthet
rajtuk még az államügyészség se. Aztán nem tudta kifizetni a cechet, és a
vendéglős, mit csináljon, rendőrt hívott. Az az úr lekent neki egy pofont és
a rendőrnek kettőt. Mindjárt be is dugták a kerekes kosárba,2 hogy észre
térjen. Hja, Müllerné, ilyen idők vannak most. Megint egy nagy veszteség
Ausztriának. Amikor katona voltam, egy baka lelőtte a kapitányt.
Megtöltötte a puskáját, és bement az ezredirodára. Mondták neki, hogy
nincs ott semmi keresnivalója, de ő nem, neki mindenáron beszélni kell a
kapitány úrral. Ki is jött a kapitány, és mindjárt rásózott egy jó laktanya-
fogságot. Erre az fogja a puskáját, és durr, egyenesen bele a szívébe. A
golyó meg kijött a kapitány úr hátából, és még az irodában is kárt tett.
Széttört egy üveg tintát, és az iratok mind összefröcskölődtek.
- És mi lett azzal a katonával? - kérdezte Müllerné egy idő múlva,
miközben Švejk tovább öltözködött.
- Felakasztotta magát a hózentrágerjára - mondta Švejk, a
keménykalapját pucolva. - És az a hózentráger nem is az övé volt. A
prófosztól3 kérte kölcsön, mert, azt mondja, leesik a nadrágja. Majd bolond
lett volna várni, amíg főbe lövik. Látja, Müllerné, ilyen helyzetben senki se
tudja, hogy hol áll a feje. A prófoszt le is fokozták ezért, és hat hónapot
kapott. De nem ülte le. Kiszökött Svájcba, most valami lelkész ott, vagy
micsoda. Mostanság nagyon kevés a becsületes ember, Müllerné. El
tudom képzelni, hogy csalódott a Ferdinánd őfensége abban az illetőben,
aki Szarajevóban belelőtt. Ő csak azt látta, hogy jön egy úr, gondolta, na,
egy rendes ember, milyen szép, hogy megéljenez engem. Az az úr meg
egyszerre csak: puff. Mennyit kapott a fenséges úr, egyet vagy többet?
- Az újság azt írja, Švejk úr, hogy a Ferdinánd őfensége olyan lett, mint a
szita. Minden patront belelőttek, amennyi csak volt.
- Az ilyesmi szörnyű gyorsan megy, Müllerné, borzasztó gyorsan. Én egy
browningot vennék az ilyesmihez. Úgy néz ki, mint egy kis játékszer, de
két perc alatt agyonlőhet vele húsz főherceget, soványát vagy kövéret,
mindegy. Habár, köztünk legyen mondva, Müllerné, a kövér főhercegekbe
könnyebben beletalál, mint a soványakba. Emlékszik, amikor a portugálok
agyonlőtték a királyukat? Az is olyan kövér volt. Persze egy király miért is
lenne sovány? Na, én most elmegyek a „Kehely”-be, ha jönne valaki azért

1
Švejk természetesen rosszul tudja: nem Ferdinánd volt a császár nagybácsija,
hanem fordítva.
2
Kosárforma, fonott felsőrészű jármű, melyben az utcai rendbontókat,
részegeket stb. beszállította a rendőrség.
3
Foglártól.
a rattlerért, amelyikre előleget adott, mondja meg neki, hogy levittem a
vidéki kutyatelepemre, mert a napokban körülnyírtam a fülét, és nem
merem felhozni, amíg be nem gyógyul, mert félek, hogy megfázik. A
kulcsot adja le a házmesternél.
A „Kehely”-hez címzett vendéglőben csak egy magányos vendég üldögélt:
Bretschneider úr, az államrendőrség civil ruhás detektívje. Palivec, a
vendéglős, poharakat mosott, és Bretschneider hiába próbált komoly
beszélgetésbe elegyedni vele. Palivec híres volt a trágárságáról, minden
második szavával az ember fenekét emlegette, vagy szarosnak titulált
valamit. De amellett nagyon művelt férfiú is volt, s ami az utóbbi csúnya
szót illeti, mindenkinek a lelkére kötötte, hogy olvassa el Victor Hugónál,
mit felelt végül is Napóleon régi gárdája az angoloknak a waterlooi
csatában.
- Szép nyarunk van az idén - próbálkozott meg Bretschneider a komoly
beszélgetéssel.
- Szart se ér az egész - felelte Palivec, miközben elrakta a poharakat a
kredencbe.
- Most aztán jól megkaptuk Szarajevóban - mondta Bretschneider némi
halvány reménnyel.
- Miféle „Szarajevó”-ban? - kérdezte Palivec. - Abban a nuslei kocsmában?
Na igen, Nusle, ott mindennap verekedés van.
- Dehogyis, a boszniai Szarajevóban, Palivec úr. Ott lőtték agyon a
Ferdinánd őfenségét. Mit szól hozzá?
- Én az ilyesmibe nem avatkozok bele; aki nekem ezzel jön, csókolja meg
a seggemet - felelte Palivec úr kimérten, és pipára gyújtott. - Aki
manapság ilyesmibe keveredik, nagyon könnyen kitörheti a nyakát. Én
kereskedőember vagyok, ha bejön valaki, és rendel egy pohár sört,
megyek, csapolok neki. De hogy Szarajevó, meg politika, meg az istenben
boldogult főherceg, az énnálam nincs, mert abból nem jöhet ki semmi,
csak a Pankrác4.
Bretschneider elhallgatott, és csalódottan körüljártatta pillantását az üres
vendéglőben.
- Azelőtt a császár őfelségének a képe lógott azon a falon - szólalt meg
egy idő múlva -, éppen ott, ahol most a tükör lóg.
- Az, jól tetszik emlékezni - felelte Palivec úr -, ott lógott, és leszarták a
legyek, hát felraktam a padlásra. Mit tudom én, valaki még tehet rá egy
megjegyzést, és csak kellemetlenségem lenne belőle. Kell az nekem?
- Csúnya egy dolog lehetett az ott Szarajevóban, Palivec úr.
De Palivec úr még e ravaszul egyenes kérdésre is rendkívül óvatosan
válaszolt: - Ilyenkor pokoli meleg szokott lenni Bosznia-Hercegovinában.
Amikor ott szolgáltam, jeges borogatást kellett rakni a főhadnagyunk
fejére.
- Melyik ezredben szolgált, Palivec úr?

4
Prágai börtön.
- Ilyen kicsiségekre nem emlékszek, engem az ilyen marhaságok sohase
érdekeltek, nem is voltam rá kíváncsi soha - felelte Palivec úr -, mert aki
nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik.
Bretschneider detektív úr végleg elhallgatott, s gondterhelt ábrázata csak
akkor derült fel, amikor Švejk belépett a vendéglőbe, és egy sört rendelt a
következő megjegyzés kíséretében: - De sötétet, mert máma gyászban áll
az egész Bécs is.
Bretschneider szemében felcsillant a remény, de csak ennyit mondott:
- Tíz fekete zászló leng Konopištìn.
- Tizenkettőnek kéne ott lenni - mondta Švejk, miután felhajtotta a sörét.
- Mért gondolja, hogy tizenkettőnek? - kérdezte Bretschneider.
- Azért, hogy kilegyen a tucat, az kerek szám, és tucatjával mindent
olcsóbban adnak - felelte Švejk.
Egy ideig csend volt, amit Švejk tört meg egy sóhajjal:
- Hát most már odafönt van a mennyországban, isten nyugosztalja
szegény fejét. Azt sem érhette meg, hogy császár legyen belőle. Amikor
katona voltam, egy tábornok leesett a lováról, és nyugodt lélekkel
agyonütötte magát. Vissza akarták segíteni a lóra, felültették, hát akkor
látják, hogy egészen meg van halva. Pedig úgy volt, hogy nemsokára
avanzsál, és megkapja a tábornagyi rangot. Ez egy katonai parádén
történt. Az ilyen parádékból soha nem sül ki semmi jó. Szarajevóban is
volt valami parádé. Emlékszem, egy parádén egyszer nekem is hiányzott
a zubbonyomról húsz gomb, be is dugtak tizennégy napra az egyesbe, és
két napig úgy feküdtem ott gúzsba kötve, mint egy Lázár. De hát
katonáéknál fegyelemnek kell lenni, különben soha nem mennénk
semmire se. Volt egy főhadnagyunk, Makovec, az mindig azt mondta
nekünk: „Halljátok, agyalágyultak, fegyelemnek kell lenni, mert ha nem, a
fákon mászkálnátok, mint a majmok, de majd a katonaság embert farag
belőletek, hülye banda.” Hát nem volt igaza? Képzeljen el egy parkot,
mondjuk a Károly térit, és minden fa tetején egy fegyelmezetlen katona
csücsül. Nekem, ha ez az eszembe jutott, mindig égnek állt a hajam szála.
- Szarajevóban - kezdte megint Bretschneider - a szerbek voltak a
ludasok.
- Ebben téved - felelte Švejk -, a törökök voltak, Bosznia-Hercegovina
miatt. - És Švejk kifejtette nézeteit Ausztria balkáni külpolitikájáról. 1912-
ben a törökök húzták a rövidebbet a szerbekkel, bolgárokkal és a
görögökkel szemben. Azt akarták, hogy Ausztria segítsen rajtuk, de mert
nem segített, agyonlőtték a trónörököst.
- Szereti a törököket? - fordult Švejk Palivec úrhoz. - Szereti a pogány
kutyákat? Ugye, hogy nem szereti?
- Egyik vendég olyan, mint a másik - mondta Palivec -, felőlem lehet török
is. Nekünk, kereskedőembereknek, semmi hasznunk sincsen a politikából.
Fizesd meg a sörödet, akkor itt ülhetsz és pofázhatsz, ami jólesik. Ez az
elvem. Aki a Ferdinándot elintézte, lehetett szerb vagy török, katolikus
vagy mohamedán, anarchista vagy ifjúcseh, az nekem édes mindegy.
- Jó, jó, Palivec úr - szólt közbe Bretschneider, aki már csaknem lemondott
róla, hogy a két ember közül legalább az egyiket sikerül elcsípnie -, de azt
csak elismeri, hogy Ausztriát nagy veszteség érte?
A vendéglős helyett Švejk válaszolt. - Hogy veszteség, azt nem lehet
letagadni. Borzasztó veszteség. A Ferdinánd helyébe mégsem rakhatnak
oda egy akármilyen hülyét. Csak az a kár, hogy nem volt egy kicsit
kövérebb.
- Hogy érti ezt? - élénkült fel Bretschneider.
- Hogy hogy értem? - válaszolta készségesen Švejk. - Nagyon egyszerű.
Ha kövérebb lett volna, mérget vehet rá, hogy már korábban megüti a
guta, amikor Konopištìben a vénasszonyokat kergette, akik rőzsét meg
gombát szedtek a vadászterületén, és nem érte volna az a nagy szégyen,
hogy így hal meg. Gondolja csak meg, a császár nagybácsija, és
agyonlövik. Hiszen ez kész botrány, tele van vele minden újság. Minálunk
Budìjovicében évekkel ezelőtt egy kis piaci veszekedés alkalmával
leszúrtak egyszer egy marhakupecet, bizonyos Bøetislav Ludvík
nevezetűt. Volt neki egy fia, Bohuslav, de attól már senki sem vett több
disznót, mert akárhová ment, mindenütt azt mondták: „Ez annak a fia,
akit leszúrtak, ez is finom alak lehet.” Mit tehetett szegény, a krumlovi
hídról beugrott a Moldvába, úgy kellett kihalászni, élesztgették,
pumpálták belőle a vizet, mégis kiadta a lelkét az orvos karjai között, aki
meginjekciózta.
- Hát magának furcsa hasonlatai vannak - jegyezte meg Bretschneider
sokatmondóan -, előbb a Ferdinándról beszél, aztán egy marhakupecről.
- Dehogy vannak - tiltakozott Švejk. - Isten őrizz, hogy én akárkit is
összehasonlítsak akárkivel. A Palivec úr ismer engem. Igaz, hogy én még
soha senkit se hasonlítottam össze senkivel? Csak épp hogy nem
szeretnék a Ferdinánd őfensége özvegyének a bőrében lenni. Most aztán
mihez fogjon? A gyerekek-árvák, a konopištìi uradalom gazda nélkül
maradt. Menjen hozzá valami másik trónörököshöz? Mit ér vele, megint
elkíséri Szarajevóba, és másodszor is özvegy lesz. Évekkel ezelőtt volt
egyszer Zlivben, Hluboká mellett, egy erdész, nagyon csúnya neve volt,
Pind’ournak hívták. No, a vadorzók lelőtték, ott maradt az özvegye két
gyerekkel, és két év múlva megint hozzáment egy erdészhez Midlovaryba,
a Pepík Šavlovhoz. Erre lelövik neki azt is. Aztán harmadszor is férjhez
ment, megint csak egy erdészhez, és azt mondja: „Három az igazság. Ha
ez se sikerül, hát nem tudom, mit csinálok.” És mit tesz isten, lelövik neki
a harmadikat is, és akkor már összesen hat gyereke volt azoktól az
erdészektől. Fogja magát, bemegy Hlubokára, a herceg őfensége
irodájába, és panaszt tesz, hogy ő hogy megjárta az erdészekkel. Azt
mondták neki, menjen hozzá a Jarešhez, aki a halastónak volt a
felügyelője. És akár hiszi, akár nem, a Jareš is belefulladt a tóba halászás
közben, és tőle is volt két gyereke. Azután Vodòanyba ment férjhez, az
ottani miskárolóhoz, az meg egy éjszaka fejszével agyonverte, és másnap
önként jelentkezett a hatóságnál. Amikor Písekben akasztották, a kerületi
törvényszéken, leharapta a pap orrát, és azt mondta, hogy nem bánt meg
semmit, és még mondott valami nagyon csúnyát a császár őfelségére.
- Nem tudja, hogy mit mondott? - kérdezte Bretschneider a reménységtől
elcsukló hangon.
- Azt én nem mondhatom meg magának, mert azt senki se merte még
egyszer kimondani. Állítólag olyan borzasztó és szörnyű volt, hogy az
egyik bírósági tanácsos, aki hallotta, ott helyben megőrült tőle, és a mai
napig is elkülönítve tartják, nehogy kiszivárogjon valami. Az nem egy
olyan közönséges felségsértés volt, amilyet részegen szoktak a császár
őfelségének a fejéhez vágni.
- Miért, részegen mit szoktak a fejéhez vágni a császár őfelségének? -
kérdezte Bretschneider.
- Kérem, uraim, beszéljenek más témáról - szólt közbe Palivec úr -, nem
szeretem az ilyesmit. Valami kicsúszik az ember száján, és akkor nyakig
benne van a szószban.
- Hogy mit szoktak részegen a császár őfelségének a fejéhez vágni? -
ismételte meg a kérdést Švejk. - Mindenfélét. Rúgjon csak be, húzassa el
magának az osztrák himnuszt, majd meglátja maga is, hogy miket kezd
beszélni. Annyi mindent ki fog találni őfelségéről, hogy ha csak a fele
volna igaz, őfelsége már azzal is meglenne áldva élete végéig. Pedig az
öregúr igazán nem szolgált rá. Gondolja csak meg. Elvesztette a fiát, a
Rudolfot, azt a derék fiatalembert. A feleségét, az Erzsébetet, egy
reszelővel szúrták le, aztán odalett az Orth János; az öccsét, a mexikói
császárt meg falhoz állították valami várban, és agyonlőtték. Aztán most,
öreg napjaira, lepuffantják neki a nagybácsiját. Bizonyisten, vasból legyen
az idege az embernek. És akkor jön egy részeg alak, és elkezdi szidni. Ha
most kitör valami kavarodás, én önként jelentkezek, és az utolsó csepp
véremig szolgálni fogom a császár őfelségét.
Švejk nagyot húzott a söröskorsóból, majd így folytatta: - Maga azt hiszi,
hogy őfelsége ezt annyiban hagyja? Akkor nem jól ismeri őt. Muszáj, hogy
háború legyen a törökökkel. Megöltétek, a nagybácsim? Na jó, majd a
pofátokra mászok én. Háború lesz, és kész. Szerbia meg Oroszország
majd segít nekünk. Lesz itt haddelhadd.
E prófétai pillanatban Švejk igazán szép látványt nyújtott. Nyílt, egyszerű
arca csupa mosoly, mint a telihold, s csak úgy sugárzott a lelkesedéstől.
Olyan egyszerűnek látta az egészet.
- Könnyen meglehet - folytatta előadását Ausztria jövőjéről -, hogy ha
háborúba keveredünk a törökkel, a német hátba támad, mert a német és
a török mind egy követ fúj. Olyan csirkefogók ezek, hogy nincs párjuk az
egész világon. De akkor mi összeállhatunk a franciákkal, mert ők már
hetvenegy óta állandóan zabosak Németországra. Aztán már úgy fog
menni minden, mint a karikacsapás. Háború lesz, nem mondok egyebet.
Bretschneider felállt, és ünnepélyesen így szólt: - Ne is mondjon, jöjjön
csak utánam a folyosóra, ott majd én mondok magának valamit.
Švejk követte a titkosrendőrt a folyosóra, s ott egy kis meglepetés érte,
amennyiben a derék sörözőtárs megmutatta neki a jelvényét a kétfejű
sassal, majd közölte vele, hogy letartóztatja, és azonnal be is kíséri a
rendőrkapitányságra. Švejk megpróbált kimagyarázkodni, hogy az úr
talán téved, ő teljesen ártatlan, nem mondott egyetlen szót sem, amivel
bárkit is megsérthetett volna.
Bretschneider azonban azt felelte, hogy igenis elkövetett egynéhány
bűncselekményt, amelyek között nem utolsósorban szerepel a hazaárulás.
Ezután visszatértek a vendéglőbe, és Švejk így szólt Palivec úrhoz:
- Volt öt söröm és egy kiflim virslivel. Most adjon még egy stampedli
sligovicát, aztán el kell menjek, mert le vagyok tartóztatva.
Bretschneider Palivecnek is megmutatta a kétfejű sast, egy ideig
farkasszemet nézett a vendéglőssel, majd azt kérdezte:
- Nős?
- Igen.
- És a felesége el tudja vezetni a boltot, amíg maga távol van?
- El.
- Akkor semmi baj, Palivec úr - mondta Bretschneider vidáman -, hívja ide
az asszonyt, adjon át neki mindent, aztán este eljövünk magáért.
- Emiatt ne fájjon a feje - vigasztalta Švejk -, engem csak hazaárulásért
visznek.
- És engem ugyan miért? - sopánkodott Palivec úr. - Amikor olyan óvatos
voltam.
Bretschneider diadalmas mosollyal válaszolta:
- Azért, mert azt mondta, hogy a legyek leszarták a császár őfelségét.
Majd odabent kiverik a fejéből az ilyen dolgokat.
Így hát Švejk elhagyta a „Kehely”-hez címzett vendéglőt a titkosrendőr
oldalán, s amikor kiléptek az utcára, jámbor mosollyal belebámult kísérője
arcába, és megkérdezte tőle:
- Menjek le a járdáról?
- Hogyhogy?
- Gondoltam, ha le vagyok tartóztatva, nincs jogom a járdán menni.
Amikor odaértek a rendőrség kapujához, Švejk így szólt:
- Milyen jól eltelt az idő! Gyakran jár a „Kehely”-be?
S miközben Švejket bekísérték az irodába, a „Kehely”-ben Palivec úr
átadta a boltot zokogó feleségének, és a maga módján ilyen vigasz-
szavakat intézett hozzá:
- Ne sírj, ne bőgj, mit csinálhatnak velem egy szaros Ferenc Jóska-kép
miatt?
Így lépett be a világháborúba Švejk, a derék katona, az ő nyájas,
szeretetre méltó modorában. A történészeket bizonyára érdekelni fogja,
hogy messze előrelátott a jövőbe. Ha később a helyzet másképpen alakult
is, mint ahogy ő a „Kehely”-ben megjósolta, figyelembe kell vennünk,
hogy egyáltalán nem volt diplomáciai előképzettsége.
 ŠVEJK, A DERÉK KATONA, A RENDŐRKAPITÁNYSÁGON

A szarajevói merénylet számos áldozattal töltötte meg a

rendőrkapitányságot. Egyiket a másik után kísérték be, és az irodában az
öreg rendőrinspektor jóságos hangon így fogadta őket: - Ráfizetnek még
maguk arra a Ferdinándra!
Amikor Švejket bezárták az egyik első emeleti szobába, ott már egy hat
személyből álló társaság fogadta. Öten az asztal körül ültek, s a hatodik,
egy középkorú férfiú, a sarokban gubbasztott a priccsen, mintha el akarna
különülni a többiektől. Švejk sorra végigkérdezte őket, hogy miért kerültek
ide.
Az asztal körül ülőktől lényegében azonos választ kapott:
„Szarajevó miatt”, „a Ferdinándért”, „mert az a gyilkosság volt a
trónörökös ellen”, „a Ferdinánd miatt”, „mert a főherceg őfenségét
elintézték Szarajevóban”.
A hatodik, aki félrehúzódott a többiektől, hogy neki semmi köze hozzájuk,
őrá még árnyéka se essen a gyanúnak, az csak azért ült, mert
rablógyilkossági kísérletet követett el egy holicei gazda ellen.
Švejk leült az asztalhoz az összeesküvők közé, akik már tizedszer
mesélték egymásnak, hogy miképpen kerültek bele a csávába.
Mindegyiket valami vendéglőben, kocsmában vagy kávéházban érte a
baleset. Csak az egyik volt kivétel, egy rendkívül kövér, szemüveges,
kisírt szemű úriember, akit otthon tartóztattak le a lakásán, mert két
nappal a szarajevói merénylet előtt néhány pohár pálinkát fizetett két
szerb mérnökhallgatónak a „Brejœká”-ban, és azután Brixi detektív úr
meglátta velük részegen a Lánc utcai „Montmartre”-ban is, ahol szintén ő
fizette a cechet, amint ezt a jegyzőkönyvben aláírásával is megerősítette.
Előzetes kihallgatásakor, az őrszobán, válasz helyett minden kérdésre
csak ezt sírta:
- Kérem, én papírkereskedő vagyok.
Amire éppoly egyhangúan a következő választ kapta:
- Az nem mentőkörülmény.
Egy alacsony férfiú, akit valami kiskocsmában ért utol a balsors,
történelemtanár volt, és éppen a különböző merényletek történetéből
mesélt a vendéglősnek. Abban a pillanatban tartóztatták le, amikor a
merényletek lélektanának elemzéséből levonta az alanti következtetést:
- Minden merénylet olyan egyszerű és logikus, mint a Kolumbusz tojása.
- Vagy mint az, hogy maga a Pankrácba kerül - egészítette ki ezt a tételt
kihallgatása közben a rendőrkomisszár.
A harmadik összeesküvő az „Érző szív” nevezetű hodkovièkyi jótékonycélú
egyesület elnöke volt. A merénylet elkövetésének napján az „Érző szív”
hangversennyel egybekötött ünnepséget rendezett. Azután megjött a
csendőrőrmester, és távozásra szólította fel a közönséget, minthogy
Ausztria gyászban van, mire az „Érző szív” elnöke kedélyesen így szólt:
- Tessék várni egy csöppet, hadd játsszák még el legalább a „Hej,
Slované”5-t.
Most ő is ott ült a többiek között, lehorgasztott fővel, és így búslakodott:
- Nálunk augusztusban lesz az új elnökválasztás, ha addig nem vagyok
otthon, előfordulhat, hogy nem engem választanak meg. Pedig most már
tizedszer vagyok elnök egymás után. Ezt a szégyent nem élném túl.
Még furcsábban bánt el a megboldogult Ferdinánd a negyedik fogollyal,
egy tiszta erkölcsű és jó hírben álló úriemberrel. Ez két teljes napon át
sikeresen elkerülte, hogy bármiféle beszélgetésbe keveredjék
Ferdinándról, de azután este máriást játszott a kávéházban, és amikor a
tök hetessel - tök volt az adu - elvitte a makk királyt, így kiáltott fel:
- Hetet bele, mint Szarajevóban!
Az ötödik úriembernek, aki, mint ő maga mondotta, azért került ide, „mert
az a gyilkosság volt Szarajevóban a trónörökös ellen”, a rémülettől még
mindig szétállt a haja meg a szakálla, úgyhogy könnyen össze lehetett
volna téveszteni egy szálkás-szőrű pinccsel.
Ő aztán egy szót sem szólt a vendéglőben, ahol letartóztatták, de még a
lapokat sem olvasta a trónörökös meggyilkolásáról, csak üldögélt
egymagában, amikor odament egy úriember, leült vele szemben az
asztalához, és pergő nyelvvel megkérdezte:
- Olvasta?
- Nem olvastam.
- Hallott róla?
- Nem hallottam.
- Nem tudja, miről van szó?
- Nem tudom és nem is érdekel.
- Pedig érdekelhetné.
- Engem? Mi az ördög érdekeljen engem? Én elszívom a szivaromat,
megiszom azt a néhány stampedlit, megvacsorázok, de újságot nem
olvasok. Minden újság hazudik. Minek izgassam fel magam.
- Szóval magát a szarajevói gyilkosság sem érdekli?
- Engem egyáltalán semmiféle gyilkosság nem érdekel, akár Prágában
történt, akár Bécsben, Szarajevóban vagy Londonban. Arra való a
hatóság, a bíróság, a rendőrség. Különben is, ha valahol meggyilkolnak
valakit, úgy kell neki, mért volt olyan balek, hogy hagyta magát
meggyilkolni.
Többet aztán nem is mondhatott e beszélgetés során. Attól fogva csupán
ezt ismételgette fennhangon, ötperces időközönként:
- Én ártatlan vagyok, én ártatlan vagyok.

5
„Hej, szlávok” - nacionalista dal.
Ezt kiáltotta a rendőrkapitányság küszöbén, ezeket a szavakat ismétli
majd el a prágai büntetőbíróság előtt, és ezekkel a szavakkal fog belépni
a börtöncellájába is.
Miután végighallgatta mind e szörnyűséges összeesküvő-történeteket,
Švejk úgy vélte, helyénvaló, ha megmagyarázza társainak, hogy a
helyzetük tökéletesen reménytelen.
- Mindnyájan nyakig benne vagyunk a pácban - kezdte vigasztaló
előadását -, nagy tévedés, hogy maguknak, vagyis mindannyiunknak,
akik itt vagyunk, nem lesz semmi bajunk. Minek tartjuk a rendőrséget, ha
nem azért, hogy megbüntessen, ha sokat jár a pofánk? Amikor ilyen
veszélyes idők vannak, hogy trónörökösöket lőnek agyon, akkor senkinek
se szabad csodálkozni, hogy beviszik a kapitányságra. Az egész felhajtás
azért van, hogy a Ferdinándnak reklámja legyen a temetésére. Minél
többen leszünk itt, annál kellemesebb és mulatságosabb lesz. Amikor
katona voltam, egyszer lecsukták nálunk a fél századot. És hány embert
ítéltek már el ártatlanul! Nemcsak a katonaságnál, hanem a bíróságon is.
Emlékszem rá, egyszer elítéltek valami nőszemélyt azzal, hogy
megfojtotta az újszülött ikreit. Hiába esküdözött, hogy ikreket nem is
fojthatott meg, mert csak egy árva kislánya született, akit sikerült minden
fájdalom nélkül megfojtania, mégis kétszeres gyilkosság miatt ítélték el.
Vagy az a zábìhlicei ártatlan cigány, amelyik betört egy szatócsboltba,
éppen szentestén. Hiába esküdözött, hogy csak meg akart melegedni, az
sem segített rajta semmit. Ha egyszer a törvény kezében van az ember,
az már régen rossz. De úgy is kell hogy legyen. Lehet, hogy nem mindenki
olyan gazember, mint amilyennek gondoljuk, de manapság ki tudja
megmondani, melyik a becsületes, melyik a lókötő, főleg az ilyen komoly
időkben, amikor a Ferdinándot is agyonlövik? Minálunk Budìjovicéban,
amikor katona voltam, egyszer a gyakorlótér mögött az erdőben lelőtték a
kapitány úr kutyáját. Ahogy ezt meghallotta, összehívta az egész
századot, sorba kellett állni, és azt mondta, lépjen ki minden tizedik
ember: Persze én is éppen tizedik voltam, és csak álltunk ott haptákban,
egy moccanás nélkül. A kapitány meg elsétált előttünk, és azt mondja:
„Nyavalyás, rothadt, tetves hiéna banda, a miatt a kutya miatt a
legszívesebben bedugnám az egész bagázsit az egyesbe, nudlivá
aprítanám, rakásra lövetném, halfilét csinálnék belőletek mártással. Mert
én nem nézek se istent, se embert, és éppen ezért tizennégy nap
laktanyafogságot kap mindenki.” Na ugye, akkor csak egy kutya miatt volt
az egész, most meg éppen egy főherceg miatt. Szóval, meg kell ijeszteni
az embereket; hogyha gyász, akkor legyen gyász.
- Én ártatlan vagyok, én ártatlan vagyok - hajtogatta a torzonborz férfiú.
- Krisztus Urunk is ártatlan volt - mondta Švejk -, mégis megfeszítették.
Senkinek se szokott a feje fájni egy ártatlan ember miatt. Maul halten und
weiter dienen,6 ahogy katonáéknál mondták. Az a legjobb és a legszebb.
Švejk ezzel lefeküdt a priccsre, és édes álomba szenderedett.
Közben két új vendéget hoztak. Az egyik egy bosnyák volt. Fel-alá járkált a
szobában, a fogát csikorgatta, és minden második szava ez volt:

6
Pofát befogni, és tovább szolgálni.
„Jebentidusu.”7 Nem tudott szabadulni attól a kínzó gondolattól, hogy a
kapitányságon még elvész a kucséberkosara.
A második jövevény Palivec úr volt, a vendéglős. Amikor észrevette régi jó
ismerősét, Švejket, felköltötte, és rendkívül tragikus hangon rákiáltott: -
Hát most már én is itt vagyok!
Švejk szívélyesen megszorította a kezét, és így szólt:
- Nagyon-nagyon örülök. Tudtam, hogy az az úr megtartja a szavát,
amikor azt mondta, hogy még elmennek magáért. Szép dolog a
megbízhatóság, hogy az emberekre lehet építeni.
Palivec úr azonban kijelentette, hogy az ilyen megbízhatóság neki szart se
ér, majd halkan megkérdezte Švejktől, hogy a többi letartóztatott úr nem
tolvaj-e, mert az árthatna az ő kereskedői jó hírének.
Švejk közölte vele, hogy a hatodik férfiú kivételével, akit azért hoztak be,
mert rablógyilkossági kísérletet követett el egy holicei gazda ellen,
valamennyien a ferdinándosok társaságába tartoznak.
Palivec úr sértődötten kihúzta magát, és azt mondta, hogy őt nem valami
vacak főherceg miatt hozták be, hanem a császár őfelsége miatt. S mivel
a többieknek erre felébredt az érdeklődése, elmesélte nekik, hogyan
gyalázták meg neki a Ferenc Jóskát a legyek.
- Összevissza rondították a dögök - fejezte be a történetét -, és a végén
még börtönbe is juttattak. Ezért még számolok velük - tette hozzá
fenyegetően.
Švejk ismét lefeküdt, de nem aludhatott sokáig, mert érte jöttek, hogy
kihallgatásra kell menni.
S amint a lépcsőházban a III. ügyosztály felé iparkodtak, Švejk úgy vitte
keresztjét a Golgota csúcsára, hogy közben mit sem sejtett a
vértanúságáról.
Mivel ki volt írva, hogy a folyosón köpködni tilos, szólt a rendőrnek,
engedje meg, hogy a köpőcsészébe köpjön, s a romlatlan egyszerűség
sugárzott arcáról, amikor belépett az irodába, a következő szavakkal:
- Jó estét kívánok, uraim, az egész társaságnak.
Válasz helyett valaki oldalba vágta, úgyhogy odapenderült az íróasztal
elé, amelynek a másik oldalán egy merev, hivatalos külsejű, állatian
kegyetlen arcú úriember ült, mintha éppen akkor lépett volna ki a
„Bűnöző típusok” című Lombroso-könyvből.
Vérszomjas pillantást vetett Švejkre, majd ráförmedt:
- Ne bámuljon olyan hülyén.
- Sajnos, ezen nem tudok segíteni - felelte Švejk rendkívül komolyan -, a
katonaságtól hülyeség miatt kiszuperáltak, és egy különbizottság
hivatalosan hülyének nyilvánított. Én, kérem, hivatalos hülye vagyok.
A bűnöző külsejű úriember összekattantotta az állkapcsát:

7
Trágár káromkodás.
- Amivel vádolják, és amit elkövetett, azt bizonyítja, hogy maga teljesen
épeszű.
Ezzel felsorolta Švejknek a legkülönbözőbb bűntetteket, a hazaárulástól
kezdve őfelsége és a császári uralkodóház meggyalázásáig. E díszes
koszorú közepén ott virított az is, hogy Švejk elismerően nyilatkozott a
Ferdinánd őfensége meggyilkolásáról, amiből újabb gonosztettek ágaztak
mindenfelé, többek között a bujtogatás bűnténye, tekintve, hogy az egész
dolog nyilvános helyen történt.
- Mit szól ehhez? - kérdezte diadalmasan az állatian kegyetlen arcú
úriember.
- Ez bizony nem kevés - felelte ártatlanul Švejk -, pedig jóból is megárt a
sok.
- Na látja, szóval beismeri?
- Én mindent beismerek, fő a szigorúság, szigorúság nélkül nem megyünk
semmire se. Emlékszem, egyszer amikor katona voltam...
- Fogja be a száját! - üvöltötte a rendőrtanácsos. - Akkor beszéljen, ha
kérdeznek magától valamit. Érti?
- Hogyne érteném - felelte Švejk -, alázatosan jelentem, hogy értem, és
mindent fel tudok fogni, amit mondani tetszik.
- Kivel szokott érintkezni?
- A takarítónőmmel, nagyságos uram.
- És a helybeli politikai körökből nem ismer senkit?
- De igen, nagyságos uram, minden délután megveszem a „Národní
politikát”,8 a „ringyócskát”.
- Mars ki! - hörögte az állati arckifejezésű úriember.
Amikor kivezették az irodából, Švejk még azt mondta:
- Jó éjszakát kívánok, nagyságos uram.
Miután visszatért a foglyok közé, Švejk közölte a letartóztatottak
gyülekezetével, hogy az ilyen kihallgatás kész passzió. „Egy kicsit
ordítanak az emberre, aztán kirúgják.”
- Régebben - magyarázta tovább Švejk - sokkal, de sokkal rosszabb volt.
Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a vádlottaknak tüzes vasakon
kellett járni, és forró ólmot itattak velük, hogy kiderüljön, hogy ártatlanok-
e. Vagy spanyol csizmát húztak a lábukra, és létrára feszítették őket, ha
nem akartak vallani, vagy fáklyával égették az oldalukat, mint Nepomuki
Szent Jánosnak, aki állítólag úgy ordított közben, mintha elevenen
nyúznák, és nem is hagyta abba, amíg az Eliška-hídról le nem hajították
egy viaszosvászon zsákban. Még nagyon sok ilyen eset volt, aztán fel is
négyelték az embert, vagy karóba húzták valahol a Múzeum mellett. És
ha csak a kazamatákba dugták, úgy érezte magát, mintha újjászületett
volna.

8
Egykorú polgári napilap.
- Manapság kész passzió a letartóztatás - folytatta Švejk nagy élvezettel -,
nincsen felnégyelés, nincsen spanyol csizma, priccsünk van, asztalunk
van, lócánk van, nem szorongunk egymás hegyén-hátán, levest kapunk,
kenyeret adnak, korsóban hozzák a vizet, a kübli mindjárt itt van az
orrunk előtt. Mindenben láthatjuk a haladást. Igaz, egy kicsit sokat kell
gyalogolni, amikor kihallgatásra visznek, három folyosót meg egy
emeletet, de a folyosó tiszta, és zajlik rajta az élet. Van, akit erre kísérnek,
van, akit arra, fiatalt, öreget, férfiakat és nőszemélyeket. Az embernek
örül a szíve, hogy legalább nincs egyedül. Mindenki szépen megy a dolga
után, és nem kell féljen, hogy az irodában azt mondják: „Megtárgyaltuk a
dolgot, maga holnap fel lesz négyelve, vagy megégetik, ahogy kívánja.”
Nagyon nehéz lehetett a választás annak idején, és én azt hiszem, uraim,
hogy ilyen helyzetben miközülünk is sokan csak bámulnának, mint borjú
az újkapura. Bizony, megváltoztak a viszonyok, méghozzá a mi javunkra.
Éppen befejezte az állampolgárok modern bebörtönzéséről szóló
dicshimnuszát, amikor kinyílt az ajtó, és a foglár rászólt:
- Švejk, öltözzön fel, kihallgatásra megy.
- Én szívesen felöltözök - mondta Švejk -, egy szavam sincs ellene, de
attól félek, hogy itt valami tévedés lesz, mert engem egyszer már
kirúgtak a kihallgatásról. És attól is félek, hogy a többi urak, akik itt
vannak velem, még megharagusznak rám, hogy én kétszer megyek kihall-
gatásra őelőttük, amikor ők még egyszer se voltak ma este. Nem akarom,
hogy irigykedés legyen belőle.
- Pofa be, és indulás - hangzott a válasz Švejk gentlemanhez méltó
szónoklatára.
Švejk nemsokára megint ott állt a bűnöző külsejű úriember előtt, mire az
se szó, se beszéd, keményen és kérlelhetetlenül ráförmedt:
- Töredelmesen bevall mindent?
Švejk ráemelte jóságos kék szemét a könyörtelen férfiúra, és lágyan így
felelt:
- Ha azt tetszik parancsolni, hogy valljam be, nagyságos uram, akkor
bevallom, mit árthat az nekem. De ha azt tetszik mondani: „Švejk, ne
valljon be semmit”, akkor én kapálózni fogok az utolsó leheletemig.
A szigorú úriember beírt valamit az aktába, majd átadta a tollat Švejknek,
s felszólította, hogy írja alá.
Švejk pedig aláírta Bretschneider feljelentését, és a következő függeléket
is:
Minden vád, amit a fentiekben felhoztak
ellenem, való tényeken alapszik.
Josef Švejk
Miután aláírta, megint a szigorú férfiúhoz fordult:
- Alá kell még írni valamit? Vagy jöjjek vissza holnap reggel?
- Reggel magát a büntetőbíróságra viszik - hangzott a határozott válasz.
- Hány órakor, nagyságos uram? Nehogy, isten őrizz, elaludjak.
- Mars ki! - ordítottak rá Švejkre aznap már másodszor az asztal túlsó
oldaláról.
Visszafelé menet rácsos ablakú új otthonába, Švejk odaszólt a rendőrnek,
aki kísérte:
- Úgy megy itt minden, mint a karikacsapás.
Miután bezárult mögötte az ajtó, rabtársai elárasztották kérdéseikkel,
mire Švejk vidáman így felelt:
- Éppen bevallottam, hogy valószínűleg én öltem meg a Ferdinándot.
Hat férfiú húzódott össze ijedten a tetves takaró alatt, csak a bosnyák
felelt neki:
- Dobro dosli.9
Švejk pedig leült a priccsére, és nagyot sóhajtott:
- Micsoda méreg, hogy itt nincsen vekker.
De azért reggel vekker nélkül is felköltötték, és pontosan hat órakor
elindították a „zöld Antal”-ban10 a tartományi büntetőbíróság felé.
- Ki korán kel, aranyat lel - mondta Švejk az útitársainak, amikor- a „zöld
Antal” kigördült velük a rendőrség kapuján.

9
Úgy kell neki.
10
A rabszállító kocsi népszerű neve.
 ŠVEJK A TÖRVÉNYSZÉKI ORVOSOK ELŐTT

A tartományi büntetőbíróság tiszta, lakályos cellái a legkedvezőbb

benyomást tették Švejkre - a meszelt falak és a feketére vasporozott
rácsok éppúgy, mint a kövér Demartini úr, a vizsgálati fogda főfegyőre,
lila parolijával, lilazsinóros kincstári sapkájával. A lila szín nemcsak itt
előírásos, hanem a hamvazószerdai és nagypénteki istentiszteleteken is.
Visszatért a rómaiak jeruzsálemi uralmának dicső korszaka. A foglyokat
elővezették, és odaállították az 1914. év Pilátusai elé, a földszinten. S a
vizsgálóbírák, az újkor Pilátusai, ahelyett, hogy becsületesen mosták
volna kezeiket, pörköltért meg pilzeni sörért küldtek a Teissigba, és egyre
több ügyet terjesztettek az államügyészség elé.
Itt többnyire eltűnt minden logika, és a § győzött, a § fojtogatott, a §
hülyített, a § pattogott, a § nevetett, a § fenyegetett, a § gyilkolt és nem
kegyelmezett. A törvények zsonglőrei tanyáztak itt, a Corpus Juris
betűinek áldozó papok, vádlottfaló cápák, az osztrák dzsungel tigrisei,
akik a paragrafusok számaival mérték ki, hogy mekkorát ugorjának a
vádlottakra.
Kivétel volt néhány úr (akárcsak a rendőrkapitányságon), aki nem vette
komolyan a törvényt, hiszen mindenütt akad búza is a konkoly között.
Egy ilyen úrhoz vezették Švejket kihallgatásra. Jóságos arcú öregúr volt;
annak idején, amikor Valešt, a hírhedt gyilkost hallgatta ki, sohasem
mulasztotta el, hogy így szóljon hozzá: „Parancsoljon helyet foglalni, Valeš
úr, ez a szék itt éppen üres.”
Amikor elébe vezették Švejket, vele született kedvességével rászólt, hogy
üljön le, majd azt kérdezte:
- Szóval maga az, Švejk úr?
- Azt hiszem - felelte Švejk -, én kell hogy legyek, mert apuskám Švejk
volt, anyuskám pedig Švejkné. Soha én olyan szégyent nem hozok rájuk,
hogy megtagadjam a nevüket.
Nyájas mosoly futotta be erre a tanácsos úr arcát.
- Hanem azért maga szép kis dolgokat művelt. Sok minden nyomhatja a
lelkiismeretét.
- Nekem mindig sok minden nyomja a lelkiismeretemet - felelte Švejk,
még a tanácsosnál is nyájasabban mosolyogva. - Lehet, hogy az én
lelkiismeretemet még több minden nyomja, mint a tanácsos úrét.
- Látszik a jegyzőkönyvből is, amit aláírt - mondta nem kevésbé szívélyes
hangon a tanácsos. - Nem alkalmaztak kényszert maga ellen a
rendőrségen?
- Hová tetszik gondolni, nagyságos uram! Én magam kérdeztem tőlük,
hogy írjam-e alá, és amikor azt mondták, hogy írjam, én rögtön
engedelmeskedtem. Csak nem fogok veszekedni velük a saját aláírásom
miatt! Azzal egészen biztos, hogy semmit se használtam volna
magamnak. Rendnek kell lenni.
- Teljesen egészségesnek érzi magát, Švejk úr?
- Hát azt már nem mondhatnám, tanácsos úr kérem. Reumás vagyok,
sósborszesszel dörzsölgetem magam.
Az öregúr megint rámosolygott, éppoly nyájasan: - Mit szólna hozzá, ha a
törvényszéki orvosok megvizsgálnák?
- Azt hiszem, nem vagyok én olyan beteg, hogy azok az urak fölöslegesen
vesztegessék velem a drága idejüket. A rendőrkapitányságon már
megvizsgált egy doktor úr, hogy nincs-e tripperem.
- Tudja, mit, Švejk úr, hadd próbáljuk meg mégis azokat a törvényszéki
doktor urakat. Szépen összeállítunk egy bizottságot, magát a vizsgálati
fogdába küldjük, úgyhogy közben jól kipihenheti magát. Még csak egy
kérdést. A jegyzőkönyv szerint maga azt hangoztatta és terjesztette, hogy
hamarosan kitör a háború?
- Az, kérem, tanácsos úr, most már a legrövidebb időn belül kitör.
- És magán, Švejk úr, nem törnek ki néha olyan... rohamok?
- Nem, kérem, csak egyszer volt, hogy majdnem kitörtem a nyakamat,
amikor egy automobil nekem jött a Károly téren, de annak már nem is
tudom, hány éve.
Ezzel véget ért a kihallgatás, Švejk kezet nyújtott a tanácsos úrnak, majd
visszatérve a cellájába, így szólt a szomszédaihoz:
- Na, most meg a Ferdinánd őfenségének a gyilkossága miatt engemet ki
fognak vizsgálni a törvényszéki doktorok.
- Engem is megvizsgáltak egyszer - mondta egy fiatal férfi -, még régen,
amikor egy szőnyeg-ügyből kifolyólag az esküdtszék elé kerültem.
Megállapították, hogy gyengeelméjű vagyok. Most elsikkasztottam egy
gőz-cséplőgépet, és nem csinálhatnak velem semmit. Tegnap mondta az
ügyvédem, hogy ha egyszer már gyengeelméjűnek nyilvánítottak, azzal
egy életre meg van csinálva a szerencsém.
- Én már egy szót se hiszek a törvényszéki orvosoknak - jegyezte meg egy
intelligens külsejű férfiú. - Mikor egyszer váltót hamisítottam,
mindenesetre eljártam a Heveroch doktor előadásaira, és amikor lefogtak,
paralitikusnak tettettem magamat, pontosan úgy, ahogy a Heveroch
doktor magyarázta. Az egyik bizottsági orvosnak beleharaptam a lábába,
kiittam a tintát a kalamárisból, és - tisztesség ne essék szólván, uraim - az
egész bizottság előtt odacsináltam a sarokba. De azért, mert az egyiknek
megharaptam a lábikráját, tökéletesen egészségesnek nyilvánítottak, és
elítéltek.
- Én egyáltalán nem félek az ilyen törvényszéki vizsgálatoktól - közölte
Švejk. - Amikor katona voltam, egy állatorvos vizsgált meg, és az is
nagyszerűen sikerült.
- A bírósági orvosok mind rohadt dögök - jelentette ki egy törpeforma kis
ember. - Nemrégiben véletlenül kiástak a földemen egy csontvázat, és a
törvényszéki orvosok azt mondták, hogy az a csontváz gyilkosság
áldozata lett, mert fejbe verték valami tompa tárggyal most negyven éve.
Én harmincnyolc éves vagyok, mégis lecsuktak, pedig megvan a
keresztlevelem, a születési anyakönyvi kivonatom és az illetőségi
bizonyítványom is.
- Az én véleményem szerint - mondja Švejk -, mindent tárgyilagosabb
szempontból kell nézni. Minden ember tévedhet, és muszáj is, hogy
tévedjen, minél tovább töri a fejét valamin. A törvényszéki orvosok is
emberek, és minden embernek megvannak a maga hibái. Egyszer például
Nusléban, éppen a Botiè-híd mellett, ahogy a Banzet-vendéglőből megyek
hazafelé éjszaka, odajön hozzám egy úr, a fejemre húz egy bikacsökkel,
és amikor már a földön feküdtem, alaposabban szemügyre vesz engem,
és azt mondja: „Ejnye, tévedtem, ez nem az.” És úgy felmérgesedett a
tévedése miatt, hogy még egyet rásózott a hátamra. Hiába, ilyen az
emberi természet: mindig csak téved, amíg meg nem hal. Mint például az
az úr, aki éjszaka talált egy veszett kutyát félig megfagyva, hazavitte, és
odadugta a felesége mellé az ágyba. Aztán a kutya, mihelyt
felmelegedett, és erőre kapott, megharapta az egész családot, és a
legkisebbik gyereket, amelyik még bölcsőben volt, széttépte és felfalta.
Vagy mondok az uraknak egy másik esetet: hogy mitőlünk a házból
hogyan tévedett egy esztergályos. Kulccsal kinyitotta a podoli
kistemplomot, mert azt hitte, hogy otthon van, levette a cipőjét a sekres-
tyében, mert azt hitte, hogy az az ő konyhájuk, aztán lefeküdt az oltárra,
mert azt hitte, hogy otthon van az ágyában, magára húzott egypárat
azokból a terítőkből, amiken szent feliratok vannak, és a feje alá rakta az
evangéliumot meg más szentelt könyveket, mert szeretett magasan
aludni. Reggel aztán, amikor a sekrestyés rátalált, az az úr magához tért,
és nagyon barátságosan azt mondta, hogy tévedés volt. „Szép kis
tévedés”, mondja a sekrestyés, „most egy ilyen tévedés miatt újra kell
szentelni a templomot.” Azután a törvényszéki orvosokhoz vitték az
esztergályost, és azok rábizonyították, hogy teljesen beszámítható és
józan volt, mert ha részeg lett volna, sohase talál bele a kulcsával a
templom zárjába. Aztán ez az esztergályos ott halt meg a Pankrácban.
Mondhatok még egy másik példát is, Kladnóból, ott egyszer egy
rendőrkutya esett tévedésbe, egy farkaskutya, a híres Rotter kapitányé
volt. Ez a Rotter kapitány ilyen kutyákat tenyésztett, és a csavargókon
próbálta ki őket, úgyhogy aztán a csavargók mind kezdték elkerülni
Kladno vidékét. Akkor a kapitány megparancsolta a csendőröknek, hogy
ha a föld alól is, de teremtsenek elő neki valami gyanús egyént. Oda is
vittek egyet, egy elég tisztességesen öltözött embert, akit a lányi erdőben
találtak valami fatörzsön üldögélve. A kapitány mindjárt levágott neki egy
darabot a kabátja széléből, megszagoltatta a csendőr-rendőr kutyáival,
aztán kivitték ezt az embert valami téglaégetőbe a városon kívül, és a
nyomára ráeresztették azokat a kutyákat, akik meg is találták, és megint
visszahozták. Aztán annak az embernek fel kellett menni valami létrán a
padlásra, át kellett mászkáljon mindenféle falakon, bele kellett ugorjon
egy halastóba, a kutyák meg utána. A végén kiderült, hogy ez az ember
egy cseh radikális képviselő volt, és kirándulni jött a lányi erdőbe, amikor
már unta a parlamentet. Azért mondom, hogy az ember hibázik és téved,
akár tanult ember, akár ostoba, tudatlan hülye. Még a miniszterek is
tévednek.

A törvényszéki orvosbizottság, amelynek el kellett döntenie, hogy Švejk

elmeállapota lehetővé teszi-e vagy sem mindazokat a
bűncselekményeket, amelyekkel vádolják, három rendkívül tekintélyes
úrból állt, és a bizottság minden egyes tagjának nézetei mindig igen nagy
mértékben különböztek a másik két tag nézeteitől.
Három különböző tudományos iskola és pszichiátriai felfogás volt itt
képviselve.
Ha Švejk esetében ezek az élesen szemben álló tudományos táborok
mégis a legteljesebb egyetértésre jutottak, ez tisztára csak annak a
lenyűgöző hatásnak tudható be, amelyet Švejk az egész bizottságra
gyakorolt, amikor belépve az elmeállapotának megvizsgálására kijelölt
terembe, és megpillantva az osztrák uralkodónak a falon függő képét, így
kiáltott fel:
- Uraim, éljen I. Ferenc József császár!
Teljesen világos volt az eset. Švejk spontán megnyilatkozása fölöslegessé
tette a kérdések nagy részét, csak a legfontosabbak közül maradt még
egynéhány, hogy a válaszokból a doktorok megerősíthessék első
benyomásukat, melyet dr. Kallerson, dr. Heveroch és az angol Weiking
pszichiátriai rendszere alapján alkottak Švejkről.
- Nehezebb a rádium az ólomnál?
- Még sohase mértem meg, kérem - felelte Švejk, a tőle megszokott
kedves mosollyal.
- Hisz maga a világ végében?
- Hát azt előbb látni kéne - válaszolta könnyedén Švejk -, de az biztos,
hogy holnapra még nem várom.
- Ki tudná számítani, hogy mekkora a földgolyó átmérője?
- Azt, sajnos, nem tudnám - felelte Švejk -, de én is feladhatnék önöknek,
uraim, egy találós kérdést; van egy háromemeletes ház, ennek a háznak
minden emeleten van nyolc ablaka. A háztetőn van két padlásablak és két
kémény. Minden emeleten két bérlő lakik. És most tessék megmondani
nekem, uraim: melyik évben halt meg a házmester nagymamája?
A törvényszéki orvosok sokatmondóan összenéztek, mindazonáltal az
egyik még feltette a következő kérdést:
- Nem tudja, hogy mi a Csendes-óceán legnagyobb mélysége?
- Azt, kérem, nem tudom - hangzott a válasz -, de úgy gondolom, hogy
biztosan nagyobb, mint a Moldváé a vyšehradi szikla alatt.
A bizottság elnöke röviden csak azt kérdezte: - Elég? - De az egyik
bizottsági tagnak volt még egy kérdése:
- Mennyi 12 897-szer 13 863?
- 729 - felelte Švejk szemrebbenés nélkül.
- Azt hiszem, ennyi tökéletesen elég - mondta a bizottsági elnök -,
visszavezethetik a vádlottat a helyére.
- Köszönöm szépen, uraim - mondta udvariasan Švejk -, nekem is
tökéletesen elég.
Távozása után a háromtagú kollégium egyhangúlag megállapította, hogy
mindama természeti törvények alapján, melyeket a pszichiátria tudorai
kitaláltak, Švejk notórius hülyének és idiótának számít.
A vizsgálóbíróhoz küldött jelentésükben többek között ez állott: „Alulírott
törvényszéki orvosszakértők a teljes gyengeelméjűség és vele született
kretenizmus állapotában találták a fent nevezett bizottság elé utalt Josef
Švejket, miután az »Éljen I. Ferenc József császár« szavak hangoztatása
kellőképpen megvilágította Josef Švejk elmeállapotát, és tökéletesen
elegendő volt notórius hülyévé nyilvánításához. Alulírott bizottság
ennélfogva javasolja: 1. Szüntessék be a vizsgálatot Josef Švejk ellen. 2.
Küldjék Josef Švejket megfigyelés céljából pszichiátriai klinikára, hogy
megállapítást nyerhessen, mennyiben veszélyes elmeállapota a
környezete szempontjából.”
Míg az orvosok a jelentést fogalmazták, Švejk így nyilatkozott
rabtársainak: - A Ferdinándot hagyták a fenébe, és még nagyobb
marhaságokkal szórakoztattak. A végén azt mondtuk egymásnak, hogy
amit eddig meséltünk, az tökéletesen elég, és elbúcsúztunk.
- Én senkinek se hiszek - jelentette ki a törpeforma kis ember, akinek a
földjéből véletlenül kiástak egy csontvázat. - Gazember az egész világ.
- Gazember is kell a világba - mondta Švejk, elhelyezkedve a
szalmazsákján. - Ha mindenki csak jót akarna a másiknak, már rég
agyonverték volna egymást az emberek.
 ŠVEJKET KIDOBJÁK A BOLONDOKHÁZÁBÓL

Ha Švejk később megemlékezett a bolondokházában folyó életről, mindig

a legnagyobb elismerés hangján szólt róla: - Igazán nem tudom, miért
olyan dühösek a bolondok, hogy ott tartják őket. Ott az ember meztelenül
lefekhet a padlóra, üvölthet, mint a sakál, dühönghet és haraphat. Ha
valahol kint a sétatéren csinálná, mindenki csodálkozna, de odabent ez a
legtermészetesebb dolog a világon. Olyan szabadság van ott, amilyenről
még a szocialisták se álmodtak soha. Ott az ember azt is mondhatja
magáról, hogy ő az atyaúristen vagy a Szűzmária, vagy a római pápa,
vagy az angol király, vagy a császár őfelsége, vagy Szent Vencel, habár
ezt az utóbbit, állandóan megkötözték, és meztelenül bedugták a
különzárkába. Volt egy másik is, aki azt ordítozta, hogy ő a hercegérsek,
de nem csinált egyebet, csak folyton mart, meg még valamit, bocsánat,
ami rímel rá, de azt ott nem szégyelli senki. Az egyik meg éppenséggel
Szent Cirillnek és Metódnak adta ki magát, hogy dupla porciót kapjon. Egy
úr pedig teherbe esett, és mindenkit meghívott a keresztelőre. Volt ott
lecsukva egy csomó sakkozó, politikus, horgász, cserkész, bélyeggyűjtő és
amatőrfényképész. Az egyiket valami ócska fazék miatt hozták be, amire
azt mondta, hogy hamvveder. Egy másikat mindig kényszerzubbonyba
dugtak, hogy ne tudja kiszámítani, hogy mikor lesz vége a világnak.
Találkoztam ott néhány professzorral is. Az egyik mindig odajött hozzám,
és kijelentette, hogy a cigányok bölcsője a Krkonoše hegységben volt, egy
másik meg azt magyarázgatta, hogy a földgolyón belül van még egy
golyó, sokkal nagyobb, mint a külső.
Ott mindenki azt mondhatta, amit akart, és ami éppen a nyelvére jött
neki, akárcsak a parlamentben. Néha meséket mondtak egymásnak, és
összeverekedtek, ha valami királylánynak nem úgy sikerült a dolog, ahogy
kellett volna. Legvadabb volt az az úr, aki az Otto-lexikon tizenhatodik
kötetének mondta magát, és mindenkit megkért, hogy nyissa őt ki, és
keresse meg benne a „Kartonvarrónő” címszót, mert különben el van
veszve. Csak akkor nyugodott meg, amikor ráadták a kényszerzubbonyt.
Azt hitte, hogy könyvkötő-présbe tették, és boldog volt, csak azt kérte,
hogy modern mintára vágják körül a széleit. Egyáltalában: úgy éltünk ott,
mint a paradicsomban. Lehet ott üvölteni, hörögni, dalolni, sírni, mekegni,
bőgni, ugrálni, imádkozni, bukfencezni, négykézláb járni, fél lábon
ugrándozni, körbefutkosni, táncolni, cigánykereket hányni, egész nap
guggolni és falra mászni. Nem jön oda senki azzal, hogy „Ezt nem szabad,
uram, ez illetlenség, szégyellje magát, maga egy művelt ember?” Igaz,
vannak ott egészen csendes bolondok is. Például volt egy nagyon művelt
feltaláló, aki állandóan az orrát túrta, és naponta csak egyszer mondta,
hogy „Épp most találtam fel a villamosságot”. Szóval nem is lehet szebbet
elképzelni, mint egy bolondokháza, és az a néhány nap, amit ott
töltöttem, életem leggyönyörűbb korszakai közé tartozik.
S valóban, már a fogadtatás is, amely Švejket a bolondokházában érte,
amikor kivizsgálásra átvitték a tartományi büntetőbíróságról, felülmúlta
minden várakozását. Legelőször is meztelenre vetkőztették, aztán valami
köpenybe bújtatták, és fürödni vitték, s miközben jó erősen megmarkolták
a hóna alatt, az egyik ápoló zsidóviccekkel szórakoztatta. A fürdőszobában
melegvizes kádba dugták, aztán kihúzták belőle, és a hideg zuhany alá
állították. Ezt háromszor megismételték, majd megkérdezték tőle, hogy
hogy tetszik neki. Švejk azt felelte, hogy itt sokkal kényelmesebb, mint
abban a fürdőben ott a Károly-híd mellett, és hogy ő nagyon szeret
fürödni. - Ha még a körmömet meg a hajamat is le tetszene nyírni, akkor
már semmi se hiányozna a tökéletes boldogságomhoz - tette hozzá,
nyájasan mosolyogva.
Ez a kívánsága is teljesült, aztán az ápolók szivaccsal alaposan
végigdörzsölték, lepedőbe csomagolták, átvitték az egyes osztályra,
letették az ágyra, betakarták, és megkérték, hogy aludjon el.
Švejk még ma is kedvtelve szokott mesélni erről: - Képzeljétek el,
odavittek, egy csöppet se kellett járni: én akkor a hetedik
mennyországban éreztem magam.
És úgy is aludt el, mintha a hetedik mennyországban volna. Aztán
felköltötték, és eléraktak egy bögre tejet meg egy zsemlét. A zsemle már
fel volt vágva apró darabokra, s miközben az egyik ápoló lefogta Švejknek
mind a két karját, a másik bemártogatta a tejbe a zsemledarabkákat, és
megtömte a pácienst, mint ahogy a libát szokták tömni vagdalékkal. Mikor
ez megvolt, a hóna alá nyúltak, kivitték a klozettra, és felkérték, hogy
végezze el a kis és nagy szükségét.
Erről a szép kis intermezzóról is kedvtelve szokott mesélni Švejk - talán
nem kell egészen pontosan reprodukálnom a szavait, hogy utána mit
csináltak vele. Elég lesz, ha csak egy mondatot idézek az elbeszéléséből:
- Az egyik csinálta, közben a másik szorosan átölelt.
Miután visszavezették, ismét lefektették az ágyra, és újból megkérték,
hogy aludjon el. Miután elaludt, felköltötték, és elvezették a
vizsgálószobába. Amikor Švejk anyaszült meztelenül megállt a két orvos
előtt, eszébe jutottak sorozásának dicső emlékei, és önkéntelenül
felkiáltott:
- Tauglich!11
- Mit akar? - kérdezte az egyik orvos. - Lépjen ötöt előre és ötöt vissza.
Švejk tízet lépett ide is, oda is.
- Mondtam magának - szólt rá az orvos -, hogy ötöt lépjen.
- Azon a pár lépésen már ne múljon - felelte Švejk.
Erre az orvosok felszólították, hogy üljön le egy székre, és az egyik
megkopogtatta a térdét. Aztán közölte a másikkal, hogy a reflexek
hibátlanul működnek, mire a másik megcsóválta a fejét, és maga is
hozzálátott Švejk térde kopogtatásához, miközben az első felhúzta Švejk
szemhéját, és belenézett a pupillájába. Aztán odamentek az asztalhoz, és
néhány latin kifejezést váltottak egymás között.
- Ide hallgasson, tud maga énekelni? - fordult az egyik Švejkhez. - Nem
énekelne el nekünk valami nótát?

11
Alkalmas!
- Boldogan, uraim - felelte Švejk -, nincs ugyan se hangom, se zenei
hallásom, de azért megpróbálom az önök kedvéért, hadd szórakozzanak,
ha úgy tetszik.
És mindjárt rá is zendített:
Akkor az a fiatal pap
jobb kezére hajtja fejét,
és a karosszékben
könnyek futják el a szemét.
- Tovább nem tudom - mondta Švejk -, de ha kívánják, énekelhetek valami
mást:
Ó, hogy sajog a szívem tája,
mily keserűn nyög ez a kebel,
csak ülök csendbe, búsan merengve,
hogy oda, oda messze mért nem mehetek el.
- Ezt se tudom tovább - sóhajtott fel Švejk. - Tudom még a „Hol vagy,
Hazám!”12 első strófáját, meg azt, hogy „Generál Windischgrätz, meg az
egész stábja, kiadták az ukázt, gyerünk a csatába”, és még egypár olyan
népdalocskát, mint például azt, hogy „Gotterhalte”,13 aztán „Mikor
mentünk Jaromìøbe”, meg azt, hogy „Üdvözlégy, ezerszer is üdvözlégy”...
A két doktor úr összenézett, majd az egyik feltette Švejknek a következő
kérdést: - Magának még sose vizsgálták meg az elmeállapotát?
- De igen - felelte Švejk ünnepélyesen és büszkén -, katonáéknál az
ezredorvos urak hivatalosan kimondták, hogy notórius hülye vagyok.
- Én azt hiszem, hogy maga szimuláns - förmedt rá Švejkre a másik orvos.
- Kérem, uraim - tiltakozott Švejk -, én egy csöppet se vagyok szimuláns,
én egy igazi hülye vagyok, tessék utánanézni a Èeské Budějovice-i 91.
gyalogezred irodájában vagy a karlíni kiegészítő-parancsnokságon!
Az idősebbik orvos minden reményt feladva legyintett, majd Švejkre
mutatva, így szólt az ápolókhoz: - Adják vissza ennek az embernek a
ruháját, és vezessék a III. osztályra, az első folyosóra, aztán jöjjön vissza
valamelyikük, és vigye le az összes iratait az irodába. És mondják meg
ott, hogy gyorsan intézzék el, hogy minél hamarabb megszabaduljunk
tőle.
Az orvosok még egy megsemmisítő pillantást vetettek Švejkre, aki
tisztelettudóan hajlongva hátrált az ajtóhoz. Mikor az egyik ápoló
megkérdezte, hogy mit marháskodik, így felelt: - Mert nem vagyok
felöltözve, meztelen vagyok, és semmit se akarok mutogatni az uraknak,
különben még azt hinnék, hogy udvariatlan vagyok, sőt goromba. - Attól a
pillanattól fogva, amint az ápolók megkapták az utasítást, hogy adják
vissza Švejknek a ruháját, a legcsekélyebb gondosságot sem tanúsították
többé iránta. Ráparancsoltak, hogy öltözzön fel, majd az egyik átvezette a
III. osztályra, ott aztán Švejknek néhány napon át, amíg az irodában meg-
szerkesztették a kidobatásáról szóló írásbeli végzést, alkalma volt további
szép megfigyeléseket gyűjteni. Végül az orvosok kiadták a szakvéleményt,
12
A cseh himnusz.
13
Az osztrák himnusz.
hogy „fogyatékos értelmű szimuláns”, és mivel éppen ebéd előtt
bocsátották el, egy kis jelenetre került sor.
Švejk kijelentette, hogy akit kidobnak a bolondokházából, azt nem szabad
ebéd nélkül kirúgni.
A viszálynak egy rendőr vetett véget, akit a portás hívott oda, s aki aztán
átvezette Švejket a Salm utcai rendőrségre.
 ŠVEJK A SALM UTCAI RENDŐRSÉGEN

A bolondokházában töltött szép, verőfényes napok után Švejkre az

üldöztetés keserű órái következtek. Braun rendőrfelügyelő a bűbájos Néró
császár korabeli római hóhérlegények kegyetlenségével rendezte meg a
Švejkkel való találkozás jelenetét. Éppoly könyörtelenül, mint ahogy
akkoriban mondták: „Dobjátok ezt a zsiványt, ezt a keresztényt, az
oroszlánok elé”, úgy mondta Braun rendőrfelügyelő is: „Dugjátok a
karcerbe!”
Egy szóval se többet, se kevesebbet. Épp csak, hogy valami sajátságosan
perverz kéj villant fel Braun rendőrfelügyelő úr szemében.
Švejk meghajolt, és büszkén így szólt: - El vagyok rá készülve, uraim: ha
jól sejtem, a karcer valami cellát jelent, és az még nem olyan borzasztó.
- Jobb lesz, ha nem sokat pimaszkodik itt nekünk - mondta a rendőr, aki
bekísérte, mire Švejk így felelt: - Én nagyon is szerény vagyok, és hálás
vagyok mindenért, amit értem tenni tetszik.
A cellában egy mélabús férfi ült a priccsen. Apatikusan üldögélt, az arcáról
világosan lerítt, hogy amikor a fogda-ajtó zárja megcsikordult, nem is
gondolt arra, hogy a nyíló ajtótól a szabadulását remélje.
- Alászolgája, kedves uram - mondta Švejk, leülve mellé a priccsre -, nem
tudja véletlenül, hány óra van?
- Nekem az óra nem istenem - felelte a mélabús férfi.
- Nem is olyan rossz itt - szőtte tovább Švejk a beszélgetés fonalát -, ezt a
priccset gyalult fából csinálták.
A komoly férfiú nem válaszolt, felállt, s gyors léptekkel fel és alá kezdett
járkálni az ajtó meg a priccs közötti szűk térségben, mintha sietne, hogy
megmentsen valamit.
Švejk közben érdeklődéssel szemügyre vette a falakra körmölt feliratokat.
Az egyik feliratban azt a fogadalmát közölte egy ismeretlen fogoly, hogy
életre-halálra harcolni fog a rendőrség ellen. Szövege így szólt: „Ezért
még szorultok.” Egy másik fogoly ezt írta: „Bújjatok a fenekembe,
kakastollasok.” Egy harmadik csupán a következő egyszerű
ténymegállapításra szorítkozott. „Itt ültem 1913. június 5-én, és
tisztességesen bántak velem. Josef Mareèek, kereskedő, Vršovice.” És volt
olyan felirat is, amely szinte megrázta az embert mélységével: „Irgalom,
nagy Isten...” és alatta: „Le vagytok sz.” Az sz betűt azonban áthúzták, és
oldalt nagy betűkkel odaírták: „EJTVE”. Melléje egy költői lélek a
következő verset jegyezte fel: „Búsan ülök kint a patakparton, egy sugár
még táncol a vízen, de a dombra már leszállt az alkony, ott él az én drága
kis szívem.”
A bánatos férfiú, aki úgy rohangált az ajtó és a priccs között, mintha
maratóni futóversenyt akarna nyerni, megállt, kifulladva visszaült régi
helyére, tenyerébe hajtotta a fejét, és hirtelen felordított: - Eresszenek ki!
- Nem, nem eresztenek - mondta aztán, mintegy önmagának -, nem és
nem. Már reggel hat órától itt vagyok.
Közlékenységi rohama támadt, kiegyenesedett, és megkérdezte Švejktől:
- Nincs magánál véletlenül egy szíj, hogy végezzek magammal?
- Ezer örömmel állok a rendelkezésére - felelte Švejk, kikapcsolva a
nadrágszíját -, még sohasem láttam, hogy az emberek hogy kötik fel
magukat a fogdában egy nadrágszíjjal.
- Csak az a bosszúság - folytatta körülnézve -, hogy nincs itt semmiféle
kampó. Az ablakkilincs nem fogja megtartani. Legfeljebb ezt a priccset
próbálhatja meg, ha letérdel mellette, ahogy az Emauzi-kolostorban
csinálta az a szerzetes, aki a feszületre akasztotta fel magát egy fiatal
zsidó lány miatt. Én nagyon szeretem az öngyilkosokat, úgyhogy csak
tessék vidáman hozzálátni.
A komor férfiú, miután Švejk a kezébe nyomta a szíjat, ránézett a szíjra,
odavágta a sarokba, majd sírva fakadt, s miközben fekete kezével a
könnyeit mázolgatta, ilyen visítások törtek ki belőle: - Nekem kicsinyeim
vannak, én részegségért és szemérem elleni vétségért ülök itt,
jézusmária, szegény, szerencsétlen feleségem, mit szólnak majd ehhez a
hivatalban? Nekem kicsinyeim vannak, én részegségért és szemérem
elleni vétségért ülök itt - és így tovább, a végtelenségig.
Végül mégis megnyugodott egy kicsit, az ajtóhoz ment, s elkezdte
rugdosni és ököllel verni. Az ajtón túl lépések hangzottak fel, majd egy
hang beszólt: - Mit akar?
- Eresszenek ki! - mondta a bús férfi olyan hangon, mint akiben egy
csöppnyi életkedv sem maradt. - Hová? - kérdezték az ajtó túlsó oldaláról.
- A hivatalba! - felelte a szerencsétlen atya, férj, hivatalnok, iszákos és
szeméremsértő.
Erre csak gúnyos kacaj, kísérteties kacaj volt a válasz a folyosó
csendjében, s a lépések ismét eltávolodtak.
- Ha nem tévedek, ez az úr gyűlöli magát, azért nevette úgy ki - mondta
Švejk, miközben az elkeseredett férfiú visszaült mellé. - Egy ilyen rendőr,
ha dühös, sok mindenre képes, és ha még dühösebb, akkor mindenre
képes. Üljön csak nyugodtan, ha már nem akarja felakasztani magát, és
várja meg a dolgok alakulását. Hogyha hivatalnok, nős és gyerekei
vannak, akkor elismerem, hogy borzasztó helyzetben van. Biztos meg van
győződve róla, hogy elbocsátják az állásából, ugyebár?
- Azt én nem tudom - sóhajtott a bánatos férfi -, mert magam sem
emlékszem rá, hogy mit műveltem, csak azt tudom, hogy kidobtak
valahonnan, és én vissza akartam menni oda, hogy szivarra gyújtsak.
Pedig nagyon szépen kezdődött. Az osztályvezetőnk a névnapját
ünnepelte, és meghívott bennünket egy kocsmába, aztán átmentünk egy
másikba, harmadikba, negyedikbe, ötödikbe, hatodikba, hetedikbe,
nyolcadikba, kilencedikbe.
- Ne segítsek számolni? - kérdezte Švejk. - Én az ilyesmiben otthon
vagyok, egyszer huszonnyolc kocsmát jártam végig egy éjszaka. De azt
meg kell adni, hogy sehol se ittam többet három sörnél.
- Egyszóval - folytatta a szerencsétlen hivatalnok, akinek a főnöke oly
nagyvonalúan ünnepelte a neve napját -, amikor már túl voltunk egy tucat
ilyen butikon, észrevettük, hogy elveszett az osztályvezetőnk, pedig
spárgára kötöttük, és úgy húztuk magunkkal, mint egy ebecskét. Ezért
visszamentünk mindenhová, hogy megkeressük őt, és a végén egymást is
elvesztettük, míg aztán a legvégén egy vinohradyi éjjeli kávéházba
kerültem, egy nagyon rendes helyre, és ott valami likőrt ittam, csak úgy,
az üvegből. Hogy azután mit csináltam, arra nem emlékszem, csak azt
tudom, hogy már itt a rendőrségen, amikor behoztak, mind a két biztos úr
azt jelentette a raportban, hogy berúgtam, szeméremsértően
viselkedtem, elvertem egy hölgyet, a zsebkésemmel szétvagdostam egy
idegen kalapot, amit a fogasról vettem le, szétkergettem a női zenekart,
mindenki előtt megvádoltam a főpincért, hogy ellopott tőlem egy
húszkoronást, összetörtem annak az asztalnak a márványlapját, ahol
ültem, és egy ismeretlen úrnak, aki a szomszéd asztalnál ült, szándékosan
beleköptem a feketekávéjába. Egyebet nem csináltam, legalábbis nem
tudok visszaemlékezni rá, hogy még valamit tettem volna. És higgye el
nekem, hogy én egy olyan rendes, intelligens ember vagyok, akinek
minden gondolata csak a családja. Mit szól ehhez? Elvégre nem vagyok
egy duhaj!
- Sok munkájába került, amíg összetörte azt a márvány lapot? - kérdezte
Švejk válasz helyett, nagy érdeklődéssel. - Vagy egyszerre törte össze?
- Egyszerre - felelte az intelligens úr.
- Akkor el van veszve - mondta Švejk mélabúsan. - Magára fogják
bizonyítani, hogy szorgalmas gyakorlatozással készült rá. És annak az
idegen úrnak a kávéja, amibe bele tetszett köpni, rummal volt vagy rum
nélkül?
És nem várva választ megmagyarázta:
- Ha rummal volt, akkor nagyobb lesz a baj, mert úgy drágább. A
bíróságon mindent kiszámolnak és összeadnak, hogy legalább egy bűntett
kijöjjön belőle.
- A bíróságon... - suttogta csüggedten a családapa, és lehorgasztva a
fejét, abba a kellemetlen állapotba zuhant, melyben a lelkiismeret
faldossa az embert.14
- És otthon tudják már - kérdezte Švejk -, hogy le tetszik csukva lenni,
vagy megvárják, amíg benne lesz az újságokban?
- Gondolja, hogy benne lesz az újságokban? - kérdezte naivul a
hivatalfőnök neve napjának áldozata.
- Az több, mint biztos - hangzott a válasz kertelés nélkül, hiszen Švejk
sohasem szokott eltitkolni semmit a felebarátai elől. - Ez a maga dolga
borzasztóan fog tetszeni minden újságolvasónak. Én is nagyon szeretem
azt a rovatot, amiben az ilyen iszákosokról és a duhajkodásaikról írnak. A
múltkor a „Kehely”-ben egy vendég nem csinált semmi mást, mint hogy
betörte a saját fejét egy pohárral. Tudniillik feldobta a magasba, és alája
állt. Aztán elvitték, és reggel már olvastuk is. Vagy a Bendlovkában
egyszer egy pofont adtam egy temetkezési vállalkozónak, és ő visszaadta.
14
Egyes írók ezt a kifejezést szokták használni: „Mardossa a lelkiismeret.” Én ezt
a kifejezést nem tartom teljesen megfelelőnek. A tigris se mardossa az embert,
hanem felfalja. - Hašek jegyzete.
Hogy kibéküljünk, mind a kettőnket le kellett tartóztatni, és már benne is
volt az esti lapban. Vagy amikor a „Hulla” kávéházban az a tanácsos úr
összetört két csészét, azt hiszi, hogy tekintettel voltak rá? Másnap
mindjárt ő is benne volt az újságokban. Legfeljebb helyreigazítást küldhet
a börtönből az újságnak, hogy az a hír, amit magáról közzétettek, nem
magára vonatkozik, és hogy annak az úrnak, akit úgy hívnak, maga nem
rokona és nem is azonos vele, haza pedig megírja, hogy azt a
helyreigazítást vágják ki és tegyék el, hogy azután elolvashassa, amikor
leülte a büntetését.
- Fázni tetszik? - kérdezte Švejk őszinte részvéttel, amikor észrevette,
hogy az intelligens úrnak vacog a foga. - Az idei nyár vége tényleg nagyon
hűvösre sikerült.
- Lehetetlenné vagyok téve - nyögte Švejk társa -, vége az
előléptetésemnek.
- Annak vége - hagyta rá Švejk készségesen -, ha nem veszik vissza a
hivatalba, mikor már leülte a büntetését, nem tudom, hogy talál-e olyan
gyorsan másik állást, mert mindenki erkölcsi bizonyítványt fog kérni
magától, még a sintér is, ha őhozzá akarna szolgálatba lépni. Bizony, egy
olyan rövid kis gyönyörűség, amilyet meg tetszett engedni magának, nem
éri meg az árát. És a kedves feleségének lesz miből élni a gyerekekkel,
amíg ülni tetszik? Vagy muszáj lesz, hogy koldulni járjon, és mindenféle
erkölcstelenségekre tanítsa a kicsinyeket?
Feltörő zokogás volt a válasz:
- Szerencsétlen gyermekeim, szerencsétlen feleségem!
A lelkiismeretlen vezeklő felállt, és áradozni kezdett a gyerekeiről: öt
gyereke van, a legnagyobbik tizenkét éves, és a cserkészekhez jár. Egyes-
egyedül csak vizet iszik, és példaképül szolgálhatna az apjának, aki
életében először követett el ilyesmit.
- A cserkészekhez? - kiáltotta Švejk. - Örülök, hogy a cserkészekről hallok.
Egyszer Mydlovaryban, Zliv mellett, a hlubokái járásban, ami a Èeské
Budějovice-i járási kapitánysághoz tartozik, éppen amikor gyakorlatozni
voltunk ott a kilencvenegyesekkel, a környékbeli parasztok vadászatot
rendeztek a községi erdőben a cserkészekre, akik ott nagyon
elszaporodtak. El is fogtak hármat. A legkisebbik, amikor megkötözték,
úgy sikított, ordított és jajgatott, hogy még mi, az edzett katonák se
bírtuk nézni, és inkább félrementünk onnan. Amíg összekötözték őket, az
a három cserkész megharapott nyolc parasztot. Amikor aztán a községi
bírónál nádpálcával megkínozták őket, akkor bevallották, hogy nincs a
környéken egyetlenegy rét se, amit le ne tiportak volna napozás közben,
meg hogy az a nagy, érett rozstábla Ražice mellett, éppen aratás előtt,
tisztára véletlenből égett le, amikor a rozsban nyársonsültet csináltak egy
őzből, amire késsel mentek rá a községi erdőben. Az erdei táborhelyükön
találtak több mint egy fél métermázsa lerágott csontot, szárnyasokból és
erdei állatokból, óriási mennyiségű cseresznyemagot, rengeteg éretlen
almacsutkát és még más finomságokat is.
A szerencsétlen cserkész-atyát azonban nem lehetett megnyugtatni.
- Mit tettem? - jajongott. - Vége a jó híremnek.
- Annak vége - mondta Švejk, vele született nyíltságával -, azok után,
amik történtek, vége is kell hogy legyen a jó hírének egész életére, mert
mielőtt még elolvasnák az újságban, az ismerősei még hozzátesznek
valamit. Ez mindig így szokott lenni, de azért ezt ne vegye a szívére.
Tönkretett és megsemmisített hírnévvel legalább tízszer annyi ember van
a világon, mint ahánynak makulátlan a jó híre. Nem számít semmit az
egész, olyan kicsiség.
A folyosón súlyos léptek hangzottak fel, a zárban kulcs csikordult, az ajtó
kinyílt, és egy rendőr Švejk nevét kiáltotta.
- Engedelmet - mondta Švejk lovagiasan -, én csak déli tizenkét óra óta
vagyok itt, ez az úr pedig itt van már reggel hattól. Nekem nem olyan
sietős a dolgom.
Válasz helyett a rendőr erős karja kirántotta Švejket a folyosóra, és a
lépcsőkön felvezette az első emeletre. Ott a második szobában egy asztal
mögött ült a rendőrkomisszár, egy kövér, jóságos külsejű úr, és így szólt
Švejkhez:
- Hát maga az a Švejk? És hogy került ide?
- Egészen mindennapi módon - felelte Švejk -, egy biztos úrtól kísérve
jöttem ide, mert nem akartam belenyugodni, hogy ebéd nélkül dobjanak
ki a bolondokházából. Minek tartanak engemet, egy utolsó utcalánynak?
- Tudja mit, Švejk - mondta barátságosan a komisszár úr -, minek
mérgelődjünk itt magával a Salm utcában? Nem lesz jobb, ha átküldjük a
rendőrkapitányságra?
- Ahogy mondani szokás - felelte Švejk elégedetten -, ön a helyzet ura;
innét a rendőrkapitányságig, most estefelé, egészen kellemes kis séta
lesz.
- Örülök, hogy egyetértünk - mondta vidáman a rendőrkomisszár -, hát
nem jobb, ha szépen megállapodunk egymással? Ugye, hogy igazam van,
Švejk?
- Én is borzasztóan szeretem megbeszélni a dolgokat mindenkivel - felelte
Švejk -, higgye el, kérem, komisszár úr, hogy sohasem fogom elfelejteni a
jóságát.
Tisztelettudóan meghajolt, lement a rendőrrel az őrszobára, és negyedóra
múlva már ott lehetett látni a Jeèná utca és a Károly tér sarkán egy másik
rendőrbiztos kíséretében, akinek egy vaskos könyv volt a hóna alatt, a
következő német felirattal: Arrestantenbuch.15
A Spálená utca sarkán Švejk és kísérője egy kifüggesztett plakát körül
tolongó tömegbe ütközött.
- A császár őfelsége kiáltványa a hadüzenetről - magyarázta Švejknek a
rendőr.
- Én előre megmondtam - felelte Švejk -, de a bolondokházában még
semmit se tudnak róla, pedig ott igazán első kézből kellett volna, hogy
kapják.

15
Letartóztatottak jegyzéke.
- Hogy érti ezt? - kérdezte a rendőr.
- Úgy, hogy ott nagyon sok katonatiszt úr van bezárva - mondta Švejk, és
amikor ismét egy plakát körül tolongó csoporthoz értek, felkiáltott:
- Soká éljen Ferenc József császár! Ezt a háborút megnyerjük.
A lelkes tömegből valaki olyat ütött a kalapjára, hogy a füle egészen
eltűnt benne, és jó sok ember összecsődült, amíg Švejk, a derék katona,
ismét át nem lépte a rendőrkapitányság küszöbét.
- Még egyszer mondom, uraim: ezt a háborút feltétlenül megnyerjük -
ezekkel a szavakkal búcsúzott el Švejk a tömegtől, amely a kapuig kísérte.
S valahonnan a történelem messzi távlataiból közelebb szállt Európához
az az igazság, hogy a holnap néha romba dönti a jelen terveit.
 ŠVEJK ISMÉT OTTHON, MIUTÁN KITÖRT A BŰVÖS KÖRBŐL

A rendőrkapitányság épületét teljesen belengte egy idegen hatalom

szelleme, amely hatalom azt igyekezett megállapítani, hogy a lakosság
mennyire lelkesedik a háborúért. Néhány ember kivételével, akik nem
tagadták, hogy fiai annak a nemzetnek, amelyet teljesen idegen érde-
kekért akarnak elvéreztetni, a rendőrkapitányság a bürokratikus
fenevadak leggyönyörűbb seregletének volt tanyája, s e fenevadak
gondolatvilágát maradéktalanul betöltötte a tömlöc és az akasztófa,
mellyel a csűrt-csavart paragrafusok létét óhajtották megvédelmezni.
Ez irányú működésük során maró szívélyességgel kezelték áldozataikat,
és gondosan megfontoltak minden szót, mielőtt kimondták volna.
- Végtelenül fájlalom - mondta egy ilyen feketesárga-csíkos fenevad,
amikor elébe vezették Švejket -, végtelenül fájlalom, hogy ön ismét a
kezünkbe került. Azt hittük, jó útra fog térni, de csalódtunk.
Švejk némán bólintott, s oly ártatlan kifejezést öltött, hogy a feketesárga
fenevad gyanakodva nézett rá, és keményen így szólt:
- Ne vágjon olyan ostoba képet.
De aztán rögtön fölvette megint a nyájas modorát, és így folytatta:
- Számunkra igen kínos kötelesség az ön fogvatartása, és én
biztosíthatom önt, hogy véleményem szerint az ön bűne nem is olyan
nagy, hiszen kétségtelen, hogy önt, a csekély intelligenciájával, tévútra
vezették. Mondja meg nekem, Švejk úr, tulajdonképpen ki szokta rávenni
önt, hogy ilyen ostobaságokat műveljen?
Švejk köhintett, majd így szólt:
- Kérem, én nem tudok semmilyen ostobaságról.
- Hát az nem ostobaság, Švejk úr - mondta az erőltetetten atyai hang -,
hogy Ön, az Önt kísérő rendőrbiztos jelentése szerint, csődületet idézett
elő a sarkon kiragasztott háborús kiáltvány körül, és ilyen szavakkal
izgatta az embereket: „Soká éljen Ferenc József császár. Ez a háború meg
van nyerve!”?
- Én azt nem bírtam tétlenül nézni - jelentette ki Švejk, az inkvizítor arcára
meresztve jóságos szemét -, én egészen kijöttem a sodromból, amikor
láttam, hogy mindenki olvassa ezt a háborús kiáltványt, és egyáltalában
semmi örömet nem mutatnak. Semmi éljenzés, semmi hurrá, semmi a
világon, tanácsos úr, kérem. Mintha semmi közük se volna az egészhez.
Így hát én, a kilencvenegyes regiment öreg katonája, nem nézhettem ezt
csak úgy, és akkor odakiáltottam, amit kiáltottam, és azt hiszem, hogy ha
a tanácsos úr lett volna az én helyemben, akkor éppen úgy tett volna,
mint én. Hogyha háború van, akkor meg kell nyerni és éljenezni kell a
császár őfelségét, ezt nekem senki se veri ki a fejemből.
A feketesárga fenevad teljesen megtört, és összeomlott az ártatlan
bárány, vagyis Švejk pillantása alatt, s lesütve szemét a hivatalos
aktákra, így szólt:
- Tökéletesen méltányolnám az Ön lelkesedését, ha más körülmények
között nyilvánult volna meg. De Ön nagyon is jól tudja, hogy Önt éppen
egy rendőrbiztos kísérte, miáltal az ilyen hazafias tüntetés inkább
ironikus, mint komoly hatást gyakorolhatott, és kellett is, hogy gyakoroljon
a közönségre.
- Ha egy rendőrbiztos kíséri az embert - felelte Švejk -, az egy nehéz
pillanat az ember életében. De ha az ember még az ilyen nehéz
pillanatban se felejti el, hogy mit illik tenni, amikor háború van, akkor azt
hiszem, hogy az nem is lehet olyan nagyon rossz ember.
A feketesárga fenevad felmordult, és még egyszer a szemébe nézett
Švejknek.
Švejk pedig pillantásának ártatlan, lágy, szerény és gyengéd melegével
válaszolt.
Egy ideig így nézték egymást merően.
- Ördög vigye magát, Švejk - mondta végül a hivatali kisisten -, ha még
egyszer idekerül, egy szót se kérdek többé magától, hanem egyenesen
röpülni fog a hradèanyi hadbíróságra. Meg vagyok értve?
Mielőtt még észbe kapott volna, Švejk odalépett hozzá, megcsókolta a
kezét, és azt mondta:
- Isten fizesse meg a jóságát, ha egyszer szüksége lenne valami fajtiszta
kutyácskára, tessék csak hozzám fordulni. Én tudniillik kutyakereskedő
vagyok.
S így Švejk nemsokára azon vette észre magát, hogy ismét szabad, és
útban van hazafelé.
Egy kicsit gondolkozott, hogy ne nézzen-e be előbb a „Kehely”-be, s végül
is benyitott az ajtón, amelyen nemrég Bretschneider detektív úrtól kísérve
távozott.
A söntésben síri csend honolt. Csak néhány vendég üldögélt odabent,
közöttük a Szent Apollinárisz templom sekrestyése. Igen borúsnak
látszottak. A söntés pultjánál Palivecné, a vendéglős felesége ült, és
meredten bámulta a söröscsapokat.
- Na, megjöttem - mondta vidáman Švejk -, adjon egy pohár sört. Merre
van a Palivec úr, ő is hazajött már?
Válasz helyett Palivecné sírva fakadt, és szerencsétlenségét abban sűrítve
össze, hogy külön-külön hangsúlyozott minden szót, így jajdult fel:
- Tíz... évet... kapott... egy... héttel... ezelőtt.
- Nahát - mondta Švejk -, akkor hét napot már letudott belőle.
- Milyen óvatos volt - sírta Palivecné -, ő maga is mondta mindig.
A söntésben ülő vendégek makacsul hallgattak, mintha Palivec szelleme
ott lebegne, és még nagyobb óvatosságra intené őket.
- Óvatosság a bölcsesség anyja - mondta Švejk, leülve az asztalhoz a
pohár söre mellé, amelynek a habjában kis lyukacskák keletkeztek
Palivecné belepotyogtatott könnyeitől -, a mai idők olyanok, hogy direkt
óvatosságra kényszerítik az embert.
- Tegnap két temetésünk volt - próbálta másra terelni a szót a Szent
Apollinárisz templom sekrestyése.
- Nyilván meghalt valaki - mondta egy másik vendég, mire egy harmadik
megkérdezte:
- Ravatal is volt?
- Kíváncsi vagyok - mondta Švejk -, milyenek lesznek most a háborúban
ezek a katonai temetések.
A vendégek felálltak, fizettek, és némán távoztak. Švejk magára maradt
Palivecnével.
- Nem gondoltam volna - mondta -, hogy tíz évre ítéljenek egy ártatlan
embert. Hogy egy ártatlan embert öt évre ítéltek, olyat már hallottam, de
hogy tíz évre, az sok egy kicsit.
- Amikor az én drága uram bevallotta - zokogta Palivecné -, hogy mit
mondott itten azokról a legyekről meg arról a képről, hát ugyanúgy
elmondta megint a kapitányságon és a bíróságon. Engemet beidéztek a
tárgyalásra tanúnak, de hát mit tanúskodhattam, amikor azt mondták,
hogy rokoni kapcsolatban vagyok az urammal, és hogy megtagadhatom a
tanúvallomást. Én úgy megijedtem ettől a rokoni kapcsolattól, hogy isten
őrizz, még valami ki ne jöjjön belőle, és ezért megtagadtam a
tanúvallomást, és akkor a szegény uram úgy nézett rám, hogy amíg élek,
nem felejtem el a szemét. Aztán ítélethirdetés után, amikor elvezették,
annyira meg volt tőle bolondulva, hogy odakiabálta nekik a folyosón:
„Éljen a Szabad Gondolat!”16
- No és Bretschneider úr nem jár ide? - kérdezte Švejk.
- Volt itt egypárszor - felelte a vendéglősné -, megivott egy-két sört,
kérdezte tőlem, hogy kik járnak ide, és hallgatózott, hogy mit
beszélgetnek a vendégek a futballról. Amikor őt látják, mindig csak a
futballról beszélnek. És ő folyton rángatózott, mintha minden pillanatban
őrjöngeni és rúgkapálni akarna. Az egész idő alatt csak egy kárpitos ment
neki lépre a Pøíèná utcából.
- Az ilyesmi gyakorlat kérdése - jegyezte meg Švejk -, nagy marha volt az
a kárpitos?
- Körülbelül olyan, mint az uram - felelte Palivecné sírva. - Bretschneider
úr megkérdezte tőle, hogy lőne-e a szerbekre, ő meg azt mondta, hogy
nem tud lőni, de egyszer volt egy ilyen vásári lövöldében, és ott ellőtt egy
koronát. Aztán mindenki látta, hogy a Bretschneider úr előveszi a
noteszát, és azt mondja: „Nocsak, megint egy szép új hazaárulás!” És
elment azzal a Pøíèná utcai kárpitossal, és az nem is jött vissza többé.
- Lesznek még egypáran, akik nem jönnek vissza - mondta Švejk -, adjon
egy rumot.
Švejk éppen megrendelte a második rumot, amikor Bretschneider detektív
úr lépett be a söntésbe. Egy futó pillantást vetett a pultra és az üres
helyiségre, majd leült Švejk mellé, rendelt egy sört, és várta, hogy Švejk
mondjon valamit.

16
Prágai ateista társaság a század elején.
Švejk levett a fogasról egy újságot, s miközben az utolsó oldalon az
apróhirdetéseket böngészte, így szólt:
- Nahát, van itt egy Èimpera nevezetű alak, Straškov ötös szám, utolsó
posta Raèinìves, ez eladja a gazdaságát tizenhárom köböl saját földdel,
iskola és vasút a közelben.
Bretschneider idegesen dobolni kezdett az ujjaival, és Švejkhez fordulva,
azt mondta:
- Szeretném tudni, miért érdekli magát az a gazdaság, Švejk úr?
- Á, maga az - mondta Švejk, kezet nyújtva neki -, nem ismertem meg
mindjárt, nekem nagyon rossz a memóriám. Utoljára, ha nem tévedek, a
rendőrkapitányság irodájában búcsúztunk el egymástól. Mit csinál mindig,
gyakran jár ide?
- Máma éppen maga miatt jöttem - mondta Bretschneider. - A
rendőrkapitányságról tudom, hogy maga kutyákkal kereskedik.
Szükségem lenne egy szép kis rattlerre vagy spiccre vagy valami
ilyesmire.
- Mindegyikkel szolgálhatok - felelte Švejk -, fajtiszta állatot tetszik
parancsolni, vagy egy akármilyet az utcáról?
- Azt hiszem - mondta Bretschneider -, hogy inkább egy fajtiszta állat
mellett maradnék.
- Nem parancsolna esetleg egy rendőrkutyát? - kérdezte Švejk. - Egy
olyat, amelyik mindjárt mindent kiszimatol, és rávezet a bűncselekmény
nyomára? Egy vršovicei mészárosnak van egy ilyenje, és kiskocsit húzat
vele, szóval az a kutya, ahogy mondani szokás, pályát tévesztett.
- Én egy spiccet szeretnék - mondta Bretschneider erőltetett
nyugalommal -, egy spiccet, amelyik nem harap.
- Szóval egy fogatlan spiccet tetszik? - kérdezte Švejk. - Ilyet is tudok
egyet. Egy dejvicei kocsmárosé.
- Akkor inkább egy rattlert - mondta zavartan Bretschneider, akinek a
kutyászati szakismeretei még egészen kezdetlegesek voltak, és ha nem
kapott volna ilyen értelmű parancsot a rendőrkapitányságon, talán soha
életében nem is halad előbbre a künológia tudományában.
De a parancs elhangzott, pontosan, világosan és keményen.
Bizalmasabban meg kell ismerkednie Švejkkel, kihasználva ennek
kutyakereskedői mivoltát, evégett joga van segítőtársakat igénybe venni,
és bizonyos összegek felett diszponálni kutyavásárlás céljából.
- Rattlerből van nagyobb is meg kisebb is - mondta Švejk -, tudok két
kisebbet és három nagyobbat. Az ölében nevelhetné mind az ötöt. A
legmelegebben ajánlhatom őket.
- Ez meg is felelne - jelentette ki Bretschneider -, és mibe kerülne egy?
- Az a nagyságtól függ - felelte Švejk -, kérdés, hogy milyen nagy a kutya.
A rattler, az nem borjú, a rattlernél éppen fordítva van, minél kisebb,
annál drágább.
- Én egy nagyobbra gondoltam, házőrzőnek - közölte Bretschneider, attól
tartva, hogy különben túlságosan megterhelné az államrendőrség titkos
alapját.
- Jó - mondta Švejk -, adhatok magának egy nagyobbat ötven koronáért
vagy egy még nagyobbat negyvenöt koronáért, de közben elfeledkeztünk
egy dologról. Milyenek legyenek, kölykök vagy öregebbek, hímek vagy
szukák?
- Nekem az mindegy - felelte Bretschneider, aki elé ez a kérdés végképp
ismeretlen problémákat állított -, csak szerezze be őket, és én holnap este
hét órakor felmegyek értük magához. Meglesznek addigra?
- Meg, jöjjön csak - mondta Švejk szárazon -, ez esetben azonban
kénytelen vagyok megkérni, hogy fizessen harminc korona előleget.
- Kérem szépen - bólintott Bretschneider, leszámolva a pénzt -, most pedig
iszunk egy-egy negyedliter bort az én kontómra.
Miután megitták, Švejk is rendelt egy negyedlitert a maga számlájára,
aztán Bretschneider felszólította Švejket, hogy ne féljen tőle, mert ma
nincs szolgálatban, és máma lehet vele politizálni.
Švejk kijelentette, hogy kocsmában ő sohasem politizál, és hogy az egész
politika kisgyerekeknek való.
Bretschneider ezzel szemben forradalmibb nézeteket hangoztatott, azt
mondta, hogy minden gyenge állam pusztulásra van ítélve, és
megkérdezte Švejket, hogy mi az ő véleménye erről a dologról.
Švejk kijelentette, hogy az államhoz nincs semmi köze, de egyszer ki volt
neki adva gondozásra egy gyönge bernáthegyi kutyakölyök, amit
komiszkenyérrel etetett, és az meg is döglött.
Amikor ki-ki túl volt az ötödik negyedliterén, Bretschneider kijelentette,
hogy ő anarchista, és megkérdezte Švejktől, hogy melyik szervezetbe kell
beiratkozni.
Švejk azt mondta, hogy egyszer egy anarchista vett tőle egy leonbergit
száz koronáért, és hogy adós maradt az utolsó részlettel.
A hatodik, negyedliter után Bretschneider a forradalomról kezdett
beszélni, és a mozgósítás ellen agitált, mire Švejk odahajolt hozzá, és azt
súgta a fülébe:
- Éppen bejött egy vendég, vigyázzon, hogy meg ne hallja, mert még
kellemetlensége lehet belőle. Látja, a kocsmárosné máris sír.
Palivecné valóban sírt, a söntés pultja mögötti széken ülve.
- Miért sír, Palivecné? - kérdezte Bretschneider. - Három hónap alatt
megnyerjük a háborút, amnesztia lesz, az ura hazajön, és akkor csapunk
itt magánál egy nagy murit.
- Vagy nem hiszi, hogy megnyerjük? - fordult Švejkhez.
- Mit rágódik folyton ezen - mondta Švejk -, meg kell nyerni, és slussz, de
most már haza muszáj hogy menjek.
Švejk kifizette a cechét, és hazament régi takarítónőjéhez, Müllernéhez,
aki borzasztóan megijedt, amikor látta, hogy a lakásajtót kulccsal kinyitó
férfi nem más, mint Švejk.
- Azt hittem, nagyságos úr, hogy csak évek múlva tetszik hazajönni -
mondta a tőle megszokott őszinteséggel -, közben szánalomból idevettem
lakni egy éjjeli mulató portását, mert háromszor volt nálunk házkutatás,
és amikor semmit se találtak, azt mondták, hogy a Švejk úr el van veszve,
mert nagyon rafinált.
Švejk azonnal meggyőződött róla, hogy az ismeretlen idegen teljesen
kényelembe helyezte magát nála. Az ő ágyában aludt, sőt annyira nemes
lelkű volt, hogy megelégedett az ágy felével, átengedve a másik felét egy
hosszú hajú némbernek, aki hálából még álmában is átölelve tartotta a
portás nyakát, míg az ágy körül a legkülönbözőbb férfi és női ruhadarabok
hevertek festői összevisszaságban. Ebből a káoszból mindjárt látni
lehetett, hogy az éjjeli mulató portása igen vidám hangulatban tért haza
hölgyével.
- Uram - mondta Švejk, megrázva a betolakodót -, félek, hogy elkésik az
ebédről. Szörnyen bántana, ha azt mondaná rólam, hogy olyankor dobtam
ki, amikor már sehol sem kapott semmit ebédre.
Az éjjeli mulató portása nagyon nehezen tért magához álmából, és sokáig
tartott, amíg felfogta, hogy az ágy tulajdonosa hazajött, és igényt tart az
ágyra.
Mint ahogy a világ összes éjjeli mulatóinak portásai szokták, a szóban
forgó úr is közölte, hogy mindenkit agyonver, aki fel akarja költeni, és
megpróbált tovább aludni.
Švejk közben összeszedte a vendég garderobjának darabjait, odavitte
neki az ágyhoz, és energikusan megrázva, így szólt hozzá:
- Ha nem öltözik fel, akkor így próbálom meg kidobni az utcára, ahogy
van. Sokkal előnyösebb lesz magának, ha felöltözve repül ki innét.
- Én este nyolcig akartam aludni - mondta sértődötten a portás, miközben
felhúzta a nadrágját -, napi két koronát fizetek az ágyért ennek az
asszonynak, és ki van kötve, hogy lányokat is hozhatok a mulatóból.
Maøena, kelj föl!
Miután bekapcsolta a gallérját, és megkötötte a nyakkendőjét, már
annyira magához tért, hogy biztosíthatta Švejket, miszerint a „Mimóza”
című éjjeli mulató valóban egyike a legtisztességesebb éjjeli lokáloknak,
mert oda csak olyan hölgyek járhatnak, akinek teljesen rendben van a
bárcájuk, és szívélyesen meghívta Švejket, hogy okvetlenül menjen el
egyszer hozzájuk.
Társnője ezzel szemben egyáltalán nem volt megelégedve Švejkkel, és
elégedetlenségének igen szalonképes kifejezésekkel adott hangot, amely
kifejezések közül ez volt a legszalonképesebb: - Te piszkos strici!
A betolakodók távozása után Švejk rendezni akarta ügyeit Müllernével, de
a takarítónőnek nyoma veszett, csak egy darabka papír maradt utána,
szétmázolt és kusza ceruzaírással, melyben Müllerné szokatlanul
könnyedén fejtette ki nézeteit az éjjeli mulató portásának kölcsönadott
ágy szerencsétlen esetével kapcsolatosan:
„Bocsásson meg, nagyságos úr, hogy engem többé nem tetszik látni, mert
kiugrok az ablakon.”
- Hazudik - mondta Švejk, és várt.
Félóra múlva a szerencsétlen Müllerné besompolygott a konyhába, és
feldúlt arckifejezéséről világosan látszott, hogy vigasztaló szavakat vár
Švejktől.
- Ha ki akar ugrani az ablakon - mondta Švejk -, menjen be a szobába, az
ablakot már kinyitottam. A konyhaablakot nem ajánlanám, mert onnan a
kertbe esne a rózsákra, és összetörné a bokrokat, és meg kellene hogy
fizesse. A szobaablakból szépen leröpül a járdára, és ha szerencséje van,
kitöri a nyakát. Ha peche van, akkor csak az összes bordáit, a kezét meg a
lábát töri el, és fizetheti a kórházat.
Müllerné sírva fakadt, halkan bement a szobába, becsukta az ablakot, és
amikor visszajött, azt mondta: - Huzat van, és az nem tesz jót a
nagyságos úr reumájának.
Aztán bevetette az ágyat, szokatlanul gondosan rendbe rakott mindent,
majd könnyes szemmel visszatért Švejkhez a konyhába, és bejelentette: -
Az a két kiskutya, nagyságos úr, amit az udvarban tartottunk, megdöglött.
És a bernáthegyi, az megszökött, amikor itt házkutatás volt.
- Hű, a kutyafáját! - kiáltotta Švejk. - Az még szép kis slamasztikába
keveredhet, azóta már biztosan körözteti a rendőrség.
- Megharapott egy rendőrkomisszár urat, aki házkutatás közben kihúzta az
ágy alól - folytatta Müllerné -, mert előbb az egyik úr azt mondta, hogy
van ott valaki az ágy alatt, és így a törvény nevében felszólították a
bernáthegyit, hogy másszon ki, és amikor nem akart, akkor kihúzták. És a
kutya szét akarta tépni őket, aztán kiugrott az ajtón, és nem jött vissza
többé. Engemet is kihallgattak, hogy ki jár hozzánk, hogy nem-e szoktunk
pénzt kapni idegenből, és aztán megjegyzéseket tettek, hogy hülye
vagyok, amikor megmondtam nekik, hogy idegenből csak ritkán kapunk
pénzt, legutoljára Brnóból jött, attól az igazgatótanító úrtól, hatvan korona
előleg egy angóramacskára, amit Švejk úr a „Národní politiká”-ban
hirdetett, és ami helyett azt a vak foxikölyköt tetszett elküldeni neki egy
datolyás ládában. Aztán nagyon barátságosan beszéltek velem, és
beajánlották nekem ezt a portást az éjjeli mulatóból, hogy ne féljek
egyedül a lakásban, ezt az embert, akit ki tetszett dobni...
- Hiába, énnekem folyton csak pechem van ezekkel a hatóságokkal,
Müllerné, meglátja hányan jönnek most majd ide kutyát vásárolni -
sóhajtotta Švejk.
Nem tudom, hogy azok az urak, akik az összeomlás után átnézték a
rendőrségi archívumot, kisifrírozták-e az államrendőrség titkos alapjának
a könyvelését, amelyben ilyen tételek szerepeltek: B... 40 K, F... 50 K, L...
80 K, és így tovább, de feltétlenül tévedtek, ha azt hitték, hogy a B, F, L
kezdőbetűk mögött olyan urak rejlenek, akik 40, 50, 80 koronáért, és így
tovább, eladták a cseh nemzetet a feketesárga sasnak.
„B” azt jelenti, hogy: bernáthegyi, „F”: foxterrier, „L” pedig nem más, mint
leonbergi. Mindezeket a kutyákat Bretschneider a rendőrkapitányságra
vitte Švejktől. Szörnyű dögök voltak, és a legcsekélyebb közük sem volt a
különböző tiszta kutyafajokhoz, amelyeknek a címén Švejk rásózta őket
Bretschneiderre.
A bernáthegyi valójában egy korcs uszkár és egy bizonytalan jellegű utcai
floki házasságából származott, a foxterriernek dakszlifülei voltak,
nagyságban felülmúlt bármely, szelindeket, és a lábai olyan kacskák
voltak, mintha angolkórban szenvedne. A borzas pofájú leonbergi valami
komondorra emlékeztetett, a farka le volt vágva, körülbelül egyforma
magas lehetett egy dakszlival, és a feneke csupasz volt, mint a híres
amerikai kopaszkutyáké.
Aztán elment kutyát vásárolni Kalous detektív is, és egy dülledt szemű
szörnyeteggel tért vissza, amely leginkább még a foltos hiénára
hasonlított, bár olyan sörénye volt, mint a skót juhászkutyáknak, s a titkos
alap könyvelésébe újabb bejegyzés került: D... 90 K.
Ez a szörnyeteg ugyanis a dog szerepét játszotta...
És Kalousnak sem sikerült kiszednie Švejkből semmit. Éppen úgy járt,
mint Bretschneider. Švejk a legügyesebb politikai beszélgetéseket is
átterelte a kölyökkutyák szopornyicájának gyógyítására, és a
legalattomosabban felállított csapdáknak is csak az lett a végé, hogy
Bretschneider ismét magával vitt Švejktől valami képtelen keresztezésből
származó torzszülöttet.
És emiatt ért oly gyászos véget a híres Bretschneider detektív. Amikor
már hét ilyen szörnyeteg volt a lakásán, bezárkózott velük a hátsó
szobájába, és addig, koplaltatta őket, amíg fel nem falták.
Olyan rendes ember volt, hogy megspórolta a kincstárnak a temetési
költségeket.
Személyi lapján a rendőrkapitányságon a „Szolgálati előmenetel” című
rovatot ezek a szavak zárták le, mélységes tragikummal: „Felfalva saját
kutyáitól.”
Amikor Švejknek később tudomására jutott ez a tragikus esemény, a
következő megjegyzést fűzte hozzá:
- Csak az nem fér a fejembe, hogy hogy fogják összerakni az utolsó
ítéletkor.
 ŠVEJK HADBA VONUL

Amikor a galíciai Raba folyó partján mást se láttak az erdők, mint a folyón
keresztül menekülő osztrák katonaságot, s amikor lent Szerbiában az
osztrák hadosztályok egymás után kapták meg a régóta esedékes
elfenekelést, akkor az osztrák hadügyminisztériumnak eszébe jutott Švejk
is, mint aki fölöttébb alkalmas arra, hogy kisegítse a monarchiát a
slamasztikából.
Švejk, amikor kikézbesítették az idézést, hogy egy hét múlva orvosi
felülvizsgálatra kell jelentkeznie a Lövész-szigeten, éppen ágyban feküdt,
mert ismét rátört a reuma.
Müllerné kávét főzött neki a konyhában.
- Müllerné - szólt ki a szobából Švejk csendes hangja -, Müllerné, jöjjön
csak ide egy kicsit.
Amikor Müllerné ott állt az ágya mellett, Švejk éppoly halkan ezt mondta:
- Üljön le, Müllerné.
Hangjában volt valami titokzatos ünnepélyesség.
Miután Müllerné leült, Švejk a könyökére támaszkodva kimondta a nagy
szót: - Bevonulok!
- Jesszus Mária - kiáltotta Müllerné -, és mit tetszik majd ott csinálni?
- Harcolni fogok - felelte Švejk síri hangon -, Ausztria nagyon benne van a
pácban. Odafönt már egészen Krakkóig, lent meg Magyarországig
vagyunk nyomva. Püfölnek minket, mint a kétfenekű dobot, ahová csak
nézünk, és ezért hívnak be engemet katonának. Hát nem olvastam
magának tegnap az újságból, hogy valami felhők gyülekeznek drága
hazánk egén?
- De hiszen mozogni se tetszik tudni.
- Az nem számít, Müllerné, majd tolókocsiban vonulok be katonának.
Ismeri azt a cukrászt, a sarkon túl, annak van egy ilyen kocsija. Ebben
vitte mindig friss levegőre a nagypapáját, azt a komisz, sánta öregembert
még évekkel ezelőtt. És maga is ebben a kocsiban fog eltolni engem,
Müllerné, a hadseregbe.
Müllerné sírva fakadt: - Ne fussak doktorért, nagyságos úr?
- Sehová se menjen, Müllerné, ha a lábamat nem nézi, így is egészen
egészséges kanonenfutter17 vagyok, és az ilyen időkben, amikor
Ausztriának szorul a kapcája, minden kripli a helyén kell hogy legyen.
Főzze csak nyugodtan tovább azt a kávét.
S mialatt Müllerné könnyes szemmel és feldúlt arccal leszűrte a kávét,
Švejk, a derék katona, így dalolt az ágyban:

17
Ágyútöltelék.
 Generál Windischgrätz meg az egész stábja,
kiadták az ukázt, gyerünk a csatába,
hop, hop, hop!
Gyerünk a csatába, akinek van lába,
Jézusunk, Mária, itt legyetek máma,
hop, hop, hop!
A rémült Müllerné e félelmetes csatadal hatására megfeledkezett a
kávéról, és minden ízében remegve, iszonyodva hallgatta, hogy fújja
tovább Švejk, a derék katona, az ágyban:
Itt legyetek máma, hogy a hídra megyünk,
az a híres Pimont nem bír akkor velünk,
hop, hop, hop!
Solferino alatt de sok legény vérzik,
patakba folyt a vér, benne voltunk térdig,
hop, hop, hop!
Benne voltunk térdig, nem is volt az csoda,
mert úgy hívnak minket: tizennyolcas baka,
hop, hop, hop!
Tizennyolcas baka, hej, de jó a dolgod,
hozzák már utánad szekéren a zsoldot,
hop, hop, hop!
- Nagyságos úr, kérem, az isten szerelméért - hangzott gyászosan a
konyhából, de Švejk már be is fejezte harci dalát:
Szekéren a zsoldot, kocsin a menázsit,
nincsen ilyen ezred a világon másik,
hop, hop, hop!
Müllerné kirontott az ajtón, és orvosért szaladt. Egy óra múlva tért vissza,
közben Švejk elszunnyadt.
Egy kövérkés úriember ébresztette fel, néhány pillanatig Švejk homlokára
tette a kezét, majd így szólt:
- Ne féljen, doktor Pávek vagyok a Vinohradyról... mutassa a kezét... ezt a
hőmérőt dugja a hóna alá... Úgy... mutassa a nyelvét... még jobban... ne
mozgassa... és miben halt meg a kedves papája és a mamája?
S ugyanakkor, amidőn Bécs azt kívánta, hogy az Osztrák-Magyar
Monarchia minden nemzete a hűség és az önfeláldozás legragyogóbb
példáit mutassa, Pávek doktor brómot írt fel Švejk hazafias lelkesedése
ellen, és azt ajánlotta e bátor, derék katonának, hogy ne is gondoljon a
hadseregre:
- Feküdjön egyenesen, és maradjon nyugton, holnap megint eljövök.
Amikor másnap eljött, a konyhában megkérdezte Müllernétől, hogy van a
páciens.
- Rosszabbul, doktor úr - felelte a takarítónő őszinte aggodalommal -,
éjszaka, mikor rájött a reuma, tisztesség ne essék szólván, az osztrák
himnuszt fújta.
Doktor Pávek úgy érezte, hogy a páciens lojalitásának erre az újabb
megnyilvánulására felemelt brómadaggal kell reagálnia.
A harmadik napon Müllerné jelentette, hogy Švejk állapota még
rosszabbra fordult.
- Délelőtt, doktor úr, elküldött, hogy hozzak egy térképet a hadszíntérről,
éjszaka meg félrebeszélt, és azt mondta, hogy Ausztria győzni fog.
- És pontosan szedi a porokat, ahogy előírtam?
- Eddig még el se hozatta, doktor úr.
Miután a szemrehányások özönét zúdította Švejkre, doktor Pávek azzal a
szilárd elhatározással távozott, hogy soha többé nem jön ki egy olyan
emberhez, aki nem hajlandó alávetni magát az ő brómkúrájának.
Már csak két nap maradt addig az időpontig, amikor Švejknek jelentkeznie
kellett a sorozó bizottság előtt.
Közben Švejk megtette a szükséges előkészületeket. Mindenekelőtt
elküldte Müllernét, hogy vegyen neki egy katonasapkát, azután elküldte a
sarki cukrászhoz, hogy kérje kölcsön a tolókocsit, melyben ez a cukrász
valamikor régen friss levegőre szokta vinni a nagypapáját, azt a komisz,
sánta öregembert. Azután eszébe jutott, hogy mankóra van szüksége.
Szerencsére a cukrász megőrizte a nagypapa mankóját is, mint családi
emléket.
Már csak az a kis művirág-csokor hiányzott, ami a regruták gomblyukát
szokta díszíteni. Végül ezt is beszerezte Müllerné, aki ezekben a napokban
feltűnően lefogyott, és ahová csak ment, mindenütt sírt egy sort.
S így történt, hogy amaz emlékezetes napon a prágai utcák az
állampolgári hűség megrendítő példájának lehettek tanúi.
Egy idősebb asszony tolókocsit gurított maga előtt, a kocsiban egy
katonasapkás férfi ült, sapkáján fényesre pucolt „ferencjóskagomb”-bal,
mankóit lengetve. S a gomblyukában tarka regrutacsokor virított.
És ez a férfi, újra meg újra meglengetve mankóit, ilyeténképpen kiáltozott
a prágai utcákon:
- Fel Belgrádra, fel Belgrádra!
Mögötte nagy tömeg ember haladt, s egyre szaporodott, pedig a ház
előtt, ahonnét Švejk hadba vonult, még csak kevesen verődtek össze.
Švejk elégedetten konstatálhatta, hogy néhány utcakereszteződésnél a
rendőrök szalutálnak neki.
A Vencel téren több száz főre nőtt a Švejk tolókocsiját követő tömeg, s a
Krakkói utca sarkán elvert egy burschenschaft-sapkás18 német diákot, aki
odakiáltotta Švejknek:
- Heil! Nieder mit den Serben!19

18
A Krakkói utcában voltak a német burschenschaftok (nacionalista
diákegyesületek).
19
Éljen! Le a szerbekkel!
A Vodièka utca sarkán lovasrendőrök léptek közbe, és szétkergették a
tömeget.
Amikor Švejk megmutatta a körzeti rendőrfelügyelőnek a szabályszerű
idézést, mely szerint aznap jelentkeznie kell a sorozó bizottság előtt, a
rendőrfelügyelő egy kissé csalódottan vette tudomásul a helyzetet, majd
a további rendbontás elkerülése végett megparancsolta két
lovasrendőrnek, hogy kísérjék el Švejk tolókocsiját a Lövész-szigetig.
Az egész ügyről másnap a következő cikk jelent meg a „Prágai hivatalos
újság”-ban:
Egy nyomorék hazafisága. Tegnap délelőtt a prágai főútvonalakon a
járókelők olyan jelenetnek voltak tanúi, amely ékesen bizonyítja,
hogy e nagy és komoly időben a mi nemzetünk fiai is a legragyogóbb
példáit tudják mutatni az agg uralkodó trónja iránti hűségnek és
ragaszkodásnak. Úgy érezzük, hogy visszatért a régi görögök és
rómaiak, kora, amikor Mucius Scaevola csatába vitette magát,
tekintet nélkül elégett kezére. E legszentebb érzületeket és
indulatokat tegnap megható módon juttatta kifejezésre egy mankós
nyomorék, akit betegkocsiban tolt egy öreg anyóka. A cseh
nemzetnek ez a fia önkéntesen, satnyaságára való tekintet nélkül, a
hadseregbe vitette magát, hogy életével és vagyonával áldozzon
császárjának. S ha csatakiáltása: „Fel Belgrádra!” oly élénk
visszhangra talált a prágai utcákon, ez csak azt mutatja, hogy a
prágai lakosság mintaszerű példákat nyújt a haza és az uralkodóház
iránti szeretetből.
Hasonló szellemben írt a „Prager Tagblatt” is, azzal fejezve be cikkét, hogy
a nyomorék önkéntest németek tömege kísérte, akik testükkel védték őt
az antant cseh ügynökei részéről fenyegető meglincseléstől.
A „Bohemia”, közzétéve ezt a hírt, követelte a nyomorék hazafi
megjutalmazását, és bejelentette, hogy a lap kiadóhivatala készségesen
átveszi a német lakosságtól az ismeretlen hősnek szánt adományokat.
Míg e három újság szerint a cseh föld nem szülhetett volna Švejknél
nemesebb polgárt, a sorozó bizottságban helyet foglaló urak távolról sem
osztoztak ebben a nézetben.
Különösen nem osztozott benne Bautze katonai főorvos. Kérlelhetetlen
férfiú volt, s mindenben aljas fondorlatot látott, amellyel az emberek ki
akarnak bújni a katonaság, a front, a puskagolyó és a srapnel alól.
Egy mondása híressé vált: „Das ganze tschechische Volk ist eine
Simulantenbande.”20
Tízheti működése alatt 11 000 civil közül 10 999 szimulánst emelt ki, és
elbánt volna a tizenegyezredikkel is, ha ezt a szerencsés embert éppen
abban a pillanatban, amikor Bautze ráordított, hogy „Kehrt euch!”, 21 meg
nem üti a guta.
- Vigyék innét ezt a szimulánst - mondta Bautze, amikor meggyőződött
róla, hogy az illető halott.
20
„Az egész cseh nép szimuláns banda.”
21
„Hátra arc!”
Szóval őelőtte állt amaz emlékezetes napon Švejk anyaszült meztelenül,
akárcsak a többiek, szégyenlősen takargatva meztelenségét a
mankójával, amelyre támaszkodott.
- Das ist wirklich ein besonderes Feigenblatt22 - mondta Bautze -, a
paradicsomban nem volt ilyen fügefalevél.
- Hülyeség miatt kiszuperálva - jelentette a hivatalos iratokat fürkésző
őrmester.
- És azonkívül mi baja van magának? - kérdezte Bautze.
- Alázatosan jelentem, hogy reumás vagyok, de azért az utolsó
leheletemig szolgálni fogom a császár őfelségét - mondta szerényen Švejk
-, dagadt a térdem.
Bautze egy rettenetes pillantást vetett a derék katonára, és felordított: -
Sie sind ein Simulant23 - majd az őrmesterhez fordulva vérfagyasztó
nyugalommal azt mondta: - Den Kerl sogleich einsperren!24
Két szuronyos katona elvezette Švejket a helyőrségi börtönbe.
Švejk a mankójára támaszkodva ment velük, és rémülten tapasztalta,
hogy a reumája kezd megszűnni.
Müllerné fent a hídon várta Švejket a tolókocsival, s amikor meglátta,
hogy szuronyosan kísérik, sírva elfutott, egyszer s mindenkorra otthagyva
a tolókocsit.

Švejk pedig, a derék katona, szerényen haladt az állam fegyveres őreitől

kísérve.
A szuronyok csillogtak a napfényben, s a Malá Stranán, a Radetzky-
emlékmű előtt, Švejk a tömeghez fordult, amely egészen odáig kísérte:
- Fel Belgrádra! Fel Belgrádra!
És Radetzky marsall álmodozva nézett emlékművéről a távolodó derék
katona, a regruta-bokrétás, ócska mankóval sántikáló Švejk után,
miközben egy komoly külsejű úriember megmagyarázta a körülötte
állóknak, hogy most éppen egy „dezentőrt”25 kísérnek.

22
Ez aztán igazán különös fügefalevél.
23
Maga szimuláns.
24
Azonnal bezárni a fickót!
25
A „dezertőr” (katonaszökevény) szó elferdített alakja.
 ŠVEJK MINT SZIMULÁNS

E nagy időkben a katonaorvosok különösen nagy súlyt vetettek arra, hogy

a szimulánsokból kiűzzék a szabotázs ördögét, őket pedig visszairányítsák
a hadsereg kebelébe. A kínzásoknak többféle fokozatát vezették be a
szimulánsok és a szimuláns-gyanús egyének ellen, akiknek népes
csoportja magában foglalta például a tüdőbajosokat, a reumásokat, a
sérveseket, a vesebajosokat, a tífuszosokat, a cukorbajosokat, a
tüdőgyulladásosokat, valamint egyéb nyavalyásokat.
A szimulánsokra kirótt kínzást szabványosították, és a kínzás fokozatai a
következők voltak:
1. Abszolút diéta, reggel és este egy-egy csésze tea három napon át,
közben függetlenül attól, hogy az illető mire panaszkodik, egy adag
aszpirin izzasztás céljából.
2. Nehogy azt képzeljék, hogy a katonaság olyan, mint a méz, tekintélyes
kinin-adagok poralakban, vagy az úgynevezett „kinin-nyalóka”
formájában.
3. Naponta kétszeri gyomormosás, egy-egy liter meleg vízzel.
4. Beöntés - szappanos víz és glicerin igénybevételével.
5. A páciens becsomagolása hidegvizes lepedőkbe.
Voltak bátor emberek, akik végigtűrték a kínzásnak mindezt az öt
fokozatát, s azután egyszerű deszkakoporsóban kivitették magukat a
katonai temetőbe. De voltak gyönge lelkek is, akik a beöntéshez érve
kijelentették, hogy már jól érzik magukat, és semmi egyebet nem
kívánnak, csak hogy az első menetszázaddal kimehessenek a
lövészárokba.
Švejket éppen ilyen gyönge lelkű szimulánsok között helyezték el a
helyőrségi börtön betegosztályán.
- Én már nem bírom tovább - mondta ágyszomszédja, akit másodszori
gyomormosás után hoztak vissza a rendelőszobából.
Ez az ember rövidlátást szimulált.
- Holnap jelentkezek az ezrednél - határozta el a másik, bal oldali
szomszéd, aki éppen beöntést kapott, miután azt szimulálta, hogy süket,
mint az ágyú.
Az ajtó melletti ágyon egy tüdőbajos haldokolt, hidegvizes lepedőkbe
csavarva.
- Ez már a harmadik lesz a héten - közölte a jobb oldali szomszéd -, és
neked mi bajod?
- Én reumás vagyok - felelte Švejk, s erre szívből jövő nevetés volt a
válasz minden oldalról. Nevetett még a haldokló tüdőbajos is, aki
tuberkulózist szimulált.
- Reumával ne is gyere közénk - figyelmeztette Švejket komolyan egy
testes alak -, a reuma annyit ér itt, mint egy tyúkszem; én vérszegény
vagyok, hiányzik a fél gyomrom és öt bordám, és nem hisz nekem senki.
Sőt volt itt egy süketnéma, két héten át minden fél órában hidegvizes
lepedőbe csomagolták, naponta kapott egy beöntést és egy
gyomorpumpálást. Már az ápolók mind azt hitték, hogy sikerült neki, és
hogy hazamegy, amikor az orvos felírt neki valami hánytatószert. Ettől
aztán kikészülhetett volna, és ezért nagyon begyulladt. „Nem bírom már
tovább adni a süketnémát,” azt mondja, „visszatért a beszélőképességem
és a hallásom”. A maródiak mind megpróbálták rábeszélni, hogy ne
rohanjon a vesztébe, de ő nem, folyton csak azt hajtogatta, hogy éppúgy
hall és beszél, mint a többiek. És úgy is jelentkezett reggel a viziten.
- Pedig elég sokáig tartotta magát - szólt közbe egy ember, aki azt
szimulálta, hogy az egyik lába tíz egész centivel rövidebb, mint a másik -,
nem úgy, mint az, aki gutaütést szimulált. Három kinin, egy beöntés meg
egynapi böjt elég volt neki. Inkább vallott, és amikor gyomormosásra
került a sor, már nyoma se volt a gutaütésnek. A legtovább az tartotta
magát, aki meg volt harapva egy veszett kutyától. Harapott, vonított, az
igaz, nagyon jól csinálta, csak a pofája nem akart sehogy sem habzani.
Segítettünk neki, ahogy tudtunk. Vizit előtt egy egész órán át
csiklandoztuk, úgyhogy a végén görcsöt kapott, és megkékült, de hiába,
az a hab csak nem akart a pofájára jönni. Hát az valami rettenetes volt.
Mikor aztán reggel a viziten megadta magát, fájt érte a szívünk. Megállt
az ágy mellett, mint egy gyertya, szalutált, és azt mondta: „Herr
óberarc,26 alázatosan jelentem, hogy az a kutya, amelyik megharapott,
úgy látszik, nem volt megveszve.” Az óberarc meg olyan szemekkel
nézett rá, hogy ez a megharapott ember remegni kezdett, mint a
kocsonya, és még azt mondta: „Herr óberarcnak alázatosan jelentem,
hogy engem nem is harapott meg semmilyen kutya, hanem én saját
magamnak haraptam bele a kezembe.” Emiatt a vallomása miatt
vizsgálat is volt ellene, hogy öncsonkító, és le akarta harapni a kezét, csak
hogy ne kellessen neki a frontra kimenni.
- Az olyan betegségeket, amiknél hab kell a pofára - mondta a testes
szimuláns -, mind nagyon nehéz szimulálni. Mint például a nyavalyatörést.
Itt is volt egy ilyen nyavalyatörős, az mindig mondta, hogy egy roham az
neki semmi, és csinált is vagy tízet mindennap. Csak úgy fetrengett
azokban a görcsökben, ökölbe szorította a kezét, kidüllesztette a szemét,
hogy olyan volt, mintha kocsányon lógott volna, verte magát, kidugta a
nyelvét, szóval, nem akarok sokat mesélni, tényleg egy príma
nyavalyatörés volt, egészen igazi. Aztán keléseket kapott, kettőt a
nyakára, kettőt a hátára, és vége volt a fetrengésnek meg a
hánykódásnak, mert nem tudta se a fejét mozgatni, se ülni, se feküdni.
Lázas lett, és a nagy lázban mindent elárult magáról a viziten. Az
egésznek mi ittuk meg a legjobban a levét, mert a kelései miatt még
három napig itt kellett hogy feküdjön velünk, és kettes diétát kapott,
reggel kávét zsömlével, ebédre levest, szószt és gombócot, este kását
vagy levest, és nekünk, akik teljes diétán voltunk, nézni kellett az éhes,
kipumpált hasunkkal, hogy az a pasas hogy zabál, csámcsog, szuszog és
böfög a jóllakottságtól. Három ember ki is készült tőle, és mindent
bevallott a viziten. Ezek szívbajjal feküdtek.

26
Főorvos úr.
- Legjobban - vélte az egyik szimuláns - az őrültséget lehet szimulálni.
Tőlünk a tanári karból vannak itt ketten a másik szobában, az egyik éjjel-
nappal folyton azt kiabálja: „Giordano Bruno máglyája még füstölög,
újítsátok meg Galilei pörét!” A másik meg mindig ugat, először hármat
lassan: vau-vau-vau, aztán ötöt gyorsan, maga elé: vauvauvauvauvau,
aztán megint lassan, és ez így megy szünet nélkül. Már több mint három
hetet kihúztak ezzel. Eredetileg én is dilizni akartam, úgy gondoltam,
hogy vallási őrült leszek, és a pápa csalhatatlanságáról fogok prédikálni,
de aztán inkább gyomorrákot szereztem egy Malá Strana-i borbélytól
tizenöt koronáért.
- Én ismerek egy kéményseprőt Bøevnovban - közölte egy másik páciens
-, az tíz koronáért olyan lázat csinál magának, hogy kiugrik tőle az
ablakon.
- Az semmi - mondta egy harmadik -, Vršovicében van egy bába, aki húsz
koronáért úgy kificamítja magának a lábát, hogy nyomorék marad egész
életére.
- Nekem egy ötösért van kificamítva a lábam - szólt közbe valaki az ablak
melletti ágysorból -, egy ötösért és három sörért.
- Nekem már több mint két százasomba van a betegségem - közölte a
szomszédja, egy csont és bőr alak -, mondjanak nekem egy akármilyen
mérget, amit én be ne vettem volna, fogadjunk, hogy egyet se találnak.
Én egy élő méregraktár vagyok. Ittam már szublimátot, szippantottam
higanygőzt, rágcsáltam arzént, szívtam ópiumot, ittam ópiumtinktúrát,
szórtam morfiumot a kenyeremre, nyeltem sztrichnint, ittam
foszforoldatot szénkéneggel és salétromsavval. Tönkretettem a májamat,
tüdőmet, vesémet, epémet, agyvelőmet, szívemet, beleimet. Senki se
tudja, hogy mi bajom van.
- Legjobb - magyarázta valaki az ajtó mellől - petróleumot fecskendezni a
kézbe, a bőr alá. Az unokaöcsémnek olyan szerencséje volt, hogy
könyöktől levágták neki a karját, és most nyugta van az egész
katonaságtól.
- Na, ugye - mondta Švejk - maguk is látják, hogy mindent el kell
szenvedni a császár őfelségéért. A gyomorpumpálást is meg a beöntést
is. Amikor évekkel ezelőtt az ezredemben szolgáltam, ott még rosszabb
volt. Az ilyen maródiakat gúzsba kötötték, és bedobták egy lyukba, hogy
kikúrálódjanak. Ottan nem voltak ágyak és matracok, mint itten, sem
pedig köpőcsésze. Csak egy üres priccs, és azon feküdtek a maródiak.
Egyszer az egyiknek eredeti tífusza volt, és mellette a másiknak
feketehimlője. Mind a kettő gúzsba lett kötve, és a regimentarct hasba
rugdosta őket, hogy szimulánsok. Aztán mikor ez a két katona meghalt, az
egész dolog belekerült a parlamentbe és az újságba. Nekünk mindjárt
megtiltották, hogy azt az újságot olvassuk, és ládavizit volt, hogy kinek
van ilyen újságja. És amilyen pechem nekem mindig van, az egész
regimentbe senkinél se találták meg, csak nálam. Így aztán regiment-
raportra vittek, és az óberszt,27 egy nagy ökör, isten nyugosztalja,
ordítozni kezdett velem, hogy álljak egyenesen, és mondjam meg, hogy ki
írta meg ezt annak az újságnak, mert különben felhasítja a pofámat az
27
Ezredes.
egyik fülemtől a másikig, és lecsukat, amíg belekékülök. Aztán odajött a
regimentarct, az öklével hadonászott az orrom alatt, és azt kiabálta: „Sie
verfluchter Hund, sie schäbiges Wesen, sie unglückliches Mistvieh,28 te
szocialista zsivány!” Én csak nézek egyenesen a szemükbe, meg se
moccanok, és hallgatok, a jobb kezem a sapkámnál, a bal kezem meg a
nadrág varrásán. Úgy futkostak körülöttem, mint a kutyák, ugattak rám,
és én folyton csak állok. Hallgatok, tisztelgek, és a bal kezem ott van a
nadrág varrásán. Mikor így tomboltak vagy egy félóra hosszat, az óberszt
odarohant hozzám, és rám ordított: „Hülye vagy, vagy nem vagy hülye?” -
„Óberszt úrnak alázatosan jelentem, hogy hülye vagyok.” - „Huszonegy
nap szigorított a hülyeségért, hetenként kétszer böjt, negyvennyolc óra
spangliban,29 rögtön lecsukni, nem adni neki semmit zabálni, kikötni,
megmutatni neki, hogy a kincstárnak nincs szüksége hülyékre. Majd mi
kifüstöljük belőled az ilyen újságokat, te disznó”, határozta el végre
hosszas szaladgálás után az óberszt úr. Míg én ültem, a kaszárnyában
csodák történtek. Az óberszt úr megtiltott a katonáknak mindenféle
olvasást, még a „Prágai hivatalos újság”-ot is, a kantinban nem volt
szabad újságba csomagolni se a virslit, se a kvarglit. Attól fogva a katonák
elkezdtek olvasni, és a mi ezredünk lett a legműveltebb. Elolvastunk
minden újságot, és minden században verseket meg dalocskákat írtak az
óberszt úr ellen. És ha történt valami az ezredben, mindig akadt a
mansaftból30 egy jótét lélek, aki megírta az újságnak, ilyen címmel:
„Embertelen bánásmód a hadseregben.” És még ez se volt elég. Írtak a
képviselőknek Bécsbe, hogy lépjenek közbe az érdekünkben, és ezek
egymás után kezdtek interpellálni, hogy a mi Herr óbersztünk egy állat, és
ilyeneket. Valami miniszter bizottságot is küldött hozzánk, hogy vizsgálja
ezt ki, és egy hlubokái fiú, a Franta Henèlù azután két évet kapott, mert ő
volt az, aki a képviselőkhöz fordult Bécsbe egy pofon miatt, amit a
gyakorlótéren kapott az óberszt úrtól. Aztán amikor a bizottság elment, az
óberszt úr sorakozót parancsolt az egész ezrednek, és azt mondta, hogy a
katona az katona, az be kell hogy fogja a pofáját és szolgáljon, és ha nem
tetszik neki valami, az függelemsértés. „Azt hittétek, ti nyavalyások, hogy
az a bizottság segít rajtatok?” mondta az óberszt úr, „hát kutyagumit
segített. Most pedig minden század defilírozni fog itt körülöttem, és
hangosan elismétli, amit mondtam.” És úgy mentünk, egyik század a
másik után, reksz saut,31 ahol az óberszt úr állt, kezet a puskaszíjhoz
tartva, és odaordítottuk neki: „Azt hittük, mi nyavalyások, hogy az a
bizottság segíteni fog rajtunk, hát kutyagumit segített.” Az óberszt úr úgy
nevetett, hogy a hasát fogta, amíg a defilírozásban oda nem ért a
tizenegyes század. Ez csak jött, dobbantott, és amikor az óberszt úrhoz
ért, semmi, egy hang se, nagy csönd. Az óberszt úr vörös lett, mint egy
kakas, és visszaküldte a tizenegyes századot, hogy csinálja meg még
egyszer. És a század defilíroz, és hallgat, csak a sorok egymás után
pimaszul belebámulnak az óberszt úr szemébe. „Ruht!”32 mondja az

28
„Maga átkozott kutya, maga rühes alak, maga szerencsétlen barom.”
29
Bilincsben.
30
Legénységből.
31
Jobbra nézz.
32
„Pihenj!”
óberszt úr, és fel-alá járkál az udvaron, lovaglópálcával veri a
csizmaszárát, köpköd, és egyszerre csak elordítja magát: „Abtreten!”33
felül a gebéjére, és már kint is van a kapun. Mi meg vártuk, hogy mi lesz a
tizenegyes századdal, de semmi. Várunk egy napot, kettőt, egy egész
hetet, és még mindig semmi. Az óberszt úr meg se jelent a kaszárnyában,
aminek nagyon örült az egész legénység, a sarzsik és a tisztek is. Aztán új
óbersztet kaptunk, a régiről azt mesélték, hogy valami szanatóriumban
van, mert saját kezűleg levelet írt a császár őfelségének, hogy a
tizenegyes század fellázadt.
Elérkezett a délutáni vizit ideje. Grünstein doktor katonaorvos ágytól
ágyhoz lépett, mögötte egy egészségügyi altiszt a beteglajstrommal.
- Macuna?!
- Jelen!
- Beöntés és aszpirin! Pokorný?!
- Jelen!
- Gyomormosás és kinin! Kovaøík?!
- Jelen!
- Beöntés és aszpirin! Kot’átko?!
- Jelen!
- Gyomormosás és kinin!
És így tovább, egymás után, könyörtelenül, mechanikusan, pattogva.
- Švejk?!
- Jelen!
Dr. Grünstein szemügyre vette az állomány legújabb szaporulatát.
- Mi baja?
- Alázatosan jelentem, reumás vagyok!
Grünstein doktornak a praxisa folyamán sikerült elsajátítania egy igen
finom, ironikus modort, amely sokkal hatásosabbnak bizonyult az
ordítozásnál.
- Aha, reuma - mondta Švejknek -, hát magának borzasztó súlyos
betegsége van. Milyen érdekes véletlen, hogy az ember éppen akkor kap
reumát, amikor világháború van, és az embernek be kell vonulni.
Gondolom, ez szörnyen bosszantja magát.
- Óberarc úrnak alázatosan jelentem, hogy tényleg szörnyen bosszant.
- Nocsak, nocsak, bosszantja szegényt. Rendkívül kedves magától, hogy
éppen most keresett fel bennünket ezzel a reumájával. Békeidőben az
ilyen szegény ember úgy ugrándozik, mint egy bakkecske, de amint kitör
a háború, mindjárt reumája lesz, és a térde mindjárt felmondja a
szolgálatot. Nem fáj véletlenül a térde?
- Alázatosan jelentem, hogy fáj.

33
„Lelépni!”
- És egész éjszaka nem bír aludni, ugyebár? A reuma nagyon veszélyes,
fájdalmas és súlyos betegség. Mi itt már kiváló eredményeket értünk el
néhány reumással. A mi abszolút diétánk és egyéb gyógymódjaink
egészen nagyszerűnek bizonyultak. Itt hamarabb meggyógyul, mint
Pöstyénben, és úgy fog a frontra masírozni, hogy csak úgy porzik a föld
maga után.
Majd az egészségügyi altiszthez fordulva így szólt:
- Írja: Švejk, abszolút diéta, naponta kétszer gyomormosás, naponta
egyszer beöntés, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz tovább. Egyelőre
csak vigye át a rendelőszobába, mossa ki a gyomrát, és amikor magához
tért, adjon neki egy beöntést, de alaposat, hogy a pokolbeli ördögökhöz
fohászkodjon, talán azoktól megijed, és elfut a reumája.
Majd az ágyak összességéhez fordulva elmondta a következő szép és
mély értelmű szentenciákkal fűszerezett beszédet:
- Ne higgyék, hogy valami ökör áll maguk előtt, akinek mindent be lehet
dumálni. Engem a maguk viselkedése egyáltalán nem zökkent ki az
egyensúlyomból. Én tudom, hogy maguk mind szimulánsok, és dezertálni
akarnak a hadseregből. És ennek megfelelően bánok magukkal. Én már
megéltem száz és száz ilyen katonát, mint amilyenek maguk. Ezeken az
ágyakon egész tömeg ember feküdt már, akinek nem volt más baja, mint
az, hogy a katonai szellem hiányzott belőle. Míg bajtársaik a harctéren
küzdöttek, ők azt képzelték, hogy itt hentereghetnek az ágyon,
zabálhatják a kórházi kosztot, és megvárhatják, amíg a háború elvonul a
fejük fölül. Csakhogy ebben rohadtul nagyot tévedtek, és maguk is
rohadtul nagyot fognak tévedni. Maguk még húsz év múlva is ordítani
fognak éjszaka, ha álmukban eszükbe jut, hogy énnálam szimuláltak.
- Óberarc úrnak alázatosan jelentem - szólalt meg egy halk hang az ablak
melletti ágyról -, én már egészséges vagyok, én már az éjszaka
észrevettem, hogy elmúlt az asztmám.
- Neve?
- Kovaøík, alázatosan jelentem, úgy volt, hogy beöntést kell kapjak.
- Jó, a beöntést még megkapja útravalónak - mondta ki a határozatot dr.
Grünstein -, ne mondja, hogy itt nem gyógyították magát. Na, most pedig
az összes maródiak, akiket felolvastam, alómars az altiszt után, hogy
mindegyik megkapja, ami jár neki.
És mindegyik meg is kapta a maga derekas adagját, ahogy elő volt írva. S
ha egyesek megpróbáltak is hatni az orvosi ítélet végrehajtójára,
könyörgéssel vagy azzal a fenyegetéssel, hogy ők is beállnak szanitécnek,
és egyszer talán a kezükbe kaparintják a mostani szanitécet - Švejk nem,
ő bátran viselte magát.
- Ne sajnálj - biztatta azt a pribéket, akitől a beöntést kapta -, jusson
eszedbe az esküd. Még ha a saját apád feküdne itt vagy az édestestvéred,
akkor is beöntést neki, egy szemrebbenés nélkül. Gondolj arra, hogy ilyen
beöntéseken áll vagy bukik Ausztria, és hogy miénk a győzelem.
A másnapi viziten dr. Grünstein megkérdezte Švejktől, hogy hogy érzi
magát a katonai kórházban.
Švejk azt felelte, hogy ez egy nagyon jól vezetett és előkelő műintézet.
Jutalmul megkapta ugyanazt, amit az előző napon, s ráadásul még egy
aszpirint és három kininport, amit vízbe szórtak neki, hogy ott helyben
igya meg.
De Szókratész sem itta ki oly fennkölt nyugalommal a bürökpoharát, mint
a kinint Švejk, akin doktor Grünstein végigpróbálta a kínzás összes
fokozatait.
Mikor Švejket hidegvizes lepedőbe csomagolták a jelenlétében, s ő
megkérdezte, hogy ez hogy tetszik neki, Švejk így felelt:
- Óberarc úrnak alázatosan jelentem, hogy olyan ez, mint az uszodában
vagy egy tengeri fürdőben.
- Még mindig reumás?
- Óberarc úrnak alázatosan jelentem, hogy az sehogy se akar javulni.
És Švejket újabb tortúrának vetették alá.
Ekkoriban egy gyalogos-tábornok özvegye, von Botzenheim báróné,
költséget és fáradságot nem kímélve igyekezett a nyomára jutni annak a
katonának, akiről a „Bohemia” nemrégiben megírta, hogy nyomorék
létére tolókocsiban végigvitette magát Prága utcáin, s közben így
kiáltozott: - Fel Belgrádra! - amely hazafias tüntetés arra indította a
„Bohemia” szerkesztőségét, hogy adakozásra szólítsa fel olvasóit a lojális
nyomorék-hős érdekében.
Hosszas kérdezősködés után a rendőrkapitányságon sikerült megtudnia,
hogy az illető katona Švejk volt, s a további kutatás már egészen könnyen
ment. Von Botzenheim báróné fogta a társalkodónőjét meg a komornyikját
egy kosárral, és mindhárman felkocsiztak a Hradèanyra.
Szegény báróné őméltósága nem is tudta, mit jelent az, ha valaki a
helyőrségi fogház katonai kórházában fekszik. Névjegye megnyitotta
előtte a börtön kapuit, az irodában végtelenül udvariasan fogadták, és öt
perc múlva már meg is tudta, hogy „der brave Soldat Švejk”,34 aki után
érdeklődött, ott fekszik a hármas barakkban, a 17-es ágyon. A bárónét
maga dr. Grünstein kísérte oda, akit ez az eset teljesen fejbe kólintott.
Švejk éppen az ágyán ült a dr. Grünstein által előírt napi tortúra után,
körülötte egy csomó ösztövér, kiéhezett szimuláns, aki mindmostanáig
nem adta meg magát, és elszántan viaskodott dr. Grünsteinnel az
abszolút diéta csatamezején.
Ha valaki véletlenül kihallgatta volna őket, az lett volna a benyomása,
hogy gourmand-ok társaságába került egy szakácsegyetemen vagy
valami ínyencek tanfolyamán.
- Még a közönséges faggyútöpörtyűt is meg lehet enni - mesélte éppen az
egyik, aki „idült gyomorhuruttal” feküdt itt -, feltéve persze, ha meleg.
Mikor a faggyú kiolvadt, szárazra nyomkodjuk, megsózzuk,
megpaprikázzuk, és én mondom maguknak, hogy a libatöpörtyű közel se
jön hozzá.

34
„Švejk, a derék katona.”
- Csak hagyja azt a libatöpörtyűt - mondta egy „gyomorrákos” páciens -,
nincs a világon jobb dolog, mint a libatöpörtyű. A disznótöpörtyű elbújhat
mellette. Persze, magától értetődik, hogy egészen aranyszínűre kell sütni,
ahogy a zsidók csinálják. Ezek a zsidók fognak egy kövér libát, lehúzzák a
háját a bőrével együtt, és kisütik.
- Tudja, hogy maga nagyon is téved a disznótöpörtyűben? - jegyezte meg
Švejk szomszédja. - Természetesen a házi szalonnából való töpörtyűre
gondolok, amit ezért úgy is hívnak, hogy házi töpörtyű. Ez nem barna és
nem is sárga. E között a két árnyalat között kell hogy legyen valahol. Az
ilyen töpörtyűnek nem szabad se túl puhának, se túl keménynek lenni.
Nem szabad, hogy ropogjon, mert akkor már el van égetve. Szét kell hogy
olvadjon az ember nyelvén, de közben az embernek ne legyen az az
érzése, mintha a zsír lecsorogna az állára.
- Ki evett már maguk közül lótöpörtyűt? - kérdezte egy hang, de senki se
válaszolhatott, mert éppen berohant az egészségügyi altiszt:
- Ágyba mindenki, jön valami főhercegné, senki se dugja ki a piszkos lábát
a takaró alól!
De még egy főhercegnő se léphetett volna be oly méltóságteljesen, mint
von Botzenheim báróné. Egész kíséret hullámzott mögötte, ott volt még a
kórházi számvivő őrmester is, aki mindebben az ellenőrző hatalmak titkos
kezét látta, azt a kezet, amely őt e hátországi húsosfazék mellől
kiröpítheti valahová a frontra, a drótakadályok mögé, a srapnelek
kényére-kedvére.
Sápadt volt, de még sápadtabb volt dr. Grünstein. Neki az öreg báróné kis
névjegykártyája táncolt a szeme előtt, ezzel a ranggal: „Tábornok
özvegye”, s mindaz, ami e ranggal kapcsolatban lehetett, úgymint:
összeköttetések, protekció, panaszok, áthelyezés a frontra és más
szörnyűségek.
- Ez itt Švejk - mondta erőltetett nyugalommal, Švejk ágyához vezetve a
bárónét -, nagyon türelmesen viseli magát.
Von Botzenheim báróné leült a Švejk ágya mellé tolt székre, és így szólt:
- Cseh katóná, jó katona, kriplkatóná van tapferkatóná,35 én natyon
szeretni a cseszki osztrák.
Közben megcirógatta Švejk borotválatlan arcát, majd így folytatta:
- Én olvasni minden az újságban, én hoszta magának ham-ham, harapni,
füstölni, kitty-kotty, cseh katóná, jó katóná. Johann, kommen Sie her!36
A komornyik, aki bozontos pofaszakállával Babinskýra, a híres betyárra
emlékeztetett, odavitt egy hatalmas kosarat, míg az öreg báróné
társalkodónője, egy magas, kisírt arcú hölgy, leült Švejk ágyára, és
megigazította Švejk háta mögött a szalmapárnát, azzal a fixa ideával,
hogy beteg hősökkel szemben ezt kívánja az illem.

35
Nyomorék katona, bátor katona.
36
Johann, jöjjön ide!
A báróné közben előszedte a kosárból az ajándékokat. Egy tucat sült
csirkét rózsaszínű selyempapírba csomagolva s feketesárga
selyemszalaggal átkötve, két üveg hadilikőrt rákötözött címkével, melyen
ez a felirat állt: „Gott strafe England!”37 A címke másik oldalán Ferenc
József és Vilmos császár volt látható, kézen fogva, mintha éppen azt a
gyerekjátékot akarnák játszani, hogy: „Hátulsó pár előre fuss!”
Aztán a báróné kihúzott a kosárból három üveg lábadozóknak való bort és
két doboz cigarettát. Mindezt elegánsan szétrakta a Švejk melletti üres
ágyon, s odakerült még egy gyönyörű kötésű könyv is, „Történetek
uralkodónk életéből”, írta mai hivatalos lapunk, a „Československá
republika” érdemes főszerkesztője, aki valósággal bálványozta az öreg
Ferenc Jóskát. Azután csokoládétáblák tűntek fel az ágyon, ugyancsak
„Gott strafe England!” felirattal, valamint az osztrák és a német császár
képmásával. A csokoládén már nem fogták egymás kezét, önállósították
magukat, és hátat fordítottak egymásnak. Szép volt még egy kétsoros
fogkefe „Viribus unitis”38 felirattal, hogy fogmosás közben mindenki
Ausztriára gondoljon. Elegáns ajándék volt továbbá, s a fronton és a
lövészárokban szinte nélkülözhetetlen, egy manikűrkészlet. A dobozán
díszelgő kép srapnelrobbanást ábrázolt és egy rohamsisakos alakot, aki
szuronnyal előreveti magát. Alatta: „Für Gott, Kaiser und Vaterland!”39 Volt
még egy csomag kétszersült is, kép nélkül, csupán a következő verssel
díszítve:
Österreich, du edles Haus,
steck deine Fahne aus,
lass sie im Winde wehn,
Österreich muss ewig stehn!
- ami a csomag másik oldalán fordításban így szerepelt:
Ausztria, te nemes ház,
zászlót kitegyél,
hadd lobogtassa a szél,
Ausztria örökké él!
Az utolsó ajándék egy fehér jácint volt, cserépben.
Amikor mindez már kicsomagolva az ágyon feküdt, von Botzenheim
báróné nem bírta visszatartani a meghatottságtól feltörő könnyeit.
Néhány kiéhezett szimulánsnak kicsurgott a nyála a szájából. A báróné
társalkodónője az ülő Švejket támasztgatta, és ő is könnyezett. Templomi
csend volt, amit egyszerre csak Švejk tört meg, összetéve a kezét:
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön
el a Te országod... pardon, méltóságos asszony, nem így van, azt akartam
mondani: Uram Istenem, mennyei atyánk, áldd meg nekünk ezeket az
ajándékokat, amelyeket, hála a Te bőkezűségednek, mindjárt el fogunk
költeni. Ámen!
E szavakkal felvett az ágyról egy sült csirkét és nekiesett, dr. Grünstein
megdöbbent pillantásától követve.

37
„Isten, büntesd meg Angliát!”
38
„Egyesült erővel!” - Ferenc József jelmondata.
39
„Istenért, császárért és hazáért!”
- Ach, kis katonám, hogy ízlik neki - súgta lelkesen az öreg báróné dr.
Grünsteinnek -, biztosan egészséges már, és kimehet a harctérre. Olyan
boldog vagyok, hogy jókor jött neki az ajándékom.
Aztán ágytól ágyhoz lépett s cigarettát és csokoládépralinét osztogatott a
szimulánsoknak, majd körsétájáról visszatért Švejkhez, megsimogatta a
haját ezekkel a szavakkal: „Behüt euch Gott”,40 és egész kíséretével
kivonult az ajtón.
Mielőtt még dr. Grünstein visszatért volna a kapuból, ahová a bárónét
kikísérte, Švejk szétosztotta a csirkéket, melyeket a páciensek aztán
tüneményes gyorsasággal bekebeleztek, úgyhogy dr. Grünstein csirkék
helyett csak egy halom csontot talált, olyan tisztára lerágva, mintha a
csirkék elevenen belepottyantak volna egy keselyűfészekbe, és lepucolt
csontjaik már néhány hónapja aszalódnának a napon.
Eltűnt a hadilikőr és a három üveg bor is. A páciensek gyomrában éppúgy
nyoma veszett a csokoládétábláknak, mint a kétszersültnek. Sőt, valaki
felhajtotta a manikűrkészletben talált üvegecske tartalmát is, egy kis
körömpolitúrt, és beleharapott a fogkeféhez mellékelt fogpasztába.
Amikor visszatért, dr. Grünstein ismét harcias pózba vágta magát, és
hosszú beszédet mondott. Nagy kő esett le a szívéről, hogy végre túl van
a látogatáson. A csontok halmaza megerősítette dr. Grünsteint abban a
véleményében, hogy páciensei valamennyien javíthatatlanok.
- Katonák - kezdte -, ha egy csöpp eszük lenne, hagyták volna békén ezt
az egészet, és úgy gondolkoztak volna, hogy ha mi ezt felfaljuk, akkor az
óberarc úr nem fogja elhinni nekünk, hogy súlyos betegek vagyunk. Ezzel
saját maguk nyújtottak tanúbizonyságot arra, hogy nem becsülik meg a
jóságomat. Én adom maguknak a gyomorpumpálásokat és a beöntéseket,
mindent elkövetek, hogy abszolút diétán éljenek, és maguk túlterhelik
nekem a gyomrukat. Hát gyomorhurutot akarnak kapni? De nagyon
tévednek, mert a gyomruk még el se kezdheti az emésztést, én olyan
alaposan kipucolom magukból az egészet, hogy azt holtuk napjáig
megemlegetik, és még a gyerekeiknek is mesélni fogják, hogy egyszer
sült csirkét zabáltak és mindenféle más finomságot, ami egy negyedóráig
se maradt a gyomrukban, mert még melegen kipumpálták belőle. Most
pedig sorban utánam az egész társaság, hadd tanulják meg, hogy én nem
vagyok olyan ökör, mint maguk, hanem egy kicsit mégis okosabb vagyok,
mint maguk együttvéve. Azonkívül közlöm magukkal, hogy holnap egy
bizottságot küldök a nyakukra, mert már túlságosan régóta henteregnek
itt, és egyiküknek sincs semmi baja, ha öt perc alatt olyan szépen tele
tudják pakolni a gyomrukat, mint ahogy az előbb éppen bemutatták.
Nahát, előre in-dulj!
Amikor Švejkre került a sor, dr. Grünstein ránézett, és az aznapi rejtélyes
látogatás reminiszcenciája a következő kérdést csalta ki belőle: - Maga
ismeri a báróné őméltóságát?
- Mostohaanyám ő nekem - felelte Švejk nyugodtan -, zsenge
gyermekkoromban kiadott vidékre, és most ismét rám talált...

40
„Isten óvjon meg.”
Amire dr. Grünstein kurtán csak ennyit mondott: - Aztán adjanak Švejknek
egy beöntést is.
Este nagyon szomorú volt a hangulat az ágyakon. Néhány órával azelőtt
különböző finom és ízletes holmik rejlettek mindenkinek a gyomrában,
most pedig csak valami tealötty és egy szelet kenyér.
A 21-es szám megszólalt az ablak mellől: - Elhiszitek, bajtársak, hogy én
jobban szeretem a rántott csirkét, mint a sültet?
Valaki felnyögött:
- Pokrócba vele - de valamennyien úgy legyöngültek a szerencsétlen
kimenetelű lakoma után, hogy senki se mozdult.
Dr. Grünstein megtartotta a szavát. Délelőtt megjött néhány katonaorvos:
a híres bizottság.
Komor arccal járkáltak az ágysorok között, és egy szavukat se lehetett
hallani azonkívül, hogy: „Mutassa a nyelvét!”
Švejk annyira kidugta a nyelvét, hogy az arca torz grimaszba rándult, és a
szeme összezsugorodott:
- Stábarc41 úrnak alázatosan jelentem, hogy ennél hosszabb nyelvem már
nincsen.
Erre érdekes beszélgetés következett Švejk és a bizottság között. Švejk,
úgymond, azért tette az előbbi megjegyzését, mert attól félt, különben azt
hinnék, hogy el akarja dugni a nyelvét.
A bizottság tagjaiban viszont lényegesen eltérő vélemények alakultak ki
Švejkről.
A katonaorvosok fele azt állította, hogy Švejk nem más, mint „ein blöder
Kerl”,42 míg a másik fele közönséges gazembernek tartotta, aki gúnyt akar
űzni a katonaságból.
- Ha a fene fenét eszik is - ordított Švejkre a bizottság elnöke -, akkor is
elbánunk magával!
Švejk egy ártatlan gyermek isteni nyugalmával járatta végig pillantását a
bizottságon.
A főtörzsorvos szorosan odalépett Švejkhez:
- Kíváncsi vagyok, maga tengeri disznó, hogy most vajon mit gondol
magában.
- Alázatosan jelentem, hogy én egyáltalában nem gondolkozok.
- Himmeldonnerwetter43 - üvöltötte az egyik bizottsági tag, a kardjával
csörömpölve -, azt mondja, hogy egyáltalán nem gondolkozik. És mért
nem gondolkozik, maga sziámi elefánt?
- Alázatosan jelentem, hogy azért nem gondolkozok, mert az a
katonaságnál meg van tiltva a katonáknak. Amikor évekkel ezelőtt a 91-es
ezredben voltam, a kapitány úr mindig azt mondta nekünk: „A katonának
41
Törzsorvos.
42
„Hülye fickó.”
43
Mennydörgés mennykő.
nem szabad a saját fejével gondolkozni. Gondolkoznak helyette a
feljebbvalói. Mihelyt egy katona elkezd gondolkozni, akkor az már nem
katona, hanem csak egy disznó, tetves civil. A gondolkodásból nem jön ki
semmi más...”
- Fogja be a pofáját - szakította félbe Švejket a bizottság dühöngő elnöke
-, magáról már hallottunk egyet-mást. Der Kerl meint: man wird glauben,
er sei ein wirklicher Idiot...44 Dehogyis idióta maga, Švejk, maga egy
ravasz gazember, egy minden hájjal megkent csirkefogó, tetves
kapcabetyár, érti...
- Alázatosan jelentem, hogy értem.
- Mondtam már, hogy fogja be a pofáját, nem hallotta?
- Alázatosan jelentem, hogy hallottam, hogy fogjam be a pofámat.
- Himmelherrgott, hát akkor fogja be a pofáját, mert ha megparancsoltam,
akkor jól tudja, hogy magának kussolni kell.
- Alázatosan jelentem, hogy tudom, hogy nekem kussolni kell.
Az orvostiszt urak összenéztek, majd odahívták az őrmestert.
- Ezt az embert - mondta a főtörzsorvos Švejkre mutatva - leviszi az
irodába, és megvárja a jelentésünket. Majd a helyőrségi fogházban kiverik
neki a fejéből az ilyen pofázást. Ez a gazember olyan egészséges, mint a
makk, szimulál, és még pofázik, és gúnyt űz a feljebbvalóiból. Azt hiszi,
hogy direkt az ő szórakoztatására jöttünk ide, hogy az egész katonaság
egy nagy hecc, egy vicces dolog. Majd a helyőrségi fogházban
megmutatják magának, Švejk, hogy a katonaság nem bordélyház.
Švejk elvonult az őrmesterrel az irodába, s miközben áthaladtak az
udvaron, ezt dúdolta:
Azt hittem, a katonaság
tréfadolog lesz,
ott maradok egy-két hétig,
aztán vége lesz...
S míg az irodában az ügyeletes tiszt azt ordítozta, hogy az ilyen
gazembereket, mint Švejk, főbe kell lőni, odafent a kórtermekben a
bizottság egymás után végezte ki a szimulánsokat. Hetven páciens közül
csak kettő menekült meg. Egy, akinek levitte a lábát a srapnel, és egy
másik, akinek valódi csontszuvasodása volt.
Csak ezekre nem mondatott ki a „tauglich” szócska, a többieket mind,
beleértve a három haldokló tüdővészest is, harctéri szolgálatra
alkalmasnak nyilvánították, és a főtörzsorvos nem mulasztotta el, hogy
ebből az alkalomból beszédet intézzen hozzájuk.
Szónoklata, melyet a legválogatottabb szitkok szőttek át meg át, igen
velős volt. Barom és gané az egész társaság, s csak ha bátran fognak
harcolni a császár őfelségéért, akkor térhetnek vissza az emberi
társadalomba, s csakis ez esetben lesz nekik megbocsátva a háború után,
hogy ki akartak bújni a szolgálat alól és szimuláltak. De ő, a főtörzsorvos,
nem bízik ebben, és azt hiszi, hogy kötél vár mindannyiukra.
44
A fickó úgy gondolja: azt fogják hinni róla, hogy valóban idióta.
Egy tejfelesszájú katonaorvos, tiszta és romlatlan lélek, engedélyt kért a
főtörzsorvostól, hogy ő is szólhasson a páciensekhez. Az ő szónoklata
optimizmusával és naivitásával ütött el a feljebbvalójáétól. Németül
beszélt.
Hosszasan fejtegette, hogy azoknak, akik most elhagyják a kórházat, és
csatlakoznak az ezredükhöz a harctéren, vitéz és lovagi magatartást kell
tanúsítaniuk. Ő meg van győződve róla, hogy a csatamezőn ügyes
fegyverforgatók lesznek, minden egyéb háborús és magánügyükben
pedig gáncstalan férfiak. Hogy legyőzhetetlen harcosokká válnak,
emlékezve Radetzky és Savoyai Jenő herceg dicsőségére. Hogy vérükkel
fogják megtermékenyíteni a monarchia dicsőségének tágas mezejét, és
győzelmesen végrehajtják a feladatot, melyre a történelem szemelte ki
őket. Vakmerően, halálmegvető bátorsággal rontanak majd előre ezredeik
golyólyuggatta lobogói alatt, új diadalok, új győzelmek felé.
Kint a folyosón aztán a főtörzsorvos azt mondta ennek a naiv embernek: -
Kolléga úr, biztosíthatom magát, hogy minden hiába. Ezekből a
csirkefogókból még Radetzky vagy a maga Savoyai Jenő hercege se tudna
katonákat faragni. Szép szó vagy gorombaság, mindegy nekik. Csürhe ez,
nem más.
 ŠVEJK A HELYŐRSÉGI FOGHÁZBAN

Azoknak, akik nem akartak a frontra menni, a helyőrségi fogház volt az

utolsó menedékük. Ismertem egy segédtanárt, aki nem akart, mint
matematikus, a tüzérségnél lövöldözni, és ezért ellopta egy főhadnagy
óráját, hogy a fogházba kerüljön. Tettét a legalaposabban megfontolta. A
háború nem imponált neki, és nem bűvölte el. Hogy az ellenségre
lövöldözzön, és a másik oldalon éppoly szerencsétlen matematikus
segédtanárokat öljön halomra a srapneljeivel és a gránátjaival, ezt ő
hülyeségnek tartotta.
- Engem senki se gyűlölhessen holmi erőszakért - mondta magában, és
nyugodtan ellopta az órát. Először is megvizsgálták az elmeállapotát, és
amikor kijelentette, hogy meg akart gazdagodni, a helyőrségi fogházba
szállították. Többen voltak ilyenek, akik lopás vagy szélhámosság miatt
ültek a helyőrségi fogházban. Idealisták és nem idealisták. Olyanok, akik
jövedelmi forrásnak tekintették a háborút, mindenféle számvivő altisztek
a hátországból és a frontról, akik a legkülönbözőbb szélhámosságokat
követték el a menázsival és a zsolddal, azután jelentéktelen kis tolvajok,
ezerszer tisztességesebbek azoknál, akik ideküldték őket. Továbbá ültek
itt katonák sokféle más, tisztán katonai jellegű vétkekért,
függelemsértésért, lázadási kísérletért, szökésért. Külön csoportot
alkottak a politikaiak, akiknek nyolcvan százaléka teljesen ártatlan volt,
de azért ennek a nyolcvan százaléknak a kilencvenkilenc százalékát is
elítélték.
A hadbírói apparátus minden elképzelést felülmúlt. Ilyen bírósági
apparátusa van minden államnak, amely az általános politikai, gazdasági
és erkölcsi összeomlás küszöbén áll. Az egykori hatalom és dicsőség
fényét bíróságokkal, rendőrséggel, csendőrséggel és fizetett besúgók
söpredékével igyekszik fenntartani.
Ausztriának minden csapattestben megvoltak a spiclijei, s a spiclik
feladták bajtársaikat, akik mellettük aludtak a tábori ágyakon, s akik
menetelés közben megosztották velük a kenyerüket.
Az államrendőrség - Klíma úr, Slavíèek úr & Comp. - szintén szállított
anyagot a helyőrségi fogházba. A katonai cenzúra ideirányította a front és
a kétségbeesett otthon közötti levelek szerzőit. A csendőrség még öreg
nyugdíjasokat is hozott ide, akik leveleket küldtek a frontra, s vigasztaló
szavaikért, az otthoni nyomor ábrázolásáért a katonai törvényszék
tizenkét éveket sózott a nyakukba.
A hradèanyi fogházból a motoli gyakorlótérre Pøerovon keresztül is
vezetett egy út. Ezen az úton haladt néha, szuronyoktól kísérve, egy-egy
összeláncolt kezű ember, mögötte kocsi, a kocsin koporsó. S a motoli
gyakorlótéren egy kurta vezényszó: „An! Feuer!”45 S azután minden
regimentben és zászlóaljban felolvastatott az ezredparancs, hogy ismét
agyonlőttek valakit lázadásért - mert amikor berukkolt, a kapitány úr egy
kardcsapást mért a feleségére, aki nem bírt elszakadni tőle.

45
„Cél! Tűz!”
S a helyőrségi fogház triásza: Slavík, a stábfoglár, Linhart kapitány és
Øepa őrmester, akit „Hóhér”-nak is neveztek, megtette a magáét. Hány
embert vertek ezek agyon a magánzárkában! Lehet, hogy Linhart
kapitány megmaradt kapitánynak a mai köztársaságban is. Kívánom,
hogy a helyőrségi fogházban eltöltött idejét számítsák be neki a szolgálati
éveibe. Slavíèeknek és Klímának az államrendőrségen beszámították
ezeket a múltbeli éveket. Øepa visszatért a civil életbe, és ismét a régi
mesterségét űzi: kőművesmester. Lehet, hogy tagja valamelyik hazafias
köztársasági egyesületnek.
Slavík stábfoglár a köztársaság megalakulása után tolvaj lett, és ma le
van csukva. Szegénynek nem sikerült oly szilárdul megvetnie a lábát a
köztársaságban, mint más katonauraknak.

Egészen természetes, hogy Slavík stábfoglár, amikor átadták neki Švejket,

néma vádaktól villogó pillantást vetett a jövevényre:
- Na, te is szépen eljátszhattad a jó híredet, ha egyszer idekerültél
mihozzánk! Majd mi megédesítjük neked az itteni életedet, fiacskám, mint
mindenkinek, aki a kezünk közé került, és a mi kezünk nem olyan, mint a
kisasszonyok kacsója.
S hogy a pillantását még nyomatékosabbá tegye, Švejk orra alá dugta
inas, vaskos öklét és azt mondta: - Szagold meg, nyavalyás!
Švejk megszagolta, majd így szólt: - Ezzel nem szeretnék az orromba
kapni egyet, mert ennek temetőszaga van.
A stábfoglárnak tetszett a nyugodt, megfontolt válasz.
- He - mondta Švejk hasába bökve az öklével -, egyenesen állj, mi van a
zsebedben? Ha cigarettád van, megtarthatod magadnak, a pénzt meg
ideadod, hogy el ne lopják tőled. Több nincs? Biztos? Ne hazudj, mert a
hazugságot büntetjük.
- Hova tesszük? - kérdezte Øepa őrmester.
- A tizenhatosba - mondta ki a döntést a stábfoglár -, az alsónadrágosok
közé, nem látja, hogy Linhart kapitány úr ráírta a lapjára: „Streng
behüten, beobachten!”?46
Majd ünnepélyesen Švejkhez fordult: - Úgy bizony, a gazemberekkel
gazemberül bánunk. Ha valamelyik makacskodni próbál, átcipeljük az
egyesbe, összetörjük az összes bordáit, és ott hagyjuk fekve, amíg meg
nem döglik. Ehhez jogunk van. Mint ahogy azzal a hentessel csináltuk,
igaz, Řepa?
- Na ja, elég munkánk volt vele, stábfoglár úr - felelte álmodozva Řepa
őrmester -, marha erős teste volt neki! Több mint öt perc kellett, hogy
tiporjam, amíg ropogni kezdtek a bordái, és megeredt a vér a pofájából.
És még tíz napig életben volt utána. Vannak ilyenek, akiket alig lehet
elpusztítani.
- Na látod, nyavalyás, így megy az nálunk, ha valaki makacskodik - fejezte
be pedagógiai előadását Slavík stábfoglár -, vagy ha meg akar szökni. Az

46
„Szigorúan őrizni, megfigyelni!”
kész öngyilkosság, amiért különben ugyanilyen büntetés jár minálunk.
Vagy ne adj isten, hogy eszedbe jusson panaszkodni valamire, te rohadt,
amikor inspekció jön. Ha jön az inspekció, és megkérdi: „Van valami
panasza?” akkor te haptákba állsz, büdös, szalutálsz, és azt feleled:
„Alázatosan jelentem, hogy nincsen, hogy teljesen meg vagyok
elégedve.” Na, te köpedelem, hogy fogod mondani, ismételd csak el.
- Alázatosan jelentem, hogy nincsen, hogy teljesen meg vagyok elégedve
- visszhangozta Švejk olyan szelíd ábrázattal, hogy megtévesztette a
stábfoglárt, s ez őszinte buzgalmat és tisztességtudást vélt felfedezni a
válaszában.
- Nahát akkor vetkőzz le alsónadrágra, aztán mész a tizenhatosba -
mondta Slavík barátságosan, mellőzve ezúttal a nyavalyást, köpedelmet
és büdöset.
A tizenhatosban Švejk tizenkilenc nadrágtalan férfit talált. Itt voltak
mindazok, akiknek a lapjára ezt a megjegyzést írták: „Streng behüten,
beobachten!” s akikre különös gonddal vigyáztak, hogy meg ne
szökjenek.
Ha az alsónadrágok tiszták lettek volna, s az ablak rácstalan, első
pillantásra azt hihette volna az ember, hogy valami fürdő öltözőjébe
került.
Švejket a „cimmerkomandant”47 vette, át Øepa őrmestertől, egy borostás
arcú, nyitott ingű alak. Felírta Švejk nevét egy darab papírra, ami a falon
lógott, majd így szólt hozzá:
- Holnap nagy cirkusz lesz nálunk. A kápolnába visznek, prédikációra. Mi,
gatyások, éppen ott állunk a szószék alatt. Meglátod, micsoda hecc lesz!
Mint minden börtönben és büntetőintézetben, a helyőrségi fogházban is
közkedveltségnek örvendett a házikápolna. Nem mintha ezek a kötelező
látogatások a börtönkápolnában közelebb hozták volna istenhez a
látogatókat, vagy mintha gyarapították volna erkölcsi ismereteiket. Ilyen
butaságokról szó sem lehet.
Az istentisztelet és a prédikáció izgalmas változatosságot jelentett a
fogház unalmában. Nem az számított, hogy közelebb kerülnek istenhez,
hanem a remény, hogy útközben találhatnak a folyosón és az udvaron
egy elhajított cigaretta- vagy szivarcsutkát. Istent teljesen háttérbe
szorította egy közönséges csikk, amely reménytelenül hánykódott egy
köpőcsészében vagy valahol az udvar porában. Ez a parányi, büdös
tárgyacska diadalmaskodott az úristen és a lelki üdvösség fölött.
Azután a prédikáció, micsoda mulatság, micsoda hecc. Otto Katz tábori
lelkész igazán elragadó ember volt. Prédikációi rendkívül lebilincselőek,
szórakoztatóak voltak, s felderítették a fogház unalmát. Olyan
gyönyörűen tudott fecsegni az Úr végtelen irgalmáról a züllött foglyok, a
gyalázatba süllyedt emberek épülésére. Olyan gyönyörűen tudott
káromkodni a szószékről és az oltár mellől. Csodásan tudta elordítani az
oltárnál az „ite, missa est”-et, nagyon eredeti módon tudta levezetni az
egész istentiszteletet, fel tudta forgatni a szentmise egész rendjét, s ha

47
„Szobaparancsnok.”
már jól be volt rúgva, ki tudott találni teljesen új imákat, új szentmisét,
egyéni rítust, olyat, amilyet még nem látott a világ.
S aztán az a muri, amikor néha megcsúszott, és elesett a kehellyel, az
oltáriszentséggel vagy a misekönyvvel, és hangosan vádolta a
fogolyministránst, hogy az akarattal gáncsot vetett neki, és ott helyben,
az oltáriszentség előtt, egyes zárkát és spanglit sózott a nyakába.
S az illető jól mulat, mert ez is hozzátartozik a fegyházkápolna murijához.
Tudja, hogy ő nagy szerepet kapott a darabban, és méltónak bizonyul a
szerepére.
Otto Katz tábori lelkész, a katona-papok gyöngye, zsidó volt. Ebben
egyébként nincs semmi különös. Kohn érsek szintén zsidó volt, sőt, mit
több, Macharnak48 a barátja.
Otto Katz tábori lelkész úrnak még a híres Kohn érseknél is tarkább volt a
múltja.
Kereskedelmi akadémiát végzett, és éppen az önkéntesi évét töltötte. S
mivel remekül kiismerte magát a váltójogban és a váltóügyekben, az
önkéntesi esztendeje alatt oly dicső és sikeres csődbe juttatta a Katz és
tsa céget, hogy az öreg Katz úr kénytelen volt kimenni Észak-Amerikába,
miután ügyesen megegyezett a hitelezőivel - igaz, hogy e megegyezésről
nem tudtak sem a hitelezők, sem pedig Katz úr társa, aki viszont
Argentínába távozott.
Az ifjú Otto Katz tehát, miután önzetlenül feloszlatta a Katz és tsa céget
Észak- és Dél-Amerika között, hirtelen arra ébredt, hogy olyan ember ő,
akire nem vár semmilyen örökség, aki nem tudja, hová hajtsa le a fejét, s
akinek aktiváltatnia kell magát a hadseregben.
Előbb azonban Otto Katz önkéntes úrnak rendkívül dicső gondolata
támadt. Megkeresztelkedett. Krisztushoz fordult, hogy segítsen neki
karriert csinálni. Azzal a szent hittel fordult hozzá, hogy ez egy üzleti ügy
közte és az isten között.
Ünnepélyes külsőségek között keresztelték meg az Emauzi-kolostorban.
Albán páter saját kezűleg mártotta be a szenteltvíztartóba. Feledhetetlen
látvány volt, az ünnepségen részt vett Otto Katz ezredének egy vallásos
őrnagya, egy vénkisasszony az arisztokrata hölgyek hradèanyi intézetéből
és a konzisztóriumnak egy csupa száj képviselője, aki a keresztapaságot
vállalta.
A tiszti vizsga nagyszerűen sikerült, és Otto Katz, úgy is mint újdonsült
keresztény, a katonaságnál maradt. Eleinte úgy látta, hogy minden jól fog
menni, sőt be akart iratkozni egy törzstiszti tanfolyamra.
De egyszer berúgott, és elment a kolostorba, s a kardot felcserélte a
csuhával. Járt az érseknél a Várban, és bejutott a szemináriumba.
Felszentelése előtt tökrészegre itta magát egy nagyon rendes házban (női
kiszolgálás, a Vejvoda utca vidékén), s közvetlenül a gyönyörök és a világi
örömök forgatagából sietett a felszentelésre. Felszentelése után
protekciót keresett az ezredében, s amikor kinevezték tábori lelkésznek,

48
Antiklerikális költő.
vásárolt egy lovat, azon járta a prágai utcákat, és vidáman részt vett az
ezredbeli tisztek minden ivászatán.
A házban, ahol lakott, igen gyakran verték fel a folyosó csendjét Otto Katz
elégedetlen hitelezőinek átkai. Utcalányokat is fel szokott vinni a lakására,
vagy leküldte értük a tisztiszolgáját. Nagyon szeretett ferblizni, és
némelyek azt gyanították és rebesgették, hogy hamisan játszik, de
sohasem bizonyította rá senki, hogy egy ászt rejteget a katonai reverenda
széles ujjában. Tiszti körödben szentatyának hívták.
Prédikációira sohasem készült, nem úgy, mint elődje, aki szintén eljárt a
helyőrségi fogházba. Ennek az elődnek az volt a rögeszméje, hogy a
fogházban raboskodó legénységet jó útra lehet téríteni a szószékről. Ez a
tiszteletre méltó lelkiatya ájtatosan forgatta a szemét, közölte a
foglyokkal, hogy meg kell reformálni az utcalányokat és a leányanyákról
való gondoskodást, továbbá előadást tartott nekik a törvénytelen
gyermekek neveléséről. Prédikációi elvont jellegűek voltak, semmilyen
kapcsolatban nem álltak az adott helyzettel, és unalmasak voltak.
Ezzel szemben Otto Katz tábori lelkész úr prédikációi örömet szereztek
mindenkinek.
Ünnepélyes volt a pillanat, amikor a „tizenhatosokat” alsónadrágban
bevezették a kápolnába, a felöltöztetés ugyanis azzal a rizikóval járt
volna, hogy valaki még elvész közülük. Ezt a húsz fehér alsónadrágot,
mint megannyi angyalt, odaállították a szószék alá.
Néhányan, akikre rámosolygott a szerencse istennője, tele szájjal
bagóztak, mert zsebük ugyebár nem lévén, nem tudták máshová rejteni
az útközben talált csikkeket.
Körülöttük a helyőrségi fogház többi rabja álldogált, és kedvtelve
nézegette a húsz alsónadrágot a szószék alatt, melyre végül is élénk
sarkantyúpengés közepette felmászott a tábori lelkész.
- Habacht!49 - kiáltotta. - Imához, mindenki mondja utánam, amit mondani
fogok! Te meg ott hátul, te piszok, ne fújd az orrod a markodba, az Úristen
templomában vagy, és rögtön lecsukatlak. Na, tekergők, vajon nem
felejtettétek még el a Miatyánkot? Hát akkor próbáljuk meg!... Tudtam én,
hogy nem fog menni. Kell is nektek Miatyánk, inkább két porció hús meg
babsaláta, bezabálni, hasra feküdni az ágyon, az orrotokat túrni, fütyülni a
jóistenre, nem igaz?
Lenézett a szószékről a húsz alsónadrágos fehér angyalra, aki remekül
szórakozott, akárcsak az összes többiek.
Hátul „seggrepacsit” játszottak néhányan.
- Ez nagyon jó - súgta Švejk a szomszédjának, akit az a gyanú terhelt,
hogy három koronáért fejszével levágta egy bajtársa kezéről az összes
ujjakat, mivel az illető ki akart bújni a katonáskodás alól.
- Még csak most jön a java - hangzott a válasz -, ma megint alaposan el
van ázva, azért mindjárt dumálni kezd a bűnök tövises útjáról.

49
Vigyázz!
A tábori lelkész csakugyan igen emelkedett hangulatban volt aznap. Maga
sem tudta, hogy miért teszi ezt, de állandóan kihajolt a szószékről, és
nem sok hiányzott hozzá, hogy elveszítse az egyensúlyát, és leessen.
- Daloljatok valamit, fiúk - kiáltotta le nekik -, vagy akarjátok, hogy
megtanítsalak egy új nótára? Akkor daloljátok utánam:
Hej az én szép kedvesem
legszebb a világon,
nemcsak én imádom,
van még ezer udvarlója,
mind belé van bolondulva,
ilyen az én kedvesem,
ki ő? Hát a Szűz Mária...
- Ti ezt sohasem fogjátok megtanulni, lókötők - folytatta a tábori lelkész -,
én amellett vagyok, hogy titeket mind agyon kell lőni; értitek, mit
mondok?! Innét hirdetem ezt, istennek ebből a szent hajlékából, piszok
banda, mert az isten olyan dolog, ami nem fél tőletek, és úgy meg-
táncoltatja az egész társaságot, hogy belekergültök, mert ti nem akartok
megtérni Krisztushoz, és inkább a bűnök tövises útját járjátok.
- Helyben vagyunk, tisztára el van ázva - súgta örömmel Švejknek a
szomszédja.
- A bűn tövises útja, akasztófáravalók, az átkos szenvedélyekkel vívott
harc útja. Tékozló fiúk vagytok ti, akik inkább az egyesben henteregtek,
ahelyett, hogy megtérnétek az Atyához. Fordítsátok csak a szemeteket
távolabbra és feljebbre, a magasságos mennyekbe, akkor
győzedelmeskedni fogtok, és béke szállja meg a lelketeket,
kapcabetyárok. Maga pedig ott hátul ne nyerítsen, ezt kikérem
magamnak. Nem ló maga, és nem az istállóban van, hanem az Úr
templomában. Nahát, hol is hagytam abba... Ja, über den Seelenfrieden,
sehr gut.50 Jusson eszetekbe, marhák, hogy emberek vagytok, és a
legsötétebb felhőn keresztül is messzi távlatokba kell néznetek, akkor
látni fogjátok, hogy itt minden mulandó, de az isten örökkévaló. Sehr gut,
nicht wahr, meine Herren?51 Nekem éjjel-nappal imádkoznom kellene
értetek, lókötők, hogy az irgalmas úristen belebocsássa az ő szent lelkét a
ti hideg szívetekbe, és lemossa az ő szent kegyelmével a bűneiteket, hogy
örökké az övéi legyetek, és hogy ő mindig szeressen benneteket,
gazemberek. Csakhogy nagyon tévedtek. Mert én titeket abba a
mennyországba nem vezetlek be - a tábori lelkész csuklott egyet. - Nem
és nem - ismételte makacsul -, a kisujjamat se mozdítom értetek, majd
bolond leszek, mert ti javíthatatlan gazfickók vagytok. Titeket sose fog az
Úr jósága vezérelni utatokon, az isteni szeretet szelleme nem fog
körüllengeni titeket, mert az irgalmas atyaúristennek esze ágában sincs,
hogy összeálljon ilyen latrokkal. Halljátok odalenn, ti alsónadrágosok?
Húsz alsónadrág nézett fel a szószékre, és egyszerre mondta:
- Alázatosan jelentjük, hogy halljuk.

50
Igen, a lelki békénél, nagyon jó.
51
Nagyon jó, nem igaz, uraim?
- Nem elég hallani - folytatta prédikációját a tábori lelkész -, az élet sötét
fellegében vagytok, amiben az Úr mosolya nem veszi le a gyászt rólatok,
hülyék, mert az isten jóságának is megvan a határa, te meg ott hátul, te
vadszamár, ne röhögj, mert lecsukatlak, hogy belekékülsz. És ti, odalent,
ne higgyétek, hogy a csapszékben vagytok. Isten végtelenül irgalmas, de
csak a rendes emberekhez, nem pedig az emberi társadalom
söpredékéhez, amelyik fütyül az ő törvényeire és még a dienstreglamára52
is. Ezt akartam mondani nektek. Imádkozni nem tudtok, és azt hiszitek,
hogy a templomba járás az egy hecc, hogy ez itt valami színház vagy
mozi. De majd én kiverem ezt a fejetekből, nehogy azt higgyétek, hogy én
azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak titeket, és hogy valami örömötök
legyen az életben. Mindnyájatokat beváglak az egyesbe, nyavalyások,
úgy éljek. Csak a drága időmet vesztegetem itt rátok, és látom, hogy falra
hányt borsó az egész. Ha egy tábornagy vagy egy érsek volna itt szemé-
lyesen, akkor se javulnátok meg, akkor se térnétek meg az istenhez. Pedig
egyszer még az eszetekbe fog jutni, hogy jót akartam nektek.
A húsz alsónadrág között egyszerre csak felzokogott valaki. Švejk volt az.
A tábori lelkész lenézett. Ott állt Švejk, és az öklével törülgette a szemét.
A látványt közderültség fogadta.
A tábori lelkész Švejkre mutatva így folytatta:
- Mindenki vegyen példát erről az emberről. Mit csinál ez? Sír. Ne sírj, ha
mondom, ne sírj! Meg akarsz javulni? Nem megy az olyan könnyen,
fiacskám. Most sírsz, de ahogy visszamész a cellába, megint éppen olyan
kapcabetyár leszel, mint azelőtt. Sokat kell még neked gondolkozni az
úristen végtelen kegyelméről és irgalmáról, hogy az a te bűnös lelked
megtalálja ezen a világon az igazi utat, amin járni kell. Ma azt látjuk itt,
hogy bőgni kezdett itt előttünk egy ember, aki meg akar térni, de mit
csináltok ti többiek? Semmit a világon. Tessék: az egyik tele pofával rág
valamit, mintha a szülei a kérődző állatokhoz tartoztak volna, ezek meg
ottan csak úgy tetvészkednek az isten templomában. Hát nem tudtok
otthon vakarózni, muszáj, hogy éppen az istentiszteletre hagyjátok ezt?
Stábfoglár úr, maga se törődik semmivel. Pedig hát ti itt mind katonák
vagytok, nem pedig valami marha civilek. Épp azért úgy kell hogy
viselkedjetek, ahogy katonákhoz illik, még a templomban is. Gyerünk
most már az úristent keresni, az anyátok ne sirasson, a tetveket majd
otthon is kereshetitek. Ezzel be is fejeztem, tekergők, és mindenkit
felszólítok, hogy mise alatt tisztességesen viselkedjen, nehogy úgy
legyen, mint a múltkor, amikor ott hátul kincstári fehérneműt cseréltetek
kenyérért, és azt zabáltátok úrfelmutatás közben.
A tábori lelkész lebotladozott a szószékről, és bement a sekrestyébe, a
stábfoglár utána. Egy idő múlva a stábfoglár kijött, egyenesen odament
Švejkhez, kilódította a húsz alsónadrág csoportjából, és bevitte a
sekrestyébe.
A tábori lelkész az asztalon ült, amilyen kényelmesen csak tudott, és
cigarettát sodort.
Mikor Švejk belépett, a lelkész így szólt hozzá:

52
Szolgálati szabályzatra.
- Szóval maga az. Közben én mindent végiggondoltam, és azt hiszem,
hogy belelátok a vesédbe, érted, zsivány? Ez az első eset, hogy valaki
elbőgte magát nekem a templomban.
Leugrott az asztalról, megrázta Švejket a vállánál fogva, és ráordított
Szalézi Szt. Ferenc nagy, savanyú arcképe alatt:
- Valld be, gazember, hogy csak a hecc miatt bőgted el magad.
És Szalézi Szt. Ferenc kérdően nézett le a képről Švejkre. S lenézett rá a
szemközti falról, egy másik képről, valami felháborodott vértanú is, akinek
éppen egy nagy fogú fűrész volt a fenekében, mert holmi ismeretlen
római zsoldosok fűrészelgették. A vértanú arcán még ilyen körülmények
között se látszott semmilyen szenvedés, de öröm és vértanúi
átszellemültség sem. Épp csak hogy fel volt háborodva, mintha azt akarná
mondani: „Tulajdonképpen hogy jövök én ehhez, mit csinálnak maguk
velem, uraim?”
- Jelentem alássan, feldkurát53 úr - mondta Švejk megfontoltan, mindent
egy lapra téve fel -, meggyónom a mindenható istennek és a főtisztelendő
úrnak is, aki isten helyében van itt, hogy tényleg csak a hecc miatt
bőgtem el magamat. Én láttam, hogy a tisztelendő úrnak hiányzik a
prédikációjához egy megtért bűnös, akit hiába tetszett keresni a
prédikációjában. Ezért gondoltam, örömet okozok a tisztelendő úrnak,
hogy ne tessék azt hinni, hogy már nincsen tisztességes ember a világon,
és saját magamnak meg a hecc miatt csináltam, hogy könnyebb legyen a
szívem.
A tábori lelkész fürkészően belenézett Švejk jámbor arcába. Egy napsugár
megcsillant Szalézi Szt. Ferenc savanyú képén, s a szemközti falon meleg
fénnyel árasztotta el a felháborodott vértanút.
- Maga tetszik nekem - mondta a tábori lelkész, visszaülve az asztalra. -
Melyik ezredbe tartozik? - Elkezdett csuklani.
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy a 91. ezredbe tartozok meg
nem is tartozok, mert nem is tudom, hogy mi a helyzet velem.
- És miért ül itt? - kérdezte a tábori lelkész, szüntelen csuklások közepette.
A kápolnából behallatszott az orgonát helyettesítő harmónium hangja.
Egy tanító játszott, akit szökési kísérletért csuktak le, s a legbánatosabb
egyházi dallamokat szólaltatta meg a harmóniumon. E hangok és a tábori
lelkész csuklása valami újféle dúr skálában olvadtak össze.
- Jelentem alássan, feldkurát úr, igazán nem tudom, hogy miért ülök itt, és
nem panaszkodok, hogy itt ülök. Csak pechem van. Én mindig jót akarok,
és a végén mindig minden rosszra fordul, mint ennek a vértanúnak itt, a
képen.
A tábori lelkész felnézett a képre - elnevette magát, és azt mondta:
- Maga egyre jobban tetszik nekem, majd érdeklődöm maga után a
hadbíró úrnál, és most nem diskurálok itt többet magával. Csak már túl
volnék ezen a szentmisén! Kehrt euch! Abtreten!

53
Tábori lelkész.
Miután visszatért az alsónadrágosok meghitt csoportjába, a szószék alá, s
ezek elárasztották kérdéseikkel, hogy mit akart tőle a tábori lelkész a
sekrestyében, Švejk igen szárazon és kurtán így felelt:
- Be van rúgva.
A tábori lelkész újabb teljesítményét, a szentmisét, mindenki a
legnagyobb figyelemmel és leplezetlen szimpátiával kísérte. Még olyan
hivő is volt, aki fogadott a szószék alatt, hogy a tábori lelkész ki fogja
ejteni a kezéből a monstranciát. Egy egész napi kenyéradagját tette fel
két pofon ellenében, és nyert.
Az, ami a kápolnában mindenkinek eltöltötte a lelkét, míg a tábori lelkész
szertartásait nézte, nem a hivők miszticizmusa volt, és nem is az igazi
katolikusok ájtatossága. Olyasféle érzés volt ez, mint a színházban,
amikor nem ismerjük a darab tartalmát, a cselekmény egyre bonyolódik, s
mi izgatottan várjuk, hogy végül is hová lyukad ki. Mindnyájan elmerültek
a látványban, amelyet a tábori lelkész úr szolgáltatott az oltár mellől,
végtelen áldozatkészséggel.
Átadták magukat az esztétikai élvezetnek, amit a tábori lelkész által
fordítva felvett ornátus nyújtott, s rendkívül fogékonyan és lelkesen
szemlélték az oltár melletti események minden mozzanatát.
A vörös hajú ministráns, egy templomi körökből származó dezertőr, aki a
28. ezredben nagy specialistája volt a kisebb lopásoknak, őszintén
elkövetett mindent, hogy előhalássza emlékezetéből a szentmise egész
sorrendjét, technikáját és szövegét. Egy személyben ministránsa és
súgója volt a tábori lelkésznek, aki fölényes könnyedséggel cserélt fel
egész mondatokat, s a rendes mise helyett eljutott a misekönyvben
egészen a rorátéig, amit azután énekelni is kezdett a közönség általános
megelégedésére.
Nem volt se hangja, se hallása, s a kápolna boltozata alatt olyasféle
visítás és nyöszörgés rezegtette a levegőt, mint a malacok között az
ólban.
- Hát ez ma is úgy be van piálva - mondták az oltár előtt állók, végtelenül
boldogan és elégedetten -, hogy az nem közönséges. Csuda jól beszívott
megint! Biztos valahol a lányoknál szopta le magát.
S immár vagy harmadszor harsant fel az oltár mellett a tábori lelkész
éneke: „Ite missa est!” - mint egy indián csataordítás, hogy belerezegtek
az ablakok.
Aztán a tábori lelkész még egyszer belenézett a kehelybe, hogy nem
maradt-e benne talán még egy csepp borocska, bosszúsan legyintett, s a
hallgatósághoz fordult:
- Nahát, most már hazamehettek, zsiványok, vége van. Megfigyeltem,
hogy nem mutattatok igazi jámborságot, amilyet kéne, amikor
templomban vagytok, a legszentebb oltáriszentség előtt,
akasztófáravalók. Szemtől szembe a magasságos mennybéli úristennel is
van pofátok hangosan röhögni, köhögni és krákogni, sőt lábbal dobogni
énelőttem, aki itt a Szűz Máriát, Krisztus Urunkat és az atyaúristent
képviselem, hülyék. Ha ez még egyszer előfordul, úgy elbánok veletek,
hogy attól koldultok, és meg fogjátok látni, hogy nemcsak az az egy pokol
van, amiről a múltkor prédikáltam nektek, hanem van egy pokol a földön
is, és ha az elsőtől meg is tudnátok szabadulni, ettől a másiktól nem
fogtok, mert gondom lesz rá. Abtreten!
A tábori lelkész, aki ilyen gyönyörűen ültette át a gyakorlatba a foglyok
látogatásának átkozottul régi elvét, kiment a sekrestyébe, átöltözött,
megtöltetett egy kancsót a miseboros demizsonból, kiitta, majd a vörös
hajú ministráns segítségével felült az udvaron kikötött hátaslovára, de
aztán eszébe jutott Švejk, lemászott a lóról, és bement az irodába Bernis
hadbíróhoz.
Bernis vizsgálóbíró-hadbíró világfi volt, elbűvölő táncos és erkölcsileg
teljesen züllött egyén, aki itt szörnyen unatkozott, és emlékkönyvekbe
való német versikéket írt, hogy mindig legyen belőlük raktáron. Ő volt a
katonai törvényszék apparátusának a legfontosabb alkatrésze, mert olyan
iszonyatos mennyiségű restanciával és összekuszált ügyirattal
rendelkezett, hogy tiszteletet ébresztett az egész hradčanyi
hadbíróságban. A vádiratokat el szokta veszítem, s így újakat kellett
kitalálnia. Összekavarta a neveket, elvesztette a vád fonalait, és újakat
tekerített a helyükbe, ahogy éppen eszébe jutott. Dezertőröket lopásért
ítélt el, tolvajokat szökésért. Még politikai pereket is szőtt, a hasára
csapva. A legkülönbözőbb hókuszpókuszokat hajtotta végre, hogy
rábizonyítson a vádlottakra mindenféle bűntetteket, amelyekről ezek soha
nem is álmodtak. Változatos felségsértéseket agyalt ki, s az agyában
fogant inkriminált kijelentéseket mindig rávarrta valakire, akinek a
vádirata vagy a feljelentése elveszett a hivatali akták és átiratok
kibogozhatatlan káoszában.
- Szervusz - mondta a tábori lelkész, kezet nyújtva -, hogy vagy?
- Nem valami jól - felelte Bernis hadbíró -, összedobálták itt az irataimat,
és most az ördög se ismeri ki magát köztük. Tegnap felküldtem egy
lázadásért lecsukott pasas ügyét, teljesen kidolgozva, és visszaküldték
azzal, hogy ebben az esetben nem lázadásról van szó, hanem
konzervlopásról. Pedig egészen másik számot adtam neki, isten tudja,
hogy mégis hogy jöttek rá.
A hadbíró köpött egyet.
- Jársz még kártyázni? - kérdezte a tábori lelkész.
- Már mindenemet elkártyáztam, legutoljára makaót játszottunk azzal a
kopasz ezredessel, és az utolsó filléremet is elnyerte. De tudok egy jó kis
nőt. Hát te mit csinálsz, szentatya?
- Kéne nekem egy puccer - mondta a tábori lelkész -, azelőtt egy öreg
könyvelő szolgált nálam, akinek, nem volt egyetemi végzettsége, de
anélkül is nagy marha volt. Folyton csak óbégatott, és imádkozott, hogy
az isten oltalmazza meg őt, úgyhogy kiküldtem a frontra egy
marsbatyákkal.54 Ebből a batyákból állítólag tisztára fasírtot csináltak
odakint. Aztán küldtek nekem egy alakot, aki semmi mást nem csinált,
csak ült a kocsmában, és vedelt az én kontómra. Ezt az embert még ki
lehetett volna bírni, de izzadt a lába. Így hát őt is kiküldtem egy
marsbataillonnal. Ma meg találtam egy pasast prédikáció közben, aki a
54
A marsbataillon, menetzászlóalj rövidített alakja.
hecc kedvéért elbőgte magát. Ilyen ember kéne nekem. Švejknek hívják,
és a tizenhatosban ül. Kíváncsi volnék, mért csukták le, és nem lehetne-e
csinálni valamit, hogy magammal vihessem innét.
A hadbíró keresgélni kezdte a fiókokban a Švejkre vonatkozó iratokat, de
mint mindig, most se talált semmit.
- Biztosan Linhart kapitánynál lesz - mondta hosszas keresgélés után. - Én
nem tudom, hogy a fenébe vész el nálam minden akta. Valószínűleg
átküldtem Linhartnak. Mindjárt telefonálok neki. Halló, Bernis hadbíró
főhadnagy beszél, kapitány úr. Kérem, nincsenek önnél valami Švejk
nevezetű egyén iratai?... Hogy Švejknek nálam kell lenni? Csodálom...
Hogy átvettem öntől? Igazán csodálom... A tizenhatosban ül... Tudom,
kapitány úr, hogy a tizenhatos az enyém. De azt gondoltam, hogy ennek
a Švejknek az iratai ott hányódnak valahol önnél... Tessék? Hogy kikéri
magának? Hogy önnél semmi se hányódik? Halló, halló...
Bernis hadbíró leült az asztal mögé, és elkeseredve szidalmazni kezdte a
vizsgálati osztály vezetésében honoló rendetlenséget. Közte és Linhart
kapitány között már régóta dúlt az ellenségeskedés, amelyben
mindketten rendkívül következetesek voltak. Ha Bernisnek a kezébe került
valami Linhartra tartozó irat, úgy elrakta, hogy soha az életben nem
találta meg senki. Linhart viszont ugyanígy járt el a Bernisre tartozó
iratokkal. Kölcsönösen elvesztették egymás mellékleteit.55
(A Švejkre vonatkozó iratokat csak az összeomlás után találták meg a
hadbíróság archívumában, a következő megjegyzéssel ellátva:
„Szándékában állott, hogy levesse a képmutatás álarcát, és nyilvánosan
lépjen fel uralkodónk személye és államunk ellen.” Ezeket az iratokat egy
bizonyos Josef Koudela aktáihoz csatolták. Borítójukon egy kereszt állott,
alatta az „Elintézve” szó és a dátum.)
- Mit csináljak, ennek a Švejknek nyoma veszett - mondta Bernis hadbíró -,
majd felhívatom, és ha nem vall be semmit, kieresztem, és átküldöm
hozzád, aztán te majd elintézed valahogy az ezrednél.
A tábori lelkész távozása után Bernis hadbíró elővezettette Švejket, s jó
ideig állni hagyta az ajtóban, mert éppen kapott egy telefonogramot a
rendőrkapitányságról, hogy a Maixner közlegényre vonatkozó, 7267.
számú vádirathoz kért anyagot az I. számú iroda Linhart kapitány
aláírásával átvette.
Közben Švejk szemügyre vette a hadbíró irodáját.
Nem lehet azt mondani, hogy valami nagyon szívderítő benyomást keltett
volna, különösen a falakon lógó fényképek miatt. Ezek különböző
kivégzéseket ábrázoltak, amelyeket Galíciában és Szerbiában hajtott
végre a hadsereg. Művészi felvételek voltak leégett kunyhókról, azután
fákról, amelyeknek az ágai meghajlottak az akasztottak súlya alatt.
Különösen szép volt egy szerbiai fénykép, egy felakasztott családról.
Kisfiú, apa és anya. Az akasztottak fáját két szuronyos katona őrzi, s az
előtérben valami tiszt áll diadalmas pózban, és cigarettázik. A kép másik
oldalán a háttérben egy tábori konyha látható, teljes üzemben.

55
A helyőrségi fogházban ülő emberek harminc százaléka ott ülte végig az egész
háborút, anélkül, hogy egyszer is kihallgatták volna. - Hašek jegyzete.
- Nahát, Švejk, mi van magával? - kérdezte Bernis hadbíró, miután ad akta
tette a telefonogramot. - Mit követett el? Hajlandó vallani, vagy vár, amíg
megszerkesztik a vádiratot? Így ez nem megy tovább. Ne higgye, hogy
olyan bíróság előtt van, ahol valami hülye civilek vizsgálják ki az ügyét. Ez
itten hadbíróság, K. u. K. Militärgericht. A szigorú és igazságos büntetéstől
magát csak egy mentheti meg: a töredelmes vallomás.
Bernis hadbírónak megvolt a maga egyéni módszere, ha elvesztette a
vádanyagot. Mint látjuk, nem volt ebben semmi különös, tehát nem is
szabad csodálkoznunk, hogy az ilyen vizsgálatok és kihallgatások
eredménye minden esetben egyenlő volt a nullával.
S ilyenkor Bernis hadbíró oly éleselméjűnek érezte magát, hogy ha nem is
volt semmilyen anyaga a vádlott ellen, ha nem is tudta, hogy mivel
vádolják, és miért ül itt a fogházban, a kihallgatásra elővezetett egyén
viselkedéséből és fizimiskájából mindig kikombinálta, hogy az illetőt miért
is csukhatták le.
Éleslátása és emberismerete oly hatalmas volt, hogy egy cigányt, aki
néhány tucat kincstári ing ellopása miatt került a fogházba az ezredétől
(ahol a raktáros mellett teljesített szolgálatot!), politikai
bűncselekményekkel vádolt meg. Bernis szerint a cigány valami
kocsmában azt magyarázta a katonáknak, hogy a cseh korona országaiból
és Szlovákiából független nemzeti államot kell alakítani egy szláv királlyal
az élén.
- Mindenről dokumentum van a kezünkben - mondta a szerencsétlen
cigánynak -, most már csak az hiányzik, hogy maga bevallja, melyik
kocsmában mondta ezeket, melyik ezredből voltak a katonák, akik
hallgatták, és mikor történt az egész.
A szerencsétlen cigány kitalált egy dátumot, egy kocsmát és egy ezredet
is, amelyhez állítólagos hallgatói tartoztak, majd kihallgatás után
egyszerűen megszökött a helyőrségi fogházból.
- Maga semmit se akar bevallani - mondta Bernis hadbíró, miután Švejk
hallgatott, mint a sír -, maga nem akarja megmondani, hogy miért van itt,
hogy miért csukták le. Nekem legalább megmondhatná, mielőtt én
mondom meg magának. Még egyszer figyelmeztetem, hogy valljon be
mindent. Jobb lesz magának, mert így megkönnyíti a vizsgálatot, és akkor
enyhébb lesz az ítélet. Ez nálunk is éppen úgy van, mint a civileknél.
- Alázatosan jelentem - szólalt meg Švejk jámbor hangja -, hogy én mint
lelenc vagyok itt a fogházban.
- Hogy érti ezt?
- Alázatosan jelentem, hogy ezt pofonegyszerű módon meg tudom
magyarázni. A mi utcánkban van egy szenesember, ennek volt egy
teljesen ártatlan kétéves kisfia, és egyszer gyalog elcsavargott a
Vinohradyról egészen Libeòbe, ahol aztán egy rendőr megtalálta a járdán
ülve. Így be is vitte ezt a kisfiút a kapitányságra, és ott ezt a kétéves
gyermeket le is csukták. Amint látni tetszik, ez a kisfiú teljesen ártatlan
volt, és mégis le volt csukva. És ha beszélni tudott volna, és valaki
megkérdezte volna tőle, hogy miért ül ottan, ő se tudta volna. És az én
esetem is valami ilyesféle. Én is egy lelenc vagyok.
A hadbíró éles pillantása beröpülte Švejk alakját és arcát, majd hajótörést
szenvedett rajta. Oly mérhetetlen közöny és ártatlanság sugárzott ennek
az elébe állított lénynek minden porcikájából, hogy Bernis izgatottan fel és
alá kezdett járkálni az irodában, s ha nem ígérte volna meg a tábori
lelkésznek, hogy elküldi neki Švejket, az ördög tudja, mi történik a derék
katonával.
Végül azonban Bernis megállt az asztal mellett.
- Ide hallgasson - mondta Švejknek, aki egykedvűen bámult maga elé -,
ha még egyszer találkozom magával, azt maga meg fogja emlegetni.
Vezessék el!
Miután Švejket visszavitték a tizenhatosba, Bernis hadbíró behívatta
Slavík stábfoglárt.
- További utasításig - mondta kurtán - Švejk a Katz tábori lelkész úr
rendelkezésére van bocsátva. Kiállítani az elbocsátó papírjait, és két
emberrel átkísértetni a tábori lelkész úrhoz.
- Meg kell bilincselni az útra, főhadnagy úr?
A hadbíró ököllel az asztalra ütött:
- Maga ökör. Világosan megmondtam magának, hogy kiállítani az
elbocsátó papírjait.
S mindaz, ami a hadbíró lelkében a nap folyamán felgyülemlett, Linhart
kapitány és Švejk, most szökőár gyanánt zúdult ki a stábfoglárra, és
ezekkel a szavakkal fejeződött be:
- Most már érti, hogy maga egy koronás ökör?
Bár így csak királyokkal és császárokkal lehet beszélni, az egyszerű
stábfoglár, e koronázatlan fő, mégsem volt megelégedve. Ahogy kilépett
a hadbírótól, belerúgott a „gangos”-ba, a folyosót takarító fogolyba.
Ami Švejket illeti, a stábfoglár úgy vélte, hogy Švejknek legalább még egy
éjszakát a fogházban kell töltenie, hadd legyen még valami élvezete.

Egy helyőrségi fogházban töltött éjszaka mindig kedves emlék.

A „tizenhatos” mellett volt az „egyes”, egy sötét lyuk - a magánzárka, s
ezen az éjszakán is kihallatszott onnét valami üvöltés, egy lecsukott
katonáé, akinek Øepa őrmester holmi fegyelmi vétség miatt a bordáit
törögette, Slavík stábfoglár parancsára.
Mikor az üvöltés elcsendesült, a tizenhatosban csak a tetvek pattogása
hallatszott, ahogy a tetvészkedő foglyok ujjai közé kerültek.
Az ajtó fölött egy falmélyedésben petróleumlámpa állt, védőráccsal, gyér
világosságot árasztott, és füstölt. A petróleumszag elvegyült a mosdatlan
emberi testek természetes kigőzölgésével s a kübli szagával, minthogy a
kübli felszíne minden használatkor megbolydult, és újabb bűzhullámot
bocsátott ki a tizenhatosba.
A rossz táplálkozás mindenkinél emésztési zavarokat okozott, és a
legtöbben szelekkel kínlódtak, kiengedték az éjjeli csendbe, s ilyen
jelzőhangokkal válaszolgattak egymásnak, különböző tréfák közepette.
A folyosókról behallatszottak az őrök kimért lépései, néha kinyílt az ajtón
a kukkantó fedele, és a smasszer benézett.
A középső priccsen egy fogoly csendesen mesélt valamit:
- Mielőtt a szökést megpróbáltam, hogy aztán idehoztak hozzátok, a
tizenkettesben voltam. Ott a könnyebbeket tartják. Egyszer behoztak oda
nekünk egy embert, valahonnan vidékről. Ez a derék ember tizennégy
napot kapott, mert katonákat fogadott be éjszakára. Előbb azt hitték,
hogy valami összeesküvés, de aztán kiderült, hogy pénzért csinálta. A
legeslegkönnyebbek közé kellett volna csukni, de mert ottan már tele volt
a cella, hát mihozzánk került. Nahát, hogy ez mi mindent hozott magával
hazulról, és még miket küldtek neki be, mert valahogy meg volt engedve
neki, hogy saját koszton legyen, és pótlást hozasson. Még a dohányzás is
meg volt engedve neki. Volt két sonkája, egy olyan óriási kenyere, mint a
malomkő, tojása, vaja, cigarettája, dohánya, na szóval, amit csak el tud
képzelni az ember, minden volt vele két batyuban. És ez a pasas úgy
gondolta, hogy neki egyedül kell bezabálni az egészet. Amikor nem jött rá
magától, hogy meg kell osztozni velünk, ahogy a többiek is osztoztak,
mikor kaptak valamit, megpróbáltunk tőle kicsikarni valamit, de ez egy
zsugori pofa volt, azt mondja, nem lehet, ő tizennégy napig le lesz csukva,
és hogy elrontaná a gyomrát a káposztával meg a rothadt krumplival,
amit menázsiba kapunk. Azt mondja, nekünk adja az egész menázsiját
meg a komiszkenyerét, arra ő nem reflektál, osztozkodjunk rajta, vagy
pedig sorra kapja meg mindig egy másik. Én mondom, olyan egy finom
ember volt, hogy még a küblire se akart ráülni, és inkább várt másnapig,
hogy séta közben végezhesse el a dolgát az udvari latrinán. Úgy el volt
kényeztetve, hogy mindennek a tetejébe még klozettpapírt is hozott
magával. Azt mondtuk neki, hogy teszünk a porciójára, és csak szívtuk a
fogunkat egy napig, kettőig, háromig. A pasas meg zabálta a sonkát,
kente a vajat a kenyérre, hámozta a keménytojásokat, szóval élt, mint hal
a vízben. Szítta a cigarettákat, és egy slukkot se akart adni senkinek. Azt
mondja, nekünk nem szabad cigarettázni, és ha a smasszer meglátja,
hogy ad egy slukkot, akkor őt lecsukják. Mondom, szívtuk a fogunkat
három napig. A negyedik éjszaka aztán elintéztük az elemózsiáját. Reggel
felébredt a pasas, ja, és elfelejtettem mondani, hogy ez minden reggel,
délben és este, zabálás előtt, imádkozni szokott, de nagyon sokat. Most is
kiimádkozta magát, aztán keresi a priccs alatt a batyuit. Na ja, a batyuk
ott is voltak, csakhogy összemenve, ráncosan, mint az aszalt szilva.
Elkezdett ordítozni, hogy őt meglopták, hogy csak a klozettpapírt hagyták
meg neki. Aztán vagy öt percig azt hitte, hogy csak viccelünk vele, és
eldugtuk valahová. Azt mondja, még egészen vidáman: „Tudom én, nagy
csibészek vagytok, tudom, hogy visszaadjátok, de hát ügyesen
csináltátok, azt meg kell adni.” Volt ott köztünk egy libeòi fiú, ez azt
mondja neki: „Tudja, mit, tessék bebújni a takaró alá, és tízig számolni.
Aztán tessék megnézni a batyuit.” A pasas meg betakarózott, mint egy
szófogadó gyerek, és elkezd számolni: „Egy, kettő, három...” A libeňi fiú
meg rászól: „Nem szabad ilyen gyorsan, tessék egész lassan.” Ez meg a
pokróc alatt elkezdi egész lassan, szünetekkel: „Egy... kettő... három...”
Amikor kiszámolta a tízet, lemászik a priccsről, és megnézi a batyuit.
„Jesszus Mária, jó emberek - kiabálja -, hisz ez most is üres, mint az
elébb!” És közben az a hülye képe neki, mindnyájan majd megpukkadtunk
a röhögéstől. De a libeňi fiú azt mondja: „Tessék még egyszer
megpróbálni.” És akár hiszitek, akár nem, úgy meg volt hülyülve az
egésztől, hogy még egyszer megpróbálta, és amikor látta, hogy megint
nincs ott semmi, csak a klozettpapír, elkezdett dörömbözni az ajtón, és
közben éktelenül ordítozott: „Megloptak, megloptak, segítség, nyissák ki,
az isten szerelméért, nyissák ki.” Úgyhogy mindjárt oda is rohantak, és
hívták a stábfoglárt meg Řepa őrmestert. Mi meg mind azt mondtuk
egyhangúlag, hogy a pasas megőrült, mert tegnap késő éjszakáig zabált,
és egyedül felfalt mindent, ő meg sírt, és folyton azt hajtogatta: „De hát a
morzsák itt kell hogy legyenek valahol.” Erre elkezdték keresni a morzsát,
de semmit se találtak, mert annyi eszünk nekünk is volt. Amit nem
tudtunk bezabálni, azt spárga-postán leküldtük a második emeletre. Nem
tudtak semmit se ránk bizonyítani, pedig az a hülye egyre csak fújta a
magáét: „Muszáj, hogy morzsa legyen valahol.” Egész nap nem zabált
semmit, és figyelte, hogy miközülünk nem eszik-e vagy nem cigarettázik-e
valaki. Másnap ebédkor még mindig hozzá se nyúlt a menázsihoz, de este
már megfelelt neki az a rothadt krumpli és káposzta, csak ehhez már nem
imádkozott, mint addig, a sonka meg a tojás előtt. Aztán az egyik
miközülünk kapott valahogy Dráma-cigarettákat kívülről, és a pasas csak
akkor állt szóba velünk, hogy adjunk neki egy slukkot. Ezt adtunk neki, ni.
- Már féltem, hogy mégis adtak neki egy slukkot - jegyezte meg Švejk -,
ezzel az egész történetet elrontotta volna. Ilyen nemeslelkűség csak a
regényekben van, de a helyőrségi fogházban ilyen körülmények között
hülyeség lenne.
- És megpokrócoztátok? - kérdezte egy hang.
- Azt elfelejtettük.
Csöndes vita kezdődött, hogy meg kellett volna-e pokrócozni vagy sem. A
többség igennel szavazott.
Lassanként elcsöndesedett a beszélgetés. Az emberek elaludtak,
vakargatva a hónuk alját, a mellüket és a hasukat, ahol a tetvek a
legjobban be tudnak fészkelődni a fehérneműbe. Elaludtak, fejükre húzva
a tetves pokrócokat, hogy a petróleumlámpa ne süssön a szemükbe.
Reggel nyolc órakor Švejket az irodába szólították.
- Baloldalt az irodaajtó mellett van egy köpőcsésze, abba dobják a
csikkeket - oktatta Švejket egy társa. - Aztán az első emeleten is találsz
egyet. Kilencig nem söprik a folyosót, még biztos lesz ott valami.
De Švejk nagy csalódást okozott. Nem tért vissza többé a tizenhatosba.
Tizenkilenc alsónadrág kezdett kombinálni, és mindenféléket találgatni.
Egy szeplős Landwehr-katona,56 akinek a legnagyobb volt a fantáziája,
kijelentette, hogy Švejk rálőtt a kapitányára, és ezért ma ki fogják végezni
a motoli gyakorlótéren.

56
Osztrák honvédség, a monarchia közös hadseregén kívül.
 ŠVEJK MINT A TÁBORI LELKÉSZ TISZTISZOLGÁJA

I
Ismét elkezdődik odüsszeiája, méghozzá díszkísérettel: két szuronyos
katonának kellett a tábori lelkészhez vezetnie. Kísérői kölcsönösen
kiegészítették egymást. Az egyik hórihorgas volt, a másik alacsony és
kövér. A hórihorgas a jobb lábára sántított, az alacsony meg a balra.
Mindketten a hátországban szolgáltak, mert valamikor, a háború előtt,
katonai szolgálatra végérvényesen alkalmatlannak nyilvánították őket.
Komoly képpel baktattak a járda mellett, s a szemük sarkából időnként
odasandítottak Švejkre, aki kettőjük között lépkedett, és fűnek-fának
szalutált. Civil ruhája elveszett a fogház raktárában, s a katonasapka is,
amellyel hadba vonult. Mielőtt kiengedték, adtak neki egy ócska mundért,
amelynek a tulajdonosa valami nagy melák, Švejknél jó fejjel magasabb
ember lehetett.
A nadrágba, amit viselt, még három Švejk is belefért volna; lábától
egészen a melléig, mert odáig ért a nadrág, végtelenül sok ránc húzódott,
felkeltve a szemlélők önkéntelen bámulatát. A hatalmas, könyöknél foltos,
zsíros és piszkos zubbony úgy lötyögött Švejken, mint a madárijesztő
gúnyája. A nadrág úgy lógott rajta, mint cirkuszi bohócokon a bugyogó.
Katonasapkája, amit a helyőrségi fogházban szintén kicseréltek, elnyelte a
fülét is.
A szemlélők mosolyára Švejk is lágy mosollyal válaszolt, valamint jámbor
szemének melegével és gyöngédségével.
Így mentek Karlín felé, a tábori lelkész lakására.
Először a kis kövér szólította meg Švejket. Már lent voltak a Malá Stranán,
az árkádok alatt.
- Hová valósi vagy? - kérdezte a kis kövér.
- Prágai.
- Aztán nem szöksz meg nekünk?
A hórihorgas is beleavatkozott a beszélgetésbe. Igen érdekes tünemény,
hogy míg az alacsony kövérek többnyire jóindulatú optimisták, a
hórihorgas égimeszelők viszont szkeptikusak szoktak lenni.
S ezért a hórihorgas így szólt a kövérhez: - Megszökne, ha tudna.
- Ugyan mért szökne meg - mondta a kis kövér -, így is, úgy is kiszabadult,
eleresztették a fogházból. Itt az írás róla, ebben a csomagban.
- És mit írnak abban a csomagban a tábori lelkésznek? - kérdezte a
hórihorgas.
- Azt én nem tudom.
- Na látod, nem tudsz semmit, csak jár a szád.
Néma csendben haladtak át a Károly-hídon. A Károly utcán megint
Švejkhez fordult a kis kövér:
- Nem tudod, miért viszünk a tábori lelkészhez?
- Gyónni - mondta Švejk könnyedén -, mert engemet holnap
felakasztanak. Mindig így szokták csinálni, és ezt úgy hívják, hogy lelki
vigasz.
- Aztán mért fognak tégedet... izé...? - kérdezte óvatosan a hórihorgas,
miközben a kövér részvéttel pislogott Švejkre.
Mindketten vidékiek voltak, iparosok, családapák.
- Én nem tudom - felelte Švejk jámbor mosollyal -, én semmiről se tudok.
Biztos így rendelte a sors.
- Úgy látszik, szerencsétlen csillagzat alatt születtél - jegyezte meg
szakértően és együttérzéssel a kis tömzsi -, minálunk Jasennában, Josefov
mellett, még a porosz háború idején szintén felakasztottak egy illetőt.
Eljöttek érte, azt se mondták neki, hogy mukk, és Josefovban
felakasztották.
- Én azt hiszem - mondta szkeptikusan a hórihorgas -, hogy csak úgy
semmiért nem akasztják fel az embert, és mindig kell hogy legyen a
dologban valami, hogy meg lehessen okolni.
- Amikor nincs háború - jegyezte meg Švejk -, akkor megokolják, de
háborúban nincsenek tekintettel egy szál emberre. Vagy elesik a fronton
vagy felakasztják odahaza, egykutya.
- Ide hallgass, nem vagy te valami politikás? - kérdezte a hórihorgas. A
kérdés hangsúlyából kiérződött, hogy kezd rokonszenvezni Švejkkel.
- De nagyon is politikás vagyok - mosolyodott el Švejk.
- Tán nemzeti szocialista57 vagy? - Most a kis tömzsire jött rá az óvatosság.
- Mi közünk hozzá - mondta -, sok itt az ember, és még megfigyelnek.
Legalább a szuronyokat levehetnénk egy kapu alatt, hogy ne legyen olyan
feltűnő. Nem szöksz meg? Abból nekünk nagy kellemetlenségünk lenne.
Igaz, Toník? - fordult a hórihorgashoz. Ez halkan felelte:
- A szuronyokat levehetnénk. Utóvégre a mi emberünk ez.
Szögre akasztotta a szkepticizmusát, és a szíve megtelt részvéttel Švejk
iránt. Kerestek hát egy megfelelő kapualjat, ott levették a szuronyaikat,
és a kövér megengedte Švejknek, hogy mellette haladjon.
- Rágyújtanál, mi? - kérdezte. - Nem tudom, vajon... - Azt akarta mondani:
„Vajon kapsz-e még cigarettát, mielőtt felakasztanak”, de nem fejezte be
a mondatot, megérezvén, hogy az tapintatlanság lenne.
Mindnyájan rágyújtottak, és Švejk kísérői mesélni kezdtek a családjukról,
amely Hradec környékén lakik, az asszonyról, a földecskéről, a tehénről.
- Én szomjas vagyok - mondta Švejk.
A hórihorgas meg a tömzsi összenézett.

57
Cseh nacionalista kispolgári párt volt.
- Bemehetnénk valahova egy korsóra - mondta a tömzsi, megérezve a
hórihorgas helyeslését -, de csak ahol nem feltűnő.
- Menjünk a „Kuklík”-ba - ajánlotta Švejk -, a puskát beadjátok a
konyhába; a kocsmáros, Serabona, úgyis szokol,58 tőle nem kell félni.
- A „Kuklík”-ban hegedű- meg harmonikazene van - folytatta Švejk -,
utcalányok is járnak oda meg más finom társaság, akiket a
reprezentyákba59 nem eresztenek be.
A hórihorgas meg a tömzsi még egyszer összenézett, majd a hórihorgas
azt mondta: - Hát menjünk oda, messze van még Karlín.
Útközben Švejk különböző anekdotákat mesélt nekik, aztán igen jó
hangulatban léptek be a „Kuklík”-ba, és úgy cselekedtek, ahogy Švejk
tanácsolta. A puskáikat lerakták a konyhában, s bementek a mulatóba,
ahol a hegedű és a harmonika egy közkedvelt nóta dallamával töltötte be
a levegőt: „A Pankrácon, fent a dombtetőn, van egy árnyas kis lugas...”
Valami kisasszony, aki egy kiélt külsejű, kétfelé választott s lenyalt
frizurájú fiatalember ölében ült, rekedt hangon ezt dalolta: „Felszedtem
egy jó kis tyúkot, és most mással jár a nő.”
Egy asztalnál egy részeg ringliárus aludt, időnként felébredt, öklével az
asztalra csapott, és elbődült: - Hiába minden - aztán tovább aludt. A
biliárdasztal mögött, a tükör alatt, három hölgy ült, és néha átkiáltott egy
vasúti kalauznak: - Szép fiú, fizessen egy vermutot! - A zene mellett
ketten azon veszekedtek, hogy tegnap valami Maøkát elkapott-e a razzia.
Az egyik a saját szemével látta, a másik viszont azt erősítgette, hogy a nő
elment egy katonával aludni a „Valeš”-féle óradíjas szállodába.
Közvetlenül az ajtó mellett egy katona ült néhány civillel, és a szerbiai
sebesüléséről mesélt nekik. A karja fel volt kötve, a zsebe tömve
cigarettával, amit a civilektől kapott. Azt mondta, hogy már nem bír
többet inni, és a társaság egyik tagja, egy kopasz bácsika, szüntelenül
unszolta: - Igyon csak, kedvesem, ki tudja, hogy találkozunk-e még
egyszer. Rendeljek magának valami muzsikát? Szereti az
„Árvagyerek”-et?
Ez volt ugyanis a kopasz bácsika nótája, s valóban, a hegedű és a
harmonika rá is zendített, amitől a bácsikának könnyek szöktek a
szemébe, és az öreg reszkető hangon énekelte: - Hogy megjött a szava,
kérdi, hol a mama, kérdi, hol a mama...
A szomszéd asztaltól viszont átkiáltottak: - Hagyja abba. Pukkadjon meg.
Tegye a sifonérba azt a nótát. Menjen innét a bús világba azzal az árvával.
S hogy kivágja az utolsó tromfot, az ellenséges asztal rázendített egy
másik dalra: - A búcsú fáj, a búcsúcsók már alig érzik, megtört szívem
csak egyre vérzik, vérzik...
- Franta! - kiáltották oda a sebesült katonának, amikor a nótájukkal végre
sikerült elnyomniuk az „Árvagyerek”-et. - Mit izélsz már velük, gyere, ülj

58
A „Sokol” nevű cseh nemzeti egyesület tagja.
59
Az ún. Prágai Reprezentációs Ház népiesen rövidített neve. Ennek épületében
egy híres vendéglő is volt.
át mihozzánk. Hagyd őket a fenébe, és röpíts ide néhány cigarettát!
Meddig szórakoztatod még ezeket a balekokat?
Švejk és kísérői érdeklődve szemlélték mindezt.
Švejk elmerült emlékeibe: sokszor üldögélt itt, amíg ki nem tört a háború.
Eszébe jutott Drašner rendőrkomisszár, ahogy bejárt ide razziázni, és a
prostituáltak, akik féltek tőle, és éppen ezért nagyon bátor gúnydalokat
faragtak róla. Kórusban fújták:
Mikor jött a Drašner,
nagy muri volt egyszer,
de Maøena be volt rúgva,
röhögött a Drašner úrra.
S akkor éppen bejött Drašner a kíséretével, félelmetesen és
kérlelhetetlenül. Mintha verebek közé lőttek volna. A detektívek rakásba
gyűjtötték az egész társaságot. És ő is, Švejk, belekerült akkor ebbe a
rakásba, mert pechére így felelt Drašner komisszárnak, amikor ez
igazoltatni akarta: - Van az úrnak felhatalmazása a rendőrkapitányságtól?
- Švejknek eszébe jutott egy költő is, aki itt szokott ülni a tükör alatt, s a
„Kuklík” zűrzavaros lármájában ének- és harmonikaszó közepette verseket
írdogált, és felolvasta a prostituáltaknak.
Švejk kísérőiben viszont egyáltalán nem ébredtek fel ilyesféle
reminiszcenciák. Számukra mindez teljesen új volt. És kezdett tetszeni
nekik. Először a kis kövért töltötte el itt a hiánytalan elégedettség, mert
az ilyen emberek az optimizmuson kívül még az epikureizmusra is
rendkívül hajlamosak. A hórihorgas még viaskodott önmagával egy
darabig. S ahogy a szkepticizmusát már elvesztette, úgy vesztette el most
lassanként a kimértségét és maradék higgadtságát is.
- Táncolni akarok - mondta az ötödik sör után, látva a „slapák”-ot járó
párokat.
A tömzsi teljesen átadta magát az élvhajhászásnak. Egy nő ült mellette,
sikamlós szavakat mondott, és a kis kövérnek csak úgy csillogott a szeme.
Švejk ivott. A hórihorgas táncolt egy kört, majd táncosnőjével együtt
visszajött az asztalhoz. Aztán énekeltek, táncoltak, szüntelenül ittak,
paskolgatták a partnernőiket. S a vásárolható szerelem, a nikotin és az
alkohol légkörében ott kerengett észrevétlenül a régi jelszó: „Utánunk az
özönvíz!”
Délután hozzájuk ült egy katona, és felajánlotta, hogy egy ötösért
gennyes bőrgyulladást és vérmérgezést csinál nekik. Van vele injekcióstű,
és ha akarják, petróleumot fecskendez a kezükbe vagy a lábukba. 60
Legalább két hónapig feküdni fognak vele, s ha nyállal kezelik a sebet,
talán egy fél évig is, és végérvényesen el kell hogy engedjék őket a
katonaságtól.

60
Meglehetősen bevált módszere ez a kórházba jutásnak. De a daganatban
maradó petróleum szaga elárulhatja az embert. A benzin jobb, mert hamarabb
elpárolog. Később benzines étert használtak erre a célra, s azután még tovább
tökéletesítették a módszert. - Hašek jegyzete.
A hórihorgas, aki már teljesen elvesztette a lelki egyensúlyát, kiment a
klozettra a katonával, és petróleumot fecskendeztetett a lábába, a bőr
alá.
Mikor már estére járt az idő, Švejk azt javasolta, hogy folytassák útjukat a
tábori lelkészhez. A kis kövér, aki már dadogni kezdett, könyörgött neki,
hogy maradjanak még. A hórihorgas is azon a véleményen volt, hogy a
tábori lelkész várhat. Švejknek azonban már elment a kedve a
„Kuklík”-tól, s ezért azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja őket.
Így hát elindultak, de Švejknek meg kellett ígérnie, hogy útközben még
benéznek valahová.
A Flórencen túl kötöttek ki egy kis kávéházban, ahol aztán a tömzsi eladta
az ezüstóráját, hogy tovább mulathassanak.
Mikor innen kimentek, Švejknek már támogatnia kellett őket az úton.
Keservesen megkínlódott velük. A térdük pillanatonként megroggyant, és
mindenáron be akartak még menni valahová. A kis kövér csaknem
elvesztette a tábori lelkésznek szóló paksamétát, amit ezért Švejk
kénytelen volt maga vinni tovább.
Švejknek állandóan figyelmeztetni kellett őket, ha egy tiszt vagy valami
sarzsi jött velük szembe. Emberfölötti erőfeszítéssel és igyekezettel végül
is sikerült elcipelnie őket a Király úton addig a házig, ahol a tábori lelkész
lakott.
Maga tűzte fel a szuronyokat a puskáikra, és csak a bordájukat öklözve
érte el, hogy ők kísérjék őt, ne pedig ő őket.

Egy első emeleti lakásajtón végül megtalálták Otto Katz, Feldkurat

névjegyét, s egy katona ajtót nyitott nekik. A szobából hangok szűrődtek
ki, palack- és pohárcsilingeléssel vegyesen.
- Wir... melden... gehorsam... Herr... Feldkurat - mondta nehezen forgó
nyelvvel a hórihorgas, szalutálva a katonának - ein... Paket... und ein
Mann gebracht.61
- Bújjatok beljebb - mondta a katona -, hol készültetek ki ennyire? A
feldkurát úr is... - köpött egyet.
Aztán bement a paksamétával. A jövevények sokáig vártak az
előszobában, míg végül kinyílt az ajtó, és az előszobába kilépett, jobban
mondva kidőlt a tábori lelkész. Mellényre volt vetkőzve, és egy szivart
tartott a kezében.
- Hát végre itt van - mondta Švejknek -, látom, elhozták. Ee... nincsen
gyufája?
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy nincsen.
- Ee... és mért nincsen magának gyufája? Minden katonánál kell hogy
legyen gyufa, hogy rá tudjon gyújtani. Az olyan katona, amelyiknek nincs
gyufája, az... Na milyen az?
- Az gyufátlan, jelentem alássan - felelte Švejk.
61
Alázatosan... jelentjük... tábori... lelkész... úr... egy... csomag... és egy ember
elhozva.
- Nagyon helyes, az gyufátlan, és senkinek se tud tüzet adni. Nahát, ez
lenne az egyik dolog, és most lássuk a másikat. Nem büdös a maga lába,
Švejk?
- Jelentem alássan, hogy nem büdös.
- Na, ez volt a második. És most a harmadikat. Iszik maga snapszot?
- Alázatosan jelentem, hogy snapszot nem iszok, csak rumot.
- Nagyon jó, most nézze meg ezt a katonát. Ezt én Feldhuber
főhadnagytól kértem kölcsön mára, az ő puccerje. És ez semmit nem iszik,
ez egy ab-ab-absztinens, és ezért el is fog menni egy menetszázaddal.
Me-mert az ilyen embert semmire se tudom használni. Ez nem puccer, ez
egy tehén. Az is csak vizet iszik, és bőg, mint az ökör.
- Te absztinens vagy - fordult a katonához -, ne-nem szégyelled magad, te
marha. Megérdemelsz egypár pofont.
A tábori lelkész most azokra fordította a figyelmét, akik idehozták Švejket,
s abbeli igyekezetükben, hogy egyenesen álljanak, jobbra-balra
imbolyogtak, hasztalanul támaszkodva a puskájukra.
- Ti be-berúgtatok - mondta a tábori lelkész -, szolgálatban berúgtatok, és
ezért én le-lecsukatlak benneteket. Švejk, vegye el tőlük a puskát, kísérje
ki őket a konyhába, és vigyázzon rájuk, amíg értük nem jön a patruj. Én
máris telefo-fo-fonálok a kaszárnyába.
S így történt, hogy Napóleon szavai: „Háborúban a helyzet pillanatonként
változik”, itt is teljes igazolást nyertek.
Reggel ezek kísérték őt szuronyosan, s féltek, hogy megszökik tőlük,
aztán ő hozta ide őket, és végül neki kellett vigyáznia rájuk.
A két kísérőben nem is tudatosodott azonnal ez a fordulat, csak amikor
már a konyhában ültek, és látták, hogy Švejk ott áll az ajtóban, szuronyos
puskával.
- Innék valamit - sóhajtott a kis optimista, míg a hórihorgas ismét
szkeptikus rohamot kapott, és azt mondta, hogy aljas árulás az egész.
Hangosan elkezdte vádolni Švejket, hogy ő juttatta ide őket; lám, azt is
megígérte nekik, hogy holnap az akasztófára megy, és most kiderült,
hogy csak hecc volt a gyónás is meg az akasztás is.
Švejk hallgatott, és fel-alá járkált az ajtó előtt.
- Marhák voltunk! - ordította a hórihorgas.
Végül, miután meghallgatta az összes vádakat, Švejk így szólt:
- Most legalább látjátok, hogy a katonaság nem méznyalás. Én a
kötelességemet teljesítem. Én is ugyanúgy estem bele az egészbe, mint
ti, de énrám, ahogy mondani szokás, rám mosolygott a szerencse.
- Én innék valamit - hajtogatta kétségbeesetten az optimista.
A hórihorgas felállt, és imbolygó léptekkel az ajtóhoz ment. - Eressz haza
bennünket - mondta Švejknek -, ne hülyéskedj, kolléga.
- Eredj innét - felelte Švejk -, nekem őrizni kell titeket. Most nem ismerjük
egymást.
Az ajtóban megjelent a tábori lelkész. - É-én sehogy se tudom megkapni
azt a kaszárnyát, úgyhogy eredjetek innét haza, és ju-jusson eszetekbe,
hogy szolgálatban ne-nem szabad berúgni. Mars!
A tábori lelkész úr becsületére legyen mondva, hogy a kaszárnyát nem
hívta fel, mert nem is volt telefonja, és csak egy állólámpa ernyőjébe
ordított bele.

II
Švejk már harmadik napja volt Otto Katz tábori lelkész tisztiszolgája, s ez
idő alatt csak egyszer látta a gazdáját. A harmadik napon megjelent
Helmich főhadnagy puccerje, hogy Švejk menjen el hozzájuk a tábori
lelkészért.
Útközben közölte Švejkkel, hogy a tábori lelkész összeveszett a
főhadnaggyal, darabokra törte a pianinót, olyan részeg, mint a csap, és
nem akar hazamenni.
Közölte továbbá, hogy Helmich főhadnagy is be van rúgva, és kidobta a
folyosóra a tábori lelkészt, aki most is ott ül a földön, az ajtó előtt, és
szunyókál.
Mikor a helyszínre ért, Švejk felrázta a tábori lelkészt, s miután ez mordult
egyet, és kinyitotta a szemét, Švejk szalutálva így szólt hozzá:
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy itt vagyok.
- És mit akar... itten?
- Alázatosan jelentem, hogy el kell vigyem a feldkurát urat.
- Azt mondja, hogy el kell vigyen engemet... és hová megyünk?
- A feldkurát úr lakására, jelentem alássan.
- És mért kell, hogy a lakásomra menjek... hát nem a lakásomban vagyok?
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy egy idegen házban tetszik
lenni a folyosón.
- És... hogy kerültem... én... ide?
- Alázatosan jelentem, hogy látogatóban tetszett lenni.
- Én... ne-nem voltam... lá-látogatóba... Ma-maga... tétéved.
Švejk felemelte a tábori lelkészt, és nekitámasztotta a falnak. A tábori
lelkész jobbra-balra dülöngélt, ráhanyatlott Švejkre, és azt mondta: - Én
elesek magának.
- Elesek - ismételte meg még egyszer, bárgyún vigyorogva. Végül
Švejknek sikerült a falhoz nyomnia a tábori lelkészt, aki ebben az új
helyzetében is tüstént elszunnyadt megint.
Švejk felköltötte. - Mi tetszik? - kérdezte a tábori lelkész, miközben
hasztalanul igyekezett lecsúszni a fal mentén, és leülni a földre. - Maga
kicsoda?
- Alázatosan jelentem - felelte Švejk, visszanyomva a tábori lelkészt a
falhoz -, hogy én a feldkurát úr puccerje vagyok.
- Nekem nincsen semmilyen puccerem - mondta erőlködve a tábori
lelkész, és megint megpróbált Švejkre dőlni -, én nem is vagyok feldkurát.
- Én egy disznó vagyok - tette hozzá a részegek őszinteségével -,
eresszen, uram, én nem ismerem magát.
Ez a kis küzdelem Švejk teljes győzelmével végződött. Švejk úgy
használta ki a győzelmét, hogy lehurcolta a tábori lelkészt a lépcsőn a
kapu alá, itt azonban a tábori lelkész újabb ellenállást tanúsított, mert
nem akarta, hogy kihúzzák az utcára.
- Én nem ismerem magát, uram - mondta szüntelenül Švejk szemébe a
harc alatt. - Ismeri maga Otto Katzot? Az vagyok én.
- Voltam az érseknél - bömbölte, a ház kapujába kapaszkodva. - A Vatikán
érdeklődik irántam, érti?
Švejk elhagyta a „jelentem alássan”-t, és most már egészen bizalmas
modorban tárgyalt a tábori lelkésszel.
- Ereszd el, ha mondom - förmedt rá -, mert rávágok a mancsodra.
Hazamegyünk, és kuss. Nincs duma.
A tábori lelkész elengedte a kaput, és Švejkre dőlt: - Nem bánom,
menjünk valahová, de a Šuha-bordélyházba nem megyek, mert ott adós
vagyok.
Švejk lerázta magáról, aztán kivitte a kapu alól, és a járdán megindult
vele hazafelé.
- Miféle úriember ez? - kérdezte valaki az utcán, számos nézőjük közül.
- A fivérem - felelte Švejk -, szabadságot kapott, eljött hozzám látogatóba,
és örömében leitta magát, mert azt hitte, hogy meghaltam.
A tábori lelkész, aki valami operettdallamot dünnyögött maga elé, teljesen
felismerhetetlenül, meghallotta az utolsó szavakat, kiegyenesedett, és a
nézőkhöz fordult: - Aki meg van halva, három napon belül jelentkezzen a
korpszkomandón,62 hogy a hulláját be lehessen szentelni.
Aztán mély hallgatásba süllyedt, s mindenáron orra akart bukni a járdán,
miközben Švejk, a hóna alatt megmarkolva, hazafelé vonszolta.
A feje előrelógott, a lába hátrakalimpált, mint egy törött gerincű macskáé,
s közben így dörmögött magában: - Dominus vobiscum... et cum spiritu
tuo. Dominus vobiscum.
Egy konflis-állomásnál Švejk a falnak támasztotta a tábori lelkészt, és
előrement, hogy megalkudjon a kocsisokkal.
Az egyik kocsis kijelentette, hogy nagyon is jól ismeri ezt az urat, egyszer
már fuvarozta, és többet nem fogja fuvarozni.
- Mindenemet leokádta - fejezte ki magát szépítés nélkül -, és még a
fuvart se fizette ki. Több mint két óra hosszat kocsikáztam vele, amíg
megtaláltam a lakását. Aztán vagy háromszor kellett, hogy elmenjek
hozzá, és csak egy hét múlva fizetett öt koronát az egészért.
Hosszas tárgyalás után az egyik kocsis vállalta a fuvart.

62
Hadtestparancsnokságon.
Švejk visszament a tábori lelkészhez, aki már aludt. Fekete
keménykalapját (mert rendszerint civilben járt) közben levette valaki a
fejéről, és elvitte.
Švejk felköltötte a tábori lelkészt, és a kocsis segítségével berakta a
konflisba. A konflisban a tábori lelkész teljesen eltompult, Švejket Just
ezredesnek vélte, a 75. gyalogezredből, és többször is elismételte maga
elé: - Ne haragudj, kamerád, hogy tegezlek. Disznó vagyok.
Egy ideig úgy látszott, mintha az utcaköveken zötyögő konflis magához
térítené. Ültében kiegyenesedett, és énekelni kezdte egy ismeretlen nóta
töredékét. De lehet, hogy a dal csak az ő fantáziájából fakadt:
Azt én soha nem felejtem,
az ölébe felvett,
ott laktunk mi akkoriban
Domažlice mellett.
De csakhamar visszazuhant a teljes tompultságba, rákacsintott Švejkre,
és megkérdezte tőle: - Hogy van máma, nagyságos asszony?... Nem megy
nyaralni az idén? - tette hozzá rövid szünet után, s mivel mindent duplán
látott, megkérdezte: - Kegyednek már egy felnőtt fia van? - Közben az
ujjával Švejkre mutatott.
- Nyughass! - kiáltotta Švejk, amikor a tábori lelkész fel akart mászni az
ülésre. - Ne félj, megtanítlak én kesztyűbe dudálni!
A tábori lelkész elcsendesedett, és apró malacszemeivel kibámult a
konflisból, őszintén nem értve, hogy tulajdonképpen mi történik itt vele.
Most már teljesen összekavart mindent, és Švejkhez fordulva, panaszosan
így szólt: - Klozettos néni, nyisson nekem egy első osztályú fülkét. 63 -
Megpróbálta letolni a nadrágját.
- Gombolod be rögtön, disznó - kiáltotta Švejk -, ismernek már az összes
kocsisok, egyszer már összehánytad magadat, most még ez hiányzik. Ne
képzeld, hogy megint adós maradhatsz, mint a múltkor.
A tábori lelkész mélabúsan a tenyerébe hajtotta a fejét, és dalolni kezdett:
- Engem már senki nem szeret... - De mindjárt félbeszakította a nótáját,
és bejelentette: - Entschuldigen Sie, lieber Kamerad, Sie sind ein Trottel,
ich kann singen, was ich will.64
Aztán szemmel láthatóan fütyülni akart valami dallamot, de füttyszó
helyett csak egy olyan erőteljes „prrr” tört ki belőle, hogy a lovak
megálltak.
Miután Švejk kiáltására továbbindultak, a tábori lelkész megpróbált
rágyújtani a cigarettaszipkájára.
- Nem ég - mondta kétségbeesetten, miután egy egész skatulya gyufát
elgyújtogatott -, maga mindig elfújja.
De nyomban elvesztette megint a gondolatai fonalát, és kitört belőle a
nevetés. - Micsoda muri, egyedül vagyunk a villamoson, igaz, kolléga úr? -
Keresgélni kezdett a zsebeiben.
63
Prágában akkor két osztály volt a nyilvános illemhelyeken.
64
Megbocsásson, kedves bajtárs, maga hülye, azt énekelek, amit akarok.
- Elvesztettem a jegyemet - ordította -, álljanak meg, azt a jegyet meg kell
találni.
Majd rezignáltan legyintett: - Csak menjenek...
Aztán dadogni kezdett: - A legtöbb esetben... Igen, rendben van... Minden
esetben... Tévedni tetszik... Második emelet?... Ez csak kifogás. Nem
énrólam van szó, nagyságos asszonyom, hanem kegyedről... Fizetni... Volt
egy feketém...
Félálomban nagy veszekedésbe keveredett valami képzelt ellenséggel, aki
meg akarta fosztani attól a jogától, hogy a vendéglőben az ablak mellett
ülhessen. Aztán vonatnak nézte a konflist, és kihajolva ordítani kezdett az
utcára, csehül és németül: - Nymburk, átszállni!
Švejk visszarángatta, s a tábori lelkész megfeledkezett a vonatról, és
különböző állathangokat próbált utánozni. Legtovább a kakassal
kísérletezett, és kukorékolása diadalmasan harsogott a konflisból.
Egyáltalában, egy ideig nagyon éber és nyughatatlan volt, megpróbált
kiesni a konflisból, és lemarházta a járókelőket, akik mellett a konflis
elhaladt. Aztán kidobta a zsebkendőjét, és ordítozni kezdett, hogy álljanak
meg, mert elveszett a poggyásza. Majd belefogott egy elbeszélésbe: - Élt
egyszer Budějovicében egy dobos. Megnősült. Egy év múlva meghalt. -
Hirtelen elnevette magát: - Hát nem jó vicc ez?
Švejk egész idő alatt könyörtelen szigorúságot tanúsított a tábori
lelkésszel szemben.
Valahányszor a tábori lelkész megpróbált elkövetni valami kis stiklit,
például kiesni a konflisból, vagy letörni az ülést, Švejk nagyokat bokszolt a
bordái közé, amit a tábori lelkész nem mindennapi bambasággal vett
tudomásul.
Csak egyszer próbált fellázadni, és kiugorni a konflisból, közölve, hogy
nem utazik tovább, mert úgyis tudja, hogy Budìjovice helyett Podmoklyba
viszik. Švejk egy pillanat alatt tökéletesen likvidálta ezt a zendülést, s
visszakényszerítette a tábori lelkészt előbbi helyzetébe az ülésre,
vigyázva azonban, hogy ott el ne aludjon neki. A legfinomabb kifejezés,
amellyel ezenközben a lelkészt illette, így hangzott: - Ne aludj, te dög.
A tábori lelkész egyszerre csak búskomorsági rohamot kapott, könnyezni
kezdett, és megkérdezte Švejktől, hogy van-e anyja.
- Én egyedül vagyok ezen a világon, jó emberek - üvöltötte a konflisból -,
karoljatok fel engem!
- Ne csinálj itt botrányt nekem - figyelmeztette Švejk -, hagyd abba,
különben mindenki azt fogja mondani, hogy berúgtál.
- Én semmit se ittam, kamerád - felelte a tábori lelkész -, én teljesen józan
vagyok.
Egyszerre csak mégis felállt, és szalutált: - Ich melde gehorsam, Herr
Oberst, ich bin besoffen.65

65
Jelentem alássan, ezredes úr, be vagyok rúgva.
- Malac vagyok - ismételte magának tízszer is, kétségbeesett, őszinte
reménytelenséggel.
Majd Švejkhez fordult, és állhatatosan könyörgött neki: - Dobjon ki az
automobilból! Miért is visz engem magával?
Leült, és ezt dünnyögte: - Lám, a holdvilág körül mennyi szép kis karika.
Kapitány úr, hisz maga a lélek halhatatlanságában? Bejuthat-e a
mennyországba egy ló?
Hangosan nevetni kezdett, de csakhamar elkomorult, és apatikusan
bámult Švejkre, majd így szólt: - Bocsánat, uram, én már láttam önt
valahol. Nem járt ön Bécsben? Emlékszem önre a papneveldéből.
Egy ideig latin versek szavalásával szórakozott: - Aurea prima sata est
aetas, quae vindice nullo.
- Ez így nem mehet tovább - mondta -, tessék engem kidobni. Mért nem
akar kidobni? Nem lesz semmi bajom.
- Orra akarok bukni - közölte elszánt hangon.
- Uram - folytatta könyörögve -, drága barátom, legyen szíves, vágjon
engem pofon.
- Egyszer vagy többször? - kérdezte Švejk. - Kétszer. - Tessék...
A tábori lelkész hangosan számlálta a kapott pofonokat, s közben
földöntúli boldogság sugárzott róla.
- Ez nagyon jót tesz - mondta -, a gyomor végett, elősegíti az emésztést.
Még egy szájonvágást is kérek.
- Hálás köszönet - kiáltotta, miután Švejk haladéktalanul teljesítette a
kérését -, tökéletesen meg vagyok elégedve. Tépje szét a mellényemet,
ha szabad kérnem.
A legkülönbözőbb kívánságoknak adott hangot. Ilyen kérésekkel fordult
Švejkhez: - Csavarja ki a fél lábamat, fojtogasson egy kicsit, vágja le a
körmömet, húzza ki a metszőfogaimat.
Aztán vértanúi hajlandóságot mutatott, amennyiben azt kérte, hogy
tépjék le a fejét, és dobják egy zsákban a Moldvába.
- Csillagocskák a fejem körül, milyen jól állna az nekem - mondta lelkesen
-, kéne vagy tíz.
Ezután a lóversenyről kezdett beszélni, de hamarosan áttért a balettra,
bár annál sem időzött sokáig.
- Szokott csárdást táncolni? - kérdezte Švejktől. - Ismeri a medvetáncot?
Így ni...
Fel akart ugorni, és ráesett Švejkre, aki belébokszolt, majd visszarakta az
ülésre.
- Én akarok valamit - bömbölte a tábori lelkész -, de nem tudom, hogy mit.
Nem tudja, hogy mit akarok? - Mélységes rezignációval lehorgasztotta a
fejét.
- Mi közöm énnekem ahhoz, hogy mit akarok - mondta komolyan -, és
magának, uram, szintén nincsen hozzá semmi köze. Én nem ismerem
magát. Hogy merészel fixírozni engem? Tud maga vívni?
Egy pillanatra harciassá vált, és megpróbálta lelökni Švejket az ülésről.
Miután Švejk lecsillapította, fizikai erőfölényének gátlástalan
érvényesítésével, a tábori lelkész megkérdezte: - Mi van máma, hétfő
vagy péntek?
Arra is kíváncsi volt, hogy december van-e vagy június, és igen nagy
tehetséget árult el a legkülönbözőbb kérdések feltevésében: - Maga nős?
Szereti a gorgonzola-sajtot? Volt maguknál otthon poloska? Volt már a
kutyájának szopornyicája?
Közlékennyé vált. Elmesélte, hogy tartozik a lovaglócsizmája, a korbács és
a nyereg árával, hogy évekkel ezelőtt trippere volt, és hipermangánnal
gyógyította.
- Másra nem volt idő, se mód - mondta nagy csuklások közepette -, lehet,
hogy maga ezt nagyon keserűnek tartja. De hát tessék megmondani,
hukk, hukk, mit csináljak, hukk? Ezt az egyet megbocsáthatja nekem.
- Autotherm - folytatta, teljesen megfeledkezve arról, amit az imént
magyarázott -, autothermnek hívjuk az olyan edényt, amely az italokat és
ételeket eredeti hőfokon tartja. Mi a véleménye, kolléga úr, melyik az
igazságosabb játék, a ferbli vagy a huszonegy?
- Bizonyisten, téged már láttalak valahol - kiáltotta, azon igyekezve, hogy
átölelje Švejket, és megcsókolja nyálas ajkaival -, mi együtt jártunk
iskolába.
- Te jó fiú, te - mondta lágyan, a saját lábát simogatva -, hogy megnőttél,
amióta legutóbb láttalak. Az az öröm, hogy itt látlak, kárpótol engem
minden szenvedésért.
Költői hangulatba esett, és arról beszélt, hogy ő visszatér a boldog arcok
és forró szívek verőfényébe.
Aztán letérdelt, és imádkozni kezdte az Üdvözlégyet, miközben
torkaszakadtából nevetett.
Mikor megálltak a lakása előtt, rendkívül nehéz volt kiszedni a konflisból.
- Még nem vagyunk a célnál - ordította -, segítség. Elrabolnak. Tovább
akarok menni. - A szó szoros értelmében úgy húzták ki a konflisból, mint
egy főtt csigát a házából. Egy pillanatra úgy látszott, hogy kettétépik,
mert a lába beleakadt az ülésbe.
Mindazonáltal hangosan nevetett rajta, hogy dühbe hozta őket: - Maguk
széttépnek engem, uraim.
Aztán behurcolták a kapu alá, fel a lépcsőn a lakásába, s mint egy zsákot,
ledobták a díványra. Ott közölte, hogy az autót pedig nem fogja kifizetni,
mert ő nem hívatta, és több mint egy negyedóra hosszat tartott, amíg
megmagyarázták neki, hogy konflisról van szó.
De aztán ebbe se egyezett bele, azzal érvelve, hogy ő csak fiákeren jár.
- Be akartok csapni - jelentette ki a tábori lelkész, sokatmondóan
kacsingatva Švejkre és a kocsisra -, mi gyalog jöttünk.
Hirtelen nagylelkűségi roham tört rá, és odadobta erszényét a kocsinak: -
Vidd az egészet. Ich kann bezahlen.66 Egy krajcár nálam nem számít.
Pontosabban azt kellett volna mondania, hogy harminchat krajcár nem
számít nála, több ugyanis nem volt az erszényében. Szerencsére a kocsis
alapos vizsgálatnak vetette alá a tábori lelkészt, pofonokat emlegetve
közben.
- Hát vágjál pofon, na - felelte a tábori lelkész -, azt hiszed, hogy nem
bírnám ki? Ötöt is kibírnék egy ilyentől, mint te.
Végül a kocsis talált egy ötöst a tábori lelkész mellényzsebében. Ezzel el is
távozott, átkozva a sorsot és a tábori lelkészt, hogy kár volt az időért, és
ez egy rongy fuvar.
A tábori lelkész csak sokára aludt el, mert egyre újabb tervek fogamzottak
meg benne. A legkülönbözőbb ötletekkel állt elő: hogy ő most szeretne
zongorázni, tánciskolába menni, halat sütni.
Aztán odaígérte Švejknek a nővérét, aki nem is létezett. Könyörgött
továbbá, hogy vigyék át az ágyára, s végül elalvás előtt közölte azt a
kívánságát, hogy őbenne olyan embert lássanak, aki pontosan annyit ér,
mint egy disznó.

III
Másnap reggel, amikor Švejk belépett a szobába, a díványon fekvő tábori
lelkész éppen arra próbált rájönni, erőltetett agymunkával, hogy vajon mi
történhetett vele, ki öntötte le ilyen furcsa módon, hogy a nadrágja
odaragadt a bőrdíványhoz.
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem - kezdte Švejk -, hogy az éjszaka...
Néhány szóval megmagyarázta neki, hogy szörnyen téved, ha azt hiszi,
hogy le van öntve. A tábori lelkész, aki szokatlanul nehéznek érezte a
fejét, igen nyomott hangulatban volt.
- Nem akar eszembe jutni - mondta -, hogy az ágyról hogy kerülhettem a
díványra.
- Nem is tetszett az ágyban lenni, mert ahogy megjöttünk, mindjárt a
díványra fektettük a feldkurát urat, tovább már nem ment.
- És mit tettem én? Csináltam valamit egyáltalán? Nem voltam véletlenül
berúgva?
- Arra nincs kifejezés - felelte Švejk -, a sárga földig le tetszett inni magát,
és egy kis delírium is rájött a feldkurát úrra. Remélem, a feldkurát úr
jobban fogja érezni magát, ha átöltözik és megmosakszik.
- Úgy érzem magam, mintha elvertek volna - panaszkodott a tábori lelkész
-, és szomjas vagyok. Nem verekedtem tegnap?

66
Ki tudom fizetni.
- Olyan nagy baj azért nem volt, feldkurát úr. A szomjúság pedig a tegnapi
szomjúságtól van. Az nem múlik el olyan hamar. Ismertem egy asztalost,
aki legelőször 1910 szilveszterén rúgott be, és január elsején reggel olyan
szomjas volt, és olyan rosszul érezte magát, hogy vett a boltban egy
heringet, és tovább ivott, és azóta ez így megy mindennap, már több mint
négy éve, és senki se tud segíteni rajta, mert szombatonként mindig
annyi heringet vesz magának, amennyi egész hétre elég. Olyan ez, mint a
ringlispil, ahogy egy zupás őrmester mondta a kilencvenegyeseknél.
A tábori lelkészen százszázalékos kaccenjammer és abszolút depresszió
vett erőt. Az ember megesküdött volna rá, ha ebben a pillanatban hallja,
hogy a lelkész rendszeresen hallgatja dr. Alexander Batìk előadásait,
amelyeknek ez volt a címe: „Üzenjünk hadat életre-halálra az alkohol
ördögének, amely sírba viszi legjobb fiainkat”, s hogy szorgalmasan
olvassa a híres doktor „Száz etikai szikrá”-ját is.
Igaz, egy kicsit átalakította e tanításokat. - Még ha valami nemes italt
inna az ember - mondta -, mint például arakot, maraschinót, konyakot, de
én tegnap borovicskát ittam. Direkt csodálom, hogy én ezt így bírom
vedelni. Szörnyű pocsék íze van. Ha legalább meggy pálinka lett volna. Az
emberek kitalálnak mindenféle disznó kotyvalékot, és úgy isszák, mint a
vizet. Ez a borovicska nem is jóízű, színe sincsen, égeti a torkot. És ha
legalább igazi lett volna, tiszta borókapárlat, amilyet Morvában ittam
egyszer. De ezt a borovicskát valami faszeszből és olajból csinálták.
Nézze, hogy böfögök.
- A snapsz, az méreg - mondta meggyőződéssel - kivéve, ha tiszta eredeti,
és nem olyan, amilyet gyárban csinálnak a zsidók hideg úton. Ugyanez a
helyzet a rummal. A jó rum ritkaság.
- Ha volna itt egy kis tiszta diópálinka - sóhajtott a tábori lelkész -, az
rendbe hozná a gyomromat. Olyat gondolok, amilyen Šnábl kapitány
úrnak van a Bruskában.
Keresgélni kezdett a zsebeiben és megnézte az erszényét.
- Összevissza harminchat krajcárom van. Mi lenne, ha eladnám a díványt -
tűnődött -, mi a véleménye erről? Van ember egyáltalában, aki díványt
vesz? A háziúrnak majd azt mondom, hogy kölcsönadtam, vagy hogy
ellopták. Mégse, a díványt megtartom. Inkább elküldöm magát Šnábl
kapitány úrhoz, kérjen tőle kölcsön száz koronát. Van neki, kártyán nyerte
tegnapelőtt. Ha nem sikerül, menjen a vršovicei kaszárnyába Mahler
főhadnagyhoz. Ha ott se kap, akkor Fišer kapitányhoz a Hradèanyra.
Mondja meg neki, hogy abrakot kell vennem a lónak, és elittam a pénzt.
És ha még ott se sikerülne, akkor zaciba visszük a zongorát, lesz, ami lesz.
Mindjárt írok egypár sort mindegyiknek. Ne hagyja magát elküldeni.
Mondja meg, hogy nagy szükségem van rá, hogy nincs egy vasam se.
Találjon ki, amit akar, de nekem üres kézzel vissza ne jöjjön ide, mert
akkor rögtön mehet a frontra. Kérdezze meg Šnábl kapitánytól, hogy hol
vásárolja azt a diópálinkát, és hozzon belőle két üveggel.
Švejk ragyogóan teljesítette a megbízatást. Jámborsága és becsületes
arca mindenkinek teljesen megnyerte a bizalmát, s mindenki elhitte, hogy
színigazat beszél.
Švejk célszerűbbnek vélte, ha nem arra hivatkozik Šnábl kapitány, Fišer
kapitány és Mahler főhadnagy előtt, hogy a tábori lelkésznek abrakot kell
vásárolnia, hanem inkább azzal támasztja alá a kérését, hogy a tábori
lelkésznek tartásdíjat kell fizetnie. Kapott is pénzt mindenütt.
Mikor az expedícióról visszatérve felmutatott háromszáz koronát, a tábori
lelkész, aki időközben megmosdott és átöltözött, rendkívül meg volt
lepve.
- Gondoltam, egy füst alatt elintézem mind a hármat - mondta Švejk -,
hogy holnap vagy holnapután ne kellessen megint pénz miatt törni a
fejünket. Elég simán ment, de a Šnábl kapitány előtt térdre kellett
boruljak. Nagyon smucig az öreg. De amikor mondtam neki, hogy
tartásdíjat kell fizessünk...
- Tartásdíjat? - mondta utána meghökkenve a tábori lelkész.
- Na igen, feldkurát úr, ilyen apanázst, ami a lányoknak jár, ha gyereket
csináltunk nekik. Azt tetszett mondani, hogy találjak ki valamit, és semmi
más nem jutott az eszembe. Minálunk egy suszter öt lánynak fizetett
tartásdíjat egyszerre, egészen kétségbe volt esve miatta, és ő is mindig
kölcsönkért, és mindenki rögtön elhitte neki, hogy szörnyű helyzetben
van. Kérdezték tőlem, hogy miféle lány az, és én azt mondtam, hogy
nagyon csinos, és még nincsen tizenöt éves. Erre aztán elkérték a címét.
- Hát ezt jól megcsinálta, Švejk - sóhajtotta a tábori lelkész, és járkálni
kezdett a szobában.
- Megint egy szép kis botrány - mondta aztán, a fejét szorongatva -,
borzasztóan fáj a fejem.
- Én megadtam nekik egy öreg süket néninek a címét, aki ott lakik a mi
utcánkban - magyarázta tovább Švejk. - Alaposan el akartam intézni a
dolgot, mert a parancs, az parancs. Nem hagytam magam elküldeni, és
valamit ki kellett hogy találjak. Aztán az előszobában itt vannak az
emberek a zongoráért. Azért hívtam őket, feldkurát úr, hogy elvigyék a
zaciba. Tiszta haszon, ha ez a zongora elmegy innen. Több lesz a hely, és
több pénzünk is lesz együtt. És néhány napig nyugton vagyunk. Ha meg a
háziúr megkérdezi, hogy mit akarunk csinálni azzal a zongorával, azt
mondom neki, hogy elszakadtak benne a drótok, és javításra küldjük a
gyárba. A házmesternének már meg is mondtam ezt, hogy ne legyen neki
feltűnő, amikor azt a zongorát kicipelik és felpakolják. A díványra is van
már vevő. Nekem régi ismerősöm, egy handlé, aki ócska bútorral
kereskedik, és délután ide fog jönni. A bőrdíványoknak ma nagyon jó ára
van.
- Egyebet nem végzett, Švejk? - kérdezte a tábori lelkész kétségbeesett
arccal, le nem véve a tenyerét a fejéről.
- Feldkurát úrnak alássan jelentem, abból a diópálinkából, amilyet a Šnábl
kapitány úr vásárol, két üveg helyett ötöt hoztam, hogy tovább tartson a
készlet, és hogy legyen mit igyunk. Jöhetnek azért a zongoráért, még
mielőtt a zálogházat bezárják?
A tábori lelkész reménytelenül intett a kezével, s a zongora nemsokára
már fent is volt a kocsin.
Amikor Švejk visszatért a zálogházból, a tábori lelkész egy nyitott üveg
diópálinka mellett ült, és káromkodott, hogy a bécsiszelet, amit ebédre
adtak neki, nem volt jól átsülve.
A tábori lelkész megint be volt rúgva. Közölte Švejkkel, hogy mától fogva
új életet kezd. Az alkoholivás durva materializmus, és szellemi életet kell
élni.
Filozofikus hangulatban beszélt körülbelül egy fél óra hosszat. Amikor
felbontotta a harmadik üveget, megjött az ócskabútor-kereskedő, a tábori
lelkész potom áron eladta neki a díványt, azután váltig marasztalta, hogy
beszélgessenek még egy kicsit, és nagyon rosszul esett neki, hogy az
ócskás köszöni szépen, de még el kell mennie valahová egy nahtkaszliért.
- Kár, hogy nekem nincsen nahtkaszlim - mondta szemrehányóan a tábori
lelkész -, mindenre nem gondolhat az ember.
Az ócskabútor-kereskedő távozása után a tábori lelkész baráti
beszélgetésbe kezdett Švejkkel, és együtt megittak még egy üveg
pálinkát. A beszélgetés tárgyát jórészt a tábori lelkésznek a nőkhöz és a
kártyához való viszonya képezte.
Sokáig ültek együtt. Még a leszálló alkony is baráti beszélgetésben találta
Švejket és a tábori lelkészt.
Éjszaka azonban felborult közöttük a jó viszony. A tábori lelkész
visszazuhant tegnapi állapotába, összetévesztette Švejket valakivel, és
azt mondta neki: - Szó se lehet róla, maga itt marad, emlékszik arra a
vörös hajú kadétra a tréntől?
Ez az idill egészen addig tartott, mígnem Švejk így szólt a tábori
lelkészhez: - Most már elegem van ebből: azonnal bemászol az ágyba, és
durmolsz, megértetted?!
- Bemászok, szívecském, bemászok, hogyne másznék - dadogta a tábori
lelkész -, emlékszel, amikor együtt jártunk az ötödik osztályba, és én
megcsináltam a görög leckédet? Magának villája van Zbraslavban. És ha
akar, gőzhajón utazhat a Moldván. Tudja maga, mi az a Moldva?
Švejk ráparancsolt, hogy vegye le a cipőjét és a ruháját. A tábori lelkész
engedelmeskedett, de tiltakozását azért közölte holmi ismeretlen
személyekkel.
- Látják, uraim - fordult a szekrényhez és a fikuszhoz -, így bánnak velem
a rokonaim.
- Megtagadom a rokonaimat - határozta el hirtelen, végigdőlve az ágyon. -
Ha ellenem esküszik az ég és a föld, akkor is megtagadom őket...
S a szobában felharsant a tábori lelkész hortyogása.

IV
Ezekben a napokban ment el Švejk a lakására öreg takarítónőjéhez,
Müllernéhez. A lakásban csak Müllerné unokanővérét találta, aki sírva
közölte vele, hogy Müllernét letartóztatták még aznap este, amikor
elkísérte Švejket a sorozásra. Az öregasszony katonai törvényszék elé
került, s mivel semmit se tudtak rábizonyítani, a steinhofi koncentrációs
táborba vitték. Már levél is jött tőle.
Švejk fogta ezt a családi ereklyét és elolvasta:
„Kedves Aninka! Nekünk itt nagyon jó dolgunk van, mindnyájan
egészségesek vagyunk. A barátnőmnek a szomszéd ágyon flekk ≡≡≡a van,
és vannak itt fekete ≡≡≡≡≡ is. Különben minden rendben van. Enni eleget
kapunk, és gyűjtjük a krumpli ≡≡≡≡≡ hogy levest főzzünk belőle. Hallottam,
hogy Švejk úr már ≡≡≡≡ valahogy próbáld megtudni, hogy hol nyugszik,
hogy a háború után beültethessük azt a sírt. Elfelejtettem mondani neked,
hogy a padláson, a jobb sarokban van egy kiskutya, egy rattler-kölyök. De
már néhány hete, hogy semmit se kapott enni, egészen azóta, hogy
értem jöttek, és elvittek a ≡≡≡≡≡ Ezért gondolom, hogy most már késő, és
hogy most már az a kiskutya is meg≡≡≡≡≡.”
És keresztben az egész levélen egy rózsaszínű bélyegző: Zensuriert K. u.
k. Konzetrationslager Steinhof.
- És az a kiskutya tényleg meg volt halva - zokogta Müllerné unokanővére
-, és a Švejk úr nem ismerne rá a lakására. Varrónőket vettem ide lakni.
Egy olyan női szalont csináltak az egészből. Mindenütt divatképek vannak
a falon. És virágok az ablakban.
Müllerné unokanővérét nem lehetett megvigasztalni.
Szüntelen zokogás és jajveszékelés közben végül is kifejezésre juttatta
abbeli félelmét, hogy Švejk tulajdonképpen katonaszökevény, és most
még őt is tönkre akarja tenni, és szerencsétlenséget hoz rá. Végül már
úgy beszélt vele, mint egy züllött kalandorral.
- Hát ez borzasztó vicces - mondta Švejk -, nekem ez csudára tetszik. És
tudja meg, Kejrné, hogy magának tökéletesen igaza van, mert én tényleg
megszöktem. De ehhez meg kellett hogy öljek tizenöt vahtmajsztert és
feldvébelt.67 Csak ne mondja meg senkinek.
És Švejk a következő szavakkal távozott otthonából, amely nem akarta
befogadni:
- Ide hallgasson, Kejrné, a mosodában van egypár gallérom és ingmellem,
azt hozza haza nekem, hogy ha majd leszerelek, akkor legyen valami civil
ruhám, amit felvegyek. Arra is vigyázzon, hogy a szekrényben ne menjen
be a ruhámba a moly. És azokat a lányokat, akik az ágyamban alusznak,
mondja meg, hogy üdvözöltetem.
Aztán Švejk benézett a „Kehely”-be. Palivecné, amikor meglátta,
kijelentette, hogy nem hajlandó kiszolgálni, mert biztosan
katonaszökevény.
- Az én uram - kezdte elölről a régi históriát -, mindig milyen óvatos volt,
és most mégis ott van, le van csukva szegény feje, pedig semmit se
csinált. Az ilyen emberek meg csak úgy szaladgálnak a világban, és
elszökdösnek a katonaságtól. Már a múlt héten is keresték itt magát.

67
Tűzmestert és őrmestert.
- Mi sokkal óvatosabbak vagyunk magánál - fejezte be előadását -, és
mégis pechünk van. Nincs mindenkinek olyan szerencséje, mint magának.
E szavakat meghallotta egy idősebb bácsi, egy smíchovi lakatos, odament
Švejkhez, és így szólt hozzá: - Kérem, uram, várjon meg odakint, beszélni
szeretnék magával.
És csakhamar csatlakozott is Švejkhez, akit a vendéglősné ajánló szavai
után dezertőrnek hitt.
Közölte vele, hogy van egy fia, aki szintén megszökött a katonaságtól, és
most a nagymamájánál rejtőzik Jasennában, Josefov mellett.
Hiába biztosította Švejk, hogy ő nem dezertőr, az öreg egy tízest nyomott
a markába.
- Egy kis első segély - mondta, magával húzva Švejket a sarki kocsma felé
-, értem én magát, tőlem nem kell, hogy féljen.
Švejk késő éjszaka tért haza a tábori lelkészhez, aki még nem volt otthon.
Csak reggel jött meg, felköltötte Švejket, és azt mondta: - Holnap
elmegyünk tábori misét celebrálni. Főzzön egy feketét rummal. Vagy
mégse, főzzön inkább grogot.
 ŠVEJK TÁBORI MISÉT CELEBRÁL A FELDKURÁTTAL

I
Az emberek gyilkolásának előkészületei mindig is az isten nevében
zajlottak le, vagy általában valami képzelt felsőbbrendű lény nevében,
akit az emberiség kitalált magának, és megteremtett a saját képére és
hasonlatosságára. A régi föníciaiak, mielőtt elvágták foglyaik nyakát,
éppoly ünnepélyes istentiszteletet rendeztek, mint néhány ezredévvel
később az újabb generációk, mielőtt hadba vonultak volna, hogy tűzzel-
vassal kiirtsák ellenségeiket.
A guineai és polinéziai szigetek emberevői, mielőtt ünnepélyesen felfalnák
a foglyaikat, illetve a használhatatlan embereket, mint például
misszionáriusokat, utazókat, különböző kereskedelmi cégek ügynökeit
vagy egyszerűen csak az odatévedt kíváncsiakat, először is áldozatot
mutatnak be isteneiknek, a legkülönbözőbb vallási szertartások
közepette. Mivel az ornátus kultúrája még nem jutott el hozzájuk, erdei
madarak tarka tollaiból készült koszorúkkal ékesítik az ülepüket.
A szent inkvizíció, mielőtt elégette volna áldozatait, ünnepélyes
istentiszteleteket és szentmiséket celebrált.
A gonosztevők kivégzésénél mindig közreműködnek papok is, akik
jelenlétükkel meglehetősen terhére vannak a delikvensnek.
A szerencsétlen egyént Poroszországban hóhérbárd alá vezette a
lelkipásztor, Ausztriában akasztófához a katolikus pap, Franciaországban
guillotine alá, Amerikában villamosszékbe, Spanyolországban egy fotelba,
amelyben egy elmés szerkezet megfojtotta, a régi Oroszországban
szakállas pópa kísérte a forradalmárt, és így tovább.
Ezenközben mindenütt a feszülettel manipuláltak, mintha azt akarnák
mondani: „Neked csak a fejedet vágják le, felakasztanak, megfojtanak,
tizenötezer voltot eresztenek beléd, bezzeg ennek mit kellett kiállania.”
A világháború nagy vágóhídja sem nélkülözhette a papi áldást.
Valamennyi hadsereg tábori lelkészei imádkoztak, és tábori miséket
celebráltak annak a félnek a győzelméért, amelynek a kenyerét ették.
A lázadó katonák kivégzésénél megjelent a pap is. A cseh légionáriusok
kivégzésénél is ott volt a pap.
Semmi sem változott azóta, hogy a rabló Vojtěch,68 aki később a „szent”
előnevet kapta, közreműködött a balti szlávok gyilkolásában és
kiirtásában egyik kezében karddal, a másikban kereszttel.
Mint a marhák, úgy mentek az emberek egész Európából a vágóhídra,
ahová mészáros-császárokon, királyokon, elnökökön s más
hatalmasságokon és hadvezéreken kívül az összes hitfelekezetek papjai is
terelték őket, áldásukat adva rájuk, és hamis esküt véve tőlük, hogy
„szárazföldön, levegőben és tengeren satöbbi, satöbbi”.

68
Prágai térítő püspök a X. században.
Tábori misét két alkalommal celebráltak. Először, amikor egy csapat
kiment a frontra, azután a front közelében, a véres mészárlás és öldöklés
előtt. Emlékszem, hogy amikor egyszer egy ilyen tábori misén voltunk,
egy ellenséges repülőgép éppen a tábori oltárra ejtette a bombáját, és a
tábori lelkészből semmi se maradt néhány véres rongyon kívül.
Azután sokat irkáltak a vértanúságáról, miközben a mi repülőgépeink
hasonló dicsfényt készítettek a másik oldalon tevékenykedő tábori
lelkészeknek. Mi rettenetesen mulattunk ezen, és az ideiglenes kereszten,
amelynek a tövébe a tábori lelkész maradványait eltemették, az éjszaka
folyamán a következő sírfelirat jelent meg:
Az égbe minket küldtél, s te nem hitted, pajtás,
hogy onnét te is fogsz valamit kapni,
de míg nekünk ígérted, rád pottyant az áldás,
és nem maradt belőled csak egy pacni.

II
Švejk szenzációs grogot főzött, amely felülmúlta a legvénebb tengeri
farkasok grogjait is. Ezt a grogot nyugodtan megihatták volna a
tizennyolcadik századbeli kalózok, és nem lett volna semmi kifogásuk.
Otto Katz tábori lelkész odavolt a lelkesedéstől. - Hol tanult maga ilyen
príma dolgokat főzni? - kérdezte.
- Évekkel ezelőtt, amikor vándorlegény voltam - felelte Švejk -, Brémában
mondta nekem egy lezüllött matróz, hogy a grog, az legyen olyan erős,
hogy ha valaki beleesik a tengerbe, ússza át tőle a La Manche-csatornát.
Aki gyenge grogot iszik, az megfullad, mint egy kutyakölyök.
- Ilyen grog után, Švejk, passzió lesz a misézés - vélte a tábori lelkész -;
gondolom, mielőtt hozzáfognék, elbúcsúztatom őket néhány szóval. A
tábori mise, az nem olyan vicc, mint a fogházi mise vagy egy prédikáció
azoknak a gazembereknek. Ehhez tényleg jól fel kell kötni a gatyát. Tábori
oltárunk, az van. Összecsukható, zsebkiadás.
- Jesszus Mária, Švejk - kapott a fejéhez -, mi aztán nagy marhák vagyunk.
Tudja, hová tettem ezt az összecsukható tábori oltárt? A díványba, amit
eladtunk.
- Hát ez nagy pech, feldkurát úr - mondta Švejk -, igaz, hogy ismerem azt
az ócskabútor-kereskedőt, de tegnap találkoztam a feleségével. A férjét
lecsukták valami lopott szekrény miatt, és a mi díványunk egy tanítónál
van Vršovicében. Ezzel a tábori oltárral jól megjártuk. Legjobb lesz, ha
kiisszuk a grogot, és megyünk megkeresni, mert azt hiszem, hogy tábori
oltár nélkül nem lehet tábori misét celebrálni.
- Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik - mondta búsan a tábori lelkész -,
különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már
a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Bøevnovból.
Kehely pedig... az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet...
Gondolkozott egy kicsit: - Mondjuk, hogy elvesztettem. Akkor Witinger
főhadnagy, a hetvenötösöktől, ideadja a sportkupáját, ő ugyanis évekkel
ezelőtt sokat versenyzett mint futó a „Sport Favorit” klubban, és akkor
nyerte a kupát. Nagyon jó futó volt. Azt a negyven kilométert Bécs-
Mödling között egy óra negyvennyolc perc alatt futotta, folyton dicsekszik
is vele. Nagy barom vagyok, hogy mindent az utolsó percre hagyok. Mért
is nem néztem bele a hülye fejemmel abba a díványba.
A lezüllött matróz receptje szerint készült grog megtette a hatását, a
tábori lelkész vadul szidni kezdte önmagát, és a legválogatottabb
kifejezésekkel közölte, hogy ő tulajdonképpen hová való.
- Hát akkor gyerünk megkeresni azt a tábori oltárt - ajánlotta Švejk -, már
reggel van. Csak felveszem az uniformisomat, és megiszok még egy
grogot.
Végül is elindultak. Az ócskabútor-kereskedő feleségéhez menet, a tábori
lelkész útközben elmesélte Švejknek, hogy előző nap sok pénzt nyert
„istenáldáson”,69 és ha most minden jól fog menni, akkor kiváltja a
zongorát a zálogházból.
Úgy hangzott ez, mint amikor a pogányok valami áldozat bemutatására
tesznek fogadalmat.
Az ócskabútor-kereskedő álmos feleségétől megtudták az új
díványtulajdonos, a vršovicei tanító címét. A tábori lelkész szokatlanul
szívélyesnek mutatkozott. Megcsipkedte az asszony arcát, és
megcsiklandozta az álla alatt.
Gyalog mentek ki Vršovicébe, mert a tábori lelkész kijelentette, hogy friss
levegőt akar szívni, hogy kissé más gondolatokra jusson.
A vršovicei tanító, egy vallásos öregúr, kellemetlen meglepetéssel fogadta
őket. Amikor megtalálta a tábori oltárt a díványban, úgy vélte, hogy ez
isten rendelése, és odaajándékozta a vršovicei templomnak, a
sekrestyébe, azzal a kikötéssel, hogy az összecsukható oltár hátán ez a
felirat álljon „Isten dicsőségére és tiszteletére adományozta Kovaøík úr,
nyug. tanító. Az Úr 1914. esztendejében.” Mivel a látogatók éppen
alsóneműben találták, nagyon zavartan viselkedett.
A beszélgetésből aztán kiderült, hogy az öregúr csodának tartotta a
leletet, és isten ujját látta benne. Mert amikor megvette azt a díványt, egy
belső hang mintha azt mondta volna neki: „Nézd meg, mi van a dívány
fiókjában.” És álmában is látott valami angyalt, aki határozottan
ráparancsolt: „Nyisd ki a dívány fiókját!” És ő engedelmeskedett.
Mikor aztán meglátta a háromrészes, miniatűr, összecsukható oltárt, a
szentségtartónak való kis fülkével, akkor ő letérdelt a dívány előtt, és
hosszan, buzgón imádkozott, és dicsérte istent, és azt is mennyei
útmutatásnak érezte, hogy neki most ezzel növelnie kell a vršovicei
templom fényét.
- Minket ez nem érdekel - mondta a tábori lelkész -, az ilyen dolgot, ami
nem a magáé, a rendőrségre kellett volna hogy vigye, nem pedig valami
átkozott sekrestyébe.
- E miatt a csoda miatt - tette hozzá Švejk -, még meggyűlhet a baja az
úrnak. Egy díványt tetszett vásárolni és nem egy oltárt, ami katonai tárgy,
és a kincstár tulajdonát képezi. Az ilyen isteni útmutatásra még nagyon
69
Hazárd kártyajáték.
ráfizethet az úr. Jobb lett volna, ha nem tetszik bedőlni azoknak az
angyaloknak. Zhoøban is kiszántott egy ember a mezőn valami kelyhet,
ami egy templomrablásból volt, és oda dugták el, amíg jobb idők nem
lesznek, és feledésbe megy a dolog, és ez az ember is az isten ujját látta
benne, és ahelyett, hogy beolvasztotta volna, elment azzal a kehellyel a
plébános úrhoz, hogy ő ezt a templomnak akarja ajándékozni. Na, és a
plébános úr azt gondolta, hogy ebben az emberben felébredt a
lelkifurdalás, úgyhogy el is küldött mindjárt a bíróért, az meg a
csendőrökért, és ezt az embert ártatlanul elítélték templomrablásért, mert
folyton valami csodáról járt a szája. Védeni akarta magát, és mesélt
valami angyalról is, de sőt még a Szűz Máriát is belekeverte, és tíz évet
kapott. Legjobb lesz, ha el tetszik jönni velünk az itteni plébánoshoz, hogy
adja vissza nekünk a kincstári tulajdont. Egy tábori oltár, az nem macska
vagy fuszekli, amit oda lehet ajándékozni, akinek jólesik.
Az öregúr minden ízében remegett, és öltözködés közben fogvacogva
óbégatott: - Én, kérem, igazán nem gondoltam, és nem akartam semmi
rosszat vagy gonoszat. Azt hittem, hogy ezzel az isteni útmutatással
hozzájárulhatok a mi szegény vršovicei templomunk feldíszítéséhez.
- Hogyne, a kincstár számlájára - mondta Švejk nyersen és keményen -,
isten őrizz az ilyen isteni útmutatástól. Volt egy Pivoòka nevezetű ember
Chotìboøban, az is azt mondta, hogy isteni útmutatásból csúszott a
kezébe egy idegen tehén kötőfékje.
A szerencsétlen öregurat teljesen megszédítették ezek a szavak: már nem
is védekezett, csak azon volt, hogy minél hamarabb felöltözzön, és túl
legyen az egész ügyön.
A vršovicei plébános még aludt; a lármára ébredt fel, és káromkodni
kezdett, mert az álomtól bódultán azt hitte, hogy az utolsó kenetet kell
feladni valakinek.
- Az ilyen kenetekkel is békén hagyhatnának már - morogta, kelletlenül
öltözködve -, mindig akkor jut eszükbe meghalni, amikor a legjobban
alszik az ember. És aztán még alkudozzak velük minden fillérért.
Aztán az előszobában találkoztak. Ő, aki a vršovicei civil katolikusok között
képviselte az úristent, és a másik, istennek a hadikincstár mellé rendelt
képviselője.
Lényegében azonban egy civil és egy katona került itt összeütközésbe
egymással.
Míg a plébános azt állította, hogy egy tábori oltár nem díványba való, a
tábori lelkész azon a véleményen volt, hogy ezek szerint még kevésbé
való mindjárt a díványból egy olyan templom sekrestyéjébe, ahová csupa
civilek járnak.
Švejk közben különböző megjegyzéseket tett, hogy könnyű egy szegény
templomot a hadikincstár számlájára gazdagítani. A „szegény” szót
idézőjelben mondta.
Végül is bementek a templom sekrestyéjébe, és a plébános átadta nekik a
tábori oltárt, a következő elismervény ellenében:
 Ezennel igazolom, hogy átvettem egy tábori oltárt, amely véletlen
folytán a vršovicei templomba került.
Otto Katz, tábori lelkész.
A dicső tábori oltárt egy zsidó cég szállította, Moritz Mahler, Bécsből,
amely a legkülönbözőbb misekellékek és kegyszerek gyártásával
foglalkozott, így például rózsafüzérekkel és szentképekkel is.
Az oltár három részből állt, és bőven el volt látva hamis aranyozással,
akárcsak a szentegyház egész dicsősége.
Megfelelő fantázia nélkül nem lehetett volna megállapítani, hogy
tulajdonképpen mit is ábrázolnak az oltár három részére festett képek.
Annyi bizonyos, hogy olyan oltár volt ez, amely egyaránt kielégíthette a
Zambezi partján élő pogányok vagy a burját és mongol sámánok igényeit.
Rikító színeivel messziről olyan volt, mint azok a színes táblák, amelyeket
a vasútnál rendszeresítettek a színvakság megállapítására.
A képeken csak egy alak vált ki a többiek közül. Valami meztelen ember,
dicsfénnyel a feje körül és teljesen megzöldült testtel, úgyhogy egy
büdösödő és oszlásnak indult püspökfalathoz hasonlított.
Ezt a szentet senki se bántotta. Viszont a két oldalán egy-egy szárnyas
kreatúra állott, angyalokat akarván ábrázolni. De a nézőnek az volt a
benyomása, hogy a meztelen szent üvölt az iszonyattól, amiért ilyen
társaság veszi körül. Az angyalok ugyanis mesebeli szörnyekhez
hasonlítottak, valamiféle átmenetet képezve a szárnyas vadmacska és az
apokaliptikus fenevad között.
Ennek a képnek a párja a szentháromságot akarta ábrázolni. A galambon,
egészben véve, semmit sem ronthatott a festő. Odamázolt valami
madarat, ami éppúgy lehetett galamb, mint fehér gyöngytyúk.
Az atyaisten viszont úgy nézett ki, mint egy vadnyugati rablóvezér, akit
valami hátborzongató film mutat be a közönségnek.
Ezzel szemben a fiúisten vidám fiatalember volt, csinos kis pocakkal és
valami fürdőnadrágszerű ruhával. Sportember benyomását keltette,
nagyjából. A keresztet olyan eleganciával tartotta a kezében, mint egy
teniszütőt.
Messziről azonban mindez összefolyt, és olyan volt, mintha éppen egy
vonat futna be az állomásra.
A harmadik képről egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy mit
ábrázol.
A katonák mindig veszekedtek rajta, és próbálták megfejteni a rébuszt.
Olyan is akadt, aki azt állította, hogy ez egy tájkép a Sázava partjáról.
Viszont ez a felirat állt rajta: „Heilige Mária, Mutter Gottes, erbarme dich
unser.”70
Švejk szerencsésen berakta a tábori oltárt egy konflisba, ő maga felült a
bakra a kocsis mellé, a tábori lelkész pedig a konflisban kényelmesen
elhelyezte a lábát a szentháromságon.
70
Az Üdvözlégy első szavai.
Švejk útközben a háborúról diskurált a kocsissal.
A kocsis nagy rebellis volt. Különböző megjegyzéseket tett az osztrák
fegyverek győzelmére, például: „Szerbiában aztán jól bekaptátok a
legyet” és más hasonlókat. Mikor a vámházhoz értek, egy finánc
megkérdezte, hogy mit visznek.
- A szentháromságot és a Szűz Máriát egy feldkuráttal - felelte Švejk.
A gyakorlótéren közben türelmetlenül vártak a menetszázadok. És sokáig
vártak hiába. Švejkék ugyanis előbb még elmentek Witinger
főhadnagyhoz a sportkupáért, aztán a bøevnovi kolostorba a
monstranciáért, a cibóriumért és egyéb misekellékekért, beleértve egy
üveg misebort is. Ebből is látható, hogy tábori misét celebrálni nem olyan
egyszerű dolog.
- Nehéz lesz, amíg összehozzuk az egészet - mondta Švejk a kocsisnak.
És igaza volt. Mikor ugyanis már kint voltak a gyakorlótéren, a deszka
hátterű és asztallal felszerelt pódium előtt, amelyen a tábori oltárt fel
kellett állítani, a tábori lelkésznek eszébe jutott, hogy megfeledkezett a
ministránsról.
Egy ezredbeli baka szokott ministrálni neki, de ez nemrég inkább
áthelyeztette magát a telefonosokhoz, és kiment a frontra.
- Annyi baj legyen, feldkurát úr - mondta Švejk -, én is megbirkózók azzal.
- Tud maga ministrálni?
- Még sohase próbáltam - felelte Švejk -, de azért mindent meg lehet
próbálni. Most háború van, és a háborúban az emberek sok mindent
csinálnak, amiről addig nem is álmodtak. Mikor azt tetszik mondani, hogy
„dominus vobiscum”, én majd rávágom valahogy azt a nyavalyás „et cum
spiritu tuo”-t. Aztán úgy gondolom, hogy nem lesz nagyon nehéz a
feldkurát urat kerülgetni, mint a macska szokta a forró kását. Meg a kezét
mosni és bort tölteni a kancsóból...
- Jól van - mondta a tábori lelkész -, de énnekem ne adjon semmiféle
vizet. Inkább töltsön mindjárt abba a másik kancsóba is bort. Aztán majd
mindig figyelmeztetem, hogy jobbra menjen-e vagy babra. Ha szép
csendesen egyet füttyentek, az azt jelenti, hogy jobbra, ha kettőt, hogy
balra. A misekönyvvel se kell hogy sokat cipekedjen. Különben is tiszta
röhej az egész. Nincs lámpaláza?
- Én semmitől se félek, feldkurát úr kérem, még a ministrálástól se.
A tábori lelkésznek igaza volt, amikor azt mondta, hogy tiszta röhej az
egész.
Végtelenül simán ment minden.
A tábori lelkész igen tömör beszédet mondott:
- Katonák! Azért jöttünk itt össze, hogy a harctérre indulás előtt istenhez
forduljunk a szívünk mélyén, kérve őt, hogy vezessen minket győzelemre,
és tartson meg jó egészségben. Nem akarlak benneteket sokáig feltartani,
és mindenkinek a legjobbakat kívánom.
- Ruht! - kiáltotta egy öreg ezredes a balszárnyon.
A tábori misének az adja meg a katonai jellegét, hogy mindig ugyanazok a
törvények vonatkoznak rá, mint a katonai taktikára. A harmincéves
háborúban, a seregek hosszadalmas manőverei idején, a tábori misék is
rendkívül hosszadalmasak voltak.
A modern taktika korában, amikor a hadmozdulatok fürgén és gyorsan
zajlanak le, a tábori misének is fürgén és gyorsan kell lezajlania.
Ez a mise pontosan tíz percig tartott, és a közel állók végtelenül
csodálkoztak, hogy miért füttyentget mise közben a tábori lelkész.
Švejk gyorsan reagált minden jelzésre. Átment az oltár jobb oldalára,
aztán máris a bal oldalon termett, és nem mondott semmi mást, csak azt,
hogy: „Et cum spiritu tuo.”
Úgy nézett ki az egész, mint egy indián tánc az áldozati szikla körül, de
igazán jó hatást keltett, mert így legalább nem volt olyan unalmas ez a
szomorú gyakorlótér, háttérben a szilvafasorral és a latrinákkal,
amelyeknek a bűze most a gótikus templomok misztikus tömjénillatát
képviselte.
Mindenki remekül szórakozott. Az ezredes körül a tisztek vicceket
mondtak egymásnak, úgyhogy minden a legnagyobb rendben folyt. Itt-ott
a legénység soraiban hangosabban megszólalt valaki: - Adj egy slukkot.
S mint az áldozófüst, úgy szálltak az égre a szakaszok közül a dohányfüst
kékes felhőcskéi. Dohányzott minden sarzsi, mikor látta, hogy még az
ezredes úr is rágyújt.
Végül felhangzott a „Zum Gebet”,71 nagy por támadt, és az egyenruhák
szürke négyszöge térdet hajtott Witinger főhadnagy sportkupája előtt,
amelyet tulajdonosa a „Sport Favorit” klub színeiben nyert el a bécs-
mödlingi távon.
A kupa színültig tele volt, és a tábori lelkész manipulációit a következő
egyöntetű megjegyzés kísérte, végigfutva a sorokon: - Benyakalta az
egészet!
Ez a művelet kétszer megismétlődött. Aztán még egyszer „Imához”, a
rezesbanda rázendített a „Gotterhalté”-ra, sorakozó és elvonulás.
- Szedje össze ezeket a vacakokat - mondta Švejknek a tábori lelkész, a
tábori oltárra mutatva -, hogy visszavihessük oda, ahová valók!
Így hát elindultak a konflisukkal, becsületesen visszaadtak mindent,
kivéve az üveg misebort.
És miután hazaértek, s a szerencsétlen konfliskocsist a parancsnokságra
irányították a hosszú út viteldíjának behajtása végett, Švejk így szólt a
tábori lelkészhez:
- Feldkurát úr, jelentem alássan, a ministráns ugyanolyan felekezetű kell
hogy legyen, mint a pap, akinek ministrál?
- Hát persze - felelte a tábori lelkész -, különben nem lenne érvényes a
mise.

71
„Imához.”
- Akkor bizony nagy tévedés történt, feldkurát úr kérem - mondta Švejk -,
mert én felekezetnélküli vagyok. Hiába, mindig ilyen pechem van.
A tábori lelkész ránézett Švejkre, hallgatott egy darabig, aztán
megveregette Švejk vállát, és így szólt. - Megihatja azt a misebort, ami az
üvegben maradt, és érezze magát úgy, hogy visszatért az egyház
kebelébe.
 HITVITA

Švejk sokszor napokig nem látta a katonai lelkek pásztorát. A tábori

lelkész elég időt talált kötelezettségei mellett a lumpolásra is, és nagyon
ritkán járt haza, piszkosan, mosdatlanul, mint egy üzekedő kandúr, amely
a háztetőkre szokott kirándulni.
Hazatérésekor - feltéve, ha képes volt kifejezni magát - elalvás előtt még
eldiskurálgatott Švejkkel holmi emelkedettebb célokról, a forró áhítatról, a
gondolkodás öröméről.
Néha megpróbált versben beszélni, és Heinét idézte.
Švejk még egyszer celebrált tábori misét Otto Katzcal, ezúttal az
utászoknál, ahová tévedésből egy másik tábori lelkészt is meghívtak. Ez a
lelkiatya egy rendkívül vallásos ember, aki azelőtt hitoktató volt, nagyon
elképedt, mikor a kollégája megkínálta egy korty konyakkal Švejk tábori
kulacsából, amelyet ilyen vallási műveletekre a derék katona mindig
magával vitt.
- Jó márka - mondta a tábori lelkész -, húzzon egyet belőle, aztán menjen
haza. Ezt itt majd én egyedül is elintézem, úgyis szabad levegőn akarok
lenni, mert máma szörnyen fáj a fejem.
A vallásos tábori lelkész fejcsóválva eltávozott, és Katz, mint mindig, most
is ragyogóan teljesítette a feladatát.
Az Úr vérévé ezúttal egy nagyfröccs alakult át, a prédikáció hosszabb lett,
és minden harmadik szava ez volt: ésatöbbi vagy persze.
- Katonák, máma ti elindultok a frontra, ésatöbbi. Most forduljatok az
úristenhez ésatöbbi, na persze. Nem tudjátok, persze, milyen sors vár
rátok, ésatöbbi.
S az „ésatöbbi” és a „persze” tovább mennydörgött az oltárról, váltakozva
az istennel és az összes szentekkel.
Buzgalmában és szónoki hevében a tábori lelkész szentté nyilvánította
még Savoyai Jenő herceget is, aki majd oltalmazni fogja az utászokat,
amikor hidat vernek a folyókon át.
Mindazonáltal a tábori mise a legcsekélyebb zökkenő nélkül zajlott le,
kellemes és mulatságos hangulatban. Az utászok remekül szórakoztak.
Hazafelé menet Švejkéket nem akarták felengedni az összecsukható
tábori oltárral a villamosra.
- Mindjárt fejbe váglak ezzel a szentséggel - figyelmeztette Švejk a
kalauzt.
Mikor végre hazaértek, megállapították, hogy útközben valahol
elvesztették a szentségtartót.
- Annyi baj legyen - mondta Švejk -, az őskeresztények szentségtartó
nélkül is tudtak szentmisét celebrálni. Ha feladnánk egy apróhirdetést,
akkor a becsületes megtaláló még jutalmat kívánna tőlünk. Ha pénzről
volna szó, talán egyáltalán nem is akadna becsületes megtaláló, ámbár
még vannak ilyen emberek. Minálunk Budějovicében volt az ezrednél egy
katona, egy olyan jó marha, hát ez talált egyszer az utcán hatszáz
koronát, és bevitte a rendőrségre, és az újságban megírták, hogy
becsületes megtaláló, és ezzel borzasztóan blamálta magát. Senki se
akart vele szóba állni, és mindenki azt mondta: „Látod, te állat, miféle
hülyeségeket csináltál. Most aztán rághatod magadat, amíg élsz, ha még
van benned egy csöpp becsület.” A babája se akart többet szóba állni
vele. Amikor hazament szabadságra, és táncolni ment, a legények emiatt
kidobták a kocsmából. Aztán kezdett belebetegedni, az agyára ment a
dolog, és a végén a vonat elé vetette magát. Egyszer meg a mi
utcánkban egy aranygyűrűt talált egy szabó. Az emberek figyelmeztették,
hogy ne vigye be a rendőrségre, de ővele nem lehetett beszélni. És a
rendőrségen roppant barátságosan fogadták, hogy állítólag már be is lett
jelentve egy briliánsos aranygyűrű elvesztése, aztán megnézték a
gyűrűben a követ, és azt mondták neki: „Hallja maga, hisz ez üveg és
nem briliáns. Mennyit kapott azért a briliánsért? Ismerjük mi az ilyen
becsületes megtalálókat.” A végén kiderült, hogy még valaki elvesztett
egy aranygyűrűt, hamis briliánssal, valami családi emléket, de azért a
szabónak mégis ülni kellett három napot, mert izgalmában hatóság elleni
sértést követett el. Aztán megkapta a törvényes jutalmat, tíz százalékot,
vagyis egy korona húsz fillért, mert ez a szemét tizenkét koronába került,
és ő ezt a törvényes jutalmat az arcába vágta annak az úrnak, mire föl ez
feljelentette becsületsértésért, és a szabó még kapott tíz korona bírságot.
Aztán fűnek-fának azt mondta, hogy minden becsületes megtaláló
huszonötöt érdemel, kékre kell verni, nyilvánosan megbotozni, hogy az
emberek okuljanak belőle, és ehhez tartsák magukat. Azt hiszem, hogy a
mi szentségtartónkat senki se fogja visszahozni, hiába van rajta a hátán
az ezred bélyegzője, mert senki se akar katonai dolgokba keveredni.
Inkább a vízbe dobják valahol, csak hogy bajuk ne legyen belőle. Tegnap
beszéltem az „Aranykoszorú” kocsmában egy vidéki emberrel, olyan
ötvenhat éves lehetett, és ez az ember elment Nová Pakába a járási
kapitányságra megkérdezni, hogy miért rekvirálták el neki a bricskáját.
Hazafelé menet, hogy kidobták a járási kapitányságról, látott egy trént,
amelyik éppen akkor érkezett oda, és megállt a téren. Valami fiatalember
a trénből megkérte, hogy vigyázzon egy kicsit a lovakra, mert elmennek
konzervet hozni a katonaságnak, és ez a fiatalember nem jött vissza
többé. Mikor aztán megindult a trén, velük kellett hogy menjen egészen
Magyarországig, ahol aztán ő is megkért valakit, hogy vigyázzon a
kocsira, és csak így menekült meg, mert különben levitték volna
Szerbiába. Egészen megzavarodva jött haza, és azt mondja, isten őrizz,
hogy neki még egyszer dolga legyen valami katonai dolgokkal.
Este látogatójuk érkezett: a vallásos tábori lelkész, aki reggel szintén
tábori misét akart celebrálni az utászoknál. Fanatikus ember volt,
mindenkit közelebb akart vinni istenhez. Hitoktató korában pofonok
segítségével igyekezett kifejleszteni a gyerekek vallásos érzését, és a
különböző folyóiratokban időnként kisebb cikkecskék jelentek meg róla,
ilyen címekkel: „Egy hitoktató brutalitása”, „A pofozó hitoktató”. Meg volt
győződve róla, hogy a katekizmust legkönnyebben a nádpálca-rendszer
segítségével sajátítják el a gyerekek.
Fél lábára sántított egy kicsit, annak következményeképpen, hogy egyszer
felkereste egy tanítványának az apja, miután a hitoktató felpofozta a fiút,
mert az bizonyos kételyeknek adott kifejezést a szentháromsággal
kapcsolatban. Három pofont kapott. Egyet az atyaistenért, egyet a
fiúistenért és egyet a szentlélekért.
Ma azért jött el, hogy igaz útra vezérelje kollégáját, Katzot, s a lelkére
beszéljen neki. A következő megjegyzéssel fogott hozzá:
- Csodálom, hogy magánál nincs feszület a falon. Hol szokott a
breviáriumból imádkozni? Egyetlenegy szentkép se díszíti a szobája falait.
Mi van ott az ágya fölött?
Katz elmosolyodott: - Az ottan „Zsuzsanna és a vének”, alatta meg az a
meztelen nő egy régi ismerősöm. Jobboldalt egy japános képet tetszik
látni, amely egy gésa és egy öreg japán szamuráj szexuális aktusát
ábrázolja. Nagyon eredeti, nem igaz? A breviáriumot kint tartom a
konyhában. Švejk, hozza be, és nyissa ki a harmadik oldalon.
Švejk kiment, s a konyhából egymás után három pukkanás hallatszott,
amint három borosüvegből kihúzta a dugót.
A vallásos tábori lelkész teljesen elképedt, amikor az asztalon megjelent a
három üveg.
- Egészen könnyű misebor, kollégám - mondta Katz -, nagyon jó minőség,
rizling. Az íze hasonlít a moselire.
- Nem iszom - jelentette ki makacsul a vallásos tábori lelkész -, azért
jöttem, hogy a lelkére beszéljek magának.
- Jó, de még kiszárad a torka, kolléga úr - mondta Katz -, igyon csak, és én
hallgatom. Nekem nagyon összeférhető természetem van, és szívesen
meghallgatom az ellenvéleményeket is.
A vallásos tábori lelkész ivott egy kicsit, és tágra meresztette a szemét.
- Fene jó bor, nem igaz, kolléga úr?
- Úgy látom, ön káromkodik - mondta komoran a fanatikus.
- Szokás kérdése - felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom
magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy
néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a
szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál,
mint én, akkor éppen így bele fog szokni. Egyáltalán nem nehéz vagy
fáradságos dolog, és mihozzánk lelkiatyákhoz nagyon közel is áll: az isten,
a szentség, a Szűzmária, ugye milyen szépen és szakszerűen hangzik?
Igyék, kolléga úr.
A volt hitoktató gépiesen ivott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne
valamit, de nem tud. Próbálta összeszedni a gondolatait.
- Kolléga úr - folytatta Katz -, fel a fejjel, ne üljön itt olyan szomorúan,
mintha öt perc múlva az akasztófára kellene mennie. Hallottam önről,
hogy egyszer pénteken tévedésből sertéskotlettet evett a vendéglőben,
mert azt tetszett hinni, hogy csütörtök van, és aztán a klozetton meg
tetszett piszkálni a torkát az ujjával, hogy kijöjjön az egész, mert azt
tetszett hinni, hogy isten különben elpusztítja önt. Én nem félek attól,
hogy böjtidőben húst egyek, és a pokoltól sem félek. Pardon, parancsoljon
inni. No, most már jobban érzi magát? Vagy talán haladó nézeteket vall a
pokolról, és a korszellemhez meg a reformistákhoz igazodik? Szerintük a
pokolban most már nem olyan közönséges kénes üstök vannak a
szerencsétlen bűnösök számára, hanem magasnyomású Papin-féle
fazekak, a bűnösöket margarinban sütik, a nyársak elektromos úton
működnek, a bűnösökön sok millió évig úthengerlő gépek járnak, a fogcsi-
korgatásról fogászok gondoskodnak különleges műszerekkel, az üvöltést
gramofonra veszik, és a lemezeket felküldik a paradicsomba az igaz lelkek
mulattatására. A paradicsomban kölnivíz-spriccelő gépek működnek, és a
filharmónia olyan sokáig játssza Brahmsot, hogy az ember inkább a
pokolba vagy a purgatóriumba kívánkozik. Az angyaloknak repülőgép-
propeller van a fenekükben, hogy ne dolgozzák magukat agyon a
szárnyukkal. Igyon, kolléga úr. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak, úgy
látom, nem érzi egészen jól magát.
Miután felocsúdott, a vallásos tábori lelkész ezt suttogta:
- A vallásosság ésszerű meggondolásból fakad. Aki nem hisz a
szentháromság létezésében...
- Švejk - szakította félbe Katz -, töltsön a feldkurát úrnak még egy
konyakot, hogy magához térjen. Meséljen neki valamit, Švejk.
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem - kezdte Švejk -, volt egyszer
Vlašimban egy esperes, és amikor ennek megszökött az öreg
házvezetőnője egy legénnyel meg a pénzével, akkor egy takarítónőt
fogadott. És ez az esperes öreg fejjel elkezdte tanulmányozni Szent
Ágostont, akire azt mondják, hogy a szentatyák közé tartozik, és azt
olvasta nála, hogy aki az ellenlábasokban72 hisz, az el van kárhozva. Erre
hívja a takarítónőjét, és azt mondja neki: „Ide hallgasson, maga egyszer
azt mesélte nekem, hogy a maga fia géplakatos, és hogy kivándorolt
Ausztráliába. Akkor pedig az ellenlábasok között van, és Szent Ágoston
kimondta, hogy aki az ellenlábasokban hisz, annak el kell kárhoznia.” -
„Főtisztelendő úr kérem, mondja erre az a nő, de hiszen az én fiam levelet
és pénzt is küld nekem Ausztráliából.” - „Az az ördög szemfényvesztése,
mondta az esperes úr, Szent Ágoston szerint nincs is semmilyen
Ausztrália, magát csak az Antikrisztus hitegeti.” Vasárnap aztán a
nyilvánosság előtt kiátkozta ezt az asszonyt, és azt kiabálta, hogy
Ausztrália nem létezik. Úgyhogy a templomból egyenesen a
bolondokházába vitték. Még sokan odavalók volnának. Az Orsolyáknak
van a kolostorukban egy kis üvegük a Szűzmária tejéből, amivel a
Jézuskát szoptatta, és a benešovi árvaházban, amikor lourdes-i csodavizet
vittek oda, az árvák olyan hasmenést kaptak tőle, amilyet még nem látott
a világ...
A vallásos tábori lelkésznek karikák kezdtek táncolni a szeme előtt, s csak
egy újabb konyaktól tért magához, ez aztán a fejébe is szállt.
Hunyorogva megkérdezte Katztól: - Maga nem hisz Szűzmária szeplőtelen
fogantatásában, nem hiszi, hogy keresztelő Szent János hüvelykujja, amit

72
Ellenlábasok vagy antipódusok: akik a földgömb ellenkező részein laknak,
lábukkal tehát egymással átellenben állnak.
a piaristáknál őriznek, valódi? Hisz maga egyáltalán az Úristenben? És ha
nem hisz, akkor miért ment tábori lelkésznek?
- Kedves kollégám - felelte Katz, bizalmasan megveregetve a vendég
vállát -, amíg az állam be nem látja, hogy a katonáknak, mielőtt kimennek
meghalni a csatatérre, semmi szükségük sincs az isten áldására, addig a
tábori lelkészség nagyon tisztességesen honorált foglalkozás marad, és az
embernek nem kell megszakadni bele. Sokkal jobb ez nekem, mint a
gyakorlótéren futkosni vagy hadgyakorlatokra járni. Akkoriban folyton
parancsokat kaptam a feljebbvalóimtól, most meg azt csinálok, amit
akarok. Olyasvalakit képviselek, aki nem is létezik, és magam játszom az
isten szerepét. Ha nem akarok valakit feloldozni a bűnei alól, hát nem
oldozom fel, még ha térden állva könyörögne, akkor se. De különben se
akad sok ilyen hülye, azt a hétszentségit.
- Én szeretem az Úristent - jelentette ki a vallásos tábori lelkész, és
elkezdett csuklani -, én nagyon szeretem őtet. Adjon egy kis bort. Én
tisztelem az Úristent - folytatta aztán -, nagyon tisztelem és becsülöm.
Senkit se tisztelek úgy, mint őtet.
Öklével az asztalra csapott, hogy az üvegek táncolni kezdtek: - Isten egy
nemes jellem, egy emelkedett dolog. Ő minden ügyében a
legbecsületesebben jár el. Ő egy napfényes tünemény, ezt senki se fogja
kiverni belőlem. És Szent Józsefet is tisztelem, az összes szenteket
tisztelem, csak Szent Szerapiont nem. Mert olyan csúnya neve van.
- Kérvényezhetné a névváltoztatását - jegyezte meg Švejk.
- Szent Ludmillát is szeretem és Szent Bernátot is - folytatta a volt
hitoktató -, mert ő sok vándort megmentett Szentgotthárdban. Egy
konyakosüveg van a nyakába akasztva, és úgy keresi a behavazott
embereket.
A beszélgetés új irányba fordult. A vallásos tábori lelkész kezdett
összehordani hetet-havat:
- Az aprószenteket is becsülöm, december huszonnyolcadikán van a
napjuk, és a Heródest gyűlölöm. Mikor alszik a tyúk, nem kaphattok friss
tojást.
Kitört belőle a nevetés, majd énekelni kezdett: - Szent Úristen, szent,
hatalmas.
De nyomban félbeszakította magát, Katzhoz fordult, felállt, és élesen
megkérdezte:
- Maga nem hiszi, hogy augusztus tizenötödike Mária
Mennybemenetelének a napja?
Teljes gőzzel folyt a mulatság. Újabb palackok kerültek elő, és Katz
időnként felkiáltott: - Mondd, hogy nem hiszel az Úristenben, különben
nem töltök neked.
Úgy látszott, mintha visszatérne az őskeresztények üldözésének kora. A
volt hitoktató rázendített egy dalra, amit a vértanúk énekelhettek a római
arénákban, s aztán felordított: - Hiszek az Úristenben, nem tagadom meg
őtet! Nem kell a borod! Én is küldhetek borért, ha akarok.
Végül is ágyba fektették. Mielőtt elaludt volna, így szólt, esküre emelve a
jobb kezét: - Hiszek az atya, fiú és szentlélek istenben. Adjatok egy
breviáriumot!
Švejk a kezébe nyomott valami könyvet, ami az ágy melletti asztalkán
hevert, s így a vallásos tábori lelkész Boccaccio Dekameronját
szorongatva merült álomba.
 ŠVEJK FELADJA AZ UTOLSÓ KENETET

Otto Katz tábori lelkész búbánatosan üldögélt egy körlevél fölé hajolva,
amelyet éppen hazahozott a kaszárnyából. Ez a körlevél a
hadügyminisztériumnak egy bizalmas leirata volt:
„A hadügyminisztérium a háború időtartamára felfüggeszti a hadsereg
tagjainak utolsó kenettel való ellátására vonatkozó rendelkezéseket, és a
következő utasításokat állapítja meg a katonai lelkészek számára:
1. A fronton az utolsó kenet mellőzendő.
2. A súlyos betegek és sebesültek nem nyerhetnek engedélyt arra, hogy
az utolsó kenet felvétele végett visszatérjenek a hátországba. A katonai
lelkészek kötelesek az ilyen egyéneket azonnal átadni az illetékes
hatóságoknak további eljárás céljából.
3. A hátországbeli katonai kórházakban az utolsó kenet csoportosan
adandó ki, a katonai orvosok szakvéleménye alapján, amennyiben az
utolsó kenet nem olyan jellegű, hogy az illető katonai intézmény
akadályoztatva lenne általa.
4. Rendkívüli esetekben a hátországbeli katonai kórházak parancsnoksága
egyes egyéneknek is engedélyt adhat az utolsó kenet felvételére.
5. A katonai lelkészek kötelesek a katonai kórházak parancsnokságának
felhívására feladni az utolsó kenetet azoknak, akiket a parancsnokság erre
javasol.”
Aztán a tábori lelkész elolvasott még egy utasítást, amelyben közlik vele,
hogy másnap el kell mennie a Károly téri katonai kórházba, feladni az
utolsó kenetet néhány súlyos sebesültnek.
- Ide hallgasson, Švejk - kiáltotta a tábori lelkész -, hát nem disznóság ez?
Mintha egész Prágában én volnék az egyetlen tábori lelkész. Miért nem
küldik oda azt a vallásos papot, aki a múltkor itt aludt nálunk. Most
mehetünk a Károly térre az utolsó kenettel. Már el is felejtettem, hogy
hogy kell csinálni.
- Hát akkor vásároljunk egy katekizmust, feldkurát úr, abban benne lesz -
mondta Švejk -, az olyan, mint egy idegenvezető a lelkipásztorok részére.
Az Emauzi-kolostorban dolgozott egyszer egy segédkertész, és amikor ez
be akart lépni a laikusok rendjébe, hogy csuhát kapjon, és ne kellessen
neki a saját ruháját koptatni, ő is katekizmust kellett hogy vásároljon, és
meg kellett tanulnia belőle, hogy hogy kell keresztet vetni, hogy egyes-
egyedül ki maradt megmentve az eredendő bűntől, hogy mi az a tiszta
lelkiismeret, és más ilyen apróságokat, és aztán suttyomban eladta a fele
uborkát a kolostor kertjéből, és így nagy botránnyal ki kellett hogy menjen
a kolostorból. Mikor találkoztam vele, azt mondja nekem: „Az uborkát
katekizmus nélkül is el tudom adni.”
Miután Švejk meghozta az újonnan vásárolt katekizmust, a tábori lelkész
belelapozott, és azt mondta: - Nahát, az utolsó kenetet csakis pap adhatja
fel, méghozzá kizárólag csak a püspöktől megszentelt olajjal. Na látja,
Švejk, maga egyedül nem adhatja fel az utolsó kenetet. Olvassa csak fel
nekem, hogy az utolsó kenetet hogy kell feladni.
Švejk olvasni kezdte: - A következőképpen: a pap sorra bekeni a beteg
egyes érzékszerveit, miközben így imádkozik: „E szent kenet révén és az
ő végtelen irgalmából bocsássa meg neked Isten mindazt a bűnt, amit
látással, hallással, szaglással, ízleléssel, beszéddel, tapintással és járással
elkövettél.”
- Nahát, Švejk - szólt közbe a tábori lelkész -, kíváncsi volnék rá, hogy az
ember milyen bűnt követhet el tapintással, meg tudná ezt magyarázni
nekem?
- Nagyon sok mindent, feldkurát úr, például ha idegen zsebekben tapogat
vagy táncmulatságon, hiszen tetszik tudni, hogy ott mik szoktak lenni.
- És a járással, Švejk?
- Ha úgy tesz, mintha sánta volna, hogy az emberek könyörüljenek meg
rajta.
- És a szaglással?
- Ha nem tetszik neki valami büdösség.
- És az ízleléssel, Švejk?
- Ha nagyon rájön az ízére valaminek.
- És a beszéddel?
- Az már egybe van a hallással, feldkurát úr. Ha valaki nagyon sokat
locsog, és egy másik hallgatja.
E filozófiai elmefuttatás után a tábori lelkész elhallgatott, majd így szólt: -
Na, szóval kell nekünk egy kis püspökileg szentelt olaj. Fogja, itt van tíz
korona, vegyen egy üveggel. A katonai intendantúrán valószínűleg nem
tartanak ilyen olajat.
Švejk tehát útra kelt, hogy püspökileg szentelt olajat szerezzen. Az ilyesmi
nehezebb feladat, mint az élet vizének keresése Božena Nìmcová
meséiben.
Bement néhány drogériába, de amint kimondta, hogy: „Kérek egy kis
üveg püspökileg szentelt olajat”, az egyik helyen harsány nevetés volt a
válasz, másutt pedig rémülten a pult alá bújtak. Švejk közben rendkívül
komoly képet vágott.
Aztán úgy gondolta, hogy szerencsét próbál a patikákban is. Az első
patikában a laboránssal vezettették ki az utcára. A másodikban
telefonálni akartak a mentőkért, és a harmadikban azt mondta neki az
üzletvezető, hogy a Hosszú úton a Polák cégnek, amely kencével és lakkal
kereskedik, bizonyára lesz raktáron a kívánt olajból.
A Polák cég a Hosszú úton valóban agilis cég volt. Egyetlenegy vevőt sem
engedett el kielégítetlenül. Ha valaki netalán kopaíva-balzsamot kért,
terpentint töltöttek a flaskájába, és az is jó volt.
Amikor Švejk belépett, és püspökileg szentelt olajat kért tíz koronáért, a
főnök odaszólt a segédnek: - Tauchen úr, mérjen ki tíz deka hármas számú
kenderolajat.
És a segéd, miközben papirosba csavarta az üveget, kifogástalan üzleti
modorban így szólt Švejkhez: - Príma minőség, ha esetleg ecsetet, lakkot
vagy firnájszt parancsolna, méltóztassék bizalommal fordulni hozzánk.
Nálunk a legszolidabb kiszolgálást tetszik találni.
Közben a tábori lelkész a katekizmust forgatva, megpróbálta felfrissíteni
azokat az ismereteit, amelyek papnövendék korában nem ragadtak meg
az emlékezetében. Különösen tetszett neki, és jóízű nevetést váltott ki
belőle néhány rendkívül szellemdús mondat: „Az »utolsó kenet«
elnevezés onnan ered, hogy ez a kenet rendszerint az utolsó mindazon
szent kenetek közül, amelyeket az egyház felad az embernek.”
Vagy: „Az utolsó kenetet felveheti minden katolikus keresztény, aki
veszedelmesen megbetegedett, és már eszméletre tért.”
„A betegnek, amennyiben lehetséges, addig kell felvennie az utolsó
kenetet, ameddig még teljes öntudatánál van.”
Aztán megjött egy ordonánc, s levelet hozott, melyben közlik a tábori
lelkésszel, hogy másnap a kórházban az utolsó kenet feladásánál jelen
lesz a „Katonák vallási nevelését ápoló arisztokrata hölgyek szövetsége”
is.
Ez a szövetség hisztérikus vénasszonyokból állt, s a kórházakban
szentképeket osztogatott a katonáknak, továbbá füzeteket egy katolikus
katonáról, aki meghal a császár őfelségéért. E füzeteknek színes
borítólapjuk volt, mely a csatateret ábrázolta. A képen emberek és lovak
hullái hevernek szanaszét, azonkívül felborult muníciós szekerek és
ágyúk, az égre meredő lafettákkal.73 A láthatáron egy falu ég, srapnelek
robbannak, az előtérben egy haldokló katona fekszik, a lába le van tépve,
egy angyal hajol fölébe, és koszorút nyújt neki, melynek szalagján a
következő felirat áll: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” És a
haldokló átszellemülten mosolyog, mintha fagylalttal kínálnák.
Miután Otto Katz elolvasta a levelet, köpött egyet, és azt gondolta
magában: „Na, jó kis napom lesz holnap.”
Még az Ignác-templomból ismerte ezt a bagázst - mert így nevezte őket -,
amikor évekkel azelőtt ott prédikált a katonaságnak. Akkoriban még nagy
súlyt vetett a prédikációira, és a „Szövetség” az ezredes mögött szokott
ülni. Két piros ruhás, rózsafüzéres, égimeszelő nőszemély egyszer
odament hozzá a prédikáció után, és két óra hosszat mesélt neki a
katonák vallási neveléséről, úgyhogy Katz a végén dühbe gurult, és azt
mondta: - Bocsánat, hölgyeim, de a kapitány úr vár egy parti ferblire.
- Hát olajunk az már van - jelentette ünnepélyesen Švejk, miután
visszatért a Polák cégtől -, hármas számú kenderolaj, príma minőség,
bekenhetünk vele egy egész zászlóaljat. Nagyon szolid cég. Firnájszt,
lakkot és ecsetet is árul. Már csak egy csengő hiányzik.
- Minek az a csengő, Švejk?
- Muszáj, hagy csengessünk az úton, hogy az emberek levegyék a
kalapjukat, amikor az Úristennel megyünk, feldkurát úr kérem, ezzel a
hármas számú kenderolajjal. Azt így kell csinálni, és már voltak sokan,

73
Ágyútalpakkal.
akik fütyültek rá, és lecsukták őket, mert nem vették le a kalapjukat.
Žizkovban egyszer a plébános elvert egy vak embert, mert ez nem
köszönt egy ilyen alkalommal, és még le is csukták, mert a bíróságon
rábizonyították, hogy nem süketnéma, csak vak, és hallotta a csengőt, és
mégse vette, le a kalapját, amivel megbotránkozást keltett, pedig éjszaka
volt. Ezt úgy kell csinálni, mint Úrnapján. Máskor az emberek le se
köpnének bennünket, és most kalapot fognak emelni. Úgyhogy én máris
mennék érte, feldkurát úr kérem, ha meg tetszik engedni.
Švejk megkapta az engedélyt, és egy fél óra múlva már hozta is a
csengőt.
- A „Kiskereszthez” címzett vendégfogadó bejárati ajtajáról van - mondta
-, öt percig kellett hogy féljek miatta, és előtte sokáig kellett várjak, mert
mindig jött valaki.
- Lemegyek a kávéházba, Švejk, ha keresne valaki, várjon meg.
Körülbelül egy óra múlva beállított egy ősz hajú, merev tartású és szigorú
tekintetű idősebb úr.
Egész külsejéről harag és felháborodás sugárzott. Olyan pillantásokat
lövellt, mintha a sors azért küldte volna, hogy elpusztítsa nyomorult
bolygónkat, s azután a nyomait is kiirtsa a világegyetemből.
Élesen, szárazon és szigorúan beszélt: - Nincs itthon? Valami kávéházba
ment? Hogy várjam meg? Jó, várni fogok akár reggelig. Kávéházra van
pénze, de az adósságait megfizetni, azt nem. Egy pap, pfuj!
És kiköpött a konyhában.
- Uram, ne köpködjön itt nekem! - szólt rá Švejk, érdeklődéssel figyelve az
idegen urat.
- Csak azért is köpök még egyet, tessék - mondta makacsul a szigorú úr -,
hogy nem szégyelli magát! Katonai lelkész, szégyen, gyalázat!
- Ha maga egy művelt ember - figyelmeztette Švejk -, akkor leszokik arról,
hogy idegen lakásokban köpködjön. Vagy azt hiszi, hogy azért, mert
világháború van, már mindent megengedhet magának? Viselje magát
tisztességesen, nem pedig úgy, mint egy csavargó. Viselkedjen finoman,
beszéljen illedelmesen, és ne randalírozzon, mint egy vadember, maga
hülye civil.
A szigorú úr felállt a székről, és izgalmában remegve kiabálni kezdett: -
Hogy merészeli, még hogy nem vagyok rendes ember, hát akkor mi
vagyok, hallja...
- Egy szarházi - felelte Švejk, egyenesen a szemébe nézve -, úgy köpdös
itt a földre, mintha a villamoson volna vagy a vonaton, vagy valami
nyilvános helyiségben. Mindig csodálkoztam, hogy miért lóg mindenütt
olyan cédula, hogy a földre köpni tilos, és most látom, hogy maga miatt.
Úgy látom, hogy magát már nagyon jól ismerik mindenütt.
A szigorú úrnak elváltozott az arcszíne, és különböző szitkok özönével
próbált válaszolni, amelyek éppen úgy illették Švejket, mint a tábori
lelkészt.
- Befejezte már a szónoklatát - kérdezte Švejk (miután utoljára is
elhangzott, hogy „gazemberek mind a ketten: amilyen a gazda, olyan a
szolga”) -, vagy ki akarja még egészíteni valamivel, mielőtt leröpül a
lépcsőn?
Mivel a szigorú úr olyannyira kimerült, hogy már egyetlen valamirevaló
káromkodás se jutott az eszébe, s így elhallgatott, Švejk úgy vélte, hogy
hiába is várna valamilyen kiegészítésre.
Kinyitotta tehát az ajtót, odaállította a szigorú urat arccal a folyosó felé, s
az ezután következő rúgásért nem kellett volna szégyenkeznie a
világbajnokságért küzdő futballcsapat legjobb csatárának sem.
S a szigorú urat egészen a lépcső aljáig kísérte Švejk hangja:
- Legközelebb, ha rendes emberekhez megy látogatóba, maga is
viselkedjen rendesen.
A szigorú úr sokáig járkált az ablak alatt, és várta a tábori lelkészt.
Švejk kinyitotta az ablakot, s figyelte.
Végül is a vendég nem várt hiába, mert a tábori lelkész megjött, felhozta
a szigorú urat, és leültette magával szemben.
Švejk némán behozott egy köpőcsészét, és letette a vendég elé.
- Mit csinál maga, Švejk?
- Feldkurát úrnak jelentem alássan, hogy itt már volt egy kis differencia
ezzel az úrral a padlóraköpés miatt.
- Hagyjon most minket, Švejk, van valami elintéznivalónk egymással.
Švejk szalutált. - Feldkurát úrnak jelentem alássan, hogy most hagyom a
feldkurát úrékat.
Kiment a konyhába, s bent a szobában igen érdekes párbeszéd kezdődött.
- Ön ugyebár azért jött, hogy pénzt kapjon a váltójára, ha nem csalódom?
- kérdezte vendégétől a tábori lelkész.
- Igen, és remélem...
A tábori lelkész felsóhajtott.
- Az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy nem marad egyebe, csak
a remény. Milyen gyönyörű is a „remény” szócska azon a háromlevelű
lóherén, amely kiemeli az embert az élet káoszából: „Hit, remény,
szeretet.”
- Remélem, tábori lelkész úr, hogy az az összeg...
- Kétségkívül, tisztelt uram - szakította félbe a tábori lelkész -, ismételten
közölhetem önnel, hogy a „remény” szó megerősíti az embert az élettel
vívott harcában. Ön se veszítse el a reményét. Milyen gyönyörű dolog, ha
az embernek van egy határozott ideálja, ha ártatlan és tiszta lelkű
teremtmény, aki pénzt ad kölcsön váltóra, és reméli, hogy időben
visszakap mindent. Remélni, szüntelenül remélni, hogy én visszafizetek
önnek ezerkétszáz koronát, amikor összesen száz sincs a zsebemben.
- Ön tehát... - dadogta a vendég.
- Igen, én tehát - felelte a tábori lelkész.
A vendég arca ismét dühös és felháborodott kifejezést öltött.
- Uram, ez csalás - mondta felállva.
- Nyugodjon meg, tisztelt uram...
- Csalás - kiáltotta makacsul a vendég -, maga visszaélt a bizalmammal.
- Uram - mondta a tábori lelkész -, önnek határozottan jót fog tenni egy
kis levegőváltozás. Idebent nagyon fülledt a levegő.
- Švejk - kiáltott ki a konyhába -, a vendég úr szeretne kimenni a friss
levegőre.
- Feldkurát úrnak jelentem alássan - kiáltott vissza Švejk -, ezt az urat én
már egyszer kidobtam.
- Megismételni - hangzott a parancs, amit a derék katona gyorsan és
határozottan végre is hajtott.
- Nagyon is jól tettük, feldkurát úr, kérem - mondta Švejk, amikor
visszatért a folyosóról -, hogy hamar végeztünk vele, mielőtt még valami
rumlit csinált volna itt nekünk. Malešicében volt egy kocsmáros, egy
bibliás ember, aki mindenre tudott egy idézetet a szentírásból, és ha ez
ráhúzott valakire a bikacsökkel, mindig azt mondta: „Aki megtartóztatja
az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát; aki pedig szereti azt, idején megkeresi őt
fenyítékkel, majd adok én neked verekedni itt a kocsmában.”
- Látja, Švejk, hogy jár az ilyen ember, aki nem tiszteli a papot - nevetett
a tábori lelkész -, már Aranyszájú Szent János megmondta: „Aki a papot
tiszteli, Krisztust tiszteli, aki bántalommal illeti a papot, Krisztus urunkat
illeti bántalommal, mivel a pap az ő helytartója.” Holnapra alaposan fel
kell készülnünk. Csináljon sonkás rántottát, főzzön egy bordói puncsot,
azután pedig átadjuk magunkat a meditációnak, mert amint az esti
imádságban is meg vagyon írva: „Eltávolította e hajlék felől az Úr irgalma
a gonosznak minden ostromát.”
Vannak a világon állhatatos emberek, s ezek közé tartozott az a férfiú is,
akit már kétszer dobtak ki a tábori lelkész lakásából. Éppen elkészült a
vacsora, amikor csengettek. Švejk kiment ajtót nyitni, nemsokára
visszatért, és jelentette: - Megint itt van, feldkurát úr, kérem. Egyelőre
bezártam a fürdőszobába, hogy nyugodtan vacsorázhassunk.
- Nem járt el helyesen, Švejk - mondta a tábori lelkész -, vendég a házban,
isten a házban. A régi időkben torzszülöttekkel mulattatták magukat a
lakomázók. Hozza ide, hadd szórakozzunk.
Švejk csakhamar visszatért az állhatatos férfiúval, aki nagyon komoran
nézett maga elé.
- Foglaljon helyet - üdvözölte barátságosan a tábori lelkész -, éppen a
vacsora végén járunk. Az előbb homárt ettünk, aztán lazacot, most pedig
egy kis sonkás rántottát. Hja, így falatozik az, akinek van hitele.
- Remélem, nem azért vagyok itt, hogy tréfáljanak velem - mondta a
komor férfiú -, ma már harmadszor vagyok itt. Remélem, hogy most
minden tisztázódik.
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem - szólt közbe Švejk -, hogy ez egy
elpusztíthatatlan alak, mint a libeňi Boušek. Őt egy este tizennyolcszor
dobták ki az „Exner”-ből, és mindig visszament, hogy ottfelejtette a
pipáját. Bemászott az ablakon, az ajtón, a falon át a kerthelyiségbe, a
pincén keresztül a söntésbe, és talán még a kéményen is leereszkedett
volna, ha a tűzoltók le nem szedik a háztetőről. Olyan kitartó volt, hogy
miniszter vagy képviselő is lehetett volna belőle. Aztán adtak neki, amit
tudtak.
Az állhatatos férfiú, mintha nem is hallaná Švejk szavait, makacsul ezt
hajtogatta: - Tiszta vizet akarok önteni a pohárba, és követelem, hogy
hallgassanak meg.
- Az ön óhaja parancs - mondta a tábori lelkész -, beszéljen, tisztelt uram.
Beszéljen olyan sokáig, ameddig csak akar, és mi közben elköltjük
estebédünket. Remélem, hogy ez nem fogja zavarni önt előadásában.
Švejk, jöhet a következő fogás.
- Amiként ön is jól tudja - kezdte az állhatatos férfiú -, tombol a háború. A
szóban forgó összeget még a háború előtt adtam önnek kölcsön, és ha
nem volna háború, nem sürgetném a visszafizetését. Most azonban igen
szomorú tapasztalataim vannak.
Kivett egy noteszt a zsebéből, és így folytatta: - Itt minden fel van írva.
Janata főhadnagy hétszáz koronámmal tartozott, és vette magának a
bátorságot, hogy elessen a Drinánál. Prášek hadnagy fogságba esett az
orosz fronton, és kétezer koronámmal tartozik. Wichterle kapitány, aki
ugyanekkora összeggel adósom, a saját katonáival lövette magát agyon
Ravaruszkánál. Machek főhadnagy hadifogoly Szerbiában, ezerötszáz
koronámmal tartozik. Még vannak itt ilyenek többen. Az egyik elesik a
Kárpátokban a kifizetetlen váltómmal, a másik hadifogoly lesz, a harmadik
megfullad nekem Szerbiában, a negyedik meghal egy magyarországi
kórházban. Most már megértheti a félelmemet, hogy ez a háború
tönkretesz, ha nem leszek energikus és kérlelhetetlen, ön erre azt
felelheti, hogy önt nem fenyegeti semmiféle közvetlen veszedelem.
Nézzen ide, kérem.
A tábori lelkész orra alá dugta a noteszét: - Látja: Matyáš tábori lelkész,
Brnóból, most egy hete halt meg egy járványkórházban. A hajamat
tudnám kitépni. Az ezernyolcszáz koronámat nem fizeti meg, és akkor
elmegy a kolerás barakkba feladni az utolsó szentséget egy alaknak,
akihez a világon semmi köze nem volt.
- Csak a kötelességét teljesítette, kedves uram - mondta a tábori lelkész -,
holnap én is megyek feladni az utolsó kenetet.
- És szintén a kolerás barakkba - jegyezte meg Švejk -, maga is velünk
jöhet, hogy lássa, mi az az önfeláldozás.
- Tábori lelkész úr - mondta az állhatatos férfiú -, higgye el, hogy
kétségbeesett helyzetben vagyok. Azért folyik ez a háború, hogy
kipusztítsa a világból az összes adósaimat?
- Majd ha magát is behívják, és maga is kimegy a harctérre - jegyezte
meg ismét Švejk -, akkor majd celebrálunk egy szentmisét a feldkurát
úrral, hogy a mennybéli Úristen kegyeskedjék magát mindjárt az első
gránáttal széttépetni.
- Uram, ez komoly dolog - mondta az elpusztíthatatlan férfiú a tábori
lelkésznek -, kérem, ne engedje beavatkozni a szolgáját az ügyeinkbe,
hogy minél hamarabb végezhessünk.
- Engedelmet, feldkurát úr, kérem - mondta Švejk -, tényleg méltóztassék
megparancsolni nekem, hogy ne avatkozzak bele a feldkurát úr ügyeibe,
mert különben én tovább is védelmezni fogom a feldkurát úr érdekeit,
ahogy egy rendes katonához illik és való. Ennek az úrnak nagyon is igaza
van, ő szeretne egyedül kimenni innét. Én se szeretem a jeleneteket, mert
én egy társaságbeli ember vagyok.
- Švejk, engem már kezd untatni a dolog - mondta a tábori lelkész, mintha
nem is volna tudomása a vendég jelenlétéről -, azt hittem, hogy ez az
ember szórakoztatni fog bennünket, hogy elmesél egynéhány viccet, ő
meg azt kívánja, hogy parancsoljam meg magának, hogy ne avatkozzék
bele, pedig magának már kétszer volt vele dolga. Késő este, amikor ilyen
fontos vallási feladatok állnak előttem, amikor minden gondolatomat az
Úr felé kell fordítanom, akkor ő valami hülye históriával jön nekem, és azt
a rongyos ezerkétszáz koronát emlegeti, eltérít a lelkiismeretvizsgálattól,
az Úristentől, és mindenáron azt akarja, hogy mondjam meg neki még
egyszer, hogy nem adok neki semmit. Én nem akarok többet beszélni
vele, mert még elrontaná nekem ezt az áhítatos estét. Mondja meg neki
maga, Švejk: a feldkurát úrtól nem kap semmit.
Švejk a vendég fülébe ordítva, teljesítette a parancsot.
Az állhatatos vendég azonban továbbra is ülve maradt.
- Švejk - szólt a tábori lelkész -, kérdezze meg tőle, mit gondol, meddig
fogja még itt rontani a levegőt?
- Nem mozdulok innét, amíg meg nem kapom a pénzemet - jelentette ki
makacsul az elpusztíthatatlan vendég.
A tábori lelkész felállt, az ablakhoz ment, s azt mondta: - Ebben az
esetben átadom őt magának, Švejk. Csináljon vele, amit akar.
- Jöjjön, uram - mondta Švejk, megragadva a kéretlen vendég vállát -,
három az igazság.
S gyorsan és elegánsan végrehajtotta a rábízott műveletet, miközben a
tábori lelkész egy gyászindulót dobolt az ablakon.
A meditációnak szentelt este több fázison ment át. A tábori lelkész oly
buzgón és áhítatosan igyekezett egyesülni Istennel, hogy még éjjel
tizenkettőkor is harsogott lakásában a nóta:
Elmasíroztunk, komám,
sírt utánunk minden lány...
Vele dalolt Švejk is, a derék katona.

A katonai kórházban ketten kívánták felvenni az utolsó szentséget. Egy

öreg őrnagy és egy bank cégvezetője, aki tartalékos tiszt volt. Mindketten
golyót kaptak a hasukba a Kárpátokban, és egymás mellett feküdtek. A
tartalékos tiszt azért tartotta kötelességének, hogy felvegye a haldoklók
szentségét, mert a feljebbvalója mindenáron részesülni akart az utolsó
kenetben. A tartalékos tiszt úgy vélte, hogy függelemsértést követne el,
ha nem kenetné meg magát ő is. A vallásos őrnagy ravaszságból kérte a
szentséget, mert azt hitte, hogy a betegek meggyógyulnak egy buzgó
imától. Az utolsó kenet előtti éjszaka azonban mindketten meghaltak, s
amikor reggel a tábori lelkész Švejk társaságában beállított, már fekete
arccal feküdtek a lepedő alatt, mint általában azok, akiknek a halálát
fulladás okozta.
- Milyen nagy felhajtást csináltunk, feldkurát úr, kérem, és most ezek
elrontották az egészet - mérgelődött Švejk, amikor az irodában közölték
velük, hogy a két betegnek már semmire sincs szüksége.
S igaz is volt, hogy nagy felhajtást csináltak. Konflison jöttek, Švejk
szüntelenül csengetett, a tábori lelkész kézben tartotta a szalvétába
csomagolt olajosüveget, s komoly képpel megáldotta vele a járókelőket,
akik levették a kalapjukat.
Igaz, nem akadt sok hívőjük, habár Švejk mindent elkövetett, hogy
éktelen zenebonát csapjon a csengőjével.
Néhány ártatlan gyermek utánaeredt a konflisnak, az egyik hátul
felkapaszkodott a kocsira, s közben a többiek kórusban kiabálták: - Ott lóg
a kocsin, ott lóg a kocsin.
Švejk pedig csengetett mindenhez, a kocsis hátra-hátravágott az
ostorával, a Vodièka utcán egy házmesterné, a Mária-kongregáció tagja,
loholva utolérte a konflist, futtában megáldatta magát, keresztet vetett, s
aztán kiköpött: - Úgy rohangásznak az Úristennel, mint az ördögök. Még
tüdőgyulladást kap az ember! - s lihegve visszatért eredeti helyére.
A csengőhang leginkább a konflis gebéjét nyugtalanította; nyilván
felébresztett benne valami régmúlt emléket, mert a ló állandóan
hátrafordult, és időnként megpróbált táncra perdülni a kövezeten.
Ez volt tehát a nagy felhajtás, amelyről Švejk beszélt. A tábori lelkész
közben átment a gazdasági irodába, elintézni az utolsó kenet pénzügyi
oldalát, s már ki is számította a számvivő őrmesternek, hogy a katonai
kincstár százötven koronával tartozik neki a szentelt olajért és az útért.
Majd egy kis veszekedésre került sor a kórház parancsnoka és a tábori
lelkész között; ennek folyamán a tábori lelkész néhányszor ököllel az
asztalra csapott, és így fejtette ki álláspontját: - Nagyon téved, kapitány
úr, ha azt hiszi, hogy az utolsó kenet ingyen van. Mikor egy
dragonyostisztet kikomandíroztatnak a méntelepre a lovakhoz, ő is kap
napidíjat, őszintén sajnálom, hogy ez a két ember nem várta meg az
utolsó kenetet. Akkor ötven koronával többet számíthatnék.
Švejk közben lent várt az őrség szobájában a szenteltolajos üveggel,
amely nagyban felkeltette a katonák érdeklődését.
Valaki úgy vélte, hogy ezzel az olajjal nagyon jól lehetne fegyvert és
szuronyt pucolni.
Egy fiatal katona, a Cseh-Morva fennsíkról, aki még hitt az
Atyaúristenben, megkérte a többieket, hogy ne ejtsenek szót az ilyen
dolgokról, és ne tegyék vita tárgyává a szent titkokat. Remélnünk kell,
keresztényhez illően.
Egy öreg tartalékos ránézett a tejfelesszájúra, és azt mondta:
- Szép kis remény, hogy a srapnel letépi a fejedet. Mivelünk ki van tolva.
Egyszer eljött hozzánk valami klerikális képviselő, és az isten békéjéről
beszélt, amelyik a föld fölött ível, merthogy az Úristen nem kíván háborút,
és azt akarja, hogy mindenki békében éljen, és testvérileg jöjjön ki
egymással. Na, ugye, milyen egy ökör volt ez, mert amióta kitört a
háború, az összes templomokban a fegyverek diadaláért imádkoznak, és
úgy beszélnek az Úristenről, mintha valami generális volna a mi
stábunkban, aki ezt az egész háborút igazgatja és dirigálja. Már láttam
egypár temetést ebből a katonai kórházból, és a letépett kezeket meg
lábakat kocsiszámra hordják innét.
- A katonákat meg pucéran temetik el - mondta egy másik katona -, és a
mundérjukba megint belebújtatnak egy élőt, és ez így megy tovább.
- Amíg nem győzünk - jegyezte meg Švejk.
- Egy ilyen puccernek van pofája a győzelemről beszélni - szólt közbe a
sarokból egy tizedes. - Ki veletek a frontra, a lövészárokba, aztán mars
előre az egész, neki a szögesdrótnak, aknának, aknavetőnek. A
hátországban lebzselni, azt mindegyik tud, és egyiknek sincs kedve a fűbe
harapni.
- Én is azt hiszem, hogy nagyon szép dolog, ha az ember átszúratja magát
egy bajonettel - mondta Švejk -, és az se rossz, ha golyót kap a hasába,
de a legszebb, ha széttépi egy gránát, és az ember csak nézi, hogy a lába
meg a hasa is hogy kerülhetett olyan messzire tőle, és ezen úgy
elcsodálkozik, hogy előbb meghal, mint hogy valaki meg tudná
magyarázni neki.
A fiatal katona őszintén felsóhajtott. Maga is elbúsult a fiatal életén, hogy
épp egy ilyen ostoba korba tudott beleszületni, amikor levágják, mint a
tehenet a vágóhídon. Miért van ez az egész?
Egy katona, aki civilben tanító volt, most megszólalt, mintha a
gondolataiban olvasna: - Egyes tudósok a háborút a
napfolttevékenységgel magyarázzák. Amint egy ilyen napfolt képződik,
mindig valami borzalmas dolog jön utána. Karthágó lerombolása...
- Tartsa meg a tudományát - szakította félbe a tizedes -, inkább söpörje ki
a szobát, máma maga a soros. Mit érdekelnek minket valami hülye
napfoltok. Tőlem akár húsz is lehet, semmit se veszek rajta.
- Ezeknek a napfoltoknak tényleg nagyon nagy a jelentősége - szólt közbe
Švejk -, egyszer feltűnt egy ilyen napfolt, és engemet még aznap elvertek
a nuslei „Banzet” kocsmában. Attól fogva, ha elmentem valahová, előbb
mindig megnéztem az újságban, hogy nem-e bukkan fel megint egy ilyen
napfolt. És ahogy felbukkant, isten veled, Mári, nem mentem sehová se,
és csakis így éltem túl. Mikor az a Mont-Pelée tűzhányó elpusztította az
egész Martinique-szigetet, egy professzor azt írta a „Národní politiká”-ban,
hogy ő már régóta figyelmeztette az olvasókat egy nagy napfoltra.
Csakhogy a „Národní politiká”-t nem kézbesítették ki idejében arra a
szigetre, és ennek ott azon a szigeten meg is itták a levét.
Közben a tábori lelkész találkozott fent az irodában a „Katonák vallási
nevelését ápoló arisztokrata hölgyek szövetségé”-nek egy tagjával, egy
utálatos, vén szipirtyóval, aki már reggeltől fogva sétált a kórházban, és
mindenütt szentképeket osztogatott, amiket aztán a sebesült és beteg
katonák a köpőcsészébe dobáltak.
Körsétája során mindenkit felbőszített ostoba fecsegésével, hogy szívből
bánják meg a bűneiket, és őszintén térjenek jó útra, mert akkor haláluk
után örök üdvösséget kapnak a jóistentől.
Falfehér volt, amikor a tábori lelkésszel beszélt. Hogy ez a háború
nemhogy megnemesítené a katonákat, de állattá aljasítja őket. Odalent a
maródiak kiöltötték rá a nyelvüket, és maskarának meg szentes
kecskének nevezték. „Das ist wirklich schrecklich, Herr Feldkurat, das Volk
ist verdorben.”74
És bőbeszédűen előadta, hogy ő hogyan képzeli a katonák vallási
nevelését. A katona csak akkor harcol bátran a császár őfelségéért, ha
istenhivő, és van benne vallásos érzés, akkor nem fél a haláltól, mert
tudja, hogy a mennyország vár reá.
A fecsegő vénasszony elmondott még egypár ilyesféle marhaságot, és
szemmel láthatólag eltökélte, hogy nem ereszti ki egyhamar a karmai
közül a tábori lelkészt, ez azonban egy csöppet se bizonyult gálánsnak, és
ajánlotta magát.
- Švejk, megyünk haza - kiáltotta be az őrség szobájába. Visszafelé
semmilyen felhajtást nem csináltak az úton.
- Máskor jöjjön ide kenetezni, aki akar - mondta a tábori lelkész -, képesek
filléreken kukacoskodni az emberrel minden lélekért, akit üdvözíteni
akarunk. Folyton a számvitelről pofázik ez a rohadt bagázs.
Meglátva Švejk kezében a „szentelt”-olajos üveget, elkomorult: - Legjobb
lesz, Švejk, ha ezzel az olajjal mind a kettőnknek bekeni a cipőjét.
- A zárat is megpróbálom bekenni vele - mondta Švejk -, szörnyen
csikorog, amikor éjszaka haza tetszik jönni.
Így ért véget az utolsó kenet, amely el sem kezdődött.

74
„Ez igazán szörnyű, tábori lelkész úr, a nép meg van romolva.”
 ŠVEJK MINT LUKAŠ FŐHADNAGY TISZTISZOLGÁJA

I
Švejk szerencséje nem volt hosszú életű. A könyörtelen sors kettétépte
azt a baráti fonalat, amely őt a tábori lelkészhez fűzte. Ha a tábori lelkész
az alább közlendő eseményig rokonszenves személyiség volt - amit most
elkövetett, alkalmas arra, hogy lerántsa róla a rokonszenves álarcot. A
tábori lelkész eladta Švejket Lukáš főhadnagynak, vagyis jobban mondva,
elkártyázta. Így adták el valamikor Oroszországban a jobbágyokat.
Egészen váratlanul történt a dolog, Lukáš főhadnagynál kellemes társaság
jött össze, és huszonegyet játszottak.
A tábori lelkész mindenét elvesztette, s végül azt mondta: - Mennyit adtok
kölcsön a tisztiszolgámra? Őrült nagy marha, és nagyon érdekes figura,
valami non plus ultra. Még sose volt ilyen tisztiszolgátok.
- Száz koronát kapsz rá kölcsön - ajánlotta Lukáš főhadnagy. - Ha
holnapután nem kapom vissza, elküldöd nekem ezt a raritást. Az én
puccerem egy utálatos alak. Folyton csak sóhajtozik, leveleket firkál haza,
és amellett még lop is, mint a szarka. Már el is vertem, de az se használ
semmit. Nyakra-főre pofozom, hiába. Kiütöttem egypár elülső fogát, de a
fickó csak nem akar megjavulni.
- Áll az alku - mondta könnyelműen a tábori lelkész -, holnapután száz
korona vagy Švejk.
Elvesztette ezt a száz koronát is, és szomorúan megindult hazafelé.
Biztosan tudta, és a legcsekélyebb kételye sem volt afelől, hogy
holnaputánig nem fogja előteremteni azt a száz koronát, s hogy
tulajdonképpen hitványul, nyomorultul eladta Švejket.
„Kétszáz koronára is tarthattam volna” - morogta bosszúsan, s ahogy
hazafelé menet az utolsó rövid útszakaszon átszállt a lakásáig menő
villamosra, hirtelen elérzékenyült, és megrohanta a lelkifurdalás.
„Nem szép tőlem - gondolta, amikor becsöngetett a lakásajtón -, hogy
nézek most abba a jámbor, hülye szemébe?”
- Kedves Švejk - mondta odabent -, ma valami rendkívüli dolog történt
velem. Borzasztó pechem volt a kártyában. Megütöttem a bankot, és egy
ász volt a kezemben, kaptam rá egy tízest, és a bankárnak alsója volt, és
addig húzott, amíg neki is huszonegye lett. Még egynéhányszor ütöttem
ászra vagy tízesre, és a bankárnak is mindig ugyanannyija volt. Elvesz-
tettem az összes pénzemet.
Elhallgatott. - És a végén elvesztettem magát is. Kölcsönkértem magára
száz koronát, és ha holnaputánig nem fizetem vissza, akkor maga már
nem énhozzám tartozik, hanem Lukáš főhadnagyhoz. Én igazán
borzasztóan sajnálom...
- Száz koronám még van - mondta Švejk -, kölcsönadhatom a feldkurát
úrnak.
- Ide vele - élénkült fel a tábori lelkész -, máris viszem Lukášnak. Igazán
nem szívesen válnék meg magától.
Lukáš nagyon meg volt lepve, amikor a tábori lelkész ismét beállított
hozzá.
- Meghoztam az adósságomat - mondta a tábori lelkész, diadalmas
pillantást vetve maga köré -, nekem is adjatok lapot.
- Bank - mondta a tábori lelkész, amikor rákerült a sor. - Eggyel több mint
huszonegy - közölte aztán -, befuccsoltam.
- Hát akkor megint bank - mondta a második osztásnál -, de blindre.
- Húsz nyert - jelentette be a bankár.
- Énnekem összevissza csak tizenkilencem van - mondta halkan a tábori
lelkész, és betette a bankba az utolsó negyven koronáját, ennyire apadt
ugyanis a százas, amit Švejk kölcsönadott neki, hogy kiváltsa magát az új
jobbágyságból.
Hazafelé menet a tábori lelkész arra a meggyőződésre jutott, hogy
mindennek vége, hogy Švejket már nem mentheti meg semmi, úgy van
megírva, hogy Lukáš főhadnagynál kell szolgálnia.
S amikor Švejk ajtót nyitott, azt mondta neki: - Minden hiába, Švejk. Szél
ellen nem lehet. Elvesztettem magát, és a tetejébe még azt a száz
koronát is. Mindent megtettem, ami tőlem tellett, de a sors erősebb
nálam. A sors Lukáš főhadnagy karmai közé dobta magát, és nemsokára
üt az óra, amikor el kell válnunk.
- És jó kövér volt a bank - kérdezte Švejk nyugodtan -, vagy csak az első
betevőnek tetszett lenni? Ha rossz a lapjárás, az nagyon bosszantó dolog,
de néha még szörnyűbb, amikor túl jól megy. A Na Zderaze utcában élt
egy Vejvoda nevű bádogos, és ez mindig máriást játszott egy kocsmában
a „Százéves Kávéház” mögött. De egyszer belebújt az ördög, és azt
mondja: „Mi lenne, ha huszonegyest játszanánk ötkrajcáros alapon?” Így
aztán huszonegyest játszottak ötkrajcáros alapon, és ő tartotta a bankot.
Mindenki befuccsolt, és így tízesekre nőtt a bank. Az öreg Vejvoda a
többieknek is gönnolt valamit, és folyton azt mondta: „Hetes, király
retirál.” Nem is tetszik elképzelni, hogy milyen peche volt. Hetes vagy
király az istennek se akart jönni, a bank folyton nőtt, már volt benne egy
százas. A játékosok közül senkinek se volt annyi pénze, hogy megüsse az
egészet, és a Vejvodáról már csurgott a víz. Semmi mást nem lehetett
hallani, csak az ő szavát, hogy: „Hetes, király retirál.” Ötösével rakták a
koronákat, és minden elúszott. Egy kéményseprőmester tűzbe jött,
hazament pénzért, és amikor már több mint százötven korona volt a
bankban, akkor megütötte. Vejvoda szabadulni akart az egésztől, és
később azt mesélte, hogy ő szedte volna a lapot akár harmincig, csak
hogy ne nyerjen, de ahelyett két ászt kapott. Úgy tett, mintha semmije se
volna, és szándékosan azt mondja: „Tizenhat nyert.” És annak a
kéményseprőmesternek összesen tizenötje volt. Hát nem pech? Az öreg
Vejvoda egészet sápadt volt, és kétségbe volt esve, körös-körül már
káromkodtak, és azt sugdosták, hogy svindlizik, és hogy egyszer már meg
is verték hamiskártyázásért, pedig ő volt a legbecsületesebb kártyás a
világon, és egymás után gurítottak be neki a koronákat. Már volt ottan
ötszáz korona. A vendéglős ezt nem bírta nézni. Éppen ki volt készítve
neki egy csomó pénz a sörgyár számára, hát fogta, odaült vele, kétszázas
csomókban előretolta, aztán behunyta a szemét, megfordította a székét a
szerencse végett, és azt mondta, hogy megüti az egész bankot. „Nyílt
kártyákkal játsszunk” - azt mondja. Az öreg Vejvoda nem tudom, mit adott
volna érte, hogy most már veszítsen. Mindenki bámult, amikor felcsapott
magának egy lapot, és az egy hetes volt, és ő megtartotta. A vendéglős
már a markába nevetett, mert neki huszonegye volt. Aztán az öreg
Vejvoda még egy hetest kapott, és azt is megtartotta. „Most egy ász jön
vagy tízes - mondta a vendéglős mérgesen -, a nyakamat teszem rá,
Vejvoda úr, hogy befuccsol.” Borzasztó nagy csend volt, Vejvoda húz, és
megjelenik a harmadik hetes. A vendéglős olyan fehér lett, mint a kréta,
ez volt az utolsó pénze, kiment a konyhába, és nemsokára bejött egy fiú,
aki nála tanult, hogy menjünk, és vágjuk le a vendéglős urat, mert ott lóg
az ablakkilincsen. Így hát levágtuk, feltámasztottuk, és a játék folyt
tovább. Már nem volt senkinek egy fillérje se, minden pénz ott feküdt a
bankban Vejvoda előtt, aki egyre csak hajtogatta: „Hetes, király retirál”,
és eladta volna a lelkét, hogy fuccs legyen, de mert fel kellett csapja és
odategye a kártyáit az asztalra, sehogy se csalhatott, és nem húzhatott
direkt többet. Már mindenki meg volt hülyülve a Vejvoda szerencséjétől,
és mert nem volt már pénzük, megegyeztek, hogy cédulákat fognak
betenni. Órák hosszat ment ez így, és az öreg Vejvoda előtt csak gyűltek
az ezresek. A kéményseprőmester már több mint egy félmillióval tartozott
a banknak, egy szenesember a Na Zderaze utcából körülbelül
egymillióval, a „Százéves Kávéház” házmestere nyolcszázezer koronával
és egy medikus több mint kétmillióval. Csak a pinkapénz több volt már
háromszázezer koronánál, csupa papírszeletekből. Az öreg Vejvoda
mindent megpróbált. Folyton kiment a klozettra, és mindig megkért valaki
mást, hogy húzzon helyette, és amikor visszajött, mondták neki, hogy
nyert, mert huszonegye volt. Új kártyapaklit hozattak, de az se segített
semmit. Ha Vejvoda megállt tizenötön, a másiknak tizennégye volt.
Mindenki őrjöngve nézte az öreg Vejvodát, és a legvadabbul egy
utcakövező káromkodott, aki készpénzben összevissza nyolc koronát tett
be. Ez nyíltan kijelentette, hogy egy ilyen embernek, mint a Vejvoda, nem
volna szabad élni a világon, és a legjobb lenne megrugdosni, kidobni és
vízbe fojtani, mint egy kutyakölyköt. Nem is tetszik elképzelni, hogy az
öreg Vejvoda mennyire kétségbe volt esve. A végén aztán támadt egy
ötlete. „Én kimegyek a klozettra - mondta a kéményseprőnek -, játsszon
addig helyettem, mester úr.” És csak úgy kalap nélkül kiszaladt a házból,
és egyenesen a Myslík utcára futott rendőrökért. Talált egy patrujt és
jelentette, hogy itt meg itt, ebben a vendéglőben hazárdjáték folyik. A
rendőrök ráparancsoltak, hogy menjen előre, ők majd mindjárt utána
mennek. Így hát visszament, és azzal fogadták, hogy a medikus közben
elvesztett több mint kétmilliót, és a házmester több mint hármat. A
pinkapénz pedig egy ötszázezer koronás cédulával szaporodott.
Nemsokára berontottak a rendőrök, és az útkövező elkiáltotta magát:
„Meneküljön, aki tud.” De ezzel nem ment semmire se. Lefoglalták a
bankot, mindenkit bevittek a rendőrségre. A Na Zderaze utcai szenes
ellenkezett, úgyhogy őt a kerekes kosárban vitték. A bankban már több
mint egy fél milliárdról voltak cédulák, és készpénzben ezerötszáz korona.
„Ilyet még nem ettem, mondta a rendőrinspektor, amikor ezt a szédítő
összeget látta, ez rosszabb, mint a Monte Carlo.” Mindenki ott maradt
reggelig, kivéve az öreg Vejvodát. Az öreget mint feljelentőt kiengedték,
és megígérték neki, hogy mint törvényes jutalmat megkapja a lefoglalt
bank egyharmadát, valamivel több mint százhatvan milliót, de ő reggelig
beleőrült ebbe, és aztán összevissza járkált Prágában, és betörésbiztos
páncélszekrényeket rendelt tucatszámra. Ezt nevezik kártyaszerencsének.
Azután Švejk grogot főzött, s a dolog azzal ért véget, hogy a tábori
lelkész, miután éjszaka Švejknek sikerült nagy nehezen felraknia az ágyra,
könnyekben tört ki, és zokogni kezdett:
- Eladtalak, kamerád, gyalázatosan eladtalak. Átkozz el engem, üssél,
tűrni fogom. Odadobtalak az oroszlán torkába. Nem bírok a szemedbe
nézni. Tépázzál engemet, harapjál, nem számít. Nem érdemlek jobbat.
Tudod, mi vagyok én?
S a párnába temetve kisírt arcát, a tábori lelkész halk, gyönge, lágy
hangon azt mondta: - Én egy jellemtelen lator vagyok - és elaludt, mintha
fejbe verték volna.
Másnap a tábori lelkész nagyon korán ment el hazulról, kerülve Švejk
pillantását, és csak késő éjszaka jött haza egy kövér bakával.
- Mutassa meg neki, Švejk - mondta, továbbra is kerülve Švejk pillantását
-, hogy minek hol a helye, hogy tájékozódva legyen, és tanítsa meg
grogot főzni. Reggel pedig jelentkezzen Lukáš főhadnagynál.
Švejk és az új ember egy kellemes éjszakát töltött el grogfőzéssel. Reggel
felé a kövér baka már alig állt a lábán, s csak egy furcsa egyveleget
dünnyögött maga elé a legkülönbözőbb népdalokból, amelyek
összekavarodtak benne: - Chodov körül folyik egy kis patak, ott méri a jó
piros sört az én babám. Hegy, hegy, magas vagy, mentek a szüzek az
úton, szánt egy paraszt fent a Fehérhegyen.
- Téged nem féltelek - mondta Švejk -, ilyen tehetséggel sokáig meg fogod
állni a helyed a feldkurátnál.
S így történt, hogy aznap délelőtt Lukáš főhadnagy először pillantott bele
Švejk becsületes és őszinte arcába, miközben a derék katona ekként
jelentkezett nála: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én
vagyok az a Švejk, akit a feldkurát úr elkártyázott.

II
A tisztiszolgai intézmény eredete az ősidők homályába vész. Valószínűleg
már Makedóniai Nagy Sándornak is volt puccerje. Annyi mindenesetre
bizonyos, hogy a feudalizmus korában a lovagok csatlósai léptek ebbe a
szerepkörbe. Mije volt Sancho Panza Don Quijoténak? Csodálom, hogy
eddig még senki sem írta meg a tisztiszolgák történetét. Olvashatnánk
benne, hogy Almavir hercege Toledo ostroma alatt nagy éhségében só
nélkül megette a tisztiszolgáját; ő maga számol be erről az
emlékirataiban, megjegyezve, hogy a szolgájának lágy, porhanyós,
könnyen rágható húsa volt, s az íze valamiféle átmenetet képezett a tyúk-
és a szamárhús között.
Egy régi sváb hadművészeti szakkönyvben is találunk utalásokat a
tisztiszolgákra vonatkozóan. A régi idők puccerjét vallásosságnak,
erényességnek, igazbeszédűségnek, szerénységnek, bátorságnak,
merészségnek, becsületességnek és szorgalomnak kellett jellemeznie.
Egyszóval, a puccer mintaember kellett hogy legyen. Az új idők sokat
változtattak ezen a típuson. A modern „kutyamosó” általában nem
vallásos, nem erényes és nem is igazbeszédű. Hazudik, becsapja a
gazdáját, és igen gyakran valóságos pokollá teszi a parancsnoka életét. A
modern puccer furfangos rabszolga, és a legkülönbözőbb álnok trükköket
eszeli ki gazdája életének megkeserítése céljából. A puccereknek ebben a
modern nemzedékében nem akadnak olyan önfeláldozó lények, akik só
nélkül is szívesen megetetik magukat a gazdájukkal, mint ahogy Almavir
hercegének nemes Fernandója tette. Másfelől azt látjuk, hogy a modern
kor tisztiszolgáival élethalálharcot vívó parancsnokok a legkülönbözőbb
eszközökhöz folyamodnak tekintélyük fenntartása érdekében. Általában a
rémuralom egy válfaját alkalmazzák. 1912-ben Grác városában
lefolytattak egy pert, melyben kiemelkedő szerepet játszott egy kapitány,
aki agyonrugdosta a puccerét. Felmentették, mert akkor csak másodszor
csinálta ezt. Az ilyen urak véleménye szerint a puccer élete teljesen
értéktelen. A puccer csupán tárgy, sok esetben pofozógép, rabszolga,
mindenes. Nem csoda tehát, hogy ez az állapot alattomosságot, agyafúrt-
ságot követel a rabszolgától. Bolygónkon elfoglalt helyzetüket csak a régi
idők pikkolóinak szenvedéseihez lehet hasonlítani, minthogy őket is
pofonokkal és kínzással nevelték tisztességre.
Vannak azonban esetek, amikor a puccer kegyenccé avanzsál, s így a
század vagy zászlóalj rémévé válik. Minden sarzsi igyekszik
megvesztegetni őt. Ő dönt a szabadságolásokról, s közbenjárhat, hogy a
raportra rendelt egyének szárazon megússzák a dolgot.
Ezek a kegyencek a háború idején nagy- és kisezüst érmeket kaptak
bátorságuk és vitézségük jutalmaképpen.
A 91-es ezredben ismertem, néhány ilyen puccert. Az egyik nagyezüstöt
kapott, mert remekül tudott libapecsenyét sütni lopott szárnyasokból. Egy
másik kisezüstöt kapott, mert otthonról csodás élelmiszercsomagokat
küldtek neki, minek következtében gazdája a legnagyobb éhezés idején
úgy teletömte magát, hogy járni sem bírt.
Kisezüstre való előterjesztését a következőképpen fogalmazta meg
gazdája: „Azért, mert a harcok során rendkívüli bátorságot és vitézséget
tanúsít, kockára tette életét, s egy lépésre sem távozott tisztje mellől a
rohamozó ellenség erős tüzében.”
S a szóban forgó hős közben valahol a front mögött dézsmálgatta a
baromfiudvarokat. A háború átalakította a puccer és a gazdája közti
viszonyt, s a puccert a legénység szemében leggyűlöltebb alakká
változtatta. A puccernek mindig egy egész konzerv jutott, amikor
egyébként öt ember között osztottak meg egyet. Tábori kulacsa mindig
tele volt rummal vagy konyakkal. Az ilyen alak egész nap csokoládét
rágcsált, és édes tiszti kekszet zabált, a gazdája cigarettáit szívta, órák
hosszat sütött-főzött, és extra zubbonyt viselt.
A tisztiszolga a legbizalmasabb kapcsolatban állt az ordonánccal, s
bőségesen jutott neki asztala maradékaiból és mindazon előnyökből,
amelyeket élvezett. A számvivő őrmester bevonásával triumvirátust
alakított. Ez a triász, amely közvetlen kapcsolatban élt a tiszttel, ismert
minden hadműveletet és haditervet.
Mindig az a svarm75 volt a legjobban informálva, hogy mikor kezdődik a
dolog, amelynek a tizedese jó viszonyt tartott fenn a tisztiszolgával.
Ha a puccer azt mondta: „Kettő harmincötkor megpucolunk innét”, akkor
pontosan kettőharmincötkor az osztrák katonák távolodni kezdtek az
ellenségtől.
A tisztiszolga a legintimebb viszonyban állt a tábori konyhával, nagyon
szeretett a kondér körül sündörögni, és úgy rendelgetett, mintha
vendéglőben volna, étlappal a kezében.
- Oldalast akarok - mondta a szakácsnak -, tegnap ökörfarkat adtál. A
levesbe tegyél bele egy darab májat is, tudod, hogy a lépet nem eszem.
De a puccer mégis a pánikkeltésben volt a legnagyobb. Ha bombázták az
állásokat, a szíve mindjárt a nadrágjába csúszott. Ilyenkor a legbiztosabb
fedezékben bújt meg a saját és a gazdája csomagjaival, fejére húzta a
takarót, hogy a gránát ne találjon rá, s nem volt más kívánsága, csak
hogy a gazdája sebesüljön meg, és ő elkerülhessen vele innét a
hátországba, minél messzebbre a fronttól.
Rendszeresen szította a pánikot titkolózó magatartásával is. - Azt hiszem,
szerelik a telefont lefelé - közölte bizalmasan a svarmokkal. És boldog
volt, ha azt mondhatta: - Már leszerelték.
Senki se szeretett úgy visszavonulni, mint ő. Abban a pillanatban
elfelejtette, hogy gránátok és srapnelek fütyülnek a feje fölött, és
fáradhatatlanul törtetett a stáb felé, ahol a trén állomásozott. Szerette az
osztrák trént, és rendkívül szívesen kocsikáztatta magát. Legrosszabb
esetben igénybe vette a kétkerekű szanitéctaligákat is. Ha gyalog kellett
járnia, a legszerencsétlenebb ember benyomását keltette. Ily esetekben a
lövészárokban hagyta gazdája csomagjait, és csak a saját tulajdonát
cipelte.
Ha úgy adódott, hogy a tisztnek sikerült elmenekülnie a fogságba esés
elől, és ő ott maradt, a tisztiszolga semmi esetre se feledkezett meg arról,
hogy a fogságba magával vigye gazdája csomagjait is. Ezek az ő
tulajdonába mentek át, s ő teljes szívéből ragaszkodott hozzájuk.
Láttam egy fogságba esett tisztiszolgát, aki a többiekkel együtt gyalog
ment Dubnótól egészen a Kijev melletti Darnicéig. Vele volt a saját
hátizsákja, azonkívül még öt különféle kézikoffer, két takaró és egy párna,
nem beszélve egyéb csomagokról, amelyeket a fején vitt. Keservesen
panaszkodott, hogy a kozákok ellopták két kofferjét.
Sohasem felejtem el ezt az embert, aki ennyi mindennel vergődött
keresztül egész Ukrajnán. Olyan volt, mint egy eleven szállítókocsi, és ma
sem értem, hogy bírhatta ki mindezt, a sok száz kilométeres cipekedést,
majd az utat egészen Taskentig, ahol végre biztonságba helyezte

75
Raj.
csomagjait, ledőlt rájuk, és a hadifogolytáborban belehalt a
flekktífuszába.
A tisztiszolgák azóta szétszéledtek egész köztársaságunk területén, s ma
csodákat mesélnek hőstetteikről, ők rohamozták meg Sokalt, Dubnót,
Nist, a Piavét. Mindegyikük egy Napóleon: „Szóltam az óbersztünknek,
telefonáljon a stábhoz, hogy kezdhetik.”
Nagyrészt reakciósok voltak, és a legénység gyűlölte őket. Egy részük
besúgó volt, és különös élvezetet talált abban, ha végignézhette
valakinek a kikötését.
Külön kaszttá fejlődtek. Önzésük nem ismert határt.

III
Lukáš főhadnagy típusa volt a korhadt osztrák monarchia aktív
katonatisztjének. A kadétiskola kétéltűvé nevelte. Társaságban németül
beszélt, németül írt, de cseh könyveket olvasott, és amikor az egyéves
önkéntesek iskolájában csupa cseheket tanított, bizalmasan azt mondta
nekik: - Legyünk csehek, de erről senkinek se kell tudni. Én is cseh
vagyok.
A cseh nemzetiséget valamiféle titkos szervezetnek tartotta, amelyet jobb
messziről elkerülni.
Egyébként jó ember volt, nem félt a feljebbvalóitól, s a hadgyakorlatokon
illendően gondoskodott a csapatáról. Mindig talált a számára kényelmes
helyet valami csűrben, és szerény fizetéséből sokszor csapra üttetett egy-
egy hordó sört a katonáinak.
Szerette, ha a katonái énekelnek menetelés közben. Énekelniük kellett
még akkor is, ha egyik gyakorlatról a másikra meneteltek. S a főhadnagy
a csapata mellett haladt, és velük énekelt:
Mikor éjfélt harangoztak,
kiugrott a zsákból a zab,
bumsztarára bum!
A katonák szerették, mert ritka igazságos volt, és senkit se szokott
szekírozni.
A sarzsik reszkettek előtte, s ő a legdurvább őrmesterből is kezes bárányt
faragott egy hónap alatt.
Kiabálni, igaz, tudott, de sohasem káromkodott. Csakis válogatott
szavakkal és kifejezésekkel élt. - Látja - mondogatta -, igazán nem
szívesen büntetem meg magát, fiam, de kénytelen vagyok vele, mert a
fegyelmen áll a hadsereg készsége, alkalmatossága, és fegyelem nélkül a
hadsereg olyan, mint a szélben hajladozó nádszál. Ha magának nincs
rendben a mundérja, és a gombok nincsenek jól felvarrva vagy
hiányoznak, akkor mindjárt látni, hogy megfeledkezett a kötelességéről,
amelyet a hadsereggel szemben vállalnia kell. Maga talán első pillanatban
érthetetlennek tartja, hogy miért kell magát lecsukni pusztán azért, mert
a tegnapi szemlén hiányzott a zubbonyáról egy gomb, egy ilyen
jelentéktelen kis apróság, ami civilben egyáltalán nem jön számításba. S
mégis azt látja, hogy a katonaságnál egy ilyen kis hanyagságnak, ami a
külsejében mutatkozik, feltétlenül büntetést kell maga után vonnia. És
miért? Itt nem az a lényeg, hogy magának hiányzik egy gombja, hanem
az, hogy rendre kell szoknia. Ma nem varrja fel a gombját, és kezd
hanyaggá válni. Holnap már nehezére esik a puska szétszedése és
kitisztítása, holnapután ottfelejti egy kocsmában a szuronyát, s végül
elalszik az őrségen, mert azzal a szerencsétlen gombbal megindult a
hanyagság lejtőjén. Így van ez, fiam, és én ezért megbüntetem magát,
hogy később ne kelljen még súlyosabban megbüntetnem olyan dolgokért,
amelyeket elkövethet, ha lassan, de biztosan megfeledkezik a
kötelességéről. Most lecsukatom öt napra, és szeretném, ha a száraz
kenyér meg a víz mellett belátná, hogy a büntetés nem bosszú, hanem
csupán nevelési eszköz, amely a megbüntetett katona épülését és
javulását szolgálja.
Már régen kapitánynak kellett volna lennie, de hiába volt oly óvatos a
nemzetiségi kérdésben, nem léptették elő, mert a feljebbvalóival
szemben mindig a legőszintébben lépett fel, és a szolgálati viszonyban
nem ismerte a talpnyalást.
Ez maradt meg benne a dél-csehországi paraszt jelleméből: egy ottani
faluban született, fekete erdők és halastavak között.
Ha a katonákhoz igazságos volt is, és nem gyötörte őket, meg kell még
említenünk egy sajátos jellemvonását. Gyűlölte a szolgáit, mert olyan
szerencséje volt, hogy mindig a legutálatosabb, legkibírhatatlanabb
puccert kapta.
Szájon verte, pofozta, rábeszéléssel és tettekkel próbálta nevelni a
puccerjeit, akiket nem tartott katonának. Reménytelenül küzdött velük
éveken át, állandóan cserélgette őket, s a végén így sóhajtott fel: „Megint
egy ilyen aljas barmot kaptam.” Tisztiszolgáit valamiféle alacsonyabb
rendű élőlényeknek tekintette.
Bolondult az állatokért. Volt egy harzi kanárija, egy angóramacskája és
egy szálkásszőrű pincsikutyája. S a szolgái, akik sorra váltogatták
egymást nála, nem bántak rosszabbul ezekkel az állatokkal, mint Lukáš
főhadnagy a szolgáival, ha azok valami disznóságot követtek el.
A kanárit éheztették, az egyik szolga kiütötte az angóramacska fél
szemét, a szálkásszőrű pincsit nyakra-főre ütlegelték, s végül Švejk egyik
elődje kivitte szegényt a pankráci pecérhez, és elpusztíttatta, nem
sajnálva e célra tíz koronát a saját zsebéből. Aztán egyszerűen jelentette
a főhadnagynak, hogy a kutya séta közben megszökött tőle, s másnap
már masírozott is a századával a gyakorlótérre.
Amikor Švejk szolgálattételre jelentkezett Lukášnál, a főhadnagy bevitte a
szobába, és így szólt hozzá: - Magát Katz tábori lelkész úr ajánlotta
nekem, és szeretném, ha nem hozna szégyent erre az ajánlásra. Volt már
egy tucat szolgám, és egy se melegedett meg nálam. Figyelmeztetem
magát, hogy szigorú vagyok, és kíméletlenül megbüntetek minden
gazemberséget és hazugságot. Megkövetelem, hogy mindig igazat
mondjon, és szó nélkül teljesítse minden parancsomat. Ha azt mondom:
„Ugorjon bele a tűzbe”, akkor bele kell ugornia, akár tetszik, akár nem.
Hová bámul?
Švejk eddig érdeklődve nézte oldalt a falat, amelyen a kanári kalitkája
lógott, s most a főhadnagyra fordította jámbor szemét, és kedves, jóságos
hangon így felelt: - Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy az ott egy
harzi kanári.
S miközben így megakasztotta a főhadnagy szónoklatának áradatát, Švejk
katonásan állt előtte, meg se rezzent, egyenesen a szemébe nézett.
A főhadnagy szeretett volna élesen válaszolni, de látva Švejk ártatlan
arckifejezését, csak ennyit mondott: - A tábori lelkész úr azzal konferálta
be magát, hogy maga egy nagy hülye, és azt hiszem, nem tévedett.
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy a tábori lelkész úr tényleg
nem tévedett. Amikor a tényleges időmet szolgáltam, hülyeség miatt
kiszuperáltak, méghozzá notórius hülyeségért. Tőlünk az ezredből két
embert küldtek el emiatt, engem és még egy kapitányt, a von Kaunitz
urat. Ez kérem, főhadnagy úr, tisztesség ne essék szólván, amikor az
utcán ment, folyton az orrát túrta, egyszerre a bal orrlyukát a bal kezével
és a másikat a jobb kezével, és amikor gyakorlatra jött velünk, mindig
odaállított minket, mintha defilíroznánk, és azt mondta: „Katonák, öö,
jusson eszetekbe, öö, hogy máma szerda van, mert holnap csütörtök lesz,
öö.”
Lukáš főhadnagy vállat vont, mint az olyan ember, aki nem találja meg
hirtelen a kellő szavakat egy bizonyos gondolati tartalom kifejezésére.
Švejket megkerülve elment az ajtótól a szemközti ablakig, aztán megint
vissza, miközben Švejk, aszerint hogy éppen hol volt a főhadnagy, „reksz-
sautot” vagy „linksz-sautot”76 csinált, de oly intenzíven ártatlan arccal,
hogy a főhadnagy lesütötte a szemét, s a szőnyegre bámulva mondott
valamit, ami a legtávolabbi kapcsolatban sem állott Švejknek a hülye
kapitányról tett megjegyzésével: - Igen, nálam rendnek, tisztaságnak kell
lenni, és nem szabad hazudni nekem. Szeretem a becsületességet. A
hazugságot gyűlölöm, és könyörtelenül büntetem, meg vagyok értve?
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy meg tetszik értve lenni.
Nincsen rosszabb annál, mint amikor az ember hazudik. Ahogy elkezd
belekeveredni, máris el van veszve. Egy faluban, Pelhøimov mellett volt
egy Marek nevű tanító, aki a Špera erdész lánya után járt, és ez az erdész
megüzente neki, hogy ha kimegy randevúzni a lánnyal az erdőbe, és ő
rajtacsípi, akkor sörét helyett sóra tölti a puskáját, és a fenekébe lő neki.
A tanító visszaüzente, hogy nem igaz az egész, de egyszer megint, amikor
a lánnyal volt randevúja, az erdész megtalálta őt, és már hozzá is akart
látni a beígért művelethez, de ő kimagyarázta magát, hogy csak bokrétát
szed, aztán meg, hogy bogarakat akart gyűjteni, és úgy belegabalyodott,
hogy a végén megesküdött rá, mert annyira be volt gyulladva, hogy ő
csapdát akart állítani a nyulaknak. Erre ez a kedves erdész fogta őt, és
bevitte a csendőrőrszobára, onnan pedig bíróság elé került, és a tanítót
kis híján lecsukták. Ha megmondta volna a tiszta igazat, akkor csak azt a
sót kapta volna a fenekébe. Énnekem az a véleményem, hogy mindig az a
legjobb, ha az ember mindent bevall, és őszinte, és ha már elkövetett
valamit, odamegy, és azt mondja: „Alázatosan jelentem, hogy elkövettem
ezt meg ezt.” És a becsületesség, amit mondani tetszett, az is nagyon
76
„Jobbra nézz”-t, „balra nézz”-t.
szép dolog, mert az ember mindig azzal jut a legtovább. Mint ahogy
ezeknél a gyaloglóversenyeknél szokott lenni. Mihelyst svindlizni és
szaladni kezd az ember, mindjárt ki van zárva a versenyből. Így járt az én
unokatestvérem is. A becsületes embert mindenütt megbecsülik és
tisztelik, az ilyen ember meg van elégedve magával, és úgy érzi, mintha
újjászületne, amikor este lefekszik, és azt mondhatja: „Máma megint
becsületes voltam.”
E beszédet hallgatva, Lukáš főhadnagy már régen leült, Švejk bakancsát
bámulta, s ezt gondolta magában: „Uramisten, hisz gyakran én magam is
ugyanilyen hülyeségeket beszélek, csak az a különbség, hogy más
formában adom elő.”
Mindazonáltal nem akarván elveszteni a tekintélyét, így szólt Švejkhez,
amikor ez végre elhallgatott:
- Nálam legyen kipucolva a bakancsa, rendben az uniformisa,
szabályszerűen felvarrva a gombjai, és általában úgy nézzen ki, mint egy
katona, nem pedig mint valami civil csavargó. Különös, hogy maguk
egyáltalán nem tudják katonásan tartani magukat. Az összes szolgáim
közül csak egynek volt harcoshoz illő külseje, s a végén ellopta a
díszegyenruhámat, és eladta a Zsidóvárosban.
Elhallgatott, majd sorra megmagyarázta Švejknek a kötelességeit, főként
azt hangsúlyozva, hogy hűségesnek kell lennie, és sehol sem szabad
beszélnie arról, ami itthon történik.
- Hozzám hölgyvendégek járnak - tette hozzá -, van, amelyik itt marad
éjszakára is, ha reggel nem vagyok szolgálatban. Ilyenkor ágyba hozza
nekünk a kávét, ha csengetek, megértette?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megértettem, mert ha
váratlanul mennék oda az ágyhoz, az esetleg kellemetlen lenne
valamelyik hölgynek. Egyszer én is felvittem egy kisasszonyt a lakásomra,
és a takarítónő ágyba hozta nekünk a kávét, éppen amikor a legjobban
szórakoztunk. Úgy megijedt, hogy leöntötte az egész hátamat, és még azt
mondta: „Adjon isten jó reggelt.” Én tudom, hogy mi illik és való, ha egy
hölgy alszik valahol.
- Jól van, Švejk, a hölgyekkel szemben mindig rendkívül tapintatosan kell
viselkednünk - mondta a főhadnagy, immár jobb hangulatban, mert a szó
arra a tárgyra terelődött, amely minden szabad idejét kitöltötte a
kaszárnya, a gyakorlótér és a kártya között.
A nők vittek lelket a lakásába. Ők tették otthonossá. Jó néhány tucat
megfordult már itt közülük, és itt-tartózkodásuk alatt sokan igyekeztek
különböző apróságokkal kidíszíteni a lakást.
Egy kávéház-tulajdonos felesége, aki két teljes hetet töltött a
főhadnagynál, amíg a férjeura érte nem jött, bűbájos asztalterítőt horgolt
Lukášnak, ellátta minden alsóneműjét monogrammal, s talán egy
faliszőnyeg hímzését is befejezte volna, ha a férj fel nem dúlja ezt az idillt.
Egy másik hölgy, akiért három hét múlva jöttek el a szülei, női budoárrá
akarta átalakítani a főhadnagy hálószobáját, mindenütt különböző
csecsebecséket és vázácskákat helyezett el, s az ágy fölé egy őrzőangyal
képét akasztotta.
A hálószoba és az ebédlő minden sarkán megérződött a női kéz, amely a
konyhába is behatolt: itt a legkülönbözőbb konyhai felszerelések és
edények voltak láthatók, egy gyáros szerelmes feleségének bőkezű
ajándékai; ez az asszony magával hozott a szenvedélyén kívül egy
mindentudó zöldség- és káposztaszeletelő gépet, egy prézlidarálót, egy
májdarabolót, lábasokat, fazekakat, serpenyőket, főzőkanalakat és a jó
isten tudja, még mit.
Egy hét múlva azonban eltávozott, mert nem tudott megbékélni azzal a
gondolattal, hogy a főhadnagynak rajta kívül még van vagy húsz másik
szeretője, akik határozottan befolyásolták az egyenruhába bújt hím
képességeit.
Lukáš főhadnagy kiterjedt levelezést is folytatott, kedveseinek fényképei
egy egész albumot töltöttek meg, és volt egy ereklyegyűjteménye is,
minthogy az utóbbi két évben bizonyos fetisiszta hajlamok fejlődtek ki
benne. Volt néhány női harisnyakötője, sokféle bűbájos, hímzett női
nadrágja, három áttetsző, könnyű finom kombinéja és batiszt
zsebkendője, sőt még egy fűzője és néhány harisnyája is.
- Ma szolgálatban vagyok - mondta Lukáš -, csak éjszaka jövök haza,
vigyázzon mindenre, és tegye rendbe a lakást. A legutóbbi szolgám ma
kiment a frontra egy menetszázaddal a gazembersége miatt.
Miután közölte utasításait a kanárira és az angóramacskára vonatkozóan,
eltávozott, nem mulasztva el azonban, hogy az ajtóból még néhány szót
ejtsen a becsületességről és a rendről.
Távozása után Švejk mindent a legnagyobb rendbe tett a lakásban,
úgyhogy amikor Lukáš főhadnagy éjszaka hazajött, bátran jelenthette
neki:
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy minden rendben van, csak
a macska viselkedett pimaszul, és felfalta a kanárit.
- Hogyhogy? - mennydörögte a főhadnagy.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, a dolog így történt: én tudtam,
hogy a macskák nem szeretik a kanárikat, és bántják őket. Ezért én össze
akartam ismertetni őket, hogy abban az esetben, ha ez a bestia
megpróbálkozna valamivel, én mindjárt kiporolhassam a bundáját, hogy
amíg él, ne felejtse el, hogy egy kanárival hogy kell viselkedni, mert én
nagyon szeretem az állatokat. Minálunk a házban van egy kalapos, és ez
úgy bedresszírozta a macskáját, hogy ez a macska felfalt neki azelőtt
három kanárit, és most már egyet se, és a kanári akár rá is ülhet. Én is
meg akartam ezt próbálni, és kivettem a kanárit a kalitkából, és
odaadtam, hogy szagolja meg, és még mielőtt észbe kaptam volna, ez a
majom leharapta neki a fejét. Én igazán nem vártam tőle ilyen
gorombaságot. Még ha egy veréb lett volna, óberlajtnant úr kérem, akkor
nem szólnék semmit, de egy ilyen szép kis kanári, harzi fajta. És még
milyen mohón zabálta a tollaival együtt, és közben dorombolt a
gyönyörűségtől. Azt mondják, hogy a macskák nincsenek zeneileg
kiművelve, és nem bírják hallgatni, amikor a kanári énekel, mert ezek a
bestiák nem értenek ahhoz. Én aztán leszidtam azt a macskát, de isten
őrizz, hogy csináltam volna vele valamit, és vártam a főhadnagy urat,
hogy tessék elhatározni, hogy mit kapjon ezért ez a dög, ez a rühes.
Elbeszélése közben Švejk olyan őszintén nézett a főhadnagy szemébe,
hogy Lukáš, aki először holmi durva szándékkal közelebb lépett hozzá,
most visszahúzódott, leült egy székre, és megkérdezte:
- Mondja, Švejk, maga tényleg ilyen hatökör?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte ünnepélyesen Švejk -,
tényleg! Kiskoromtól fogva ilyen pechem van. Mindig arra törekszek, hogy
megjavítsak valamit, hogy jót tegyek, és sose jön ki belőle más, csak
valami kellemetlenség nekem is meg a társaságomnak is. Én igazán össze
akartam ismertetni ezt a két állatot, hogy értsék meg egymást, és nem
tehetek róla, hogy az egyik felfalta a másikat, és fuccs volt az
ismeretségnek. A Štupart házban évekkel ezelőtt egy macska még egy
papagájt is felfalt, mert ez a papagáj kinevette őt és utánozta a
nyávogását. De a macskáknak nagyon szívós élete van. Ha azt tetszik
parancsolni, hogy végezzem ki, akkor muszáj lesz, hogy az ajtó között
törjem ketté, mert máskülönben nem adja ki a páráját.
És Švejk a legártatlanabb arccal s kedves, jámbor mosolyával előadta a
főhadnagynak a macskák kivégzésének különböző módozatait,
amelyeknek a puszta végighallgatása is kétségkívül az őrültekházába
juttatott volna egy állatvédő egyesületet.
Közben olyan szakértelemről tett tanúságot, hogy Lukáš főhadnagy
elfelejtette a haragját, és megkérdezte:
- Maga ért az állatokhoz? Van érzéke hozzájuk, és szereti őket?
- Legjobban a kutyákat szeretem - mondta Švejk -, mert ez nagyon
jövedelmező üzlet annak, aki jól el tudja adni őket. Én ilyesmire nem
voltam képes, mert én mindig becsületes vagyok, de mégis jöttek hozzám
az emberek, hogy valami dögöt adtam el nekik egy fajtiszta és
egészséges kutya helyett, mintha minden kutyának muszáj volna
fajtisztának és egészségesnek lenni. És mindenki mindjárt pedigrét akart,
úgyhogy muszáj voltam nyomatni ilyen pedigréket, hogy valami korcs
dögből, amelyik a košíøei téglaégetőben született, az Arnim von Barnheim
bajorországi kutyatelepének a legfajtisztább nemes kutyáját csináljam. És
tényleg, az emberek mindjárt örültek, hogy milyen jól sikerült, és most
egy fajtiszta állatjuk van otthon, és én ajánlhattam nekik akár egy
vršovicei spiccet mint borzebet, ők csak csodálkoztak, hogy egy ilyen ritka
kutya, amelyik egészen Németországból való, mért szőrös, és mért nem
görbe a lába. Ezt minden kutyatenyészetben így csinálják, a főhadnagy úr
csak nézne, hogy milyen csalásokat csinálnak ezekkel a pedigrékkel a
nagy kutyatelepeken. Olyan kutya, amelyik elmondhatná magáról, hogy:
„Én egy fajtiszta dög vagyok”, igazán nagyon kevés van. Vagy az anyja
adta össze magát egy szörnyeteggel, vagy a nagymamája, vagy pedig
több apja volt neki, és mindegyiktől örökölt valamit. Az egyiktől a fülét, a
másiktól a farkát, megint egy másiktól a pofaszőrét, a harmadiktól az
orrát, a negyediktől a csámpás lábát, az ötödiktől a nagyságát, és ha volt
neki ilyen apja egy tucat, akkor a főhadnagy úr elképzelheti, hogy egy
ilyen kutya hogy néz ki. Én egyszer vettem egy ilyen kutyát, Balabánnak
hívták, ez olyan randa volt a sok apja után, hogy az összes kutyák
elkerülték, és én szánalomból vettem meg, hogy olyan elhagyatott. Aztán
mindig otthon ült a sarokban, és nagyon szomorú volt, úgyhogy el
kelletett adjam őt, mint szálkás-szőrű pincsit. A legtöbbet kínlódtam, amíg
átfestettem, hogy olyan fröcskölt szürke színe legyen. Aztán egészen
Morvába lekerült a gazdájával, és azóta nem láttam őtet.
A főhadnagyot kezdte nagyon érdekelni ez a kutyászati előadás, s így
Švejk zavartalanul folytathatta:
- A kutyák nem tudják saját maguk befesteni a hajukat, mint a hölgyek,
erről mindig annak kell gondoskodni, aki el akarja adni őket. Amikor a
kutya olyan öreg, hogy egészen ősz, és mint egyéves kölyköt tetszik
akarni eladni, sőt ha egy ilyen nagyapát kilenc hónaposnak tetszik
mondani, akkor tessék durranóezüstöt vásárolni, vízben feloldani, és
feketére festeni vele, hogy úgy nézzen ki, mintha új volna. Hogy
megerősödjön, tessék arzénikummal tömni, mint egy lovat, és a fogát
tessék smirglipapírral dörzsölni, olyannal, amilyennel a rozsdás késeket
pucolják. És mielőtt el tetszik vinni őt eladásra valami vevőnek, tessék
neki szilvóriumot tölteni a pofájába, hogy a kutya berúgjon egy kicsit, és
mindjárt eleven és fürge lesz tőle, vidáman ugat, és mindenkivel
barátkozik, mint egy részeg városi tanácsnok. De a legfőbb, óberlajtnant
úr kérem, ez: beszélni kell az emberekbe, óberlajtnant úr, olyan sokáig
kell beszélni a hasukba nekik, hogy a vevő egészen lüke legyen tőle. Ha
valaki egy rattlert akar vásárolni a főhadnagy úrtól, és a főhadnagy úrnak
nincs otthon csak valami vadászkutyája, akkor a főhadnagy úrnak tudni
kell rábeszélni azt az embert, hogy a rattler helyett azt a vadászkutyát
vigye magával, és ha véletlenül csak egy rattler van otthon, és valaki egy
harapós német dogot jön venni házőrzőnek, akkor a főhadnagy úrnak úgy
meg kell őt kavarni, hogy a zsebében vigye el azt a törpe rattlert a dog
helyett. Mikor én egyszer régen állatkereskedéssel foglalkoztam, eljött
hozzám egy hölgy, hogy a papagája kirepült a kertbe, és valami fiúcskák
éppen indiánosdit játszottak a villa előtt, és megfogták a papagájt, és az
összes tollait kitépdesték a farkából, és feldíszítették vele magukat, mint
a rendőrök. És a papagáj ettől a szégyentől, hogy farok nélkül maradt,
egészen megbetegedett, és az állatorvos valami porokkal betette neki az
ajtót. Szóval azt mondja, venni akar most egy papagájt, de egy rendeset,
nem egy olyan gorombát, aki csak káromkodni tud. Mit tehettem volna,
nem volt otthon semmilyen papagájom, és nem is tudtam egynek se a
címét. Csak egy harapós bulldogom volt a háznál, egy teljesen vak állat.
És ezért, óberlajtnant úr, kérem, délután négy órától este hét óráig
muszáj voltam beszélni a hölgynek, amíg a papagáj helyett megvette ezt
a vak bulldogot. Nehezebb dolog volt, mint valami diplomáciai helyzet, és
amikor elment, még mondtam is: „Na, ennek próbálják meg levágni a
farkát azok a fiúk”, és aztán többet nem találkoztam ezzel a hölggyel,
mert el kellett költözzek Prágából a bulldog miatt, mert a kutya
megharapta az egész házat. Most már el tetszik hinni, óberlajtnant úr,
kérem, hogy nagyon nehéz egy rendes állatot kapni?
- Én nagyon szeretem a kutyákat - mondta a főhadnagy -, néhány
bajtársam, aki a fronton van, kutyát tart magának, és azt írták, hogy egy
ilyen hűséges, odaadó állat társaságában nagyon jól telik a háború.
Szóval maga jól ismer minden kutyafajtát, és remélem, hogy ha nekem is
volna kutyám, rendesen gondozná. Maga szerint melyik a legjobb fajta?
Persze olyan kutyára gondolok, amelyik társaságot nyújt. Egyszer volt egy
szálkásszőrű pincsim, de nem tudom...
- Énszerintem, óberlajtnant úr, kérem, a szálkásszőrű pincsi nagyon
kedves kutya. Igaz, nem mindenkinek tetszik, éppen, mert szálkás és
olyan kemény szőr van a pofáján, hogy úgy néz ki, mint egy börtönből
szabadult gonosztevő. Olyan csúnya, hogy az már szép, és amellett okos.
Egy ilyen hülye bernáthegyi elbújhat mellette. Még a foxterriernél is
okosabb. Én ismertem egyet...
Lukáš főhadnagy az órájára nézett, és félbeszakította Švejk beszédét:
- Most már késő van, ki kell aludnom magam. Holnap megint szolgálatban
leszek, úgyhogy az egész napot egy szálkásszőrű pincsi keresésének
szentelheti.
Lefeküdt, Švejk is végigdőlt a díványon a konyhában, s még elolvasta az
újságot, amelyet a főhadnagy hozott haza a kaszárnyából.
- Nahát - mondta maga elé Švejk, érdeklődéssel követve a napihírek
rovatát -, a szultán hadiéremmel tüntette ki Vilmos császárt, és én eddig
még kisezüstöt se kaptam...
Eszébe jutott valami, és felugrott. - Majd elfelejtettem...
Švejk bement a szobába a főhadnagyhoz, aki már mélyen aludt, és
felköltötte:
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem kaptam semmilyen
parancsot a macskára vonatkozólag.
S az álmos főhadnagy félálomban a másik oldalára fordult, és ezt
dörmögte: - Háromnapi laktanyafogság! - És tovább aludt.
Švejk halkan kiment a szobából, kihúzta a szerencsétlen macskát a dívány
alól, és így szólt hozzá: - Háromnapi laktanyafogságot kaptál, abtreten!
És az angóramacska visszabújt a dívány alá.

IV
Švejk éppen indulni készült hazulról, hogy utánajárjon valami szálkásszőrű
pincsinek, amikor egy fiatal hölgy becsengetett az ajtón, és Lukáš
főhadnagyot kereste. Két nehéz utazókoffer állt mellette, és Švejk még
meglátta a lépcsőn lefelé baktató hordár sapkáját.
- Nincs itthon - mondta keményen Švejk, de a fiatal hölgy már az
előszobában volt, és kategorikusan ráparancsolt: - Vigye be a koffert a
szobába.
- Azt a főhadnagy úr engedélye nélkül nem lehet - mondta Švejk -, a
főhadnagy úr meghagyta, hogy őnélküle semmit se szabad csináljak.
- Maga megőrült - kiáltotta a fiatal hölgy -, én vendégségbe jöttem a
főhadnagy úrhoz.
- Én erről egyáltalán nem tudok semmit - felelte Švejk -, a főhadnagy úr
szolgálatban van, csak éjszaka jön haza, és én parancsot kaptam, hogy
keressek egy szálkásszőrű pincsit. Semmiféle kofferről és hölgyről nem
tudok. Énvelem nem közöltek semmit, és így nem engedhetek be a
lakásba semmilyen idegen személyt, akit nem ismerek. Egyszer minálunk
az utcában a Bìlèický cukrászhoz beengedtek egy embert, és ez kinyitotta
a ruhásszekrényt és megszökött.
- Én nem gondolok kegyedről semmi rosszat - folytatta Švejk, látva, hogy
a fiatal hölgy kétségbeesetten sírva fakad -, de a nagysága semmi esetre
se maradhat itt, ezt muszáj, hogy belássa, mert az egész lakás énrám van
bízva, és minden apróságért én vagyok a felelős. Ezért még egyszer
felkérem kegyedet nagyon barátságosan, hogy ne tessék fölöslegesen
megerőltetni magát. Amíg nem kapok rá parancsot a főhadnagy úrtól, a
saját édestestvéremet se ismerem. Én igazán sajnálom, hogy így kell
beszéljek kegyeddel, de a katonaságnál rendnek muszáj lenni.
Közben a fiatal hölgy egy kissé összeszedte magát. Retiküljéből kivett egy
névjegyet, ceruzával ráfirkantott néhány sort, beletette egy bájos kis
borítékba, és tört hangon így szólt: - Vigye ezt el a főhadnagy úrnak, én
addig itt várom a választ. Itt van öt korona útiköltség.
- Abból nem lesz semmi - felelte Švejk, megsértve a váratlan vendég
makacsságától -, tessék megtartani azt az öt koronát, itt van a széken, és
ha úgy tetszik, jöjjön velem a kaszárnyáig, amíg beviszem a levelét, és
választ hozok. De hogy itt tessék várni közben, arról szó se lehet.
E szavak után bevonszolta a kofferokat az előszobába, s a kulcsokkal
csörömpölve, mint valami várkastély kulcsárja, sokatmondóan így szólt az
ajtóból: - Zárunk.
A fiatal hölgy reményvesztetten kiment a folyosóra, Švejk bezárta az
ajtót, és előreindult. A vendég tipegve futott utána, mint egy kiskutya, s
csak akkor érte utol, amikor Švejk bement egy trafikba cigarettát
vásárolni.
Ettől fogva a hölgy Švejk mellett haladt, és megpróbált szóba elegyedni
vele:
- Biztos, hogy át fogja adni?
- Átadom, ha mondtam.
- És meg fogja találni a főhadnagy urat?
- Azt nem tudom.
Megint némán mentek egymás mellett, míg jó idő múlva a hölgy ismét
meg nem szólalt:
- Szóval azt hiszi, hogy nem fogja megtalálni a főhadnagy urat?
- Azt nem hiszem.
- És mit gondol, hol lehet?
- Azt nem tudom.
Ezzel jó időre megint megszakadt a beszélgetés, aztán a fiatal, hölgy egy
kérdéssel újra kezdte:
- Nem vesztette el azt a levelet?
- Eddig még nem vesztettem el.
- Szóval biztosan át fogja adni a főhadnagy úrnak?
- Biztosan.
- És meg fogja találni?
- Mondtam már, hogy nem tudom - felelte Švejk -, csodálom, hogy
egyesek hogy tudnak olyan kíváncsiak lenni, és folyton ugyanazt
kérdezni. Ez olyan, mintha én minden második embert leállítanék az
utcán, és megkérdezném tőle, hogy hányadika van máma.
Ezzel kudarcba fúlt a fiatal hölgy utolsó kísérlete is, hogy beszélgetésbe
elegyedjen Švejkkel, s a további utat néma hallgatásban tették meg a
kaszárnyáig. Švejk csak a kaszárnya előtt szólalt meg, kérve a fiatal
hölgyet, hogy várjon rá, s azután diskurálni kezdett a háborúról a kapuban
álló katonákkal, ami kétségkívül borzasztóan megörvendeztette az ifjú
hölgyet, őnagysága ugyanis idegesen járkált fel-alá a járdán, és nagyon
szerencsétlen arcot vágott, amikor látta, hogy Švejk rendületlenül
folytatja előadását, oly bárgyú arckifejezéssel, amilyet egy fényképen is
látni lehetett „A világháború krónikája” legutóbbi számában, a következő
cím alatt: „Az osztrák trónörökös beszélgetése két pilótával, akik lelőttek
egy orosz repülőgépet.”
Švejk leült a kapu melletti lócára, és kifejtette, hogy a kárpáti arcvonalon
összeomlott az osztrák hadsereg támadása, másrészt viszont Przemyœl
parancsnoka, Kusmanek tábornok megérkezett Kijevbe, ugyanakkor
Szerbiában feladtunk tizenegy támaszpontot, és a szerbek most már nem
sokáig fogják bírni a futást katonáink után.
Azután belebocsátkozott az egyes híresebb csaták bírálatába, és mintha
újból feltalálta volna a spanyolviaszt, közölte, hogy egy minden oldalról
bekerített alakulatnak meg kell adnia magát.
Mikor már eleget beszélt, úgy vélte, helyénvaló, ha visszamegy a
kétségbeesett hölgyhöz, és megmondja neki, hogy rögtön jön, ne sétáljon
el sehová, majd felment az irodába, s ott megtalálta Lukáš főhadnagyot,
aki éppen egy hadnagy lövészárokrajzán próbált eligazodni, és szemére
vetette a hadnagynak, hogy nem ért a rajzoláshoz, és fogalma sincs a
mértanról.
- Látja, így kell ezt rajzolni. Ha egy adott egyenesre merőlegest kell
állítanunk, úgy húzzuk meg, hogy a két vonal derékszöget alkosson. Érti?
Így aztán rendes irányba viszi tovább a lövészárkot, nem pedig az
ellenség felé. Hatszáz méterre marad tőle. De ahogy maga rajzolta, a mi
állásaink belemennek az ellenséges vonalba, és a lövészárkait
merőlegesen ráállítja az ellenségre, pedig magának ide egy tompaszög
kell. Ez csak egyszerű, nem?
És a tartalékos hadnagy, aki civilben bankpénztáros volt, nagyon
szerencsétlenül hajolt a tervrajzok fölé, semmit se értett az egészből, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Švejk odalépett a főhadnagyhoz:
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy egy hölgy ezt a levelet küldi
a főhadnagy úrnak, és választ vár - közben sokatmondóan és bizalmasan
kacsintott egyet.
A levél tartalma nem tett kedvező benyomást a főhadnagyra:
 Lieber Heinrich! Mein Mann verfolgt mich. Ich muss unbedingt bei Dir
ein paar Tage gastieren. Dein Bursch ist ein grosses Mistvieh. Ich bin
unglücklich.
Deine Katy77
Lukáš főhadnagy felsóhajtott, kihívta Švejket a szomszédos, üres
irodahelyiségbe, becsukta az ajtót, s fel-alá kezdett járkálni az asztalok
között. Végül megállt Švejk előtt, és így szólt: - A hölgy azt írja, hogy
maga egy barom. Mit csinált vele?
- Én semmit se csináltam vele, óberlajtnant úr, jelentem alássan, én
nagyon illedelmesen viselkedtem, de ő mindjárt be akart telepedni a
lakásba. És mivelhogy a főhadnagy úr nem hagyott semmilyen parancsot,
nem engedtem ott maradni. Hozzá még két kofferral jött, mint aki
hazaérkezik.
A főhadnagy még egyszer hangosan felsóhajtott, és Švejk követte a
példáját.
- Mi ez? - kiáltott fenyegetően a főhadnagy.
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy ez egy nehéz eset. A Vojtìch
utcában két évvel ezelőtt beköltözött egy kárpitoshoz valami kisasszony,
és ő nem tudta kitenni a lakásból, és meg kellett hogy mérgezze a nőt is,
meg saját magát is világítógázzal, és így vége volt a murinak. A nőkkel
mindig baj van. Én átlátok rajtuk.
- Nehéz eset - ismételte meg Švejk szavait a főhadnagy, és még sohasem
mondott ilyen mélységes igazságot. A kedves Jindøich kétségkívül benne
volt a pácban. Egy férjtől üldözött feleség beállít hozzá néhány napos
vendégeskedésre, éppen most, amikor Micekné őnagysága nemsokára
megjön Tøeboòból, hogy három napon keresztül ismét részeltesse a
főhadnagyot mindabban, amiben rendszeresen részelteti
negyedévenként, ha felutazik Prágába bevásárolni. Aztán holnaputánra
egy úrilány van megbeszélve, aki egy egész heti tépelődés után
feltétlenül megígérte Lukášnak, hogy odaadja magát, mert a jövő
hónapban férjhez kell mennie egy mérnökhöz.
A főhadnagy most lehorgasztott fővel ült egy asztalon, hallgatott, és
gondolkozott, de egyelőre semmit se tudott kitalálni, végül leült a székre,
borítékot, papírt vett elő, és egy hivatalos űrlapra a következőket írta:
Drága Katy! Szolgálatban este 9-ig. Tízre otthon vagyok. Kérlek,
érezd magad otthon nálam. Ami a legényemet, Švejket illeti,
megparancsoltam neki, hogy mindenben álljon szolgálatodra.
A te Jindřiched
- Ezt a levelet - mondta a főhadnagy - átadja a nagyságos asszonynak.
Megparancsolom, hogy tisztelettudóan és tapintatosan viselkedjék vele
szemben, és teljesítse minden kívánságát, a nagyságos asszony minden
óhaja parancs legyen magának. Itt van száz korona, majd elszámol róla, a
nagyságos asszony talán leküldi valamiért, rendeljen neki ebédet,
vacsorát, satöbbi. Aztán vegyen három üveg bort és egy doboz Memphist,
77
Kedves Jindřich! Férjem üldöz. Feltétlenül nálad kell vendégeskednem néhány
napig. A legényed egy nagy barom. Szerencsétlen vagyok. A te Katyd
na. Egyelőre ennyi az egész. Most mehet, de még egyszer a lelkére
kötöm, hogy teljesítenie kell a nagyságos asszony minden kívánságát,
amit csak kiolvas a szeméből.
A fiatal hölgy már végképp letett arról, hogy valaha is viszontlátja Švejket,
s éppen ezért rendkívül meglepődött, amikor látta, hogy Švejk kijön a
kaszárnyából, és egy levéllel közeledik hozzá.
Švejk szalutált, átadta a levelet, és a következőket jelentette: - Az
óberlajtnant úr parancsba adta, hogy tisztelettudóan és tapintatosan
viselkedjek a nagyságos asszonnyal szemben, szolgáljam ki becsületesen,
és csináljak meg a nagyságos asszonynak mindent, amit csak kiolvasok a
szeméből. Az óberlajtnant úr megparancsolta, hogy etessem a nagyságos
asszonyt, és vegyek meg mindent, amit kívánni tetszik. Erre száz koronát
kaptam az óberlajtnant úrtól, de ebből még három üveg bort és egy
doboz Memphist kell vásároljak.
A főhadnagy levelétől őnagyságának visszatért az önbizalma, ami abban
nyilvánult meg, hogy ráparancsolt Švejkre, hozzon neki egy fiákért, s
amikor parancsa teljesült, felküldte Švejket a bakra a fiákeres mellé.
Hazamentek. Otthon aztán a fiatal hölgy pompásan alakította a
háziasszony szerepét. Švejknek be kellett vinnie a kofferokat a
hálószobába, a szőnyegeket ki kellett porolnia az udvaron, s a hölgy igen
nagy haragra lobbant egy kis pókháló miatt, amit a tükör mögött talált.
Minden jel arra mutatott, hogy őnagysága tartósan be akarja ásni magát
e meghódított állásba.
Švejk izzadt. Kiverte a szőnyegeket, de őnagyságának még eszébe jutott,
hogy a függönyöket is le kell venni és ki kell porolni. Azután
megparancsolta Švejknek, hogy mossa le az ablakokat a szobában és a
konyhában. Azután kezdte átrendezgetni a bútorokat, de rendkívül
idegesen, és amikor Švejk már mindent áthurcolt az egyik sarokból a
másikba, őnagyságának nem tetszett a szoba, újabb kombinációkba
kezdett, és új elrendezéseket agyalt ki.
Mindent a feje tetejére állított a lakásban, de fészekrakó energiája
lassacskán kimerült, és a szörnyű dúlás véget ért.
Még csak tiszta ágyneműt vett elő a fehérneműszekrényből, saját kezűleg
áthúzta a párnákat és dunnákat, s e művelet közben világosan látszott
rajta az ágy iránti bensőséges szeretet, amely orrcimpáinak érzéki
remegésében jutott kifejezésre.
Azután elküldte Švejket ebédért és borért. Mielőtt Švejk visszatért volna,
áttetsző pongyolát vett magára, ami rendkívül bájossá és csábítóvá tette.
Ebédnél megivott egy üveg bort, elszívott egy csomó Memphist, mialatt
Švejk a konyhában komiszkenyeret falatozott, egy pohár édes pálinkába
mártogatva.
- Švejk - hallatszott a hálószobából -, Švejk!
Švejk kinyitotta az ajtót, és meglátta az ifjú hölgyet, amint igéző
tartásban fekszik a párnákon.
- Jöjjön közelebb!
Švejk odalépett az ágyhoz, s a fiatal hölgy sajátos mosollyal végigmérte
erőteljes alakját és izmos combjait.
Majd az ifjú hölgy félrehajtotta a könnyű pongyolát, amely mindent
eltakart és rejtve tartott, s szigorúan így szólt: - Vegye le a bakancsát és a
nadrágját. Mutassa...
S így történt, hogy Švejk, a derék katona, őszintén jelenthette a
főhadnagynak, amikor ez hazajött a kaszárnyából: - Óberlajtnant úrnak
alázatosan jelentem, hogy teljesítettem a nagyságos asszony minden
kívánságát, és becsületesen kiszolgáltam, ahogy meg tetszett
parancsolni.
- Köszönöm, Švejk - mondta a főhadnagy -, és sok kívánsága volt a
nagyságos asszonynak?
- Volt vagy hat - felelte Švejk -, most alszik, mint akit fejbe vertek, úgy
kimerült az úton. Mindent megcsináltam neki, amit csak kiolvastam a
szeméből.

V
Mialatt a Dunajec és a Raba menti erdőkre támaszkodó csapattömbök
gránátesőben álltak, s a nagy kaliberű ágyúk egész századokat
morzsoltak fel és szórtak szét a Kárpátokban, mialatt a láthatár minden
hadszíntéren falvak és városok lángjaitól vöröslött, Lukáš főhadnagy és
Švejk igen kellemetlen idillben élt a hölggyel, aki megszökött a férjétől, és
most a háziasszonyt játszotta.
Mikor a hölgy sétálni ment, Lukáš főhadnagy haditanácsot ült Švejkkel,
hogy miképpen szabadulhatnának meg tőle.
- A legjobb lenne, óberlajtnant úr, kérem - mondta Švejk -, ha a férje,
amelyiktől megszökött, és most keresi, mint ahogy mondani tetszett,
hogy benne van abban a levélben, amit az óberlajtnant úrnak hoztam,
megtudná, hogy hol van, és érte jönne. Táviratot kell küldeni neki, hogy a
főhadnagy úrnál tartózkodik, és itt átvehető. Všenoryban volt tavaly egy
ilyen eset egy villában. De akkor a nő saját maga küldte a táviratot az
urának, és ez eljött érte, és mind a kettőjüket felpofozta. Azok mind a
ketten civilek voltak, de ez az úr egy tiszttel nem fog merni kikezdeni.
Különben is, az óberlajtnant úr egyáltalán nem bűnös, mert senkit se
tetszett meghívni, és amikor az asszony megszökött, a saját szakállára
csinálta. Meg tetszik látni, hogy egy ilyen távirat nagyon jó szolgálatot
tesz. És ha le is esik egypár pofon...
- Nagyon intelligens ember - szakította félbe Lukáš főhadnagy -, ismerem,
komló-nagykereskedő. Feltétlenül beszélnem kell vele. Táviratozok neki.
A távirat, amelyet feladott, rendkívül tömör és tárgyilagos volt: „Nejének
jelenlegi címe...” s itt Lukáš főhadnagy lakcíme következett.
Így történt, hogy Katy őnagyságát kellemetlen meglepetés érte, amikor az
ajtón berontott a komló-nagykereskedő. A férj nagyon óvatos és
aggodalmas képet vágott, amikor Katy őnagysága, aki e pillanatban sem
vesztette el a lélekjelenlétét, bemutatta egymásnak a két urat: - Férjem...
Lukáš főhadnagy úr. - Más nem jutott az eszébe.
- Parancsoljon helyet foglalni, Wendler úr - kínálta meg székkel Lukáš
főhadnagy igen szívélyesen, s elővette zsebéből a cigarettatárcáját -,
dohányzik?
Az intelligens komló-nagykereskedő illedelmesen kivett egy cigarettát,
majd kifújva száján a füstöt, megfontoltan így szólt:
- Rövidesen kimegy az első vonalba, főhadnagy úr?
- Kértem áthelyezésemet a budějovicei 91-es ezredbe, és valószínűleg oda
is kerülök, amint végeztem az egyéves önkéntesek iskolájával. Rengeteg
tisztre van szükségünk, manapság valamennyien észlelhetjük azt a
szomorú jelenséget, hogy sok fiatalember, aki igényt tarthat az egyéves
önkéntesi jogra, nem jelentkezik önkéntesnek. Inkább megmaradnak
közönséges bakának, semhogy igyekeznének kadéttá válni.
- A háború igen sokat ártott a komlóüzletnek, de én azt hiszem, hogy nem
tarthat sokáig - jegyezte meg a komló-nagykereskedő, hol a feleségére,
hol a főhadnagyra pillantva.
- Helyzetünk minden szempontból előnyös - mondta Lukáš főhadnagy -,
ma már senki sem kételkedik abban, hogy a háború a központi hatalmak
fegyvereinek győzelmével végződik. Franciaország, Anglia és Oroszország
túlságosan gyenge az osztrák-német-török gránittömbbel szemben. Igaz,
hogy egyes arcvonalakon jelentéktelen balsikereket szenvedtünk. Mihelyst
áttörjük azonban az orosz frontot a Kárpátok gerince és a Dunajec
középső folyása között, semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy ez a
háború végét fogja jelenteni. Hasonlóképpen, a franciákat a legrövidebb
időn belül egész Kelet-Franciaország elvesztése fenyegeti, továbbá a
német hadsereg bevonulása Párizsba. Ez abszolúte biztos. Azonkívül
szerbiai manővereink igen sikeresen folynak, és csapataink
visszavonulását, ami praktikusan csupán átcsoportosítást jelent, sokan
egész másként értelmezik, mint ahogy azt a feltétlen hidegvérűség
megköveteli a háborúban. A legrövidebb idő alatt tapasztalni fogjuk, hogy
a déli hadszíntéren végrehajtott manővereink, amelyek előre ki voltak
számítva, megtermik gyümölcsüket. Parancsoljon megtekinteni...
Lukáš főhadnagy finoman megérintette a komló-nagykereskedő vállát,
odavezette őt a frontok térképéhez, amely a falon lógott, s rámutatva az
egyes pontokra, elmagyarázta neki a helyzetet: - A keleti Beszkidek kiváló
hadműveleti támpontot képeznek számunkra. A kárpáti frontszakaszon,
ahogyan látni tetszik, igen erős támasszal rendelkezünk. Egy erős átütés
ezen a vonalon... és meg sem állunk Moszkváig. A háború előbb fog véget
érni, semmint képzelnők.
- És Törökország? - kérdezte a komló-nagykereskedő, azt hánytorgatva
magában, hogy miképp térhetne rá a tárgyra, amiért idejött.
- A törökök igen jól tartják magukat - felelte a főhadnagy, visszavezetve a
vendéget az asztalhoz -, Hali bej, a török parlament elnöke és Ali bej
megérkezett Bécsbe. A dardanellai török hadsereg főparancsnokává
Liman von Sanders tábornagyot nevezték ki. Goltz pasa
Konstantinápolyból Berlinbe utazott, és császárunk kitüntette Enver
pasát, Usedon pasa altengernagyot és Dzsevad pasa tábornokot. Aránylag
sok kitüntetés ilyen rövid idő alatt.
Egy darabig némán ültek egymással szemben, végül a főhadnagy úgy
érezte, hogy meg kell törnie a kínos csendet a következő szavakkal: -
Mikor érkezett, Wendler úr?
- Ma reggel.
- Végtelenül örvendek, hogy megtalált, és éppen itthon ért, mert
délutánonként mindig a kaszárnyába megyek, és éjszaka is szolgálatban
vagyok. Minthogy a lakás voltaképpen egész nap üres, módomban volt
felajánlani a nagyságos asszonynak a vendégszeretetemet. Itt senki sem
háborgatja prágai tartózkodása alatt. Régi ismerősök vagyunk, és így...
A komló-nagykereskedő köhintett: - Katy határozottan különös asszony,
főhadnagy úr, fogadja, kérem, legőszintébb köszönetemet mindazért,
amit érte megtett. Egyszerre csak eszébe jut, hogy ő Prágába utazik, se
szó, se beszéd, mert állítólag az idegeit kell kúráltatnia, én üzletileg úton
vagyok, hazamegyek, és a ház üres. Katynak hűlt helye.
Igyekezve lehetőleg nyugodt képet mutatni, ujjával megfenyegette az
asszonyt, s kényszeredetten mosolyogva csak ennyit kérdezett tőle: - Azt
hitted ugye, hogyha én úton vagyok, akkor te is utazhatsz? Arra persze
nem gondoltál...
Lukáš főhadnagy észrevette, hogy a beszélgetés kellemetlen irányba kezd
fordulni, ezért ismét a térképhez vezette az intelligens komló-
nagykereskedőt, és ujjával néhány aláhúzott helyre mutatva, így szólt: -
Elfelejtettem felhívni a figyelmét, egy rendkívül érdekes körülményre. Itt
van ez a délnyugat felé hajló hatalmas ív, ahol a hegyek csoportja egy
nagy hídfőt képez. Erre irányul a szövetségesek offenzívája. Ha elvágjuk
ezt a vasútvonalat, amely a hídfőt összeköti az ellenség fő védelmi
vonalával, akkor meg kell szakadnia az összeköttetésnek a jobbszárny és
a Visztula mentén felsorakozott északi hadsereg között. Világos, kérem?
A komló-nagykereskedő azt felelte, hogy őelőtte minden tökéletesen
világos, majd visszatért a helyére, s mivel tapintatos ember volt, és nem
akarta, hogy a főhadnagy célzásnak vegye előbbi megjegyzését, így szólt:
- A mi komlónk sok külföldi piacot elveszített a háború következtében.
Komlónk számára elveszett Franciaország, Anglia, Oroszország és a
Balkán. Olaszországba még szállítunk komlót, de tartok tőle, hogy
Olaszország is belekeveredik a dologba. Na de azután, ha majd győztünk,
mi fogjuk diktálni az árakat.
- Olaszország szigorúan megőrzi a semlegességét - vigasztalta a
főhadnagy -, ez egészen...
- Akkor miért nem ismeri el, hogy a hármasszövetség Ausztria-
Magyarországhoz és Németországhoz köti? - robbant ki hirtelen a komló-
nagykereskedő, akinek egyszerre a fejébe szállt minden: a komló, a
felesége, a háború. - Azt vártam, hogy Olaszország hadba vonul
Franciaország és Szerbia ellen. Akkor máris vége volna a háborúnak.
Nekem a raktárakban rohad a komlóm, a hazai kötések gyengék, az
export egyenlő a nullával, és akkor Olaszország megőrzi a semlegességét.
Mért újította meg velünk Olaszország még 1912-ben a hármas-
szövetséget? Hol van az olasz külügyminiszter, San Giuliano márki? Mit
csinál ez az úr? Alszik, vagy mi? Tudja, mekkora évi forgalmat csináltam
én a háború előtt, és mekkorát csinálok máma?
- Ne higgye, hogy nem követem az eseményeket - folytatta, s dühöngő
pillantást vetett a főhadnagyra, aki nyugodtan eregette a füstkarikákat,
egyiket a másik után, egymáson keresztül, Katy őnagysága rendkívüli
érdeklődésétől kísérve -, mért mentek vissza a németek a határra, amikor
már Párizs alatt álltak? Miért folynak megint a Maas és a Mosel között
kemény tüzérségi harcok? Tudja ön, hogy Combres-ban és Woewre-ben,
Marche mellett, leégett három sörgyár, amelyeknek évente több mint
ötszáz zsák komlót szállítottam? És a Vogézekben is leégett a
hartmannsweileri sörgyár, Mühlhausen mellett Niederaspachban is a föld
színével egyenlővé tették azt a hatalmas sörgyárat. Tessék, évi
ezerkétszáz zsák komló veszteség a cégem számára. A németek hatszor
verekedtek a belgákkal a klosterhoeki sörgyárért, tessék, elveszett évi
háromszázötven zsák komló.
Nem bírta folytatni az izgatottságtól, felállt, odalépett a feleségéhez, és
azt mondta. - Katy, te most azonnal hazajössz velem. Öltözködj.
- Engem borzasztóan felizgatnak ezek az események - mondta aztán
bocsánatkérő hangon -, régebben tökéletesen nyugodt voltam.
S mikor Katy kiment, hogy felöltözzön, a férj halkan így szólt a
főhadnagyhoz. - Nem ez az első eset, hogy ilyesmit művel. Tavaly
elutazott egy segédtanítóval, és csak Zágrábban találtam rá. Ebből az
alkalomból mindjárt csináltam a Zágráb városi sörgyárral egy kötést
hatszáz zsák komlóra... Hja, az egész Dél egy aranybánya volt. A mi
komlónk lement egész Konstantinápolyig. Ma félig tönkre vagyunk téve.
Ha még a kormány idehaza is korlátozza a sörgyártást, megkaptuk a
kegyelemdöfést.
Elfogadta Lukáš felkínált cigarettáját, rágyújtott, és kétségbeesetten
folytatta:
- Egyedül Varsó évi kétezerháromszázhetven zsák komlót rendelt. Ott a
legnagyobb sörgyár az Ágoston-rendieké. Az utazójuk minden évben
felkeresett. Bele kell őrülni. Még jó, hogy nincsenek gyerekeim.
Ez a logikus következtetés, amely a varsói Ágoston-rendi sörgyár
utazójának minden évi látogatásaiból eredt, egy kis halvány mosolyt csalt
a főhadnagy ajkára, a komló-nagykereskedő észrevette, s ezért tovább
magyarázott: - A soproni és nagykanizsai magyar sörgyárak évi átlagban
ezer zsák komlót rendeltek cégemtől az exportsörükhöz, amely egészen
Alexandriáig eljutott. Ma a blokád miatt tartózkodnak mindennemű
megrendeléstől. Harminc percenttel olcsóbban kínálom nekik a komlót, és
nem rendelnek egy zsákkal se. Pangás, mizéria, a csőd veszélye, és hozzá
még a házi gondok.
A komló-nagykereskedő elhallgatott, s a csendet csak Katy őnagysága
törte meg, útra készen visszatérve: - Mi lesz a kofferjaimmal?
- Majd elhozatjuk, Katy - mondta elégedetten a komló-nagykereskedő, aki
a végén még örült is, hogy botrányok és dühös jelenetek nélkül túljutott
az egészen -, legfőbb ideje, hogy elinduljunk, ha még vásárolni is akarsz
egyet-mást. A vonat kettő húszkor indul.
Mindketten barátságosan elbúcsúztak a főhadnagytól, és a komló-
nagykereskedőnek olyan jó kedve lett a dolog békés elintézése miatt,
hogy az előszobában búcsúzáskor azt mondta Lukášnak: - Ha, ne adj
isten, megsebesülne a harctéren, jöjjön el hozzánk üdülni. Nálunk a
leggondosabb ápolásban lesz része.
Miután visszatért a hálószobába, ahol Katy őnagysága felöltözködött az
útra, a főhadnagy négyszáz koronát talált a mosdón, a következő
cédulával együtt:
„Főhadnagy úr! Nem védett meg ettől a majomtól, az uramtól, ettől a
komplett idiótától. Megengedte neki, hogy magával cipeljen, mint egy
tárgyat, amit a lakásban felejtett. Közben a főhadnagy úr volt oly bátor
megjegyezni, hogy felajánlotta nekem a vendégszeretetét. Remélem,
hogy nem okoztam önnek több kiadást a mellékelt négyszáz koronánál,
amelyen szíveskedjék megosztozni a szolgájával.”
Lukáš főhadnagy csak állt egy darabig, kezében a cédulával, aztán lassan
összetépte. Mosolyogva nézte a mosdón heverő pénzt, majd meglátta
őnagysága fésűjét, amit Katy ottfelejtett izgalmában a toalettasztalkán a
tükör előtt - és ezt a tárgyat is eltette a fétisjellegű ereklyék közé.
Švejk déltájban jött haza. Addig szálkásszőrű pincsit keresett a
főhadnagynak.
- Švejk - mondta a főhadnagy -, magának szerencséje van. A hölgy, aki itt
lakott, elment. Elvitte a kedves férje. És mindazokért a szolgálatokért,
amiket maga tett neki, itthagyott magának a mosdón négyszáz koronát.
Szépen meg kell köszönnie őnagyságának, illetve a férjeurának, mert
őnagysága az ő pénzét hozta magával az útra. Majd én diktálom, hogy
mit írjon.
S mindjárt el is kezdte:
„Mélyen tisztelt uram! Méltóztassék átadni kedves neje őnagyságának
leghálásabb köszönetemet a négyszáz koronáért, amit őnagysága nekem
ajándékozott azokért a szolgálatokért, amelyeket prágai tartózkodása
alatt teljesítettem őnagyságának. Mindazt, amit őnagyságának tettem,
szívből tettem, ezért nem fogadhatom el ezt az összeget, és vissza is
küldöm...”
- No, csak írja tovább, Švejk, mit fészkelődik folyton? Hol hagytam abba?
- „És vissza is küldöm...” - mondta Švejk remegő hangon, mélységes
tragikummal.
- Helyes, tehát: „Vissza is küldöm legmélyebb tiszteletem kifejezésével.
Tisztelettel üdvözlöm a nagyságos asszonyt, és kezeit csókolom. Josef
Švejk, Lukáš főhadnagy úr tisztiszolgája.” Kész van?
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, még a dátum hiányzik.
- 1914. december huszadika. Úgy, most címezze meg a borítékot, fogja
ezt a négyszáz koronát, vigye a postára, és adja fel erre a címre.
És Lukáš főhadnagy vidáman fütyörészni kezdett egy áriát az „Elvált
asszony” című operettből.
- Ja igen, Švejk - szólt oda a főhadnagy, amikor Švejk el akart indulni a
postára -, mi van azzal a kutyával, amit a városban keresett?
- Már kiszemeltem egyet, óberlajtnant úr, kérem, gyönyörű szép állat.
Csak nehéz lesz megkapni. Holnap azért remélem, hogy talán elhozom.
Harap.

VI
Lukáš főhadnagy nem hallotta az utolsó szavakat, pedig fontos lett volna.
„Harap a dög, mint a fene - akarta még hozzátenni Švejk, de aztán
meggondolta magát: - mert mi köze ahhoz a főhadnagynak. Kutyát akar,
hát megkapja!”
Persze nem könnyű dolog azt mondani: „Hozzon nekem egy kutyát.” A
kutyatulajdonosok rendkívüli módon vigyáznak a kutyáikra, még akkor is,
ha nem éppen fajtiszta ebről van szó. Még az olyan korcsot is, amelyik
csak arra jó, hogy valami öregasszony lábát melegítse, nagyon szereti a
tulajdonosa, és nem engedi bántalmazni.
Magának a kutyának is ösztönösen meg kell éreznie, kivált ha fajtiszta,
hogy egyszer csak el fogják idegeníteni a gazdájától. A kutya állandó
rettegésben él, hogy ellopják, hogy el kell lopatnia. Mikor például sétál a
gazdájával, és egy kicsit messzebbre kerül tőle, kezdetben vidám, pajkos.
Játszadozik a többi kutyával, illetlenül rájuk mászik, azok meg őrá,
megszaglássza a sarokköveket, hátsó lábát felemeli minden sarkon, sőt a
kofák krumpliskosara fölött is, szóval nagyon élvezi az életet, és
kétségkívül éppoly gyönyörűnek látja a világot, mint bármelyik ifjonc a
sikeresen letett érettségi után.
Egyszerre csak megfigyelhetjük azonban, hogy vidámsága tűnni kezd: a
kutya megérzi, hogy elvesztették. S csak ezután tör rá az igazi
kétségbeesés. Rémülten futkároz az utcán, szimatol, vinnyog, majd végső
kétségbeesésében lába közé húzza a farkát, hátracsapja a fülét, és
eliramodik az utca közepén valahová az ismeretlenbe.
Ha beszélni tudna, így kiáltana: - Jézus Mária, engem el fognak lopni!
Voltak már, kérem, kutyatelepen, s láttak-e ott ilyen rémült külsejű
kutyákat? Lopott jószág valamennyi. A nagyváros kitenyésztette a
tolvajoknak egy különleges fajtáját, amely kizárólag kutyalopásból él.
Vannak egészen apró szalonkutyák, törperattlerek, akkorák, mint egy
kesztyű, beleférnek a felöltőzsebbe vagy a női muffba, amelyben sétálni
viszik őket. S még onnan is kilopják a.szerencsétlent. A harapós, foltos
német dogot, amely dühöngve őriz egy villát a külső negyedekben,
éjszaka lopják el. S ellopják a rendőrkutyát is, a detektív orra elől. Ha a
nyájas olvasó pórázon vezeti a kutyát, elvágják a pórázt, máris árkon-
bokron túl vannak a kutyával, s a nyájas olvasó bambán bámul a csonka
pórázra. Azoknak a kutyáknak az ötven százaléka, akikkel a nyájas olvasó
az utcán találkozik, jó néhányszor gazdát cserélt már, s a nyájas olvasó
évek múltán sokszor a saját kutyáját vásárolja meg, amelyet kölyökkutya
gyanánt loptak el tőle, amikor sétálni vitte. Az ellopatás veszélye
legfőként akkor fenyegeti a kutyákat, amikor kis és nagy testi
szükségleteik kielégítése céljából viszik le őket az utcára. Kivált az utóbbi
aktus közben vesznek el sokan. Ezért nézeget olyan óvatosan maga köré
minden kutya, mikor a fenti műveletet végzi.
A kutyalopásnak több szisztémája ismeretes. Az egyik közvetlen, mint a
zsebtolvajoké, a másik alattomosabb, és a szerencsétlen jószág magához-
csalogatásából áll. A kutya hűséges állat, de csak az olvasókönyvekben
vagy a természetrajzban. Szagoltassanak meg a leghűségesebb kutyával
egy darab sült lókolbászt, és a kutya el van veszve.
Elfelejti a gazdáját, aki mellette halad, megfordul, és követi önöket,
közben csorog a nyál a pofájából, a lókolbász gyönyöreit előre élvezve
barátságosan csóválja a farkát, és orrlyuka kitágul, mint a legbujább
csődöré, mikor a kancához vezetik.

A Malá Stranán, a Várlépcső aljában, van egy kis söröző. Itt üldögélt egy
este, hátul a félhomályban, két férfi. Egy katona és egy civil. Fejüket
összedugva rejtelmesen suttogtak. Olyanok voltak, mint két összeesküvő
a velencei köztársaság idejéből.
- Mindennap nyolckor - súgta a civil a katonának - egy cseléd hozza le a
Havlíèek tér sarkára a parkba. De a dög nagyon hamis, úgy harap, mint a
fene. Nem hagyja magát megsimogatni.
S közelebb hajolva a katonához, a fülébe súgta: - Még a szafaládét se
zabálja.
- Rántva se? - kérdezte a katona.
- Rántva se.
Mind a ketten kiköptek.
- Hát akkor mit zabál az a dög?
- Tudja isten. Vannak kutyák, amik úgy agyon vannak becézve és
kényeztetve, mint egy érsek.
A katona meg a civil koccintott, s a civil tovább súgta: - Egyszer egy
fekete spicc, ami a klamovkai kutyatelep részére kellett nekem, szintén
nem akarta elvenni tőlem a szafaládét. Három napig jártam utána, aztán
már nem bírtam ki, és megkérdeztem a nőtől, aki a kutyát sétáltatta,
hagy mit zabál ez a kutya, mert olyan szép. A nő nagyon büszke lett, és
azt mondta, hogy legjobban szereti a karajt. Én erre rántott szeletet
vettem neki. Gondoltam, hogy az biztos jobb. Nahát, és ez a dög kutya rá
se szagol, mert borjúszeletet vittem, ő meg disznóhúsra volt szoktatva.
Így aztán muszáj voltam karajt venni. Megszagoltattam vele, és elfutok, a
kutya meg utánam. A nő csak kiabált: „Pucika, Pucika”, na de a kedves
Pucika fütyült rá. Loholt a karaj után, amíg be nem fordultunk a sarkon,
aztán láncot tettem a nyakára, és másnap már ott is volt a klamovkai
telepen. Volt a nyaka alatt egy kis fehér szőr, egy folt, azt befestették
feketére, és nem ismert rá többet senki. De a többi kutyák, pedig jó sokan
voltak, mind buktak a sült lókolbászra. Legjobb lenne, ha megkérdeznéd
attól a cselédtől, hogy mit zabál a legszívesebben az a kutya, te katona
vagy, stramm fiú, veled inkább szóba áll. Én már kérdeztem, de úgy
nézett rám, mintha át akarna döfni a szemével, és azt mondta: „Mi köze
hozzá.” Nem valami szép nő, kész majom, de katonával azért beszélni fog.
- Aztán tényleg szálkásszőrű pincsi? Az óberlajtnantom nem akar
másfélét.
- Szálkásszőrű, de még milyen stramm. Fröcskölt szürke, igazi fajtiszta,
mint ahogy te Švejk vagy, én meg Blahník. Csak azt kell tudjam, hogy mit
zabál, akkor megetetem vele, és elhozom neked.
A két jó barát ismét koccintott. Švejk még a háború előttről,
kutyakereskedő korából ismerte Blahníkot; Blahník szállította neki az árut.
Tapasztalt férfiú volt ez a Blahník, azt mesélték róla, hogy gyanús
kutyákat szokott vásárolni feketén a pecértelepről, s aztán továbbadja
őket. Sőt egyszer meg is kapta a veszettséget, és a bécsi Pasteur-
intézetben már egészen otthon érezte magát. Most kötelességének
tartotta, hogy önzetlenül segítségére siessen a hadba vonult Švejknek.
Ismerte Prága és környéke összes kutyáit, s azért beszélt olyan halkan,
hogy el ne árulja magát a kocsmáros előtt, mert egy fél évvel azelőtt
elvitt a sörözőből egy dakszlikölyköt a kabátja alatt; cuclisüvegből
szoptatta, úgyhogy a buta dakszlikölyök az anyjának hitte Blahníkot, és
meg se moccant a kabát alatt.
Elvből csak fajtiszta kutyákat lopott, s hites törvényszéki szakértőjük
lehetett volna. Szállított kutyákat az összes telepeknek és magánosoknak
is, ahogy éppen adódott; az utcán rávicsorogtak az egykor általa ellopott
kutyák, s ha megállt egy kirakat előtt, gyakran odasettenkedett a háta
mögé egy-egy bosszúálló eb, felemelte a lábát, és megöntözte Blahník
nadrágját.

Másnap reggel nyolckor Švejk, a derék katona, ott sétált a Havlíèek tér
sarkán, a park mellett. Várta a cselédet a szálkásszőrű pincsivel. Végül
megjöttek, s egy bozontos, szúrós szőrű, okos, fekete szemű kutya elfutott
mellette. Vidám volt, mint minden kutya, ha elvégezte a szükségét, s
rávetette magát a lócitromon reggeliző verebekre.
Aztán odaért Švejkhez a nő is, akinek a gondjára bízták a kutyát. Idősebb
lány volt, illedelmes koszorúba font hajjal. Füttyentett a kutyának, a
nyakörvet s az elegáns korbácsot lóbálva.
Švejk megszólította:
- Bocsánat, kisasszony, merre kell menni Žižkov felé?
A cseléd megállt, ránézett, hogy nem tréfál-e, de Švejk jámbor ábrázata
azt sugallta, hogy ez a derék katona valószínűleg csakugyan Žižkovba
akar menni. A lány arckifejezése megenyhült, és szívélyesen
elmagyarázta Švejknek, hogy merre is vezet az út Žižkov felé.
- Engem csak a múltkorában helyeztek át Prágába - mondta Švejk -, nem
vagyok idevalósi, én vidéki vagyok. Maga szintén nem prágai?
- Nem, vodòanyi vagyok.
- Akkor nem vagyunk messze egymástól - felelte Švejk -, mert én meg
protivíni vagyok.
Dél-Csehország földrajzának ez az alapos ismerete, amelyet Švejk az
ottani hadgyakorlatok idején sajátított el, felmelegítette a lány szívét:
most már a földijét látta Švejkben.
- Akkor ismeri Protivínben a Pejchar mészárost, a téren?
- Már hogyne ismerném, amikor édestestvérem. Minálunk mindenki
szereti őt - mondta Švejk -, nagyon derék, szolgálatkész ember, jó húst
árul, és megadja a súlyát.
- Maga nem a Jareš fia? - kérdezte a lány, aki rokonszenvezni kezdett az
ismeretlen katonával.
- De igen.
- A krèi vagy a ražicei Jarešé?
- A ražiceié.
- Még mindig sörrel jár az öreg?
- Még mindig.
- De már jóval túl lehet a hatvanon, nem?
- Idén tavasszal töltötte be a hatvannyolcat - felelte nyugodtan Švejk -,
most szerzett magának egy kutyát, és nagyon jól megvan vele. Ott ül neki
a kutya a kocsiján. Éppen olyan kutya, mint ez itten, amelyik a verebeket
kergeti. Szép kis kutya, nagyon szép.
- Ez a mienk - világosította fel Švejket az új ismerőse. - Én itt szolgálok az
ezredes úrnál. Maga nem ismeri ezt az ezredes urat?
- Ismerem, derék, intelligens ember - mondta Švejk -, nálunk
Budějovicében is volt egy ilyen óberszt.
- A miénk nagyon szigorú, és amikor a múltkor azt beszélték, hogy
Szerbiában kiporoltak minket, hát egészen magából kikelve jött haza,
összetört a konyhában minden tányért, és fel akart mondani nekem.
- Szóval ez itt a maguk kutyája - szakította félbe Švejk -, kár, hogy az én
óberlajtnantom ki nem állhatja a kutyákat, mert én nagyon szeretem a
kutyát. - Elhallgatott, aztán hirtelen kifakadt: - De nem minden kutya eszik
meg mindent.
- Ez a mi Foxunk is borzasztó válogatós, egy ideig egyáltalában nem akart
húst enni, aztán most megint rákapott.
- És mit zabál a legszívesebben?
- Májat, főtt májat.
- Borjú- vagy disznómájat?
- Az neki mindegy - mosolyodott el Švejk „földije”, aki az utóbbi kérdést
valami sikerületlen tréfálkozási kísérletnek vélte.
Még sétálgattak egy darabig, aztán csatlakozott hozzájuk a szálkásszőrű
pincsi is, és a lány pórázra fogta. A kutya igen bizalmasan viselkedett
Švejkkel, megpróbálta legalább a szájkosarával széttépni Švejk nadrágját,
ráugrált, aztán egyszerre csak, mintha megérezte volna Švejk szándékát,
felhagyott az ugrálással, szomorúan, letörten ballagott mellette, a szeme
sarkából pislogva rá, mintha azt akarná mondani: „Hát énrám is rám kerül
a sor?”
Aztán a lány még elmondta Švejknek, hogy mindennap délután is lejön
ide hat órakor a kutyával, hogy a prágai férfiaknak egy szavát se hiszi,
hogy egyszer hirdetett az újságban, és jelentkezett is egy lakatos
házassági szándékkal, kicsalt tőle nyolcszáz koronát valami találmányra,
és aztán meglógott. Most már, ha férjhez menne, csak vidéki emberhez
menne, de csak a háború után. Szerinte ostobaság a háborúban esküdni,
mert az ilyen nők a legtöbbször özvegyek maradnak.
Švejk vérmes reményeket keltve megígérte a lánynak, hogy hat órakor
visszajön, s elment közölni barátjával, Blahníkkal, hogy a kutya májat
zabál, lehet akármilyen fajta.
- Marhamájjal fogom megvendégelni - határozta el Blahník -, így fogtam
meg a Vydra gyáros bernáthegyijét is, amelyik borzasztó hűséges állat
volt. Holnap megkapod a kutyát, életnagyságban.
Blahník megtartotta a szavát. Másnap délelőtt, amikor Švejk éppen
végzett a takarítással, az ajtón kívül kutyaugatás hangzott fel, és Blahník
bevonszolta a lakásba a tiltakozó szálkásszőrű pincsit, aki most még
borzasabb volt, mint természettől fogva. Vadul forgatta a szemét, és oly
komoran nézett, mint egy éhes tigris, amelynek a ketrece előtt jól táplált
látogatók állnak az állatkertben. Úgy vicsorította a fogát, mintha azt
akarná mondani:
„Széttéplek, felfallak.”
Odakötötték a kutyát a konyhaasztalhoz, és Blahník elmesélte az
árubeszerzés lefolyását.
- Direkt odamentem hozzá, és a kezembe fogtam a főtt májat, amit
papírba csomagoltam. Mindjárt elkezdett szimatolni, és felugrált rám.
Nem adtam neki semmit, és továbbmentem. A kutya utánam. A parknál
befordultam a Bredovská utcába, és ott adtam neki egy darabot. Futtában
zabálta meg, hogy szem elől ne veszítsen. Bekanyarodtam a Jindřich
utcába, ott kapott még egy porciót. Aztán mikor telezabálta magát,
pórázra vettem, és a Vencel téren át elhúztam Vinohradyba, onnan meg
Vršovicébe. Útközben szörnyű, hogy miket művelt nekem. Amikor
átmentem a villamossíneken, lefeküdt, és nem akart mozdulni. Talán el
akarta gázoltatni magát. Hoztam egy üres pedigrélapot is, a Fuchs-féle
papírkereskedésben vásároltam. Te tudsz pedigrét hamisítani, Švejk?
- A te kezed írásával kell, hogy legyen. Írd, hogy a lipcsei von Bülow
kutyatenyészetből való. Apja Arnheim von Kahlsberg, anyja Emma von
Trautensdorf, apai részről Siegfried von Busenthal családjából. Apja első
díjat kapott a szálkásszőrű pincsik 1912-es berlini kiállításán. Anyját
aranyéremmel tüntette ki a nürnbergi fajkutyatenyésztő egyesület. Mit
gondolsz, milyen idős?
- A foga szerint kétéves.
- Írd, hogy másfél éves.
- Rosszul van megstuccolva, Švejk. Nézd a fülét.
- Azon lehet segíteni. Esetleg utánanyírjuk neki, majd ha megszokott
nálunk. Most csak még dühösebb lenne tőle.
Az ellopott jószág dühödten morgott, fújt, dobálta magát, aztán kiöltött
nyelvvel, fáradtan lefeküdt, és várta, hogy még mi történik vele.
Lassanként nyugodtabb lett, csak néha vonított fel panaszosan.
Švejk elébe rakta a megmaradt májat, amit Blahníktól vett át. De a kutya
hozzá se nyúlt, dacosan nézett mindkettőjükre, s a pillantása azt mondta:
„Egyszer már bedőltem nektek, most zabáljátok meg magatok.”
Rezignáltan elnyúlt, s úgy tett, mintha szundítana. Aztán egyszerre csak
eszébe jutott valami; felállt, és pitizni kezdett a mellső lábával. Megadta
magát.
Ez a megható jelenet semmilyen hatást nem gyakorolt Švejkre.
- Feküdj - kiáltott a szerencsétlenre, s az visszafeküdt, gyászosan vonítva.
- Milyen nevet írunk a pedigrébe? - kérdezte Blahník. - Foxnak hívták,
valami hasonlót kéne, hogy mindjárt megértse.
- Hát akkor legyen mondjuk Max, odanézz, Blahník, hogy hegyezi a fülét.
Max, fel!
A szerencsétlen szálkásszőrű pincsi, akit megfosztottak otthonától is,
nevétől is, felállt, és várta a további parancsokat.
- Azt mondom, oldozzuk el - mondta Švejk -, meglátjuk, hogy mit fog
csinálni.
Miután eloldozták, a kutya első útja az ajtóhoz vezetett, s ott háromszor
röviden megugatta a kilincset, nyilván e rossz emberek nagylelkűségére
számítva. Látva azonban, hogy nincs bennük semmi megértés a vágya
iránt, és nem engedik ki, egy kis tócsát eresztett az ajtó elé, abban a
szent meggyőződésben, hogy most ki fogják dobni, mint régen, amikor
fiatal volt, s az ezredes szigorúan, katonásan tanította szobatisztaságra.
Ehelyett azonban Švejk most csak ennyit jegyzett meg: - Okos ez, nagy
jezsuita - ráhúzott a pórázzal, s beleütötte az orrát a tócsába, úgyhogy a
kutya nem győzte nyalogatni magát.
Aztán nyöszörgött a megszégyenítés miatt, futkározni kezdett a
konyhában, kétségbeesetten szaglászva a saját nyomait, majd váratlanul
az asztalhoz ment, felfalta a földre kitett májmaradékot, lefeküdt a
tűzhely elé, s végül is elaludt a nagy kaland után.
- Mivel tartozom? - kérdezte Švejk Blahníktól, amikor búcsúzásra került a
sor.
- Szót se róla, Švejk - mondta Blahník lágyan -, egy régi cimboráért
mindent megteszek, kivált ha a katonaságnál szolgál. Isten veled, pajtás,
és sose vidd a kutyát a Havlíèek tér felé, nehogy baj legyen belőle. Ha
még kéne valami kutya, hát tudod a címemet.
Švejk jó sokáig hagyta aludni Maxot, közben vásárolt egy negyedkiló
májat a hentesnél, megfőzte, s aztán odatartott Max orrához egy darab
meleg májat, hogy ébredjen fel.
Max nyalogatni kezdte álmában a szája szélét, majd kinyújtózott,
megszagolta a májat, és bekapta. Aztán az ajtóhoz ment, és
megismételte előbbi kísérletét a kilinccsel.
- Max - kiáltott rá Švejk -, gyere ide.
A kutya bizalmatlanul odament, Švejk ölbe vette, megsimogatta, és Max
most először kezdte barátságosan csóválni a lestuccolt farka
maradványát, utánakapott Švejk kezének, a pofájában tartotta egy
darabig, s közben bölcs pillantásával mintha azt mondta volna: „Itt nincs
mit tenni, tudom, hogy elvesztettem a partit.”
Švejk tovább simogatta, és lágy hangon mesélni kezdett neki:
- Volt egyszer egy kiskutya, úgy hívták, hogy Fox, és ez a kiskutya egy
óbersztnél lakott. A cseléd mindig levitte sétálni, és akkor jött egy bácsi,
és ellopta Foxot. Fox a hadseregbe került egy óberlajtnanthoz, és
átkeresztelték Maxnak. Max, adjál pacsit! Na látod, te marha, hogy jó
barátok leszünk, ha jól viseled magad, és szót fogadsz. Mert ha nem,
akkor bizonyisten meglátod, hogy milyen nehéz a katonai szolgálat.
Max leugrott Švejk öléből, és vidáman táncolni kezdett körülötte. Estére,
amikor a főhadnagy hazajött a kaszárnyából, Švejk és Max már a legjobb
barátok voltak.
Ahogy elnézte Maxot, Švejkben ez a filozofikus gondolat született meg:
„Ha úgy vesszük, akkor tulajdonképpen a katonák is mind el vannak lopva
hazulról.”
Lukáš főhadnagy kellemesen meglepődött Max láttára, s a kutyán is
látszott az öröm, hogy ismét olyan emberrel találkozik, aki kardot visel.
Arra a kérdésre, hogy a kutya honnét való, és mibe került, Švejk a
legnagyobb nyugalommal azt felelte, hogy ajándékba kapta egy
barátjától, aki éppen berukkolt.
- Jól van, Švejk - mondta a főhadnagy, Maxszal játszadozva -, elsején kap
tőlem ötven koronát a kutyáért.
- Nem fogadhatom el, óberlajtnant úr, kérem.
- Švejk - mondta szigorúan a főhadnagy -, amikor szolgálatba lépett
nálam, megmagyaráztam magának, hogy minden szavam parancs. Ha azt
mondom, hogy kap ötven koronát, akkor zsebre vágja, és elissza. Mit fog
csinálni azzal az ötven koronával, Švejk?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy parancs szerint el fogom
inni.
- És ha netalán elfelejteném, Švejk, megparancsolom magának, hogy
figyelmeztessen rá, hogy adjak ötven koronát a kutyáért. Megértette?
Nem bolhás ez a kutya? Legjobb, ha megfüröszti és átfésüli. Holnap
szolgálatban vagyok, de holnapután leviszem sétálni.
Miközben Švejk Maxot fürösztötte, az ezredes, az eb volt tulajdonosa,
iszonyatosan káromkodva tombolt otthonában, s azzal fenyegetőzött,
hogy azt, aki ellopta a kutyáját, ő hadbíróság elé állítja, agyonlöveti,
felakasztatja, húsz évre lecsukatja, és felnégyelteti.
- Der Teufel soll den Kerl buserieren - ordította az ezredes, hogy
beleremegtek az ablakok -, mit solchen Meuchelmördern werde ich bald
fertig.78
Švejk és Lukáš főhadnagy feje fölött így tornyosult a katasztrófa fellege.

78
Az ördög buzerálja meg azt a fickót, az ilyen orgyilkosokkal nem fogok sokat
teketóriázni.
 A KATASZTRÓFA

Friedrich Kraus ezredes, aki még a von Zillergut címet is viselte, valami
Salzburg körüli falucska után, amelyet ősei már a tizennyolcadik
században felzabáltak, tiszteletre méltó idióta volt. Ha elbeszélt valamit,
nem győzte hangsúlyozni a magától értetődő dolgokat, s közben
állandóan megkérdezte hallgatóitól, hogy értik-e a legprimitívebb
kifejezéseket: - Tehát az ablak, uraim, igen. Tudják, mi az az ablak?
Vagy: - Az olyan utat, amelynek mindkét oldalán árok van, országútnak
nevezzük. Igen, uraim. Tudják, mi az az árok? Az árok egy kiásott dolog,
amelyen több ember dolgozik. Egy földmélyedés. Igen. Kapával csinálják.
Tudják, mi az a kapa?
Magyarázási mániában szenvedett, s ebben éppoly szenvedélyes volt,
mint egy feltaláló, aki a művéről mesél.
- A könyv, uraim, több különbözőképpen felvágott és sokféle formátumú
papírívből áll, amit telenyomtatnak, összeraknak, egybefűznek és
összeenyveznek. Igen. Tudják, uraim, hogy mi az az enyv? Az enyv egy
ragasztószer.
Mérhetetlen hülyesége miatt a tisztjei messziről elkerülték, nehogy végig
kelljen hallgatniuk, hogy a járda különbözik az úttesttől, s hogy nem más,
mint egy emelkedettebb aszfaltcsík a házak homlokzata előtt. A
homlokzat a háznak az a része, amelyet az utcáról vagy a járdáról látnak.
A házak hátsó oldalát viszont nem láthatjuk a járdáról, aminthogy ezt
rögtön tapasztalni fogjuk, ha lelépünk az úttestre.
Hajlandó lett volna azonnal be is mutatni ezt az érdekes jelenséget.
Szerencsére mindjárt elütötte egy autó. Azóta még hülyébb lett.
Megállította az utcán a tiszteket, és végtelenül hosszú beszélgetésekbe
bocsátkozott velük holmi omlettekről, a napról, hőmérőkről, fánkokról,
ablakokról és postabélyegekről.
Igazán csodálatos volt, hogy ez az idióta aránylag gyorsan emelkedett a
ranglétrán, s hogy rendkívül befolyásos emberek álltak mögötte, például a
vezénylő tábornok is, aki mindenben a pártját fogta, mit sem törődve az
ezredes abszolút katonai tehetetlenségével.
Hadgyakorlatokon elképesztő dolgokat művelt az ezredével. Sohasem
érkezett meg időben sehová, menetoszlopban vezette az ezredet a
gépfegyverek ellen, sőt az is megtörtént egyszer a dél-csehországi
császárgyakorlatok alkalmából, hogy teljesen elveszett az ezredével
együtt, Morvaországban lyukadt ki vele, s még akkor is ott kóborolt az
ezreddel néhány napon át, amikor a hadgyakorlatnak már vége volt, és a
katonák ismét a kaszárnyákban ültek. Ezt is elnézték neki.
Baráti kapcsolata a vezénylő tábornokkal és a régi Ausztria más, nem
kevésbé hülye katonai méltóságaival számos kitüntetéshez és
érdemrendhez juttatta; ezeket rendkívül büszkén viselte, s a világ legjobb
katonájának, a stratégia és minden haditudomány legjobb elméleti
szakértőjének tartotta magát.
Ezredszemlék alkalmával szóba állt a katonákkal is, és mindig egy és
ugyanazt kérdezte tőlük:
- Miért hívják a hadseregben rendszeresített kézifegyvert mannlichernek?
Az ezredben „mannlichertrotli”-nak csúfolták. Rendkívül bosszúálló
természetű volt, megsemmisítette azokat a tisztjeit, akik nem tetszettek
neki, s ha meg akartak házasodni, nagyon rossz ajánlással továbbította
kérvényüket a felsőbb hatóságokhoz.
Bal fülének a fele hiányzott, még fiatal korában vágta le valaki, akit
párbajra hívott azért az egyszerű ténymegállapításért, hogy Friedrich
Kraus von Zillergut tökkelütött hülye.
Szellemi képességeit elemezve arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy
semmivel se voltak jobbak azoknál, amelyek a nagypofájú habsburgi
Ferenc Józsefet mint notórius idiótát tették híressé.
Ugyanaz a beszédmodor, ugyanaz a mérhetetlen tömegű naivitás. Egy
banketten, a tisztikaszinóban Kraus von Zillergut ezredes minden
előzmény nélkül a következő nyilatkozatot tette, amikor Schillerre
terelődött a szó: - Nos, uraim, én láttam tegnap egy mozdonnyal hajtott
gőzekét. Képzeljék el, uraim, mozdonnyal, de nem egy, hanem két
mozdonnyal. Látom a füstöt, közelebb megyek, hát ott a mozdony, és a
másik oldalon egy másik. Most mondják meg uraim, nem nevetséges? Két
mozdony, mintha nem volna elég egy is.
Elhallgatott, majd kisvártatva megjegyezte: - Ha kifogy a benzin, az
automobilnak meg kell állni. Ezt is tegnap láttam. Aztán a tehetetlenségi
erőről fecsegnek, uraim. Nem megy, leáll, meg se mozdul, nincs benzinje.
Hát nem nevetséges!?
Agyalágyultsága mellett még rendkívül vallásos is volt. Házioltárt tartott a
lakásán. Gyakran járt gyónni és áldozni az Ignác-templomba, s a háború
kitörése óta buzgón imádkozott az osztrák és német fegyverek
győzelméért. Kereszténysége a germán hegemóniáról szőtt álmokkal
keveredett össze. Istennek segítenie kell, hogy megszerezhessük a
legyőzöttek kincseit és tartományait.
Mindig borzasztóan dühbe gurult ha azt olvasta az újságban, hogy ismét
fogságba ejtettünk egy csomó embert.
Ilyenkor azt mondta: - Minek a fogoly? Agyon kell lőni mindet. Nincs
kegyelem. Táncolni a hullák között. Elégetni a szerbiai civileket az utolsó
szálig. Szuronyra hányni a gyerekeket!
Semmivel se volt rosszabb, mint egy Vierordt nevű német költő, aki a
háború idején közzéadott verseiben azt követelte, hogy Németország
vaslélekkel gyűlölje és gyilkolja a francia ördögök millióit:
A felhőkig s a nagy hegyek fölé
Emelkedjék az embercsont s a hús füstölgő halma...

Miután befejezte a tanítást az egyéves önkéntesek iskoláján, Lukáš

főhadnagy sétára indult Maxszal.
- Szabadjon figyelmeztetnem az óberlajtnant urat - mondta Švejk
aggodalmasan -, hogy erre a kutyára nagyon kell vigyázni, hogy meg ne
szökjön. Könnyen honvágya lehet neki a régi otthona után, és akkor
mindjárt megpucol, ha le tetszik venni róla a pórázt. És azt se taná-
csolnám az óberlajtnant úrnak, hogy a Havlièek tér felé sétáltassa, mert
ott szokott csavarogni egy nagyon hamis mészároskutya a „Mária-kép”
kocsmából, amelyik borzasztó harapós. Ahogy ez meglát a saját
körzetében egy idegen kutyát, mindjárt féltékeny lesz rá, hogy meg ne
zabáljon előle valamit. Olyan, mint az a koldus a Szent Castulus
templomban.
Max vígan ugrándozott, belekavarodott a főhadnagy lábába, rátekerte
pórázát a kardra, és rendkívül boldognak látszott, hogy sétálni mehet.
Kimentek az utcára, és Lukáš főhadnagy megindult a kutyával a Pøíkopy
felé. Egy hölggyel volt találkája az Úri utca sarkán. A főhadnagy teljesen
elmerült hivatali gondjaiban. Miről kell holnap előadnia az egyéves
önkéntesek iskoláján? Hogyan adjuk meg egy domb magasságát? Miért
mindig a tenger színétől számított magasságot adjuk meg? Hogyan
állapítjuk meg a tenger színétől számított magasságból a domb
tulajdonképpeni magasságát, aljától a tetejéig? Ördög vigye, miért rak
bele ilyesmit a hadügyminisztérium a tantervbe. Elvégre ez tüzérségi
anyag. És ott vannak a vezérkari térképek is. Ha az ellenség a 312-es
magaslaton lesz, nem törhetjük a fejünket azon, hogy miért a tenger
színétől számítva adták meg a magasságot, vagy hogy milyen magas az a
domb. Megnézzük a térképen, és kész.
E gondolataiból egy szigorú „halt” rázta fel, éppen amikor odaért az Úri
utcához.
A „halt”-tal egyidejűleg a kutya megpróbálta pórázostul kitépni magát a
kezéből, és boldog csaholással ráugrott arra az emberre, aki a szigorú
„halt”-ot kiáltotta.
A főhadnagy előtt Kraus von Zillergut ezredes állt. Lukáš főhadnagy
szalutált, és feszes vigyázzban bocsánatot kért, hogy nem vette észre az
ezredes urat.
Kraus ezredest minden tiszt ismerte „halt”-ot üvöltő szenvedélyéről.
Az ezredes úgy vélte, hogy a szalutálástól függ a háború kimenetele, s
hogy erre épül az egész katonai hatalom.
- A katona adja bele a lelkét a szalutálásba - szokta mondogatni. Íme, a
káplári miszticizmus legszebb példája.
Nagy súlyt vetett arra, hogy a tisztelgő egyén pontosan és tisztelettudóan
betartsa a szalutálásra vonatkozó előírások legapróbb részleteit is.
Vizsla szemmel lesett mindenkit, aki az utcán járt. Baka vagy alezredes,
mindegy volt. Az olyan bakákat, akik hanyagul szalutáltak neki, mintha a
sapkaellenző megérintésével „adjistent” akarnának mondani, saját
kezűleg, azonnal bevitte a kaszárnyába büntetésre.
Ezek hiába magyarázták, hogy „nem láttam”.
- A katonának - mondogatta az ezredes - állandóan keresnie kell
feljebbvalóját a tömegben, és semmi másra nem szabad gondolnia, csak
arra, hogy teljesítse minden kötelességét, amit a dienstreglama előír
számára. Mikor elesik a harctéren, a halála előtt szalutálnia kell. Aki nem
tud szalutálni, aki úgy tesz, mintha nem látná a feljebbvalóját vagy
hanyagul szalutál, az én előttem egy bestia.
- Főhadnagy úr - mondta rettenetes hangon Kraus ezredes -, az
alacsonyabb rendfokozatú egyének mindig kötelesek tisztelegni a
magasabb rangúak előtt. Ez a szabály tudtommal még ma is érvényes.
Másodszor pedig: mióta szoktak a tiszt urak lopott kutyákkal sétálgatni?
Igen, lopott kutyákkal. Az olyan kutyát, amely másvalakinek a tulajdonát
képezi, lopott kutyának nevezzük.
- Ez a kutya ezredes úr... - próbált megszólalni Lukáš főhadnagy.
- Az én tulajdonomat képezi, főhadnagy úr - vágott a szavába nyersen az
ezredes -, ez az én Foxom.
És Fox alias Max felismerte régi gazdáját, s az újat teljesen kivetette a
szívéből, kitépte magát, felugrált az ezredesre, és olyan boldogság
sugárzott róla, amilyenre csak egy szerelmes gimnazista képes, ha
megértésre lel az ideáljánál.
- A lopott kutyákkal való sétálgatás, főhadnagy úr, nem fér össze a tiszti
becsülettel. Nem tudta? Egy katonatiszt ne vásároljon kutyát, mielőtt meg
nem győződik róla, hogy a kutya megvásárlásának nem lesznek
következményei - mennydörögte tovább Kraus ezredes, Fox-Maxot
simogatva, aki aljasul morogni és vicsorogni kezdett a főhadnagyra,
mintha az ezredes ráparancsolt volna: „Fogd meg!”
- Főhadnagy úr - folytatta az ezredes -, helyesnek tartja, ha lopott lovon
jár valaki? Nem olvasta a hirdetésemet a „Bohemiá”-ban és a
„Tagblatt”-ban, hogy elveszett egy szálkásszőrű pincsim? Maga nem
olvassa a feljebbvalója hirdetéseit?
Az ezredes összecsapta a tenyerét:
- Valóban, ezek a fiatal tisztek. Hol a fegyelem? Az ezredes hirdet a
lapokban, és a főhadnagy nem olvassa.
„Ó, ha lekenhetnék neked egypárat, te vén hülye” - gondolta Lukáš
főhadnagy, az ezredes pakompartját szemlélve, amely egy orangutánra
emlékeztetett.
- Jöjjön velem egy percre - mondta az ezredes. Így hát elindultak,
fölöttébb kellemesen társalogva:
- A fronton, főhadnagy úr, ilyesmi nem történhet meg önnel még egyszer.
Bizonyára nagyon kellemetlen dolog lopott kutyákkal sétálgatni a
hátországban. Igen! A feljebbvalója kutyájával sétálgat. Olyan időkben,
amikor naponta sok száz tisztet veszítünk a harcmezőkön. És a hirde-
téseket nem olvassák. Így akár száz évig is hirdethetném, hogy elveszett
a kutyám. Kétszáz évig, háromszáz évig!
Az ezredes hangosan kifújta az orrát, ami nála mindig a nagyfokú
izgatottság jele volt, s azt mondta: - Mehet sétálni tovább - sarkon fordult,
és elment, dühödten csapkodva lovaglópálcájával a tiszti köpenye szélét.
Lukáš főhadnagy átment a túlsó oldalra, s ott ismét meghallotta a
vezényszót: - Halt! - Az ezredes éppen egy szerencsétlen bakát állított
meg, egy tartalékost, aki hazagondolt a mamájára, és nem vette észre
Friedrich Kraust.
Az ezredes saját kezűleg cipelte be a kaszárnyába, hogy büntessék meg, s
közben tengeri disznónak titulálta.
„Mit csináljak ezzel a Švejkkel? - gondolta a főhadnagy. - Szétverem a
pofáját, de az nem elég. Szíjat hasítok a hátából, az is kevés a
gazembernek.” Megfeledkezve arról, hogy találkája van egy hölggyel,
izgatottan hazafelé indult.
„Agyonütöm a nyomorultat” - mondta magában, felszállva a villamosra.
Közben Švejk, a derék katona, élénk beszélgetést folytatott egy
ordonánccal, aki valami iratokat hozott aláírásra a kaszárnyából, s most a
főhadnagyot várta.
Švejk kávéval vendégelte meg ezt a katonát, s arról beszélgettek, hogy
Ausztria előbb-utóbb kampec lesz.
Úgy beszélgettek erről, mint ami magától értetődik. Olyan kijelentések
hangzottak el köztük végtelen sorban, amelyeknek minden egyes szavát
kétségkívül hazaárulásnak minősítette volna a bíróság, őket pedig
felakasztotta volna.
- A császár őfelsége már bele kellett hogy hülyüljön ebbe - jelentette ki
Švejk -, sose volt valami okos, de ez a háború biztos beteszi neki a kaput.
- Hülye az - mondta határozottan a kaszárnyából jött katona -, hülyébb
már nem lehet. Talán azt se tudja, hogy háború van. Lehet, hogy
szégyellték megmondani neki. Hiába van ott az aláírása azon a
kiáltványon az összes nemzeteihez, csalás az egész. Az ő tudtán kívül
nyomtatták ki, mert neki már semmire se mozog az agya.
- Ki van készülve - tette hozzá Švejk bennfentes arccal -, mindig
összecsinálja magát, és úgy kell hogy tömjék, mint egy csecsemőt. A
múltkor mesélte egy úr a vendéglőben, hogy két dajkája van, és a császár
őfelsége mindennap háromszor van szoptatva.
- Bárcsak ott tartanánk már - sóhajtott a kaszárnyából jött katona -, és jól
kiporolnának bennünket, mert Ausztria addig úgyse fér a bőrébe.
S így folytatták a párbeszédet, míg végül Švejk a következő szavakkal
egyszer s mindenkorra elintézte Ausztriát: - Ilyen hülye monarchiának
nem is szabadna a világon lenni - s a másik, mintha gyakorlati irányban
tovább akarná fejleszteni ezt a kijelentést, még hozzátette: - Én ahogy
kiérek a frontra, mindjárt meglógok nekik.
Azután még tovább fejtegették a cseh ember véleményét a háborúról, s a
kaszárnyából jött katona elmondta, mit hallott aznap a városban, hogy
tudniillik Náchod körül már hallatszik az ágyúdörgés, az orosz cár pedig
rövidesen Krakkóban lesz.
Aztán arról beszélgettek, hogy a gabonánkat Németországba szállítják, s a
német katonák cigarettát és csokoládét kapnak.
Végül megemlékeztek a régmúlt háborúkról, és Švejk komolyan
rámutatott, hogy annak idején, amikor büdösséggel teli edényeket
dobáltak az ostromlott várakba, szintén nem lehetett nagy öröm a
harcolás olyan szörnyű bűzben. Ő, Švejk, olvasta, hogy valahol három
évig ostromoltak egy várat, és az ellenség nem csinált semmi egyebet,
csak mindennap ilyen módon szórakozott az ostromoltakkal.
Bizonyára mondott volna még egy-két érdekes és tanulságos dolgot, ha
Lukáš főhadnagy hazatérése félbe nem szakítja a beszélgetésüket.
A főhadnagy rettenetes, megsemmisítő pillantást vetett Švejkre, aláírta az
iratokat, elbocsátotta a katonát, és intett Švejknek, hogy kövesse a
szobába.
A főhadnagy szemei borzalmas villámokat lövelltek. Leült, és merően
nézve Švejket, azt latolgatta magában, hogy mivel kezdje a vérfürdőt.
„Előbb szájon vágom egypárszor - gondolta a főhadnagy -, aztán beverem
az orrát, és letépem a fülét, a többit majd meglátjuk.”
Švejk pedig nyíltan és jóságosan visszanézett rá azzal a jámbor, ártatlan
szemével, sőt odáig merészkedett, hogy megtörte a vihar előtti csendet: -
Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy sajnos búcsú nélkül meg
tetszett válni a macskájától. Felfalta a cipőkrémet, és volt pofája
megdögleni. Bedobtam a pincébe, de a szomszéd házban. Ilyen jó és szép
angóramacskát sose tetszik többet találni.
„Mit csináljak vele? - rágódott magában a főhadnagy. - Szentséges isten,
micsoda hülye pofája van.”
Švejk jóságos, ártatlan szeméből pedig végtelen kedvesség és
gyöngédség sugárzott, s ezzel egyidejűleg a legtökéletesebb lelki
egyensúly kifejezése, hogy minden rendben van, és nem történt semmi,
és ha történt valami, hát az is rendben van, hogy valami egyáltalában
történik.
Lukáš főhadnagy felugrott, de nem ütötte meg Švejket, ahogy kigondolta,
ököllel hadonászott az orra alatt, s ezt üvöltötte: - Maga ellopta azt a
kutyát, Švejk!
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ilyen esetről én az utóbbi
időben egyáltalán nem tudok, és legyen szabad figyelmeztessem az
óberlajtnant urat, hogy délután el tetszett menni sétálni Maxszal,
úgyhogy nem is lophattam el. Nekem mindjárt feltűnt, mikor kutya nélkül
tetszett hazajönni, hogy valaminek történni kellett. Ez aztán a szituáció. A
Spálená utcában van egy Kuneš nevű bőröndös, és az nem tudott lemenni
a kutyájával sétálni, hogy el ne veszítse. Rendszerint otthagyta valami
kocsmában, vagy kölcsönadta, és elfelejtette visszakérni...
- Švejk, maga barom, himmellaudon, fogja be a száját! Micsoda maga, egy
rafinált gazember vagy egy teve, egy tehetetlen dodó? Maga mindenre
tud példát, de énvelem ne tréfáljon, hallja? Honnét hozta azt a dögöt?
Hogy jutott hozzá? Tudja, hogy az ezredes úré volt, és véletlenül
találkoztam vele, és elvitte? Tudja, hogy ilyen botrányt még nem látott a
világ? Mondja meg az igazat, lopta vagy nem lopta?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem loptam.
- Tudta, hogy lopott kutya?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy tudtam, hogy lopott kutya.
- Švejk, a szűzmáriáját, himmelherrgott, én agyonlövöm magát, maga
marha, maga barom, maga ökör, maga piszok. Ilyen hülye maga?
- Ilyen, óberlajtnant úr, jelentem alássan.
- Miért jött ide nekem azzal a lopott kutyával, mért varrta a nyakamba azt
a bestiát?
- Hogy örömet szerezzek az óberlajtnant úrnak.
És Švejk jámboran, lágyan belenézett a főhadnagy arcába, s a főhadnagy
leült, és felnyögött: - Miért büntet az isten ezzel a marhával?
Csendes rezignációban ült a széken, s olyan érzése volt, hogy nemcsak
Švejk pofonvágásához nincs elég ereje, de még egy cigarettát se tudna
megsodorni magának; aztán maga se tudta miért, leküldte Švejket egy
„Bohemiá”-ért meg egy „Tagblatt”-ért, hogy elolvastassa vele az ezredes
hirdetését az ellopott kutyáról.
Švejk csakhamar visszajött a hirdetések oldalán kihajtott újságokkal.
Egész arca sugárzott, és boldogan jelentette: - Benne van, óberlajtnant úr,
kérem, olyan gyönyörűen leírja az óberszt úr ezt az ellopott szálkásszőrű
pincsit, hogy öröm olvasni, és még száz korona jutalmat ígér annak, aki
kézre keríti. Nagyon tisztességes jutalom. Rendszerint ötven korona
jutalmat szoktak adni. Košiøében volt egy Božetìch nevezetű, az kizárólag
ebből tartotta fenn magát. Mindig kutyákat lopott, aztán kereste a
hirdetésekben, hogy hol veszett el, és mindjárt odament. Egyszer ellopott
egy szép fekete spiccet, és mert a tulajdonosa nem hirdetett az újságban,
megpróbálta, és ő maga tett be egy hirdetést. Így elhirdetett öt egész
koronát, amíg a végén jelentkezett egy úr, hogy a kutya az övé,
elvesztette, és azt hitte, hogy fölösleges lenne keresni. Mert ő már nem
hisz az emberek becsületességében. De most látja, hogy azért mégis
vannak még becsületes emberek, és ő ennek borzasztóan örül. És ő elvből
ellene van, hogy a becsületességet jutalmazzák, de emlékbe neki
ajándékozza a könyvét, amit a házi és kerti virágok ápolásáról írt. A
kedves Božetìch erre megfogta azt a fekete spiccet a hátsó lábainál, és a
fejéhez vágta ennek az úrnak, és attól fogva megesküdött rá, hogy nem
fog hirdetni. Inkább eladja a kutyát valami sintérnek, ha senki se akarja
hirdetni az újságban.
- Feküdjön le, Švejk - parancsolt rá a főhadnagy -, maga képes lenne
reggelig hülyéskedni itt nekem. - Ő is lefeküdt, s éjszaka azt álmodta,
hogy Švejk ellopta a trónörökös lovát, elhozta neki, és a trónörökös
ráismert a lóra egy szemle alkalmából, amikor ő, a szerencsétlen Lukáš
főhadnagy ezen a lovon léptetett a százada előtt.
Hajnalban a főhadnagy úgy érezte magát, mint egy átzüllött éjszaka után,
melynek lefolyása alatt még fel is pofozták. Valamiféle különösen súlyos
lelki lidércnyomás üldözte. Reggelfelé még elaludt, kimerülve a szörnyű
álomtól, s arra ébredt, hogy kopognak az ajtón, Švejk bedugja jámbor
arcát, és megkérdezi, hogy mikor keltse fel a főhadnagy urat.
A főhadnagy felnyögött az ágyban: - Mars ki, barom, hát ez valami
borzasztó.
Később, amikor már felkelt, Švejk behozta neki a reggelit, és a következő
kérdéssel lepte meg: - Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, nem tetszik
parancsolni, hogy szerezzek a főhadnagy úrnak egy kutyát?
- Tudja, Švejk, hogy kedvem volna hadbíróság elé állítani magát - mondta
nagyot sóhajtva a főhadnagy -, de felmentenék, mert egy ilyen kolosszális
hülyét még ott se láttak soha életükben. Nézzen a tükörbe. Nem lesz
rosszul attól a hülye arckifejezésétől? Maga a természet legostobább
tréfája, amivel eddig találkoztam. Na, mondja meg őszintén, Švejk, tetszik
maga saját magának?
- Alázatosan jelentem óberlajtnant úrnak, hogy nem tetszek magamnak,
mert a tükörben egy kicsit tojás alakú a fejem, vagy mi. Ez a tükör nincsen
kicsiszolva. A Štanek-féle kínai üzletben volt egyszer egy görbe tükör, és
ha belenézett valaki, mindjárt rókázni kellett neki. A pofája így, a feje mint
egy mosogatóvizes vödör, a hasa mint egy részeg kanonoké, szóval egy jó
figura. A helytartó úr is arra ment egyszer, belenézett, és mindjárt le
kellett venni azt a tükröt.
A főhadnagy elfordult, felsóhajtott, és úgy vélte, jobb lesz, ha Švejk
helyett inkább a tejeskávéval foglalkozik.
Švejk már a konyhában tett-vett, és Lukáš főhadnagy behallotta vidám
nótáját:
Masírozik Grenevil, száz nagy ablak is kinyíl,
csillog neki a kardja, de sok széplány siratja...
S a konyhából tovább szólt az ének:
Katonának mindent lehet,
minden kislány minket szeret,
pénzt eleget faszolunk, nincsen gondunk és bajunk...
„Neked biztos, hogy nincs gondod és bajod, te bitang” - gondolta a
főhadnagy és kiköpött.
Az ajtóban megjelent Švejk feje: - Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, itt
vannak az óberlajtnant úrért a kaszárnyából, hogy azonnal tessék az
ezredes úrhoz menni, egy ordonánc van itt.
És bizalmasan hozzátette: - Talán a miatt a kutya miatt lesz.
- Már hallottam - mondta a főhadnagy az előszobában, amikor az
ordonánc jelentkezni akart.
Fakó hangon mondta ezt, s egy megsemmisítő pillantást vetve Švejkre,
eltávozott.
Nem raportra hívták, még ennél is rosszabb volt. Az ezredes igen komoran
ült karosszékében, amikor a főhadnagy belépett az irodába.
- Két évvel ezelőtt, főhadnagy úr - mondta az ezredes -, ön áthelyezését
kérte a budějovicei 91-es ezredbe. Tudja, hol van Budějovice? A Moldva
partján, igen, és ott ömlik a Moldvába az Ohøc, vagy valami hasonló. A
város nagy, hogy úgy mondjam, barátságos, és ha nem tévedek,
rakpartja is van. Tudja, mi az a rakpart? Az egy fal, amit a víz partján
építenek. Igen. Egyébként ez nem tartozik ide. Ott voltunk
hadgyakorlaton.
Az ezredes hallgatott, és a tintatartóba pillantva, hirtelen más témára
váltott át: - A kutyám elrontotta önnél a gyomrát. Semmit se akar zabálni.
Ni csak, egy légy van a tintatartóban. Különös, hogy télen is legyek
hullnak a tintatartóba. Ez rendetlenség.
„Bökd már ki, te vén gazember” - gondolta a főhadnagy.
Az ezredes felállt, és körbejárta néhányszor az irodát.
- Sokat gondolkoztam rajta, főhadnagy úr, mit is csináljak önnel, hogy az
ilyesmi ne ismétlődhessen meg, és eszembe jutott, hogy ön kérte az
áthelyezését a kilencvenegyesekhez. A főparancsnokság nemrégiben
közölte velem, hogy a kilencvenegyeseknél nagy a tiszthiány, mert a
szerbek megölték az egész tisztikart. Becsületszavamat adom önnek,
hogy három napon belül a budějovicei 91-es ezredben lesz, ahol
marsbatalionokat állítanak össze. Nem kell megköszönnie. A hadseregnek
olyan tisztekre van szüksége, akik...
S mivel nem tudta, hogy mit mondhatna még, az órájára nézett, és így
szólt: - Fél tizenegy, legfőbb ideje, hogy regimentsraportot tartsak.
Ezzel véget ért a kellemes beszélgetés, a főhadnagy megkönnyebbült
lélekkel jött ki az irodából, átment az egyéves önkéntesek iskolájába,
közölte, hogy néhány napon belül kimegy a frontra, s ebből az alkalomból
búcsúestét rendez a Nekázanka utcában.
Miután hazatért, sokatmondó hangsúllyal megkérdezte Švejktől: - Tudja
maga, Švejk, hogy mi az a marsbatalion?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy a marsbatalion az egy
marsbatyák és a marskumpacska az egy marska.79 Mi azt mindig le
szoktuk rövidíteni.
- Nahát, Švejk - mondta ünnepélyesen a főhadnagy -, akkor ezennel
értesítem, hogy velem együtt egy marsbatyákba került, ha már annyira
odavan az ilyen rövidítésekért. De ne képzelje, hogy a fronton is olyan
hülyeségeket művelhet, mint itt. Most már boldog?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy borzasztóan boldog
vagyok - felelte Švejk, a derék katona -, az valami csudaszép lesz, amikor
mi ketten együtt elesünk a császár őfelségéért és a családjáért.

79
Menetszázad.
 UTÓSZÓ
„A HÁTORSZÁGBAN” CÍMŰ ELSŐ RÉSZHEZ

Végére érve a „Švejk - egy derék katona kalandjai” című könyvem első
részének (A hátországban), bejelentem, hogy nemsokára még két rész fog
megjelenni gyors egymásutánban: „A fronton” és „Hadifogságban”. Mind
a katonák, mind a lakosság e következő részekben is úgy fognak beszélni
és viselkedni, ahogy a valóságban szoktak.
Az élet nem illemtani iskola. Mindenki úgy beszél, ahogy tud. Dr. Guth
szertartásmester úr másképpen beszél, mint Palivec vendéglős a
„Kehely”-ben, és ez a regény nem akar szalon-nemesítő segédeszköz
lenni, sem pedig illemkódex, amelyből ki-ki megtanulhatja, hogy milyen
kifejezések használhatók a jó társaságban. Ez a könyv egy meghatározott
korszak történelmi képe.
Ha esetleg valamilyen erősebb kifejezést kellene használnom, amely
valóban elhangzott, habozás nélkül vissza fogom adni, pontosan úgy,
ahogyan elhangzott. A körülírást vagy a ki-pontozást a legostobább
képmutatásnak tartom. Ilyen szavakat még a parlamentekben is
használnak.
Helyesen mondotta valaki, hogy a jól nevelt ember mindent elolvashat.
Olyasmin, ami természetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált
trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a
tartalmat, és dühödten vetik rá magukat egyes szavakra.
Évekkel ezelőtt olvastam egy novella kritikáját, amely felháborodottan
megrótta a szerzőt, amiért ilyeneket írt: „Kifújta és megtörölte az orrát.”
Állítólag megsértette ezzel mindazt, ami esztétikus, ami magasztos, amit
a nemzet az irodalomtól vár.
Ez csak egy kis példa arra, hogy milyen nagy az isten állatkertje.
Az olyan emberek, akik megbotránkoznak egy erős kifejezésen, gyáva
kutyák, mert elképednek a való élettől, és éppen az ilyen gyönge
emberek ártanak a legtöbbet a kultúrának és a jellemnek is. Ezek
túlérzékeny babák gyülekezetévé nevelnék a nemzetet, egy olyasféle
álkultúra önfertőzőivé, amilyet Szent Alajos képviselt, róla ugyanis azt írja
Eustachius barát, hogy amikor Szent Alajos meghallotta, hogy egy férfi
nagy zajjal kiereszti a szeleit, mindjárt sírva fakadt, és csak egy imától
vigasztalódott meg.
Az ilyen emberek nyilvánosan felháborodnak, de roppant előszeretettel
járnak a nyilvános árnyékszékekre, hogy elolvassák a falakon látható
illetlen feliratokat.
Mikor néhány erős kifejezést használtam könyvemben, azt állapítottam
meg futólag, hogy az emberek hogyan beszélnek a valóságban.
Palivec vendéglőstől nem kívánhatjuk, hogy olyan finoman beszéljen, mint
Laudová asszony, dr. Guth, Olga Fastrová,80 és még egy sor más, akik a
legszívesebben az egész Csehszlovák köztársaságot egy nagy parkettes
80
Illemtani cikkek szerzői.
szalonná változtatnák, melyben mindenki frakkosan-kesztyűsen járna,
választékosan beszélne, és ápolná a szalonok kifinomult erkölcsét,
amelynek leple alatt éppen a szalonok arszlánjai űzik a legfeslettebb és
legkicsapongóbb életet.

Ebből az alkalomból közlöm, hogy Palivec vendéglős életben van. Túlélte a

háborút, amelyet végig a börtönben töltött el, s megmaradt
ugyanolyannak, mint annak idején, amikor az az afférja volt Ferenc József
császár képével.
El is jött hozzám, amikor hallotta, hogy benne van a könyvben, s több
mint húsz füzetet81 vett az első számból, ezeket szétosztotta ismerősei
között, s így hozzájárult a könyv terjesztéséhez.
Őszinte örömet szerzett neki, hogy írtam róla, s hogy híres trágár
embernek ábrázoltam.
- Engem már senki se változtat meg - mondta nekem -, egész életemben
trágárul beszéltem, ahogy gondolkoztam, és ezután is így fogok beszélni.
Nem fogok valami tehén miatt szalvétát kötni a pofámra. Máma én híres
vagyok.
Önbizalma valóban megnőtt. Hírnevét megalapozta néhány erős kifejezés.
Ennyivel ő meg van elégedve, s ha beszédének hű és pontos
reprodukciójával, amit e könyvben nyújtottam, arra akartam volna
figyelmeztetni, hogy így nem szabad beszélnie, bár ez természetesen
nem állott szándékomban, kétségkívül megsértettem volna ezt a jóravaló
embert.
Anélkül, hogy ő maga tudott volna róla, keresetlen kifejezéseivel
egyszerűen és becsületesen azt az ellenállást szólaltatta meg, amelyet a
cseh ember a bizantinizmussal szemben tanúsított. A vérében volt ez, ez
a tiszteletlenség a császár és az illedelmes kifejezések iránt.
Otto Katz szintén életben van. A tábori lelkészeknek ez a gyöngye is
létező figura. Az összeomlás után mindent szögre akasztott, kiugrott az
egyházból, s ma cégvezető egy észak-csehországi bronz- és
festékgyárban. Hosszú levelet írt nekem, s azzal fenyegetőzött, hogy
ellátja a bajomat. Egy német lap ugyanis fordításban közölte az egyik
fejezetet, amelyben olyannak van ábrázolva, amilyen a valóságban volt.
Így hát felkerestem, s a végén nagyon jól kijöttem vele. Éjfél után kettőkor
már nem bírt megállni a lábán, de prédikált, és azt hajtogatta: „Én Otto
Katz vagyok, tábori lelkész, ti gipszfejűek.”

Olyan típusú embereket, amilyen a megboldogult Bretschneider volt, a

régi Ausztria államrendőrségi detektívje, ma is nagyon sokat találhatunk a
köztársaságban. Rendkívüli módon érdeklődnek aziránt, hogy a többiek
mit beszélnek.
Nem tudom, sikerült-e elérnem ezzel a könyvvel, amit akartam.
Mindenesetre, az a körülmény, hogy hallottam egy embert, aki így szidott
egy másikat: „Olyan hülye vagy, mint Švejk”, éppen nem erről tanúskodik.

81
Hašek eredetileg füzetekben adta ki és maga terjesztette a „Švejk”-et.
De ha a Švejk szó új szitokká válik a káromkodások virágkoszorújában,
meg kell elégednem a cseh nyelvnek ezzel a gazdagításával.
JAROSLAV HAŠEK
A FRONTON
 ŠVEJK BALSZERENCSÉS KALANDJAI A VONATON

A Prága-České Budějovice-i gyorsvonat egy másodosztályú fülkéjében

hárman utaztak: Lukáš főhadnagy, vele szemben egy teljesen kopasz,
idősebb úr, és Švejk, aki szerényen állt a fülke ajtajában s éppen a
főhadnagy mennydörgéseinek újabb zuhatagát várta - Lukáš főhadnagy
ugyanis, mit sem törődve a kopasz civil jelenlétével, az egész addigi úton
szüntelenül mennydörgött Švejkre, szarvasmarhának és hasonlóknak
nevezve a derék katonát.
Csak egy kis apróságról volt szó, nevezetesen a Švejk gondjaira bízott
csomagok számáról.
- Ellopták egy kofferunkat - förmedt rá a főhadnagy Švejkre -, és ezt csak
így mondja, maga bitang!
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte csöndesen Švejk -,
tényleg ellopták. Az állomáson mindig sok ilyen svindler szokott
lézengeni, és én úgy képzelem, hogy az egyiknek feltétlenül megtetszett
az óberlajtnant úr kofferja, és ez az ember feltétlenül kihasználta azt,
hogy én elmentem a csomagoktól jelenteni az óberlajtnant úrnak, hogy a
mi csomagjainkkal minden a legnagyobb rendben van. Biztos, hogy csak
egy ilyen alkalmas pillanatban lophatta el nekünk azt a koffert. Ezek
direkt lesik az ilyen pillanatot. Két évvel ezelőtt az Északnyugati
pályaudvaron elloptak egy fiatalasszonytól egy gyerekkocsit, egy pólyás
kislánnyal együtt, és olyan nemeslelkűek voltak, hogy a kislányt leadták
minálunk az utcában a rendőrségen azzal, hogy egy kapu alatt találták
kitéve. Aztán az újság megírta erről a szegény asszonyról, hogy egy
szívtelen anya.
És Švejk nyomatékosan kijelentette: - Az állomáson mindig loptak, és
mindig is lopni fognak. Másképpen nem lehet.
- Švejk, én meg vagyok róla győződve - jutott végre szóhoz a főhadnagy -,
hogy maga egyszer nagyon csúnya véget fog érni. Még mindig nem
tudom, hogy csak tetteti-e magát ilyen ökörnek, vagy pedig csakugyan
ökörnek született. Mi volt abban a kofferban?
- Egészben véve semmi, óberlajtnant úr, kérem - felelte Švejk, s közben
egy pillanatra se vette le szemét a tar koponyájú civil úrról, aki a
főhadnaggyal szemben ült, s mintha egy csöppet sem érdekelné az egész
ügy, a „Neue Freie Pressé”-t olvasta. - Nem volt abban a kofferban semmi
egyéb, csak a tükör a szobából meg az előszobái vasfogas, úgyhogy mi
tulajdonképpen semmilyen veszteséget nem szenvedtünk, mert a tükör is
meg a fogas is a háziúré volt.
A főhadnagy félelmetes arcjátékát látva, Švejk szeretetre méltó hangon
így folytatta: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én semmit
se tudtam arról előre, hogy ezt a koffert el fogják lopni, és ami a tükröt
meg a fogast illeti, én bejelentettem a háziúrnak, hogy vissza fogjuk neki
adni, majd ha megjövünk a háborúból. Az ellenséges országokban nagyon
sok tükör és fogas van, úgyhogy még ebben az esetben se lehet
semmilyen bajunk a háziúrral. Mihelyst elfoglalunk valami várost...
- Kuss - kiáltott közbe a főhadnagy ijesztő hangon -, egyszer még átadom
magát a hadbíróságnak. Gondolkozzon csak rajta, hogy nem maga-e a
legesleghülyébb fickó a világon. A legtöbb ember, ha ezer évig élne, akkor
se tudna annyi hülyeséget összehordani, mint maga az elmúlt néhány hét
folyamán. Remélem, hogy ezt már maga is megfigyelte?
- Jelentem alássan, óberlajtnant úr, hogy megfigyeltem. Énnekem, ahogy
mondani szokás, nagyon fejlett megfigyelőképességem van, amikor már
késő, és valami baj történik. Énnekem olyan pechem van, mint egy
Nechleba nevű illetőnek a Nekázanka utcából, aki oda szokott járni a
„Kutyakaparó” kocsmába. Ez mindig elhatározta, hogy megjavul, és
szombattól fogva új életet kezd, és másnap mindig azt mondta:
„Reggelfelé aztán észrevettem, cimborák, hogy egy priccsen fekszek.” És
mindig így járt, amikor elhatározta, hogy rendesen hazamegy, és a végén
kiderült, hogy valahol betört valami kerítést, vagy kifogta a konflisból a
lovat, vagy valami rendőrpatruj kakastollaival akarta kipucolni a pipáját.
Ettől borzasztóan kétségbe volt esve, és a legjobban fájt neki, hogy ez a
pech egész nemzedékeket üldöz. Az ő nagypapája egyszer vándorútra
indult...
- Švejk, hagyjon már békén az előadásaival.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy amit én itt mondok, az
mind színtiszta igazság. A nagypapája egyszer vándorútra indult...
- Švejk - kiáltotta a főhadnagy dühbe gurulva -, még egyszer
megparancsolom magának, hogy ne meséljen nekem semmit, nem
vagyok rá kíváncsi. Majd ha megérkeztünk Budìjovicébe, számolok
magával. Tudja, hogy le fogom csukatni, Švejk?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ezt nem tudtam - mondta
lágyan Švejk -, ezt még nem tetszett említeni.
A főhadnagynak akaratlanul is összekoccant a foga, felsóhajtott, kihúzta a
köpenyéből a „Bohemiá”-t, és olvasni kezdett a nagy győzelmekről, a
német „E”-tengeralattjáró földközitengeri tevékenységéről, s amikor egy
új német találmányhoz ért, amely városok levegőbe röpítésére szolgált,
különleges, repülőgépről ledobott, egymás után háromszor robbanó
bombák segítségével, arra riadt fel, hogy Švejk megszólítja a tar
koponyájú urat:
- Bocsánat, tisztelt uram, nem a Purkrábek úrnak tetszik lenni a Slavia
bankból?
Mivel a tar koponyájú úr nem válaszolt, Švejk a főhadnagyhoz fordult:
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, én egyszer azt olvastam az
újságban, hogy egy normális embernek átlag hatvan-hetvenezer hajszál
kell hogy a fején legyen, és hogy a fekete haj ritkább szokott lenni,
aminthogy azt sok példából láthatjuk.
S kérlelhetetlenül tovább folytatta: - Aztán egy medikus azt mondta a
„Špirek” kávéházban, hogy a hajhullás valami lelki megrázkódtatástól
van, ami még a gyermekágyban érte az embert.
És most valami borzasztó dolog történt. A tar koponyájú úr felugrott, és
ráordított Švejkre: - Marsch hinaus, Sie Schweinkerl82 - kilökte Švejket a
folyosóra, s visszatérve a fülkébe egy kis meglepetést szerzett a
főhadnagynak azáltal, hogy bemutatkozott neki.
Egy kis tévedés történt. A tar koponyájú egyén nem Purkrábek úr volt, a
Slavia bankból, hanem csupáncsak von Schwarzburg vezérőrnagy. A
generálmajor ellenőrző körúton járt a helyőrségek között, civilben, s most
éppen Budějovicét akarta meglepni.
Nála félelmetesebb ellenőrző generális még nem született ezen a világon,
s ha valamit nem talált rendben, a következő párbeszédet folytatta a
helyőrség parancsnokával:
- Van önnek revolvere? - Van. - Jó. Az ön helyében tudnám, hogy mit
csináljak vele, mert amit én itt látok, az nem helyőrség, hanem
disznócsürhe.
És ellenőrző körútjai után itt-ott csakugyan agyonlőtte magát valaki, amit
von Schwarzburg mélységes elégtétellel vett tudomásul: - Így kell ennek
lenni! Ez katona!
Úgy tűnt fel, mintha nem szeretné, hogy az inspekció után egyáltalán
életben maradjon valaki. Az volt a mániája, hogy mindig a
legkellemetlenebb posztokra helyezte át az illető tisztet. Elég volt a
legkisebb hiba, és a tiszt már el is búcsúzott a helyőrségtől, s utazhatott a
montenegrói határra, vagy valami részeg, reménytelen garnizon felé,
Galícia legmocskosabb csücskébe.
- Főhadnagy úr - mondta von Schwarzburg -, hol járt ön kadétiskolába?
- Prágában.
- Ön tehát kadétiskolába járt, s még azt sem tudja, hogy minden tiszt
felelős az alantasáért. Szép. Másodszor, ön úgy szórakozik a szolgájával,
mint valami intim barátjával. Megengedi neki, hogy kérdezetlenül is
beszéljen. Ez még szebb. Harmadszor, megengedi neki, hogy megsértse
az ön feljebbvalóit. Ez a legszebb; mindebből le is vonom a megfelelő
következtetéseket. Mi a neve, főhadnagy úr?
- Lukáš.
- És melyik ezredben szolgál?
- Eddig...
- Köszönöm, nem arra vagyok kíváncsi, hogy eddig hol szolgált, hanem
arra, hogy most hol van.
- A 91-es gyalogezredben, generálmajor úr. Áthelyeztek...
- Áthelyezték? Ezt nagyon helyesen tették. Nem fog ártani önnek, ha
minél hamarabb felkeresi a 91. gyalogezreddel a harcmezőt.
- Ez már el van határozva, generálmajor úr.
A generálmajor most egy kis előadásba kezdett: ő már megfigyelte az
utóbbi években, hogy a tisztek bizalmas hangon beszélnek az
alantasaikkal, s ebben ő bizonyos demokratikus elvek terjedésének a
82
Mars ki, maga disznó.
veszélyét látja. A katonát rettegésben kell tartani, a katona reszkessen a
feljebbvalója előtt, féljen tőle. A tiszteknek tíz lépésnyi távolságot kell
tartaniuk a legénységtől, s nem szabad megengedniük, hogy a legénység
önállóan gondolkozzék, sőt, hogy egyáltalán gondolkozzék, ebben rejlik az
utóbbi évek tragikus tévedése. Régebben a legénység úgy félt a
tisztektől, mint a tűztől, de ma...
A generálmajor reménytelenül legyintett: - Ma a tisztek többsége
agyondédelgeti a katonákat. Ezt akartam mondani.
A generálmajor ismét fogta az újságját, és elmerült az olvasásba. Lukáš
főhadnagy sápadtan kiment a folyosóra, hogy leszámoljon Švejkkel.
Ott találta egy ablak mellett állva, oly átszellemült és elégedett arccal,
amilyen csak egy egyhónapos csecsemőnek lehet, ha teleszopta magát,
és szundikál.
A főhadnagy megállt, s intett Švejknek, egy üres fülkére mutatva. Ő is
bement Švejk után, és bezárta az ajtót.
- Švejk - mondta ünnepélyesen -, végre elérkezett az a pillanat, amikor
kap egypár pofont, amilyet még nem látott a világ. Mi az ördögnek
kezdett ki azzal a kopasz úrral? Tudja, hogy az nem más, mint
generálmajor Schwarzburg?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk, vértanúi arcot
vágva -, hogy énnekem soha életemben a legkisebb szándékom se volt,
hogy megsértsek valakit, és egyáltalában nem sejtettem, és nem is
álmodtam semmilyen generálmajor úrról. Tessék elhinni, hogy hajszálra
olyan, mint a Purkrábek úr a Slavia bankból. Ez odajárt mihozzánk a
vendéglőbe, és egyszer, amikor az asztalra dőlve elaludt, egy jóakaró
ember tintaceruzával ráírta neki a koponyájára: „Van szerencsénk a
mellékelt III. c) tarifa alapján egy pénzmegtakarítási módszert felajánlani
Önnek, amellyel biztosíthatja kedves gyermekei hozományát és
kiházasítási költségeit egy igen előnyös életbiztosítás révén!” Magától
értetődik, hogy mind elmentek, és én egyedül maradtam vele, mert
mindig pechem van, és ő aztán, amikor felébredt, megnézte magát a
tükörben, dühbe gurult, és azt hitte, hogy én csináltam, és ő is akart adni
nekem egypár pofont.
Az „is” szócska oly megható gyöngédséggel, oly szemrehányóan hagyta
el Švejk ajkát, hogy a főhadnagynak lehanyatlott a keze.
De Švejk tovább mesélt: - Egy ilyen kis tévedés miatt annak az úrnak nem
kellett volna megharagudnia, mert tényleg hatvan-hetvenezer hajszál
kéne hogy a fején legyen, mint minden normális embernek. Én soha
életemben nem is álmodtam, hogy létezik egy ilyen kopasz generálmajor
úr. Ahogy mondani szokás, ez egy tragikus tévedés, ami bárkivel
megtörténhet, ha az ember egy megjegyzést tesz, és a másik mindjárt
belekapaszkodik. Évekkel ezelőtt mesélte nekünk a Hývl szabó, hogy ő
Stájerországból, ahol szabóskodott, Leobenen keresztül Prágába utazott,
és volt vele egy sonka, amit Marburgban vett magának. No, ahogy így
utazik a vonaton, arra gondolt, hogy ő az egyetlen cseh az utasok között,
és amikor Sankt Moritznál kezdett szeletelgetni a sonkacsülökből, akkor a
vele szemben ülő úr egészen szerelmes szemeket csinált arra a sonkára,
és a nyál folyni kezdett neki a pofájából. Mikor a Hývl szabó meglátta ezt,
hangosan azt mondta maga elé: „Zabálnál ugye, nyavalyás.” Ez az úr
csehül válaszolt neki: „Persze hogy zabálnék, ha adnál belőle.” Így aztán
együtt zabálták meg azt a sonkát, amíg meg nem érkeztek Budějovicébe.
Ezt az urat Vojtìch Rousnak hívták.
Lukáš főhadnagy ránézett Švejkre, és kiment a fülkéből. Mikor már a
helyén ült, nemsokára megjelent az ajtóban Švejk őszinte arca:
- Jelentem alássan, óberlajtnant úr, öt perc múlva Táborban vagyunk. A
vonat öt percet áll ott. Nem tetszik valami ennivalót rendelni? Évekkel
ezelőtt itt nagyon finom...
A főhadnagy dühöngve felugrott, s a folyosón azt mondta Švejknek: - Még
egyszer figyelmeztetem, hogy minél kevesebbet mutatkozik, annál
boldogabb vagyok. A legjobban örülnék, ha egyáltalán nem látnám többé
magát, és legyen nyugodt, hogy erről gondoskodni fogok. Ne kerüljön a
szemem elé. Tűnjön el innét, hogy véletlenül se lássam, maga barom,
maga hülye.
- Parancsára, óberlajtnant úr.
Švejk szalutált, katonásan megfordult, elment a folyosó végébe, leült a
kalauz ülésére, és megpróbált szóba elegyedni egy vasutassal: - Kérem
szépen, szabadna kérdeznem valamit?
A vasutas, akinek láthatólag semmi kedve nem volt a beszélgetéshez,
fáradtan és apatikusan bólintott.
- Énhozzám - kezdte Švejk - régebben el szokott járni egy nagyon derék
ember, Hoffman nevezetű, és ez mindig azt állította, hogy ezek a
vészfékek soha nem érnek semmit, szóval egy szó mint száz, hogy nem
működnek, amikor meghúzzák ezt a fogantyút. Engem, az igazat
megvallva, az ilyen dolgok sohase érdekeltek, de ha már a szemem elé
került itten ez a vészfék, hát szeretném tudni, hogy mi is a helyzet, ha
egyszer szükségem lenne rá.
Švejk felállt, és a vasutassal együtt odalépett a „Csak veszély esetén”
feliratú vészfékhez.
A vasutas kötelességének érezte, hogy felvilágosítsa Švejket a vészfék
egész mechanizmusáról: - Azt helyesen mondta magának, hogy meg kell
húzni ezt a fogantyút, de abban már hazudott, hogy nem működik. A
vonat mindig megáll, mert ez az összes vagonokon keresztül össze van
kötve a mozdonnyal. A vészféknek muszáj működni.
Közben mindketten a fogantyún tartották a kezüket, és rejtély, hogy
hogyan történt, de meghúzták, és a vonat megállt.
Ők maguk sem tudták eldönteni, hogy melyikük csinálta, s hogy ki adta le
a vészjelet.
Švejk azt állította, hogy ő nem lehetett az, ő nem tette, ő nem egy
kapcabetyár.
- Én magam is csodálkozok - mondta kedélyesen a kalauznak -, hogy miért
állt meg olyan hirtelen a vonat. Megy, megy, és egyszerre csak megáll.
Engem ez jobban bosszant, mint magát.
Egy komoly úriember védelmére kelt a vasutasnak, mert ő hallotta, hogy
a katona kezdett mesélni valamit a vészfékről.
Ezzel szemben Švejk szüntelenül bizonygatta a becsületességét, azzal
érvelve, hogy neki nem érdeke, hogy késsen a vonat, mert ő a frontra
megy.
- Majd az állomásfőnök úr elintézi - döntött végül is a kalauz -, ez húsz
koronájába fog kerülni magának.
Közben látni lehetett, hogy az utasok kikászolódnak a vagonokból, a
főkalauz sípolt, egy rémült hölgy leszaladt útikofferjával a mezőre.
- Húsz koronát igazán megér - mondta jámboran Švejk, aki mindvégig
megőrizte rendíthetetlen nyugalmát -, sőt, még nagyon is olcsó. Egyszer,
amikor a császár őfelsége meglátogatta Žižkovot, egy Franta Šnor nevű
ember megállította neki a kocsiját, mert térdre borult a császár őfelsége
előtt az úttesten. Aztán annak a körzetnek a rendőrkomisszárja sírva
mondta a Šnor úrnak, hogy ezt nem lett volna szabad az ő körzetében
csinálni, mért nem ment egy utcával odább, ami már a Kraus
rendőrtanácsoshoz tartozik, ott kellett volna, hogy bemutassa a
hódolatát. Aztán ezt a Šnor urat lecsukták.
Švejk körülnézett, éppen amikor a főkalauz csatlakozott a hallgatók
köréhez.
- Na most már mehetünk tovább - mondta Švejk -, az nem szép dolog,
amikor egy vonat késik. Még ha béke volna, csak hagyján, de háborúban
mindenkinek tudni kell, hogy minden vonaton katonai személyek utaznak,
generálmajorok, óberlajtnantok, tisztiszolgák. Minden ilyen késés egy
alattomos dolog. Napóleon öt percet késett Waterloonál, és fuccs volt az
egész dicsőségének...
E pillanatban Lukáš főhadnagy áttörte magát a hallgatók tömegén.
Kísértetiesen sápadt volt, és semmilyen más hangot nem tudott kipréselni
magából ezen kívül: - Švejk!
Švejk szalutált, és azt mondta: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem,
hogy rám fogták, hogy én állítottam meg a vonatot. A vasúti kincstárnak
borzasztó furcsa plombái vannak a vészfékeken. Az ember inkább ne is
közeledjen hozzá, mert könnyen baja lehet belőle, és húsz koronát
követelhetnek rajta, mint ahogy éntőlem követelnek.
A főkalauz már kint volt, megadta a jelet, és a vonat újra elindult.
A hallgatók visszamentek a kupéikba, Lukáš főhadnagy nem szólt többet
egy szót sem, és ő is leült a helyére.
Švejkkel csak a főkalauz és a vasutas maradt. A főkalauz elővette
jegyzőkönyvét, és jelentést készített az egész esetről. A vasutas
gyűlölködő pillantásokat vetett Švejkre, aki nyugodtan megkérdezte tőle: -
Régóta van már a vasútnál?
Mivel a vasutas nem válaszolt, Švejk közölte, hogy ismert egy Mlíèek
František nevű embert a Prága melletti Uhøinìvesből, aki egyszer szintén
meghúzott egy ilyen vészféket, és úgy megijedt, hogy két hétre
elvesztette a beszélőképességét, és csak akkor kapta vissza, amikor
elment a hostivaøi Vanìk kertészhez látogatóba, és ott verekedni kezdett,
és azok eltörtek rajta egy bikacsököt. - Ez, kérem - tette hozzá Švejk -
1912 májusában történt.
A vasutas bement a klozettra, és magára zárta az ajtót.
A főkalauz egyedül maradt Švejkkel, és húsz korona bírságot követelt tőle,
hangsúlyozva, hogy ellenkező esetben kénytelen lesz átadni Táborban az
állomásfőnöknek.
- Jó - mondta Švejk -, én szeretek művelt emberekkel beszélgetni, és
nagyon fogok örvendeni, ha megismerkedhetek ezzel a tábori
állomásfőnökkel.
Švejk kihúzta pipáját a zubbonyából, rágyújtott, és orrfacsaró füstfelhőket
eregetve a katonai dohányból, tovább mesélt: - Évekkel ezelőtt
Svitavában egy Wagner nevű úr volt az állomásfőnök. Ez úgy bánt az
alantasaival, mint egy sintér, és szekírozta őket, ahogy csak tudta, és a
legjobban egy Jungwirt nevű váltóőrt nyúzott, amíg ez, szegény,
kétségbeesésében beleölte magát a folyóba. De mielőtt ezt megtette
volna, levelet írt az állomásfőnöknek, hogy éjszaka kísérteni fogja.
Bizonyisten nem hazudok. Meg is tette. A kedves állomásfőnök úr ott ül
éjszaka a távírógép mellett, egyszerre csak megszólal a csengő, és az
állomásfőnök felveszi a táviratot: „Hogy vagy, te bitang? Jungwirt.” Ez így
ment egy egész héten át, és az állomásfőnök minden vonalra szolgálati
táviratokat kezdett küldözgetni, válaszul annak a kísértetnek: „Bocsáss
meg nekem, Jungwirt.” Erre éjszaka ezt a választ kopogja ki neki a gép:
„Akaszd fel magad a szemaforra, a híd mellett. Jungwirt.” És az
állomásfőnök úr szót fogadott. Aztán emiatt lecsukták a Svitava melletti
állomás távírászát. Látja, kérem, van egypár dolog az ég meg a föld
között, amiről nekünk fogalmunk sincsen.
A vonat befutott a tábori állomásra, és Švejk, mielőtt a kalauztól kísérve
elhagyta volna a vonatot, szabályszerűen jelentkezett Lukáš
főhadnagynál: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy engemet az
állomásfőnök úrhoz visznek.
Lukáš főhadnagy nem válaszolt. Teljes apátiába zuhant minden iránt.
Legjobb lesz, villant át az agyán, ha fütyül az egészre. Ha nyugodtan ülve
marad, Budějovicében leszáll a vonatról, jelentkezik a kaszárnyában, és
egy menetszázaddal kimegy a frontra. A fronton alkalomadtán
agyonlöveti magát, és megszabadul ettől a nyomorult világtól, amelyben
ilyen gazemberek sétálnak, mint Švejk.
Mikor a vonat elindult, Lukáš főhadnagy kinézett az ablakon, és meglátta
Švejket, aki a peronon komoly beszélgetésbe merült az állomásfőnökkel.
Švejket nagy tömeg vette körül, s a tömegben néhány vasutas-egyenruha
is látszott.
Lukáš főhadnagy felsóhajtott. Nem a szánalom sóhaja volt ez. Lukáš
főhadnagynak nagy kő esett le a szívéről, hogy Švejk a peronon maradt.
Most már a kopasz generálmajort se látta olyan visszataszító
szörnyetegnek.

A vonat már messze pöfögött České Budějovice felé, de a peronon Švejk

körül nem csökkent a tömeg.
Švejk előadást tartott az ártatlanságáról, és sikerült annyira meggyőznie a
körülötte állókat, hogy egy asszony ezt a megjegyzést tette: - Már megint
agyonszekíroznak itt egy katonát.
A tömeg csatlakozott ehhez a nézethez, s egy úr az állomásfőnökhöz
fordult azzal a bejelentéssel, hogy megfizeti Švejkért a húsz korona
bírságot, ő biztos benne, hogy ez a katona nem követett el semmit.
- Tessék csak ránézni - vonta le a következtetést Švejknek mindennél
ártatlanabb arckifejezéséből, miközben Švejk a tömeg felé fordulva így
szólt: - Jó emberek, én ártatlan vagyok.
Aztán megjelent a csendőrőrmester, kiemelt a tömegből egy polgárt,
letartóztatta, és elvezette, a következő szavakkal: - Ezért felelni fog; majd
adok én magának, lázítani az embereket; azt mondja, ha így bánnak a
katonákkal, akkor senki se kívánhatja tőlük, hogy Ausztria győzzön.
A szerencsétlen polgár semmit se tudott felhozni mentségére azon az
őszinte kijelentésén kívül, hogy ő hentesmester a Régikapu utcából, és
hogy ő nem úgy gondolta.
Közben a jóindulatú férfiú, aki olyannyira hitt Švejk ártatlanságában,
lefizette érte az irodában a bírságot, s elvezette Švejket a harmadosztályú
étterembe, sört rendelt neki, s miután értesült róla, hogy a derék katona
minden igazolványa és a katonai menetlevele is Lukáš főhadnagynál
maradt, nagylelkűen átnyújtott neki még egy ötöst a vasúti jegyre és
további fogyasztásra.
Mielőtt elbúcsúzott volna, bizalmasan azt mondta Švejknek: - Nahát,
kedves katona barátom, ahogy mondtam: ha orosz hadifogságba kerül,
adja át üdvözletemet Zeman sörfőzőnek Zdolbunovban. Vigyázzon a
cédulára, amire a nevét felírtam. Aztán ügyes legyen, hogy ne sokáig
maradjon a fronton.
- Emiatt egy csöppet se tessék félni - mondta Švejk -, mindig érdekes, ha
az ember ingyen megismerhet egy idegen vidéket.
Švejk magára maradt az asztal mellett, s miközben csendesen eliszogatta
nemes lelkű jóakarója ötkoronását, a peronon azt mesélték egymásnak az
emberek, akik nem voltak jelen Švejk és az állomásfőnök beszélgetésénél,
csak messziről látták a csődületet, hogy valami kémet fogtak, aki a
pályaudvart fényképezte, ezt azonban megcáfolta egy hölgy azzal az
állítással, hogy szó sincsen semmilyen kémről, viszont ő hallotta, hogy
egy dragonyos összekaszabolt egy tisztet a női klozettban, mert ez a tiszt
bemászott oda a dragonyos babája után, aki ezt a dragonyost kikísérte az
állomásra.
E kalandos kombinációknak, amelyek annyira jellemezték a háborús
korszak idegességét, a csendőrség vetett véget, megtisztítva a peront.
Švejk pedig csöndesen ivott tovább, gyengéden gondolva vissza a
főhadnagyára. Mit fog az csinálni, ha megérkezik Èeské Budějovicébe, és
az egész vonaton hiába keresi a tisztiszolgáját.
Egy személyvonat beérkezése előtt a harmadosztályú étterem megtelt
katonákkal és civilekkel. Többségben voltak a legkülönbözőbb ezredekből,
alakulatokból való s a legkülönbözőbb nemzetiségű katonák, akiket a
háborús szélvész idefújt a Táborvárosi hadikórházakba, vagy akik most
indultak ki ismét a harctérre újabb sebekért, megcsonkulásokért és
fájdalmakért, hogy megszolgáljanak a sírjuk fölé egy közönséges
fakeresztet, amelyen még évek múlva is lengetni fog a szél és verni fog az
eső Kelet-Galícia szomorú síkságain egy kifakult osztrák katonasapkát,
rozsdás „ferencjóska-gombbal”, s amelyre időnként majd rátelepszik egy
szomorú öreg holló, visszagondolva arra, hogy milyen zsíros lakomák
folytak itt néhány évvel korábban, amikor egy végtelen terített asztal volt
az ő számára ez az egész térség, tele ízes emberi hullákkal és
lótetemekkel, s amikor éppen az ilyen sapkák, amilyenen most is ül, a
legízletesebb falatokat rejtették - emberi szemeket.
A szenvedésnek egyik ilyen jelöltje, akit operáció után kiengedtek a
hadikórházból, s most vértől és sártól mocskos egyenruhát viselt, odaült
Švejkhez. Elcsigázott, lesoványodott, szomorú ember volt. Letett az
asztalra egy kis csomagot, elővette rongyos erszényét, és megszámolta a
pénzét.
Aztán Švejkre nézett, és megkérdezte: - Magyarul?
- Én cseh vagyok, kamerád - felelte Švejk -, nem akarsz inni egyet?
- „Nem tudom, barátom.”
- Annyi baj legyen, kamerád - mondta Švejk, odatéve teli korsóját a
szomorú katona elé -, csak húzzál egy jót.
Ezt megértette, ivott - köszönöm szépen - mondta, majd tovább szemlélte
az erszénye tartalmát, s végül felsóhajtott. Švejk megértette, hogy ez a
magyar még inna egy sört, de nincs elég pénze. Így hát rendelt neki még
egy korsóval, a magyar újra megköszönte, és különböző grimaszok
segítségével magyarázni kezdett valamit Švejknek, közben az átlőtt
karjára mutatott, és nemzetközi nyelven azt mondta: - Pif, paf, puf!
Švejk együttérzően bólintott, s az elgyötört lábadozó még közölte vele,
bal kezét fél méterre tartva a földtől, s aztán három ujját felemelve, hogy
három kisgyereke van.
- Nincs ham, nincs ham - magyarázta tovább; azt akarta mondani, hogy
odahaza nincs mit enniük, s megtörülte könnyező szemét katonaköpenye
mocskos ujjával: a köpeny még lyukas volt a golyótól, melyet a magyar
királyért kapott a testébe.
Nem csoda, hogy e mulatozás következtében Švejknek lassanként
semmije sem maradt az ötösből, s hogy lassan, de biztosan, elvágta
magát České Budějovicétől, mivel minden egyes korsó sör, amelyet
önmagának és a magyar lábadozónak rendelt, csökkentette a vasúti jegy
megvásárlásának lehetőségét.
Az állomáson megint áthaladt egy Budějovicébe menő vonat, és Švejk
még mindig ott ült az asztalnál s hallgatta a magyar állandóan visszatérő
mondókáját: - Pif, paf, puf! Három gyerek, nincs ham, éljen!
Az utóbbi szót Švejkre mondta, koccintás közben.
- Csak igyál, te magyar - felelte Švejk -, húzd meg jól! Ti bezzeg nem így
vendégelnétek meg minket...
A szomszéd asztaltól egy katona azt mondta, hogy amikor a 28-as
ezreddel megérkeztek Szegedre, a magyarok felemelték a karjukat, a
megadást utánozva, így csúfolták őket.
Ami a felemelt karokat illeti, a magyaroknak tökéletesen igazuk volt, de a
közbeszóló katona szemmel láthatólag sértve érezte magát, holott ez a
művelet nem sokkal utóbb egészen általánossá vált minden cseh
katonánál, sőt végül maguknál a magyaroknál is, amikor már nem tetszett
nekik verekedni a magyar király érdekében.
Aztán ez a katona is hozzájuk ült, és elmesélte, hogy ők hogy elbántak
Szegeden a magyarokkal, s kiverték őket néhány kocsmából. Közben
elismerően kijelentette, hogy a magyarok is tudnak verekedni, ő is kapott
egy bicskát a hátába, úgyhogy kórházba kellett mennie.
Most azonban, ha visszatér, a zászlóalj kapitánya valószínűleg lecsukatja,
mert már nem tudta visszaadni a döfést annak a magyarnak, hogy meg
legyen mentve az egész ezred becsülete.
- Ihre Dokumenten, hol a tókument? - ilyen szépen szólította meg Švejket
a katonai őrjárat vezetője, egy őrmester, akit négy szuronyos katona
kísért. - Én látni, maga ülni, nicht fahren, ülni, inni, furt inni, burs!83
- Nincsen, apuskám - felelte Švejk -, Herr óberlajtnant Lukáš, regiment
numero 91, magával vitte, és én ittmaradtam az állomáson.
- Was ist das Wort: apuschkám?84 - fordult az őrmester az egyik
kísérőjéhez, egy öreg landwehr-katonához, aki úgy látszik, nem volt
nagyon jóban az őrmesterrel, mert nyugodtan így felelt:
- Apuskám, das ist wie: Herr Feldwebl.85
Az őrmester folytatta a beszélgetést Švejkkel: - Tókument minden
katonának, tókument nélkül becsukni auf Bahnhofs-Militärkommando, den
lausigen Bursch, wie einen tollen Hund.86
Švejket bevitték az állomásparancsnokságra; az őrszobán ott ült a
legénység többi tagja, valamennyien úgy néztek ki, mint az öreg
landwehres, aki oly szépen le tudta fordítani németre az „apuskám” szót
született ellenségének, az őrmesteri hatalomnak.
Az őrszoba litografált képekkel volt feldíszítve, melyeket akkoriban a
hadügyminisztérium szétküldetett minden katonai irodába, de minden
iskolába és kaszárnyába is.
Švejket, a derék katonát, először is az a kép üdvözölte, amely a felirat
szerint Franz Hammel szakaszvezetőt, továbbá Paulhart és Bachmayer
tizedest ábrázolta a 21. cs. és kir. lövészezredből, amint kitartásra
buzdítják a legénységet. A másik oldalon függő kép ezt a feliratot viselte:
„Dankó János szakaszvezető az 5. honvéd huszárezredből felderíti egy
ellenséges üteg állását.”
Jobboldalt egy plakát lógott: A bátorság rendkívüli példái.

83
Nem utazik, folyton iszik, fickó!
84
Mit jelent az a szó, hogy apuskám?
85
Apuskám, az annyi mint: őrmester úr.
86
A katonai állomásparancsnokságra a tetves fickót, mint egy veszett kutyát.
Ilyen plakátokkal, melyeknek szövegét a kiagyalt rendkívüli példákkal a
hadügyminisztérium irodáiban fogalmazták a katonai szolgálatra behívott
német újságírók, ilyen plakátokkal akarta ez a vén hülye Ausztria
fellelkesíteni a katonákat, akik mindezt sohasem olvasták el, s mikor a
bátorságnak ilyen rendkívüli példáit fűzve, könyv alakban küldték utánuk
a frontra, hát belecsavarták cigarettának a pipadohányt, vagy még
célszerűbben használták fel a küldeményt, a vakmerőségről kitalált
rendkívüli példák értékének és szellemének megfelelően.
Míg az őrmester elment valami tisztet keresni, Švejk ezt olvasta a
plakáton:
JOSEF BONG TRÉNKATONA
Az egészségügyi oszlop katonái súlyos sebesülteket raktak fel a
kocsikra, amelyek egy fedett szakadékban várakoztak. Amint
megteltek a kocsik, hátravitték őket a kötözőhelyre. Az oroszok
észrevették e kocsikat, és gránáttüzet irányítottak rájuk, Josef Bong
trénkatonának, a 3. cs. és kir. trénsvadronból, megölte a lovát egy
gránátrepesz. Bong feljajdult: „Szegény kis deresem, véged van!”
Abban a pillanatban őt is eltalálta egy gránátszilánk. Mindazonáltal
kifogta lovát, és a hármasfogatot biztos fedezékbe húzta. Aztán
visszament az elesett ló hámjáért. Az oroszok szüntelenül lőttek.
„Csak lőjetek, átkozott dühöngők, én a hámot nem hagyom itt!”, és
tovább szerelte a lóról a hámot ezekkel a szavakkal. Végül elkészült,
és visszavonszolta magát a hámmal a kocsihoz. Hosszú távolléte
miatt az egészségügyi katonák mennydörgő szemrehányásokkal
fogadták. „Nem akartam ott hagyni a hámot, még majdnem új. Azt
gondoltam, kár lett volna érte. Az ilyen dolgokból nincs fölöslegünk”,
védekezett a bátor katona, továbbmenve a kötözőhely felé, ahol
csak most jelentkezett mint sebesült. Kapitánya később ezüst
vitézségi éremmel díszítette fel a mellét e bátor tettéért.
Švejk elolvasta a plakátot, s mivel az őrmester még nem jött vissza, így
szólt az őrszobában üldögélő landwehresekhez: - Ez itten nagyon szép
példája a bátorságnak. Így minálunk a hadseregben mindig vadonatúj
lószerszámok, lesznek; de amikor Prágában voltam, olvastam a „Prágai
hivatalos újság”-ban egy még szebb példát egy dr. Josef Vojen nevű
egyéves önkéntesről. Ez Galíciában volt a hetes tábori vadászzászlóaljnál,
és amikor szuronyharcra került a sor, kapott egy golyót a fejébe, és
amikor a kötözőhelyre vitték, azt ordította, hogy egy ilyen karcolás miatt ő
nem hagyja magát bekötözni. És mindjárt tovább akart előnyomulni a
szakaszával, de egy gránát elütötte neki a bokáját. Megint el akarták
vinni, de ő fogott egy botot, és azzal bicegett a harcvonal felé, és bottal
ment neki az ellenségnek, és odarepült egy másik gránát, és letépte a
kezét, amiben a botot tartotta. Erre átvette azt a botot a másik kezébe,
azt ordította, hogy ezt nem bocsátja meg nekik, és a jó isten tudja, mi lett
volna a vége, ha egy srapnel nemsokára véglegesen ki nem készíti. Lehet,
hogy ha a végén mégiscsak fűbe nem harap, hát ő is ezüst vitézségi
érmet kapott volna a bátorságáért. Mikor a srapnel levitte a fejét, ez még
gurulás közben is azt kiáltotta: „Bár rád a bősz halál lehel, tedd híven,
amit tenni kell!”
- Firkálni, azt tudnak ezek az újságok - mondta az egyik közlegény -, de
odakint egy ilyen szerkesztő egy óra alatt tisztára meg lenne hülyülve.
A landwehres kiköpött: - Minálunk Èaslavban volt egy szerkesztő Bécsből,
egy német. Fénrik87 volt. Mivelünk a világért se akart csehül beszélni, de
amikor berakták egy menetszázadba, ahol csupa csehek voltak, mindjárt
tudott csehül.
Az ajtóban megjelent az őrmester, és dühödt arccal azt mondta:
- Wenn man lenni drei Minuten weg, da hört man nichts anderes, als:
cseszki, csesi.88
Aztán megint kifelé indult, bizonyára az étterembe, de még odaszólt a
landwehr-káplárnak, Švejkre mutatva, hogy mihelyt a hadnagy megjön,
vezesse elébe ezt a tetves gazembert.
- A hadnagy úr megint a távírászlánnyal szórakozik az állomáson - mondta
az őrmester távozása után a tizedes -, már több mint két hete koslat
utána, és mindig borzasztóan fel van dühödve, amikor megjön a
távírdából, és azt mondja róla: „Das ist aber eine Hure, sie will nicht mit
mir schlafen.”89
Ezúttal is igen feldúlt állapotban lehetett, mert amikor nemsokára
megjött, hallották, hogy valami könyveket csapkod az asztalra.
- Hiába, komám, be kell menjél hozzá - mondta részvéttel Švejknek a
tizedes -, sokan átmentek már az ő kezén, öreg katonák és fiatalok is.
És már be is vezette Švejket az irodába, ahol a papírokkal teleszórt asztal
mögött egy fiatal hadnagy ült, végtelenül dühös ábrázattal.
Mikor meglátta Švejket és a tizedest, sokat sejtetően így szólt:
- Aha! - Aztán elhangzott a tizedes jelentése: - Lajtnant úrnak alázatosan
jelentem, hogy ezt az embert dokument nélkül találtuk az állomáson.
A hadnagy bólintott, mintha azt akarná kifejezni, hogy ő már évek óta
előre tudta, hogy éppen ezen a napon és ebben az órában ott fogják
találni Švejket iratok nélkül a pályaudvaron, hiszen csak rá kellett nézni
Švejkre ebben a pillanatban, s feltétlenül az a benyomása támadt
mindenkinek, hogy egy ilyen ábrázatú és külsejű egyénnél egyáltalában
nem is lehet semmiféle dokumentum. Švejk e pillanatban úgy nézett ki,
mintha a derült égből pottyant volna alá, valamelyik idegen bolygóról, s
most naiv ámulattal nézi ezt az új világot, melyben egy számára eleddig
teljesen ismeretlen butaságot kérnek tőle - valami dokumentumot.
A hadnagy Švejket méregetve gondolkozott egy ideig, hogy mit is
mondjon, s hogy mit kell kérdeznie tőle.
Végül megkérdezte:
- Mit csinált itt a pályaudvaron?

87
Zászlós.
88
Ha az ember három percig távol van, már nem hallani semmi mást, csak:
csehül, csehek.
89
„Micsoda ringyó, nem akar velem hálni.”
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy vártam a České Budějovicébe
menő vonatot, hogy eljuthassak az ezredemhez, a kilencvenegyesekhez,
ahol én vagyok a legénye a Lukáš óberlajtnant úrnak, akit kénytelen
voltam elhagyni, mivel az állomásfőnökhöz kísértek bírság miatt, mert
meggyanúsítottak, hogy én állítottam meg a gyorsvonatot, amin jöttünk,
a biztonsági vészfék segítségével.
- Megőrülök - kiáltotta a hadnagy -, mondja el összefüggőbben, röviden,
és ne fecsegjen mindenféle marhaságokat.
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy már attól a pillanattól fogva,
amikor mi a Lukáš óberlajtnant úrral beszálltunk abba a gyorsvonatba,
amelyikkel a lehető leggyorsabban el akartunk jutni és utazni a mi 91. cs.
kir. gyalogezredünkhöz, nekünk mindjárt pechünk volt. Először is elveszett
egy kofferunk, aztán, hogy össze ne keverjem, egy generálmajor úr, aki
teljesen kopasz volt...
- Himmel Herrgott - fújt egyet a hadnagy.
- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy ez mind kikívánkozik belőlem,
mintha harapófogóval húznák, hogy át lehessen tekinteni az egész
helyzetet, mint ahogy a megboldogult Petrlík suszter szokta mondani,
amikor ráparancsolt a fiára, hogy vegye le a nadrágját, mielőtt a szíjjal
porolni kezdte.
S míg a hadnagy levegőért kapkodott, Švejk így folytatta:
- Én valahogy nem tetszettem annak a kopasz generálmajor úrnak, és ki
lettem küldve a folyosóra a Lukáš óberlajtnant úrtól, akinek a puccerje
vagyok. A folyosón aztán azzal lettem vádolva, hogy én csináltam, mint
ahogy az előbb mondtam. Mielőtt a dolog még elintéződött volna, én
egyedül maradtam a peronon. A vonat elment, az óberlajtnant úr a
kofferokkal és az összes irataival meg az én irataimmal szintén elment, és
én ott maradtam tátott szájjal, mint egy árva, dokument nélkül.
Švejk olyan megindítón és lágyan nézett a hadnagyra, hogy az teljesen
meggyőződött arról, hogy amit ez a hülyének született egyén elmondott,
az mind az utolsó szóig színigazság.
A hadnagy most felsorolta Švejknek mindazon vonatokat, amelyek a
gyors után elindultak Budějovice felé, és feltette a kérdést, hogy miért
szalasztotta el ezeket a vonatokat.
- Jelentem alássan, lajtnant úr - felelte Švejk kedélyesen mosolyogva -,
miközben én a következő vonatot vártam, az a baleset történt velem,
hogy egymás után ittam a söröket.
„Ilyen ökröt még nem láttam - gondolta a hadnagy -, ez mindent bevall.
Hányan voltak már előttem, és mindegyik tagadott, ez meg nyugodtan
azt mondja: »Azért késtem le minden vonatról, mert egymás után ittam a
söröket.«”
Gondolatainak lényegét a következő mondatba foglalva közölte Švejkkel: -
Ide hallgasson, maga egy degenerált. Tudja mi az, ha valakiről azt
mondják, hogy degenerált?
- Minálunk a Bojištì meg a Kateøina utca sarkán, lajtnant úrnak jelentem
alássan, szintén volt egy degenerált ember. Az apja egy lengyel gróf volt
és az anyja egy bábaasszony. Ez az ember utcát söpört, és a kocsmákban
nem hagyta magát másképpen szólítani, csak gróf úrnak.
A hadnagy úgy vélte, hogy helyes lesz valami módon véget vetni ennek
az egésznek, s ezért nyomatékosan így szólt: - Nahát, maga marha, maga
vadszamár, azonnal menjen a pénztárhoz, vegyen magának jegyet, és
utazzon el Budějovicébe. Ha még egyszer meglátom itt, úgy elbánok
magával, mint egy dezertőrrel. Abtreten!
Mivel Švejk nem mozdult, és kezét még mindig a sapkaellenzőhöz érintve
tartotta, a hadnagy ráordított: - Marsch hinaus, nem hallotta, abtreten?
Palánek káplár, vigye ezt a hülye pofát a kasszához, és vegyen neki egy
jegyet České Budějovicébe!
Palánek tizedes csakhamar ismét megjelent az irodában. A félig nyitott
ajtón át Palánek mögül bekukkantott Švejk jámbor arca is.
- Mi az már megint?
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem - súgta titokzatosan Palánek tizedes
-, nincs neki pénze az útra, és nekem sincs. Ingyen nem akarják elvinni,
mert nincsenek katonai iratai, hogy az ezredéhez megy.
A hadnagy nem váratta őket sokáig e fogas kérdés salamoni
megoldásával.
- Akkor menjen gyalog - mondta ki a határozatot -, hadd csukják le az
ezredénél, amiért elkésett; ki a fene fog itt bajlódni vele.
- Hiába minden, pajtás - mondta Palánek tizedes Švejknek, amikor kijött
az irodából -, gyalog kell, hogy menjél, fiam, Budějovicébe. Van az
őrszobán egy vekni komiszkenyerünk, azt veled adjuk az útra.
S egy fél óra múlva, miután Švejket még feketekávéval is megitatták, és
adtak neki a komiszkenyéren felül még egy csomag katonai dohányt is
útravalónak az ezredéhez, Švejk a sötét éjszakában elhagyta Tábort,
amely csak úgy visszhangzott úti nótájától.
Egy régi katonadalt énekelt:
Mikor mentünk Jaromìøbe,
elhiszed-e, nem hiszed-e...
S az ördög tudja, hogyan történt, de Švejk, a derék katona, ahelyett, hogy
déli irányban haladt volna Budějovice felé, mindig csak egyenesen
nyugatnak tartott.
Ment a havas úton, a fagyban, katonaköpenyébe burkolózva, mint a
napóleoni gárda utolsó tagja visszafelé jövet a moszkvai hadjáratból,
pusztán azzal a különbséggel, hogy Švejk vidáman énekelt:
Sétálni mentem egymagam
a zöld ligetbe ki.
S a behavazott erdők olyan visszhanggal válaszoltak az éjszaka
csendjében, hogy a falvakban felugattak a kutyák.
Amikor megunta a dalolást, Švejk leült egy kavicshalomra, pipára
gyújtott, s miután kipihente magát, tovább ment budìjovicei anabázisának
új kalandjai felé.
 ŠVEJK BUDĚJOVICEI ANABÁZISA

Xenophón, az ókori harcos, keresztülment egész Kisázsián, és isten tudja,

hová el nem jutott térkép nélkül. A régi gótok szintén minden topográfiai
tudás nélkül hajtották végre expedícióikat. Mindig csak előre masírozni:
ezt hívják anabázisnak. Utat törni ismeretlen tájakon. Ellenségek közé
kerülni, akik lesik az alkalmas pillanatot, hogy kitekerjék a nyakad. Ha
valakinek jó feje van, mint Xenophónnak vagy a sok rabló törzsnek, amely
isten tudja, honnét, a Kaspi- vagy az Azovi-tengertől jött Európába, akkor
bizony csodákat művelhet útközben.
Caesar légiói is térkép nélkül jutottak el valahová északra, a Galliai-
tengerhez, s egyszer csak elhatározták, hogy visszamennek Rómába,
egészen más úton masírozva, hogy még érdekesebb legyen a kirándulás.
És szépen haza is érkeztek. Valószínűleg azóta mondják, hogy minden út
Rómába vezet.
Hasonlóképpen, minden út České Budějovicébe is vezet: Švejk, a derék
katona legalábbis szentül meg volt győződve erről, amikor a budějovicei
táj helyett milevskói falvak tűntek fel a szeme előtt.
Mindazonáltal rendületlenül haladt tovább, mert hiszen semmiféle
Milevsko nem akadályozhat meg abban egy derék katonát, hogy egyszer
mégiscsak el ne jusson České Budějovicébe.
S így Švejk Milevskótól nyugatra, Kvìtovban bukkant fel, miután már
végigénekelte a masírozással kapcsolatos katonadalok egész repertoárját,
úgyhogy Kvìtov előtt kénytelen volt újra kezdeni a sort a következő dallal:
Elmasíroztunk, komám,
sírt utánunk minden lány...
Egy öregasszony, aki a templomból tipegett hazafelé a Kvìtov-Vráž-i úton,
amely változatlanul nyugat felé vezet, keresztényi köszöntéssel
megszólította Švejket: - Adjon isten jó napot, katonácska, hová-merre
igyekszik?
- Hát csak Budějovicébe, nénikém, a regimenthez - felelte Švejk -, megyek
a háborúba.
- Jaj, hát akkor nem jól megy, katonácska - mondta ijedten az öregasszony
-, erre Vráž felé sohase jut oda, mert ha mindig csak előre megy, akkor ez
az út Klatovyba viszi.
- Én azt hiszem - mondta Švejk megadóan -, hogy Klatovyból is eljut az
ember Budějovicébe. Nem mondom, szép kis séta, ha az ember siet a
regimentjéhez, hogy ne legyen valami kellemetlensége, mikor úgy
igyekszik, és minden jóakarat megvan benne, hogy időre ott legyen.
- Minálunk is volt egy ilyen csibész. Ő Plzeòbe kellett hogy menjen a
landverhez, Toníèek Maškùnak hitták - mondta sóhajtva az öregasszony -,
rokonságban van az unokahúgommal, és el is indult. Aztán egy hét múlva
már keresték a csendőrök, hogy nem jött meg a regimentjéhez. Aztán
még egy hét múlva beállított hozzánk civilben, hogy hazaeresztették
úrlábra.90 A községi bíró mindjárt szólt a csendőröknek, és azzal vége is
volt az úrlábnak. Már írt a frontról, hogy meg van sebesülve, odalett a fél
lába.
Az öregasszony részvéttel végignézett Švejken: - Várjon meg engem
abban a kiserdőben, katonácska, hozok én magának egy kis krumplilevest
hazulról, hogy felmelegedjen. Innét már látni is a mi viskónkat, éppen az
erdő mellett, egy kicsit jobbra. A mi falunkon, Vrážon nem mehet
keresztül, ott olyanok a csendőrök, mint a sólymok. Aztán csak menjen az
erdőből Malèínba. Azután Èížovát kerülje el, mert ott is sintérkednek a
csendőrök, és fogdossák a szökevényeket. Maga csak menjen,
katonácska, egyenesen keresztül az erdőn Sedlecbe, az ott van
Horaždovice mellett. Ott egy nagyon jó csendőr van, az mindenkit
átenged a falun. Van magánál valami írás?
- Nincsen, nénikém.
- Akkor oda se menjen, hanem inkább Radomyšlba, de csak este menjen
be, amikor minden csendőr a kocsmában van. Ott az Alsó utcán a
Floriáneken túl van egy kis házikó, kékre van festve az alja, ottan keresse
Melichárek gazdát. Az az én bátyám. Mondja meg neki, hogy
üdvözöltetem, ő majd megmutatja az utat Budějovice felé.
Švejk több mint egy félórát várt az erdőben az öregasszonyra, jól
felmelegedett a krumplilevestől, amit a szegény anyóka egy fazékban
hozott ki neki, párnába csomagolva, hogy ki ne hűljön, aztán az
öregasszony még elővett a kendőjéből egy szelet kenyeret meg egy darab
szalonnát, mindent beledugott Švejk zsebébe, keresztet vetett Švejkre, és
azt mondta, hogy neki is van ott két unokája.
Aztán még egyszer alaposan elmesélte neki, hogy milyen falvakon
menjen keresztül, és melyiket kerülje el. Végül elővett a ködmöne
zsebéből egy koronát, vegyen rajta Švejk Malèínban egy kis pálinkát, mert
Radomyšlig jó néhány mérföld az út.
Megfogadva az öregasszony tanácsát, Švejk Èížovától kelet felé indult
Radomyšlba, mert úgy gondolta, hogy akármelyik égtáj felől befuthat
Budějovicébe.
Malèínban csatlakozott hozzá egy öreg harmonikás, Švejk a kocsmában
találkozott vele, amikor az öregasszony tanácsára pálinkát vett magának
a jó néhány mérföldes radomyšli útra.
A harmonikás katonaszökevénynek vélte Švejket, és azt tanácsolta neki,
hogy menjen vele Horaždovicébe, ott van férjnél a lánya, és ez a férj
maga is katonaszökevény. A harmonikás Malčínban nyilván többet ivott a
kelleténél.
- Már két hónapja rejtegeti az urát az istállóban - próbálta rábeszélni
Švejket -, téged is eldug, és ott lesztek a háború végéig. Kettesben
legalább nem fogtok unatkozni.
Švejk udvariasan elutasító válaszától nagyon megdühödött, letért bal kéz
felé a mezőre, és azzal fenyegette Švejket, hogy feljelenti a èížovái
csendőrségen.

90
Szabadságra.
Radomyšlban Švejk estefelé megtalálta az Alsó utcán a Flóriáneken túl
Melichárek gazdát. Megmondta neki, hogy a húga üdvözölteti Vrážból, de
ez semmilyen hatást nem tett a gazdára.
Mindenáron igazolványt kívánt Švejktől. Gyanakvó ember volt, mert
folyton csak rablókról, csavargókról, tolvajokról beszélt, akiktől valósággal
hemzseg a píseki vidék.
- Megszökik a katonaságtól, nem akar szolgálni, aztán becsavarogja az
egész környéket, és ott lop, ahol tud - mondta a szemébe Švejknek -,
közben mindegyik úgy néz ki, mintha kettőig se tudna számolni.
- Jó, jó, a legtöbb ember megharagszik az igazság miatt - tette hozzá,
amikor Švejk felállt a lócáról -, akinek tiszta a lelkiismerete, ülve marad,
és megmutatja az iratait. De akinek nincsen...
- Hát isten áldja, bácsikám.
- Isten áldja, és máskor butábbat keressen magának.
Miután Švejk kiment a sötétbe, az öreg még sokáig dörmögött magában: -
Még hogy Budějovicébe megy a regimentjéhez. Táborból. És előbb
Horaždovicébe megy a zsivány, és csak azután Písekbe. Hisz ez megkerüli
az egész világot.
Švejk megint csaknem egész éjszaka bandukolt, míg végre valahol Putim
mellett talált a mezőn egy kazlat. Lyukat fúrt a szalmába, s akkor
közvetlen közelről megszólalt egy hang: - Melyik ezredből? Hová mész?
- A kilencvenegyesből, Budějovicébe.
- Csak nem oda akarsz menni?
- Ott van az óberlajtnantom.
Erre nemcsak egy emberből, de háromból tört ki a nevetés. Miután
lecsendesedtek, Švejk megkérdezte tőlük, hogy ők melyik ezredből valók.
Kiderült, hogy ketten a harmincötösöktől, a harmadik tüzér és szintén
budějovicei.
A harmincötösök elmondták, hogy egy hónapja szöktek meg a
menetszázadból, a tüzér pedig már a mozgósítás óta úton van. Idevalósi
Putimba, és ez a szalmakazal is az övé. Éjszaka mindig itt alszik. Este
találkozott a másik kettővel az erdőben, és meghívta őket a
szalmakazlába.
Mindnyájan biztosra vették, hogy a háború egy-két hónap múlva véget ér.
Úgy képzelték, hogy az oroszok már Budapest előtt állnak, és benn
vannak Morvaországban is. Putimban mindenki ezt beszéli. Hajnalban,
még virradat előtt, a tüzér édesanyja majd hoz valami reggelit. Aztán a
harmincötösök elmennek Strakonicébe, az egyiknek ott van a nagynénje,
az meg ismer valakit fent a hegyekben, Sušicén túl, egy fűrészmalmos
embert, ott jól megbújhatnak mind a ketten.
- Te is velünk jöhetsz, ha akarsz, te kilencvenegyes - ajánlották Švejknek. -
Szarjál a főhadnagyodra.
- Nem megy az olyan könnyen - felelte Švejk, és jó mélyen belefúrta
magát a szalmakazalba.
Amikor reggel felébredt, társainak már hűlt helye volt, s az egyik, nyilván
a tüzér, ott hagyott neki egy szelet kenyeret az útra.
Švejk átvágott az erdőn, és Štìkno mellett találkozott egy csavargóval - az
öreg fickó úgy üdvözölte, mint régi cimboráját, és megkínálta egy korty
pálinkával.
- Ne mászkáljál ebben - oktatta Švejket -, még csúnyán ráfizethetsz erre a
katonai uniformisra. Most mindenfelé csendőrök kószálnak, és ilyen
gúnyában nem is koldulhatsz. Manapság már nem járnak úgy miutánunk a
csendőrök, mint régen, most csak titeket keresnek.
- Csak titeket keresnek - mondta még egyszer, olyan meggyőződéssel,
hogy Švejk elhatározta, inkább nem is szól neki a 91. ezredről. Hadd
higgye, hogy úgy van, ahogy ő gondolja. Minek elrontani egy derék öreg
fickó illúzióit.
- És merre igyekszel? - kérdezte a csavargó egy idő múlva, miután
mindketten pipára gyújtottak, és lassan megkerülték a falut.
- Budějovicébe.
- Atyaúristen - kiáltotta ijedten a csavargó -, ott egy perc alatt elcsípnek.
Még meg se melegszel. Egy csupa rongy öltözet kell neked, nyomoréknak
kell hogy tettesd magad.
- Azért ne félj semmit, most elmegyünk Strakonicébe, Volyòba, Dubba, és
ha csak bele nem köp az ördög, szerzünk valami civil ruhát. Strakonicében
még vannak olyan hülye becsületes emberek, hogy éjszakára sok helyütt
nyitva hagyják a kaput, nappal meg egyáltalán be se zárják. Télen mindig
átjárkálnak pletykázni a szomszédba, úgyhogy mindjárt meglesz a civil
ruhád. Mire is lenne szükséged? Bakancsod van, szóval csak felsőruhára.
Ez a katonaköpeny régi?
- Régi.
- Akkor tartsd meg. Vidéken még szoktak ilyesmiben járni. Csak nadrág
kell meg kabát. Ha meglesz a civil ruha, ezt a nadrágot meg kabátot
eladjuk a Herman zsidónak Vodòanyban. Az megvesz minden kincstári
holmit, és tovább árusítja a falvakban.
- Ma elmegyünk Strakonicébe - fejtegette tovább a tervét. - Onnét négy
órai út a Schwarzenberg hercegek régi cserénye. Ismerek ott egy juhászt,
most már nagyon vén ember, nála maradunk éjszakára, reggel aztán
bemegyünk Strakonicébe, és körülnézünk valahol egy civil ruha után.
A juhásztanyán Švejk egy kedves aggastyánnal találkozott, aki még
emlékezett rá, hogy miket mesélt a nagyapja a francia háborúkról.
Mintegy húsz évvel idősebb lehetett a csavargónál, s ezért őt is meg
Švejket is „fiúnak” nevezte.
- Bizony, fiúk - mesélte, mikor elhelyezkedtek a tűzhely körül, amelyen
krumpli főtt, héjában -, akkor az én öregapám is megszökött a
hadseregből, mint ez a te katonád itten. De Vodòanyban elkapták, és
rongyosra verték a seggét. Még így is szerencsésnek mondhatta magát. A
ražicei Jareš fia, Protivín mellől, az öreg Jareš halasgazdának az öregapja,
ólmot kapott Písekben a szökése miatt. És mielőtt agyonlőtték a píseki
sáncokon, sorba állították a katonákat, végig kellett futnia közöttük,
hatszázat ütöttek rá bottal, úgyhogy a halál már megkönnyebbülés,
megváltás volt neki. Hát te mikor ugrottál meg? - fordította Švejkre vizes,
öreg szemét.
- A mozgósítás után, mikor a kaszárnyába vittek - felelte Švejk, aki tudta,
hogy az egyenruha nem rendítheti meg az öregapó bizalmát.
- Átmásztál a falon? - kérdezte kíváncsian a pásztor; nyilván eszébe jutott
a nagyapja elbeszéléséből, hogy az is valami kaszárnyafalon mászott át.
- Nem lehetett másképp, apókám.
- Hát az őrség erős volt, lőttek rád?
- Lőttek, apókám.
- És most hová igyekszel?
- Rájött a hoppáré - felelte Švejk helyett a csavargó -, mindenáron
Budějovicébe akar menni. Hiába, fiatal ember, oktalan, maga rohan a
vesztébe. Ki kell hogy tanítsam egy kicsit. Szerzünk valami civil ruhát,
aztán már menni fog minden, mint a karikacsapás. Tavaszig kihúzzuk
valahogy, aztán meg elszegődünk valahová a parasztokhoz. Idén nagy
lesz az emberhiány, éhség lesz, meg azt is beszélik, hogy az idén
elvisznek minden csavargót mezei munkára. Azért gondoltam, hogy
inkább elmegyek magam. Kevés lesz az ember. Sokan el lesznek
pusztítva.
- Úgy gondolod, hogy az idén még nem ér véget? - kérdezte a pásztor. -
Igazad van, fiú! Voltak már hosszú háborúk. A napóliomi háborúk, aztán
meg, ahogy mesélték, a svéd háborúk, a hétéves háborúk. Rá is szolgált
az emberiség erre a sok háborúra. Mert az Úristen nem nézhette tovább,
hogy milyen gőgösek lettek. Már az ürühúsra is felhúzták az orrukat, fiúk,
már azt se akarták megenni. Azelőtt egész búcsújárás volt itt nálam, hogy
adjak el nekik suttyomban valami ürüt, de a mostani években csak
disznót meg baromfit akartak zabálni, mindig csak vajba vagy zsírba
sütve. Ezért haragudott meg rájuk az Úristen a gőgösségük miatt, most
aztán majd megint magukhoz térnek, és még a labodát is meg fogják
főzni, mint a napóliomi háborúkban. Hisz még a mi uraságunk se tudta
már, hogy mit csináljon a nagy gőgösségtől. Az öreg Svarcenberg herceg,
az csak rendes hintón járt, az a taknyos fiatal herceg meg tiszta büdös az
automobiltól. Majd az Úristen a pofájára keni még neki azt a benzint.
A tűzhelyen fövő krumplin már duruzsolt a víz, s az öreg pásztor rövid
hallgatás után, mint egy jós, kijelentette: - Márpedig a mi császár urunk
ezt a háborút nem nyeri meg. Nincsen semmi lelkesedés a háborúért,
mert ahogy a strakonicei tanító mondja, a császár nem koronáztatta meg
magát. Most aztán, ahogy mondani szokás, hiába húzogatja az orrunk
előtt a mézes madzagot. Akkor tartottad volna meg a szavad, vén
zsivány, amikor azt ígérted, hogy megkoronáztatod magad.
- Most talán megcsinálja valahogy - vélte a csavargó.
- Csakhogy most már tesznek rá az emberek - mondta az öreg tűzbe jőve
-, eredj le egyszer Skoèicébe, mi van ott, ha a szomszédok összejönnek.
Mindenkinek odavan valakije, csak hallanád, hogy miket beszélnek. Hogy
most a háború után szabadság lesz, hogy nem lesz többé uradalom, még
császárok se lesznek, és a hercegi birtokokat elveszik. Ilyen beszédek
miatt már el is vittek a csendőrök egy Koøínek nevű embert, hogy
bujtogató. Bizony, máma a csendőröké az igazság.
- Azelőtt is az övéké volt - mondta a csavargó -, emlékszek rá, hogy
Kladnóban volt valami csendőrkapitány, Rotter úrnak hívták. Ez egyszerre
csak tenyészteni kezdett ilyen rendőrkutyákat, vagy hogy a fenébe hívják,
ilyen farkas természetű állatokat, amik mindent kiszimatolnak, ha be
vannak tanítva. Még a segge is tele volt ennek a kladnói kapitány úrnak
ezekkel a kutyatanítványaival. Külön házikót csinált nekik, úgy éltek ott a
kutyák, mint valami grófok. Egyszer csak az jutott az eszébe, hogy
mirajtunk, szegény vándorokon fogja kipróbálni a kutyákat. Kiadta
parancsba, hogy a csendőrség az egész Kladno-vidéken szedje össze a
csavargókat, és egyenesen az ő kezébe adja. Én is arra megyek egyszer
Lány felől, jó mélyen behúzódok az erdőbe, de hát nem ért az semmit, az
erdészlakba, ahová igyekeztem, már nem jutottam el, mert meg is fogtak,
és vittek a kapitány úrhoz. Nahát, jó emberek, ti azt nem is tudjátok jól
elképzelni és kitalálni, hogy a kapitány úrnál miken mentem én keresztül
ezekkel a kutyákkal. Először is megszagoltatott mindegyikkel, aztán fel
kellett másszak egy létrán, és amikor már fenn voltam, akkor
feleresztettek utánam egy ilyen dögöt a létrára, onnét a bestia lehozott a
földre, rám térdelt, morgott, és az arcomba vicsorgott. Aztán elvezették a
dögöt, és nekem azt mondták, hogy bújjak el valahová, mehetek, ahová
akarok. Lementem a Kaèák völgyébe az erdőkbe, egy szakadékba, és egy
fél óra múlva már ott volt két ilyen farkaskutya, feldöntöttek, az egyik
megfogta a torkomat, és közben a másik beszaladt Kladnóba, és egy óra
múlva kijött hozzám a Rotter kapitány úr személyesen, csendőrökkel,
fütyült a kutyáknak, nekem meg adott egy ötöst, és megengedte, hogy
két egész napig koldulhatok Kladno vidékén. De hát nem voltam bolond,
úgy futottam Beroun felé, mintha taplót dugtak volna a fülembe, és attól
fogva messziről elkerültem Kladnót. De nemcsak én, hanem a többi
vándor is, mert a kapitány úr mindegyiken kipróbálta a kutyáit.
Borzasztóan szerette ezeket a kutyákat. A csendőrállomásokon azt
mesélték, hogy ha kijött ellenőrzésre, és látott egy farkaskutyát, akkor
egyáltalában nem ellenőrzött semmit, és örömében egész nap vedelt az
őrmesterrel.
S miközben a pásztor leszűrte a krumplit, és savanyú juhtejet töltött egy
tányérba, a csavargó tovább mesélte emlékeit a csendőrök igazságáról: -
Lipnicében volt egy őrmester lent a vár alatt. Egyenesen ott lakott a
csendőrőrszobán, én meg, szegény öreg, mindig abban a hitben voltam,
hogy a csendőrőrszobának mégiscsak valami feltűnő helyen kell lenni,
például a főtéren vagy ilyesféleképpen, nem pedig egy vacak kis utcában.
Így hát bejárom a városka szélét, és nem nézem a feliratokat. Házról
házra megyek, aztán egy olyan kis épületnek az első emeletén is kinyitom
az ajtót, és beköszönök: - Kérem alázatosan, szegény vándor vagyok. -
Hű, barátom, földbe gyökerezett a lábam. Ez volt a csendőrőrszoba.
Puskák a falon, feszület az asztalon, iratok a szekrény tetején, a császár
őfelsége egyenesen énrám bámul az asztal fölül. És még mielőtt
kinyöghettem volna valamit, odajött hozzám az őrmester, és adott egy
olyan pofont, hogy egészen leröpültem azon a falépcsőn, és meg se
álltam Kejžlicéig. Hát ilyen a csendőrök igazsága.
Nekiláttak a vacsorának, és hamarosan nyugovóra tértek a meleg
szobában, a lócákon.
Éjszaka Švejk csendesen felöltözött, és kiment. Keleten feljött a hold, és
erősbödő fényében Švejk kelet felé indult, ezt ismételgetve magában:
„Hát az mégse lehetséges, hogy én el ne jussak abba a Budějovicébe.”
Elhagyta az erdőt, s mivel jobb kéz felől valami város látszott, Švejk
északabbra fordult, aztán délre, és ott is valami város tűnt elébe.
(Vodňany volt.) Švejk ügyesen elkerülte, átvágva a mezőn, s a felkelő nap
már a protivíni behavazott lejtőkön találta.
- Csak előre - mondta magában Švejk, a derék katona -, hív a kötelesség.
Feltétlenül el kell hogy jussak Budějovicébe.
S egy szerencsétlen véletlen folytán Protivíntól nem déli irányban indult
tovább, Budějovice felé, hanem északra, egyenesen Píseknek.
Déltájban Švejk valami falut pillantott meg maga előtt. Lebandukolt a kis
dombról, amelyen állt, s közben azt gondolta: „Így ez nem mehet tovább,
megkérdem valakitől, hogy merre is van az a Budějovice.”
Bement a faluba, és nagyon meg volt lepve, amikor a falu határában, az
első házikó mellett, a következő táblát pillantotta meg egy oszlopon:
Putim község.
- Uram teremtőm - mondta Švejk nagyot sóhajtva -, hát már megint
Putimban vagyok, ahol a szalmakazalban aludtam.
Nem sokkal utóbb azonban már egy csöppet se lepődött meg, amikor a
halastón túl egy fehérre meszelt házikóból, amelyre egy tyúk volt kirakva
(néhol így hívják a kétfejű sast), kilépett egy csendőr, mint a pók, mikor a
hálóját lesi.
Egyenesen odament Švejkhez, s csak annyit kérdezett: - Hová? -
Budějovicébe, az ezredemhez.
A csendőr gúnyosan elmosolyodott: - Hiszen maga Budějovice felől jön.
Éppen a háta mögött van az a Budějovice - és bevitte Švejket az
őrszobára.
A putimi csendőrőrmester arról volt nevezetes az egész környéken, hogy
rendkívül tapintatosan, de ugyanakkor ravaszul is bánik mindenkivel.
Sohasem káromkodott a fel- vagy letartóztatott egyénekre, de olyan
keresztkérdéseknek vetette alá őket, hogy még az ártatlan is vallott.
Az őrszoba két csendőre alkalmazkodott hozzá, és a kihallgatás mindig az
egész csendőrszemélyzet nagy nevetése közepette zajlott le.
- A kriminalisztika alapja az okosság és a barátságos modor - mondogatta
mindig alárendeltjeinek a csendőrőrmester -, semmi értelme, hogy
üvöltözzünk valakire. A delikvensekkel és a gyanúsakkal finoman kell
bánni, közben persze ügyelünk arra, hogy fulladjanak bele a kérdések
özönébe.
- Nahát, isten hozta, kedves bajtárs - mondta a csendőrőrmester -, üljön le
szépen, biztos elfáradt az úton, és mesélje el nekünk, hogy hová
igyekszik.
Švejk megismételte, hogy České Budějovicébe, az ezredéhez.
- Aztán persze eltévedt az úton - mondta az őrmester mosolyogva -, mert
maga éppen České Budìjovice felől jön, erről könnyen meggyőzhetem. Ott
lóg maga fölött Csehország térképe. Nézze csak meg, barátom. Tőlünk
délre van Protivín. Protivíntól délre van Hluboká, és Hlubokától délre
Budìjovice. Na látja, maga nem Budějovicébe megy, hanem Budějovicéből
jön.
Az őrmester nyájasan ránézett Švejkre, aki nyugodtan és tisztelettudóan
így felelt: - És mégiscsak Budějovicébe megyek. - Több volt ez, mint Galilei
„És mégis mozog”-ja, mert Galilei valószínűleg nagyon dühösen mondta a
fenti szavakat.
- Nézze csak, barátom - az őrmester még mindig ugyanolyan
barátságosan beszélt Švejkkel -, én szépen bebizonyítom magának az
igazat, és a végén maga is be fogja látni, hogy minden tagadás csak
megnehezíti a beismerést.
- Nagyon is igazat tetszik mondani - felelte Švejk -, minden tagadás
megnehezíti a beismerést és fordítva.
- Na ugye, barátom, hogy maga is belátja. Mondja meg nekem nyíltan,
hogy honnét jön, mikor indult el abba a maga Budějovicéjébe.
Szándékosan mondom, hogy a „maga Budějovicéjébe”, mert úgy látszik,
kell lenni még egy másik Budějovicének is Putimtól északra, amit eddig
még semmilyen térkép se tüntetett fel.
- Táborból jövök.
- És mit csinált Táborban?
- Vártam a Budějovicébe menő vonatot.
- Mért nem utazott vonaton Budějovicébe?
- Mert nem volt vasúti jegyem.
- És miért nem kapott mint katona ingyenjegyet?
- Mert nem volt nálam semmilyen igazolvány.
- Ez az - fordult diadalmasan a csendőrőrmester az egyik csendőrhöz -,
nem olyan buta, mint amilyennek tetteti magát, kezd már szépen
belekeveredni.
Aztán újra kezdte, mintha az igazolványról szóló választ nem hallotta
volna:
- Szóval Táborból indult el. És hová igyekezett?
- České Budějovicébe.
Az őrmester arckifejezése valamivel szigorúbb lett, aztán pillantása a
térképre esett.
- Meg tudná mutatni nekünk a térképen, hogy merre ment Budějovice
felé?
- Én már nem emlékszek az összes helyekre, csak arra emlékszek, hogy
egyszer már voltam itt Putimban.
A csendőrőrszoba egész személyzete kérdőn összenézett, s az őrmester
így folytatta: - Szóval Táborban az állomáson volt. Van valami magánál?
Adja ide.
Miután alaposan megmotozták Švejket, s a pipáján és egy doboz gyufán
kívül semmit se találtak, az őrmester megkérdezte tőle: - Mondja meg
nekem, miért nincs magánál semmi, de semmi a világon?
- Mert nincs szükségem semmire.
- Hej, istenem - sóhajtotta az őrmester -, de nagyon meg kell szenvedni
magával! Azt mondta, hogy már volt egyszer Putimban. Mit csinált itt
akkor?
- Putimon át mentem Budějovice felé.
- Na látja, hogy belekavarodott. Maga azt mondja, hogy Budějovicébe
ment, most pedig bebizonyítottuk magának, hogy Budějovice felől jön.
- Valószínűleg körbe kellett hogy járjak.
Az őrmester ismét sokatmondó pillantásokat váltott az őrszoba egész
személyzetével. - Körbe, körbe, nekem az az érzésem, mintha maga csak
úgy csavarogna itt a környéken. Sokáig tartózkodott Táborban az
állomáson?
- Addig, amíg az utolsó vonat el nem ment Budějovicébe.
- És mit csinált ott?
- Beszélgettem a katonákkal.
Újabb sokatmondó pillantás a csendőrőrmester és a személyzet között.
- És miről beszélgetett például, miket kérdezett tőlük?
- Megkérdeztem, hogy melyik ezredből vannak, és hová mennek.
- Nagyszerű. És azt nem kérdezte például, hogy hány emberből áll egy
ezred, és milyen a beosztása?
- Azt nem kérdeztem, mert azt már régen tudom fejből.
- Szóval maga tökéletesen informálva van a mi hadseregünk felépítéséről?
- Hát hogyne, őrmester úr.
S az őrmester kivágta az utolsó tromfot, diadalmas pillantást vetve a
csendőreire:
- Tud oroszul?
- Nem tudok.
Az őrmester intett az őrsparancsnoknak, mindketten kimentek a
szomszéd szobába, s ott az őrmester egészen fellelkesülve tökéletes
győzelmétől és bizonyosságától, hevesen gesztikulálva így szólt: -
Hallotta? Nem tud oroszul! Minden hájjal megkent fickó! Mindent
bevallott, de a legfontosabbat nem vallotta be. Holnap átküldjük Písekbe a
körzeti parancsnok úrhoz. A kriminalisztika alapja az okosság és a
barátságos modor. Látta, hogy elárasztottam a kérdések özönével? Ki
gondolta volna róla! Egész butának és hülyének néz ki, de épp az
ilyenekkel muszáj okosan bánni. Most ültesse le valahová, én pedig
megírom a jegyzőkönyvet.
S a délután estébe hajlott, amikor a csendőrőrmester még mindig
gyöngéd mosollyal körmölte a jegyzőkönyvet, amelynek minden egyes
mondatában előfordult ez a szó: spionagever-dächtig.91
Flanderka csendőrőrmester előtt, miközben csodálatos hivatali
németségével ezt a jegyzőkönyvet fogalmazta, egyre világosabbá vált a
helyzet; aztán így fejezte be az írást: „So melde ich gehorsam, wird der
feindliche Offizier heutigen Tages nach Bezirksgendarmeriekommando
Pisek überliefert”,92 rámosolygott művére, és behívta az őrsparancsnokot:
- Adtak valamit enni annak az ellenséges tisztnek?
- Őrmester úr utasítása szerint csak azokat látjuk el koszttal, akik tizenkét
óra előtt kerülnek elővezetésre és kihallgatásra.
- Csakhogy ez egy nagy kivétel - mondta nyomatékosan az őrmester -, ez
valami magas rangú tiszt, a stábtól. Az oroszok csak nem küldenek ide
kémkedni egy közönséges őrvezetőt. Hozasson neki a „Kandúr”-ból valami
ebédet. Ha már kifogyott, főzzenek valamit. Aztán főzzenek teát rummal,
és mindent küldjenek ide. Ne szóljon semmit, hogy kinek lesz. Egyáltalán
ne is említse, hogy van itt nálunk valaki: ez katonai titok. Most mit csinál?
- Kért egy kis dohányt, ott ül az őrszobán, és olyan elégedettnek látszik,
mintha otthon volna. „Jó meleg van itt maguknál, azt mondja, nem
szokott füstölni a kályhájuk? Nekem nagyon tetszik ez a hely. És ha
füstölne a kályhájuk, hát kotortassák ki a kéményt. De csak délután,
sohase akkor, amikor a nap a kémény fölött áll.”
- Micsoda egy rafinált alak - mondta a lelkesedéstől izzó hangon az
őrmester -, úgy tesz, mintha nem is érdekelné a dolog. Pedig tudja, hogy
főbe fogják lőni. Az ilyen embert tisztelnünk kell, még ha az ellenségünk
is. Az ilyen ember a biztos halálba megy. Nem tudom, hogy mi képesek
lennénk-e ilyesmire. Talán megijednénk, beadnánk a derekunkat. De ő
csak nyugodtan ül, és azt mondja: „Jó meleg van itt maguknál, és a
kályhájuk nem füstöl.” Ez aztán a bátorság, őrsparancsnok úr. Ehhez
acélidegek kellenek, az ilyen emberben önfeláldozás, szilárdság,
lelkesedés kell hogy legyen. Ha ilyen lelkesedés volna Ausztriában... de
inkább hagyjuk ezt. Nálunk is vannak lelkes emberek. Olvasta a „Národní
politiká”-ban azt a Berger tüzérfőhadnagyot, aki felmászott egy magas
fenyőfára, és ott az ágak között csinált magának beobachtungspunktot?93
Mikor a mieink visszavonultak, ő már nem tudott lemászni, mert
hadifogságba került volna. Így hát várt, hogy újra elkergessék az
ellenséget, és így várt tizennégy teljes napon át, amíg tényleg megjöttek
a mieink. Tizennégy egész napig ott volt fenn a fán, és hogy éhen ne
haljon, lerágta a fa egész tetejét, és ágacskákon meg fenyőleveleken élt.
És amikor a mieink visszajöttek, már annyira le volt gyengülve, hogy nem
bírt tovább kapaszkodni a fán, leesett, és agyonütötte magát. Aztán a
halála után arany vitézségi éremmel tüntették ki.
91
Kémgyanús.
92
„Így alássan jelentem, hogy az ellenséges tiszt a mai napon át lesz szállítva a
Písek körzeti csendőrparancsnokságra.”
93
Megfigyelőállást.
És az őrmester komolyan hozzátette: - Ez aztán az önfeláldozás,
őrsparancsnok úr, ez aztán a hősiesség! Ejnye, de elbeszélgettük az időt,
most fusson, rendelje meg azt az ebédet, őt meg küldje addig ide hozzám.
Az őrsparancsnok bevezette Švejket, az őrmester barátságosan intett
neki, hogy üljön le, és először is azt kérdezte tőle, hogy megvannak-e a
szülei.
- Nincsenek.
Az őrmesternek mindjárt az jutott eszébe, hogy jobb is így, legalább senki
se fogja megsiratni ezt a szerencsétlent. Közben belenézett Švejk jámbor
arcába, aztán egyszerre csak valami jószívűségi rohamában
megveregette a vállát, odahajolt hozzá, és atyai hangon megkérdezte:
- No és hogy érzi magát itt Csehországban?
- Én Csehországban mindenütt jól érzem magam - felelte Švejk -,
útközben mindenütt csak jó emberekkel találkoztam.
Az őrmester rábólintott: - Nagyon derék, kedves nép a mienk. Egy kis
lopás ide, egy kis verekedés oda, az nem sokat nyom a latban. Én már
tizenöt éve vagyok itt, és ha jól számítottam ki, hát minden évre
körülbelül egy háromnegyed gyilkosság esik.
- Úgy tetszik gondolni, hogy be nem fejezett gyilkosság?
- Dehogyis, nem úgy gondolom. Tizenöt év alatt csak tizenegy
gyilkosságot kellett kivizsgálnunk. Ebből öt volt rablógyilkosság, a többi
hat pedig csak olyan közönséges, ami nem is igen ér semmit.
Az őrmester elhallgatott, majd ismét elővette kihallgatási módszereit.
- És mit akart csinálni Budějovicében?
- Szolgálatba akartam lépni a kilencvenegyeseknél.
Az őrmester felkérte Švejket, hogy menjen ki az őrszobára, majd gyorsan,
hogy el ne felejtse, ezt is hozzáírta a Písek körzeti
csendőrparancsnokságnak szánt jelentéséhez: „Mivel tökéletesen bírja a
cseh nyelvet, az volt a szándéka, hogy České Budějovicéjében megpróbál
bekerülni a 91. gyalogezredbe.”
Az őrmester boldogan dörzsölgette a kezét, annyira örült az összegyűjtött
anyag bőségének, valamint vizsgálati módszere gyors eredményeinek.
Eszébe jutott az elődje, Bürger őrmester, aki egyáltalán nem beszélt a
foglyokkal, semmit se kérdezett tőlük, és azonnal átküldte őket a körzeti
bíróságra a következő rövid jelentéssel: „Az őrsparancsnok jelentése
szerint csavargáson, kolduláson érték.” Hát ez is kihallgatás?
S az őrmester, átnézve jelentése lapjait, önelégülten elmosolyodott, aztán
kivette a fiókjából a prágai tartományi csendőrparancsnokság egy titkos
leiratát, amely a megszokott Szigorúan bizalmas jelzést viselte, és még
egyszer elolvasta:
„Valamennyi csendőrállomás szigorúan utasíttatik, hogy a legnagyobb
figyelemmel kísérje mindazon személyeket, akik felbukkannak a
körzetében. Csapataink kelet-galíciai átcsoportosítása lehetővé tette,
hogy egyes orosz alakulatok a Kárpátokat átlépve állásokat építsenek ki
birodalmunk belsejében, miáltal a front közelebb tolódott a monarchia
nyugati részéhez. Ez az új helyzet lehetővé tette az orosz kémeknek, hogy
kihasználva a front mozgó állapotát, mélyebben behatoljanak
monarchiánk hátországába, különösen Sziléziába és Morvaországba,
ahonnét bizalmas jelentések szerint igen nagyszámú orosz kém
Csehországba is továbbjutott. Megállapítást nyert, hogy igen sok orosz
cseh van közöttük, akik felső fokú oroszországi katonai törzsiskolákon
nyertek kiképzést, tökéletesen bírják a cseh nyelvet, s különösen
veszélyes kémeknek bizonyultak, mert a cseh lakosság körében hazaáruló
propagandát űzhetnek, és kétségtelenül űznek is. A tartományi
parancsnokság ezért elrendeli minden gyanús elem letartóztatását, s
különösen az éberség fokozását azokon a helyeken, amelyeknek
közelében helyőrségek, katonai központok és katonavonatok forgalmát
lebonyolító állomások fekszenek. A letartóztatottak azonnali vizsgálatnak
vetendők alá, majd továbbítandók a felsőbb hatóságokhoz.”
Flanderka csendőrőrmester arcára ismét elégedett mosoly ült ki, s a titkos
leiratot, a „Sekretreservat”-ot eltette a többi közé a Titkos ügyek feliratú
dossziéba.
Sok ilyen titkos irat volt, gyártásukat a belügyminisztérium végezte, de
közreműködött benne a honvédelmi minisztérium is, a csendőrség fölöttes
szerve.
A prágai tartományi csendőrparancsnokság alig győzte sokszorosítani és
szétküldeni őket.
Volt itt többek között:
Rendelkezés a helyi lakosság hangulatának ellenőrzésére vonatkozóan.
Útmutatás, hogyan kell a helyi lakossággal folytatott beszélgetések során
megállapítani, hogy a harctéri hírek milyen hatást gyakorolnak a lakosság
hangulatára.
Kérdőív, hogy a lakosság hogyan viselkedik a kiírt hadikölcsönökkel és
gyűjtésekkel kapcsolatban.
Kérdőív a bevonulok és az állításkötelesek hangulatáról.
Kérdőív a helyi önkormányzati szervekben működő tagok, és az
intelligencia hangulatáról.
Utasítás, hogy haladéktalanul állapítsák meg, milyen politikai pártokra
oszlik a helyi lakosság, milyen erősek az egyes pártok.
Rendelkezés a helyi politikai pártvezérek tevékenységének ellenőrzéséről;
megállapítandó a helyi lakosság körében képviselt egyes politikai pártok
lojalitásának foka.
Kérdőív arról, hogy milyen újságok, folyóiratok és brosúrák járnak a
csendőrállomás körzetébe.
Utasítás, hogy állapítsák meg, kivel érintkeznek a hűtlenségre gyanús
személyek; miben nyilvánul meg a hűtlenségük.
Utasítás arra vonatkozólag, hogy a helyi lakosság köréből hogyan kell
fizetett feljelentőket és informátorokat toborozni.
Utasítások a helyi lakosságból toborzott fizetett informátorok számára,
akik a csendőrállomás mellett teljesítenek szolgálatot.
Minden nap újabb rendelkezéseket, utasításokat, kérdőíveket és
útmutatásokat hozott. Flanderka csendőrőrmestert elárasztotta az osztrák
belügyminisztérium találmányainak ez az özöne, rengeteg restanciája
volt, és a kérdőívekre mechanikusan azt válaszolta, hogy nála minden
rendben van, a helyi lakosság lojalitásának foka pedig I. a.
Az osztrák belügyminisztérium a következő fokozatokat találta ki a
lakosság lojalitásának és a monarchia iránti rendíthetetlen hűségének
meghatározására: I. a, I. b, I. c - II. a, II. b, II. c - III. a, III. b, III. c - IV. a, IV.
b, IV. c. Az utolsó számjegy, a római négyes, az „a”-betűvel hazaárulást és
kötelet jelentett, a „b”-betűvel internálást, a „c”-betűvel hatósági
felügyeletet és börtönt.
A csendőrőrmester asztalán a legkülönbözőbb nyomtatványok és
lajstromok hevertek. A kormány tudni akarta minden egyes polgárról,
hogy ez mit gondol róla.
Flanderka csendőrőrmester gyakran tördelte kétségbeesetten a kezét e
nyomtatványok miatt, amelyek kérlelhetetlenül szaporodtak minden
postával. Amint meglátta a jól ismert borítékon a Portofreidienstlich94
bélyegzőt, mindig megdobbant a szíve, és éjszaka, mikor átgondolt
mindent, arra a meggyőződésre jutott, hogy ő nem fogja megérni a
háború végét, hogy a tartományi csendőrparancsnokság megfosztja az
utolsó csepp józan eszétől is, és így nem nagyon örülhet majd az osztrák
fegyverek győzelmének, mert egy kerékkel többje vagy kevesebbje lesz a
kelleténél. S a kerületi csendőrparancsnokság mindennap kérdésekkel
72345
bombázta, miért nem válaszolt még a 721 a / f p számú kérdőívre, hogyan
88992 123456
hajtotta végre a 822 g feh z számú utasítást, milyenek a 1292 b / r
V számú
útmutatás gyakorlati eredményei, és így tovább.
A legtöbb gondot az az utasítás okozta neki, amely megszabta, hogy a
helyi lakosság köréből fizetett feljelentőket és informátorokat kell
toboroznia. Végül, amikor rájött, hogy ilyen embert úgysem talál ezen a
vidéken, a parasztfelkelésekről híres mocsárvidék peremén, ahol oly
kemény koponyájú a nép, az az ötlete támadt, hogy erre a szolgálatra a
községi pásztort fogadja meg, akit „Ugorj, Pepík!”-nek hívtak. Afféle
félkegyelmű alak volt ez, s mindig ugrott egyet, ha így szóltak rá.
Szerencsétlen figura, akivel a természet s az emberek egyforma
mostohán bántak, nyomorék, aki évi egy-két forintért és valami csekély
kosztért vállalta a községi nyáj legeltetését.
Ezt az embert hívatta magához Flanderka csendőrőrmester, és így szólt
hozzá: - Mondd csak, Pepík, tudod-e, hogy ki az az öreg Procházka?
- Meee.
- Ne mekegj, jusson eszedbe, hogy így hívják a császár őfelségét. Tudod,
ki a császár őfelsége?
- Az a csásáj őfejsége.

94
Hivatalból bérmentesítve.
- Jól van, Pepík! Nahát jegyezd meg magadnak, amikor házról házra jársz
ennivalóért, és hallod, hogy valaki azt mondja, hogy a császár őfelsége
egy marha vagy valami effélét, akkor te mindjárt idejössz hozzám, és
jelented. Ezért kapsz tőlem egy hatost, ha meg azt hallod, hogy valaki azt
mondja, hogy nem fogunk győzni, érted, akkor megint idejössz hozzám,
és megint kapsz egy hatost. De ha meghallom, hogy eltitkolsz valamit,
akkor baj lesz. Lecsukatlak, és elküldelek Písekbe. No, ugorj! - Pepík
ugrott, az őrmester adott neki két hatost, és jelentésében elégedetten
megírta a körzeti csendőrparancsnokságra, hogy már sikerült informátort
szereznie.
Másnap beállított hozzá a plébános úr, s titokzatosan közölte vele, hogy
ma reggel találkozott a falu szélén a községi pásztorral, Ugorj Pepíkkel, és
ez a következőket mesélte neki: „Főtistejendő új, tegnap az őjmestej új
azt mondta, hogy a csásáj őfejsége egy majha, és hogy nem fogunk
győzni. Meee. Hopp!”
A plébános úr további felvilágosításai alapján Flanderka őrmester
lecsukatta a községi pásztort, s Pepíket később a Hradèanyn el is ítélték
tizenkét évre hazaárulásért. A vádirat különböző veszélyes és hazaáruló
fondorlatokat, bujtogatást, felségsértést, valamint még egypár egyéb
bűntettet és vétséget bizonyított rá.
Ugorj Pepík a bíróságon is úgy viselkedett, mint a legelőn vagy a
szomszédok között. Minden kérdésre csak mekegett, mint a kecske,
ítélethirdetés után pedig ezt kiáltotta: - Meee, hopp! - és ugrott egy
nagyot. Ezért fegyelmi büntetést kapott, magánzárkát kemény fekhellyel
és háromnapi böjtöt.
Ettől fogva a csendőrőrmesternek nem volt informátora, és meg kellett
elégednie azzal, hogy kitalált egyet valami költött néven, s így a
jövedelmét havi ötven koronával emelte, amit szabályszerűen elivott a
„Kandúr”-ban. A tizedik korsó után mindig rátört a lelkifurdalás, a sör
megkeseredett a szájában, s ilyenkor szomszédaitól mindig ugyanazt a
megjegyzést hallotta: - Ej, de szomorú máma a mi őrmester urunk,
mintha elvesztette volna a jó hangulatát. - Erre hazament, és távozása
után mindig azt mondta valaki: - A mieink már megint összeszarták
magukat valahol Szerbiában, attól ilyen néma az őrmester.
S az őrmester odahaza megint kitöltött legalább még egy kérdőívet: „A
lakosság hangulata: I. a.”
Az őrmester úr nemegyszer töltött hosszú éjszakákat álmatlanul. Folyton
az ellenőrzést, a felülvizsgálatot várta. Néha kötélről álmodott, hogy az
akasztófához kísérik, s utoljára még a honvédelmi miniszter személyesen
megkérdi tőle a bitófa alatt:
1789678
„Wachmeister, wo ist die Antwort des Zirkulärs No 23792
X. Y. Z. 6?”95
De most! Mintha az egész csendőrállomásnak minden kis szöglete
visszhangzott volna a régi vadászköszöntéstől: „Vadra fel!” És Flanderka
csendőrőrmester nem kételkedett abban, hogy a kerületi parancsnok

95
„Őrmester, hol a válasz a... számú körlevélre?”
egyszer még megveregeti a vállát, és azt mondja: „Ich gratuliere Ihnen,
Herr Wachmeister.”96
A csendőrőrmester még egyéb csábos képeket is festegetett magában,
hivatalos agyvelejének valamelyik tekervénye bőven termette az
ilyesmiket: kitüntetés, gyors előmenetel a ranglétrán, kriminalisztikai
képességeinek elismerése, miáltal megnyílik előtte a karrier.
Behívta az őrsparancsnokot, és megkérdezte tőle: - Kapott ebédet?
- Füstölt húst hoztak neki káposztával és gombóccal, leves már nem volt.
Megivott egy teát és még egyet akar.
- Adjanak neki! - hagyta rá nagylelkűen az őrmester. - Ha megitta azt a
teát, vezessék be hozzám.
- Na, hogy van? Ízlett? - kérdezte az őrmester, amikor az őrsparancsnok
egy félóra múlva bevezette a jóllakott Švejket, aki most is olyan
elégedettnek látszott, mint mindig.
- Megjárta, őrmester úr, kérem, csak egy kicsit több káposzta kellett volna
hozzá. De hát mit csináljunk, én tudom, hogy nem voltak felkészülve rá. A
hús jó ki volt füstölve, biztosan házi füstölt hús volt, házi sertésből. A
rumos tea is nagyon jót tett nekem.
Az őrmester ránézett Švejkre, majd így szólt: - Igaz, hogy Oroszországban
sok teát isznak? Ott is van rum?
- Rum, az mindenütt van a világon, őrmester úr kérem.
„Hiába ficánkolsz - gondolta az őrmester -, előbb kellett volna vigyáznod
rá, hogy miket beszélsz!” Aztán Švejkhez hajolva bizalmasan
megkérdezte: - Vannak szép lányok Oroszországban?
- Szép lányok mindenütt vannak az egész világon, őrmester úr.
„Hej, te zsivány! - gondolta megint az őrmester. - Ugye, most nem adnád
egy vak lóért, ha kibújhatnál valahogy az egészből?” És az őrmester
kirukkolt a negyvenkettes nagyágyúval:
- Mit akart csinálni a 91-es ezredben?
- Ki akartam menni vele a frontra.
Az őrmester elégedetten ránézett Švejkre, és megjegyezte: - Nagyon jó.
Ez a legjobb módszer, hogy Oroszországba kerüljön az ember.
„Igazán jól kispekulálta” - sugárzott az őrmester, figyelve, hogy szavai
milyen hatással vannak Švejkre.
De semmit se tudott kiolvasni a derék katona szeméből, csak a
legtökéletesebb nyugalmat.
„Még a szempillája se rebben - gondolta elismerő iszonyattal az őrmester
-, ilyen az ő katonai nevelésük. Ha én volnék az ő helyében, és nekem
mondanának ilyet, hát összecsuklana a térdem...”
- Reggel átkísérjük Písekbe - jegyezte meg, mintegy zárójelben -, volt már
valaha Písekben?

96
„Gratulálok önnek, őrmester úr.”
- 1910-ben, a császárgyakorlaton.
E választól még barátságosabb és diadalmasabb lett az őrmester
mosolya. Úgy érezte, hogy kérdezési módszerével csakugyan felülmúlta
önmagát.
- Végigcsinálta az egész hadgyakorlatot?
- Hát persze, őrmester úr, mint baka. - És Švejk továbbra is éppoly
nyugodtan nézett az őrmesterre, aki szédült a gyönyörűségtől, és nem
bírta visszatartani magát, hogy ezt is gyorsan be ne írja a jelentésbe.
Szólt az őrsparancsnoknak, hogy vezesse el Švejket, majd így egészítette
ki a jelentését: „Terve a következő volt: Befurakodva a 91. gyalogezred
soraiba, azonnal jelentkezni akart a frontra, hogy a legelső adandó
alkalommal Oroszországba juthasson, mert belátta, hogy a hatósági
szervek ébersége miatt másképpen lehetetlen megtennie visszafelé az
utat. Tökéletesen érthető, hogy a 91. gy. ezredben kitűnően
érvényesülhetett volna, hiszen vallomásában a további keresztkérdések
súlya alatt azt is beismerte, hogy már 1910-ben végigcsinálta az egész
császárgyakorlatot Písek környékén mint gyalogos. Ebből látható, hogy
igen képzett a maga szakterületén. Megjegyzem még, hogy az összegyűlt
vádanyag az én keresztkérdéses kihallgatási módszerem eredménye.”
Az ajtóban megjelent az őrsparancsnok: - Őrmester úr, ki akar menni az
árnyékszékre.
- Bajonett auf! - vezényelt az őrmester. - Vagy nem is, hozza inkább ide.
- Ki akar menni az árnyékszékre? - kérdezte szeretetreméltóan az
őrmester. - Nincs ebben valami másik hátsó gondolat? - És Švejk arcába
fúrta a tekintetét.
- Ebben igazán csak egyetlenegy nagy hátsó gondolat van, őrmester úr,
kérem - felelte Švejk.
- Csak ne legyen benne semmi más - ismételte meg sokatmondóan az
őrmester, felcsatolva a szolgálati revolverét -, magával megyek!
- Ez egy nagyon jó revolver - mondta útközben Švejknek -, hétlövetű és
halálosan pontos.
Mielőtt azonban kiértek volna az udvarra, odahívta az őrsparancsnokot, és
titokzatosan így szólt hozzá: - Fogja a puskáját, bajonett auf, és álljon a
budi mögé, amíg ez benn lesz, hogy ki ne áshassa magát a pöcegödrön
keresztül.
Az árnyékszék amolyan kicsi, közönséges fabódé volt, szomorúan állt az
udvar közepén egy pöcegödör fölött, amelyet a közeli trágyadomb is
táplált.
Öreg veterán volt ez a fabódé, egész nemzedékek végezték már benne a
szükségüket. Most Švejk foglalt helyet benne, fél kezével az ajtó
spárgájába kapaszkodva, miközben a hátulsó ablakocskán az
őrsparancsnok a fenekét figyelte, hogy ki ne ássa magát.
S a csendőrőrmester sasszemmel leste az ajtót, és azon gondolkozott,
hogy melyik lábába lőjön a fogolynak, ha ez szökést kísérelne meg.
De az ajtó nyugodtan feltárult, Švejk elégedetten kilépett, és
megkérdezte az őrmestertől:
- Nem voltam odabent túl sokáig? Nem tartottam fel az őrmester urat?
- Ó, egy csöppet se, egy csöppet se - felelte az őrmester, s közben, azt
gondolta: „Milyen, finom, illedelmes emberek ezek. Tudja, hogy mi vár rá,
de azért le a kalappal. Az utolsó pillanatig udvarias. Vajon a mieink is
ilyenek lennének az ő helyében?”
Az őrmester ott maradt az őrszobán Švejkkel, leültek egymás mellé
Rampa csendőr üres ágyára, Rampa ugyanis reggelig szolgálatban volt,
sorra kellett járnia a falvakat, s most éppen nyugodtan ült a protivíni
„Fekete ló”-ban és máriást játszott a helybeli cipészmesterekkel,
kijelentve a játék szünetében, hogy Ausztriának muszáj győzni.
Az őrmester pipára gyújtott, Švejket is megkínálta dohánnyal, az
őrsparancsnok fát rakott a tűzre, s a csendőrőrszoba egyszeriben a
legkellemesebb kis hely lett az egész világon, békés tanya, meleg fészek,
miközben lassan leszállt a tereferére olyannyira alkalmas téli alkony.
De hallgattak mind a hárman. Az őrmester egy bizonyos gondolatot
hánytorgatott magában, s végül az őrsparancsnokhoz fordulva
megszólalt: - Véleményem szerint nem helyes, hogy a kémeket
felakasztják. Az olyan embert, aki feláldozza magát a kötelességéért,
hogy úgy mondjam, a hazájáért, tisztességes módon kell kivégezni,
golyóval, mit gondol maga erről, őrsparancsnok úr?
- Feltétlenül csak agyonlőni, és nem felakasztani - mondta egyetértően az
őrsparancsnok -, tegyük föl, hogy minket is odaküldenek, és azt mondják:
„Tudja meg, hogy az oroszoknak hány géppuskájuk van egy
maschinengewehrabteilung-ban.”97 Akkor mi is álruhába öltöznénk, és
mennénk. És ezért már fel kell akasztani engem, mint egy rablógyilkost?
Az őrsparancsnok annyira tűzbe jött, hogy felállt, és szinte kiabálva
mondta: - Követelem, hogy lőjenek agyon, és katonai tiszteletadással
temessenek el.
- Van benne valami - jegyezte meg Švejk -, de ha az ember okos, akkor
sohase bizonyítanak rá semmit.
- Dehogyisnem! - jelentette ki nyomatékosan az őrmester. - Feltéve ha ők
is olyan ügyesek, és megvan a maguk módszere. Erről különben maga is
meg fog győződni.
- Meg fog győződni róla - ismételte meg most már szelídebb hangon,
barátságosan mosolyogva hozzá. - Kibúvókkal minálunk senki se megy
semmire, nem igaz, őrsparancsnok úr?
Az őrsparancsnok egyetértően bólintott, és közölte abbeli véleményét,
hogy vannak, akik már eleve elvesztették a játszmát, még a tökéletes
nyugalom álarca sem segít rajtuk, és minél nyugodtabbnak látszik valaki,
annál jobban ellene szól a látszat.
- Maga az én iskolámba járt, őrsparancsnok úr - jelentette ki büszkén az
őrmester -, a nyugalom egy szappanbuborék, a mesterséges nyugalom

97
Géppuska-osztagban.
egy corpus delicti. - És félbeszakítva elméletének kifejtését, az
őrsparancsnokhoz fordult: - Mit együnk máma vacsorára?
- Ma este nem megy a vendéglőbe, őrmester úr?
Ez a kérdés újabb súlyos problémát állított az őrmester elé, melyet
azonnal meg kellett oldania.
Mi lesz, ha ez a fogoly felhasználja az ő éjjeli távollétét, és kereket old? Az
őrsparancsnok ugyan megbízható, óvatos ember, de már megszökött tőle
két csavargó. Valójában úgy történt ez, hogy az őrsparancsnok nem akart
velük télvíz idején egészen Písekig vánszorogni a hóban, ezért Ražice
mellett eleresztette őket a mezőn, s pro forma a levegőbe lőtt egyet.
- Elküldjük az öregasszonyt vacsoráért, aztán majd korsónként hozza a
sört is - így oldotta meg az őrmester a súlyos problémát -, hadd járkálja ki
magát az öreg.
És Pejzlerka néni, a takarítónőjük, valóban kijárkálta magát.
Vacsora után a csendőrállomás és a „Kandúr” között valósággal
megelevenedett az út. Pejzlerka néni nagy, nehéz csizmájának rengeteg
sok nyoma ezen az összekötő-vonalon arról tanúskodott, hogy az
őrmester teljes mértékben kárpótolja magát a „Kandúr”-ból való
távolmaradásért.
S amikor Pejzlerka néni végül is azzal az üzenettel állított be a söntésbe,
hogy az őrmester úr az üdvözletét küldi, és egy üveg kontusovkát kér, a
vendéglős nem bírta tovább türtőztetni a kíváncsiságát.
- Hogy ki van ott? - felelte Pejzlerka néni. - Valami gyanús ember. Éppen
amikor eljöttem, mind a ketten átölelték neki a nyakát, és az őrmester úr
megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Te aranyos szláv kölyök, aki vagy,
te kis spiónom nekem!”
Később, jóval éjfél után, az őrsparancsnok egyenruhástul ledőlt az ágyra,
s elaludt, nagyokat horkolva.
Vele szemben ült az őrmester, lötyögtette a kontusovka maradékát az
üveg alján, átölelte Švejk nyakát, könnyek csorogtak végig lebarnult
arcán, bajusza összeragadt a kontusovkától, s az őrmester egyre csak ezt
dadogta: - Mondd, hogy Oroszországban nincs nekik ilyen jó
kontusovkájuk, mondd, hogy nyugodtan mehessek aludni. Valld be, mint
egy férfi.
- Nincs nekik.
Az őrmester Švejkre roskadt.
- Örömet okoztál nekem, vallottál. Kihallgatáson így kell annak lenni. Ha
bűnös vagyok, minek tagadjak?
Felállt, az üres üveggel hadonászva bement a szobájába, s közben ezt
dünnyögte: - Ha nem t-t-tévedt volna ro-rossz útra, egészen másképpen
sült volna el mi-minden.
Mielőtt amúgy egyenruhásan lerogyott volna az ágyra, kihúzta a fiókból a
jelentést, s megpróbálta kiegészíteni a következő anyaggal:
„Ich muss noch dazu beizufügen, dass die russische Kontuszówka az 56 §
alapján...”98 Nagy pacát ejtett, lenyalta, bambán vigyorogva végigdőlt az
ágyon, s már aludt is, mint a bunda.
Hajnal felé a csendőrőrsparancsnok, aki a szemközti fal mellett feküdt az
ágyon, oly erős horkolásba fogott, s egyúttal oly erősen fütyült az orrán
keresztül, hogy felébresztette Švejket. A derék katona felkelt, megrázta az
őrsparancsnokot, aztán visszafeküdt. A kakasok már elkezdtek
kukorékolni, s miután felkelt a nap, megjött befűteni Pejzlerka néni, aki
szintén jót aludt az éjszakai futkározásra. Az ajtót nyitva találta s
mindenkit mély álomba merülve. A petróleumlámpa még füstölt az
őrszobában. Pejzlerka néni ébresztőt csinált, kirángatta az ágyból az
őrsparancsnokot és Švejket. Az őrsparancsnoknak azt mondta: - Nem
szégyelli magát, felöltözve aludni, mint az isten barma! - Švejket pedig
figyelmeztette, hogy a sliccét legalább begombolhatná, ha asszonyt lát.
Végül energikusan felszólította az álmos őrsparancsnokot, hogy menjen,
költse fel az őrmestert, micsoda rendetlenség ez, hogy ilyen sokáig
döglenek.
- Maga is finom kezekbe került - morogta Švejknek az öregasszony, mikor
az őrsparancsnok bement felkelteni az őrmestert -, egyik nagyobb
korhely, mint a másik. Elinnák még az orrukat is a szemük közül. Nekem
már harmadik éve tartoznak a takarításért, és ha szólok, az őrmester
mindig azt mondja: „Hallgasson, vén banya, mert lecsukatom: mi tudjuk,
hogy a maga fia vadorzó, és fát lop az urasági erdőről.” Így kínlódok velük
már negyedik éve. - Az öregasszony nagyot sóhajtott, majd így folytatta: -
Kivált az őrmester előtt vigyázzon, mézes-mázosan beszél, de közben
nagy gazember. Mindenkit elkap, és lecsuk, ha teheti.
Az őrmestert nagyon nehéz volt felkölteni. Az őrsparancsnoknak nem kis
fáradságába került, amíg sikerült meggyőznie, hogy már reggel van.
Végül felnézett, megdörzsölte a szemét és homályosan emlékezni kezdett
a tegnapi napra. Egyszerre csak egy borzasztó gondolat villant át a fején,
aminek mindjárt hangot is adott, riadtan nézve az őrsparancsnokra: -
Megszökött?
- Dehogy szökött, ez egy becsületes ember.
Az őrsparancsnok fel-alá kezdett járkálni a szobában, kinézett az ablakon,
visszajött, felvett egy darab újságpapírt az asztalról, széttépte és
golyócskákat gyúrt belőle. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit.
Az őrmester bizonytalanul bámult rá; azután, hogy teljes bizonyosságot
szerezzen arról, amit csak sejtett, így szólt: - Majd én segítek,
őrsparancsnok úr. Megint dühöngtem, és rumliztam tegnap, mi?
Az őrsparancsnok szemrehányóan nézett fölöttesére: - Ha tudná, őrmester
úr, hogy mi mindent összebeszélt tegnap, hogy milyen dolgokat mondott
neki.

98
„Hozzá kell még tennem, hogy az orosz kontusovka...”
Az őrmester füléhez hajolt, s belesúgta: - Hogy mi csehek és oroszok mind
ugyanabból a szláv vérből vagyunk, hogy Nyikolaj Nyikolajevics a jövő
héten Pøerovban lesz, hogy Ausztria már nem bírja sokáig, és ő csak
tagadjon, és hordjon össze hetet-havat, akkor sokáig fog tartani a
vizsgálat, és ő kihúzza, amíg a kozákok ki nem szabadítják, hogy most
már nemsokára összedől az egész, hogy úgy lesz, mint a huszita
háborúkban, és a parasztok cséphadaróval fognak Bécsbe menni, hogy a
császár őfelsége egy tehetetlen vénember, és a legrövidebb időn belül
beadja a kulcsot, hogy Vilmos császár egy állat, hogy az őrmester úr majd
pénzt küld neki a börtönbe pótlásra, és még más ilyen dolgokat...
Az őrsparancsnok ellépett az őrmestertől: - Én minderre jól emlékszek,
mert az elején csak egy kicsit voltam becsípve. Aztán én is eláztam, és
tovább már nem tudok semmit.
Az őrmester ránézett az őrsparancsnokra.
- Én meg arra emlékszem - közölte -, hogy maga azt mondta, hogy
Oroszországhoz képest mi ilyen kicsik vagyunk, ni, és hogy azt ordította
az öregasszony előtt: „Éljen Oroszország!”
Az őrsparancsnok idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában.
- Maga úgy bömbölt, mint egy bika - mondta az őrmester -, aztán ledőlt az
ágyra, és horkolni kezdett.
Az őrsparancsnok megállt az ablak előtt, dobolt rajta, és kijelentette: -
Maga se kötött szalvétát a szájára, őrmester úr, az öregasszony előtt, és
emlékszek rá, hogy azt mondta neki: „Jusson eszébe, anyó, hogy minden
császár és király csak a zsebére gondol, azért csinál háborút, még akkor
is, ha olyan vénember, mint az öreg Procházka, akit már ki se enged-
hetnek a klozettról, mert összecsinálja nekik az egész Schönbrunnt.”
- Hogy én ezt mondtam volna?
- Ezt, őrmester úr, éppen ezt mondta, mielőtt kiment okádni az udvarra,
és még azt kiabálta: „Anyó, dugja le az ujját a torkomon!”
- Maga is szépen fejezte ki magát - szakította félbe az őrmester -, hogy
jutott eszébe olyan hülyeség, hogy Nyikolaj Nyikolajevics cseh király lesz?
- Arra nem emlékszek - mondta bátortalanul az őrsparancsnok.
- Hogy is emlékezne rá. Olyan részeg volt, mint a csap, a szeme mint a
disznóé, és amikor ki akart menni, az ajtó helyett a kályhára mászott fel.
Mindketten elhallgattak, végül az őrmester megtörte a hosszú csendet: -
Mindig mondtam magának, hogy az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt.
Maga nem bírja, és mégis iszik. És ha megszökött volna magának az az
ember? Hogy magyaráztuk volna meg? Uramisten, majd szétpattan a
fejem.
- Ide hallgasson, őrsparancsnok úr - folytatta az őrmester -, éppen azért,
mert nem szökött meg, egészen világos, hogy ez egy veszélyes és rafinált
ember. Mikor majd odafent kihallgatják, el fogja mondani, hogy szabadon
volt egész éjszaka, és ezerszer is megszökhetett volna, ha bűnösnek
érezte volna magát. Még szerencse, hogy az ilyen embernek egy szavát
se hiszik, és ha mi hivatali eskü alatt valljuk, hogy kitalálás és
szemérmetlen hazugság az egész, akkor az úristen se segít rajta, és csak
eggyel több paragrafus lesz a nyakán. Az ő esetében ez persze
egyáltalában semmilyen szerepet se játszik. Csak a fejem ne fájna úgy.
Csend. Egy idő múlva megszólalt az őrmester: - Hívja ide azt a
vénasszonyt.
- Ide hallgasson, anyó - szólt rá az őrmester Pejzlerka nénire, szigorúan a
szemébe nézve -, kerítsen valahonnét egy talpas feszületet, és hozza ide.
Látva Pejzlerka néni kérdő tekintetét, az őrmester ráordított: - Mozgás,
már itt is legyen.
Az őrmester kivett a fiókból két gyertyát, amelyen még
pecsétviaszcseppek maradtak a hivatalos iratok lepecsételésétől, s mikor
végül Pejzlerka néni becsoszogott a feszülettel, az őrmester odatette a
keresztet a két gyertya közé az asztal szélére, meggyújtotta a gyertyákat,
s komolyan így szólt: - Üljön le, anyó.
A kővé dermedt Pejzlerka néni lerogyott a díványra, s rémülten nézte az
őrmestert, a gyertyákat és a feszületet. Erőt vett rajta a félelem, s ahogy
a kötényén tartotta a kezét, látszott, hogy remeg a térde.
Az őrmester komoly arccal járkált ide-oda az öregasszony körül, és amikor
már másodszor állt meg előtte, ünnepélyesen így szólt: - Tegnap este
maga egy nagy eseménynek volt tanúja, anyó. Lehet, hogy ezt maga nem
is fogja fel a buta fejével. Az a katona, az egy spión, anyó, egy kém.
- Jesszusom - kiáltotta Pejzlerka néni -, Skoèicei Szűz Máriám!
- Csend legyen, anyó! Mi ki akartunk szedni belőle valamit, és ezért
mindenféléket kellett hogy mondjunk. Hiszen hallotta, hogy milyen furcsa
dolgokat beszéltünk, nem?
- Azt, kérem, hallottam - felelte remegő hangon Pejzlerka néni.
- Csakhogy az a beszéd, anyó, csak azért volt, hogy megoldjuk vele a
nyelvét, hogy bízzon bennünk. Így aztán sikerült is. Mindent kihúztunk
belőle. Lépre csaltuk.
Az őrmester egy pillanatra félbeszakította magát, hogy megigazítsa a
gyertya belét, aztán komoly arccal tovább beszélt, szigorú pillantást vetve
Pejzlerka nénire: - Maga ott volt, anyó, és így be van avatva az egész
titokba. Ez pedig hivatali titok. Ezt még említeni se szabad senkinek. Még
a halálos ágyán se, mert akkor nem lenne szabad magát a temetőben
elföldelni.
- Jézus Mária, Szent József - jajveszékelt Pejzlerka néni -, miért is tettem be
ide a lábam, én szerencsétlen.
- Ne bőgjön, anyó, álljon fel, lépjen oda a feszülethez, tartsa fel a jobb
keze két ujját. Esküdni fog. Mondja utánam!
Pejzlerka néni odabotladozott az asztalhoz, szüntelenül jajveszékelve: -
Skoèicei Szűz Máriám, hogy én miért tettem be ide a lábamat.
S a keresztről lenézett rá Krisztus szenvedő arca, a gyertyák pislogtak, s
az egész valami kísérteties túlvilági dolognak látszott Pejzlerka néni
szemében. Teljesen elvesztette az önuralmát, a térde rogyadozott, a keze
reszketett.
Felemelte két ujját, s a csendőrőrmester nyomatékosan és ünnepélyesen
előre mondta a szöveget: - Esküszöm a mindenható úristennek és
magának is, őrmester úr, hogy arról, amit itt hallottam és láttam, holtom
napjáig senkinek egy szót se szólok, még akkor se, ha kérdeznének. Isten
engem úgy segéljen.
- Most még csókolja meg a feszületet, anyó - parancsolta az őrmester,
miután Pejzlerka néni szörnyű zokogás közepette végigmondta az esküt,
és ájtatosan keresztet vetett.
- Úgy, most pedig vigye vissza a feszületet, ahonnan kölcsönkérte, és
mondja meg, hogy egy kihallgatáshoz kellett!
A feldúlt Pejzlerka néni lábujjhegyen hagyta el a szobát a feszülettel, s az
ablakon át látni lehetett, hogy az útról még állandóan visszanéz a
csendőrállomásra, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem álmodott,
s hogy néhány pillanattal előbb valóban életének egyik legszörnyűbb
pillanatát élte át.
Az őrmester közben átírta a jelentést, melyet az éjszaka pacákkal
egészített ki - ezeket azután az írással együtt lenyalta, mintha lekvár lett
volna a papíron.
Most teljesen átdolgozta az egészet, és eszébe jutott, hogy egyvalamit
nem kérdezett meg a fogolytól. Így hát behívatta Švejket, és megkérdezte
tőle: - Tud maga fényképezni?
- Tudok.
- És mért nem hord magával fényképezőgépet?
- Mert nincs gépem - hangzott az őszinte és világos válasz.
- De ha volna, akkor fényképezne vele? - kérdezte az őrmester.
- Ha a nagymamámnak kereke volna... - felelte egyszerűen Švejk, és
nyugodtan állta az őrmester fürkésző pillantását: az őrmesternek éppen
megint belenyilallt a fejébe a fájás, úgyhogy nem tudott más kérdést
kitalálni, csak ezt: - Nehéz dolog pályaudvarokat fényképezni?
- Könnyebb, mint akármi mást - felelte Švejk -, mert nem mozog, és az a
pályaudvar folyton egy helyben áll, és az embernek nem kell rászólni,
hogy barátságos arcot kérek.
Az őrmester tehát kiegészíthette a jelentését: „Zu dem Bericht, No 2172,
melde ich...”99
S már írta is: „Keresztkérdéseim súlya alatt többek között bevallotta, hogy
tud fényképezni, éspedig a legszívesebben pályaudvarokat.
Fényképezőgép ugyan nem találtatott nála, de feltehető, hogy elrejtette
valahol, és azért nem hordja magánál, hogy elterelje magáról a figyelmet,
amit saját bevallása is igazol, hogy igenis fényképezne, ha volna nála
fényképezőgép.”

99
„Kiegészítésül a 2172. sz. jelentéshez, jelentem...”
Az őrmester, akinek nagyon nehéz volt a feje a tegnapi éjszakától, egyre
jobban belekavarodott a fényképezésről szóló jelentésbe, és tovább írta:
„Bizonyos, hogy saját bevallása szerint pusztán az a körülmény, hogy
nincs nála fényképezőgép, csakis ez akadályozta meg abban, hogy
lefényképezzen egyes állomásépületeket, és általában stratégiai
fontosságú helyeket, és kétségtelenül megállapítást nyert, hogy ily
módon járt volna el, ha meglett volna a vonatkozó fényképezőgépe.
Kizárólag annak a körülménynek, hogy nem volt kéznél fényképezőgép,
köszönhető az a körülmény, hogy semmilyen fénykép se találtatott nála.”
- Ennyi elég - mondta az őrmester, és aláírta.
Az őrmester tökéletesen meg volt elégedve a művével, és igen büszkén
olvasta fel az őrsparancsnoknak.
- Jól sikerült - mondta aztán -, látja, így kell berichtet írni. Mindennek
benne kell lenni. A kihallgatás, barátom, az nem olyan egyszerű, és a
fődolog, hogy a berichtben minden szépen össze legyen állítva, hogy
odafönt tisztára beleszédüljenek. Most hozza ide az emberünket, hogy
végezzünk vele.
- No - mondta aztán komolyan Švejknek -, magát most bekíséri az
őrsparancsnok úr Písekbe a bezirksgendarmerie-kommandóra. Szabály
szerint magát meg kéne bilincselni. De mivel én azt hiszem, hogy maga
egy rendes ember, nem kap bilincset. Meg vagyok győződve róla, hogy
útközben nem fog szökési kísérletet elkövetni.
Az őrmester, aki Švejk jóságos arcára pillantva szemmel láthatóan
meghatódott, még hozzátette: - És ne legyen rossz emléke rólam. Vigye,
őrsparancsnok úr, itt a bericht.
- Hát isten áldja - mondta Švejk lágyan -, köszönöm magának, őrmester
úr, mindazt, amit értem tett, és ha alkalom lesz rá, majd írok az őrmester
úrnak, ha pedig egyszer megint errefelé járnék, hát feltétlenül benézek
ide.
Švejk kiment az őrsparancsnokkal az útra, s aki találkozott velük, amint
barátságosan beszélgetve haladtak, azt hihette volna, hogy régi
ismerősök, és véletlenül egy úton mennek a város felé, mondjuk a
templomba.
- Sose hittem volna - mesélte Švejk -, hogy egy ilyen út Budějovicébe
ennyi nehézséggel jár együtt. Erről eszembe jut a kobylisyi Chaura
mészáros esete. Ő egyszer éjszaka a Palacký-emlékműnél lyukadt ki
Moráòban, és reggelig járkált ott körbe-körbe, mert úgy jött neki elő, hogy
annak a falnak nincsen vége. Ettől egészen kétségbe volt esve, hajnalban
már nem bírta tovább, úgyhogy kiabálni kezdett: „patruj”, és amikor a
rendőrök odaszaladtak, megkérdezte tőlük, hogy merre kell Kobylisybe
menni, mert ő már öt órája járkál valami fal mellett és annak sohase akar
vége lenni. Aztán magukkal vitték, és ő mindent összetört nekik a
fogdában.
Az őrsparancsnok erre nem szólt egy szót sem, és magában azt gondolta:
„Nekem ugyan beszélhetsz. Már megint elkezdi a meséit arról a
Budějovicéről.”
Megkerülték a halastavat, és Švejk érdeklődve megkérdezte az
őrsparancsnoktól, hogy sok-e az orvhalász a környéken.
- Itt mindenki orvhalász - felelte az őrsparancsnok -, a régebbi őrmestert
bele akarták dobni a vízbe. Az urasági tófelügyelő söréttel szokott a
fenekükbe lőni, de az se ér semmit. Bádogot hordanak a nadrágjukban.
Az őrsparancsnok most a haladásról kezdett beszélni, hogy az emberek
mindent kitalálnak, és az egyik becsapja a másikát, majd kifejtett egy
újszerű elméletet, hogy ez a háború nagy szerencse az emberiségre, mert
a sok verekedésben a rendes emberek mellett csirkefogókat és betyárokat
is agyon fognak lőni.
- Úgyis sok ember van a világon - jelentette ki megfontoltan -, egymás
hegyén-hátán szoronganak, és úgy elszaporodtak, hogy az borzasztó.
Egy vendégfogadóhoz közeledtek.
- Kutyául fúj máma a szél - mondta az őrsparancsnok -, azt hiszem,
nekünk se árthat meg egy stamperli. Ne szóljon senkinek, hogy Písekbe
viszem. Ez államtitok.
Az őrsparancsnok maga előtt látta a központi hivatalok utasítását, mely a
gyanús és feltűnő egyénekről, valamint minden egyes csendőrőrs
kötelességeiről szólt: „Megakadályozni bárminemű kapcsolatukat a helyi
lakossággal, és szigorúan vigyázni arra, hogy a felsőbb hatóságokhoz való
továbbításuk közben ne kerülhessen sor fölösleges beszélgetésekre a
környezetükkel.”
- Nem szabad elárulni, hogy maga miféle - mondta megint az
őrsparancsnok -, senkinek semmi köze hozzá, hogy maga mit követett el.
Nem szabad pánikot terjeszteni.
- A pánik nagyon rossz dolog az ilyen háborús időkben - folytatta -, elég
egy szó, és máris megindul, mint a lavina, az egész vidéken. Érti?
- Én nem is fogok pánikot terjeszteni - felelte Švejk, s valóban ehhez
tartotta magát, mert amikor a vendéglős szóba elegyedett velük,
nyomatékosan kijelentette: - A bátyám itt azt mondja, hogy egy óra múlva
Písekben leszünk.
- Hát úrlábon van a kedves öccse? - kérdezte a kíváncsi vendéglős az
őrsparancsnoktól, s ez szemrebbenés nélkül így felelt: - Ma már lejár az
úrlábja!
- Jól becsaptuk - fordult mosolyogva Švejkhez, amikor a vendéglős
elszaladt valahová -, csak semmi pánik. Háborús időket élünk.
Az őrsparancsnok, mikor a kocsmába való belépésük előtt azt mondta,
hogy egy stamperli ugyan meg nem árthat, fölöttébb optimista kijelentést
tett, mert megfeledkezett a többes számról, és a tizenkettedik stamperli
után igen határozottan kijelentette, hogy a körzeti csendőrállomás
parancsnoka három óráig úgyis ebédel, tehát kár lenne korábban odaérni,
azonkívül pedig odakint hóvihar készül. Ha délután négy órára beérnek
Písekbe, akkor is elég korán lesz. Hat óráig bőven van idő. Majd sötétben
mennek, olyan idő van máma. Különben is mindegy, hogy most indulnak-
e vagy később. Nem fut el az a Písek.
- Örüljünk, hogy itt ülünk a melegben - mondta ki a döntő szót -, odakint a
lövészárokban sokkal jobban megszenvedik az ilyen kutya időt, mint mi itt
a kályha mellett.
A nagy, ódon cserépkályha ontotta a meleget, s az őrsparancsnok
megállapította, hogy ezt a külső hőt igen előnyösen ki lehet egészíteni
holmi belső hővel, amit különböző pálinkák szolgáltatnak - édesek és
erősek, ahogy Galíciában mondják.
A vendéglősnek nyolc ilyen italfajtája volt, unatkozott ebben az elhagyott
kocsmában, s velük ivott; kortyait a szélvihar muzsikája kísérte, vadul
fütyülve az épület minden sarka körül.
Az őrsparancsnok egyre csak buzdította a vendéglőst, hogy tartson vele
lépést, megvádolta, hogy keveset iszik, bár ez kétségtelen rágalom volt,
mert a vendéglős már alig állt a lábán, mindenáron ferblizni akart, és azt
állította, hogy éjszaka ágyúszót hallott kelet felől, mire az őrsparancsnok
élénk csuklások közepette így válaszolt: - Csak semmi pánik. Erre u-u-
tasítás van.
És magyarázni kezdte, hogy az utasítás, az a közvetlen parancsok
összefoglalása. Ezenközben elárult néhány titkos leiratot. A vendéglős
már semmit se értett, csak ahhoz a kijelentéséhez ragaszkodott
makacsul, hogy utasításokkal nem lehet a háborút megnyerni.
Már sötét volt, amikor az őrsparancsnok elhatározta, hogy most aztán
útnak indul Švejkkel Písek felé. A hóviharban egy lépésre se lehetett látni,
és az őrsparancsnok folyton ezt mondta: - Egyenesen előre az orrunk után
egész Písekig.
Mikor harmadszor mondta ezt, a hangja már nem az országútról szólt,
hanem valahonnan a mélyből, minthogy oldalt belesüppedt a hóba. A
puskája segítségével nagy nehezen visszakecmergett az útra. Švejk
hallotta, hogy fojtott hangon nevet: - Hullámvasút. - Csakhamar azonban
ismét elveszett a hangja, mert újból belecsúszott az árokba, de előbb még
felordított, túlharsogva a szelet: - Elesek, pánik!
Az őrsparancsnok szorgalmas hangyává alakult át, amely valahányszor
leesik valahonnét, mindjárt álhatatosan mászni kezd visszafelé.
Ötször ismételte meg az őrsparancsnok ezt a kirándulást az árokba, és
amikor ismét Švejk mellett állt, tanácstalanul és kétségbeesetten így
szólt: - Én magát nagyon könnyen el is veszíthetném.
- Sose féljen, őrsparancsnok úr - mondta Švejk -, legjobb lesz, ha
összekötjük egymást. Akkor egyikünk se veszítheti el a másikat. Van
magánál bilincs?
- Minden csendőr mindig kell hogy bilincset hordjon magával - jelentette ki
nyomatékosan az őrsparancsnok, Švejk körül botladozva -, ez a mi
mindennapi kenyerünk.
- Hát akkor kössük össze egymást - ajánlotta Švejk -, próbálja csak meg.
Az őrsparancsnok egy mesteri mozdulattal rácsatolta Švejkre a bilincset, a
másik végét a saját jobb keze csuklójára, s így aztán össze voltak
kapcsolva, mint valami ikrek. Az országúton botladozva nem
szabadulhattak egymástól, az őrsparancsnok ráhúzta Švejket egy
kőrakásra, és amikor elesett, magával rántotta Švejket is. Közben a bilincs
belevágott a kezükbe, végül aztán az őrsparancsnok kijelentette, hogy ez
így nem mehet tovább, újra szét kell kapcsolódniuk. Hosszas és
eredménytelen erőlködés után, hogy megszabadítsa önmagát és Švejket
a bilincstől, az őrsparancsnok felsóhajtott: - Most már össze vagyunk
kötve örökkön örökre.
- Ámen - tette hozzá Švejk, és folytatták fáradságos útjukat.
Az őrsparancsnokon teljes depresszió lett úrrá, s amikor borzalmas
szenvedések után késő este megérkeztek a píseki
csendőrparancsnokságra, a lépcsőházban teljesen letörten így szólt
Švejkhez: - Most valami szörnyű dolog fog történni. Mi nem tudunk elválni
egymástól.
S valóban szörnyű volt, amikor az őrmester odahívatta a
csendőrparancsnokot, König kapitányt.
A kapitány első szava ez volt: - Leheljen rám!
- Most már értem - mondta a kapitány, miután éles, tapasztalt
szaglóérzéke segítségével biztos képet nyert a helyzetről -, rum,
kontusovka, császárkörte, szilvórium, zölddió, meggylikőr és
vaníliapálinka.
- Őrmester úr - fordult az alárendeltjéhez -, íme a példa, hogy egy
csendőrnek hogy nem szabad kinéznie. Az ilyen viselkedés
bűncselekmény, amiről majd a katonai bíróság fog ítélni. Bilinccsel
hozzáköti magát a delikvenshez. Tökrészegen érkezik meg, totál besoffen.
Úgy mászik ide, mint egy állat! Vegye le róla a bilincset!
- Mi az? - fordult az őrsparancsnokhoz, aki szabad kezével fordítva
szalutált.
- Kapitány úrnak alázatosan jelentem, hogy berichtet hoztam.
- Magáról is bericht fog menni a bíróságra - mondta kurtán a kapitány -,
őrmester úr, csukja le mind a kettőt, reggel hozza őket kihallgatásra, ezt a
putimi jelentést pedig tanulmányozza át és küldje utánam a lakásomra.
A píseki kapitány rendkívül hivatalos férfiú volt, következetesen üldözte
alantasait, és bürokratikus szempontból nem akadt párja.
Az ő körzetébe tartozó csendőrállomások sohasem lélegezhettek fel, hogy
elmúlt a vihar. A vihar visszatért minden leirattal, amely a kapitány
aláírását viselte, s a kapitány egész nap különböző feddéseket, intéseket
és megrovásokat küldött szanaszét a körzetébe.
A háború kitörése óta baljós felhők lebegtek a píseki körzet
csendőrállomásai fölött.
Valósággal kísérteties volt a hangulat. Dörögtek a bürokrácia mennykövei,
és lesújtottak a csendőrőrmesterekre, őrsparancsnokokra, közlegényekre
és tisztviselőkre. Minden hülyeségért fegyelmi vizsgálat.
- Ha meg akarjuk nyerni a háborút - mondogatta ellenőrző körútjain a
kapitány -, akkor az „á”-nak „á”-nak kell lenni, a „b”-nek „b”-nek, és
minden „i”-n rajta kell lenni a pontnak.
Úgy érezte, hogy minden oldalról árulás veszi körül, és az a határozott
benyomás alakult ki benne, hogy a körzetében minden csendőrnek van
valami háborús eredetű bűne, hogy e komoly időkben mindegyik
elkövetett valami szolgálati mulasztást.
Őt pedig a felső hatóságok bombázták mindenféle leiratokkal, melyekben
a honvédelmi minisztérium utalt arra, hogy a hadügyminisztérium
jelentései szerint a píseki körzetből való katonák átszökdösnek az
ellenséghez.
Folyton hajszolták, hogy kutassa a körzet lojalitását. Kísérteties
eredményekre jutott. Mikor a környékbeli asszonyok elkísérték bevonuló
férjüket, a kapitány tudta, hogy ezek a férfiak feltétlenül megígérik a
feleségüknek, hogy nem fogják magukat agyonlövetni a császár
őfelségéért.
A feketesárga láthatáron forradalmi felhők gyülekeztek. Szerbiában és a
Kárpátokban egész zászlóaljak mentek át az ellenséghez. A 28. regiment,
a 11. regiment. Ez utóbbiban a píseki körzetből és járásból való katonák
szolgáltak. Oly feszült volt ez a lázadás előtti légkör, hogy a vodňanyi
regruták fekete organdinból készült szegfűkkel vonultak be. A píseki
állomáson Prágából jövő katonák utaztak át, s visszahajigálták a
cigarettát és csokoládét, amit a píseki jobb társaság hölgyei adtak be
nekik a sertés-szállító vagonokba.
Aztán átutazott egy menetzászlóalj, és néhány píseki zsidó elordította
magát: „Heil, nieder mit den Serben!”, amire kaptak egypár olyan
gyönyörű pofont, hogy egy egész hétig nem mutatkozhattak az utcán.
S miközben ezek az epizódok lejátszódtak, világosan rámutatva arra, hogy
a templomi orgonákon játszott „Gotterhalte” csupán siralmas aranyozás
és általános képmutatás, a csendőrőrsökről egyre érkeztek a válaszok, ŕ la
Putim, a különböző kérdőívekre, hogy minden a legnagyobb rendben van,
a háború ellen nem folyik semmilyen agitáció, a lakosság hangulata római
egyes a, a lelkesedés római egyes a-b.
- Maguk nem csendőrök, hanem községi csőszök - mondogatta a kapitány,
körútjai alkalmával -, ahelyett, hogy ezer százalékkal élesebben
vigyáznának, lassanként barmokká fejlődnek vissza.
S e zoológiai felfedezéséhez még hozzátette: - Vígan döglenek idehaza, és
azt gondolják: „Mit dem ganzen Krieg kann man uns im Arsch lecken.”100
Aztán mindig felsorolta a szerencsétlen csendőrök összes kötelességeit,
és előadást tartott arról, hogy milyen a helyzet, s hogy mindent jól kézbe
kell venni, hogy valóban olyan legyen, amilyennek lennie kell. Miután ily
módon ragyogó képet festett a csendőri tökéletességről, amely az osztrák
monarchia megerősítését szolgálja, fenyegetések következtek, fegyelmi
vizsgálatok, áthelyezések és káromkodások.
A kapitány szilárdul meg volt győződve arról, hogy itt valami fontos
őrhelyen áll, védelmez valamit, s hogy az alája tartozó csendőrőrsök
összes csendőrei lusta gazemberek, egoisták, csirkefogók, csalók, akik a
világon semmi máshoz nem értenek, csak a pálinkához, sörhöz és borhoz.
S mivel csekély a fizetésük, hagyják magukat megvesztegetni, hogy
100
„Az egész háborúval kinyalhatják a fenekünket.”
vedelhessenek, és lassan, de biztosan tönkreteszik Ausztriát. Az egyetlen
ember, akiben megbízott, a saját őrmestere volt a körzeti
parancsnokságról, de a kocsmában ez is mindig azt mondta: - Na, máma
megint csináltam egy jó heccet a vén fajankóval...

A kapitány elmerülten tanulmányozta a putimi csendőrőrmesternek

Švejkről szóló „berichtjét”. Előtte állt Matìjka csendőrőrmester, és azt
gondolta magában, hogy a kapitány bebújhat neki a fenekébe az összes
berichtekkel együtt, mert őt lent az Otavában már várják egy parti
snapszlira.
- Legutóbb azt mondtam magának, Matìjka - szólalt meg a kapitány -,
hogy a legnagyobb hülye, akit eddig megismertem, a protivíni
csendőrőrmester, de ezzel a berichttel a putimi őrmester még rajta is
túltett. Az a katona, akit az a bitang, az a részeg őrsparancsnok hozott, és
úgy hozzá volt kötözve, mint egyik kutya a másikhoz, az egyáltalán nem
spión. Egész közönséges dezertőr. Az őrmester olyan marhaságokat ír itt a
jelentésben, hogy minden kölyök az első pillantásra látná, hogy be volt
rúgva a nyavalyás, mint egy pápai prelátus.
- Azonnal vezesse ide azt a katonát - adta ki a parancsot a kapitány,
miután még egy darabig tanulmányozta a putimi jelentést. - Soha
életemben nem láttam még egy ilyen hülyeséggyűjteményt, és ráadásul
még egy olyan marhát küld azzal a gyanús fickóval, mint ez az
őrsparancsnok. Engem még nem jól ismernek ezek az emberek, én is
tudok komisz lenni. Ha naponta háromszor nem csinálják össze magukat
előttem a félelemtől, már azt hiszik, hogy fát lehet hasogatni a hátamon.
A kapitány hosszasan kifejtette, hogy a csendőrség mostanában fittyet
hány minden parancsnak, s amikor berichteket állít össze, mindjárt látni,
hogy egy ilyen őrmester mindenből tréfát űz, csak hogy még jobban
megkeverje a dolgokat.
Ha felülről figyelmeztetés érkezik, hogy nincs kizárva, hogy kémek
járkálnak a vidéken, akkor a csendőrőrmesterek nagyban kezdik gyártani
őket, és ha még eltart egy ideig a háború, akkor az egész csendőrség egy
nagy bolondokháza lesz. Táviratozzanak az irodából Putimba, hogy az az
őrmester holnap jelentkezzen Písekben. Majd ő kiveri neki a fejéből azt az
„óriási eseményt”, amelyről a jelentése kezdetén ír.
- Melyik regimentből szökött meg? - így fogadta Švejket a kapitány.
- Egyikből se.
A kapitány ránézett Švejkre, és akkora gondtalanságot látott a derék
katona nyugodt arcán, hogy megkérdezte tőle: - Hogy jutott akkor az
uniformishoz?
- Minden katona kap uniformist, amikor berukkol - felelte Švejk szelíd
mosollyal -, én a 91-es regimentben szolgálok, és nemcsak hogy nem
szöktem meg a regimentemtől, hanem éppen ellenkezőleg.
Az „ellenkezőleg” szót olyan hangsúllyal mondta, hogy a kapitány gyászos
képet vágott, és megkérdezte: - Hogyhogy ellenkezőleg?
- Borzasztó egyszerű dolog - avatta be Švejk a titokba a kapitányt -, én a
regimenthez megyek, én a regimentemet keresem, én nem szökök meg
tőle. És semmi mást nem kívánok, csak hogy minél hamarabb a
regimenthez kerülhessek. Én már egészen ideges vagyok emiatt, hogy
úgy látszik, egyre messzebb kerülök České Budějovicétől, amikor
meggondolom, hogy ott az egész regiment énrám vár. Putimban az
őrmester úr megmutatta nekem a térképen, hogy Budějovice délre van,
és ahelyett ő északra irányított engem.
A kapitány legyintett, mintha azt akarná mondani: „Az az őrmester még
rosszabb dolgokat is művel annál, mint hogy északra irányítja az
embereket.”
- Szóval maga nem tudja megtalálni a regimentjét - mondta -, és merre
kereste eddig?
Švejk elmagyarázta neki az egész helyzetet. Megnevezte Tábort és az
összes helységeket, amelyeken áthaladt Budějovice felé: Milevsko - Kvìtov
- Vráž - Malèin - Èižová - Sedlec - Horaždovice - Radomyšl - Putim - Štìkno -
Strakonice - Volyò - Dub - Vodňany - Protivín és megint csak Putim.
Švejk a lelkesedéstől lobogva ecsetelte viaskodását a sorssal, hogy ő
erőnek erejével, semmibe véve a nehézségeket, feltétlenül el akart jutni
Budějovicébe az ő 91-es regimentjéhez, s hogy minden erőfeszítése
kudarcot vallott.
Valóban tüzes beszédet mondott, s közben a kapitány mechanikusan
lerajzolta egy darab papírra azt a bűvös kört, amelyből Švejk, a derék
katona nem bírt kiszabadulni, mikor az ezredéhez igyekezett.
- Herkulesi munka volt - mondta végül a kapitány, miután kedvtelve
végighallgatta Švejk előadását arról, hogy mennyire fáj neki, hogy ilyen
sokáig nem sikerült eljutnia az ezredéhez -, gyönyörű egy látványt
nyújthatott maga, amikor Putim körül tekergett.
- Már akkor is eldőlhetett volna a dolog - vélte Švejk -, ha nem lett volna
ott az az őrmester úr abban a szerencsétlen fészekben. Ő egyáltalán nem
kérdezte tőlem se a nevemet, se a regimentemet, és őneki valahogy
minden borzasztó furcsa volt. El kellett volna hogy kísértessen engemet
Budějovicébe, és a kaszárnyában aztán megmondták volna neki, hogy én
az a Švejk vagyok-e, aki a regimentjét keresi, vagy pedig valami gyanús
egyén. Máma már második napja ott lehetnék a regimentemnél, és
teljesíthetném a katonai kötelességemet.
- Miért nem figyelmeztette őket Putimban, hogy tévedésről van szó?
- Mert láttam, hogy hiába beszélnék is velük. Vinohradyban is mindig azt
mondta az öreg Rampa kocsmáros, ha valaki adós akart maradni, hogy az
emberre rájönnek néha olyan pillanatok, amikor süket lesz, mint egy
ágyú.
A kapitány nem sokáig töprengett, s csak annyit jegyzett meg magában,
hogy ha valaki a regimentjéhez akar jutni, és ilyen hatalmas kört ír le, az a
legmélyebb degeneráció tünete; majd az irodában legépeltette a
következő levelet, ragaszkodva a hivatalos stílus minden szabályához és
szépségéhez.
 A 91. cs. kir. gyalogezred tek. parancsnokságának
České Budějovice
Mellékelten átküldetik Josef Švejk, ki idevágó állítása szerint nevezett
ezred katonája, miután vallomása alapján Putimban, píseki körzet, a
csendőrállomáson mint szökevénygyanús feltartóztattatott. Nevezett
előadja, hogy fent nevezett ezredéhez igyekszik. Az elővezetett
egyén alacsony, zömök termetű, arca és orra arányos, szeme kék,
különös ismertető jele nincs. B. I. szám alatt mellékletben
megküldetik a vonatkozó egyén élelmezésének számlája a
honvédelmi minisztérium számláján való szíves kiegyenlítés végett,
azzal a kérelemmel, hogy az elővezetett egyén átvételét nyugtázni
szíveskedjenek. C. I. szám alatt mellékletben megküldetik nyugtázás
céljából a kincstári tárgyak jegyzéke, melyek lefogatása idején a
letartóztatottnál voltak.
A písek-budějovicei utat Švejk vonaton tette meg, gyorsan és
kényelmesen. Útitársa, egy fiatal csendőrújonc, egy pillanatra se vette le
róla a szemét, és borzasztóan félt, hogy Švejk megszökik tőle. Az egész
úton egy súlyos problémával viaskodott: „Ha most ki kéne menjek
kisdolgozni vagy nagydolgozni, mit csinálok?”
Végül is úgy oldotta meg a problémát, hogy Švejknek asszisztálnia kellett.
A budějovicei pályaudvartól a kaszárnyáig egész úton görcsösen szemmel
tartotta Švejket, s valahányszor egy sarokházhoz vagy keresztutcához
értek, mintegy mellékesen megemlítette neki, hogy hány élestöltényt
kapnak minden őrkísérethez, mire Švejk azt felelte, hogy ő meg van
győződve róla, hogy egy csendőr se fog az utcán rálőni valakire, mert
nem akarja, hogy szerencsétlenség legyen belőle.
A csendőr vitatni próbálta ezt a tételt, s így érkeztek meg a kaszárnyába.
A kaszárnyában immár második napja Lukáš főhadnagy volt az ügyeletes
tiszt. Mit sem sejtve ült az irodában az íróasztala mögött, amikor behozták
hozzá Švejket az iratokkal.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megint itt vagyok -
szalutált Švejk ünnepélyes arcot vágva.
A jelenetnek tanúja volt Kot’átko zászlós, és ő később azt mesélte, hogy
Švejk jelentkezésére Lukáš főhadnagy felugrott, a fejéhez kapott, majd
hátrarogyott Kot’átkóra, s amikor magához térítették, Švejk, aki az egész
idő alatt tisztelegve állott, megismételte: - Óberlajtnant úrnak alázatosan
jelentem, hogy megint itt vagyok! - Lukáš főhadnagy erre halottsápadtan,
remegő kézzel átvette a Švejkre vonatkozó iratokat, aláírta, mindenkit
felszólított, hogy menjenek ki, a csendőrnek azt mondta, hogy rendben
van, és bezárkózott Švejkkel az irodába.
Így ért véget Švejk budějovicei anabázisa. Kétségtelen, hogy ha nem
fosztják meg a szabad mozgási lehetőségtől, magában is eljutott volna
Budějovicébe. Ha pedig a hivatalok azzal dicsekednének, hogy ők
szállították Švejket a szolgálat színhelyére, ez a legnagyobb tévedés.
Figyelembe véve Švejk energiáját és kiolthatatlan harci szomját, a
hivatalok közbelépése ebben az esetben inkább a derék katona
elgáncsolásának tekintendő.
Švejk és Lukáš főhadnagy egymás szemébe nézték.
A főhadnagy szeméből rémület, borzadály, kétségbeesés sugárzott, Švejk
pedig lágyan, szeretettel nézett a főhadnagyra, mint egy elveszett és újra
megtalált kedvesre.
Az irodában templomi csend volt. Behallatszott, hogy valaki sétál a
folyosón. Egy lelkiismeretes egyéves önkéntes, aki a náthája miatt maradt
bent, hallatszott is a hangján, orrhangon magolt valami leckét: hogyan
kell az erődökben a császári ház tagjait fogadni. Világosan hallatszott
minden szava: „Sobald die höchste Herrschaft in der Nähe der Festung
anlangt, ist das Geschütz auf allen Bastionen und Werken abzufeuern, der
Platzmajor empfängt dieselben mit dem Degen in der Hand zu Pferde, und
reitet sodann vor.”101
- Fogja be ott a pofáját - ordította ki a főhadnagy a folyosóra -, menjen
innét a fenébe. Ha láza van, maradjon otthon az ágyban!
Hallatszott, ahogy a szorgalmas egyéves önkéntes eltávolodik, de azért
mint csendes visszhang még beszűrődött a folyosó végéről az előbbi
szöveg orrhangú folytatása: „In dem Augenblicke, als der Kommandant
salutiert, ist das Abfeuern des Geschützes zu wiederholen, welches bei
dem Absteigen der höchsten Herrschaft zum drittenmale zu geschehen
hat.”102
S a főhadnagy és Švejk ismét némán figyelték egymást, míg végül Lukáš
főhadnagy nyers iróniával megszólalt: - Van szerencsém üdvözölni magát,
Švejk., České Budějovicében. Akinek akasztófát rendelt a sors, az nem
fullad a vízbe. Már körözőlevelet adtak ki magáról, és holnap
regimentsraportra megy. Én már nem mérgelődöm többet magával.
Éppen eleget bosszankodtam maga miatt, elfogyott a türelmem. Ha
meggondolom, hogy mennyi ideig kibírtam egy ilyen hülyével...
Fel-alá kezdett járkálni az irodában: - Nem, ez borzasztó. Azon
csodálkozom, hogy nem lőttem főbe magát. Mi történt volna velem?
Semmi. Felmentettek volna. Érti ezt?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy tökéletesen értem.
- Švejk, ne kezdje újra ezeket a marhaságait, mert igazán nem tudom,
hogy mi történik. Végül mégiscsak megtanítják magát kesztyűbe dudálni.
Maga egyre csak fokozta a hülyeségeit, nem ismert határt, most aztán
kirobbant a katasztrófa.
Lukáš főhadnagy megdörzsölte a kezét: - Bizony, Švejk, magának most
már ámen. - Visszament az asztalához, írt néhány sort egy darab papírra,
behívta az őrszemet az iroda elől, ráparancsolt, hogy kísérje Švejket a
prófoszhoz, és adja oda ezt a cédulát.
Švejket átkísérték az udvaron, és a főhadnagy leplezetlen örömmel nézte,
hogy a prófosz kinyitja a fogda ajtaját, melyen egy feketesárga táblácska
101
„Mihelyt a legmagasabb vendég az erőd közelébe érkezik, minden bástya és
védmű lövegéből díszlövés adandó le, a térparancsnok kivont karddal lóháton
fogadja a legmagasabb vendéget, majd előtte lovagol.”
102
„Abban a pillanatban, midőn a parancsnok tiszteleg, megismétlendő a lövegek
díszlövése, aminek a legmagasabb vendég leszállásakor harmadszor is meg kell
történnie.”
állt: Regimentsarrest, Švejk eltűnik az ajtó mögött, s a prófosz nemsokára
visszajön.
- Hála istennek - mondta hangosan a főhadnagy -, csakhogy ott van már.
A Mária kaszárnya tömlöcének sötét mélységeiben Švejket szívélyesen
üdvözölte egy kövér egyéves önkéntes, aki a szalmazsákján hevert. Már
második napja raboskodott egyedül, és szörnyen unta magát. Švejk
kérdésére, hogy miért van lecsukva, azt felelte, hogy egy csekélység
miatt. Éjszaka, a főtér árkádjai alatt, ittas állapotban tévedésből
felpofozott egy tüzérhadnagyot. Tulajdonképpen fel se pofozta, csak
leütötte a sapkáját a fejéről. A dolog úgy történt, hogy a tüzérhadnagy ott
állt éjszaka az árkádok alatt, és nyilván valami prostituáltat várt. Háttal
állt az egyéves önkéntes felé, s ez összetévesztette egy jó ismerősével,
Materna František önkéntessel.
- Az is pont egy olyan vakarcs - mesélte Švejknek -, hát szépen
odamentem hozzá hátulról, leütöttem a sapkáját, és azt mondtam:
„Szervusz, Franci!” Erre az a hülye pasas mindjárt fütyült az őrjáratnak, és
bekísértetett.
- Lehetséges - ismerte el az egyéves önkéntes -, hogy veszekedés közben
egy-két pofon is leesett, de azt hiszem, hogy ez semmit se változtat a
lényegen, mivel kézenfekvő tévedésről volt szó. Ő maga is elismeri, hogy
azt mondtam: „Szervusz, Franci”, pedig az ő keresztneve Anton. Ez
teljesen világos. Legfeljebb csak abból lehet bajom, hogy kiszöktem a
kórházból, és ha még azzal a „krankenbuchhal” is vacakolni fognak...
- Tudniillik, amikor berukkoltam - mesélte tovább -, előbb kivettem
magamnak egy szobát a városban, és próbáltam reumát szerezni.
Háromszor egymás után berúgtam, aztán a város szélén befeküdtem egy
árokba, amikor esett az eső, és lehúztam a cipőmet. Nem ért semmit. Erre
azokon a téli éjszakákon egy egész hétig kijártam fürödni a Malšéba, és
pont az ellenkező eredményt értem el. Barátom, én úgy megedződtem
ettől, hogy egy egész éjszakát kibírtam a hóban fekve annak a háznak az
udvarán, ahol laktam, és reggel, amikor a lakók felköltöttek, olyan meleg
volt a lábam, mintha papucs lett volna rajta. Ha legalább egy anginát be
tudtam volna szerezni, de abból se lett semmi. Még egy nyavalyás
trippert se sikerült felszednem. Mindennap eljártam a „Port-Arthur”-ba,
néhány kollégám már heregyulladást kapott, felvágták a tojásukat, és én
az egész idő alatt immunis maradtam. Marha egy pech, barátom. Végül
aztán a „Rózsá”-ban megismerkedtem egy hlubokái rokkanttal. Azt
mondta, menjek el hozzá egy vasárnap látogatóba, és másnap olyan lesz
a lábam, mint egy dézsa. Volt neki otthon tűje meg injekciója, és én
tényleg alig bírtam hazavánszorogni Hlubokából. Nem csapott be engem
ez az aranyos lélek. Így aztán végül mégiscsak megvolt az izomreumám.
Gyorsan be a kórházba... és máris császár voltam. Aztán még egyszer rám
mosolygott a szerencse. A sógornőm testvérét, a žižkovi dr. Masákot
áthelyezték Budějovicébe, és ennek köszönhetem, hogy olyan sokáig
tudtam tartani magam a kórházban. Kihúzhattam volna egészen a
szupravizitig, de aztán mindent elrontottam azzal a szerencsétlen
„krankenbuchhal”! Pedig az jó ötlet volt, nagyszerű volt. Szereztem egy
nagy könyvet, ráragasztottam egy címkét, és arra rámázoltam, hogy
Krankenbuch des 91. Reg.103 Megvolt abban minden rovat, rubrika, ahogy
kell. Beírtam egy csomó kitalált nevet, lázakat, betegségeket, és
mindennap délután, a vizit után, a hónom alá fogtam a könyvet, és nagy
pofával kimentem a városba. A kapuban landwehresek álltak őrt, úgyhogy
erről az oldalról is tökéletesen biztosítva voltam. Megmutattam nekik a
könyvet, és még szalutáltak is. Aztán elmentem egy adóhivatali tisztviselő
ismerősömhöz, nála átöltöztem civilbe, és elmentem a kocsmába, ott
aztán baráti társaságban különféle hazaáruló dolgokat meséltünk
egymásnak. Aztán már olyan pimasz lettem, hogy át se öltöztem civilbe,
és uniformisban járkáltam a kocsmákba, meg a városban is. Csak hajnal
felé mentem vissza a kórházi ágyamba, és ha éjszaka megállított az
őrjárat, az orruk alá dugtam a 91-es regiment „krankenbuch”-ját, és senki
se kérdezősködött tovább. A kórház kapujában megint csak némán
rámutattam a könyvre, és valahogy mindig sikerült eljutnom az ágyig.
Olyan nagy lett a pimaszságom, hogy azt hittem, nekem már senki se
csinálhat semmit, míg aztán egy éjszaka a főtér árkádjai alatt
bekövetkezett a végzetes tévedés, amely világosan bebizonyította, hogy
nem nőnek a fák az égig, bajtársam. Büszkeségnek gyász az ára. Addig jár
a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ikarosz elégette szárnyait. Az ember
gigász akarna lenni, barátom, pedig csak egy darab szar. Nem szabad
hinni a véletlenben, jobb, ha reggel és este is felpofozzuk magunkat, hogy
el ne felejtsük, hogy az óvatosság sohase fölösleges, és hogy jóból is
megárt a sok. A bacchanáliák és orgiák után mindig morális
katzenjammer következik. Ez egy természeti törvény, kedves barátom. Ha
meggondolom, hogy ellőttem magamnak a szupravizitet, a kiszuperálást.
Hogy felddienstunfähig104 lehettem volna. Ilyen őrült protekcióval. Itt
dögölhettem volna valahol az irodán a kiegészítő parancsnokságon, és
most gondatlanságból kitörtem a nyakamat.
Az egyéves önkéntes ünnepélyesen befejezte vallomását:
- Karthágóra is sor került, Ninivét romhalmazzá változtatták, kedves
barátom, de azért fel a fejjel! Ne higgyék, hogy ha kiküldenek a frontra,
egyszer is elsütöm a puskámat. Regimentsraport! Kicsapni az iskolából!
Éljen a cs. kir. kretenizmus! Majd bolond leszek az iskolában kuksolni, és
vizsgázgatni nekik. Kadét, fénrik, lajtnant, óberlajtnant. Szarom rájuk!
Offizierschule. Behandlung jener Schüler derselben, welche einen
Jahrgang repetieren müssen!105 Katonai paralízis. Jobb avagy bal vállon
kell tartani a puskát? Hány csillagja van egy káplárnak? Evidenzhaltung
Militärreservemänner!106 Himmelherrgott, nincs füstölnivaló, bajtárs! Nem
akarja, hogy megtanítsam a plafonra köpni? Ide nézzen, így kell. Közben
gondoljon valamit, magának, és a kívánsága teljesülni fog. Ha szereti a
sört, kitűnő vizet ajánlhatok önnek ebből a korsóból. Ha éhes, és szeretne
ízes falatokkal jóllakni, ajánlom önnek a Polgári Kaszinót. Ajánlhatom
továbbá, hogy időtöltésből írjon verseket. Én már költöttem itt egy eposzt:

103
A 91. ezred betegkönyve.
104
Harctéri szolgálatra alkalmatlan.
105
Tisztiiskola. Milyen eljárás követendő ezen iskolának azokkal a hallgatóival
szemben, akiknek meg kell ismételniük egy évfolyamot.
106
Tartalékosok nyilvántartása.
 Itthon van a prófosz? Alszik, pajtás, nem beszél,
a hadsereg súlypontja ez, míg Bécsből jön egy új befél,
hogy elveszett az egész csatatér.
Ilyen hőst, fiúk, ki látott?
Priccsünkből rak barikádot.
Közben nyálas ajka reszket,
s harsog mennydörgő szava:
„Ausztria sohase veszthet.
éljen császár és haza!”
- Látja, bajtárs - folytatta a kövér egyéves önkéntes -, aztán még mondja
valaki, hogy a nép körében egyre apad a tisztelet szeretett uralkodónk
iránt. Egy bebörtönzött férfiú, akinek nincs cigarettája, s akire
regimentsraport vár, a trónhoz való ragaszkodás leggyönyörűbb példáját
nyújtja. Dalaiban hódolatot mutat be tágabb értelemben vett hazájának,
amelyet minden oldalról fenyeget a seggrepacsi. Szabadságától
megfosztották, de ajkairól a rendíthetetlen hűség költeményei
ömledeznek. Morituri te salutant, caesar! A halottak köszöntenek, császár!
Hanem a prófosz egy aljas dög. Szép kis személyzettel van az ember
körülvéve a szolgálatban. Tegnapelőtt adtam neki öt koronát, hogy hozzon
érte cigarettát, és a piszok disznó ma reggel azt mondta, hogy itt nem
szabad dohányozni, még kellemetlensége lenne belőle, az öt koronát
pedig majd megadja, ha lénungot kap. Igen, barátom, én már semmiben
se hiszek. A legjobb jelszavak is ki vannak forgatva. Foglyoktól lopni! És a
zsivány ráadásul még egész nap azt énekli: „Wo man singt, da lass dich
ruhignieder, böse Leute haben keine Lieder!”107 Bitang, kapcabetyár,
gazember, áruló!
Ezek után az egyéves önkéntes megkérdezte Švejktől, hogy mi a bűne.
- A regimentet kereste? - mondta aztán. - Szép kis túra. Tábor, Milevsko,
Kvìtov, Vráž, Malèin, Èižová, Sedlec, Horaždovice, Radomyšl, Putim,
Štìkno, Strakonice, Volyò, Dub, Vodòany, Protivín, Putim, Písek,
Budějovice. Tövises út. Holnap maga is regimentsraportra jön? Jól van,
testvér, találkozunk a vérpadon. Schröder óberszt urunknak megint nagy
öröme lesz. Maga el se tudja képzelni, hogy az ezredbeli afférek milyen
hatással vannak rá. Száguld az udvaron, mint egy veszett kankutya, és
lóg a nyelve, mint egy döglött gebének. És a beszédei, a megrovásai, és
ahogy közben maga köré köpköd, mint egy nyáladzó teve. És a
szónoklatainak sohasem akar vége lenni, és az ember várja, hogy a
következő pillanatban összedől az egész Mária kaszárnya. Én jól ismerem,
mert egyszer már voltam ilyen regimentsraporton. Csizmában vonultam
be és cilinder volt a fejemen, és mivel a szabó nem készítette el időre az
uniformisomat, csizmában és cilinderben mentem ki az önkéntesiskola
után a gyakorlótérre, beálltam a sorba, és úgy masíroztam a bal szélen.
Schröder ezredes egyenesen odalovagolt hozzám, csoda, hogy fel nem
döntött. „Donnerwetter, ordította, hogy biztos meghallották a Šumavában
is, was machen Sie hier, Sie Zivilist?”108 Illedelmesen azt válaszoltam,
hogy egyéves önkéntes vagyok, és részt veszek a gyakorlaton. Na, azt
látta volna. Egy fél óra hosszat beszélt, és csak aztán vette észre, hogy
107
Kb. „Ahol ének szól, nyugodt az álom, rossz embereknek nincsenek dalaik!”
108
„Kutyafáját, mit csinál itt maga, maga civil?”
cilinderben szalutálok. Aztán már csak azt üvöltötte, hogy másnap menjek
regimentsraportra, és dühében, isten tudja, milyen messzire elvágtatott,
mint az őrült, aztán visszatrappolt, megint üvöltözött, tombolt, a mellét
verte, és megparancsolta, hogy azonnal távolítsanak el engem a
gyakorlótérről, és vigyenek a hauptwachéra.109 A regimentsraporton
kétheti kaszárnyaáristomot sózott rám, beöltöztetett a legszörnyűbb
rongyokba, amik a raktárban voltak, és azzal fenyegetett, hogy letépi a
stráfjaimat. „Az egyéves önkéntes, bömbölte a hülye óberszt, az egy
fennkölt fogalom, a dicsőség embriója, katonai méltóság, hős. Wohltat
egyéves önkéntes, miután letette a vizsgát és káplári rangot kapott,
önként jelentkezett a frontra, foglyul ejtett tizenöt ellenséget, és éppen
amikor átadta őket, darabokra szakadt egy gránáttól. Aztán öt perc múlva
megjött a parancs, hogy Wohltat egyéves önkéntest kadéttá nevezték ki.
Ez várna magára is, ilyen ragyogó jövő, előléptetés, kitüntetés, beírnák a
nevét az ezred aranykönyvébe.”
Az egyéves önkéntes kiköpött: - Látja, kedves bajtárs, milyen nagy az
isten állatkertje. Fütyülök az önkéntesi stráfjaikra és az összes
privilégiumokra: „Önkéntes úr, maga egy marha.” Milyen szépen hangzik
ez: „Maga marha”, nem pedig csak úgy durván: „Te marha.” A halála után
pedig megkapja a signum laudist vagy a nagyezüstöt. Mennyivel
szerencsésebb minden ökör. Azt egyszerűen csak letaglózzák a
vágóhídon, és nem viszik előbb egzecíroztatni meg „feldschiessenre”.110
A kövér egyéves önkéntes áthengeredett egy másik szalmazsákra, és így
folytatta: - Annyi biztos, hogy egyszer csak felrobban ez az egész, mert ez
így nem mehet örökké. Próbáljon meg dicsőséget pumpálni egy disznóba,
az is kipukkad a végén. Ha a frontra mennék, ezt írnám a marhavagon
falára:
Trágya lesz a csontod, úgy bizony, komám.
Acht Pferde oder achtundvierzig Mann.111
Kinyílt az ajtó, és megjelent a prófosz: egy negyed porció komiszkenyeret
hozott kettőjüknek, valamint friss vizet.
Anélkül, hogy felkelt volna a szalmazsákról, az egyéves önkéntes a
következő szavakat intézte a prófoszhoz: - Mily magasztos és gyönyörű
dolog a rabokat látogatni, ó, te szent Ágnese a 91-es regimentnek!
Üdvözlégy, jótét angyal, kinek szíve megtelik részvéttel. Görnyedezel te
az ételek és italok kosara alatt, hogy enyhet adj szenvedésünkre.
Sohasem felejtjük el neked irántunk mutatott jóságodat. Sugárzó
tünemény vagy te a mi börtönünkben.
- A regimentsraporton majd elmegy a jókedve - dörmögte a prófosz.
- Sose pukkadj, te hörcsög - felelte a priccsről az egyéves önkéntes -,
inkább mondd meg nekünk, mit csinálnál, ha tíz önkéntest kéne
lecsuknod. Ne bámulj olyan bárgyún, ó, te kulcsárja a Mária kaszárnyának.
Lecsuknál húszat, és tízet eleresztenél, te ürge. Jézus Mária, ha én volnék
a hadügyminiszter, mit kapnál te nálam! Ismered azt a tételt, hogy a

109
Főőrségre.
110
Lőgyakorlatra.
111
Nyolc ló vagy negyvennyolc ember - a katonaszállító marhavagonok felirata.
beesési szög egyenlő a visszaverődési szöggel? Én csak egyet kérek
tőled: mutass és adj nekem egy szilárd pontot a világegyetemben, és én
kibillentem a sarkaiból az egész földgolyót, veled együtt, te hólyag!
A prófosz kidüllesztette a szemét, megrázkódott, és becsapta az ajtót.
- Közös segélyezési egylet a prófoszok eltávolítására - mondta az egyéves
önkéntes, igazságosan két részre osztva a kenyéradagot -, a fogdai
rendszabály tizenhatodik paragrafusa alapján a kaszárnyában fogva
tartott egyéneknek az ítélethirdetésig katonai menázsi jár, de itt a préri
törvénye uralkodik: aki bírja, felzabálja a foglyok elől.
Egymás mellett ültek Švejkkel a priccsen, és a komiszkenyeret rágcsálták.
- A prófoszon látni a legjobban - folytatta elmélkedéseit az egyéves
önkéntes -, hogy a katonaság mennyire eldurvítja az embert. Bizonyos,
hogy a mi prófoszunk is, mielőtt katonai szolgálatba lépett volna, lelkes
ifjú volt, telve idealizmussal, egy szőke cherub, gyöngéd és érzékeny lélek
mindenkivel szemben, gyámolítója a szerencsétleneknek, akiket mindig
pártfogásába vett, ha odahaza összeverekedtek a búcsúban egy lány
miatt. Kétségtelen, hogy mindenki becsülte őt, de ma... Istenem, hogy
szeretném szájon vágni, szétverni a fejét a priccsen, fejjel lefelé beledobni
a latrinába. Ez is csak azt mutatja, barátom, hogy a szellem teljesen
eldurvul a katonai mesterségben.
Az önkéntes rágyújtott egy nótára:
Az ördögtől se félt a lány,
s egy tüzérrel találkozott...
- Kedves barátom - folytatta előadását -, ha mindent a mi szeretett
monarchiánk szempontjából nézünk, feltétlenül arra a következtetésre kell
jutnunk, hogy pontosan az a helyzet vele is, mint Puskin nagybátyjával,
akiről a költő azt írta, hogy lévén a nagybácsi egy vén dög, nincs más
hátra, mint:
...titokban, sűrűn nyögni fel:
Az ördög már mikor visz el?112
A zárban ismét megcsikordult a kulcs, s a prófosz meggyújtotta a folyosón
a petróleumlámpát.
- Fénysugár a sötétségben! - kiáltotta az egyéves önkéntes: - A
felvilágosodás behatol a hadseregbe! Jó éjszakát, prófosz úr,
üdvözöltetem az összes sarzsikat, és kívánom, hogy álmodjon valami
szépet. Például azt, hogy már visszafizette az öt koronámat, amit
cigarettavásárlásra adtam, s amit maga elivott az egészségemre. Aludj
édesen, szörnyeteg!
Hallatszott, hogy a prófosz még morog valamit a holnapi
regimentsraportról.

- Újra édes kettesben - mondta az egyéves önkéntes -, elalvás előtt most

még egy rövid elmefuttatást, illetve előadást szentelek annak a témának,
hogy miképpen gyarapszanak napról napra a sarzsik és a tisztek zoológiai

112
Áprily Lajos Anyegin-fordításából.
ismeretei. Ha újabb eleven hadianyagot és katonailag öntudatos falatokat
akarunk termelni az ágyúk torkának, akkor alaposan kell tanulmányoz-
nunk a természetrajzot, vagy „A gazdasági jólét forrásai” című könyvet,
Koèi kiadásában, amelynek minden oldalán előfordul ez a szó: marha,
disznó, sertés. Az utóbbi időben azonban azt látjuk, hogy haladóbb
katonai köreink új elnevezéseket alkalmaznak az újoncokra. Althof káplár
a 11. századból ezeket a szavakat használja: engadini kecske; Müller
őrvezető, aki német tanító Kašperské Horyban, a cseh újoncokat bűzös
borznak nevezi, Sondernummer őrmester ökörbékának, yorkshire-i
kannak, és közben azt ígéri, hogy minden regrutát ki fog tömni. Ezen a
téren olyan szaktudást árult el, mintha régi állatkitömő családból
származna. Minden katonai elöljáró ily módon törekszik arra, hogy a
legénységbe beleplántálja a hazaszeretetet, persze különleges
segédeszközök igénybevételével, amilyen például az ordítás és a tánc a
regruták körül, továbbá a csataüvöltés, amely az afrikai vadakra
emlékeztet, amikor egy ártatlan antilop megnyúzására készülnek, vagy
éppen vesepecsenyét akarnak sütni egy misszionáriusból, aki már rajta
van az étlapon. A németekre természetesen mindez nem vonatkozik. Ha
Sondernummer őrmester valami „saubandéról” beszél, mindig hozzáteszi
gyorsan: „die tschechische”,113 hogy a németek magukra ne vegyék és
meg ne sértődjenek. Közben a 11. század minden sarzsija úgy forgatja a
szemét, mint egy szerencsétlen kutya, amelyik mohóságból befalt egy
olajba mártogatott szivacsot, és aztán nem tudja lenyelni. Egyszer
hallottam, hogy Müller őrvezető és Althof káplár a népfölkelők
kiképzésénél követendő további módszerekről beszélget. E
beszélgetésben ilyen szavak fordultak elő: „ein Paar Ohrfeigen.” Először
114

azt hittem, hogy összevesztek valamin, és felbomlik a német katonai

egység, de rendkívüli módon tévedtem. Valójában csak a katonákról volt
szó.
„Ha egy ilyen cseh disznó harminc »nieder«115 után se tanul meg
egyenesen állni, mint a gyertya - oktatta barátját a derék Althof káplár -,
akkor nem elég egypárszor szájon vágni. Az egyik öklöddel jól húzzál be
neki egyet a gyomrába, a másikkal nyomd rá a sapkát a fülére, kiáltsál
»Kehrt euch!«-ot, és amikor megfordul, rúgj a fenekébe, majd meglátod,
milyen szépen hasra vágódik, és milyen jól fog nevetni Dauerling fénrik.”
Most pedig, bajtársam, el kell mondanom valamit Dauerlingről - folytatta
az egyéves önkéntes -, róla úgy mesélnek a 11. század regrutái, mint
ahogy egy elhagyatott mámi locsoghat a mexikói határ közelében egy
farmon valami hírhedt mexikói banditáról. Dauerlinget olyasféleképpen
emlegeti a fáma, mint egy emberevőt, mint egy ausztráliai kannibált, aki
felfalja a szomszédos törzs tagjait, ha ezek a kezébe kerülnek. Pályafutása
valóban tündöklő. Nem sokkal születése után a dajka megbotlott vele, és
a kis Konrad Dauerling a buksijára esett, úgyhogy a fején mind a mai
napig egy olyan lapulat látható, mintha valami üstökös nekiment volna az
Északi-sarknak. Senki se hitte, hogy lesz belőle valami, még ha kibírja is
ezt az agyrázkódást; csak az apja, egy ezredes, nem vesztette el a
reményét, és azt állította, hogy a fiúnak ez semmiképp se árthat, mivel az
113
„Disznó bandáról” beszél... hozzáteszi: „a cseh”.
114
„Néhány pofon.”
115
»Feküdj. «
ifjú Dauerling, ha felnő, magától értetődően a katonai hivatásnak fogja
szentelni magát. Az ifjú Dauerling borzalmas küzdelmet vívott az alsó
reáliskola négy osztályával, amelyet magánúton végzett el, s ezenközben
idő előtt megőszítette és meghülyítette egy házitanítóját, míg egy másik
le akart ugrani kétségbeesésében a bécsi Szent István dóm tornyáról,
majd az ifjú a hamburgi kadétiskolába került. A kadétiskolában sohasem
nézték az előképzettséget, hiszen az általában nem illik egy aktív osztrák
katonatiszthez. A katonai ideált kizárólag a katonásdinak nevezett
játékban látták. A műveltségnek léleknemesítő hatása van, s erre semmi
szükség a katonaságnál. Minél durvább a tisztikar, annál jobb.
A kadétiskolás Dauerling még azokban a tárgyakban sem tűnt ki,
amelyeket úgy-ahogy mindenki elsajátított. A kadétiskolában is
megmutatkoztak a nyomai annak, hogy Dauerlinget fiatal korában a
fejecskéjére ejtették.
A vizsgák alkalmával adott feleletei ékesszavúan tanúskodtak erről a
balesetről, és oly nagymérvű hülyeséget árultak el, hogy egyenesen
klasszikussá váltak mélységes hülyeségük és kuszaságuk miatt, s a
kadétiskola tanárai kizárólag „unser braver Trottel”-nek116 nevezték
Dauerlinget. Ilyen kápráztató hülyeség mellett minden remény megvolt
rá, hogy néhány évtized múlva bekerül a Mária Terézia katonai
akadémiára vagy a hadügyminisztériumba.
Amikor kitört a háború, és minden nyálas kadétból fénriket csináltak, a
hamburgi új tisztek listáján ott szerepelt Konrad Dauerling is, és így került
a 91-es ezredbe.
Az egyéves önkéntes felsóhajtott, majd így folytatta: - A
hadügyminisztérium kiadásában megjelent egy könyv „Drill oder
Erziehung”117 címmel, melyből Dauerling azt tanulta, hogy a katonákat
meg kell félemlíteni. A kiképzés sikere a félelem fokától függ. S ez irányú
tevékenységében Dauerlingnek nagy sikere volt. A katonák, hogy ne
kelljen az üvöltését hallgatniuk, egész rajokban jelentkeztek maródivizitre,
de ezt a törekvésüket nem koronázta siker. Aki maródira jelentkezett,
háromnapi „verschärftet” kapott. Tudja, hogy mi az a „verschärft”. Az
embert egész nap kergetik a gyakorlótéren, és éjszakára még le is
csukják. Így történt, hogy Dauerling századában nem volt maródi. A
„századmaródiak” a dutyiban ültek. Dauerling a gyakorlótéren mindig azt
a mesterkélten kaszárnyai hangot alkalmazza, amely a „disznó” szóval
kezdődik, és egy csodálatos zoológiai rejtéllyel, a „disznókutyával” ér
véget. Közben rendkívül liberális. Szabad választást engedélyez a
katonáknak. Azt mondja: „Mit akarsz, elefánt, egypár orrba verést vagy
háromnapi verschärftet?” Ha valaki a „verschärftet” választotta, azért
ráadásul az orrába is kapott kettőt, Dauerling következő felvilágosításával
együtt: „Gyáva kutya, félted a pofádat, és mit fogsz majd csinálni, ha
rákezdi a nehéztüzérség?”
Egyszer, amikor kiütötte egy regruta fél szemét, így nyilatkozott: „Pah,
was für Geschichten mit so einem Kerl, er muss sowieso krepieren.”118
116
„A mi derék hülyénk.”
117
„Idomítás vagy nevelés.”
118
„Eh, mit számít egy ilyen fickó, így is, úgy is meg kell döglenie.”
Ugyanezt mondta Conrad von Hötzendorf tábornagy is: „Die Soldaten
müssen sowieso krepieren.”
Dauerlingnek van egy kedvelt és hatásos módszere: a cseh legénységet
előadásra hívja össze, melyben Ausztria katonai feladatairól beszél, s
ezzel kapcsolatban elmagyarázza a katonai nevelés általános alapelveit a
spanglitól kezdve az akasztásig és a főbelövésig. A tél elején, mielőtt a
kórházba mentem volna, a gyakorlótéren a 11. század mellett
gyakorlatoztunk, és amikor pihenő volt, Dauerling beszédet intézett a
cseh regrutáihoz:
„Tudom, hogy gazemberek vagytok - kezdte -, és hogy ki kell verni a
fejetekből minden őrültséget. Azzal a cseh beszéddel még az akasztófáig
se juttok el. A legfelsőbb hadúr is német. Halljátok? Himmellaudon,
nieder!”
Mindenki „niedert” csinál, s ahogy a földön fekszenek, Dauerling elsétál
előttük, és így szónokol:
„A nieder, az nieder marad, piszok banda, még ha meg is szakadtok itt a
sárban. Még a régi Rómában is volt nieder; már akkor is mindenkinek be
kellett rukkolni tizenhéttől hatvan évig, és harminc éven át szolgáltak a
harctéren, és nem dögöltek, mint a disznók a kaszárnyában. Akkor is
egységes vezényleti nyelv és parancsnokság volt. A római tiszt urak
nagyot néztek volna, ha a legénység elkezd etruszkul beszélni. Én is azt
akarom, hogy mindenki németül feleljen, nem pedig azon a ti zagyva
nyelveteken. Látjátok, milyen szépen feküsztök itt a sárban, és most
gondoljátok csak meg, hogy mi lenne, ha valakinek nem akarózna tovább
feküdni, és felállna. Mit csinálnék én akkor? Felhasítanám a pofáját
egészen a füléig, mert az nem más, mint függelemsértés, lázadás,
ellenkezés, a rendes katona kötelességeinek megszegése, fegyelem- és
rendbontás, az egész szolgálati szabályzat felrúgása, amiből az
következik, hogy az ilyen bitangra kötél vár és a »Verwirkung des
Anspruches auf die Achtung der Standesgenossen«.”119
Az egyéves önkéntes elhallgatott, nyilván a gondolatait rendezgette a
kaszárnyabeli viszonyok témájával kapcsolatban, majd így folytatta:
- Mindez Adamièka kapitány idejében történt, aki teljesen apatikus ember
volt. Ha az irodában ült, rendszerint úgy bámult a levegőbe, mint egy
csendes őrült, és olyan képet vágott, mintha azt akarná mondani:
„Egyetek meg, legyek.” A bataillonsraportokon isten tudja, hogy hol járt
az esze. Egyszer bataillonsraportra jelentkezett egy katona a 11.
századból, azzal a panasszal, hogy Dauerling fénrik úr este az utcán cseh
disznónak nevezte. Ez az ember civilben könyvkötő volt, öntudatos,
nemzeti érzelmű munkás.
„Szóval ez a helyzet - mondta halkan Adamièka kapitány, mert mindig
rendkívül halkan beszélt -, ezt mondta magának este az utcán. Meg kell
állapítani, hogy volt-e magának kimaradási engedélye. Abtreten!”
Egy idő múlva Adamička kapitány magához hívatta a panasztevőt:
„Megállapítást nyert - mondta ugyanolyan halkan -, hogy aznap este tíz
óráig magának kimaradási engedélye volt. Ezért nem is kap büntetést.
119
»Elveszti jogát a rangtársai részéről való megbecsülésre.«
Abtreten!”
Erről az Adamička kapitányról később azt beszélték, kedves barátom,
hogy van benne igazságérzet, ezért ki is küldték a harctérre, és Wenzl
őrnagy úr vette át a helyét. No, ez egy vadember, ha a nemzetiségi
civakodásokról van szó, és ő aztán csúnyán elbánt Dauerling fénrik úrral.
Wenzl őrnagynak cseh asszony a felesége, és borzasztóan fél a
nemzetiségi viszályoktól. Mikor évekkel ezelőtt mint kapitány szolgált
Kutná Horában, egyszer részegen káromkodni kezdett valami hotelben a
főpincérre, hogy „cseh bagázs”. Mellékesen megjegyzem, hogy Wenzl
őrnagy társaságban és otthon is kizárólag csehül beszél, és a fiai cseh
iskolába járnak. A dolog kiszivárgott, mindjárt bele is került a helybeli
újságba, és valami képviselő interpellációt nyújtott be a bécsi
parlamentben Wenzl kapitány szállodai viselkedéséről. Wenzlnek ebből
nagy kellemetlensége lett, mert a parlament éppen valami katonai
törvényjavaslatot tárgyalt, és akkor beleköp nekik a dolgukba egy ilyen
részeg Wenzl kapitány Kutná Horából.
Wenzl kapitány aztán megtudta, hogy Zítko kadettstellvertreter120 tolt ki
vele, az egyéves önkéntesek iskolájából. Ez a Zítko írta meg az egészet a
lapoknak, mert közte és Wenzl kapitány között már régóta ádáz
ellenségeskedés dúlt, tudniillik Zítko kadettstellvertreter egyszer
társaságban, Wenzl kapitány jelenlétében, arról kezdett meditálni, hogy
vessünk csak egy pillantást az isteni természetre, figyeljük meg az
égbolton torlódó felhőket, a láthatáron emelkedő magas hegyeket, s
hallgassuk az erdőben zümmögő vízesést és a madarak csicsergését.
„Gondoljunk arra - mondta kadettstellvertreter Zítko -, hogy mi egy
kapitány a fennkölt természethez képest? Éppen olyan nulla, mint
akármelyik kadettstellvertreter.”
Minthogy a jelenlevő tiszt urak mind be voltak rúgva, Wenzl kapitány el
akarta verni a szerencsétlen Zítko filozófust, mint egy lovat, az
ellenségeskedés egyre nőtt közöttük, s a kapitány állandóan szekírozta
Zítkót, ahol csak érte, annál is inkább, mert Zítko kadettstellvertreter
kijelentése szállóigévé vált.
„Mi egy Wenzl kapitány a fennkölt természethez képest?” - ezt a mondást
mindenki ismerte egész Kutná Horában.
„Öngyilkosságba kergetem a gazembert” - mondotta Wenzl kapitány, de
Zítko leszerelt, és visszatért a filozófia tanulmányozásához. Ettől datálódik
Wenzl kapitány veszett dühe a fiatal tisztek ellen. Még a hadnagyok
sincsenek biztonságban a tombolása és őrjöngése elől. Kadétokról és
zászlósokról nem is beszélve.
„Szétnyomom őket, mint a poloskát” - szokta mondogatni Wenzl kapitány,
és jaj annak a fénriknek, aki valami csekélység miatt bataillonsraportra
idéz valakit. Wenzl őrnagy szemében csak az óriási és borzasztó vádak
számítanak, például, ha valaki elalszik őrségen a lőszerraktár előtt, vagy
ha még szörnyűbb dolgokat művel, például ha egy katona éjszaka át akar
mászni a Mária kaszárnya falán, és elalszik odafent a falon, ha olyan
ügyetlen, hogy éjszaka egy landwehres tüzérőrjárat kezébe kerül,

120
Tiszthelyettes.
egyszóval ha olyan iszonyatos dolgokat követ el, hogy szégyent hoz az
ezredre.
Hallottam egyszer, hogy a folyosón üvöltözött: „A kutya úristenit neki!
Már harmadszor fogta el egy landwehr-őrjárat. Azonnal bevágni a bestiát
a tömlöcbe, kirúgom a pimaszt az ezredből, menjen valahová a trénhez,
ganéjt fuvarozni. Még csak nem is verekedett velük! Azok nem katonák,
azok utcaseprők! Két napig nem kap zabálni, vegyék el a szalmazsákját,
dugják be az egyesbe, takaró nélkül, a tetűfajzatot!”
Most képzelje el, barátom, hogy mindjárt a Wenzl őrnagy, idejövetele után
ez a hülye Dauerling fénrik bataillonsraportra vitt egy embert, mert az
állítólag szándékosan nem tisztelgett neki, amikor Dauerling vasárnap
délután fiákerben átkocsizott a főtéren valami kisasszonnyal. A sarzsik
mesélték, hogy az a bataillonsraport olyan volt, mint az istenítélet. A
zászlóalj-iroda őrmestere kiszökött a folyosóra a lajstrommal, és Wenzl
őrnagy vadul üvöltött Dauerlingre:
„Ezt kikérem magamnak, himmeldonnerwetter, ezt egyszer és
mindenkorra megtiltom! - Tudja maga, fénrik úr, hogy mi az a
bataillonsraport? A bataillonsraport az nem schweinfest!121 Hogy láthatta
volna meg magát, amikor átkocsizott a téren? Maga tanította, és mégse
tudja, hogy akkor kell tisztelegni feletteseinek, ha találkozunk velük, és ez
nem azt jelenti, hogy a katonának forgolódnia kell, mint egy varjúnak,
hogy megtalálja a fénrik urat, amikor a fénrik úr átkocsizik a főtéren.
Hallgasson, kérem. A bataillonsraport nem komédia. Ez a katona már
megmondta magának, hogy nem látta, mert éppen nekem tisztelgett a
korzón, énfelém fordult, érti, Wenzl őrnagy felé, és nem nézhette a
hátával azt a fiákért, amelyikben maga kocsikázott, nahát, azt hiszem,
hogy ez teljesen érthető. Legközelebb, kérem, ne terheljen ilyen
apróságokkal.”
Ettől fogva Dauerling megváltozott.
Az egyéves önkéntes ásított egyet: - Ki kell aludnunk magunkat a
regimentsraport előtt. Csak azt akartam, hogy legalább hozzávetőleges
képe legyen róla, hogy mi a helyzet az ezredben. Schröder ezredes nem
szereti Wenzl őrnagyot, de különben is furcsa pók az öreg. Ságner
kapitány, akire az egyéves önkéntesek iskoláját bízták, a jó katona típusát
látja Schröderben, holott Schröder ezredes semmitől se fél úgy, mint a
frontra menéstől. Ságner minden hájjal megkent fickó, és akárcsak
Schröder, nem szereti a tartalékos tiszteket. Azt mondja róluk, hogy büdös
civilek. Az önkénteseket vadállatoknak tartja, akik csak arra jók, hogy
katonai gépeket csináljanak belőlük, csillagokat varrjanak rájuk és
kiküldjék őket a frontra, hadd essenek el ők a nemesebb aktív tisztek
helyett, akikre szükség van a fajta továbbtenyésztéséhez.
- Egyáltalán - mondta az egyéves önkéntes, bebújva a takaró alá -, a
hadseregben minden bűzlik a rothadástól. A megrémített tömegek még
nem eszméltek fel. Dülledt szemmel hagyják magukat nudlivá aprítani, és
aztán, ha kapnak egy golyót, csak azt suttogják: „Anyám...” Nincsenek
hősök, csak vágóhídra terelt marhák vannak, a vezérkarokban pedig

121
Disznótor.
mészárosok. A végén aztán majd jön az általános lázadás, és akkor
megnézhetik magukat. Éljen a hadsereg! Jó éjszakát!
Az egyéves önkéntes elhallgatott, aztán forgolódni kezdett a takaró alatt,
s megszólalt:
- Alszik, bajtárs?
- Nem alszok - felelte Švejk a másik priccsről -, gondolkozok.
- Micsodán gondolkozik, bajtárs?
- Azon a nagyezüst vitézségi medálián, amit egy Mlíèko nevű asztalos
kapott a Vávra utcából, a Královské Vinohradyn, mert ő volt az első a
regimentjéből, akinek a háború elején egy gránát letépte a lábát. Kapott
egy műlábat, és mindenütt dicsekedni kezdett a medáliájával, hogy ő a
legeslegelső nyomorék az ezredből a háború óta. Egyszer bement a
vinohradyi „Apolló”-ba, és ott összeveszett valami vágóhídi
mészárosokkal, akik a végén letépték neki a műlábát, és fejbe vágták
vele. Az, amelyik letépte neki, nem tudta, hogy az egy műláb, és az
ijedségtől elájult. Az őrszobán visszaadták Mlíèkónak a műlábat, de attól
fogva ez a Mlíčko megdühödött az ő nagyezüst vitézségi medáliájára, és
bevitte a zálogházba, és ott lefogták őt a medáliájával együtt. Ebből nagy
kellemetlensége lett, és van valami külön becsületbíróság a hadirokkantak
számára, és az arra ítélte őt, hogy vegyék el tőle a nagyezüstöt, és aztán
még a lábától is megfosztották...
- Hogyhogy?
- Nagyon egyszerű. Egy napon kiment hozzá valami bizottság, és közölte
vele, hogy nem méltó a műláb viselésére, úgyhogy mindjárt le is
kapcsolták neki, és elvitték.
- Vagy pedig - folytatta Švejk -, az is nagy hecc, amikor egy olyan
embernek a hozzátartozói, aki elesett a háborúban, egyszerre csak
kapnak egy ilyen medáliát, és hozzá egy írást, hogy kölcsönbe küldik
nekik azt a medáliát, és akasszák ki valami díszhelyre. A Božetìch utcában
a Vyšehradon volt egy dühös apa, aki azt hitte, hogy a hatóságok gúnyt
űznek belőle, kiakasztotta azt a medáliát a klozettban, és egy rendőr,
akivel ez a klozett közös volt a gangon, feljelentette őt hazaárulásért, és
így szegény meg kellett hogy igya a levét.
- Ebből az következik - mondta az egyéves önkéntes -, hogy a szerencse
forgandó, a dicsőség múlandó. Most jelent meg Bécsben „Egy önkéntes
naplója”, amely egy elragadó verset is tartalmaz cseh fordításban:
Volt egyszer egy vitéz önkéntes,
honért, királyért elesett
s így példa lett a többieknek, fényes,
hogy mi az igaz hazaszeretet.
Viszik lafettán, és a kapitánya
mellére tűz egy rendjelet,
ó, nem kerülhet, csak a mennyországba,
aki a honért elesett...
- Nekem az az érzésem - mondta rövid hallgatás után az egyéves
önkéntes -, hogy minálunk hanyatlik a katonai szellem, és ezért azt
indítványozom, kedves barátom, hogy az éj sötétjében és börtönünk
csendjében énekeljük el a Jabùrek tüzérről szóló dalt. Az megerősíti a
katonai szellemet. De ordítanunk kell, hogy meghallják az egész Mária
kaszárnyában. Ezért azt indítványozom, hogy az ajtó mellett
helyezkedjünk el.
S a fogdából csakhamar olyan bömbölés harsogott, hogy a folyosón
beleremegtek az ablakok:
...Az ágyút odafenn
csak tölti szünte - szünte...
az ágyút odafenn
csak tölti szüntelen.
Jön egy bősz golyó sivítva,
mindkét karját leszakítja,
de ő nem pihen,
csak tölti szünte - szünte...
az ágyút odafenn
csak tölti szüntelen...
Az udvarról lépések és hangok hallatszottak.
- Ez a prófosz - mondta az egyéves önkéntes -, vele jön Pelikán hadnagy
is, ma ő az ügyeletes. Tartalékos tiszt, ismerem még a Cseh Kaszinóból,
civilben matematikus egy biztosítótársaságnál. Tőle biztos kapunk
cigarettát. Üvöltsünk csak tovább.
És újra rákezdték: - Az ágyút odafenn...
Mikor az ajtó kinyílt, az ügyeletes tiszt jelenlététől szemlátomást felizgult
prófosz élesen így szólt:
- Nem vagyunk az állatkertben!
- Pardon - felelte az egyéves önkéntes -, ez itt a Rudolfinum kisterme, és
koncertet adunk a szegény rabok javára. Elhangzott műsorunk első
száma, a Háborús szimfónia.
- Elég - mondta Pelikán hadnagy, látszólag szigorúan -, azt hiszem, tudják,
hogy kilenc óra után feküdniük kell egy mukkanás nélkül. A maguk
koncertszáma kihallatszik egészen a főtérre.
- Lajtnant úr, jelentem alássan - felelte az egyéves önkéntes -, igaz, hogy
nem tudtuk elégszer próbálni a számot, és ha valami diszharmónia...
- Ezt csinálja minden áldott este - szólt közbe a prófosz, hogy ráuszítsa
ellenségére a hadnagyot -, és különben is szörnyű unintelligens módon
viselkedik.
- Kérem, hadnagy úr - mondta az egyéves önkéntes -, szeretnék
négyszemközt beszélni önnel. A prófosz menjen ki.
Mikor ez a kívánsága teljesült, az egyéves önkéntes bizalmasan így szólt:
- Na, hát lássuk azt a cigarettát, Franta. „Sport”? Ilyet szívsz hadnagy
létedre? Egyelőre köszönöm. Még csak gyufát.
- „Sport” - mondta megvetően az egyéves önkéntes a hadnagy távozása
után -, az ember viselkedjék előkelően még a nyomorban is. Gyújtson rá,
bajtárs, jó éjszakát. Holnap az utolsó ítélet vár ránk.
Mielőtt álomba merült volna, az egyéves önkéntes nem mulasztotta el,
hogy végigfújjon egy nótát: „Hegyek, völgyek, magas sziklák, de szeretem
őket én, mégse adnak vissza nékem téged, kincsem, reménységem,
gyöngyvirágom, kicsikém...”
Ha az egyéves önkéntes szörnyetegnek ábrázolta Schröder ezredest,
bizonyára tévedett, mert Schröder ezredesben igenis volt némi
igazságérzet, s ez világosan kifejezésre jutott azokon az estéken, amikor
Schröder ezredes meg volt elégedve a társaságával, amelynek körében
éjszakáit a hotelban töltötte. És ha nem volt megelégedve?
Míg az egyéves önkéntes megsemmisítő kritikát mondott a kaszárnyabeli
viszonyokról, Schröder ezredes a hotelban ült tiszti társaságban, és
Kretschmann főhadnagyot hallgatta, aki sebesült lábbal tért vissza
Szerbiából (felöklelte egy tehén), s éppen azt mesélte, hogy a stábtól,
ahová be volt osztva, hogyan nézett végig egy rohamot a szerb állások
ellen:
- No, szóval kirontanak a lövészárokból. Az egész kétkilométeres vonalon
átmásznak a drótakadályokon, és rávetik magukat az ellenségre.
Kézigránát a derékszíjban, maszkok, puska a vállon, lövésre készen,
rohamra készen. Fütyülnek a golyók. Egy katona elesik, ahogy ki akar
ugrani az árokból, egy másik ráesik a kidobott földhányásra, a harmadik is
elesik néhány lépés után, de a bajtársak tömege tovább ömlik előre,
hurrázva, előre a füstbe és porba. Az ellenség minden oldalról tüzel,
lövészárkokból, gránáttölcsérekből, és ránk irányozza az aknavetőket.
Megint elesik néhány katona. Egy svarm hozzá akar férkőzni egy
ellenséges géppuskához. Elesnek. De a bajtársak már előbbre vannak.
Hurrá! Elesik a tiszt. Már nem hallani a gyalogság puskáit, valami
borzasztó dolog készül. Megint elesik egy egész svarm, és hallani az
ellenséges géppuskákat: ratatatata... Elesik... Bocsánat, nem bírom
tovább, be vagyok rúgva...
S a fájós lábú tiszt elhallgatott, és bambán ült tovább a széken. Schröder
ezredes kegyesen elmosolyodik, és a szemközt ülő Spíro kapitányt
hallgatja, aki öklével az asztalra csap, mintha veszekedni akarna, és
elismétel valamit, aminek nincs semmi értelme, amiről nem lehet
megállapítani, hogy tulajdonképpen mit jelent, s hogy a kapitány mit akar
mondani ezzel:
- Kérem, jól gondolják meg ezt. Nálunk fegyverben vannak az osztrák
landwehr-ulánusok, az osztrák landwehr, a boszniai vadászok, az osztrák
vadászok, az osztrák gyalogság, a tiroli császárlövészek, a boszniai
gyalogság, a magyar honvédgyalogság, a magyar huszárok, a
honvédhuszárok, a lovas vadászok, a dragonyosok, az ulánusok, tüzérek,
trén, árkászok, szanitécek, tengerészek. Értik, kérem? És Belgium? A
hadsereg első és második korosztálya alkotja a hadra kelt sereget, a
harmadik a hadtápterületen teljesít szolgálatot...
Spíro kapitány ököllel az asztalra csapott: - A landwehr az országon belüli
szolgálatot látja el békeidőben.
Mellette egy fiatal tiszt rendkívül buzgón igyekezett meggyőzni az
ezredest az ő katonás keménységéről, és hangosan kijelentette a
szomszédjainak: - A tuberkulotikusokat ki kell küldeni a frontra, jót tesz
nekik, és jobb is, ha betegek esnek el az egészségesek helyett...
Az ezredes mosolygott, de aztán mindjárt elkomorult, és Wenzl őrnagyhoz
fordulva így szólt: - Csodálom, hogy Lukáš főhadnagy kerül bennünket:
amióta megérkezett, még egyszer se jött el közénk.
- Verseket írdogál - mondta gúnyosan Ságner kapitány -, alig jött meg,
máris beleszeretett a Schreiter mérnök feleségébe, akivel a színházban
találkozott.
Az ezredes komoran nézett maga elé: - Állítólag jól tud kuplékat énekelni?
- Már a kadétiskolában is nagyon jól elszórakoztatott bennünket a
kupléival - felelte Ságner kapitány -, és micsoda vicceket tud, valami
nagyszerű. Nem tudom, miért nem jön közénk.
Az ezredes szomorúan megcsóválta a fejét: - Ma már nincs meg köztünk
az az igazi bajtársiasság. Régebben, emlékszem, hogy a kaszinóban
minden tiszt igyekezett hozzájárulni valamivel a mulatsághoz. Például
emlékszem egy Dankl nevű főhadnagyra, ez egyszer meztelenre
vetkőzött, lefeküdt a padlóra, egy heringfarkat dugott a fenekébe, és azt
játszotta, hogy ő egy tengeri sellő. Egy másik, Schleisner hadnagy,
nagyszerűen tudta mozgatni a fülét, remekül utánozta a csődörnyerítést,
a macskanyávogást és a dongózúgást. Emlékszem még Skoday
kapitányra is. Ez, ha akartuk, mindig hozott a kaszinóba nőket, három
nővért, úgy be voltak idomítva, mint a kutyák. Felállította őket az asztalra,
és a nők taktusra vetkőzni kezdtek előttünk. A kapitánynak volt egy kis
karmesteri pálcája, és le a kalappal, nagyszerű karmester volt. És miket
művelt velük a díványon! Egyszer hozatott egy kád meleg vizet,
odaállíttatta a szoba közepére, nekünk egymás után meg kellett
fürödnünk azokkal a lányokkal, és ő lefényképezett bennünket.
Az emlékek hatására Schröder ezredes átszellemülten elmosolyodott.
- És micsoda fogadásokat csináltunk abban a kádban - folytatta
undorítóan csámcsogva és fészkelődve a széken -, de ma? Ez is mulatság?
Még az a kupléénekes se jön el. Ma még inni se tudnak a fiatal tisztek.
Nincs még tizenkét óra, és az asztal alatt, amint látják, máris öt részeg
fekszik. Volt idő, amikor két napig ültünk együtt, és minél többet ittunk,
annál józanabbak voltunk, pedig megállás nélkül töltöttük magunkba a
sört, a bort, a likőröket. Ma már nincs meg az az igazi katonai szellem.
Ördög tudja, hogy mi az oka. Semmi vicc, csak mindig az a végtelen
szócséplés. Hallgassák csak, ott lent az asztalnál Amerikáról beszélnek.
Hallatszott, hogy az asztal túlsó végében valaki komoly hangon
magyarázza: - Amerika nem léphet be a háborúba. Az amerikaiak és az
angolok esküdt ellenségek. Amerika nincs felkészülve a háborúra.
Schröder ezredes felsóhajtott: - Így fecsegnek a tartalékos tisztek. Ezeket
is az ördög ültette a nyakunkba. Egy ilyen ember tegnap még körmölt
valami bankban, vagy staniclikat csavart és fűszert, fahéjt, cipőpasztát
árult, vagy azt mesélte a gyerekeknek az iskolában, hogy az éhség kiűzi a
farkast az erdőből, és ma már szeretné felvenni a versenyt az aktív
tisztekkel, mindenhez érteni akar, és mindenbe beleüti az orrát. És amikor
vannak aktív tisztjeink, mint például Lukáš főhadnagy, akkor a főhadnagy
úr nem hajlandó közénk fáradni.
Schröder ezredes igen rossz hangulatban ment haza, s amikor reggel
felébredt, még rosszabb lett a hangulata, mert az újságban, amit még
ágyban fekve olvasott el, a harctéri jelentések között többször is
rábukkant arra a mondatra, hogy csapataink előre elkészített állásokba
vonultak vissza. Az osztrák hadsereg dicső napjai voltak ezek, s úgy
hasonlítottak a sabáci napokra, mint egyik tojás a másikhoz.
S a fenti hírek hatása még nem múlt el, amikor Schröder ezredes délelőtt
tíz órakor hozzálátott ama feladatának teljesítéséhez, amelyet az egyéves
önkéntes talán helyesen nevezett utolsó ítéletnek.
Švejk az udvaron állt az egyéves önkéntessel, s várta az ezredest. Ott
voltak már a sarzsik is, az ügyeletes tiszt, az ezredadjutáns, valamint az
ezrediroda őrmestere, kezében az iratok a vétkesekről, akik fölött az
igazságszolgáltatás pallosa - a regimentsraport függ.
Végül megjelent a borús külsejű ezredes, mögötte Ságner kapitány az
egyéves önkéntesek iskolájáról, s idegesen csapkodta csizmaszárát a
lovaglókorbácsával.
Fogadta a jelentést, síri csöndben körüljárta néhányszor Švejket és az
egyéves önkéntest, akik „reksz-sautot”, illetve „linksz-sautot” csináltak,
aszerint, hogy az ezredes melyik oldalon bukkant fel. Ezt a műveletet oly
alaposan végezték, hogy csaknem kificamodott a nyakuk, minthogy az
ezredes sétája elég sokáig tartott.
Végül az ezredes megállt az egyéves önkéntes előtt, s ez jelentkezni
próbált: - Marek, egyéves önkéntes...
- Tudom - vágott a szavába az ezredes -, az egyéves önkéntesek szemete.
Mit csinál maga civilben? Klasszikus filozófiát hallgat? Szóval egy részeg
intellektuel...
- Kapitány úr - szólt rá Ságnerre -, vezesse ide az egész önkéntesiskolát.
- Na persze - folytatta az egyéves önkénteshez fordulva -, a nagyságos úr
klasszikus filozófiát hallgat, és egy ilyennel kell nekünk bemocskolnunk
magunkat. Kehrt euch! Tudtam. A köpenye ráncai nincsenek rendben.
Mintha egy ringyótól jönne, mintha a bordélyházban hentergett volna.
Majd én ellátom a baját, fiacskám.
Az egyéves önkéntesiskola bevonult az udvarra.
- Négyszögbe! - vezényelte az ezredes. S a szűk négyszög közrefogta a
vádlottakat és az ezredest.
- Nézzék meg ezt az embert - rikácsolta az ezredes, lovaglókorbácsával az
önkéntesre mutatva -, elitta a becsületüket, önkéntesek, a magukét,
akikből rendes tisztek káderének kell kinevelődnie, hogy a legénységet
dicsőségre vezessék a harcmezőn. De hová vezetné az embereit ez a
boroskancsó? Kocsmából kocsmába. Elinná a legénység elől az összes
rumot, amit faszoltak. Fel tud hozni valamit a mentségére? Nem tud.
Nézzenek rá. Még a mentségére se tud felhozni semmit, és civilben
klasszikus filozófiát hallgat. Valóban, klasszikus eset.
Az ezredes sokatmondó lassúsággal ejtette ki az utolsó szavakat, és
köpött egyet: - Klasszikus filozófus, aki részegségében éjszaka leveri a
tisztek fejéről a sapkát. Mensch!122 Még szerencse, hogy csak egy afféle
tüzértiszt volt.
Ez utóbbi kijelentésében mintegy összpontosulva benne izzott a 91. ezred
minden gyűlölete a budějovicei tüzérekkel szemben. Jaj volt annak a
tüzérnek, aki éjszaka az ezred valamelyik járőrének a kezébe került, és
viszont. Borzalmas, engesztelhetetlen gyűlölet, vendetta, vérbosszú dúlt
közöttük, korosztályról korosztályra öröklődött, s történelmi hagyományok
kapcsolódtak hozzá mindkét oldalon, például, hogy a gyalogosok
bedobtak egy tüzért a Moldvába, vagy fordítva. S hogy milyen
verekedések zajlottak le közöttük a „Port-Arthur”-ban, a „Rózsá”-ban és a
délcseh metropolis többi számos szórakozóhelyén.
- Mindazonáltal - folytatta az ezredes - az ilyesmit példásan meg kell
büntetni, a fickót ki kell zárni az önkéntesiskolából, morálisan meg kell
semmisíteni. Úgyis elég ilyen intellektuelünk van a hadseregben.
Regimentskanzlei!123
Az ezrediroda őrmestere komolyan előlépett az iratokkal és egy ceruzával.
Olyan csend volt, mint a törvényszék nagytermében, amikor egy gyilkos
ügyét tárgyalják, és a bíróság elnöke megszólal: „Kihirdetem az ítéletet.”
Pontosan ugyanilyen hangon szólalt meg az ezredes is: - Marek, egyéves
önkéntes: huszonegy napi verschärft, és a büntetés letöltése után a
konyhára megy krumplit pucolni.
Aztán az ezredes az egyéves önkéntesiskola felé fordult, és elvonulást
vezényelt. Hallatszott a lábdobogás, ahogy gyorsan négyes sorokba
fejlődtek, és elvonultak, s az ezredes azt mondta Ságner kapitánynak,
hogy nem jó, délután végeztessen velük menetgyakorlatot az udvaron.
- Olyan legyen, mint a mennydörgés, kapitány úr. És még valamit.
Csaknem elfelejtettem. Mondja meg nekik, hogy az egész önkéntesiskola
ötnapi kaszárnyaáristomot kap, hogy sohase feledkezzenek meg egykori
kollégájukról, erről a gazember Marekről.
S a gazember Marek ott állt Švejk mellett, és tökéletesen elégedettnek
látszott. Jobban nem is sikerülhetett volna. Kétségtelenül jobb krumplit
pucolni a konyhán, gombócot gyúrni, és lerágni a csontokat, mint teli
gatyával üvöltözni a tomboló ellenséges tűzben: „Einzelnabfallen!
Bajonett auf”124
Schröder ezredes elfordult Ságner kapitánytól, megállt Švejk előtt, és
figyelmesen szemügyre vette. Švejk személyét e pillanatban az arca
képviselte, telt, mosolygós arca, kétoldalt nagy füleivel, amelyek
kikukucskáltak a homlokába süllyedt sapka alól. Olyan volt, mint a
megtestesült biztonság, egy ember, aki nem tud semmilyen vádról. A
szemei azt kérdezték: „Elkövettem valamit, kérem?” A szemei azt
mondták: „Hát tehetek én bármiről is, kérem szépen?”

122
Ember!
123
Ezrediroda!
124
Rajvonalba! Szuronyt szegezz!
S megfigyelései eredményét az ezredes egy kérdésben foglalta össze,
melyet az ezrediroda őrmesteréhez intézett: - Hülye?
És akkor azt látta az ezredes, hogy ama jámbor arc ajkai szétválnak
előtte.
- Óberszt úrnak alázatosan jelentem, hülye - felelte Švejk az őrmester
helyett.
Schröder ezredes intett az adjutánsnak, és félrevonult vele. Aztán
odahívta az őrmestert, és átnézték a Švejkre vonatkozó anyagot.
- Aha - mondta Schröder ezredes -, szóval ez a Lukáš főhadnagy
tisztiszolgája, akit jelentése szerint elvesztett Táborban. Azt hiszem, a tiszt
uraknak kötelességük, hogy maguk neveljék a szolgájukat. Ha már Lukáš
főhadnagy úr egy ilyen notórius hülyét választott puccernek, kínlódjon
vele ő maga. Van rá elég szabad ideje, ha sehová se jár. Ugye, maga se
látta még soha a mi társaságunkban? No, látja. Van tehát elég ideje, hogy
a szolgáját bedresszírozza.
Schröder ezredes visszament Švejkhez, és belenézve jámbor arcába, azt
mondta: - Hülye állat, háromnapi verschärft, és ha túl lesz rajta,
jelentkezik Lukáš főhadnagynál.
Így aztán Švejk ismét találkozott az egyéves önkéntessel az
ezredfogdában, és Lukáš főhadnagy végtelenül megörülhetett, amikor
Schröder ezredes magához hívatta, és közölte vele: - Főhadnagy úr,
körülbelül egy héttel ezelőtt, amikor megérkezett az ezredhez, ön átadott
nekem egy raportot, amelyben tisztiszolga kiutalását kéri, mivel az öné
elveszett Táborban az állomáson. Tekintve, hogy ez a tisztiszolga
megkerült...
- Ezredes úr... - próbált megszólalni Lukáš főhadnagy, könyörögve.
- Úgy döntöttem - folytatta nyomatékosan az ezredes -, hogy három napra
leültetem, és aztán visszaküldöm önhöz...
Lukáš főhadnagy megsemmisülten kitámolygott az ezredes irodájából.

A három nap alatt, amit Marek önkéntes társaságában töltött, Švejk igen
jól szórakozott. Esténként mindketten hazafias tüntetéseket rendeztek a
priccsükön.
A fogdában minden este felhangzott a „Gotterhalte” és a „Prinz Eugen,
der edle Ritter.”125 Végigénekelték a katonadalok egész füzérét, s amikor
bejött a prófosz, ezzel üdvözölték:
Hej, az öreg prófosz,
meg ne haljon soha,
inkább jöjjön érte
föl az ördög koma.
Följön, el is kapja,
puttonyába csapja,
ördög koma, hallod,
jól fűts be vele...

125
„Jenő herceg, a nemes lovag” - osztrák katonaének.
S az egyéves önkéntes lerajzolta a priccs fölé a prófoszt, és alája írta egy
régi dalocska szövegét:
Kerestem Prágában véres hurkát,
útközben láttam a Bolond Gyurkát,
Nem Gyurka, prófosz volt, jó nagy darab,
tudtam, ha nem futok, meg is harap.
S mialatt ők ketten úgy ingerelték a prófoszt, mint ahogy Sevillában az
andalúziai bikákat szokták ingerelni vörös kendővel, Lukáš főhadnagy
szorongva várta, mikor bukkan fel Švejk, hogy ismét szolgálattételre
jelentkezzék.
 ŠVEJK KALANDJAI KIRÁLYHIDÁN

A 91-es ezredet áthelyezték Bruck an der Leitha-Királyhidára. Amikor a

háromnapos börtönbüntetés után már csak három óra hiányzott Švejk
szabadon bocsátásához, az egyéves önkéntessel együtt a főőrségre
vezették, majd néhány katona a pályaudvarra kísérte őket.
- Már régen tudja mindenki - mondta útközben Švejknek az egyéves
önkéntes -, hogy minket áthelyeznek Magyarországra. Ott majd
marsbataillonokat alakítanak ki belőlünk, a katonák gyakorolni fogják az
éleslövészetet, összekeverednek a magyarokkal, aztán vígan elmegyünk a
Kárpátokba. Ide Budějovicébe magyar helyőrség jön, és lesz nagy
fajkeveredés. Van egy elmélet, hogy az idegen nemzetek lányainak a
megerőszakolása a legjobb módszer a degenerálódás ellen. Így csinálták
már a svédek meg a spanyolok is a harmincéves háborúban, a franciák
Napóleon alatt, most pedig a budějovicei környéken ugyanezt fogják
csinálni a magyarok, méghozzá durva erőszakolás nélkül. Mindenre sor
kerül, ha elég hosszú az idő. Itt csupán egyszerű cseréről lesz szó. A cseh
katona majd egy magyar lánnyal fog hálni, a cseh kislány pedig egy
magyar honvédet részesít vendégszeretetében, és évszázadok múlva az
antropológusok majd eltűnődnek azon az érdekes és meglepő
tüneményen, hogy a Malše partján kiugró pofacsontú emberek bukkannak
fel.
- Ez a kölcsönös párosítás különben is nagyon érdekes dolog - jegyezte
meg Švejk. - Prágában van egy néger pincér, Krisztiánnak hívják, az apja
abesszin király volt, és a Štvanice-szigeten, a vurstliban mutogatta
magát. Itt aztán beleszeretett egy tanítónő, aki verseket írt a „Lada” című
gyerekújságba valami pásztorokról meg erdei patakokról, és elment vele
egy szállodába, és bujálkodott vele, ahogy a szentírásban mondják, és
borzasztóan meg volt lepve, amikor egy teljesen fehér kisfia született. Jó,
de két hét múlva barnulni kezdett a fiú. Egyre csak barnult, és egy hónap
múlva már kezdett feketülni. Fél év múlva már olyan fekete volt, mint a
papája, az az abesszin király. A tanítónő elvitte a klinikára, hogy a gyerek
bőrbajos, vegyék el neki valahogy a színét, de ott azt mondták, hogy az
egy igazi fekete szerecsen bőr, és semmit se lehet csinálni. A tanítónő
ebbe belebolondult, irkálni kezdett az újságoknak tanácsért, hogy milyen
ellenszer van a négerségre, aztán becsukták a Kateøina utcai
őrültekházába, a kis szerecsent pedig betették az árvaházba, és ott
borzasztó jól mulattak vele. Aztán kitanulta a pincérséget, és táncolni járt
az éjjeli lokálokba. Most pedig cseh mulattok születnek tőle szép számmal,
és ezek már nem olyan színesek, mint ő. Egy medikus, aki a „Kehely”-be
járt, egyszer elmagyarázta nekünk, hogy azért nem olyan egyszerű a
dolog. Egy ilyen keverékből megint csak keverékek születnek, és ezeket
már nem lehet megkülönböztetni a fehér emberektől. De egyszerre csak
valamelyik nemzedékben felbukkan egy néger. Képzelje el ezt a pechet.
Maga elvesz feleségül valami kisasszonyt. Teljesen fehér a bestia, és
egyszerre csak egy négert szül magának. És ha kilenc hónappal azelőtt
elment maga nélkül a Varietébe valami atlétikai versenyre, ahol egy
néger is fellépett, akkor azt hiszem, hogy a maga fejében is elkezdene
motoszkálni valami.
- A maga néger Krisztiánjának az esetét háborús szempontból is
figyelembe kell venni - mondta az egyéves önkéntes. - Tegyük fel, hogy
ezt a négert behívják. Prágai, tehát a 28-as ezredbe tartozik. Viszont
hallotta talán, hogy a huszonnyolcasok átmentek az oroszokhoz. Milyen
nagyot néznének az oroszok, ha ezt a Krisztián négert is foglyul ejtenék.
Az orosz újságok biztos megírnák, hogy Ausztria a harctérre tereli a
gyarmati katonaságát is, ami pedig nincs neki, és hogy Ausztria már
ráfanyalodott a néger tartalékosokra.
- Azt mesélték - szólt közbe Švejk -, hogy Ausztriának mégis van
gyarmata, valahol északon. Valami Ferenc József-földnek hívják...
- Hagyjátok ezt, fiúk - mondta az egyik kísérő katona -, manapság nem
okos dolog valami Ferenc József-földet emlegetni. Ne nevezzetek meg
senkit, és jobban teszitek...
- Nézze csak meg a térképen - vágott közbe az egyéves önkéntes -, hogy
tényleg van egy föld, amit a mi legkegyelmesebb uralkodónkról, Ferenc
József császárról neveztek el. A statisztika szerint ott minden csupa jég, és
a prágai jéggyárak tulajdonát képező jégtörő hajók szállítják el onnét a
jeget. Ezt a jégipart a külföld is rendkívüli módon tiszteli és becsüli, mert
jövedelmező, de veszélyes vállalkozás. A legnagyobb veszély akkor
fenyeget, amikor a Ferenc József-földről átviszik a jeget a sarkkörön. El
tudja ezt képzelni?
A kísérő katona érthetetlenül dörmögött valamit, s a kíséret parancsnoka,
egy káplár, közelebb lépett, és hallgatta az egyéves önkéntest, aki komoly
képpel tovább magyarázott: - Ez az egyetlen osztrák gyarmat elláthatja
jéggel egész Európát, és igen jelentős nemzetgazdásági tényező. A
gyarmatosítás persze csak lassan halad, mert a gyarmatosok egyrészt
nem jelentkeznek, másrészt megfagynak. Mindazonáltal az éghajlati
viszonyok átalakítása, amit a kereskedelmi minisztérium és a
külügyminisztérium is a szívén visel, reményt ad arra, hogy alaposan ki
fogják használni a jéghegyek hatalmas felületeit. Néhány szálloda
építésével rengeteg turistát fognak odacsalni. Persze jó sok turistaösvényt
és utat kell majd csinálni a jégtáblák között, és a jéghegyekre majd
turistajelzéseket festenek. Csupán az eszkimók okoznak akadályt,
lehetetlenné téve helyi szerveink munkáját...
- Ezek a zsiványok nem akarnak németül tanulni - folytatta az egyéves
önkéntes, és a tizedes nagy érdeklődéssel hallgatta. A tényleges idejét
szolgálta, civilben béres volt, buta és durva fajankó, mohón figyelt
mindenre, amiből egy szót sem értett, és az volt a vágya, hogy
bezupálhasson.
- Az, oktatásügyi minisztérium építtetett nekik, káplár úr, óriási költséggel
és áldozatokkal, úgyhogy öt építész megfagyott...
- A kőművesek megmenekültek - szakította félbe Švejk -, mert az égő
pipájukkal melegítették magukat.
- Nem mindegyik - mondta az egyéves önkéntes -, kettővel egy kis baleset
történt, elfelejtették szívni a pipát, kialudt, és így őket is oda kellett
temetni a jégbe. De a végén mégiscsak felépült az az iskola jégtéglákból
és vasbetonból, ami együtt nagyon jól tart, de az eszkimók körös-körül
tüzet raktak a jégbe fagyott kereskedelmi hajók széteső fájából, és így el
is érték, amit akartak. A jég, amire az iskola épült, felolvadt, és az egész
iskola, az igazgatótanítóval meg a kormány képviselőjével együtt, akinek
másnap részt kellett volna venni az iskola ünnepélyes felszentelésén,
beleesett a tengerbe. Csak annyit lehetett hallani, hogy a kormány
képviselője, amikor már nyakig volt a vízben, elkiáltotta magát: „Gott
strafe England!” Most valószínűleg katonaságot küldenek oda, hogy
szedje ráncba az eszkimókat. Persze nehéz lesz velük a háború. A mi
katonáinknak a legtöbb kárt a szelídített jegesmedvék fogják okozni.
- Ez hiányzott még éppen - jegyezte meg bölcsen a tizedes -, úgyis elég
háborús találmány van már. Vegyük például a gázmaszkokat, a mérges
gázok ellen. Felhúzod a fejedre, és már meg is vagy mérgezve, így
tanultuk az unteroffizierschulén.126
- Ott csak ijesztgetik magukat - mondta Švejk -, egyik katona se kell hogy
féljen semmitől. Még ha csata közben bele is esik a latrinába, csak
lenyalja magát, és megy vissza a gefechtbe,127 a mérges gázokat pedig
mindenki megszokta a kaszárnyából, amikor friss komiszkenyeret adnak
meg borsót darával. De most állítólag az oroszok kitaláltak valamit a
sarzsik ellen...
- Biztos valami különleges villanyáramokat - egészítette ki az egyéves
önkéntes -, ezek belekapnak a csillagokba a parolin, amik aztán fel is
robbannak, mert celluloidból vannak. Megint egy nagy katasztrófa lesz
ebből.
Bár a tizedesnek civilben csak ökrökkel volt dolga, végül talán mégis
megértette, hogy gúnyt űznek belőle, s ott hagyva őket, az őrjárat élére
állt.
Egyébként is közeledtek már az állomáshoz, ahol a budìjoviceiek el
akartak búcsúzni ezredüktől. A búcsúnak nem volt hivatalos jellege, de az
állomás előtti teret megtöltötte a katonákra váró lakosság.
Švejk érdeklődése a lakosság sorfalára összpontosult. S mint ahogy az
lenni szokott, most is úgy történt, hogy a jó katonák hátul lépkedtek, a
szuronnyal kísértek pedig elöl. A jó katonákat azután majd
marhavagonokba préselik, Švejk és az egyéves önkéntes pedig beszáll
egy külön fogdavagonba, amely egyetlen katonavonatról se
hiányozhatott, mindig odakapcsolták közvetlenül a törzsvagonok mögé.
Az ilyen fogdavagonokban mindig bőven van hely.
Švejk nem bírta visszatartani magát, hogy oda ne kiáltsa a sorfalnak:
„Éljen!”, s hogy meg ne lengesse a sapkáját. Ennek olyan szuggesztív
hatása volt, hogy a tömeg hangosan megismételte, és az „éljen”
továbbterjedt, s megdördült az állomás előtt is, úgyhogy az emberek már
messziről mondogatták: „Jönnek!”
A kísérő káplár egészen kétségbe volt esve, és ráordított Švejkre, hogy
fogja be a pofáját. De az üdvrivalgás csak nőtt, mint a lavina. A csendőrök
126
Altiszti iskolán.
127
Harcba.
hátraszorították a sorfalat, szabadon tartották az utat Švejkék előtt, s a
tömeg tovább ordított: „Éljen”, és lóbálta a sapkákat és a kalapokat.
Szabályszerű tüntetés volt ez. Az állomással szemben levő szálloda
ablakából néhány hölgy a zsebkendőjét lengette, és „Heil”-t kiabált. Az
éljenzésbe a tömeg között is belevegyült néhány „heil”, s egy lelkes
illetőnek, aki felhasználta ezt az alkalmat, hogy „Nieder mit den Serben”-t
kiáltson, gáncsot vetettek és műtolongást idézve elő, megtiporták egy
kicsit.
S mint az elektromos szikra, úgy futott tovább, hogy: „Jönnek már!”
S jöttek, és Švejk a szuronyok alól barátságosan integetett a tömegnek,
és az egyéves önkéntes komolyan szalutált.
Így érkeztek meg az állomásra, s amikor megindultak a kijelölt
katonavonat felé, a mesterlövész-zenekar csaknem rázendített a
„Gotterhaltéra”, tudniillik a karmester egészen megzavarodott a váratlan
tüntetéstől. Szerencsére éppen abban a pillanatban jelent meg egy fekete
kalapos úr, Lacina tábori főlelkész a 7. lovassági hadosztálytól, és kezdett
rendet csinálni.
Hogy került oda Lacina páter? Nagyon egyszerű. Előtte való nap jött meg
Budějovicébe, ő, az összes tiszti étkezdék réme, a legfalánkabb és
legtelhetetlenebb fickó a világon, s mintegy véletlenül, részt vett a távozó
ezred tisztjeinek kis búcsúbankettjén. Tíz helyett is evett, ivott, és többé-
kevésbé józan állapotban bement a tisztikonyhába, hogy valami
maradékot csaljon ki a szakácsoktól. Befalt néhány tál gombócot szósszal,
a fogával tépte a húst a csontokról, mint egy vadmacska, végül még
rumot is talált a konyhában, addig vedelt belőle, amíg böfögni nem
kezdett, majd visszament a búcsúvacsorára, s itt újabb vedeléssel
tüntette ki magát. Bőséges tapasztalatai voltak ezen a téren, s a 7.
lovassági hadosztályban már igen sok pénzébe került a tiszteknek. Reggel
az az ötlete támadt, hogy neki rendet kell csinálnia az ezred első vagon-
jainak elindulása körül, így aztán végigbukdácsolt az egész sorfal mentén,
s a pályaudvaron úgy viselkedett, hogy a szállítást irányító tisztek
bezárkóztak előle az állomásfőnöki irodába.
Aztán ismét az állomásépület előtt bukkant fel, éppen idejében, hogy
kiragadja a karmesteri pálcát a mesterlövész-zenekar karmesterének
kezéből, amikor ez el akarta kezdeni a „Gotterhaltét”.
- Halt - mondta Lacina tábori főlelkész -, még ne, majd ha jelt adok. Most
ruht, mindjárt visszajövök. - Bement a pályaudvarra, utánaeredt
Švejkéknek, és kiáltásával megállította őket: - Halt!
- Hová? - kérdezte szigorúan a tizedestől, aki teljesen tanácstalanná vált
ebben az új helyzetben.
Helyette Švejk válaszolt, jámboran: - Bruckba visznek bennünket, ha az
óberfeldkurát úrnak úgy tetszik, tessék velünk jönni.
- Megyek is - jelentette ki Lacina páter, s a kísérethez fordulva még
hozzátette: - Ki mondja, hogy nem mehetek? Vorwärts! Marsch!
Mikor a tábori főlelkész a fogdavagonban találta magát, lefeküdt egy
padra, s a jószívű Švejk levette a köpenyét, és elhelyezte Lacina páter feje
alatt, miközben az egyéves önkéntes halkan odaszólt a rémült tizedesnek:
- Az óberfeldkurátok ápolása kötelező.
Lacina páter kényelmesen kinyújtózva a padon hosszas előadásba fogott:
- A raguleves vargányával, uraim, annál jobb, minél több benne a
vargánya, de a vargányát előbb meg kell dinsztelni hagymával, és csak
azután teszik bele a babérlevelet meg a hagymát...
- A hagymát már az előbb bele méltóztatott tenni - mondta az egyéves
önkéntes, mit sem törődve a tizedes kétségbeesett pillantásával; ez
ugyanis Lacina páterben mégiscsak a feljebbvalóját látta, bármilyen
részeg volt is.
A tizedes valóban kétségbeejtő helyzetbe került.
- Igen - jegyezte meg Švejk -, az óberfeldkurát úrnak tökéletesen igaza
van. Minél több a hagyma, annál jobb. Pakomìøicében volt egy sörfőző, és
ez még a sörbe is hagymát tett, mert azt mondta, hogy a hagymára
szomjazik az ember. A hagyma mindenképpen nagyon hasznos dolog.
Kelésekre is sült hagymát szoktak rakni...
Lacina páter közben ezt motyogta a padon, félhangosan, mintegy
álmában: - Minden a fűszereken múlik, hogy milyen fűszert tesznek bele
és milyen mennyiségben. Semmit se szabad túlborsozni, túlpaprikázni...
Egyre lassabban és halkabban folytatta: - Túl-szeg-fű-sze-gez-ni, túl-citro-
mozni, túl-szeg-fű-borsozni, túl-szere-csen-di-...
Nem mondta végig, elaludt, s ha néha abbahagyta a horkolást, nagyokat
fütyült az orrán keresztül.
A tizedes meredten bámult rá, míg a kíséret tagjai csöndesen nevettek a
padokon.
- Ez ugyan nem ébred föl egyhamar - közölte Švejk egy idő múlva -,
teljesen be van rúgva.
- Mindegy - folytatta Švejk, mikor a tizedes aggodalmasan intett, neki,
hogy hallgasson -, ezen úgysem lehet változtatni, be van rúgva, mint a
parancsolat. Kapitányi rangban van. Hiába, az ilyen feldkurátoknak, akár
alacsonyabb, akár magasabb rangúak, olyan tehetségük van az
Úristentől, hogy minden alkalommal leszopják magukat a sárga földig. Én
a Katz feldkurát úrnál szolgáltam, és az elitta volna az orrát is a szeme
közül. Amit ez itten művel, semmi ahhoz képest, amit az művelt. Elittuk
együtt a monstranciát, és talán magát az Atyaúristent is elittuk volna, ha
kölcsönt kapunk rá valakitől.
Švejk odalépett Lacina páterhez, befordította a falnak, és szakértőén így
szólt: - Ez bizony horkolni fog egészen Bruckig - aztán visszatért a helyére;
a szerencsétlen tizedes, aki egy pillanatra se vette le róla kétségbeesett
tekintetét, most megjegyezte: - Talán el kéne menjek jelenteni.
- Eszébe ne jusson - mondta az egyéves önkéntes -, maga most
eskortenkomandant.128 Magának nem szabad eltávolodnia tőlünk. És az
előírások szerint a kísérő legénységből se szabad senkit kiküldenie, hogy
jelentse az ügyet, amíg nem lesz helyettese. Bizony, ez egy kemény dió.

128
Őrkíséret-parancsnok.
Vagy mondjuk a levegőbe lőni, hogy jöjjön ide valaki, az se megy. Itt nem
megy semmi se. Másrészt viszont elő van írva, hogy a letartóztatottakon
és kísérőiken kívül semmilyen idegen személy nem tartózkodhatik a
fogdavagonban. Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet. Ha meg arra
gondolna például, hogy eltünteti a kihágása nyomait, és a főfeldkurátot
feltűnés nélkül kidobja a mozgó vonatból, hát az se megy, mert itt tanúk
vannak, akik látták, hogy beengedte a vagonba, noha nem idevaló. Ez
már biztos lefokozás, káplár úr.
A tizedes riadtan azt felelte, hogy ő nem engedte be a tábori főpapot a
vagonba, mert az magától jött, és hogy mégiscsak a feljebbvalója.
- Itt csak maga a feljebbvaló - mondta nyomatékosan az egyéves
önkéntes, és Švejk kiegészítette a szavait: - Még ha a császár őfelsége
akarna is beszállni ide hozzánk, őt se szabadna beengedni a káplár úrnak.
Olyan ez, mint az őrségen, amikor egy regrutához odamegy az ellenőrző
tiszt, és megkéri, hogy hozzon neki cigarettát, ő pedig még meg is
kérdezi, hogy milyet. Az ilyen dolgokért festung129 jár.
A tizedes minderre csak annyit tudott félénken felhozni, hogy legelőször
Švejk hívta meg az óberfeldkurátot a vagonba.
- Én azt megengedhetem magamnak, káplár úr - felelte Švejk -, mert én
hülye vagyok, de magától senki se várt volna ilyesmit.
- Már régóta van tényleges szolgálatban? - kérdezte a tizedestől az
egyéves önkéntes, csak úgy mellékesen.
- Harmadik éve. Most kell hogy előlépjek cugszfürernek.
- Hát arra már keresztet vethet - mondta cinikusan az egyéves önkéntes -,
ennek, mint mondtam, lefokozás-szaga van.
- Az teljesen mindegy - jegyezte meg Švejk -, hogy az ember mint sarzsi
vagy mint egyszerű katona esik el; habár igaz, hogy a lefokozottakat
állítólag az első sorokba dugják.
A tábori főlelkész megmozdult.
- Hortyog - közölte Švejk, miután meggyőződött róla, hogy a tábori
főlelkész körül minden a legnagyobb rendben van -, most biztos valami
zabálásról álmodik. Csak attól félek, hogy még idecsinál nekünk. Az én
Katz feldkurátom, amikor berúgott, észre se vette álmában. Egyszer úgy
volt, hogy...
És Švejk nagy előadásba kezdett Otto Katz tábori lelkésszel kapcsolatos
élményeiről, oly részletesen és érdekfeszítően, hogy észre se vették,
amikor a vonat elindult.
Švejk elbeszélését csak a hátsó vagonok bömbölése szakította félbe. A
12. század, amelyben csupa krumlovi és, Kašperské Hory-i németek
voltak, ezt harsogta:
Wann ich kumm, wann ich kumm,
wann ich wieda, wieda kumm.130

129
Várfogság.
130
Ha megjövök, ha megjövök, / hogyha vissza-visszajövök.
S egy másik vagonból valami kétségbeesett ember így üvöltözött a
távolodó Budějovice felé:
Und du, mein Schatz,
bleibst hier,
holarjo, holarjo, holo!131
Olyan szörnyen jódlizott és visított, hogy a bajtársai kénytelenek voltak
elrángatni a marhavagon nyitott ajtajából.
- Igazán csodálom - mondta az egyéves önkéntes -, hogy még nem jött be
hozzánk az inspekció. Az előírás szerint magának azt kellett volna
csinálnia, hogy mindjárt az állomáson bejelent minket a
vonatparancsnoknál, és nem foglalkozik valami részeg tábori főlelkésszel.
A szerencsétlen tizedes makacsul hallgatott, és önfejűen bámulta a
visszafelé futó távírópóznákat.
- Ha meggondolom, hogy senkinél se vagyunk bejelentve - folytatta
epésen az önkéntes -, és hogy a vonatparancsnok a legelső állomáson
biztos bedugja hozzánk az orrát, hát felágaskodik bennem a katonai vér.
Hiszen mi olyanok vagyunk, mint a...
- Cigányok - egészítette ki Švejk - vagy a csavargók. Nekem ez úgy jön
elő, mintha félnénk az isten világától, és sehol se mernénk jelentkezni,
hogy le ne csukjanak.
- Azonkívül - mondta az egyéves önkéntes -, az 1879. november 21-i
rendelet alapján a katonai letartóztatottaknak vonaton való szállításánál
betartandók a következő előírások: Először: A fogdavagont ráccsal kell
ellátni. Ez világos, mint a nap, és itt pontosan be is tartották az előírást.
Tökéletes rácsok mögött tartózkodunk. Ez tehát rendben volna. Másod-
szor: az 1879. november 21-i cs. kir. rendelet kiegészítése szerint minden
fogdavagonban klozettnak kell lenni. Ha nincs klozett, a vagont el kell
látni egy fedett edénnyel a letartóztatottak és a kísérő őrszemélyzet kis
és nagy testi szükségleteinek kielégítése céljából. Úgyhogy itt minálunk
tulajdonképpen nem is lehet fogdavagonról beszélni, mert ahhoz itt egy
klozettnak kéne lenni. Egyszerűen csak egy különkupéban tartózkodunk,
amely el van szigetelve az egész világtól. És olyan edény sincsen...
- Kicsinálhatnak az ablakon - vágott közbe végtelenül kétségbeesetten a
tizedes.
- Ne felejtse - mondta Švejk -, hogy semmilyen letartóztatottnak nem
szabad az ablakhoz menni.
- Azután harmadszor - folytatta az egyéves önkéntes -, gondoskodni kell
ivóvizes edényről. Maga erről se gondoskodott. Apropó! Tudja, hogy
melyik állomáson fognak menázsit osztani? Nem tudja? Tudtam, hogy
nem informálódott...
- Látja, káplár úr - jegyezte meg Švejk -, egyáltalán nem tréfadolog a
letartóztatottak szállítása. Mirólunk gondoskodni kell. Mi nem vagyunk
olyan közönséges katonák, akiknek saját maguknak kell magukkal törődni.
Minekünk mindent az orrunk alá kell hozni, mert erre rendeletek és
paragrafusok vannak, amiket mindenkinek be kell tartani, mert különben
131
És te, kincsem, itt maradsz, / holarjó, holarjó, hohó!
nem lenne semmilyen rend. „A lecsukott ember olyan, mint a pólyás
gyerek, mondta egy csavargó ismerősöm, azt gondozni kell, hogy meg ne
hűljön, fel ne izgassa magát, és legyen megelégedve a sorsával
szegényke, és lássa, hogy őt nem bántja senki.”
- Egyébként - mondta Švejk egy idő múlva, barátságos pillantást vetve a
tizedesre -, tizenegy órakor majd legyen szíves szólni nekem.
A tizedes kérdően bámult rá.
- Biztosan azt akarja kérdezni, káplár úr, hogy mért kell szóljon nekem
tizenegy órakor. Én tizenegy órától kezdve a marhavagonba tartozok,
káplár úr - mondta Švejk nyomatékosan, és ünnepélyes hangon folytatta:
- A regimentsraporton engem három napra ítéltek. Tizenegy órakor ki kell
hogy engedjenek. Tizenegy órától fogva nincs itt semmi keresnivalóm.
Egy katona se szabad, hogy tovább legyen lecsukva, mint ahogy jár neki,
mert a katonaságnál fenn kell tartani a fegyelmet és a rendet, káplár úr.
A szerencsétlen tizedes sokáig nem bírt magához térni e döfés után, végül
azt az ellenvetést hozta fel, hogy nem kapott semmilyen papírokat.
- Kedves káplár uram - mondta az egyéves önkéntes -, a papírok nem
mennek maguktól az eskortkomandanthoz. Ha a hegy nem megy
Mohamedhez, akkor az eskortkomandantnak kell elmennie a papírokért.
Maga most egyszerre csak egy új helyzetbe került. Kétségtelen, hogy
senkit se szabad visszatartania, aki elérkezett a jogos szabaduláshoz.
Másrészt viszont az érvényes előírások szerint senkinek se szabad
elhagynia a fogdavagont. Igazán nem tudom, hogy hogy fog kimászni
ebből a kutyaszorítóból. Egyre rosszabb lesz a helyzet. Most fél tizenegy
van.
Az egyéves önkéntes eltette a zsebóráját: - Nagyon kíváncsi vagyok,
káplár úr, hogy mit fog csinálni egy fél óra múlva.
- Egy fél óra múlva a marhavagonba tartozok - ismételte meg Švejk
álmodozva, mire a teljesen megzavarodott és letört tizedes odafordult
hozzá:
- Ha magának nem sürgős, azt hiszem, hogy itt sokkal kényelmesebb,
mint a marhavagonban. Azt hiszem...
Megakadt, mert a tábori főlelkész felkiáltott álmában: - Több szószt!
- Aludj csak, aludj - mondta jóságosan Švejk, megigazítva a főlelkész feje
alatt a köpeny csücskét, amely kicsúszott alóla -, csak álmodj szépen
tovább valami nagy zabálásról.
S az egyéves önkéntes dalolni kezdett:
Tente, kisgyerek, hunyd le két szemed,
veled alszik a jó isten,
angyal ringat a bölcsőben, tente, kisgyerek.
A kétségbeesett tizedes már semmire se reagált. Bárgyún bámulta a tájat,
és szabadjára engedte a fogdavagonban a legteljesebb dezorganizációt.
A válaszfalon túl „seggrepacsit” játszottak a kísérő katonák, s a fenekekre
csattanós és becsületes ütések hullottak. Ha valaki arra nézett, éppen egy
bakaülep nézett rá vissza kihívóan. A tizedes felsóhajtott, s megint az
ablakhoz fordult.
Az egyéves önkéntes gondolkozott egy ideig valamin, majd megkérdezte
a lesújtott tizedestől: - Nem ismeri véletlenül az „Állatok világa” című
folyóiratot?
- A mi falunkban a kocsmárosnak járt ez a folyóirat - felelte a tizedes,
szemmel látható örömmel, hogy a szó másra terelődik -, mert ő
borzasztóan szerette a svájci kecskéket, és mind megdöglött neki. Így hát
tanácsot kért abban a folyóiratban.
- Kedves bajtársam - mondta az egyéves önkéntes -, most következő
előadásom mindennél világosabban be fogja bizonyítani magának, hogy
nincsen ember hiba nélkül! Meg vagyok róla győződve, uraim, hogy önök
itt hátul mindjárt abbahagyják a seggrepacsit, tudniillik, amit most
elmondok, rendkívül érdekes lesz már csak azért is, mert egy csomó
szakkifejezést nem fognak megérteni belőle. Elmondok hát önöknek egy
kis történetet az „Állatok világá”-ról, hogy ne kelljen folyton a mostani
háborús gondjainkkal foglalkoznunk.
Tulajdonképpen hogy is lettem én az „Állatok világá”-nak, e rendkívül
érdekes folyóiratnak a szerkesztője? Ez jó ideig magam előtt is igen
bonyolult rejtélynek látszott, mígnem arra a nézetre jutottam, hogy
tettemet csakis teljesen beszámíthatatlan állapotban követhettem el, s
ebbe az állapotba nem sodorhatott más, mint baráti szeretetem egy régi
cimborám, bizonyos Hájek iránt, aki mindaddig becsületesen
szerkesztette a szóban forgó folyóiratot, de közben beleszeretett a
folyóirat tulajdonosának, Fuchs úrnak a lányába, ezért pedig Fuchs úr
felmondott neki azonnali hatállyal s azzal a feltétellel, hogy szerez maga
helyett egy rendes szerkesztőt.
Látják, kérem, ilyen furcsa alkalmaztatási viszonyok voltak akkoriban.
A lap tulajdonosa, amikor Hájek barátom bemutatott neki, rendkívül
barátságosan fogadott, s megkérdezte, hogy van-e legalább valami
halvány fogalmam az állatokról, majd nagy megelégedéssel töltötte el a
válaszom, hogy én mindig igen nagyra becsültem az állatokat, afféle
átmenetet láttam bennük az ember felé, s különösen az állatvédelem
szempontjából mindig respektáltam vágyaikat és kívánságaikat. Egyetlen
állat se kíván mást, csak azt, hogy lehetőleg fájdalommentesen öljék
meg, mielőtt megennék.
A pontynak már születésétől fogva az a rögeszméje, hogy nem szép a
szakácsnőtől, amikor élve vágja fel neki a hasát, s a kakasnyakak
kitekerésének szokása merénylet az állatvédő egyesület ellen, amely a
szárnyasok levágását kizárólag szakavatott kezeknek óhajtja fenntartani.
A sült gébek meggörbült alakja e haldokló halak tiltakozását fejezi ki:
protestálnak az ellen, hogy Podolban élve kisüssék őket margarinban. A
pulykacomb...
Fuchs úr itt félbeszakított, és megkérdezte, hogy értek-e a
baromfitenyésztéshez, a kutyákhoz, a házinyulakhoz, a méhészethez, az
állatvilág sokrétű jelenségeihez, tudok-e idegen lapokból közlésre
alkalmas képeket kivágni, külföldi közlönyökből az állatokra vonatkozó
szakcikkeket lefordítani, kiismerem-e magam a Brehmben, s tudnék-e vele
együtt vezércikkeket írni az állatok életéről, különös tekintettel a katolikus
ünnepekre, az időjárás változására, a lóversenyekre, a vadászatokra, a
rendőrkutyák tenyésztésére, a nemzeti és egyházi ünnepnapokra,
röviden, volna-e újságírói áttekintésem az éppen adódó helyzetről, s
tudnám-e gyümölcsöztetni azt egy rövid, de tartalmas vezércikkben.
Kijelentettem, hogy már igen sokat töprengtem rajta, hogyan kellene
helyesen irányítani egy olyan folyóiratot, mint az „Állatok világa”, s
mindezen rovatokat és szempontokat tökéletesen tudnám képviselni,
lévén alapos ismereteim az említett tárgyakról. Fő törekvésem azonban
az lenne, hogy eddig még nem látott magas színvonalra emeljem a
folyóiratot. Hogy átszervezzem mind tartalmilag, mind tárgyilag.
Új rovatokra van szükség, ilyen lenne például: „Vidám állatsarok”, „Állatok
az állatokról”, a politikai helyzet óvatos tekintetbevételével.
Az olvasóknak egymás után nyújtanám a meglepetéseket, hogy ne is
jussanak lélegzethez két állat között. „Az állatok napjaiból” című rovatnak
váltakoznia kell „A háziállat-kérdés megoldásának új programjá”-val és a
„Szarvasmarha-mozgalom”-mal.
Fuchs úr ismét félbeszakított, s azt mondta, hogy ez neki tökéletesen
elég, ha mindennek csak a felét sikerül is teljesítenem, nekem ajándékoz
egy törpe wyandotte-tyúkpárt, amely első díjat kapott a legutóbbi berlini
baromfikiállításon, s tulajdonosukat aranyéremmel tüntették ki a
nagyszerű pároztatásért.
Mondhatom, hogy mindent elkövettem, s vezérprogramomat
megvalósítottam a folyóiratnál, amennyire szerény képességeimtől tellett,
sőt merem állítani, hogy cikkeim még felül is múlták képességeimet.
Minthogy valami teljesen újat akartam nyújtani a közönségnek, kitaláltam
különféle állatokat.
Abból az elvből indultam ki, hogy például az elefánt, a tigris, az oroszlán,
a majom, a vakond, a ló, a malac és a többiek már amúgy is régóta
ismeretesek az „Állatok világá”-nak minden olvasója előtt, hogy az
olvasót fel kell rázni valami újdonsággal, új felfedezésekkel, s az első
lépésem ebben az irányban a kénhasú bálna volt. Ez az én új bálnafajtám
akkora volt, mint a tőkehal, s egy hangyasavval telt hólyag jellemezte,
valamint egy különleges bélcsatorna, ezen keresztül az én kénhasú
bálnám valami mérges és kábító savat fecskendezett a kisebb halakra,
melyeket fel akart falni, később egy angol tudós... már nem emlékszem
rá, hogy milyen névvel ruháztam fel, el is nevezte ezt a savat
bálnasavnak. A bálnazsírt már addig is ismerte mindenki, de az új sav
felkeltette néhány olvasó figyelmét, s ezek érdeklődtek nálam a
bálnasavat gyártó cég iránt.
Egyáltalán, biztosíthatom önöket, hogy az „Állatok világa” olvasói
rendkívül kíváncsiak.
A kénhasú bálna után rövid időközönként egész sor új állatot fedeztem fel.
Megemlítem közülük az agyafúrt bubut (emlősállat az erszényesek
rendjéből), az édeshúsú ökröt (a tehén őstípusa), és a szépia-ázalékot,
amelyet a vándorpatkányfajták közé soroltam.
Új állataim napról napra szaporodtak. Magam is rendkívül meg voltam
lepve, hogy milyen sikereket érek el ezen a téren. Sohasem hittem volna,
hogy az állatvilág ily hathatós kiegészítésre szorul, s hogy Brehm annyi
állatot kihagyott az „Állatok világa” című munkájából. Tudott-e Brehm, s
mindazok, akik utána következtek, az én izlandi denevéremről, a „távoli
denevérről”, az én házimacskámról, amely a Kilimandzsáró-hegy tetején
lakott „ingerlő szarvas-pacsuha” néven?
Volt-e fogalmuk addig a természettudósoknak Khún mérnök bolhájáról,
amelyet borostyánban fedeztem fel, s amely teljesen vak volt, mert a
prehisztorikus vakondon élősködött, és ez is vak volt, mert az ükanyja,
mint megírtam, a föld alatti vak gőtével párosodott, és ez a gőte a
posztojnai cseppkőbarlangban tanyázott, amely akkoriban egészen a mai
Balti-tengerig ért?
- E jelentéktelen tényből nagy polémia kerekedett a „Èas” és a „Èech”132
között, mert a „Èech”, idézve a „Vegyes” rovatban az én újonnan
felfedezett bolhámról szóló cikket, kijelentette: „Amit Isten cselekszik, jól
cselekszi.” A „Èas” természetesen a legrealistább módon szétzúzta az én
bolhámat a tiszteletre méltó „Èech”-hel együtt, s úgy látszott, hogy ettől
fogva elpártol tőlem az új teremtmények feltalálóinak és felfedezőinek
szerencsecsillaga. Az „Állatok világa” előfizetői kezdtek nyugtalankodni.
Erre némi okot adtak különböző apróbb cikkeim a méhészetről és a
baromfitenyésztésről, melyekben bizonyos új elméleteket fejtettem ki, s
ezek valóságos pánikot keltettek, mivel egyszerű tanácsaim
következtében egy híres méhészt, Pazourek urat, megütött a guta, s a
Šumavában és a Podkrkonošén kihalt a méhészet. A baromfiakat pestis
támadta meg, és egy szó mint száz, megdöglöttek az utolsó szálig. Az
előfizetők fenyegető leveleket írtak, és visszaküldték a folyóiratot.
Ekkor a szabadon élő madarakra vetettem rá magam, s még ma is
emlékszem afféremre a „Paraszti láthatár” szerkesztőjével, Josef M.
Kadlèák klerikális képviselő és igazgató úrral.
Kivágtam a „Country Life” című angol folyóiratból egy képet, amely
valami tölgyfán ülő madarat ábrázolt. Ezt a madarat makkosmadárnak
neveztem el, aminthogy logikusan s egy pillanatnyi habozás nélkül azt is
megírtam volna, hogy az a madár, amely fenyőfán üldögél, csakis
tobozmadár lehet vagy legfeljebb toboztyúk.
No és mi történt erre. Kadlèák úr egy közönséges postai levelezőlapon
közölte velem, hogy az a madár szajkó, nem pedig makkosmadár, ami a
német Eichelhäher szolgai fordítása.
Én erre levelet küldtem Kadlèák úrnak, kifejtve egész elméletemet a
makkosmadárról, s a levelet átszőttem számos káromkodással és a
Brehmből vett álidézettel.
Kadlèák képviselő vezércikkben válaszolt a „Paraszti láthatár” hasábjain.
Főnököm, Fuchs úr, a kávéházban ült, mint mindig, és a vidéki lapokat
olvasta, mert az utóbbi időben igen gyakran talált megjegyzéseket az
„Állatok világa”-beli lebilincselő cikkeimről, s amikor odamentem hozzá,
132
„Čas”: T. G. Masaryk liberális, ún. realista pártjának lapja, „Čech” a klerikális
párt lapja.
az asztalon heverő „Paraszti láthatár”-ra mutatott, és nagyon halkan
mondott valamit, rám függesztve szomorú szemét, mert az utóbbi
időkben mindig ilyen szomorú volt a szeme.
Hangosan felolvastam a cikket a kávéház egész közönsége előtt:
- „Tisztelt szerkesztőség! Felhívtam figyelmüket arra, hogy az önök
folyóirata szokatlan és megokolatlan terminológiát igyekszik bevezetni,
hogy vajmi kevéssé törődik a cseh nyelv tisztaságával, és különböző
állatokat talál ki. Bizonyítékul felhoztam, hogy a közkeletű és ősi szajkó
elnevezés helyett az önök szerkesztője a makkosmadár szót használja,
vagyis szolgaian lefordítja a német Eichelhähert, ami csehül egyszerűen:
szajkó.”
- Szajkó - mondta utánam kétségbeesetten a folyóirat tulajdonosa.
Nyugodtan továbbolvastam: - „Válaszképpen az »Állatok világa«
szerkesztőjétől egy példátlanul durva, személyeskedő és bárdolatlan
levelet kaptam, melyben büntetendően tudatlan marhának nevez, ami
természetesen erélyes rendreutasítást követel. Jól nevelt emberek nem
ilyen hangon válaszolnak tárgyilagos és tudományos ellenvetésekre.
Igazán szeretném tudni, hogy ki a nagyobbik marha kettőnk közül. Igaz,
talán helytelen volt levelezőlapon közölnöm ellenvetéseimet, nem pedig
levélben, de rengeteg elfoglaltságom közepette nem törődhettem ilyen
jelentéktelen formaságokkal, most azonban e goromba támadás után
kénytelen vagyok nyilvánosan pellengérre állítani az »Állatok világa«
szerkesztőjét. Az önök szerkesztője végtelenül téved, ha azt hiszi, hogy
tanulatlan marha vagyok, akinek fogalma sincs róla, hogy ennek vagy
annak a madárnak mi a neve. Hosszú évek óta foglalkozom ornitológiával,
éspedig nem könyvekből, hanem a természet közvetlen tanulmányozása
révén, és több madárral rendelkezem kalitkáimban, mint ahányat az önök
szerkesztője egész életében látott, lévén olyan emberről szó, aki soha ki
nem teszi a lábát a prágai kocsmákból és sörözőkből. Mindez csak
mellékes, habár kétségtelenül nem ártana, ha az »Állatok világá«-nak
szerkesztője meggyőződne róla, kinek veti a szemére, hogy marha,
mielőtt ez a támadás elhagyja a tollát, még akkor is, ha kirohanását a
morvaországi Frýdlandnak szánja, ahol e cikkem megjelenéséig szintén
előfizettek az önök folyóiratára. Egyébként nem is személyes polémiáról
van itt szó, amit egy őrült fickóval folytatnék, hanem az ügyről, s éppen
ezért még egyszer megismétlem, hogy tűrhetetlen dolog fordítás alapján
új elnevezéseket kiagyalni, amikor megvan a közkeletű hazai
kifejezésünk: a szajkó.”
- Igen, a szajkó - mondta még kétségbeesettebb hangon az én főnököm.
Elégedetten tovább olvasom, nem hagyva magamat félbeszakítani: -
„Betyárság ez, ha laikus és durva ember művel ilyet. Ki nevezte a szajkót
valaha is makkosmadárnak? A »Madaraink« című mű 148. oldalán ott
olvasható a latin elnevezése is: Garrulus glandarius L., s ez az én
madaram: a szajkó... Az önök lapjának szerkesztője bizonyára be fogja
látni, hogy jobban ismerem a madaramat, mint ahogy ő, a laikus ismeri.
Az ő madarának a neve dr. Bayer óta nucifraga carycatectes B., és ez a
»B« nem a barom szó kezdőbetűje, mint ahogy az önök szerkesztője írta
nekem. A cseh madárkutatók különben is csak a közönséges szajkót
ismerik, nem pedig az önök makkosmadarát, melyet éppen az az úr talált
ki, akire a »B« kezdőbetű a saját elmélete szerint annyira ráillik. Ez a
goromba kirohanás mit sem változtat a dolgok lényegén. A szajkó szajkó
marad, még akkor is, ha az »Állatok világá«-nak a szerkesztője emiatt
össze... ja magát, s példa marad arra, hogy milyen felelőtlenül és
tárgyszerűtlenül írnak egyesek, ha még olyan mosdatlan szájjal
hivatkoznak is Brehmre. Ez a goromba fráter azt írja, hogy a szajkó Brehm
szerint a krokodilusfélék családjába tartozik, 452. old., ahol a nagy
őrgébics vagy bábaszarka (Lanius excubitor L.) szerepel. Azután ez a
tudatlan senki, ha szabad ilyen enyhe kifejezést használnom, ismét
Brehmre hivatkozva állítja, hogy a szajkó a tizenötödik családba tartozik,
holott Brehm a varjúféléket a tizenhetedik családba sorolja, ahol
csatlakozik még hozzájuk a varjúk meg a csókák neme, és olyan goromba,
hogy engem is csókának (colaeus) nevezett, továbbá szarkának,
kékvarjúnak, tehetetlen dodónak, holott ezen az oldalon a mezei szajkóról
és a tarka szarkákról van szó...”
- Mezei szajkók - sóhajtott fel az én folyóiratom kiadója, a fejét ingatva -,
adja ide, hadd olvassam tovább.
Megijedtem, olyan rekedten szólt a hangja: - A kolibri vagy törökrigó
megmarad kolibrinek a cseh fordításban is, mint ahogy a fenyőrigó
megmarad fenyőrigónak.
- A fenyőrigót borókamadárnak vagy borókatyúknak kellene hívni, főnök
úr - szóltam közbe -, mert kizárólag borókán él.
Fuchs úr lecsapta az újságot, és bemászott a biliárdasztal alá, miközben
hörögve törtek ki belőle az utolsó szavak, amelyeket olvasott:
- Turdus, kolibri. Semmi szajkó! - ordította a biliárdasztal alól. -
Makkosmadár, harapok, uraim!
Végül kihúzták, és harmadnap családja körében belehalt az
agyhártyagyulladásába.
Utolsó józan pillanatában még azt mondta: - Nem az én egyéni
érdekemről van szó, hanem a közösség javáról. Ebből a szempontból
szíveskedjenek tudomásul venni a véleményemet, olyan tárgyilagosan,
mint... - és csuklott egyet.
Az egyéves önkéntes elhallgatott, aztán még egy mérgezett tőrt döfött a
tizedesbe:
- Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az ember néha kényes
helyzetekbe kerül, és hibákat követ el.
A tizedes mindebből csak annyit értett, hogy ő is hibázik, ezért megint az
ablakhoz fordult, és komoran bámulta az elfutó tájat.
Švejkből valamivel több érdeklődést váltott ki az előbbi történet. A kísérő
katonák bambán néztek maguk elé.
Most Švejk vette át a szót: - Ezen a világon semmit se lehet eltitkolni.
Mindenre fény derül, mint ahogy hallottuk, még arra is, hogy egy ilyen
hülye szajkó nem makkosmadár. Igazán érdekes, hogy van, aki bedől az
ilyesminek. Igaz, nehéz dolog állatokat kitalálni, de az ilyen kitalált
állatokat megmutatni még sokkal nehezebb. Egyszer évekkel ezelőtt volt
Prágában egy Mestek nevű ember, és ez felfedezett egy tengeri sellőt, és
Vinohradyban mutogatta a Havlíèek úton egy spanyolfal mögött. A
spanyolfalon volt egy lyuk, és mindenki láthatott a félhomályban egy
egészen közönséges kanapét, és azon egy žižkovi nő hentergett. A lába
be volt neki csavarva valami zöld hálóba, ez kellett hogy a farkat
ábrázolja, a haja zöldre volt festve, és a kezén kesztyű volt, azon meg
uszonyok pappendekliből, szintén zöld színben, a gerincére pedig valami
kormánylapát volt ráerősítve spárgával. Tizenhat éven aluliaknak nem
volt szabad oda benézni, és aki tizenhat éven fölül volt, és lefizette a
beléptidíjat, mind nagyon élvezte, hogy ennek a sellőnek milyen nagy a
feneke, és hogy rá van írva: A viszontlátásra! Ellenben a melle, az nem ért
semmit. Lelógott neki egészen a köldökéig, mint egy repedt sarkú
utcalánynak. Este hétkor aztán ez a Mestek becsukta a panorámát, és azt
mondta: „Sellőkém, hazamehet”, a nő átöltözött, és este tízkor már
mindenki láthatta, hogy ott járkál a Tábori utcán, és feltűnés nélkül
megszólít minden urat, akivel találkozik: „Szép fiú, gyere velem biciklizni.”
De nem volt neki bárcája, és így a Drašner úr egy razziában elfogta még
egypár ilyen lepkével együtt, és a Mestek becsukhatta a boltot.
E pillanatban a tábori főlelkész leesett a padról, és a földön aludt tovább.
A tizedes ostobán bámulta, majd az általános csendben, a többiek teljes
részvétlensége mellett, egyedül rakta vissza a padra. Látszott, hogy a
tizedes végképp elvesztette a tekintélyét, s amikor halk, reménytelen
hangon azt mondta: - Ti is segíthetnétek egy kicsit - a kíséret minden
tagja csak nézett rá nagy komoran, és egy árva lélek se mozdult.
- Hagyhatta volna horkolni, ahol volt - mondta Švejk -, én sose csináltam
másképpen az én tábori lelkészemmel. Egyszer a klozettban hagytam
aludni, egyszer a szekrény tetején aludt el nekem, aztán egy idegen
házban egy mosóteknőben, és a jóisten tudja, még hány helyen.
A tizedest egyszerre csak elöntötte a határozottság hulláma. Meg akarta
mutatni, hogy ő itt az úr, s ezért gorombán így szólt: - Fogja be a száját,
ne pofázzon! Minden puccer csak fölöslegesen locsog. Olyanok, mint a
poloska.
- Hát hogyne, maga pedig egy atyaisten, káplár úr - felelte Švejk, olyan
lelki egyensúllyal, mint egy filozófus, aki az örök békét akarja
megvalósítani az egész világon, s közben rettenetes polémiákba
bocsátkozik -, maga egy fájdalmas szűzanya.
- Istenem, uram - kiáltott fel az egyéves önkéntes, összetéve a kezét -,
töltsd el a mi szívünket szeretettel minden sarzsi iránt, hogy ne legyenek
visszatetszők mielőttünk. Áldd meg a mi együttlétünket ebben a keréken
járó dutyiban.
A tizedes elvörösödött, és felugrott: - Kikérek magamnak mindenféle
megjegyzést, hallja, maga önkéntes!
- Maga nem tehet semmiről - folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes
-, az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen
megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezést, hogy emberi
butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta
emlősnek születik, és nem viseli azt a hülye nevet, hogy ember és káplár?
Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb
teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, akkor maga egy
nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lövészárokban,
minden fronton. Ha odavarrnak magának még egy olyan kis piszkot, és a
zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról,
hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban
összeszűkülne, s ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren
azokat a kulturálisan elsatnyult csontjait, az egész Európából senki se fog
sírni maga után.
- Lecsukatom - kiáltotta kétségbeesve a tizedes.
Az egyéves önkéntes elmosolyodott: - Valószínűleg azzal a váddal
szeretne lecsukatni, hogy én gyaláztam magát. Ez esetben viszont
hazudna, mivel a maga szellemi kincsesháza képtelen bármiféle sértés
befogadására, azonkívül pedig fogadni mernék magával, amibe akar,
hogy egyáltalán semmire se emlékszik az egész beszélgetésünkből. Ha
azt mondanám, hogy maga egy embrió, tökéletesen megfeledkezne róla,
még mielőtt befutnánk az első állomásra, vagy nem is, helyesbítek: még
mielőtt az első távírópózna elsuhanna mellettünk. Maga egy elsorvadt
velőstekercs. Egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy maga bárhol is
képes lenne összefüggően előadni, amit tőlem hallott. Azonkívül
megkérdezheti bárkitől a jelenlevők közül, hogy volt-e a szavaimban akár
csak a legjelentéktelenebb célzás is a maga szellemi látókörére, s hogy
megsértettein-e magát valamivel.
- Úgy van - erősítette meg Švejk -, nem mondott egy árva szót se, amit a
káplár úr valahogy félremagyarázhatna. Az mindig nagyon rosszul néz ki,
amikor valaki sértve érzi magát. Egyszer az „Alagút” című éjjeli
mulatóban ültem, és az orangutánokról diskuráltunk. Ott ült velünk egy
tengerész, és ez azt mesélte, hogy az orangutánt sokszor nem lehet meg-
különböztetni egy szakállas polgártól, mert egy ilyen orangutánnak úgy
be van nőve az álla szőrrel, mint... „Például, azt mondja, mint annak az
úrnak ott a szomszéd asztalnál.” Mind odanéztünk, és az a szakállas úr
odajött a tengerészhez, és adott neki egy pofont, a tengerész pedig
betörte neki a fejét egy sörösüveggel, mire ez a szakállas úr összeesett,
és úgy maradt fekve ájultan, és a tengerésztől elbúcsúztunk, mert ő
mindjárt elment, amikor látta, hogy annyira fejbe verte. Aztán mi
felélesztettük azt az urat, amit igazán rosszul tettünk, mert ahogy
magához tért, ránk hozta az őrjáratot, pedig minekünk aztán tényleg
semmi közünk nem volt az egészhez, és az őrjárat bevitt minket a
rendőrségre. Ő ottan folyton csak a magáét hajtogatta, hogy mi
orangutánnak néztük őt, hogy semmi másról se beszéltünk, csak őróla.
Mindig ezt hajtogatta. Mi meg, hogy nem, hogy ő egyáltalában nem
orangután. Ő meg, hogy de igen, hallotta. Én megkértem a komisszár
urat, hogy magyarázza meg neki a dolgot. Meg is magyarázta, nagyon
jóindulatúan, de ővele nem lehetett beszélni, és azt mondta a komisszár
úrnak, hogy ő ehhez nem ért, és összejátszik velünk. Erre föl a komisszár
úr lecsukatta őt, hogy kijózanodjon, mi meg vissza akartunk menni az
„Alagút”-ba, de már nem mehettünk, mert minket is betettek a karcerbe.
Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami
szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött,
amikor Nìmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok
ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának
azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?
A tizedes felnyerített. Nem lehet azt mondani, hogy felordított. Düh,
méreg, kétségbeesés, minden benne volt az erős hangok sorában,
amelyek kijöttek belőle, s a koncertet éles fütyülés egészítette ki, amit az
orrával szolgáltatott a horkoló tábori főlelkész.
A nyerítést teljes depresszió követte. A tizedes leült a padra, és vizenyős,
kifejezéstelen szemei rámeredtek a távoli erdőkre és hegyekre.
- Tizedes úr - mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket
és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem.
Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden
nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik
ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és
kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra
gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken
tarka mezei virágok szőnyege terül majd el...
- És ezt a szőnyeget egy patakocska öleli át - jegyezte meg Švejk -, és a
tizedes úr megnyálazza a ceruzáját, leül valami fatönkre, és ír egy
versikét az „Ifjú olvasó”-nak.
A tizedes teljesen apatikussá vált, miközben az egyéves önkéntes azt
állította, hogy feltétlenül látta már a tizedes fejét megmintázva egy
szoborkiállításon:
- Bocsánat, tizedes úr, nem ült maga véletlenül modellt Štursa
szobrásznak?
A tizedes ránézett az egyéves önkéntesre, és szomorúan így szólt:
- Nem ültem.
Az egyéves önkéntes elhallgatott, és végignyúlt a padon.
A kíséret tagjai kártyáztak Švejkkel, a tizedes kétségbeesésében odaült,
és kibicelt nekik, sőt a végén nem átallotta megjegyezni, hogy Švejk a
zöld ászt játszotta ki, és ez hiba. Nem lett volna szabad tromfolnia, akkor
megmarad a hetese az utolsó ütésre.
- Azelőtt a kocsmákban - mondta Švejk - olyan szép feliratok voltak a
kibicek ellen. Egyre emlékszek is: „Kibic, fogd be a pofádat, mert még
máma szájon váglak.”
A katonavonat befutott arra az állomásra, ahol meg kellett ejteni a
vagonok inspekcióját. A vonat megállt.
- Na persze - szólalt meg az egyéves önkéntes irgalmatlanul,
sokatmondóan ránézve a tizedesre -, már itt van az inspekció...
Az inspekció belépett a vagonba.

A katonavonat parancsnokául doktor Mráz tartalékos tisztet jelölte ki a

stáb.
Az ilyen buta szolgálati feladatokra mindig tartalékos tiszteket küldtek.
Doktor Mráz már azt se tudta, hogy hol áll a feje. Folyton elszámolta
magát egy vagonnal, habár civilben reálgimnáziumi számtantanár volt.
Azonkívül a legutóbbi állomáson az egyes vagonok legénységi
állományáról olyan jelentéseket kapott, amelyek nem egyeztek a
budějovicei pályaudvaron, a bevagonírozás után megadott számmal. Ha a
papírjaiba nézett, az volt a benyomása, hogy az ördög tudja, honnét, de
még két tábori konyha csatlakozott a szerelvényhez. Különösen
kellemetlenül lúdbőrözött a háta attól a megállapítástól, hogy rejtélyes
módon megszaporodtak a lovai. A tisztek jegyzékéből hiányzott két kadét.
Az ezredirodán, melyet az első vagonban helyeztek el, mindenki lázasan
kutatott egy írógépet. Ettől a káosztól doktor Mráznak megfájdult a feje,
már bevett három aszpirint, s most fájdalmas arckifejezéssel végezte a
vonat ellenőrzését.
Miután kísérőjével együtt megjelent a fogdavagonban, belepillantott az
iratokba, meghallgatta a kétségbeesett tizedes jelentését, hogy létszám
két letartóztatott és ennyi meg ennyi legénység, még egyszer ellenőrizte
az iratokban az adatok helyességét, majd körülnézett.
- Mi az, kit visz maga ebben a vagonban? - kérdezte szigorúan, s a tábori
főlelkészre mutatott, aki hason fekve aludt, és kihívóan nézett
hátsófelével az inspekcióra.
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem - dadogta a tizedes -, hogy mi... izé...
- Mit izélget - morogta doktor Mráz -, világosan fejezze ki magát.
- Lajtnant úrnak jelentem alássan - szólalt meg a tizedes helyett Švejk -,
ez az úr, aki itt hason fekve alszik, valami részeg óberfeldkurát úr. Odajött
hozzánk, és bemászott nekünk a vagonba, és mert feljebbvalónk, hát nem
dobhattuk ki innét, hogy ne legyen függelemsértés belőle. Biztosan
összetévesztette a stábvagont a fogdával.
Doktor Mráz felsóhajtott, s belenézett az irataiba. A jegyzékben nem
szerepelt semmiféle tábori főlelkész, akinek Bruckba kellene utaznia a
vonattal. Doktor Mráznak idegesen megrándult a szemhéja. Az előbbi
állomáson megszaporodtak a lovai, most pedig a nagy semmiből még
tábori főlelkészek is ideszületnek neki a fogdavagonba.
Nem jutott más az eszébe, hát megparancsolta a tizedesnek, hogy
fordítsa át a hason alvót, mert ebben a pózban lehetetlen megállapítani a
személyazonosságát.
A tizedes hosszas fáradozás után a hátára fordította a tábori főlelkészt,
aki közben felébredt, s egy tisztet látva maga előtt, így szólt: Eh, servus,
Fredy, was gibt’s neues? Abendessen schon fertig?133 - majd ismét
lehunyta a szemét, és befordult a fal felé.
Doktor Mráz nyomban ráismert, hogy ez az a nagybélű zsivány, aki
tegnap a tiszti kaszinóban volt, az összes tiszti étkezdék hírhedt zabálója,
és csendesen felsóhajtott.
- Maga ezért raportra fog menni - mondta a tizedesnek. Aztán kifelé
indult, de Švejk visszatartotta:
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én nem tartozok ide. Nekem
csak tizenegyig kell lecsukva lenni, mert éppen máma járt le a határidőm.
133
Eh, szervusz, Fredy, mi újság? Kész már a vacsora?
Én három napra lettem elítélve, és most már ott kell hogy üljek a
többiekkel a marhavagonban. Tizenegy óra már régen elmúlt, és ezért én
azt kérem a lajtnant úrtól, hogy tegyenek ki a pályára, vagy vigyenek át a
marhavagonba, ahová tartozok, vagy pedig Lukáš óberlajtnant úrhoz.
- Mi a neve? - kérdezte doktor Mráz, ismét a papírjaiba pillantva.
- Švejk Josef, jelentem alássan, lajtnant úr.
- Ehm, szóval maga az a híres Švejk - mondta doktor Mráz -, valóban
tizenegykor kellett szabadulnia. De Lukáš főhadnagy úr megkért, hogy ne
eresszem ki, csak Bruckban, mert így biztonságosabb, legalább nem követ
el semmit az úton.
Az inspekció távozása után a tizedes nem bírt visszafojtani egy epés
megjegyzést:
- Na látja, Švejk, hiába fordult a magasabb hatóságokhoz, szart se ért
vele. Ha akarnám, befűthetnék mind a kettőjüknek.
- Tizedes úr - mondta az egyéves önkéntes -, ha valaki szarral dobálózik,
én azt többé-kevésbé meggyőző érvelésnek tartom, de egy intelligens
embernek nem volna szabad ilyen szavakat használnia, ha fel van
háborodva, vagy ha támadást akar intézni valaki ellen. Azután az a
nevetséges fenyegetés, hogy mind a kettőnknek befűthetne. Miért nem
tette, meg, azt a kutyafáját, araikor alkalma volt rá? Ebben minden
bizonnyal a maga nagy lelki érettsége és rendkívüli finomsága jut
kifejezésre.
- Elegem van ebből! - ugrott fel a tizedes. - Mind a kettőjüket fegyházba
küldhetem!
- És milyen okból, galambom? - kérdezte ártatlanul az egyéves önkéntes.
- Az az én dolgom - jelentette ki a tizedes, mintegy önmaga biztatására.
- A maga dolga - mondta mosolyogva az egyéves önkéntes -, a magáé és
a miénk. Mint abban a kártyajátékban: „itt az enyém, itt a tied”. Inkább
azt mondanám, hogy magára némi hatást gyakorolt az a megjegyzés,
miszerint raportra fog menni, és ezért üvöltözik most miránk, persze
egyáltalán nem szolgálati úton.
- Maguk goromba disznók - kiáltotta a tizedes, összeszedve az utolsó
csepp lelkierejét is, hogy rettenetes képet vágjon.
- Mondok én magának valamit, káplár úr - szólt közbe Švejk -, én már öreg
katona vagyok, a háború előtt is szolgáltam, és ezekre a káromkodásokra
mindig ráfizet az ember. Amikor évekkel ezelőtt szolgáltam, emlékszem
rá, hogy volt nálunk a században egy Schreiter nevű zupás. Bezupált;
mint káplár már régen hazamehetett volna, de ahogy mondani szokás, ez
egy ütődött ember volt. Így aztán a nyakunkba ült nekünk, katonáknak,
ránk ragadt, mint szar az ingre, hogy ez nem jó, hogy ez nem fórsriftos,
szekírozott bennünket, ahogy csak bírt, és azt mondta nekünk: „Ti nem
vagytok katonák, ti bakterek vagytok.” Én egyszer megdühödtem ettől, és
századraportra mentem. „Mit akarsz?” kérdi a kapitány. „Kapitány úrnak
jelentem alássan, panaszom van a mi Schreiter feldvébl urunkra: elvégre
mi császári katonák vagyunk, kérem, nem pedig bakterek. Mi a császár
őfelségét szolgáljuk, de semmiféle gyümölcsöket nem őrizünk.”
„Tűnj el, féreg, a szemem elől”, felelte nekem a kapitány. Erre én, hogy
alázatosan kérem, hogy küldjenek bataillonsraportra.
A bataillonsraporton, amikor megmagyaráztam az alezredesnek, hogy mi
nem vagyunk bakterek, hanem császári katonák, az alezredes két napot
sózott rám, de én kértem, hogy vigyenek regimentsraportra. A
regimentsraporton is megmagyaráztam a dolgot, és az óberszt úr rám
ordított, hogy hülye vagyok, és menjek a fenébe. Erre én megint csak:
„Óberszt úrnak alázatosan jelentem, kérem, hogy küldjenek
dandárraportra.” Ettől megijedt, és mindjárt odahívta az irodába a mi
Schreiter zupásunkat, és ennek ott az összes tisztek előtt bocsánatot
kellett tőlem kérni a „bakter” szóért. Aztán utánam futott az udvaron és
közölte velem, mától kezdve nem fog énrám káromkodni, de viszont a
helyőrségi fogházba juttat. Én attól fogva borzasztóan vigyáztam, de
hiába. Egyszer őrségen álltam a raktár előtt, és ott minden őr mindig felírt
valamit a falra. Vagy egy női szemérmet rajzoltak oda, vagy felírtak
valami versikét. Nekem semmi se jutott az eszembe, és ezért amikor már
nagyon unatkoztam, a nevemet írtam oda egy felirat alá, amelyik így
szólt: „A zupás Schreiter egy marha.” És ez a disznó zupás mindjárt
jelentette, mert úgy leselkedett utánam, mint egy vizsla. Egy
szerencsétlen véletlenből kifolyólag a fölött a felirat fölött még volt egy
másik is: „Nem megyünk mi háborúba, mind az egész le van szarva”, és
ez 1912-ben volt, amikor Szerbiába kellett hogy menjünk a Procházka
konzul miatt. Így aztán engem elküldték Terezínbe a landgerichtre.134 A
hadbíróságról azok az urak vagy tizenötször lefényképezték annak a
raktárnak a falát az összes feliratokkal és az én aláírásommal együtt, és
hogy összehasonlítsák az írásomat, tízszer le kelletett írjam: „Nem
megyünk mi háborúba, mind az egész le van szarva”, tizenötször leíratták
velem, hogy „A zupás Schreiter egy marha”, és a végén jött egy
írásszakértő, és őneki ezt kellett írjam: „1897. július 29-én történt, hogy a
Labe menti Králové Dvùr megismerkedett a vad és kiáradt Labe
borzalmaival.” „Ez még nem elég, mondta a hadbíró, minket az a leszarás
érdekel. Diktáljon neki még valamit, amiben sok az sz és az r.” Így hát ezt
diktálták: „Szerb, szőr, szikra, szopornyica, cherubin, rubint, lókötő.” Az a
bírósági írásszakértő már egészen bele volt hülyülve, és folyton hátrafelé
pislogott, ahol egy szuronyos katona állt, és azt mondta, hogy ezt Bécsbe
kell vinni. Írjam még le háromszor egymás után, hogy: „A nap is sütni
kezd már, pompás meleg az idő.” Az egész anyagot elküldték Bécsbe, és a
végén az lett belőle, hogy azok a feliratok nem az én kezemtől vannak, az
aláírás pedig az enyém, amit be is vallottam, és ezért hat hétre vagyok
ítélve, mert aláírtam magamat, amikor őrségen álltam, és miközben
aláírtam magamat a falra, nem őrizhettem a raktárt.
- Na ugye - mondta elégedetten a tizedes -, mégse maradt büntetés
nélkül a dolog, és maga egy közönséges bűnöző. Ha én vagyok annak a
landgerichtnek a helyében, nem hat hetet sózok magára, hanem hat évet.
- Ne legyen olyan kegyetlen - vette át a szót az egyéves önkéntes -, és
inkább gondoljon arra, hogy milyen vége lesz magának. Nemrég közölte
az inspekció, hogy raportra fog menni. Egy ilyen dologra magának igen
komolyan fel kellene készülni, és eltűnődhetne azon, hogy milyenek egy

134
Tartományi törvényszékre.
tizedes utolsó órái. Micsoda maga a világegyetemhez képest, ha
meggondolja, hogy a legközelebbi állócsillag is kétszázhetvenötezerszer
olyan messze van ettől a katonavonattól, mint a nap, mert a parallaxisa
csak így lesz egy ívmásodperccel egyenlő. Ha maga állócsillag gyanánt
tartózkodnék a világegyetemben, bizonyára túlságosan csekély volna
ahhoz, hogy akár a legtökéletesebb csillagászati műszerekkel is
észrevegyék. Hogy maga milyen jelentéktelen a világegyetemben, arra
nincs is kifejezés. Fél év alatt is csak oly parányi körívet írna le az
égbolton, egy év alatt is csak oly parányi ellipszist, hogy annak számszerű
kifejezése egyáltalán nem volna lehetséges, olyan elenyésző lenne. A
maga parallaxisát nem is lehetne megmérni.
- Ebben az esetben - jegyezte meg Švejk -, a káplár úr büszke lehetne
arra, hogy őt senki se tudja megmérni, és akármi lesz is vele a raporton,
nyugodt kell hogy legyen, és nem szabad hogy felizgassa magát, mert
minden izgalom árt az egészségnek, és most a háborúban mindenkinek
vigyázni kell az egészségére, mert ezek a háborús strapák minden egyes
embertől megkövetelik, hogy ne legyen nyavalyás.
- Ha netalán bezárnák, káplár úr - folytatta Švejk kedves mosollyal -, ha
valami bántalmazás érné, akkor nem szabad, hogy elcsüggedjen, és ha
őnekik meglesz a véleményük a káplár úrról, hát magának is legyen meg
a véleménye róluk. Én ismertem például egy szenesembert, František
Škvornak hívták, aki velem együtt volt lecsukva a háború elején
hazaárulásért a prágai rendőrkapitányságon, és később talán ki is
végezték valami pragmatikus szankció miatt. Ez az ember, amikor a
kihallgatáson megkérdezték tőle, hogy van-e valami kifogása a
jegyzőkönyv ellen, azt mondta:
Akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt,
hogy sehogyan se lett volna, úgy még sohasem volt.
Aztán sötétzárkába dugták, és két napig nem adtak neki se enni, se inni,
és megint kihallgatásra vezették, ő meg folyton csak azt hajtogatta, hogy
akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt, hogy sehogyan
se lett volna, úgy még sohasem volt. Lehet, hogy ezzel ment az
akasztófára is, amikor aztán átadták a hadbíróságnak.
- Azt mondják, hogy most sokakat felakasztanak és agyonlőnek - szólt
közbe az egyik kísérő katona -, a múltkor felolvastak nekünk a
gyakorlótéren egy befélt, hogy Motolban főbe lőttek egy Kudrna nevű
tartalékost, mert a kapitány karddal rávágott a Kudrna fiára, aki az anyja
karján volt, amikor Benešovban búcsúzkodtak az asszonnyal, és a Kudrna
emiatt megharagudott. A politikai embereket pedig mind lecsukják.
Morvaországban már agyon is lőttek egy szerkesztőt. És a mi kapitányunk
azt mondta, hogy várja a többieket.
- Mindennek megvan a határa - mondta az önkéntes kétértelműen.
- Ebben igaza van - jelentette ki a tizedes -, az ilyen szerkesztők
megérdemlik. Ezek csak lázítják a népet. Mint tavalyelőtt, amikor még
csak frejter voltam, énalattam szolgált egy szerkesztő, és ez engem
mindig a hadsereg szégyenének nevezett, de amikor klenkübungokra135

135
Csuklógyakorlatokra.
tanítottam, amíg bele nem izzadt, mindig azt mondta: „Kérem, tisztelje
bennem az embert.” Na, de én megmutattam neki azt az embert, amikor
„nieder” volt, és a kaszárnyaudvar csupa pocsolya. Odavezényeltem egy
ilyen pocsolyához, és a bitangnak abba kellett belevetni magát, hogy csak
úgy spriccelt a víz, mint az uszodában. És délután már megint mindennek
ragyogni kellett rajta, olyan tiszta kellett hogy legyen a mundérja, mint az
üveg, és ő pucolt és nyögött, és megjegyzéseket tett, és másnap megint
olyan volt, mint a sárban hempergő disznó, én meg ott álltam fölötte, és
azt mondtam neki: „Na, szerkesztő úr, mi a nagyobb, a hadsereg
szégyene, vagy az az ember, aki magában van?” Ez egy olyan igazi
intelligens volt.
A tizedes diadalmas pillantást vetett az egyéves önkéntesre, majd így
folytatta: - Éppen az intelligenciája miatt vesztette el az önkéntesi
stráfjait, mert írt valamit az újságba a katonák kínzásáról. Hát hogyne
kínoztam volna, amikor egy ilyen tanult ember akkor se tudja szétszedni a
geverferslusszt,136 amikor már tizedszer mutatom neki, és ha azt mondják:
„links-saut”, direkt jobbra fordítja a tökfejét, és közben úgy dülleszti a
szemét, mint egy varjú, a gevergriffnél137 meg nem tudja, hogy mit fogjon
meg először, a szíjat vagy a patrontáskát, és úgy bámul, mint borjú az új
kapura, ha megmutatom neki, hogy a kéznek hogy kell lecsúszni a szíjon.
Még azt se tudta, hogy melyik vállon hordják a puskát, úgy szalutált, mint
egy majom, na és azok a fordulások, Úristen, amikor masíroztunk, és járni
tanult. Ha meg kellett forduljon, az mindegy volt neki, hogy melyik
csülkével csinálja, cap, cap, cap, csak ment előre tovább, talán még hat
lépést is, és csak azután fordult meg, mint a kerge birka, masírozásnál
meg úgy tartott lépést, mint egy köszvényes, vagy táncolt, mint búcsúban
az öreg kurva.
A tizedes kiköpött: - Direkt egy jó rozsdás puskát faszolt, hogy
megtanuljon pucolni, tekerte is, mint szukát a kan kutya, de hát ha két
kilóval több kócot vesz, akkor se pucolt volna ki rajta semmit. Minél
tovább pucolta, annál rosszabb és rozsdásabb volt, úgyhogy raporton az a
puska kézről kézre járt, és mindenki csodálkozott, hogy hogy lehet egy
puska tiszta rozsda. A kapitányunk, az mindig mondta neki, hogy sose lesz
belőle katona, inkább akassza fel magát, mert hiába pusztítja a
komiszkenyeret. Ő meg csak úgy pislogott a szemüvege alatt. Ha nem
volt verschärftje vagy kaszárnyaáristomja, az már egy nagy ünnep volt
neki. Az ilyen napokon szokta írogatni a cikkeit az újságba a katonák
kínzásáról, míg aztán egyszer ládavizitet csináltak nála. Ott aztán voltak
könyvek, barátom! Mind a leszerelésről meg a nemzetek közötti békéről.
Be is vágták ezért a helyőrségi fogházba, úgyhogy attól fogva nyugtunk
volt tőle, aztán egyszer csak megint felbukkant az irodán, és ott írta a
faszolási cédulákat, hogy a legénység ne érintkezzen vele. Ilyen szomorú
véget ért ez az intelligens. Pedig másféle úr lehetett volna belőle, ha a
hülyesége miatt nem veszti el az önkéntesi jogát. Lajtnant lehetett volna.
A tizedes felsóhajtott: - A kabátját se tudta rendesen ráncba rakni,
Prágából hozatott tinktúrákat meg mindenféle pasztákat a
gombpucoláshoz, mégis olyan vörösek voltak a gombjai, mint az Ézsau

136
Puskazávárzatot.
137
Fegyverfogásnál.
haja. De pofázni azt tudott, és amikor az irodán volt, semmi mást nem
csinált, csak filozofált. Már addig is ebben találta a legnagyobb
gyönyörűségét. Folyton csak azzal jött, mint mondtam, hogy „ember”,
„ember”. Egyszer, amikor így elmélkedett egy pocsolyáról, amibe
„nieder”-nél bele kellett hogy vesse magát, azt mondtam neki: „Nahát, ha
folyton az emberről meg a sárról jár a szája, hát jusson eszébe, hogy az
embert is sárból teremtették, és biztos úgy kellett neki.”
Most, hogy kibeszélte magát, a tizedes meg volt elégedve, s várta, mit
mond ezekre az egyéves önkéntes. De az önkéntes helyett Švejk szólalt
meg:
- Ugyanezekért a dolgokért, éppen ilyen szekírozásért, évekkel ezelőtt, a
harmincötös regimentben valami Koníèek nevű katona leszúrta saját
magát és a káplárját is. Benne volt a „Kurýr”-ban. A káplár valami harminc
szúrt sebet kapott a testébe, és ezekből több mint egy tucat halálos volt.
Aztán az a katona még ráült a halott káplárra, és rajta ülve agyonszúrta
magát. Szintén volt egy másik eset Dalmáciában, ott elvágták egy
káplárnak a nyakát, és máig se tudja senki, hogy ki csinálta. Az egész
dolog rejtélyes homályban maradt, csak annyit lehet tudni, hogy az
elvágott nyakú káplárt Fialának hívták, és Drábovnába valósi volt, Turnov
mellől. Aztán még tudok egy káplárról a hetvenötösöktől, Rejmáneknek
hívták...
A kellemes elbeszélést e pillanatban holmi nyögések szakították félbe a
pad felől, ahol Lacina tábori főlelkész aludt.
A páter felébredt, szépségének és méltóságának teljében. Ébredését
ugyanolyan jelenségek kísérték, mint a Gargantua nevű fiatal óriás
ébredését a vidám öreg Rabelais könyvében.
A tábori főlelkész nagyokat szellentett és böfögött a padon, s akkorákat
ásított, hogy majd kiugrott az állkapcsa. Végül is felült, és bámulva
megkérdezte:
- A szentségit, hol vagyok?
A tizedes látva a magas rangú úr ébredését, nagyon tisztelettudóan
válaszolt:
- Óberfeldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy a fogdavagonban tetszik
lenni.
A páter arcán a meglepetés villáma suhant át. Egy ideig némán ült, és az
agyát megfeszítve gondolkozott. Hiába. Éjszakai és reggeli élményei s a
rácsos vagonban történt ébredés között a legsűrűbb homály tengere
terült el.
Végül megkérdezte a tizedest, aki még mindig tisztelettudóan állt előtte:
- És kinek a parancsára lettem én, mint...
- Alázatosan jelentem, parancs nélkül, óberfeldkurát úr.
A páter felállt, és járkálni kezdett a padok között, azt morogva, hogy a
dolog nem világos előtte.
Majd visszaült ezekkel a szavakkal: - Tulajdonképpen hová megyünk?
- Bruckba, jelentem alássan.
- És miért megyünk mi Bruckba?
- Alázatosan jelentem, hogy oda helyezték át az egész kilencvenegyes
regimentet.
A páter megint törni kezdte a fejét, hogy mi is történt vele, hogyan került
a vagonba, és miért utazik ő voltaképpen Bruckba, méghozzá pont a
kilencvenegyes ezreddel, valami őröktől kísérve.
Aztán már annyira magához tért a kábulatából, hogy felismerte az
egyéves önkéntes önkéntesi mivoltát, s ezért a következő kérdéssel
fordult hozzá:
- Maga intelligens ember, meg tudná magyarázni nekem őszintén, semmit
se hallgatva el, hogy én hogy kerültem magukhoz?
- Kész örömmel - mondta bajtársias hangon az egyéves önkéntes -,
reggel, amikor felszálltunk a vonatba, egyszerűen csatlakozott hozzánk,
mert ködös volt a feje.
A tizedes szigorúan ránézett.
- Bemászott hozzánk a vagonba - folytatta az egyéves önkéntes -, és azzal
kész is volt az egész. Lefeküdt a padra, és ez a Švejk itten a feje alá rakta
a köpenyét. Az előző állomáson, amikor a vonatot ellenőrizték, beírták a
vonaton tartózkodó tisztek jegyzékébe. Hogy úgy mondjam, hivatalosan
felfedezték, és ezért a mi káplárunk raportra fog menni.
- Na jó, jó - sóhajtott fel a páter -, majd a következő állomáson átmegyek
a stábvagonokba. Nem tudja, volt már ebédosztás?
- Ebéd csak Bécsben lesz, feldkurát úr - jelentette a tizedes.
- Szóval maga tette a fejem alá a köpenyét? - fordult a páter Švejkhez. -
Szívből köszönöm.
- Nekem ezért nem jár semmilyen köszönet - mondta Švejk -, én csak úgy
cselekedtem, ahogy minden katonának cselekedni kell, amikor látja, hogy
a feljebbvalója alszik, és nincs semmi a feje alatt, és ki van készülve.
Minden katonának tisztelnie kell a feljebbvalóját, még akkor is, ha az
másmilyen állapotban van. Nekem nagy tapasztalataim vannak a
feldkurátokkal, mert én az Otto Katz feldkurát úr tisztiszolgája voltam.
Mondhatom, hogy a feldkurátok nagyon vidám és jószívű népség.
A tábori főlelkész demokratikus rohamot kapott ebben a kaccenjammeres
hangulatban, elővett egy cigarettát, és odaadta Švejknek: - Gyújts rá, és
füstölj!
Aztán a tizedeshez fordult:
- Te raportra fogsz menni énmiattam. Ne félj semmit, majd én kihúzlak,
nem lesz semmi bajod.
- Téged pedig - mondta Švejknek - magammal viszlek. Úgy fogsz élni
nálam, mint a mennyországban.
Újabb nagylelkűségi rohamot kapott, és azt erősítgette, hogy ő
mindnyájukkal jót fog tenni, az egyéves önkéntesnek csokoládét vásárol,
a kísérő legénységnek rumot, a tizedest áthelyezteti a 7. lovassági
hadosztály stábjának fényképészcsoportjába, továbbá mindannyiukat
kiszabadítja, és sohasem felejti el őket.
Cigarettát osztogatott a tárcájából mindenkinek, nemcsak Švejknek,
kijelentette, hogy az összes foglyoknak megengedi a dohányzást, ő majd
közbelép, hogy mindenkinek szállítsák le a büntetését, és akkor
valamennyien visszatérhetnek a normális katonai életbe.
- Nem akarom - mondta -, hogy rossz emléketek legyen rólam. Nekem sok
ismerősöm van, és énvelem nem fogtok rosszul járni. Egyáltalán az a
benyomásom, hogy jóravaló emberek vagytok, akiket az Úristen szeret.
Ha bűnöztetek, hát vezekeltek is érte, és látom, hogy szívesen és
megnyugvással tűritek, amit az Isten rátok mért.
- Magát miért büntették meg? - fordult Švejkhez.
- Énrám, óberfeldkurát úr, a regimentsraporton keresztül mért büntetést
az Isten - felelte Švejk ájtatosan -, ártatlanul késtem az ezredtől.
- Az isten mérhetetlenül irgalmas és igazságos - mondta ünnepélyesen a
tábori főlelkész -, ő tudja, hogy kit kell megbüntetnie, mert ezzel csak az
éleslátását és a mindenhatóságát mutatja. És maga miért ül, önkéntes?
- Azért - felelte az egyéves önkéntes -, mert az irgalmas Istennek
reumával tetszett meglátogatni engem, és én elbíztam magam. Ha majd
levezekeltem a bűnömet, a konyhára megyek.
- Amit Isten intéz, jól el van intézve - mondta a páter, aki fellelkesült a
konyha szótól -, egy rendes ember ott is karriert csinálhat. Éppen a
konyhára kellene küldeni az intelligens embereket, a kombinációk miatt,
mert nem az a lényeg, hogy hogyan főznek, hanem az, hogy milyen
szeretettel állítják össze, tálalják fel, és a többi. Vegyük például a
szószokat. Egy intelligens ember, amikor hagymaszószt csinál, elővesz
mindenféle zöldségeket, megdinszteli vajban, aztán fűszert ad hozzá,
borsot, másik fűszert, egy kis szerecsendióvirágot, gyömbért, de a
közönséges durva szakács megfőzi a hagymát, és beledobja abba a fekete
faggyúrántásba. Magát igazából valami tiszti konyhán látnám a
legszívesebben. Intelligencia nélkül az ember meglehet valami
közönséges foglalkozásban is az életben, de a konyhán mindjárt kiderül,
ha valakinek nincs intelligenciája. Tegnap este a budějovicei tiszti
kaszinóban többek között vesét tálaltak fel nekünk, ŕ la Madeira. Aki
elkészítette, annak az Úristen bocsássa meg minden bűnét, igazi
intelligens ember kellett hogy legyen, és tényleg van az ottani tiszti
konyhán egy skutèei tanító. Én ugyanezt a vesét ŕ la Madeira ettem a 64.
landwehrregiment tiszti étkezdéjében is. Köményt raktak bele, mint egy
közönséges vendéglőben, ahol borssal csinálják. És mi volt civilben az a
szakács, aki elkészítette? Marhapásztor egy nagybirtokon.
A tábori főlelkész elhallgatott, majd az Ó- és Újszövetség
szakácsproblémáira terelte a szót, kifejtve, hogy abban az időben nagy
gondot fordítottak a különböző ízletes ételek elkészítésére az
istentiszteletek és más egyházi ünnepségek után. Majd felszólította a
társaságot, hogy énekeljenek valamit, mire Švejk, szerencsétlenül
választva meg a nótát, mint mindig, rázendített arra, hogy „Jön Marina
Hodonínból, plébános úr utána, kezében egy boroskancsó, úgy pislogat a
lányra”.
De a tábori főlelkész nem haragudott meg.
- Ha legalább egy kis rum volna itt, akkor nem kellene egy kanna bor se -
mondta elmosolyodva, a legbarátibb hangulatban -, azt a Marinát is
elengednénk, úgyis csak bűnre csábítja az embert.
A tizedes óvatosan benyúlt a köpenyébe, és előhúzott egy lapos
rumosüveget.
- Óberfeldkurát úr, jelentem alássan - mondta oly halkan, hogy mindenki
érezhette, milyen roppant önfeláldozásról van itt szó -, ha meg nem
sértem vele.
- Nem vagyok megsértve, fiam - felelte a páter, sokkal derűsebb, örömteli
hangon -, arra iszom, hogy szerencsés legyen ez az utazásunk.
- Jézus Mária - sóhajtotta magában a tizedes, látva, hogy a páter egy
húzásra eltünteti az üveg tartalmának a felét.
- Maga pedig, maga zsivány - mondta a tábori főlelkész elmosolyodva és
jelentősen rákacsintva az egyéves önkéntesre -, maga mindennek a
tetejébe még káromkodik is. Ezért a Jóisten meg fogja büntetni.
A páter még egyet kortyintott a lapos üvegből, aztán odaadta Švejknek,
és ellentmondást nem tűrően ráparancsolt: - Húzd meg!
- A parancs parancs - mondta Švejk jóindulatúan a tizedesnek, s
visszaadta neki az üres üveget; a tizedes olyan furcsa szemvillanással
válaszolt, amilyet csak elmebetegeknél lehet látni.
- Most pedig szundikálók még egy kicsit - mondta a tábori főlelkész -, és
arra kérem magukat, hogy költsenek fel, amint megérkeztünk Bécsbe.
- Maga pedig - fordult Švejkhez - elmegy a tiszti konyhára, evőeszközöket
szerez, és ebédet hoz nekem. Mondja meg, hogy Lacina óberfeldkurát
úrnak lesz. Próbáljon dupla porciót kapni. Ha gombóc lesz, ne a tetejéről
vegyen, arra csak ráfizet az ember. Aztán, hozzon nekem a konyháról egy
üveg bort, és vigyen magával csajkát is, hogy töltsenek bele rumot.
Lacina páter végigkotorta a zsebeit.
- Ide hallgasson - mondta a tizedesnek -, nincs apróm, adjon kölcsön egy
forintot. Fogja, ez a magáé! Hogy hívják?
- Švejk!
- Hát akkor fogja, Švejk, ezt a forintot az útért! Tizedes úr, adjon kölcsön
még egy forintot. Látja, Švejk, ezt a második forintot majd akkor kapja
meg, ha mindent rendesen elintézett. Ja igen, kérjen tőlük cigarettát és
szivart is a számomra. Ha csokoládéfaszolás lesz, pakoljon fel egy dupla
porciót, ha pedig konzervet osztanak, akkor próbáljon füstölt nyelvet vagy
libamájat kapni. Ha ementáli sajtot faszolnak, vigyázzon, hogy ne a szélét
sózzák magára, téliszalámiból pedig ne fogadja el a végét, csak a
közepéből, hogy ne legyen rágós.
A tábori főlelkész végignyúlt a padon, és csakhamar elaludt.
- Azt hiszem - mondta az egyéves önkéntes a tizedesnek, mikor a páter
már javában hortyogott -, maga tökéletesen meg lehet elégedve a mi
lelencünkkel. Nagyon életrevaló ember.
- És ahogy mondani szokás, káplár úr - tette hozzá Švejk -, már el van
választva, már üvegből szopik.
A tizedes küzdött magával egy darabig, majd egyszerre elvesztette
minden alázatosságát, s keményen így szólt: - Na, ez aztán a jámbor
pasas.
- Erről az aprópénzről, ami nincs neki - mondta Švejk -, egy Mlíčko nevű
ember jut az eszembe, egy dejvicei kőműves, akinek szintén oly sokáig
nem volt aprója, hogy nyakig úszott az adósságban, és le is csukták
csalásért. A nagy pénzt felzabálta, aprója meg nem volt.
- A hetvenötösöknél - szólt közbe az egyik kísérő katona - egy kapitány
elitta az egész ezredkasszát, és ott kellett hagyja a hadsereget, most
aztán megint kapitány, és egy őrmester, aki parolinak való anyagot lopott
a kincstártól, több mint húsz csomaggal, most már törzsőrmester, és egy
bakát a múltkor főbe lőttek Szerbiában, mert egyszerre ette meg a
konzervjét, amit három napra kapott.
- Ez nem tartozik ide - jelentette ki a tizedes -, de az igaz, hogy
kölcsönkérni egy szegény káplártól két forintot borravalóra...
- Tessék, itt a forint - mondta Švejk -, én nem akarok a maga kontójára
meggazdagodni. És ha nekem adja majd azt a másik forintot, hát azt is
visszaadom magának, hogy ne bőgjön. Inkább örülhetne, ha valami
katonai feljebbvalója pénzt kér kölcsön magától a cechre. Maga
borzasztóan önző. Itt csak két nyavalyás forintról van szó, és én nagyon
szeretném látni, hogy mit csinálna maga, ha fel kéne áldozza az életét is a
katonai feljebbvalójáért, amikor ő sebesülten feküdne valahol az
ellenséges vonalban, és magának az lenne a kötelessége, hogy megvédje
őt, és elvigye onnét a saját kezében, és a túloldalról srapnellel és minden
egyébbel lőnének magára.
- Maga ott összecsinálná magát - védekezett a tizedes -, maga kutyamosó.
- Minden gefechtben sokan összecsinálják magukat - szólt közbe megint
az egyik kísérő katona -, a múltkor mesélte Budìjovicében egy sebesült
bajtárs, hogy amikor rohamra mentek, ő háromszor egymás után
összecsinálta magát. Először, amikor kimásztak a dekkungból a
dráthindernisszek előtt,138 aztán amikor vágni kezdték a drótot, és
harmadszor akkor csinálta tele a nadrágját, amikor az oroszok szuronnyal
rájuk mentek, és azt ordították, hogy „hurrá”. Aztán ők visszamenekültek
a dekkungba, és az egész svarmban nem volt egy se, aki össze ne csinálta
volna magát. A dekkung tetején meg lábbal lefelé egy halott feküdt,
akinek a kirohanásnál egy srapnel letépte a fél fejét, mintha
kettéhasították volna, és ez abban az utolsó pillanatban úgy összecsinálta
magát, hogy az egész kifolyt a nadrágjából a bakancsára, és onnét be a
dekkungba a vérével együtt. És a koponyájának a másik fele meg a velő is
mindjárt ott volt alatta. Az ember észre se veszi, és máris megvan.

138
A fedezékből a drótakadályok előtt.
- Néha meg a gefechtben lesz rosszul az ember - mondta Švejk -,
megundorodik valamitől. Prágában mesélte a pohoøeleci „Kilátó”-ban egy
beteg lábadozó, aki Przemyœlből jött vissza, hogy ott valahol a fesztung
alatt szuronyroham volt, és ővele egyszerre csak szembekerült egy orosz,
marha nagy ember, mint egy hegy, és rárontott a szuronyával, és egy jó
nagy csepp lógott az orrán. Ahogy ő meglátta ezt a cseppet, ezt a
taknyot, mindjárt rosszul lett, és a hilfszplaccra139 kellett hogy menjen, ott
aztán azt mondták, hogy meg van fertőzve kolerával, és elküldték a pesti
kolerásbarakkokba, és ott tényleg meg is kapta a kolerát.
- Közönséges baka volt vagy pedig káplár? - kérdezte az egyéves
önkéntes.
- Káplár volt - felelte nyugodtan Švejk.
- Megtörténhetett volna minden önkéntessel is - mondta bárgyún a
tizedes, de közben diadalmasan nézett az egyéves önkéntesre, mintha azt
akarná mondani: „Na most megadtam neked, mit szólsz hozzá.”
De az önkéntes némán feküdt a padon.
Közeledtek Bécshez. Akik nem aludtak, az ablakból nézték a Bécs körüli
drótakadályokat és erődítéseket, s ez a látvány némileg nyomottá tette az
egész vonat kedélyét.
Ha addig szüntelenül harsogott is a hátulsó vagonokból a Kašperské Hory-
i hegylakók üvöltése: „Wann ich kumm, wann ich kumm, wann ich wieda,
wieda kumm”, most elhallgatott, olyan kedvezőtlen benyomást tettek a
szögesdrótok, amelyek az egész Bécset körüldrótozták.
- Minden rendben van - mondta Švejk, a lövészárkokat szemlélve -,
minden a legnagyobb rendben van, csak itt a bécsiek, ha kirándulnak,
könnyen eltéphetik a nadrágjukat. Itt az ember óvatos kell hogy legyen.
- Bécs különben is nagyon fontos város - folytatta -, hogy ne mondjak
mást, mennyi vadállat van csak abban a schönbrunni menazsériában.
Amikor évekkel ezelőtt Bécsben voltam, mindig a majmokat szerettem a
legjobban nézni, de ha valami személyiség kijön a császári várból, akkor
senkit se engednek oda a kordonon keresztül. Velem volt egy szabó is a
tizedik kerületből, és ezt lecsukták, mert mindenáron látni akarta azokat a
majmokat.
- Aztán volt a várban is? - kérdezte a tizedes.
- Az nagyon szép hely - felelte Švejk -, én nem voltam ott, de hallottam
valakitől, aki ott volt. A legszebb az egészből a burgwache.140 Azt
mondják, mindegyiknek két méter magasnak kell lenni, és utána kap egy
trafikot. És hercegnő annyi van ott, mint a szemét.
Átmentek valami pályaudvaron, s hallották maguk mögött az osztrák
himnusz hangjait: a zenekar valószínűleg tévedésből jött ide, mert a
vonat csak jóval később állt meg, egy másik pályaudvaron volt menázsi és
volt ünnepélyes fogadtatás.

139
Mentőállomásra.
140
Várőrség.
De már nem úgy volt, mint a háború elején, amikor a frontra menő
katonák minden állomáson torkig ették magukat, s amikor koszorús
lányok üdvözölték őket ostoba fehér ruhában és még ostobább
arckifejezéssel és állatian hülye bokrétákkal és valami hölgynek a még
hülyébb szónoklatával, és a hölgy férje most borzasztó nagy hazafi és
republikánus.
A bécsi üdvözlésben részt vett az Osztrák Vöröskereszt három nőtagja, a
bécsi asszonyok és lányok valamiféle háborús egyesületének két tagja, a
bécsi elöljáróságnak egy hivatalos képviselője és egy katonai képviselő.
Mindezen arcokról lerítt a fáradtság. A katonavonatok éjjel-nappal jártak,
a szanitécvagonok óránként hozták a sebesülteket, a pályaudvarokon
állandóan tolattak a hadifogoly-szállító szerelvények, s mindennél jelen
kellett lenniük az összes testületek és egyesületek tagjainak. Ez így ment
nap nap után, és a kezdeti lelkesedés ásítássá változott. A tagok
váltogatták egymást ebben a szolgálatban, s amikor sor került rájuk, hogy
kimenjenek valamelyik bécsi pályaudvarra, mindnek éppen olyan fáradt
kifejezés ült az arcán, mint azoknak, akik ma a budìjovicei ezred vonatát
várták.
A marhavagonokból olyan reménytelen arccal néztek ki a katonák, mint
azok, akiket az akasztófára visznek.
Hölgyek léptek oda, és mézeskalácsot osztogattak nekik, a következő,
cukorból csöpögtetett feliratokkal: „Sieg und Rache”, „Gott strafe
England”, „Der Oesterreicher hat ein Vaterland. Er liebt’s und hat auch
Ursach für’s Vaterland zu kämpfen.”141
A Kašperské Hory-i hegylakók teletömték magukat mézeskaláccsal
anélkül, hogy közben eltűnt volna róluk a reménytelen arckifejezés.
Aztán elhangzott a parancs, hogy szakaszonként menjenek menázsiért a
tábori konyhákhoz, amelyek a pályaudvaron álltak.
Ott volt a tiszti konyha is, ahová Švejk elment a tábori főlelkész parancsait
teljesíteni, miközben az egyéves önkéntes várta, hogy megetessék, mert
csak a két kísérő katonát engedték le az egész fogdavagon menázsijáért.
Švejk pontosan végrehajtotta a parancsokat, s a síneken átlépve,
észrevette Lukáš főhadnagyot, aki a vágányok között sétált, és várta,
hogy neki is marad-e valami a tiszti menázsiból.
Lukáš főhadnagy igen kellemetlen helyzetben volt, minthogy egyelőre
osztoznia kellett Kirschner főhadnaggyal egy tisztiszolgán. Ez a puccer
tulajdonképpen csak a saját gazdájával törődött, és a legnagyobb
mértékben szabotált, amikor Lukáš főhadnagyra került a sor.
- Kinek viszi ezt, Švejk? - kérdezte a szerencsétlen főhadnagy, amikor
Švejk letette a földre a tiszti konyháról kicsalt holmik tömegét, melyet a
köpenyébe csomagolt.
Švejk egy pillanatra meghökkent, de nyomban összeszedte magát. Arcáról
tiszta fény és nyugalom sugárzott, úgy felelte:

141
„Győzelem és bosszú”, „Isten, büntesd meg Angliát”, „Az osztráknak van
hazája. Szereti azt, és oka is van rá, hogy harcoljon a hazáért.”
- A főhadnagy úrnak, jelentem alássan. Csak nem tudom, hogy hol van a
főhadnagy úr kupéja, és azt se tudom, hogy a vonatparancsnok úrnak
nem-e volna kifogása ellene, hogy a főhadnagy úrral menjek. Ez a
vonatparancsnok egy disznó.
Lukáš főhadnagy kérdően nézett Švejkre, s a derék katona jámboran és
bizalmasan így folytatta: - Igazán disznó, óberlajtnant úr, kérem. Amikor
inspekción volt a vonatban, én mindjárt jelentettem neki, hogy már
tizenegy óra van, és leültem az egész büntetést, és vagy a marhavagonba
tartozok, vagy az óberlajtnant úrhoz, ő meg nagyon durván elbánt velem,
hogy csak maradjak, ahol vagyok, legalább nem csinálok útközben semmi
botrányt az óberlajtnant úrnak.
Švejk vértanúi arcot vágott: - Mintha én bármikor is csináltam volna az
óberlajtnant úrnak valami botrányt.
Lukáš főhadnagy felsóhajtott.
- Én biztos, hogy sose csináltam botrányt az óberlajtnant úrnak - folytatta
Švejk -, ha történt valami, az véletlen volt, kizárólag az Isten rendelése,
ahogy az öreg Vaníèek mondta Pelhøimovban, amikor leülte a
harminchatodik büntetését. Én soha semmit se csináltam szándékosan az
óberlajtnant úrnak, én mindig valami ügyes és jó dolgot akartam csinálni,
és én nem tehetek róla, ha egyikünknek se lett belőle semmi haszna,
hanem kizárólag fájdalom és szenvedés.
- Maga csak ne sírjon annyit, Švejk - mondta Lukáš főhadnagy lágy
hangon, ahogy a stábvagonokhoz közeledtek -, majd én mindent
elintézek, hogy megint velem lehessen.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem sírok. Nekem csak
egyszerre megfájdult a szívem, hogy mi ketten vagyunk a
legszerencsétlenebb emberek ebben a háborúban és az egész világon, és
hogy egyikünk se tehet róla. Borzasztó sors ez, ha meggondolom, hogy én
világéletemben olyan gondos voltam.
- Nyugodjon már meg, Švejk.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogyha ez nem lenne
függelemsértés, akkor azt mondanám, hogy én egyáltalán nem tudok
megnyugodni, de így azt kell mondanom, hogy óberlajtnant úr parancsára
most már tökéletesen nyugodt vagyok.
- Nahát, akkor másszon be a vagonba, Švejk.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy már mászok.

A brucki katonatábor fölött éjszakai csend honolt. A legénységi

barakkokban a katonák vacogtak a hidegtől, s a tiszti barakkokban ki
kellett nyitni az ablakokat a túlfűtöttség miatt.
Egyes pontokon, ahol strázsa állott, időnként lépések hangzottak fel: az őr
topogott, hogy elűzze az álmát.
Lent a Lajta menti Bruckban fények látszottak, a cs. kir. húskonzervgyár
fényei, éjjel-nappal folyt itt a munka, különböző hulladékokat dolgoztak
fel. Mivel a katonatábor fasorai felé fújt a szél, vele jött a
leveskonzervekbe főzött rothadó inak, paták, karmok és csontok bűze is.
Egy elhagyatott kis pavilonból, ahol azelőtt, még békében, valami
fényképész a katonákat fotografálta, akik itt élték le ifjúságukat a katonai
lövőtéren, látni lehetett egy vörös villanylámpát lent a Lajta völgyében; a
„Kukoricakalászhoz” címzett bordélyház lámpája volt - ezt az intézményt
István főherceg is megtisztelte látogatásával még 1908-ban, a nagy
soproni hadgyakorlatok alkalmából, s most is tiszti társaság gyűlt össze
benne mindennap.
Ez volt a legjobb hírű lokál, egyszerű katonák és önkéntesek nem
látogathatták.
Ők a „Rózsaház”-ba jártak, amelynek zöld lámpája szintén odalátszott az
elhagyott fényképész-műterembe.
Itt is érvényesült ugyanaz a kategorizálás, mint később a fronton, amikor
a monarchia már semmi mást nem tudott a hadsereg segítségére küldeni,
csak a dandártörzsek mellé rendelt mozgó bordélyházakat: az
úgynevezett „puff”-okat.
Így aztán volt k. k. Offizierspuff, k. k. Unteroffizierspuff és k. k.
Mannschaftspuff.142
A Lajta menti Bruck ragyogott, s a hídon túl, a folyó túlsó partján éppúgy
fénylett Királyhida - Ciszlajtánia és Transzlajtánia. Mindkét városban, a
magyarban és az osztrákban is, cigányzenekarok játszottak, ragyogott a
kávéházak és vendéglők ablaka, szólt a nóta, folyt az ivászat. A helybeli
polgárok és hivatalnokok felvezették e kávéházakba és vendéglőkbe
hitveseiket és nagylányaikat, s a Lajta menti Bruck, Bruck an der Leitha és
Királyhida nem volt más, mint egy hatalmas bordélyház.
A tábor egyik tiszti barakkjában, éjszaka, Švejk Lukáš főhadnagyot várta,
aki este bement a városba a színházba, és még nem jött vissza. Švejk ott
ült a főhadnagy megvetett ágyán, és vele szemben, az asztalon Wenzl
őrnagy tisztiszolgája ült.
Az őrnagy ugyanis visszatért az ezredhez, miután Szerbiában, a Drina
mellett, megállapítást nyert teljes katonai tehetetlensége. Állítólag
szétszedetett és elpusztíttatott egy pontonhidat, amikor a fél zászlóalja
még a túlsó oldalon volt. Most a királyhidai katonai lövőtérre osztották be
parancsnoknak, és rábízták a tábor gazdasági ügyeit is. A tisztek azt
beszélték, hogy Wenzl őrnagy most újra megszedi magát. Lukáš és Wenzl
szobája ugyanazon a folyosón volt.
Wenzl őrnagy tisztiszolgája, Mikulášek, egy himlőhelyes kis fickó, a lábát
lóbálta, és káromkodott: - A fene egye meg, hogy ez az én öreg
zsiványom még mindig nem jön. Kíváncsi vagyok, hol csavarog egész
éjszaka a vén gazember. Ha legalább ideadta volna a szobakulcsot,
lefeküdnék, és elszopogatnék egy kis bort. Annyi van neki, mint a fene.
- Azt mondják, hogy lopja - jegyezte meg Švejk, aki nyugodtan szívta a
főhadnagya cigarettáit, mivel ez megtiltotta neki, hogy a szobában
pipázzon -, neked mégiscsak tudni kéne, hogy honnét van a borotok.

142
Cs. kir. tiszti bordély, cs. kir. altiszti bordély, cs. kir. legénységi bordély.
- Én oda megyek, ahová ő parancsolja - mondta vékony hangon Mikulášek
-, ad egy cédulát, hogy faszoljak valamit a kórház számára, aztán
hazahozom.
- És ha azt parancsolná - kérdezte Švejk -, hogy lopd el az ezredkasszát,
azt is megtennéd? Itt, a falon túl, nagy a szád, de őelőtte reszketsz, mint
a nyárfalevél.
Mikulášek apró szemei hunyorogtak: - Azt meg kéne gondoljam.
- Semmit se szabad, hogy meggondolj, te zöldfülű, te nyeszlett borjú! -
kiáltott rá Švejk, de mindjárt elhallgatott, mert az ajtó kinyílt, és belépett
Lukáš főhadnagy. Rögtön látni lehetett, hogy igen emelkedett
hangulatban van, mert fordítva volt rajta a csákó.
Mikulášek úgy megijedt, hogy elfelejtett leugrani az asztalról, de azért
ülve szalutált, ráadásul még arról is megfeledkezve, hogy nincs sapka a
fején.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy minden rendben van -
jelentette Švejk, felvéve a legelőírásosabb szigorú katonai tartást, bár a
cigaretta a szájában maradt.
Lukáš főhadnagy azonban ezt nem vette észre, és egyenesen odament
Mikulášekhez, aki dülledt szemmel figyelte a főhadnagy minden
mozdulatát, s közben tovább szalutált, és még mindig ott ült az asztalon.
- Lukáš főhadnagy vagyok - mondta a házigazda, miután egy nem
túlságosan biztos lépéssel Mikulášek elé állt -, és magát hogy hívják?
Mikulášek hallgatott. Lukáš odahúzott egy széket Mikulášek elé az
asztalhoz, leült, ránézett, és azt mondta: - Švejk, hozza ide nekem a
kofferomból a szolgálati revolveremet.
Mikulášek az egész idő alatt, míg Švejk a kofferban keresgélt, hallgatott, s
csak bámult nagy rémülten a főhadnagyra. Ha ráeszmél e pillanatban,
hogy az asztalon ül, bizonyára még inkább kétségbeesik tőle, mert a lába
hozzáért az ülő főhadnagy térdéhez.
- Halló, hogy hívják magát, ember? - kiáltott fel a főhadnagy Mikulášekre.
De Mikulášek tovább hallgatott. Mint később megmagyarázta, valamiféle
merevgörcsöt kapott a főhadnagy váratlan megjelenésétől. Le akart
ugorni, és nem tudott, felelni akart, és nem tudott, abba akarta hagyni a
szalutálást, és nem sikerült.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk -, hogy a
revolver nincsen megtöltve!
- Akkor töltse meg, Švejk!
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy egyáltalában nincsen itthon
patronunk, és hogy nehéz lesz őt lelőni az asztalról. Legyek szabad
megjegyezni, óberlajtnant úr, hogy ez itten Mikulášek, a Wenzl őrnagy úr
puccerje. Ez mindig megkukul, ha valami tiszt urat lát. Különben is
szégyell beszélni. Ez egy olyan zöldfülű alak, vagy ahogy mondani
szoktam, egy nyeszlett borjú. Wenzl őrnagy úr mindig kint hagyja őt állni
a folyosón, amikor bemegy valahová a városba, ő meg ilyen gyászosan
teng-leng a barakkbeli puccereknél. Még ha volna rá oka, hogy
megijedjen, de hát nem is csinált semmit tulajdonképpen.
Švejk kiköpött, s a hangja, valamint az a körülmény, hogy semleges
nemben beszélt Mikulášekről, világosan elárulta, hogy mennyire megveti
Wenzl őrnagy szolgájának gyávaságát és katonához nem méltó
viselkedését.
- Tessék megengedni - folytatta Švejk -, hogy megszagoljam őtet.
Švejk lehúzta az asztalról Mikulášeket, aki rendületlen bambasággal
bámult a főhadnagyra, s miután leállította a földre, megszagolta neki a
nadrágját.
- Még nem - jelentette -, de már kezdődik. Kidobhatom?
- Dobja ki, Švejk.
Švejk kivezette a remegő Mikulášeket a folyosóra, becsukta maga mögött
az ajtót, s a folyosón így szólt hozzá: - Nahát, te hülye, megmentettem az
életedet. Ha majd megjön a Wenzl őrnagy úr, szép csendesen áthozol
nekem ezért egy üveg bort. Nem vicc. Tényleg megmentettem az
életedet. Ha az én óberlajtnantom be van rúgva, akkor nagyon rossz. Vele
csak én tudok bánni, és senki más.
- Én nem vagyok...
- Egy seggfej vagy - közölte Švejk megvetően -, ülj le a küszöbre, és ott
várjál, amíg hazajön a Wenzl őrnagyod.
- Végre, hogy megjött - üdvözölte Švejket Lukáš főhadnagy -, beszélni
akarok magával. Nem kell már megint olyan hülyén haptákban állnia.
Üljön le, Švejk, és elég legyen abból a „parancs, főhadnagy úr”-ból. Fogja
be a száját, és jól figyeljen! Tudja maga, hol van Királyhidán a Soproni
utca? Ne fújja már örökösen, hogy: óberlajtnant úrnak jelentem alássan,
nem tudom. Ha nem tudja, hát mondja, hogy nem tudja, és slussz. Írja fel
magának egy darab papirosra: „Soproni utca 16.” Abban a házban van
egy vaskereskedés. Tudja, mi az, hogy vaskereskedés? Az istenit, ne
mondja, hogy alázatosan jelentem. Mondja, hogy tudom, vagy nem
tudom. Szóval tudja, mi az, hogy vaskereskedés? Tudja, jól van. Az a bolt
egy Kákonyi nevű magyaré. Tudja, mi az, hogy magyar? Nahát,
himmelherrgott, tudja vagy nem tudja? Tudja, jól van. A bolt fölött van az
első emelet, és ez a magyar ott lakik. Tudja ezt maga? Ha nem tudja, hát
most megmondom magának, a mindenit, hogy ott lakik. Elég ez
magának? Elég, jól van. Ha nem volna elég, lecsukatnám. Feljegyezte,
hogy ezt a pasast Kákonyinak hívják? Jól van, maga holnap reggel úgy tíz
óra körül lemegy a városba, megkeresi azt a házat, felmegy az első
emeletre, és átadja Kákonyiné őnagyságának ezt a levelet.
Lukáš főhadnagy kinyitotta a levéltárcáját, és ásítva a kezébe nyomott
Švejknek egy fehér borítékos, megcímzetlen levelet.
- Ez borzasztó fontos dolog, Švejk - oktatta tovább -, az ember sohase
lehet elég óvatos, és ezért, mint látja, a levél nincs megcímezve. Én
teljesen megbízom magában, hogy minden baj nélkül át fogja adni ezt a
levelet. Jegyezze még meg magának, hogy azt a hölgyet Etelkának hívják,
tehát írja fel: „Kákonyi Etelka őnagysága.” Még csak annyit, hogy maga
minden körülmények között diszkréten kikézbesíti ezt a levelet, és
megvárja a választ. A levélben benne van, hogy magának választ kell
hoznia. Mit akar még?
- Hogyha nem adnának választ, óberlajtnant úr, kérem, akkor mit
csináljak?
- Akkor mondja meg, hogy mindenáron választ kell kapnia - felelte a
főhadnagy, megint egy óriásit ásítva -, de most már megyek aludni, ma
aztán igazán elfáradtam. Hogy mennyit összeittunk! Azt hiszem, hogy egy
ilyen este és éjszaka után mindenki éppen ilyen fáradt volna.
Lukáš főhadnagy eredetileg nem akart sokáig kimaradni. Este csak azért
ment le a táborból a városba, hogy megnézze a királyhidai színház
előadását, valami operettet, melynek a főszerepeit molett zsidó
színésznők játszották, akiknek az volt a roppant előnyük, hogy tánc
közben a magasba rúgták a lábukat, és nem viseltek se trikót, se bugyit, s
a tiszt urakra gyakorlandó nagyobb vonzerő kedvéért alul leborotválták
magukat, mint a tatár nők, amit persze a karzat egyáltalán nem
élvezhetett, viszont annál inkább a földszinten helyet foglaló tüzértisztek,
akik e gyönyörű látványhoz magukkal hozták a színházba a tüzérségi
látcsöveiket.
Lukáš főhadnagyot azonban nem érdekelte ez az érdekes disznóság, mert
a kölcsönvett színházi gukkere nem volt akromatikus, és combok helyett
csak mozgó lila foltokat mutatott.
Az első felvonás utáni szünetben Lukášt inkább egy hölgy kötötte le, aki
magával vonta a ruhatárba kísérőjét, egy középkorú urat, és kijelentette
neki, hogy azonnal hazamennek, hogy ő ilyesmit nem néz végig.
Meglehetősen hangosan beszélt, németül, és a kísérője magyarul
válaszolt: - Igen, angyalom, hazamegyünk, igazad van. Ez valóban
ízléstelenség.
- Es ist ekelhaft143 - felelte az izgatott hölgy, mikor a férje rásegítette a
színházi köpenyét. Szeme villogott a felháborodástól e szemérmetlenség
miatt, nagy fekete szeme volt, kitűnően illett szép alakjához. Közben
ránézett Lukáš főhadnagyra, és felháborodottan még egyszer kijelentette:
- Ekelhaft, wirklich ekelhaft. - Ennyi elég is volt egy kis regény kezdetéhez.
Lukáš megtudta a ruhatárosnőtől, hogy a Kákonyi házaspárhoz volt
szerencséje, s a férjnek vaskereskedése van a Soproni utca 16. szám
alatt.
- Az első emeleten laknak, ő meg az Etelka őnagysága - mondta az
asszony, egy vén kerítőnő alaposságával -, a nagysága soproni német, az
úr meg magyar; itt minden össze van keveredve.
Lukáš főhadnagy is kivette a köpenyét a ruhatárból, bement a városba, s
az „Albrecht főherceghez” címzett nagy borozóban és kávéházban
találkozott a 91. ezred néhány tisztjével.
Nem sokat beszélt, de annál többet ivott, azon töprengve, hogy mit is
írjon a szigorú, erkölcsös, szép hölgynek, aki határozottan jobban
vonzotta, mint azok a színpadi majmok - így emlegette őket a többi tiszt.

143
Undorító.
Lukáš igen jó hangulatban átment a „Szent István keresztjéhez” címzett
kis kávéházba, bevonult egy kis szeparéba, kikergetett onnét valami
román nőt, aki felajánlotta neki, hogy meztelenre vetkőzik, és azt
csinálhat vele, amit akar; tintát, tollat, levélpapírt és egy üveg konyakot
rendelt, majd érett megfontolás után papírra vetette a következő levelet,
amelynél szebbet, úgy érezte, még soha életében nem írt:
Nagyságos Asszonyom!
Tegnap este magam is láttam a városi színházban azt a darabot,
amely Kegyedet annyira felháborította. Az egész első felvonás alatt
figyelemmel kísértem Kegyedet és férjeurát. Mint észrevettem...
„Csak rajta - biztatta magát Lukáš főhadnagy - milyen jogon foglalja le az
a pasas ezt az ennivaló nőt. Úgy néz ki, mint egy borotvált pávián.”
Tovább írta:
...férjeura a legnagyobb egyetértéssel szemlélte a színpadon
lejátszódó trágárságot, amely Kegyedből, nagyságos asszonyom,
visszatetszést váltott ki, mivel az nem művészet volt, hanem
undorító kísérlet az ember intimebb érzéseinek megnyerésére.
„Micsoda melle van a bestiának - gondolta Lukáš főhadnagy -, csak rajta,
katonásan!”
Bocsássa meg nekem, Nagyságos Asszonyom, hogy nem ismer, és
mégis őszinte vagyok Kegyedhez. Sok asszonyt láttam életemben, de
egyik se tett rám olyan hatást, mint Kegyed, mert a Kegyed
gondolkodásmódja és világszemlélete tökéletesen megegyezik az
enyémmel. Meg vagyok győződve róla, hogy a Kegyed férjeura csak
rút önzésének enged, amikor Kegyedet magával hurcolja...
„Ez nem megy” - mondta magában Lukáš főhadnagy, kihúzta a „schleppt
mit” szavakat, s helyettük ezt írta:
...amikor önös érdekeit nézve olyan színielőadásra viszi Kegyedet,
Nagyságos Asszonyom, amely kizárólag az ő ízlésének felel meg.
Szeretem az őszinteséget, semmiképpen sem óhajtok betolakodni a
Kegyed magánéletébe, és arra vágynék, hogy négyszemközt
elbeszélgethessek Kegyeddel a tiszta művészetről...
„Az itteni szállodákban nem lehet, kénytelen leszek elcipelni Bécsbe -
gondolta még a főhadnagy -, majd elküldetem magam hivatalosan.”
Ezért bátorkodom, Nagyságos Asszonyom, találkát kérni Kegyedtől,
hogy tisztességes formák között közelebbről megismerkedhessünk,
amit Kegyed bizonyára nem fog megtagadni attól, akire a
legközelebbi jövőben a háború gyötrelmes tapasztalatai várnak, s aki
a Kegyed szíves meghívása esetén a csaták forgatagában is a
leggyönyörűbb emléket őrzi majd arról a lélekről, amely őt éppúgy
megértette, mint ő ama lelket. A Kegyed döntése útmutatás lesz a
számomra, a Kegyed választása életem döntő pillanatát fogja
jelenteni.
Aláírta, kiitta a konyakot, rendelt még egy üveggel, s miközben sorra
hörpintgette a pohárkákat, szinte minden mondatnál könnyek szöktek a
szemébe, ahogy átolvasta utolsó sorait.
Reggel kilenc óra volt, amikor Švejk felköltötte Lukáš főhadnagyot: -
Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy el tetszett aludni a
szolgálatot, és én már be kell menjek Királyhidára azzal a levéllel. Én már
költögettem az óberlajtnant urat hét órakor, aztán fél nyolckor, aztán
nyolckor, amikor mindenki ment már a gyakorlótérre, és az óberlajtnant
úr csak befordult a másik oldalára. Óberlajtnant úr... Halló, óberlajtnant
úr...
Lukáš főhadnagy ugyanis valamit dörmögve megint az oldalára akart
fordulni, de ez nem sikerült neki, mert Švejk irgalmatlanul rázta, és a
fülébe ordított: - Óberlajtnant úr, én akkor megyek azzal a levéllel
Királyhidára.
A főhadnagy felásított: - Levéllel? Aha, az én levelemmel, az diszkrét
dolog, érti, a mi kettőnk titka. Abtreten...
A főhadnagy megint belecsavarta magát a takaróba, amelyből Švejk
kihámozta, és tovább aludt, miközben Švejk bebandukolt Királyhidára.
A Soproni utca 16. szám alatti házat nem lett volna olyan nehéz
megtalálni, ha útközben nem találkozik egy Vodièka nevű öreg árkásszal,
aki most a „stájerek”-nél szolgált, a lenti láger kaszárnyájában. Vodička
évekkel ezelőtt a prágai Bojištìn lakott, s így a találkozásból nem is
sülhetett ki semmi más, mint hogy mindketten bementek a brucki „Fekete
bárány” vendéglőbe, ott egy Rùženka nevű ismert cseh pincérnő szolgált,
akinek a lágerben tartózkodó összes cseh önkéntesek adósai voltak
különböző összegekkel.
Az utóbbi időben Vodička árkász, a vén bajkeverő volt Rùženka lovagja.
Vodička nyilvántartást vezetett a táborból indulni készülő összes
menetszázadokról, és időben figyelmeztette a cseh önkénteseket, hogy
eszükbe ne jusson beleveszni a háború forgatagába, mielőtt az
adósságukat kifizették volna.
- Hát te hová igyekszel tulajdonképpen? - kérdezte Vodička, miután
megitták az első poharat abból a jó borból.
- Az titok - felelte Švejk -, de téged, mint régi bajtársamat, beleavatlak.
Részletesen elmagyarázott neki mindent, és Vodička kijelentette, hogy ő
öreg árkász, és nem hagyhatja el Švejket, és majd együtt mennek oda
átadni azt a levelet.
Nagyszerűen eldiskuráltak a régi időkről, s amikor tizenkét óra után
elhagyták a „Fekete bárányt”, mindent nagyon természetesnek és
könnyűnek éreztek.
Azonkívül az a szilárd meggyőződés fűtötte őket, hogy senkitől se félnek.
A Soproni utca 16. szám felé menet Vodička másról se beszélt az egész
úton, mint az ő állandó összetűzéseiről a magyarokkal, s folyton azt
mesélte, hogy hol mindenütt verekszik velük, hol és mikor voltak már
eddig is ilyen verekedései, máskor pedig mi akadályozta meg a
verekedésben.
- Egyszer már elkaptuk egy ilyen magyar legénynek a torkát Pausdorfban,
ahová mi árkászok borért mentünk, és én éppen kupán akarom vágni a
übersvungommal144 abban a sötétben, mert ahogy elkezdődött, levertük a
függőlámpákat, amikor a magyar elordítja magát: „Megállj, Tonda, én
vagyok az, Purkrábek, a tizenhatos landverből!” Majdnem tévedés történt.
Ezért aztán jól megfizettünk ezeknek a magyar mitugrászoknak a Fertő
tónál, amikor három héttel azelőtt odamentünk megnézni azt a pocsolyát.
Van ott egy közeli faluban valami honvéd géppuskás osztag, és mi
véletlenül mind bementünk egy kocsmába, ahol ezek a csárdásukat
járták, mint az eszeveszettek, és tátott szájjal bömbölték, hogy „Uram,
uram, bíró uram”, meg „Lányok, lányok, lányok a faluba”. Mi leültünk
velük szemben; csak odatettük magunk elé az asztalra az übersvungot, és
azt mondtuk: „Majd adunk mi nektek lányokat”, és egy Mejstøik nevű
pajtás, akinek akkora mancsa volt, mint a Fehérhegy, mindjárt
ajánlkozott, hogy ő táncolni megy, és elszedi ott az egyik tekergőtől a
párját. A lányok marha jóképűek voltak, olyan bögyösek-farosak,
vastagcombúak, nagyszeműek, és ahogy ezek a magyar legények
tapogatták őket, látszott, hogy jó teli, kemény mellük van, mint a duda, és
hogy nagyon jólesik nekik, és értik a módját. No, a Mejstøik beugrik a
körbe, és el akarja venni a legcsinosabb lányt egy honvédtól, az elkezdett
karattyolni valamit, a Mejstøik meg mindjárt behúzott neki, a honvéd
elvágódott, mi meg rögtön fogtuk az übersvungot, a kezünkre csavartuk,
hogy a szurony le ne repüljön róla, odaugrottunk közéjük, és én
elkiáltottam magamat: „Üsd, vágd, nem apád!” és aztán már ment, mint
a karikacsapás. Kezdtek kiugrálni az ablakon, mi meg elkaptuk a lábukat,
és visszahúztuk őket a kocsmába. Aki nem tartozott mihozzánk, megkapta
a magáét. Beleavatkozott a bírójuk is egy csendőrrel, hát azokat is
megruháztuk. Elvertük a kocsmárost is, mert káromkodni kezdett
németül, hogy elrontjuk a mulatságot. Aztán még a faluban elkaptuk
azokat, akik meg akartak lógni előlünk. Például egy cugszfürerüket a
szénába bújva találtuk meg egy padláson, a falu végén. A szeretője árulta
el, mert a cugszfürer mással táncolt. Ez a lány belehabarodott a
Mejstøikbe, és aztán felment vele a királyhidai úton az erdő mellé, ahol
szénaszárítók vannak. Belehúzta a fiút egy ilyen szárítóba, és aztán öt
koronát kért tőle, és a Mejstøik szájon vágta. Aztán Mejstøik csak fent a
lágernél ért utol minket, és azt mondta, hogy ő mindig azt hitte, hogy a
magyar lányok tüzesebbek, de ez csak feküdt, mint egy tuskó, és folyton
povedált valamit.
- Egyszóval, a magyarok a begyemben vannak - fejezte be elbeszélését
Vodička, az öreg árkász, mire Švejk megjegyezte: - Nem minden magyar
tehet arról, hogy magyar.
- Hogyhogy nem tehet - fortyant fel Vodička -, mindegyik tehet róla,
marhaság. Csak kapnának el egyszer téged is, mint engem, amikor első
nap idejöttem arra a tanfolyamra. Még aznap délelőtt betereltek minket,
mint egy marhacsordát, az iskolába, és valami hülye pasas rajzolni meg
magyarázni kezdte nekünk, hogy mi az a páncélfedezék, hogy kell lerakni
az alapokat, hogy számítják ki, és akinek reggelre nem lesz lerajzolva, azt
mondja, azt lecsukatja és gúzsba kötteti. „Az istenfáját, mondom
magamban, azért jelentkeztél a fronton erre a tanfolyamra, hogy
meglóghass a frontról, vagy hogy esténként plajbásszal firkálgass valami
füzetekbe, mint egy diák?” Úgy dühbe gurultam, hogy nem volt
144
Derékszíjammal.
maradásom, rá se bírtam nézni arra a hülyére, aki ott magyarázott
nekünk. A legszívesebben szétvertem volna mindent, olyan mérges
voltam. Meg se vártam a kávét, lementem a barakkból Királyhidára, és
abba a nagy mérgembe semmi másra nem gondoltam, csak hogy keresek
a városban valami csendes butikot, berúgok, és rumlit csinálok, szájon
vágok valakit, és aztán lecsillapodva hazamegyek. De hát ember tervez,
isten végez. Ott a folyóparton a kertek között találtam is egy ilyen
kocsmát, csendes volt, mint egy kápolna, az Isten is rumlira teremtette.
Két vendég ült odabent, és magyarul beszélgettek, amitől még inkább a
fejembe szállt a vér, és hamarabb és jobban be is rúgtam, mint ahogy
gondoltam, úgyhogy részeg fejjel észre se vettem, hogy van ott még egy
helyiség, és miközben én felkészültem a dologra, oda bement vagy nyolc
huszár, és rám vetették magukat, amikor én azt a két első vendéget
szájon vágtam. Ezek a gané huszárok azután kikészítettek engem, és úgy
megkergettek a kertek között, hogy nem is találtam haza, és reggel a
maródi szobára kellett jelentkezzek, azt mondtam, hogy beleestem egy
téglaverembe, és egy egész héten át vizes lepedőbe csavartak, hogy ne
gennyesedjen meg a hátam. Nahát, pajtás, csak eridj ilyenek közé.
- Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát - mondta Švejk -, nem szabad,
hogy csodálkozz, hogy mérgesek, amikor ott kell hagyják az egész bort az
asztalon, és futhatnak utánad a kertek között a sötétben. Inkább mindjárt
ott a kocsmában kellett volna hogy elintézzenek, és azután kidobjanak
téged. Nekik is sokkal jobb lett volna és neked is, ha az asztalnál
végeznek veled. Én ismertem Libeòben egy Paroubek nevű embert,
akinek pálinkamérése volt. Egyszer valami drótos berúgott nála
borókapálinkától, és káromkodni kezdett, hogy ez a pálinka gyenge, hogy
vizet öntenek bele, hogyha ő száz évig drótozna, és az egész keresetéből
ilyen borókapálinkát venne, és az egészet egyszerre meginná, akkor is
még végig tudna menni egy kifeszített kötélen, és az ölében vinné ezt a
Paroubeket. Aztán még azt mondta a Paroubeknek, hogy huncut és
sasvári bestia, mire a kedves Paroubek megfogta őt, a fejéhez vágta az
egérfogóit meg a drótjait, kidobta az utcára, és ott tovább csépelte a
rolóhúzó rúddal egészen a Rokkantak Intézetéig, és úgy megvadult, hogy
a karlíni Rokkantak Intézetétől egészen felkergette Žižkovra, onnét a
Zsidókemencén át Malešovicébe, ott aztán végre eltört a rúdja, úgyhogy
visszamehetett Libeňbe. Na de a nagy izgalomban elfelejtette, hogy az
összes vendégek még biztos ott vannak a pálinkamérésben, és azok a
csavargók most biztos saját maguk gazdálkodnak benne. Erről meg is
győződött, amikor hazaért a boltjába. A roló félig le volt húzva, a bolt előtt
két rendőr állt, akik szintén erősen eláztak, amikor odabent rendet
csináltak. A fele pálinka hiányzott, az utcán egy üres rumoshordó volt, és
a pult alatt Paroubek két részeg pasast talált, akiket a rendőrök nem
vettek észre, és amikor Paroubek kihúzta őket, két krajcárt akartak neki
fizetni, hogy ők csak annyi rozspálinkát ittak meg. Így jár az, aki mindent
elhamarkodik. A háborúban is ez a helyzet. Előbb csak püföljük az
ellenséget, és folyton csak megyünk utána, a végén pedig nem győzünk
menekülni.
- Jól megjegyeztem magamnak azokat a hetyke huszárokat - mondta
Vodička -, csak kerüljön az utamba valamelyik, majd én elszámolok vele.
Mi árkászok nagy bestiák vagyunk, ha a fejünkbe száll a vér. Mi nem
olyanok vagyunk, mint azok a nyamvadt landveresek. Amikor a fronton
voltunk Przemyœlnél, volt egy Jetzbacher nevű kapitányunk, egy olyan
disznó, hogy olyat még nem látott a világ. Ez úgy tudott minket
szekírozni, hogy egy Bitterlich nevű fiú a századunkból, aki német volt, de
nagyon rendes ember, agyonlőtte magát miatta. Erre mi elhatároztuk,
hogy mihelyt fütyülni kezdenek az orosz oldalról, a mi Jetzbacher
kapitányunk nem maradhat élve. És tényleg, ahogy lőni kezdtek ránk az
oroszok, öt golyót eresztettünk bele a pergőtűzben. Olyan szívós volt a
bitang, mint egy macska, úgyhogy még két lövést kellett adjunk neki,
hogy ne legyen baj a dologból; ő meg csak morgott, de szörnyű
mulatságosan, kész röhej volt.
Vodička elnevette magát: - A fronton mindennapos eset az ilyen. Egy
bajtársam mesélte, aki most szintén itt van nálunk, hogy amikor Belgrád
alatt volt mint baka, az ő századjuk lelőtte a gefechtben az
óberlajtnantjukat, az is egy ilyen kutya volt, saját kezűleg lőtt agyon két
katonát menetelés közben, mert nem bírtak már tovább menni. Mikor ez
az óberlajtnant megkapta a golyót, egyszerre csak fütyülni kezdett, hogy
vonuljanak vissza. Körülötte mindenki halálra röhöghette magát.
Ilyen érdekfeszítő és tanulságos beszélgetés közben Švejk és Vodička
végül is megtalálta Kákonyi úr vaskereskedését a Soproni utca 16. szám
alatt.
- Mégiscsak jobb lenne, ha itt megvárnál - mondta Švejk Vodičkának a
kapu előtt -, én csak felszaladok az első emeletre, átadom a levelet,
megvárom a választ, és már itt is vagyok.
- Még hogy én elhagyjalak téged? - bámult rá Vodička. - Te nem ismered a
magyarokat, értsd meg, ha mondom. Itt nagyon óvatosak kell hogy
legyünk. Majd én behúzok neki egyet.
- Ide hallgass, Vodička - mondta Švejk komolyan -, itt nem egy magyarról
van szó, hanem a feleségéről. Elmeséltem neked mindent, amikor azzal a
cseh pincérnővel ültünk, hogy levelet viszek az óberlajtnantomtól, és
hogy a legnagyobb titok az egész. Az én óberlajtnantom a lelkemre
kötötte, hogy erről egy árva léleknek se szabad tudni, és a te pincérnőd is
mondta, hogy igaza van, mert ez egy diszkrét dolog, és senkinek se
szabad tudomást szerezni arról, hogy az óberlajtnant úr egy férjes
asszonnyal levelez. Még te is ráhagytad, hogy úgy van, és csak
bólintottál. Én megmagyaráztam nektek, hogy mi itt a helyzet, hogy
énnekem pontosan végre kell hajtani az óberlajtnantom parancsát, és
akkor te mindenáron fel akarsz jönni velem.
- Te még nem ismersz engem, Švejk - felelte éppoly komolyan Vodička, az
öreg árkász -, ha egyszer azt mondtam, hogy nem hagylak el, akkor
jegyezd meg magadnak, hogy az én szavam aranyat ér. Kettesben mindig
biztonságosabb a dolog.
- Hát ezt kézből megkontrázom, Vodička. Tudod, hol van a Vyšehradon a
Neklan utca? Ott volt a műhelye a Voborník lakatosnak. Ez egy igazságos
ember volt, és egyszer, amikor hazajött valami lumpolásból, hát magával
hozott még egy lumpot aludni. Aztán nagyon sokáig kellett hogy nyomja
az ágyat, és a felesége mindennap átkötözte a sebeit a fején, és azt
mondta neki: „Látod, Toníèek, hogyha nem ketten jöttetek volna, hát csak
rumliztam volna, és nem vágtam volna a fejedhez a tizedesmérleget.” Ő
meg, amikor már beszélni tudott, azt mondta: „Igazad van, anya, máskor
ha elmegyek valahová, senkit se cipelek haza magammal.”
- Még csak az hiányozna - fortyant fel Vodička -, hogy az asszonynak a
férje a fejünkhöz vágjon valamit. Majd én elkapom a nyakát, és lerúgom a
lépcsőn az első emeletről, hogy röpülni fog, mint a srapnel. Az ilyenekkel
keményen kell bánni. Csak semmi teketória.
- Vodička, hiszen te nem is ittál olyan sokat. Én két negyedliterrel többet
ittam, mint te. Csak annyit lássál be, hogy nem szabad semmi botrányt
csinálnunk. Ezért én vagyok felelős. Mégiscsak egy nőről van szó.
- Szájon vágom a nőt is, Švejk, nekem az mindegy, te még nem ismered
az öreg Vodièkát. Egyszer a zábìhlicei „Rózsasziget”-ben egy ilyen
maskara nem akart velem jönni táncolni, mert azt mondja, dagadt a
pofám. Igaz, hogy a pofám meg volt dagadva, mert éppen egy hostivaøi
táncmulatságból jöttem, na de képzeld el, hogy az a ringyó így
sértegessen. „Akkor itt van egy magának is, tisztelt kisasszony, mondtam
neki, hogy ne fájjon a szíve.” Úgy szájon vágtam, hogy feldűtötte az egész
asztalt poharastul ott a kertben, ahol a papájával meg a mamájával meg
a két bátyjával ült. De én nem ijedtem meg az egész „Rózsasziget”-től se.
Voltak ott vršovicei ismerőseim, azok segítettek. Laposra vertünk vagy öt
családot a kölykeikkel együtt. Biztos elhallatszott egészen Michléig, és
aztán az újságban is benne volt ez a kerti mulatság, amit valami
vidékieknek a jótékonycélú egyesülete rendezett. Szóval, mint mondom,
ahogy énnekem is segítettek mások, úgy fogok én is segíteni minden
bajtársamnak, ha belemegy valamibe. Nincs az a pénz, hogy én
elhagyjalak téged. Te nem ismered a magyarokat... Mégse teheted meg
velem, hogy eltaszítsál magadtól, amikor annyi év után összetalálkoztunk,
méghozzá ilyen körülmények között.
- Hát nem bánom, gyere velem - adta be a derekát Švejk -, csak aztán
óvatosan, nehogy valami kellemetlenségünk legyen.
- Ne félj, pajtás - mondta csendesen Vodička, mikor a lépcső felé indultak
-, úgy behúzok neki...
És még csendesebben hozzátette: - Majd meglátod, hogy milyen könnyen
elbánunk ezzel a hetyke magyarral.
S ha lett volna valaki a kapu alatt, és tudott volna csehül, a lépcsőről már
hangosan hallotta volna Vodička jelszavát: - Te nem ismered a
magyarokat... - a jelszót, melyet Vodička egy Lajta-parti csendes
kocsmában fogalmazott meg először, a híres Királyhida kertjei között, a
dombok aljában, melyekre a katonák mindig átkozódva emlékeznek majd
vissza, ha a világháború előtti és alatti „übungokat”145 emlegetik - elméleti
előkészítésüket a gyakorlati vérengzésre és mészárlásra.
Švejk és Vodička Kákonyi úr lakásának ajtaja előtt állt. Mielőtt megnyomta
volna a csengő gombját, Švejk így szólt: - Hallottad már azt a mondást,
Vodička, hogy óvatosság a bölcsesség anyja?
- Engem az nem érdekel - felelte Vodička -, annyi időt se szabad neki
hagyni, hogy kinyissa a pofáját...
145
„Gyakorlatokat.”
- Nekem senkivel sincs tárgyalnivalóm, Vodička.
Švejk becsengetett, és Vodička hangosan így szólt: - Ajn, cvaj, és már
röpül is lefelé a lépcsőn.
Az ajtó kinyílt, egy cselédlány nézett rájuk, és magyarul megkérdezte,
hogy mit kívánnak.
- „Nem tudom” - felelte Vodička megvetően -, tanulj meg csehül, babám.
- Verstehen Sie deutsch? - kérdezte Švejk.
- A pischen.
- Also, sagen Sie der Frau, ich will die Frau sprechen, sagen Sie, dass ein
Brief ist von einem Herr, draussen in Gang.146
- Csodálom, pajtás - mondta Vodička, belépve Švejk után az előszobába -,
hogy szóba állsz egy ilyen büdössel.
Az előszobában álltak, becsukták a folyosóra nyíló ajtót, és Švejk csak
ennyit jegyzett meg:
- Szépen be van rendezve itt náluk, két esernyő is lóg a fogason, és az a
szentkép Krisztus urunkról, az se rossz.
A cseléd visszajött a szobából, ahonnét kanalak és tányérok csilingelése
hallatszott, és azt mondta Švejknek.
- Frau ist gesagt, dass sie hat ka Zeit, wenn was ist, dass mir geben und
sagen.
- Also - mondta Švejk ünnepélyesen -, der Frau ein Brief, aber halten
Küschen.
Elővette Lukáš főhadnagy levelét.
- Ich - mondta, ujjával magára mutatva - Antwort warten hier, in die
Vorzimmer.147
- Miért nem ülsz le? - kérdezte Vodička, aki már ott ült egy széken a fal
mellett - ott van még egy szék. Csak nem fogsz állni, mint egy koldus. Ne
alázd meg magadat az előtt a magyar előtt. Meglátod, hogy bajunk lesz
vele, de majd én behúzok neki.
- Te - mondta egy idő múlva -, kitől tanultál te meg németül?
- Saját magamtól - felelte Švejk. Egy ideig megint csend volt. Aztán a
szobából, ahová a cseléd bevitte a levelet, nagy kiabálás és lárma
hallatszott. Valaki a földhöz vágott egy súlyos tárgyat, aztán világosan
hallani lehetett, hogy poharak repülnek és tányérok törnek darabokra, s
mindezt bősz ordítás kísérte: - Megazisten az anyját, az apját, a
Krisztusát, az egész világot!
Az ajtó kivágódott, és az előszobába kirohant egy javakorabeli úriember,
szalvétával a nyakában, s az előbb átadott levéllel hadonászva.
146
Tud németül? - Egy kicsit. - Hát mondja meg az asszonynak, hogy beszélni
akarok az asszonnyal, mondja meg, hogy levél van egy úrtól, kint a gangon.
147
Asszony mondta, nem ér rá, ha van valami, nekem ideadni és mondani. -
Nahát, egy levél az asszonynak, de pofát befogni... - Én várni választ itt az
előszobában.
Az ajtóhoz legközelebb Vodička, az öreg árkász ült, s így a feldúlt úriember
először hozzá fordult:
- Wass soll dass heissen, wo ist der verfluchter Kerl, welcher dieses Brief
gebracht hat?148
- Lassan a testtel - mondta Vodička felállva -, ne sokat ordíts itt nekünk,
mert mindjárt kiröpülsz, ha meg tudni akarod, hogy ki hozta azt a levelet,
hát kérdezd meg ettől a bajtárstól. De illedelmesen beszélj vele, mert
egykettőre odakint leszel.
Most Švejken volt a sor, hogy meggyőződjön róla, milyen folyékonyan
tudja kifejezni magát a feldúlt úriember, akinek szalvéta volt a nyakában,
s aki hetet-havat összehordott, megemlítve azt is, hogy éppen ebédeltek.
- Mi hallottuk, hogy ebédelni tetszik - mondta Švejk egyetértően, tört
németséggel, majd csehül hozzátette: - Gondolhattuk volna, hogy
valószínűleg fölöslegesen zavarjuk az urat ebéd közben.
- Ne alázd le magadat - szólt közbe Vodička.
A feldúlt úriember, akinek a heves gesztikulálástól már csak a szalvéta
egyik csücske maradt a nyakában, tovább magyarázott, hogy először azt
hitte, hogy a levélben a ház valamelyik helyiségének katonai
elrekvirálásáról van szó, mert a ház a feleségéé.
- Itt még elég sok katonaság elférne - mondta Švejk -, de abban a
levélben nem erről van szó, ahogy biztos meg is tetszett győződni róla.
Az úr a fejéhez kapott, s csak úgy áradtak belőle a szemrehányások, hogy
ő is tartalékos hadnagy, nagyon szívesen szolgálna, de vesebaja van. Az ő
idejében a tisztek nem voltak ilyen féktelenek, hogy feldúlják az otthonok
békéjét. Ezt a levelet pedig el fogja küldeni az ezredparancsnokságnak, a
hadügyminisztériumnak, közzététeti a lapokban.
- Uram - mondta Švejk méltóságteljesen -, azt a levelet én írtam. Ich
geschrieben, kein Oberleutnant. Az aláírás nem számít, hamis,
Unterschrift, Name falsch. Nekem nagyon tetszik a maga felesége. Ich
liebe Ihre Frau. Én az úr feleségébe fülig szerelmes vagyok, ahogy
Vrchlický mondta. Kapitales Frau.149
A feldúlt úriember rá akarta vetni magát Švejkre, aki nyugodtan és
elégedetten állt előtte, de Vodička, az öreg árkász, aki figyelemmel kísérte
minden mozdulatát, gáncsot vetett neki, kitépte a kezéből a levelet,
amellyel az úr szüntelenül hadonászott, zsebre vágta, és amikor Kákonyi
úr összeszedte magát, Vodička felkapta, odavitte az ajtóhoz, fél kézzel
kinyitotta az ajtót, s már hallatszott is, hogy valami gurul a lépcsőn.
Olyan gyorsan történt az egész, mint a mesékben, amikor az ördög eljön
az emberért.
A feldúlt úrból csak egy szalvéta maradt. Švejk felvette, udvariasan
bekopogtatott a szoba ajtaján, ahonnét öt perccel azelőtt Kákonyi úr
kijött, s ahonnét most női sírás hallatszott.
148
Mi ez, hol van az az átkozott fickó, aki ezt a levelet hozta?
149
Ich geschrieben, kein Oberleutnant: én írtam, nem főhadnagy. Unterschrift,
Name falsch: aláírás, név hamis. Ich liebe Ihre Frau: szeretem a feleségét.
Kapitales Frau: nagyon jó nő.
- A szalvétát hozom - mondta Švejk lágyan a díványon zokogó hölgynek -,
még rátaposnának. Tiszteletem.
Összecsapta a bokáját, szalutált, és kiment a folyosóra. A lépcsőn jó
messzire semmi nyoma se látszott a harcnak, itt minden a lehető
legkönnyebben zajlott le, mint ahogy Vodička megjósolta. Švejk csak a
kapu mellett talált egy leszakított gallért. Kákonyi úr valószínűleg
kétségbeesetten belekapaszkodott a ház kapujába, hogy ki ne röpüljön, s
így játszódott le a tragédia utolsó felvonása.
Az utca viszont rendkívül élénk volt. Kákonyi urat áthurcolták a szemközti
ház kapualjába, s vízzel locsolgatták, az utca közepén pedig Vodička, az
öreg árkász, oroszlán módra verekedett néhány honvéddel és
honvédhuszárral, akik a segítségére siettek honfitársuknak. Vodička
mesterien védekezett derékszíjával, amelyen ott fityegett a szuronya is -
úgy forgatta, mint egy cséphadarót. S nem volt egyedül. Mellette harcolt
néhány különböző ezredbeli cseh katona, aki éppen arra járt.
Švejk, mint később állította, maga sem tudta, hogy hogyan keveredett
bele, s milyen módon került a kezébe valami rémült néző sétabotja, mivel
szuronya nem volt.
Jó ideig tartott a dolog, de minden jónak vége szakad egyszer. Megjött a
„bereitschaft”,150 és bekísérte az egész társaságot.
Švejk Vodička mellett haladt a botjával, amelyet a bereitschaft
parancsnoka corpus delictinek minősített.
Švejk elégedetten lépkedett, vállhoz tartva a botot, mint egy puskát.
Vodička, az öreg árkász, konokul hallgatott az egész úton. Csak amikor
beléptek a hauptwachéra, akkor szólt oda bánatosan Švejknek: - Nem
megmondtam, hogy nem ismered a magyarokat?

150
„Készültség.”
 ÚJABB SZENVEDÉSEK

Schröder ezredes kedvtelve szemlélgette a sápadt arcú, karikás szemű

Lukáš főhadnagyot, aki zavarában nem mert az ezredesre pillantani, s a
szeme sarkából - mintha tanulmányozna valamit -, a táborbeli legénység
elhelyezésének tervrajzát nézte, az ezredes irodájának egyetlen díszét.
Schröder ezredes előtt az asztalon néhány újság feküdt, amelyeknek
egyes cikkeit kék ceruzával jelölték meg; az ezredes még egyszer
végigfutott rajtuk, majd Lukáš főhadnagyra pillantva, így szólt:
- Ön tehát tudja már, hogy a szolgája, Švejk, le van tartóztatva, és
valószínűleg át fogják adni a hadosztálybíróságnak?
- Igenis, ezredes úr.
- Ezzel azonban az ügy természetesen nincs még befejezve - mondta
nyomatékosan az ezredes, Lukáš főhadnagy sápadt arcán legeltetve a
szemét. - Kétségtelen, hogy a helybeli közvéleményt lázba hozta az ön
szolgájának, Švejknek az esete, s hogy ezt az affért az ön nevével is
kapcsolatba hozzák, főhadnagy úr. A hadosztályparancsnokságról már
kaptunk némi anyagot. Előttünk fekszik néhány újság, amely ezzel az
esettel foglalkozik. Fel is olvashatja, főhadnagy úr.
Átadta Lukášnak az újságokat a megjelölt cikkekkel, és Lukáš monoton
hangon olvasni kezdte, mintha a beszéd- és értelemgyakorlatok
tankönyvéből olvasná ezt a mondatot: „A méz sokkal táplálóbb és
könnyebben emészthető, mint a cukor.”
- „Miben áll jövőnk záloga?”
- Ez a „Pester Lloyd”-ból van? - kérdezte az ezredes.
- Igenis, ezredes úr - felelte Lukáš főhadnagy, és folytatta a felolvasást: „A
hadviselés megköveteli az Osztrák-Magyar Monarchia lakossága
valamennyi rétegének együttműködését. Ha nyugodtak akarunk lenni az
állam biztonsága felől, valamennyi nemzetnek kölcsönösen támogatnia
kell egymást, és jövőnk biztosítéka éppen abban a spontán tiszteletben
található, mellyel egyik nemzet a másik iránt viseltetik. A fronton
szüntelenül előrenyomuló derék katonáink nem hozhatnák ott a
legnagyobb áldozatokat, ha a hátország, dicső hadseregünknek ez az
utánpótlási és politikai ütőere, nem volna egységes, ha seregünk hátában
olyan elemek bukkannának fel, amelyek bomlasztanák az állam
egészének tekintélyét, és éket vernének birodalmunk nemzeteinek
szövetségébe. E történelmi pillanatban nem nézhetjük némán azt a
maroknyi embert, aki önös nemzeti érdekből megkísérelné felbontani a
birodalom valamennyi nemzetének egységes munkáját és harcát, amely
arra irányul, hogy igazságos büntetésben részeltesse azokat a
nyomorultakat, akik mindén ok nélkül rátámadtak birodalmunkra, hogy
megfosszák azt minden kulturális és civilizációs értékétől. Nem térhetünk
némán napirendre ama beteg szellem kitöréseinek alávaló tünetei fölött,
amely csupán a nemzetek szívében uralkodó egyöntetűség
felbomlasztására törekszik. Több ízben alkalmunk volt már felhívni a
figyelmet lapunk hasábjain arra a tünetre, hogy a katonai hatóságok a
legszigorúbb közbelépésre kényszerülnek a cseh ezredek azon tagjaival
szemben, akik mit sem törődve ezredük dicső hagyományaival, a mi
magyar városainkban űzött esztelen tombolásuk révén a gyűlölet magvait
hintik el az egész cseh nemzet iránt, amely egészében véve semmiben
sem bűnös, és mindig szilárdan védelmezte a birodalom érdekeit, amiről a
kiváló cseh hadvezérek egész sora tanúskodik, hogy csak Radecký marsall
dicső alakját s az Osztrák-Magyar Monarchia más védelmezőit említsük. E
messze világító tüneményekkel szemben áll a züllött cseh söpredék
néhány aljas eleme, akik arra használták fel a világháborút, hogy önként
jelentkezzenek a hadseregbe, s így éket verhessenek a monarchia
nemzeteinek egységébe, nem feledkezve meg közben legalantasabb
ösztöneikről. Egyszer már felhívtuk a figyelmet arra, minő tombolást hajt
végre Debrecenben a... számú ezred, melynek garázdaságait a budapesti
parlament is megtárgyalta és elítélte, s amelynek ezredzászlóját később a
fronton - cenzúrázva. - Kinek a lelkiismeretét terheli ez a förtelmes bűn? -
Cenzúrázva. - Ki lázította fel a cseh katonákat? - Cenzúrázva. - Arról, hogy
az idegenek mire mernek vetemedni magyar hazánkban, a legékesebben
beszél az a nem régi eset, amely Királyhidán, e Lajta-parti magyar
erősségben játszódott le. Milyen nemzetiségűek voltak azok a katonák, a
közeli Bruck an der Leitha katonai táborából, akik megtámadtak és
bántalmaztak egy helybeli kereskedőt, Kákonyi Gyula urat? A
hatóságoknak kétségtelen kötelessége, hogy kivizsgálják ezt a gaztettet,
s megkérdezzék a katonai parancsnokságtól, amely bizonyára máris
foglalkozik ezzel az afférral, hogy milyen szerepet játszik e példátlan
uszításban, amely a Magyar Királyság állampolgárai ellen irányul,
bizonyos Lukasch főhadnagy, akinek a nevét az utóbbi napok
eseményeivel kapcsolatosan emlegetik, mint ahogy helybeli tudósítónk
közölte, aki máris bő anyagot gyűjtött össze az egész afférról, amely a
mai súlyos időkben valósággal égre kiált. A »Pester Lloyd« olvasói
bizonyára érdeklődéssel kísérik majd a vizsgálat fejleményeit, s mi nem
mulaszthatjuk el azt a kijelentést, hogy közelebbről is meg fogjuk
ismertetni őket e kirívó jelentőségű eseménnyel. Egyelőre azonban
bevárjuk a hivatalos híreket a királyhidai gaztettről, amelyet a magyar
lakosság ellen követtek el. Kézenfekvő, hogy az üggyel a pesti parlament
is foglalkozik majd, de legalább világosan kiderült végre, hogy a Magyar
Királyságon keresztül a frontra utazó cseh katonák nem tekinthetik úgy
Szent István koronájának országát, mintha bérbe vették volna. Ha annak
a nemzetnek egyes tagjai, amely Királyhidán oly gyönyörűen képviselte
monarchiánk valamennyi nemzetének összefogását, még ma sem
döbbennek rá a helyzetre, csak maradjanak szép csendben, mert háború
lévén az ilyen egyéneket majd a golyó, a kötél, a fegyház és a szurony
tanítja meg engedelmeskedni és alkalmazkodni közös hazánk leg-
magasabb érdekeihez.”
- Ki írta alá a cikket, főhadnagy úr?
- Barabás Béla lapszerkesztő és képviselő, ezredes úr.
- Az híres bestia, főhadnagy úr, de mielőtt ez a cikk a „Pester Lloyd”-ba
került volna, már a „Pesti Hírlap” is közölte. Most olvassa fel nekem a
„Soproni Napló”-ban megjelent magyar nyelvű cikk hivatalos fordítását.
Lukáš főhadnagy felolvasta a cikket, amelynek szerzője rendkívüli gondot
fordított arra, hogy minél sűrűbb keverékben tálalja fel a következő
kifejezéseket:
„Az államérdek parancsa”, „államrend”, „emberi elfajzottság”, „lábbal
tiport emberi méltóság és érzés”, „kannibálok tobzódása”, „lemészárolt
emberi társadalom”, „mamelukhorda”, „a kulisszák mögött rájuk fognak
ismerni”. És így tovább, hogy a magyarok a tulajdon földjükön a
legüldözöttebb elemek. Az olvasónak az lehetett az érzése, hogy cseh
katonák jártak a lapnál, leterítették a szerkesztőt, bakanccsal tiporták a
hasát, a szerkesztő ordított fájdalmában, és valaki gyorsírással lejegyezte
a szavait.
- „Néhány rendkívül fontos dologról - írta a »Soproni Napló« - gondosan
hallgatnak, és semmiről sem írnak. Mindenki tudja közülünk, hogy
micsoda a cseh katona Magyarországon és a fronton. Mindannyian tudjuk,
hogy a csehek miket művelnek, hogy mi folyik itt, hogy mi a helyzet a
csehekkel, s hogy kinek a keze van ebben. A hivatalos szervek éberségét
persze más fontos ügyek is lekötik, ezeknek azonban szoros
összefüggésben kell állniuk a közjó fölötti őrködéssel, hogy ne
történhessen meg olyasmi, ami e napokban Királyhidán történt. Tegnapi
cikkünket tizenöt helyen megcenzúrázták. Ezért nem tehetünk mást, mint
hogy kijelentjük, hogy technikai okokból ma sincs túl sok lehetőségünk a
királyhidai események részletes ismertetésére. Kiküldött tudósítónk a
helyszínen megállapította, hogy a hatóságok őszinte buzgalmat
tanúsítanak ebben az afférban, és teljes gőzzel folytatják a vizsgálatot.
Csupán azt tartjuk furcsának, hogy a vérengzés egyes részvevői
mindmáig szabadlábon vannak. Ez különösen egy bizonyos úrra
vonatkozik, aki a hírek szerint még mindig büntetlenül tartózkodik a
katonai táborban és ma is viseli »papagájregimentjének«151 jelvényeit, s
akinek a nevét tegnapelőtt már közölte a »Pester Lloyd« és a »Pesti
Napló«. Lükás főhadnagyra gondolunk, a hírhedt cseh sovinisztára, akinek
garázdálkodásáról Savanyú Géza, a királyhidai járás képviselője,
interpellációt fog benyújtani a parlamentben.”
- Éppen ilyen szerető hangon ír önről, főhadnagy úr - mondta Schröder
ezredes - a királyhidai hetilap, aztán a pozsonyi újságok is. De az úgyse
fogja önt érdekelni, mivel egy kaptafára készült mindegyik. Politikailag
meg lehet okolni a dolgot, mivel mi osztrákok, akár németek vagyunk,
akár csehek, a magyarokhoz képest mégiscsak nagyon... Ért engem,
főhadnagy úr. Ebben határozott tendencia van. Talán jobban érdekelné
önt a „Komáromi Estilap” cikke, amely azt állítja önről, hogy ön az
ebédlőben meg akarta erőszakolni Kákonyiné őnagyságát ebéd közben, a
férje jelenlétében, akit ön kivont karddal fenyegetett, és arra
kényszerített, hogy szalvétát tömjön a felesége szájába, hogy az asszony
ne tudjon kiabálni. Ez a legutóbbi hír önről, főhadnagy úr.
Az ezredes felnevetett, majd így folytatta:
- A hatóságok nem teljesítették a kötelességüket. Az itteni lapok preventív
cenzúrája szintén a magyarok kezében van. Azt csinálnak velünk, amit
akarnak. A mi tisztjeinket semmi se védi egy ilyen disznó civil szerkesztő

151
A 91. gyalogezred „papagájzöld” parolit viselt.
sértéseivel szemben, s csakis éles fellépésünknek, illetve
hadosztálybíróságunk táviratának köszönhető, hogy a pesti
államügyészség lépéseket tett az összes említett szerkesztőségek
egynéhány munkatársának letartóztatása iránt. A legjobban a „Komáromi
Estilap” szerkesztője fogja megkeserülni a dolgot, biztosíthatom, hogy
amíg él, nem felejti el az Estilapját. Engem, mint az ön feljebbvalóját,
azzal bízott meg a hadosztálybíróság, hogy hallgassam ki önt, s
egyidejűleg megküldte az egész vizsgálati anyagot. Minden jól ment
volna, ha az ön szerencsétlen Švejkje el nem rontja a dolgot. Vele volt egy
Vodička nevű árkász is, akinél a verekedés után, mikor bekísérték őket a
hauptwachéra, megtalálták azt a levelet, amelyet ön Kákonyinénak írt. A
kihallgatáson az ön Švejkje azt állította, hogy az nem az ön levele, azt ő
maga írta, és amikor elébe tették, és felszólították, hogy másolja le az írás
összehasonlítása végett, ez a Švejk felfalta az ön levelét. Az ezredirodáról
azután átküldték a hadosztálybíróságra az ön jelentéseit, hogy hasonlítsák
össze Švejk kézírásával, és már itt is van az eredmény.
Az ezredes belelapozott az irataiba, és megmutatta Lukáš főhadnagynak
ezt a passzust: „A vádlott Švejk megtagadta a diktált mondatok leírását,
arra hivatkozva, hogy az éjszaka folyamán elfelejtett írni.”
- Én egyáltalán semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok annak,
főhadnagy úr, amit az ön Švejkje vagy az az árkász a hadosztálybíróság
előtt fecsegett. Švejk és az árkász is azt állítja, hogy csak egy kis tréfa
volt az egész, amit félreértettek, s éppen őket támadták meg a civilek, és
ők csak védekeztek, hogy megmentsék a katonai becsületet. A vizsgálat
megállapította, hogy az ön Švejkje különben is finom alak. Arra a kérdésre
például, hogy miért nem vall, a jegyzőkönyv szerint a következőket
válaszolta: „Én most pont olyan helyzetben vagyok, amilyenbe a Panuška
akadémiai festő szolgája került egyszer valami Szűzmária-képek miatt. Ez
is, amikor a képeket kérdezték tőle, amiket állítólag elsikkasztott, nem
tudott mást felelni, csak ezt: »Köpjek vért?«” Természetesen, az
ezredparancsnokság nevében gondoskodtam arról, hogy a
hadosztálybíróságra hivatkozva, minden újság helyreigazítást közöljön az
itteni lapok aljas cikkeivel kapcsolatban. Ma szétküldik a cáfolatot, és
remélem, mindent megtettem, hogy helyrehozzam, amit ezeknek a dög
civil újságíróknak a pimasz viselkedése okozott. Azt hiszem, jól
fogalmaztam meg:
- „Az N. számú hadosztálybíróság és az N. számú ezred parancsnoksága
kijelenti, hogy a jelen lapban közzétett cikk az N. ezred legénységének
állítólagos garázdálkodásáról, egyáltalán nem felel meg a valóságnak,
lévén az első sortól az utolsóig koholmány, és a vétkes lapok ellen
folyamatba tett vizsgálat a bűnösök szigorú megbüntetését fogja maga
után vonni.”
- Az ezredünk parancsnokságához intézett átiratában - folytatta az
ezredes - a hadosztálybíróság annak a nézetének ad hangot, hogy ez az
egész ügy tulajdonképpen nem más, mint szervezett uszítás a
Ciszlajtániából Transzlajtániába átvonuló seregegységek ellen. Közben
hasonlítsa össze, hogy hány csapat ment ki a frontra tőlünk, és hány
tőlük. Kijelentem önnek, hogy sokkal jobban szeretem a cseh katonát,
mint ezt a magyar bandát. Ilyenkor eszembe jut, hogy Belgrád alatt a
magyarok a mi második marsbataillonunkat lőtték, amely nem tudta,
hogy akik lőnek rá, azok magyarok, és tüzet nyitott a jobbszárnyon levő
deutschmeisterekre,152 amitől a deutschmeisterek is megzavarodtak, és
egy bosnyák ezredre kezdtek tüzelni, amely mellettünk állt. Az volt aztán
a kavarodás! Én éppen a dandártörzsnél ebédeltem, előző nap meg kellett
elégednünk sonkával és konzerv-levessel, aznap pedig rendes tyúklevest
kaptunk, rizses filét és buktát sodóval; előző este felakasztottunk egy
szerb borkereskedőt abban a városkában, és a szakácsaink harmincéves
óbort találtak a pincéjében. Elképzelheti, hogy mennyire örültünk
mindannyian ennek az ebédnek. A levest már megettük, és éppen
nekiláttunk a tyúknak, amikor egyszerre csak lövöldözés, aztán pergőtűz,
és a tüzérségünk, amelynek fogalma se volt róla, hogy a mi csapataink
egymásra lövöldöznek, tűz alá vette a vonalunkat, és egy gránát éppen a
dandártörzs mellett csapódott be. A szerbek talán azt hitték, hogy lázadás
tört ki nálunk, így aztán rákezdték ők is minden oldalról, és a folyón
keresztül már meg is indultak felénk. A dandártábornokot a telefonhoz
hívták, és a hadosztályparancsnok nagy rumlit csap, hogy miféle
disznóság történik a dandár frontszakaszán, éppen most kapott parancsot
a hadseregtörzstől, hogy éjjel kettő harmincötkor indítson támadást a
szerb állások ellen a balszárnyon. Azt mondja, mi vagyunk a tartalék, és
azonnal szüntessük be a tüzet. De hát hogy lehet ilyen helyzetben azt
kívánni, hogy „Feuer einstellen”. A dandár telefonközpontja jelenti, hogy
sehová se megy ki a csengetés, csak a 75. ezred stábja jelenti, hogy a
mellette levő hadosztálytól ezt a parancsot kapta: „ausharren”,153 hogy a
mi hadosztályunkkal nem tud érintkezni, hogy a szerbek megszállták a
212-es, a 216-os és a 327-es magaslatot, kérik, küldjenek oda
összekötőnek egy zászlóaljat, és teremtsenek összeköttetést a mi
hadosztályunkkal. Átkapcsolunk a hadosztályra, de az összeköttetés már
megszakadt, mert a szerbek közben a hátunkba kerültek mind a két
szárnyon, és a középső részünket egy háromszögbe zárták, amelyben
ottmaradt azután minden, az ezredek, a tüzérség, a trén egy egész
autóoszloppal, a raktár és a tábori kórház is. Két napig ültem nyeregben,
és a hadosztályparancsnok fogságba esett a dandártábornokunkkal
együtt. És mindezt a magyarok okozták azzal, hogy lőni kezdtek a
második marsbataillonunkra. Magától értetődik, hogy aztán a mi
ezredünkre fogták az egészet.
Az ezredes köpött egyet:
- Most ön is meggyőződhetett róla, főhadnagy úr, hogy milyen remekül
kihasználták az ön királyhidai kalandját.
Lukáš főhadnagy zavartan köhintett.
- Főhadnagy úr - fordult hozzá bizalmasan az ezredes -, tegye a kezét a
szívére. Hányszor feküdt le ezzel a Kákonyinéval?
Schröder ezredes ma igen jó hangulatban volt.
- Ne mondja nekem, főhadnagy úr, hogy éppen csak elkezdte a levelezést,
én amikor olyan idős voltam, mint ön, három hétig Egerben ültem egy
152
A 4. cs. és kir. gyalogezred: K. u. K. Infanterie-Regiment No. 4. „Hoch- und
Deutschmeister”.
153
„Kitartani.”
mértani tanfolyamon, nahát, láthatta volna, hogy az alatt a három hét
alatt semmi mást nem tettem, csak magyar nőkkel háltam. Mindennap
egy másikkal. Volt ott fiatal, hajadon, idősebb, férjes asszony, ahogy
éppen jött, olyan alaposan megdolgoztam velük, hogy amikor
visszamentem az ezredhez, alig álltam a lábamon. A legjobban egy
ügyvéd felesége nyúzott meg. Az orromat harapdálta közben, és egész
éjszaka nem hagyta, hogy lehunyjam a szemem.
- Elkezdte a levelezést... - az ezredes bizalmasan megveregette a
főhadnagy vállát - ismerjük ezt. Ne szóljon semmit, megvan a biztos
elképzelésem az egészről. Összeszűrte a levet a nővel, a férj rajtakapta
magukat, és az a maga hülye Švejkje...
- Hanem tudja-e, főhadnagy úr, ez a maga Švejkje mégiscsak egy jellem,
hogy így elintézte azt a levelet. Igazán kár az ilyen emberért. Ezt
nevezem én nevelésnek. Nagyon tetszik nekem, amit ez a fickó csinált.
Ebben az irányban mindenesetre be kell szüntetni a vizsgálatot. Önt,
főhadnagy úr, meghurcolták az újságok. Az ön jelenléte itt teljesen
fölösleges. Egy héten belül útnak indítunk egy menetszázadot az orosz
frontra. Ön a 11. század rangidős tisztje, tehát vele megy mint
századparancsnok. A dandárnál már minden el van intézve. Szóljon a
számvivő őrmesternek, hogy kerítsen valami másik tisztiszolgát, annak a
Švejknek a helyébe.
Lukáš főhadnagy hálásan felnézett az ezredesre, aki így folytatta:
- Švejket pedig századordonánci minőségben beosztom a főhadnagy
úrhoz.
Az ezredes felállt, és kezet nyújtva az elsápadó főhadnagynak, így szólt:
- Ezzel tehát minden rendben volna. Kívánok önnek sok szerencsét, hogy
kitüntesse magát a keleti hadszíntéren. S ha netalán összetalálkoznánk
még az életben, hát járjon el közénk. El ne kerüljön bennünket, mint
Budějovicében...
Lukáš főhadnagy egész úton hazafelé ezt ismételgette magában:
„Századparancsnok, századordonánc.”
S lelki szemei előtt világosan megjelent Švejk alakja.
Vanìk számvivő őrmester, amikor Lukáš főhadnagy ráparancsolt, hogy
keressen neki új tisztiszolgát Švejk helyett, azt mondta: - Azt hittem,
óberlajtnant úr, hogy meg tetszik elégedve lenni ezzel a Švejkkel.
Amikor meghallotta, hogy Švejket az ezredes a 11. század ordonáncává
nevezte ki, felkiáltott: - Úristen, légy irgalmas hozzánk!

A hadosztálybíróságon, egy ráccsal ellátott barakkban, előírás szerint

reggel hétkor keltek fel a foglyok, és rendbe rakták a derékaljukat, amely
a porban hevert a földön. Priccs nem volt. A hosszú helyiség egyik
deszkafallal elválasztott rekeszében előírás szerint ráterítették a
pokrócokat a szalmazsákra, s akik végeztek a munkával, leültek a fal
melletti lócákra, és vagy tetvészkedtek - tudniillik azok, akik a frontról
jöttek -, vagy pedig különböző élményeik elbeszélésével szórakoztatták
egymást.
Švejk és Vodička, az öreg árkász, az ajtó mellett ült egy lócán, még
egynéhány különböző ezredekből és alakulatokból való katonával.
- Nézzétek, fiúk, azt a magyart ott az ablaknál - szólalt meg Vodička -,
imádkozik a betyár, hogy szárazon megússza a dolgot. Nem lenne
kedvetek fölhasítani a pofáját az egyik fülétől a másikig?
- Eredj már, az egy rendes ember - mondta Švejk -, azért van itt, mert
nem akart berukkolni. Ez a háború ellen van, valami szektából való, és
azért csukták le, mert nem akar senkit se megölni, ő betartja az Úristen
parancsát, de majd itt a pofájára kenik neki ezt az isteni parancsot. A
háború előtt élt Morvaországban egy Nemrava nevű úr, és ez még csak a
vállára se akarta venni a puskát, amikor besorozták, mert azt mondja,
őneki ellenkezik az elveivel, hogy valami puskát viseljen. Ezért lecsukták,
amíg belekékült, és aztán megint esküre vitték, ő meg, hogy nem fog
esküdni, mert ellenkezik az elveivel, és meg is maradt ennél.
- Az egy hülye ember volt - mondta Vodička, az öreg árkász -,
megesküdhetett volna, és aztán szarhatott volna az egészre, az esküvel
együtt.
- Én már háromszor esküdtem - közölte egy baka -, és már harmadszor
vagyok itt szökésért, és ha nem volna orvosi bizonyítványom, hogy
tizenöt évvel ezelőtt gyengeelméjűségből agyonvertem a nagynénimet,
akkor talán a harmadik alkalommal főbe is lőttek volna a fronton. De így
az én megboldogult nagynénim mindig kisegít a pácból, és a végén talán
ép bőrrel megúszom az egész háborút.
- És mért ütötted agyon a nénikédet, bajtárs? - kérdezte Švejk.
- Amiért az emberek agyon szokták ütni egymást - felelte a kellemes férfiú
-, mindenki kitalálhatja, hogy pénz miatt. A vénasszonynak öt
takarékkönyve volt, és éppen megkapta a kamatot, amikor én egészen
tönkremenve és lerongyolódva megérkeztem hozzá látogatóba. Rajta
kívül nem volt senkim, de senkim ezen a nagyvilágon. Így hát megkértem,
hogy vegyen magához, de a vén dög azt mondja, menjek dolgozni, mert
hogy ilyen fiatal, erős és egészséges ember vagyok. Szó szót követett, és
én egypárszor úgy fejbe vertem a piszkavassal, és úgy elintéztem az
egész pofáját, hogy már én se tudtam, hogy az a nénikém-e vagy nem a
nénikém? Úgyhogy leültem melléje a földre, és folyton csak azt mondtam:
„A nénikém vagy nem a nénikém?” Így találtak meg a szomszédok
másnap mellette ülve. Aztán Slupyban voltam a bolondokházában, és
amikor a háború előtt Bohnicében bizottság elé állítottak bennünket,
engem gyógyultnak nyilvánítottak, és mindjárt be kellett vonuljak, hogy
leszolgáljam azokat az éveket, amiket elmulasztottam.
Körülöttük egy sovány, hórihorgas, elgyötört arcú katona járkált egy
seprűvel.
- Ez egy tanító, a mi legutolsó menetszázadunkból - mutatta be a seprűs
embert egy vadász-közlegény, aki Švejk mellett ült -, most mindig kisöpör
maga után. Borzasztó rendes ember. Egy versike miatt van itt, amit ő írt.
- Gyer ide, te tanbetyár! - kiáltott rá a seprűs katonára, mire az komoly
képpel odament a lócához.
- Meséld el nekünk azokat a tetveket.
A seprűs katona köhintett, és elkezdte:
Tetűk, tetűk, a fronton viszket minden,
egy nagy tetű belénk harap,
a tábornok úr fetreng hálóingben,
és ruhát cserél mindennap.
A hadseregben jól élnek a tetvek,
a sarzsi-vér finom nedű,
porosz nősténytetűvel szeretkezget
az öreg osztrák kantetű.
Az elgyötört tanító-katona leült a lócára, és felsóhajtott: - Ennyi az egész,
és emiatt már négyszer voltam kihallgatáson a hadbíró úrnál.
- Igazán szót sem érdemel az egész - mondta jóindulatúan Švejk -, minden
csak azon múlik, hogy a bíróságon kire fogják érteni ezt az öreg osztrák
kantetűt. Még jó, hogy belerakta azt a szeretkezést, ezzel úgy megkavarja
őket, hogy kétfelé áll a fülük tőle. Csak magyarázza meg nekik, hogy
kantetű, az a tetűk hímje, és hogy a nősténytetűkre csakis egy hímtetű
mászhat rá. Másképpen nem tudja kimagyarázni magát. Maga nem azért
írta ezt, hogy megsértsen vele valakit, ez világos. Mondja csak meg a
hadbíró úrnak, hogy maga ezt a saját vigasztalására írta és ahogy a
hímdisznót kannak hívják, úgy a tetű hímjét is mindenütt kantetűnek
hívják, vagyis csehül všiváknak.154
A tanító felsóhajtott: - Hiába, a hadbíró úr nem tud jól csehül. Én már
ilyesféleképpen meg is magyaráztam neki a dolgot, de ő rám förmedt,
hogy a hímtetűt csehül „vesák”-nak hívják. „Semmi fsivák, mondta a
hadbíró úr, vesák. Femininum, sie gebildeter Kerl, ist »ten fes«, also
maskulinum ist »ta fesák«. Wir kennen uns’re Pappenheimer.”155
- Egy szó, mint száz - mondta Švejk -, a maga dolga nagyon csúnyán néz
ki, de azért nem szabad hogy elveszítse a reményét, mint ahogy a
Janeèek cigány is azt mondta Pilzenben, hogy még minden jóra fordulhat,
amikor 1879-ben a miatt a kétszeres rablógyilkosság miatt rátették a
kötelet a nyakára. És el is találta, mert az utolsó pillanatban elvitték az
akasztófa alól, mert nem lehetett fölakasztani a császár őfelségének a
születésnapja miatt, amelyik éppen arra a napra esett, amikor őneki lógni
kellett. Így csak másnap akasztották fel, amikor már vége volt a
születésnapnak, és ennek a fickónak még olyan szerencséje volt, hogy rá
a harmadik napon kegyelmet kapott, és meg kelletett újítani vele az
eljárást, mert minden arra mutatott, hogy tulajdonképpen egy másik
Janeèek csinálta az egészet. Így aztán ki kellett ásni őt a fogolytemetőből,
és rehabilitálták a pilzeni katolikus temetőbe, és csak azután derült ki,
hogy evangélikus, úgyhogy átvitték az evangélikus temetőbe, és aztán...
- Aztán kapsz egypár pofont - vágott a szavába Vodička, az öreg árkász -,
hogy ez a csibész miket ki nem talál. Az embernek fő a feje a
hadosztálybíróságtól, és ez a csirkefogó tegnap, amikor kihallgatásra
vittek minket, azt magyarázta nekem, hogy mi az a jerikói rózsa.

154
Ez a cseh szó gazembert is jelent.
155
Semmi „fsivák”, „vesák”. A nőnem, maga művelt fickó, „ten fes”, tehát a
hímnem „ta fesák”. Ismerjük az ilyen alakokat.
- De azok nem az én szavaim voltak, ezt a Panuška festő szolgája, a Matìj
mondta egy vénasszonynak, aki megkérdezte tőle, hogy néz ki a jerikói
rózsa. Erre Matìj azt mondta neki: „Vegyen egy kis száraz tehénszart,
tegye rá egy tányérra, öntsön rá vizet, akkor szépen meg fog zöldülni, és
ez a jerikói rózsa” - védekezett Švejk. - Ezt a hülyeséget nem én találtam
ki, és valamiről mégiscsak kellett, hogy beszélgessünk, amikor
kihallgatásra vittek. Én csak meg akartalak vigasztalni, Vodička...
- Te meg a vigasztalás - köpött ki megvetően Vodička -, az embernek tele
van a feje gonddal, hogy kimásszon a slamasztikából, és kieresszék, hogy
leszámolhasson azokkal a zsiványokkal, és akkor ez valami tehénszarral
akarja vigasztalni az embert. Mért hogy fizessek meg nekik, amikor itt
ülök lecsukva, és ráadásul még az embernek muszáj tettetni magát, és
kijelenteni a hadbíró előtt, hogy egyáltalában nem gyűlöli a magyarokat.
Kutya élet ez, öregem. De ha egyszer a mancsomba kerül egy ilyen
zsivány, én megfojtom, mint egy kölyökkutyát, majd adok én neki, hogy
megemlegeti a magyarok istenét, majd én leszámolok velük, rólam még
beszélni fognak.
- Egyáltalán nem kell hogy aggódjunk semmiért - mondta Švejk -, minden
rendbe jön, a fő dolog csak az, hogy a bíróság előtt sose mondjunk igazat.
Aki hagyja magát megszédíteni, és mindent beismer, az mindig el van
veszve. Abból sose jön ki semmi jó. Amikor én egyszer Moravská
Ostravában dolgoztam, ott a következő eset történt: egy bányász elpáholt
egy mérnököt négyszemközt, úgyhogy senki se látta, és az ügyvéd, aki
védte, folyton azt mondta neki, hogy tagadjon, hogy nem lehet semmi
baja, de a bíróság elnöke meg folyton a lelkére kötötte neki, hogy a
beismerés enyhítő körülmény, de ő egyre csak hajtogatta a magáét, hogy
nem ismerhet be semmit, és így szabadon is eresztették, mert
bebizonyította az alibijét. Ugyanazon a napon Brnóban...
- Jézus Mária - dühödött meg Vodička -, én ezt már nem bírom tovább.
Nem tudom felfogni, hogy ez minek beszél itt össze annyi mindent.
Tegnap a kihallgatáson volt velünk egy pont ilyen ember. Amikor a
hadbíró megkérdezte tőle, hogy micsoda civilben, azt mondta: „Füstöt
fújok a Keresztnél.” És több mint egy fél óráig tartott, amíg
megmagyarázta a hadbírónak, hogy egy Kereszt nevű kovácsnál dolgozik
a fújtatóval, és amikor aztán megkérdezték tőle: „Szóval maga civilben
iparos?” akkor azt felelte: „Dehogy vagyok én italos, a Franta Hybšù az.” -
A folyosón lépések hangzottak fel, és az őr bekiáltott: - Zuwachs.156 -
Megint szaporodunk egy kicsit - mondta örvendezve Švejk -, ezeknél talán
lesz egy kis bagó.
Kinyílt az ajtó, s a fogdába belépett az egyéves önkéntes, aki
Budějovicében együtt ült Švejkkel, s akit azután áthelyeztek az egyik
menetszázad konyhájába.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus - mondta belépve, amire Švejk válaszolt az
egész társaság nevében: - Mindörökké, ámen.
Az egyéves önkéntes elégedetten ránézett Švejkre, letette a földre a
pokrócát, amit magával hozott, letelepedett a lócán a cseh kolónia közé,
lecsavarta a lábtekercsét, és elővett a hajtásaiból néhány ügyesen
156
Szaporulat.
elhelyezett cigarettát, ezeket szétosztotta, azután kihúzott a bakancsából
egy gyufásdoboz-oldalt és néhány szál gyufát, amelyeknek a feje
gondosan ketté volt hasítva a közepén.
Végighúzott a dobozlapon egy gyufát, óvatosan rágyújtott, tüzet adott a
többieknek is, majd közömbösen így szólt: - Én zendüléssel vagyok
vádolva.
- Az semmi - vigasztalta Švejk -, kész röhej.
- Hát persze - mondta az egyéves önkéntes -, és még ilyen módon
akarunk győzni, különböző bíróságok segítségével. Ha mindenáron
ítélkezni akarnak felettem, hát ítélkezzenek. Egészben véve, egy árva pör
semmit sem változtat a helyzeten.
- És hogy lázadtál fel? - kérdezte Vodička, az öreg árkász, rokonszenvező
pillantást vetve az egyéves önkéntesre.
- Nem akartam latrinát pucolni a hauptwachén - felelte az önkéntes -,
ezért az óberszt elé vittek. Az egy nagy disznó. Elkezdett ordítozni rám,
hogy én a regimentsraport alapján vagyok lecsukva, és közönséges fogoly
vagyok, és ő csodálja, hogy a föld megtűr engem a hátán, és nem hagyja
abba a forgást attól a szégyentől, hogy a hadseregbe beférkőzött egy
ember, akinek megvan az önkéntesi joga, és igényt tarthat a tiszti
méltóságra, de a viselkedésével kizárólag csak undort és megvetést vált
ki a feljebbvalóiból. Erre én azt feleltem, hogy a földgolyó forgása nem
állhat meg azért, mert feltűnik rajta egy olyan egyéves önkéntes, amilyen
én vagyok, hogy a természeti törvények erősebbek az önkéntesi
stráfoknál, és hogy látni szeretném, ki kényszeríthet engem arra, hogy
kipucoljak egy latrinát, amit nem én rondítottam össze, habár ehhez is
jogom volna, az után a disznó ezredkonyha után, a rothadt káposzta és a
büdös ürühús után. Aztán még megmondtam az óbersztnek, hogy az ő
véleménye, hogy mért tűr meg engem a föld a hátán, egy kicsit furcsa
vélemény, mert énmiattam azért mégsem törhet ki földrengés. Az óberszt
úr az egész beszédem alatt nem csinált semmit, csak a fogát csikorgatta
mint egy kanca, amikor a fagyott répa csípi a nyelvét, és aztán rám
ordított: „Szóval kipucolja a latrinát vagy nem pucolja?” - „Alázatosan
jelentem, hogy semmilyen latrinát kipucolni nem fogok.” - „Maga pucolni
fog, Sie Einjähriger!” - „Alázatosan jelentem, hogy nem fogok.” -
„Krucitürken, maga pucolni fog, méghozzá nem egy, hanem száz latrinát!”
- „Alázatosan jelentem, hogy nem fogok pucolni se száz latrinát, se
egyet.” És ez így ment szünet nélkül: „Fog pucolni?” „Nem fogok pucolni.”
A latrinák úgy repültek ide-oda, mintha valami gyermekversikét mondtunk
volna, amit Pavla Moudrá írt. Az óberszt úgy futkározott az irodában, mint
az őrült, a végén leült, és azt mondta: „Jól gondolja meg, átadom magát a
hadbíróságnak lázadás miatt. Ne higgye, hogy maga lesz az első egyéves
önkéntes, akit ebben a háborúban főbe lőnek. Szerbiában felakasztottunk
két egyéves önkéntest a 10. századból, és egyet a 9.-ből agyonlőttünk,
mint egy birkát. És miért? A csökönyösségük miatt. Az a kettő, akit
felakasztottak, nem volt hajlandó leszúrni egy komitácsi feleségét és
gyerekét Sabác alatt, és a 9. századból való önkéntest azért lőtték agyon,
mert nem akart előremenni, azzal a kifogással, hogy dagadt a lába, és
lúdtalpa van. Szóval kipucolja a latrinát vagy nem pucolja?” - „Alázatosan
jelentem, hogy nem pucolom ki.” - Az óberszt rám nézett, és azt mondta:
„Ide hallgasson, nem szlavofil maga?” - „Alázatosan jelentem, hogy nem
vagyok.” Aztán elvezettek, és közölték velem, hogy zendüléssel vagyok
vádolva.
- A legjobb lesz - mondta Švejk -, ha most hülyének tetteted magad.
Amikor a helyőrségi fogházban ültem, volt ott velünk egy ilyen okos
ember, nagyon művelt ember, kereskedelmi iskolai tanár. Ez megszökött a
harctérről, és borzasztó nagy pert akartak csinálni vele, hogy mint
elrettentő példát elítéljék és felakasszák, és ez borzasztó egyszerűen
kibújt az egészből. Öröklött terheltséget kezdett szimulálni, és amikor a
törzsorvos megvizsgálta, azt mondta neki, hogy ő nem szökött meg, ő
csak nagyon szeret utazgatni már fiatal korától fogva, és mindig az a
vágya, hogy eltűnjön valahová messzire. Egyszer, azt mondja,
Hamburgban ébredt fel, egy máskor meg Londonban, és nem tudta, hogy
került oda. Az apja, azt mondja, alkoholista volt, és öngyilkosságot
követett el az ő születése előtt, az anyja prostituált volt, és elitta az
életét, és delíriumban halt meg. A húga, azt mondja, a folyóba ugrott, a
nővére a vonat elé vetette magát, a bátyja leugrott a vyšehradi vasúti
hídról, a nagypapája meggyilkolta a feleségét, aztán leöntötte magát
petróleummal, és felgyújtotta magát, a másik nagymamája elcsavargott a
cigányokkal, és a börtönben gyufával megmérgezte magát, egy
unokatestvére, akit többször elítéltek gyújtogatásért, a kartouzyi
fegyházban felnyitotta a nyakán az ereket egy üvegcseréppel, egy
unokanővére, az apai ágról, Bécsben levetette magát a hatodik emeletről,
és azt mondja, őneki magának is borzasztóan elhanyagolták a nevelését,
és tízéves koráig nem tudott beszélni, mert hathónapos korában, amikor
átpólyálták az asztalon, és közben elfutottak valahová, egy macska
lerántotta őt az asztalról, és ahogy leesett, megütötte a fejét. Mostanában
is szoktak néha nagyon erős fejfájásai lenni és ilyen pillanatokban, azt
mondja, nem tudja, hogy mit csinál, és ilyen állapotban jött vissza a
frontról is Prágába, és csak akkor tért magához, amikor az „U Flekù”
sörözőben lefogta a katonai rendőrség. Barátom, azt láttátok volna, hogy
milyen szívesen elengedték a katonaságtól, és még vagy öt közlegény,
aki egy cellában ült vele, mindenesetre feljegyezte magának egy darab
papirosra az egészet, ilyesformán:
Apa alkoholista. Anya prostituált.
I. nővér (vízbe fúl).
II. nővér (vonat).
Báty (hídról).
Nagypapa † feleségét, petróleum, meggyújtotta.
II. nagymama (cigányok, gyufa) † stb.
És az egyik, aki ezeket szintén megpróbálta előadni a törzsorvosnak, már
az unokatestvérig se jutott el, és a törzsorvos azt mondta neki, mert az
már a harmadik eset volt: „Te gazember, és egy apai ágról való
unokanővéred levetette magát Bécsben a hatodik emeletről, és a te
nevelésedet is nagyon elhanyagolták, na, majd a fegyház megjavít.” Így
aztán fegyházba vitték, gúzsba kötötték, és mindjárt elmúlt neki az a
borzasztóan elhanyagolt nevelése, meg az alkoholista apa meg a
prostituált anya is, és inkább önként jelentkezett a frontra.
- Máma már senki se hisz a katonaságnál az öröklött terheltségben -
mondta az egyéves önkéntes -, mert különben az lenne a vége, hogy az
összes vezérkari generálisokat a bolondokházába kellene csukni.
A vasalt ajtóban megcsikordult a kulcs, és belépett a prófosz:
- Infanteriszt Švejk és szapőr Vodička a hadbíró úrhoz.
Felálltak, és Vodička azt mondta Švejknek: - Látod ezeket a latrokat,
mindennap kihallgatás, és soha semmi se jön ki belőle. Himmelherrgott,
akkor már inkább ítéljenek el, és ne ráncigáljanak jobbra-balra. Itt döglünk
egész nap, azok a zsiványok meg odakint futkároznak...
Útközben a hadbíróság irodája felé, amely egy másik barakk túlsó
végében volt, Vodička arról tanakodott Švejkkel, hogy végül is mikor
kerülnek rendes bíróság elé.
- Mindig csak kihallgatás - dühöngött Vodièka -, még ha legalább kisülne
belőle valami. Telefirkálnak egy rakás papírt, és az ember még csak nem
is látja azt a bíróságot. Itt rohad el a rácsok mögött. Mondd meg őszintén,
meg lehet enni azt a levest? És azt a káposztát a fagyott krumplival? Az
istenfáját, ilyen hülye világháborút még nem ettem. Egészen másképpen
képzeltem az egészet.
- Én most is teljesen meg vagyok elégedve - mondta Švejk -, még évekkel
ezelőtt, amikor tényleges szolgálatban voltam, a mi Solpera zupásunk
mindig azt mondta, hogy a katonaságnál mindenki tisztában kell hogy
legyen a kötelességével, és közben úgy szájon vágott, hogy azt soha nem
felejtette el az ember. Vagy a megboldogult Kvajser óberlajtnant, amikor
puskaszemle volt, mindig előadást tartott nekünk, hogy minden katona a
legnagyobb lelki érzéketlenséget kell hogy mutassa, mert a katonák csak
barmok, akiket az állam etet, tömi őket, kávét itat velük, dohányt ad nekik
a pipájukba, és ezért húzni kell az igát, mint egy ökörnek.
Vodička, az öreg árkász, gondolkozott egy darabig, majd megszólalt:
- Švejk, ha majd ott leszel a hadbíró előtt, össze ne kavard a dolgot, és
megint csak azt ismételd el, amit a kihallgatáson már mondtál, nehogy
benne maradjak a pácban. Legfontosabb, hogy te láttad, amikor azok a
magyar zsiványok nekem támadtak. Tudod, hogy közös számlára csináltuk
az egészet.
- Ne félj semmit, Vodièka - nyugtatta meg Švejk -, csak nyugalom, semmi
izgalom, hát az is valami, ha egy ilyen hadosztálybíróság előtt áll az
ember? Azt láttad volna, hogy évekkel ezelőtt milyen kurtán-furcsán ment
a dolog az ilyen katonai bíróságoknál. Ott volt nálunk tényleges
szolgálatban egy Herál nevű tanító, és ez egyszer elmesélte nekünk a
priccsen fekve, amikor az egész szoba kaszárnyaáristomot kapott, hogy a
prágai múzeumban megvannak egy könyvben egy ilyen katonai bíróság
feljegyzései Mária Terézia korából. Minden ezrednek megvolt a hóhérja, és
ez darabonként egy Mária Terézia-tallérért végezte ki az ezredből való
katonákat. És az írások szerint volt olyan nap, amikor ez a hóhér öt tallért
is megkeresett.
- Na persze - tette hozzá Švejk megfontoltan -, akkoriban erős ezredek
voltak, és mindig jött kiegészítés a falvakból.
- Amikor Szerbiában voltam - mondta Vodička -, a mi dandárunknál
cigarettát kaptak azok, akik jelentkeztek komitácsit akasztani. Minden
felakasztott pasasért tíz Sport cigaretta járt, nőkért és gyerekekért öt.
Aztán az intendantúra spórolni kezdett, és inkább csapatosan agyonlőtte
őket. Velem szolgált egy cigány, és mi sokáig nem tudtuk róla, hogy ezt
csinálja. Csak az volt a feltűnő, hogy éjszaka mindig behívták az irodára.
Akkor a Drinánál álltunk. Aztán egy éjszaka, amikor a cigány elment,
valakinek eszébe jutott, hogy átkutatja a holmiját, és a bitangnak három
darab százas cigarettacsomagja volt a hátizsákjában. Aztán hajnal felé
visszajött a csűrbe, ahol háltunk, és mi rövid úton elintéztük. Leterítettük
a földre, és egy Bìloun nevű bajtárs szíjjal megfojtotta. De a bitang olyan
szívós volt, mint egy macska.
Vodička, az öreg árkász, köpött egyet: - Az istennek se akart megfulladni,
már összecsinálta magát nekünk, kidülledt a szeme, és még mindig
életben volt, mint egy kakas, amelyiknek csak félig vágták el a nyakát.
Erre széttépték, mint egy macskát. Ketten a fejét fogták, ketten a lábát,
és kitekerték a nyakát. Aztán ráhúztuk a hátizsákját a cigarettákkal
együtt, és szépen bedobtuk a Drinába. Ki is akart volna szívni olyan
cigarettából. Reggel aztán mindent tűvé tettek érte.
- Jelenteni kellett volna, hogy megszökött - jegyezte meg bölcsen Švejk -,
hogy már régen készülődött rá, és mindennap azt mondta, hogy meg fog
lógni.
- Eh, ki gondolt volna ilyesmire - felelte Vodièka -, mi megtettük a
magunkét, és a többivel egyáltalán nem törődtünk. Ott nagyon könnyű
volt az ilyesmi, mindennap eltűnt valaki, és aztán már a Drinából se
halászták ki. A felpuffadt komitácsik nagyon szépen úsztak ott a Drinán a
Duna felé, a mi szétlőtt landvereseink mellett. Egy-két tapasztalatlan fiú,
aki először látott ilyet, egy kis lázat kapott tőle.
- Azoknak kinint kellett volna adni - mondta Švejk.
Éppen beléptek a hadosztálybíróság irodáinak barakkjába, és a patruj
azonnal bevezette őket a 8. számú irodahelyiségbe, ahol az iratokkal
megrakott hosszú asztal mögött Ruller hadbíró ült.
Előtte néhány törvénykönyv hevert, rajtuk egy félig üres teáspohár. Az
asztal jobb oldalán feszület állott, elefántcsont utánzatból, beporosodott
Krisztussal, aki kétségbeesetten nézett le a keresztjének talpára, melyet
cigarettacsutkák tömege borított.
Ruller hadbíró éppen újabb fájdalmat okozott a megfeszített istennek,
amennyiben a kereszt talpán megint elnyomott egy cigarettát, s a másik
kezével felemelte a teáspoharat, amely hozzáragadt egy
törvénykönyvhöz.
Miközben kiszabadította a poharat a törvénykönyv fogságából, tovább
lapozott egy könyvben, amelyet a tiszti kaszinóból vett kölcsön.
Ez a könyv, amelyet Fr. S. Kraus írt, a következő sokat ígérő címet viselte:
„Forschungen zur Entwicklungsgeschichte der geschlechtlichen Moral.”157

157
„Kutatások a nemi erkölcs fejlődéstörténetének köréből.”
Ruller hadbíró elnézegette a férfi és női nemi szerveket ábrázoló naiv
rajzokat, a melléjük írt versekkel együtt, amelyeket a tudós Fr. S. Kraus a
berlini Nyugati pályaudvar klozettjában fedezett fel - érthető tehát, hogy
nem lett figyelmes a belépőkre.
A reprodukciók szemléléséből csak Vodička köhögése riasztotta fel.
- Was geht los?158 - kérdezte tovább lapozva, s a naiv rajzok, skiccek és
vázlatok folytatását nézegetve.
- Hadbíró úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk -, hogy Vodička bajtárs
meghűlt, és most köhög.
Ruller hadbíró csak most nézett rá Švejkre és Vodičkára.
Megpróbált szigorú arckifejezést ölteni.
- Végre, hogy idevánszorogtatok, gazemberek - mondta, beletúrva az
asztalon heverő iratok rakásába -, kilenc órára hívattalak benneteket, és
most már mindjárt tizenegy.
- Hogy állsz, te ökör? - kérdezte Vodičkától, aki vette magának azt a
bátorságot, hogy „pihenj”-be lépjen. - Majd ha azt mondom, hogy ruht,
akkor azt csinálsz a patáddal, amit akarsz.
- Hadbíró úrnak alázatosan jelentem - szólalt meg Švejk -, hogy neki
reumája van.
- Jobb lesz, ha befogod a pofád - mondta Ruller hadbíró -, majd ha
kérdezek tőled valamit, akkor felelhetsz. Már háromszor voltál nálam
kihallgatáson, és harapófogóval se lehetett kihúzni belőled semmit.
Nahát, megtalálom, vagy nem találom meg? Hogy énnekem mennyi
munkám van veletek, nyavalyások. De meg is keserülitek, hogy
fölöslegesen fárasztottátok a bíróságot.
- Nahát, ide nézzetek, piszok disznók - mondta, amikor végre kihúzott az
aktacsomóból egy terjedelmes iratot a következő felirattal:
SCHWEJK & WODITSCHKA
- Ne higgyétek, hogy itt fogtok henteregni a hadosztálybíróságon valami
hülye verekedés miatt, és csak egy kicsit is elkerülitek a frontot. Miattatok
már a hadseregbíróságra is telefonálnom kellett, barmok.
Felsóhajtott.
- Ne vágj olyan komoly képet, Švejk, majd a fronton elmegy a kedved
attól, hogy valami honvédekkel verekedj - folytatta -, az ellenetek indított
eljárás be van szüntetve, mindegyik megy az alakulatához, ott majd a
raporton megkapjátok a kellő büntetést, aztán kimentek a frontra egy
menetszázaddal. Ha még egyszer a kezembe kerültök, gazemberek, úgy
elbánok veletek, hogy attól koldultok. Itt az elbocsátó cédula, és
viselkedjetek tisztességesen. Vezesse őket a 2-es számba.
- Hadbíró úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk -, hogy mi a hadbíró
úr szavait mind a ketten a szívünkbe fogjuk vésni, és nagyon szépen
köszönjük a hadbíró úr jóságát. Ha most civilben volnánk, akkor
bátorkodnék azt mondani, hogy a hadbíró úr egy aranyember. És
158
Mi van ott?
ugyanúgy mind a ketten őszintén bocsánatot kell kérjünk a hadbíró úrtól,
hogy a hadbíró úrnak olyan sokszor be kellett piszkolni magát velünk. Mi
ezt igazán nem érdemeljük meg.
- Most aztán menjetek már a fenébe! - kiáltott rá a hadbíró Švejkre. - Ha
Schröder óberszt úr nem szól az érdeketekben, nem tudom, mit csináltam
volna veletek.
Vodièka csak a folyosón érezte magát megint a régi Vodièkának, amikor a
patruj a 2-es számú irodába kísérte őket.
A kísérő katona attól félt, hogy elkésik az ebédről, és ezért így szólt
hozzájuk:
- Mozogjatok egy kicsit, fiúk, úgy másztok, mint a tetűk.
Erre Vodička közölte vele, hogy ne sokat pofázzon.
Mivel az irodából a katonai írnokok elmentek menázsiért, a kísérő katona
kénytelen volt ideiglenesen visszakísérni őket a hadosztály bíróság
fogdájába, s ezenközben dühös káromkodásokat intézett a katonai írnokok
gyűlölt fajtájának címére.
- A bajtársak majd megint kiszednek minden zsíros falatot a levesemből -
panaszolta tragikusan -, és hús helyett csak mócsingot hagynak. Tegnap is
bekísértem két alakot a lágerbe, és valaki felzabálta a fél veknimet, amit
közben kifaszoltak nekem.
- Ti itt a hadosztálybíróságon másra se tudtok gondolni, csak a zabálásra -
mondta Vodička, aki immár teljesen feléledt.
Az egyéves önkéntes, amikor közölték vele, hogy mi lett a vége a
dolognak, így kiáltott fel: - Szóval a menetszázad, barátaim! Olyan ez,
mint a cseh turisták lapjában: „Szerencsés túrát!” Az úti előkészületek
már megtörténtek, a dicsőséges hadvezetés már mindenről
gondoskodott, és mindent elintézett. Ti is meghívót kaptatok, hogy
vegyetek részt a nagy galíciai kiránduláson. Vidám elmével és könnyű,
örvendező szívvel vágjatok neki az útnak. Szeressétek majd tiszta szívből
azt a vidéket, ahol megismerkedtek a lövészárkokkal. Gyönyörű táj az és
főként nagyon érdekes. A távoli idegenben is úgy fogjátok érezni
magatokat, mintha otthon volnátok, egy rokoni tájon, sőt csaknem úgy,
mint édes szülőföldeteken. Magasztos érzésekkel vágjatok neki a
zarándokútnak ama vidék felé, amelyről már az öreg Humboldt is
megmondta: „Az egész világon nem láttam semmi nagyszerűbbet annál a
hülye Galíciánál.” Azok a bőséges és értékes tapasztalatok, amelyeket
dicsőséges hadseregünk az első galíciai visszavonulás alkalmával gyűjtött,
kétségtelenül üdvös útmutatásul szolgálnak majd újabb hadműveleteink
számára a második út programjának összeállításában. Csak folyvást előre
az orrotok után Oroszország felé, és örvendezve lőjétek a levegőbe összes
patronjaitokat.
Ebéd után, mielőtt Švejk és Vodička elment volna az irodára, odalépett
hozzájuk a szerencsétlen tanító, aki a tetvekről szóló verset írta, és
félrevonva őket, titokzatosan így szólt: - El ne feledjétek, hogy amint az
orosz oldalon lesztek, mindjárt ezt kell hogy mondjátok az oroszoknak:
„Zdrásztvujtye, ruszkije bratja, mi bratja csehi, mi nyet avsztrijci.”159
Mielőtt kiléptek volna a barakkból, Vodička tüntetően kifejezésre akarta
juttatni a magyarokkal szemben táplált érzelmeit, valamint azt a
körülményt, hogy a fogság nem gyöngítette meg és nem ingatta meg a
meggyőződésében, azért rátaposott annak a magyarnak a lábára, aki
nem akart a hadseregben szolgálni, és ráordított: - Húzzál cipőt,
nyavalyás!
- Kár, hogy nem felelt - közölte aztán bosszúsan Švejkkel Vodička, az öreg
árkász -, kár, hogy nem mondott valamit, akkor az egyik fülétől a másikig
felhasítottam volna neki a pofáját. De ez a hülye pofa hallgat, és tűri,
hogy a lábára tapossanak. Az istenfáját, Švejk, csak úgy forr bennem a
méreg, hogy nem ítéltek el. Most úgy néz ki a dolog, mintha röhögnének
rajtunk, és azt mondanák, hogy az, amit a magyarokkal csináltunk, egy
fabatkát sem ér. Pedig úgy verekedtünk, mint az oroszlánok. Te vagy az
oka, hogy nem ítéltek el bennünket, és olyan igazolást adtak, mintha még
verekedni se tudnánk rendesen. Mit gondolnak ezek mirólunk? Egészen
rendes kis kalamajka volt.
- Kedves fiam - mondta Švejk jóindulatúan -, nem is tudom megérteni,
miért nem örülsz neki, hogy a hadosztálybíróság minket hivatalosan egész
rendes embereknek ismert el, akikkel szemben semmit se hozhat fel. Igaz,
hogy én a kihallgatáson mindenféleképpen csűrtem-csavartam a dolgot,
azt így kell csinálni, a hazugság kötelesség, mint ahogy a Bass ügyvéd
mondogatja mindig az ügyfeleinek. Mikor a hadbíró úr megkérdezte
tőlem, hogy miért törtünk be a Kákonyi úr lakásába, én egyszerűen azt
feleltem: „Úgy gondoltam, hogy a legjobban akkor ismerkedhetünk meg a
Kákonyi úrral, ha elmegyünk hozzá látogatóba.” A hadbíró úr aztán már
semmit se kérdezett tőlem, és elege volt az egészből.
- Sose felejtsd el - folytatta elmélkedéseit Švejk -, hogy a katonai
bíróságok előtt senki se szabad hogy valljon. Amikor a helyőrségi
fogházban ültem, a szomszéd szobából egy katona mindent bevallott, és
ahogy a többiek erről tudomást szereztek, mindjárt megpokrócozták, és
ráparancsoltak, hogy vonja vissza a vallomását.
- Ha valami tisztességtelen dolgot csinálnék, akkor nem vallanám be -
mondta Vodička, az öreg árkász -, de amikor az a zsivány hadbíró
egyenesen megkérdezte tőlem: „Verekedett?”, én azt feleltem: „Igen,
verekedtem.” - „Bántalmazott valakit?” - „Hát hogyne, hadbíró úr.” -
„Megsebesített valakit?” - „Magától értetődik, hadbíró úr. Hadd lássa,
hogy kivel van dolga.” És éppen az a szégyen, hogy szabadon eresztettek
minket. Ez olyan, mintha nem akarná elhinni, hogy szétvertem azokon a
magyar legényeken az übersvungomat, hogy nudlit csináltam belőlük
meg csupa daganatot és kék foltot. Te is ott voltál, láttad, hogy egyszerre
három magyar volt rajtam, és egy pillanat múlva már a földön fetrengett
mind a három, és én megtapostam őket. És ezek után egy ilyen, taknyos
hadbíró-fajzat beszünteti ellenünk a vizsgálatot. Ez olyan, mintha azt
mondaná nekem: „Menjen már, maga szarházi, maga és a verekedés!”
Majd ha vége lesz a háborúnak, és megint civilben leszek, valahol csak

159
„Szervusztok, orosz testvérek, mi cseh testvérek vagyunk, nem osztrákok.”
ráakadok erre a rohadtra, és megmutatom neki, hogy tudok-e verekedni,
vagy nem. Azután idejövök Királyhidára, és olyan rumlit csapok itt,
amilyet még nem látott a világ, hogy az emberek a pincébe fognak bújni,
amikor megtudják, hogy eljöttem látogatóba ezekhez a királyhidai
bitangokhoz, a nyomorultakhoz, a dögökhöz.
Az irodában minden rendkívül gyorsan zajlott le. Egy őrmester, akinek
még zsíros volt a szája az ebédtől, rendkívül komoly képpel átadta
Vodičkának és Švejknek az irataikat, és nem mulasztotta el az alkalmat,
hogy mindkettőjükhöz beszédet intézzen, melyben katonai szellemükhöz
apellált, s mivel wasserpolák160 volt, szónoklatát átszőtte tájszólásának
különböző szép kifejezéseivel: „marekvium”, „glupi rolmopszije”,
„krajcova szedmina”, „szvinya poripana” és „dum vam banye na
mjeszjnuckovi vasi gzichti”.161
Mikor Švejk elbúcsúzott Vodičkától, mivel mindegyiket a maga
alakulatához kísérték, így szólt az öreg árkászhoz: - Ha vége lesz ennek a
háborúnak, gyere el hozzám látogatóba. Minden este hat órától fogva
megtalálsz a „Kehely”-ben a Bojištìn.
- Világos, hogy elmegyek - felelte Vodička -, lesz ott valami rumli?
- Ott mindennap előjön valami - ígérte Švejk -, de ha éppen túl nagy csend
lenne, majd elintézzük valahogy.
Elváltak, s amikor már jó néhány lépésnyire voltak egymástól, Vodička, az
öreg árkász, visszakiáltotta Švejknek: - De biztosan gondoskodjál valami
mulatságról, mire megjövök.
Švejk pedig így válaszolt: - Jó, csak feltétlenül ott legyél, ha vége lesz
ennek a háborúnak.
Mind messzebbre kerültek egymástól, s egy idő múlva a második
barakksor sarkánál ismét felharsant Vodička hangja: - Švejk, Švejk,
milyenfajta sört mérnek ott a „Kehely”-ben?
Švejk válasza úgy szólt, mint a távoli visszhang: - Velkopopoviceit.
- Azt hittem, hogy smíchovit - kiáltotta a távolból Vodička.
- Lányok is vannak ott - ordította Švejk.
- Hát akkor a háború után, este hat órakor - kiáltotta lentről. Vodička.
- Gyere inkább fél hétre, hogyha netalán elkésnék - felelte Švejk. És
Vodička még egyszer odakiáltott, immár nagyon messziről:
- Hat órára nem tudsz ott lenni?
- Jól van, ott leszek hatra - hallotta Vodička a távolodó Švejk válaszát.
Így búcsúzott el Švejk, a derék katona, Vodičkától, az öreg árkásztól.
„Wenn die Leute auseinander gehen, da sagen sie auf Wiedersehen.”162

160
Félig lengyel, félig német sziléziai.
161
„Murokfaló”, „bamba heringek”, „leeresztés hetes” (a legrosszabb kártyalap),
„piszkos disznó” és „lekenek egypár pofont arra a holdvilág pofátokra”.
162
„Mikor az emberek elválnak, azt mondják egymásnak: a viszontlátásra.”
 BRUCK AN DER LEUTHÁTÓL SOKAL FELÉ

Lukáš főhadnagy izgatottan járkált fel és alá a 11. menetszázad

irodájában. Ez az iroda egy sötét lyuk volt a század barakkjában, s
deszkafal választotta el a folyosótól. Egy asztal, két szék, egy
petróleumoskanna és egy priccs. A főhadnagy előtt Vaněk számvivő
őrmester állt, aki itt szokta kitölteni a zsoldfizetési lapokat, itt könyvelte a
legénységi konyha számláit, ő volt az egész század pénzügyminisztere, s
itt töltötte az egész áldott napot, itt is aludt.
Az ajtóban egy kövér baka állt, olyan hosszú szakállal, mint Krakonoš.163
Baloun volt ez, a főhadnagy új tisztiszolgája, civilben molnár, valahonnan
Èeský Krumlov mellől.
- Maga valóban nagyszerű puccert választott ki nekem - fordult Lukáš
főhadnagy a számvivő őrmesterhez -, szívből köszönöm magának ezt a
kedves meglepetést. Első nap, hogy ebédért küldöm a tisztikonyhára,
mindjárt felfalja nekem a felét.
- Kiöntöttem, kérem szépen - mondta a kövér óriás.
- Jó, kiöntötted. De csak a levest vagy a szószt önthetted ki, nem pedig a
frankfurti pecsenyét. Akkora kis darabot hoztál, amennyi a körmöm alatt
elférne. És hová tetted a rétest?
- Én...
- Ne tagadj, felfaltad.
Lukáš főhadnagy oly komolyan és oly szigorú hangon mondta ki az utolsó
szavakat, hogy Baloun önkéntelenül is hátrált két lépést.
- Informálódtam a konyhában, hogy mit adtak ebédre. Leves volt
májgombóccal. Hová tetted a gombócokat? Mind kihalásztad útközben, ez
a színtiszta igazság. Aztán marhahús volt uborkával. Mit csináltál vele?
Azt is felfaltad. Két szelet frankfurti pecsenye. És csak egy fél szeletet
hoztál, mi? Két darab rétes! Hová tetted? Beletömted a hülye fejedbe, te
gyalázatos disznó. Beszélj, hová tetted a rétest? Hogy beleejtetted a
sárba? Te kapcabetyár. Meg tudod nekem mutatni azt a helyet, ahol a
sárban fekszik? Hogy mindjárt odaszaladt valami kutya, mintha fütyültek
volna neki, rávetette magát, és elvitte? Krisztus atyám, úgy felpofozom
azt a dagadt képedet, hogy olyan lesz a fejed, mint egy dézsa! És még
tagad nekem a disznó. Tudod, hogy ki látott meg? Itt van ni,
rechnungsfeldwebl Vaněk. Ő jött oda hozzám, és azt mondta:
„Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ez a disznó, ez a Baloun,
az óberlajtnant úr ebédjét zabálja. Kinézek az ablakból, és látom, hogy fal,
mintha egy hete nem evett volna.” Ide hallgasson, sie rechnungsfeldwebl,
hát nem tudott egy másik marhát találni nekem, pont ezt a gazembert
kellett?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, úgy látszott, hogy Baloun a
legrendesebb ember az egész menetszázádunkból. Olyan nagy mamlasz,
hogy még egy gevergriffet se tud megjegyezni magának, és ha puskát
163
A cseh népmesék ismert alakja, a Krkonoše hegység varázsló szelleme.
adunk a kezébe, még valami szerencsétlenséget csinál. A legutóbbi
gyakorlaton kis híján kilőtte a szomszédja szemét vaktölténnyel. Úgy
gondoltam, hogy legalább az ilyen szolgálatra meg fog felelni.
- Meg, és felfalja a gazdája egész ebédjét - mondta Lukáš -, mintha nem
volna neki elég a porciója. Csak nem vagy éhes?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én folyton éhes vagyok.
Ha valakinek marad egy kis komiszkenyere, hát megveszem tőle
cigarettáért, de az is kevés, akármennyit kapok. Én már természettől
fogva ilyen vagyok. Mindig azt hiszem, hogy már jóllaktam, pedig dehogy.
Egy kis idő múlva megint, éppen úgy, mint evés előtt, elkezd korogni a
gyomrom, és máris újra jelentkezik a rohadt. Néha azt hiszem, hogy most
már igazán elég volt, hogy most már semmi se fér belém, és mégis. Látok
valakit, hogy eszik, vagy csak megérzem a szagát, és máris olyan a
gyomrom, mintha egerek háltak volna benne. Mindjárt jelentkezik a
gyomor, és követeli a magáét, és akkor én lenyelném a patkószöget is.
Óberlajtnant úrnak alássan jelentem, én már kértem, hogy adjanak nekem
dupla porciót; Budìjovicében már voltam evégett az ezredorvos úrnál, és ő
ahelyett három napra ott fogott a maródiszobán, és mindennap csak egy
kis bögre üres levest kaptam. Azt mondja, majd én megtanítalak, te
szemét, hogy éhes legyél. Gyere csak ide még egyszer, meglátod, hogy
amikor elmész, olyan leszel, mint a fuszujkaszár! Nekem, óberlajtnant úr,
kérem, nem muszáj csak finom dolgokat látni, engem a közönséges
dolgok is mindjárt ingerelni kezdenek, és rögtön megered a nyálam.
Jelentem alássan, óberlajtnant úr, tisztelettel kérem, hogy
engedélyezzenek nekem dupla porciót. Ha már hús nem is lesz, hát
legalább körítést, krumplit, gombócot, egy kis szószt, abból mindig
marad...
- Jó, végighallgattam a pimaszságaidat, Baloun - felelte Lukáš főhadnagy. -
Hallott már ilyet, sie rechnungsfeldwebl, hogy egy katona mindennek a
tetejébe még olyan pimasz is lett volna, mint ez a csirkefogó? Felfalja az
ebédemet, és még azt kívánja, hogy dupla porciót engedélyezzek neki. Na
de majd én megtömöm a gyomrodat, Baloun.
- Sie rechnungsfeldwebl - fordult Vaněkhez -, kísérje ezt az alakot
Weidenhoffer káplárhoz, kössék ki szépen az udvaron a konyha előtt két
órára, hadd nézze végig az esti gulyásosztást. Jó magasra kössék ki, hogy
csak lábujjhegyen álljon, és lássa, ahogy a kondérban fő a gulyás. És az
egész gulyásosztás alatt ott legyen kikötve a disznó, hogy csorogjon a
nyála, mint egy kiéhezett szukának, amelyik a hentesbolt előtt szaglászik.
Mondja meg a szakácsnak, hogy a Baloun porcióját osszák szét!
- Parancsára, óberlajtnant úr. Gyerünk, Baloun!
Amikor kifelé indultak, a főhadnagy megállította őket az ajtóban, és
Baloun rémült arcára pillantva, diadalmasan így kiáltott: - Nahát, Baloun,
most kihúztad a lutrit. Jó étvágyat kívánok! És ha még egyszer előfordul
az ilyesmi, irgalmatlanul hadbíróság elé állítlak.
Miután Vaněk visszajött, és közölte, hogy Baloun már ki van kötve, Lukáš
főhadnagy azt mondta: - Maga ismer engem, Vaněk, tudja, hogy nem
szívesen csinálok ilyet, de nem tehetek róla. Először is be kell látnia, hogy
ha a kutyától elveszik a csontját, hát morog. Nem akarom, hogy egy ilyen
aljas fickó éljen mellettem, másodszor pedig már az a körülmény is, hogy
Baloun ki van kötve, nagy erkölcsi és lélektani hatást fog gyakorolni az
egész legénységre. Ezek a zsiványok az utóbbi időben, amióta
menetszázadban vannak, és tudják, hogy holnap vagy holnapután
kimennek a harctérre, azt csinálnak, amit akarnak.
Lukáš főhadnagy rendkívül meggyötörtnek látszott, és csendes hangon
folytatta: - Tegnapelőtt a nachtübungon, mint maga is tudja, az
einjährigfreiwilligenschule164 ellen kellett manővereznünk a cukorgyár
mögött. Az első svarm volt az elővéd, az csendesen haladt az országúton,
mert én magam vezettem, de a második, amelynek az volt a feladata,
hogy balra menjen, és előőrsöket küldjön a cukorgyár felé, az úgy
viselkedett, mintha kiránduláson lett volna. Úgy daloltak és dobogtak,
hogy biztos elhallatszott egészen a lágerig. Aztán a jobbszárnyon
előrement a harmadik svarm, hogy felderítse a terepet az erdő alatt, az jó
tíz percnyire volt tőlünk, és még olyan messziről is látszott, hogy a
betyárok cigarettáznak, csak úgy fénylettek azok a tüzes pontok a
sötétben. A negyedik svarmot meg hátvédnek jelöltük ki, és az ördög
tudja, hogy történt, de egyszerre csak az elővédünk előtt bukkant fel,
úgyhogy ellenségnek hittük, és nekem vissza kellett vonulnom a saját
hátvédem elől, amely egyre tovább nyomult ellenem. Hát így néz ki a
tizenegyes menetszázad, amit örököltem. Mit csináljak velük? Hogy
fognak viselkedni egy igazi gefechtben?
Lukáš főhadnagynak közben össze volt téve a keze, az arca vértanúi
kifejezést öltött, és az orra hegye megnyúlt.
- Emiatt nem főjön a feje, főhadnagy úr - próbálta megnyugtatni Vaněk
számvivő őrmester -, ne tessék ezzel gyötörni magát. Én már három
menetszázadnál voltam, mindegyiket szétverték az egész zászlóaljjal
együtt, és aztán megint újat alakítottunk. És mindegyik menetszázad
olyan volt, mint a másik, egyik se volt jobb egy hajszállal se, mint az
óberlajtnant úré. A legrosszabb volt a kilencedik. Az magával cipelte
fogságba az összes sarzsikat és a századparancsnokot is. Engem csak az
mentett meg, hogy éppen az ezredtrénhez mentem rumot meg bort
faszolni a századnak, és így nélkülem csinálták az egészet.
- És tetszik tudni, óberlajtnant úr, hogy a múltkori nachtübungon, amiről
beszélni tetszett, az einjährigfreiwilligenschule, amelyiknek be kellett
volna kerítenie a mi századunkat, egészen a Fertő tóig kalandozott?
Folyton csak masírozott előre, amíg meg nem virradt, és így az előőrsök
egyszerre csak a mocsárban voltak. És maga Ságner kapitány úr vezette
őket. Talán egészen Sopronig elmentek volna, ha ki nem világosodik -
folytatta titokzatos hangon a számvivő őrmester, aki nagy gyönyörűséget
talált az ilyen esetekben, és nyilvántartotta az összes hasonló
történeteket.
- És tetszik tudni, óberlajtnant úr - mondta bizalmasan kacsintva -, hogy
úgy van, hogy a Ságner kapitány úr lesz a mi menetzászlóaljunk
parancsnoka? Azelőtt, mint ahogy Hegner törzsőrmester mondta, azt
beszélték, hogy a főhadnagy úr lesz a zászlóaljparancsnok, mert a

164
Nachtübungon: éjjeli gyakorlaton; einjährigfreiwilligenschule: egyéves
önkéntesek iskolájának alakulata.
főhadnagy úr minálunk a legidősebb tiszt, de aztán állítólag a hadosztály
közölte a dandárral, hogy Ságner kapitány urat nevezték ki.
Lukáš főhadnagy meredten nézte a poros padlót, és cigarettára gyújtott.
Tudott arról, amit Vaněk mesélt, és meg volt győződve róla, hogy
igazságtalanság történt vele. Ságner kapitány már kétszer megelőzte az
előlépésben; de Lukáš most csak annyit mondott:
- Ugyan, Ságner kapitány...
- Én nem nagyon örülök ennek - közölte bizalmasan a számvivő őrmester.
- Hegner törzsőrmester mesélte, hogy Ságner kapitány úr Szerbiában a
háború elején ki akarta tüntetni magát valahol a montenegrói hegyekben,
és a zászlóaljából egymás után kergette neki a századokat a szerb
stellungok masingeverjeinek, habár ez teljesen fölösleges dolog volt, és a
gyalogság ott bagót sem ért, mert a szerbeket azok közül a sziklák közül
csak a tüzérség tudta volna kiverni. Az egész bataillonból összesen
nyolcvan ember maradt, Ságner kapitány úr is lövést kapott a kezébe,
aztán meg vérhast a kórházban, aztán visszajött Budìjovicébe az
ezredhez, és tegnap este állítólag azt mesélte a kaszinóban, hogy ő
milyen jól érzi magát a fronton, hogy ő otthagy akár egy egész
marsbataillont, de megmutatja, hogy mit tud, és signum laudist fog kapni,
mert Szerbiáért orrot kapott, de most vagy elesik az egész
marsbataillonnal vagy kinevezik alezredesnek, még ha bele is pusztul az a
marsbataillon. Én azt hiszem, óberlajtnant úr, hogy ez a rizikó miránk is
vonatkozik. Nemrég mesélte Hegner törzsőrmester, hogy nem tetszik
túlságosan jóba lenni a Ságner kapitány úrral, és hogy ezért ő először a
mi századunkat küldi majd a gefechtbe, méghozzá a legborzalmasabb
helyekre.
A számvivő őrmester felsóhajtott: - Nekem az volna a véleményem, hogy
egy ilyen háborúban, mint ez, amikor olyan sok a katonaság, és olyan
hosszú a front, rendes manőverezéssel többet lehetne elérni, mint valami
elkeseredett támadásokkal. Én láttam olyat a Dukla alatt, a tizedik
menetszázaddal. Akkor minden nagyon simán ment, parancs jött, hogy
„nicht schiessen”, így hát nem is lőttünk, és vártuk, hogy az oroszok
jöjjenek közel hozzánk. Egyetlen puskalövés nélkül elfoghattuk volna őket,
de akkor a balszárnyunkon landveresek voltak, és ezek a hülyék úgy
megijedtek, mikor az oroszok közeledtek, hogy hanyatt-homlok
megindultak lefelé a havas lejtőn, mint egy szánkópályán, és mi
parancsot kaptunk, hogy az oroszok áttörték a balszárnyat, és mi
próbáljunk eljutni a dandárhoz. Én akkor éppen a dandárnál voltam
aláíratni a kompanieverpflegungsbuchot,165 mert nem tudtam megtalálni
az ezredtrénünket, és így láttam, hogy a tizedik menetszázadból az első
menekülők megérkeztek a dandárhoz. Estig százhúszan jöttek, a többiek
állítólag eltévedtek menekülés közben, és lecsúsztak valahová az orosz
stellungokba a hóban, mintha csak ródliztak volna. Az ott borzasztó volt,
óberlajtnant úr, a Kárpátokban az oroszoknak fent is, lent is voltak
stellungjaik. És aztán, óberlajtnant úr, kérem, a Ságner kapitány úr...
- Hagyjon már békén a Ságner kapitány úrral - mondta Lukáš főhadnagy -,
mindezt tudom, és ne higgye, hogy majd ha valami sturmba vagy

165
A század élelmezési kimutatásainak könyvét.
gefechtbe kerülünk, akkor maga véletlenül megint valahol az ezredtrénnél
lesz, rumot és bort faszolni. Már figyelmeztettek rá, hogy maga iszik, mint
egy kefekötő, és csak rá kell nézni arra a vörös orrára, mindjárt látja az
ember, hogy kivel áll szemben.
- Ez még a Kárpátokból van, óberlajtnant úr, ott muszáj volt, a menázsi
hidegen érkezett fel hozzánk, a lövészárkok benne a hóban, tüzet rakni
nem volt szabad, úgyhogy csak az a rum tartotta bennünk a lelket. És ha
én nem vagyok ott, úgy lett volna, mint a többi századokban, hogy még
rum se volt, és az emberek megfagytak. Ellenben minálunk mindenkinek
vörös volt az orra a rumtól, igaz, hogy ez megint csak pech volt, mert a
zászlóaljtól parancs jött, hogy járőrbe csak olyanok menjenek, akiknek
vörös az orra.
- Most már vége van a télnek - közölte sokatmondóan a főhadnagy.
- A harctéren, óberlajtnant úr, bármilyen évszakban nélkülözhetetlen
dolog a rum, éppen úgy, mint a bor. Hogy úgy mondjam, jó hangulatot
csinál. Egy fél csajka bortól és egy negyedliter rumtól akár az ördöggel is
megverekszik a legénység... Melyik marha kopog már megint az ajtón,
nem látja, hogy ki van írva: Nicht klopfen! Herein!166
Lukáš főhadnagy a széken ülve az ajtó felé fordult, és nézte, ahogy az ajtó
lassan és halkan kinyílik. S éppoly halkan belépett a 11. menetszázad
irodájába Švejk, a derék katona - szalutálva jött be, valószínűleg már
odakint kezdett szalutálni, amikor a Nicht klopfen! feliratot bámulta.
Szalutálása tökéletes összhangban volt végtelenül elégedett és gondtalan
arckifejezésével. Úgy nézett ki, mint a tolvajok görög istene, akit egy
osztrák baka józan egyenruhájába bújtattak.
Lukáš főhadnagy egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben Švejk, a
derék katona, átölelte és megcsókolta őt a tekintetével.
Körülbelül ilyen szeretettel nézhetett atyjára a tékozló fiú, aki elveszett
vala és megtaláltatott, mikor hazatérése után az atya nyársra húzatott a
tiszteletére egy tulkot.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megint itt vagyok - szólalt
meg az ajtóban Švejk, olyan őszinte természetességgel, hogy Lukáš
főhadnagy egyszeriben magához tért. Amióta Schröder ezredes közölte
vele, hogy ismét a nyakára küldi Švejket, Lukáš főhadnagy a lelke mélyén
mindennap messzebbre tolta ezt a találkozást. Minden reggel így szólt
magához: „Ma talán még nem jön meg, talán elkövetett valamit, és még
ott tartják.”
És mindezen kombinációkat Švejk most romba döntötte a belépésével,
amelyet oly kedvesen és egyszerűen hajtott végre.
Švejk most ránézett Vaněk számvivő őrmesterre, odafordult és
barátságosan mosolyogva átadta neki a papírjait, amelyeket a köpenye
zsebéből húzott elő: - Rechnungsfeldvébl úrnak jelentem alássan, hogy
ezeket a papírokat, amiket az ezredirodán állítottak ki nekem, át kell
adjam a rechnungsfeldvébl úrnak. A lénung miatt van, és hogy tessék
engem beírni a verpflegungba.

166
Ne kopogj! Szabad!
Švejk olyan könnyed, társaságbeli modorban mozgott a 11. menetszázad
irodájában, mintha ő meg Vaněk a legjobb barátok lettek volna, de a
számvivő őrmester nagyon kurtán reagált erre:
- Tegye le az asztalra.
- Nagyon jól tenné, sie rechnungsfeldwebl, ha magamra hagyna Švejkkel -
mondta felsóhajtva Lukáš főhadnagy.
Vaněk kiment, és megállt az ajtó előtt, hogy kihallgassa, mit fognak
mondani egymásnak ezek ketten.
Egy ideig semmit se hallott, mert Švejk is, Lukáš főhadnagy is hallgatott.
Mindketten hosszan nézték és figyelték egymást. Lukáš úgy nézte Švejket,
mintha meg akarná hipnotizálni, mint ahogy a kakas néz a tyúkra, mielőtt
rávetné magát.
Švejk, mint mindig, lágy, meleg tekintettel nézte Lukáš főhadnagyot,
mintha azt akarná mondani: „Újra együtt, édes szívem, most már semmi
se választ el bennünket egymástól, galambom.”
S mivel a főhadnagy sokáig nem szólalt meg, Švejk szemei fájdalmas
gyengédséggel így unszolták: „Hát mondj valamit, aranyom, ontsd ki a
szíved!”
Lukáš főhadnagy végül megtörte a kínos csendet, és jókora adag gúnyt
próbált elhelyezni a szavaiban: - Isten hozta, Švejk. Nagyon szépen
köszönöm, hogy meglátogatott. Nem is vártam ilyen kedves vendéget.
De nem bírta türtőztetni magát, és az elmúlt napok dühe egy borzalmas
ökölcsapásban tört ki belőle: olyat ütött az asztalra, hogy a kalamáris
felugrott, és befröcskölte tintával a lénunglistát.
Ugyanakkor Lukáš főhadnagy is felugrott, szorosan odaállt Švejk elé, és
ráordított: - Maga barom - aztán fel s alá kezdett járkálni az iroda szűk
helyiségében, és valahányszor Švejk elé ért, kiköpött.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk, mivel Lukáš
főhadnagy szüntelenül csak járt fel és alá, iszonyú dühében
papírgalacsinokat vágott a sarokba, és mindig odament az asztalhoz egy
újabb darab papírért -, alázatosan jelentem, hogy a levelet rendben
átadtam. Szerencsésen megtaláltam Kákonyiné őnagyságát, és
mondhatom, hogy nagyon szép nő, én ugyan csak egyszer láttam, amikor
éppen sírt...
Lukáš főhadnagy leült a számvivő altiszt priccsére, és rekedt hangon
felkiáltott: - Mikor lesz ennek vége, Švejk?
Švejk úgy felelt, mintha ezt a kérdést nem is hallotta volna: - Azután volt
ott egy kis kellemetlenség, de én magamra vállaltam az egészet. Ők
ugyan nem akarták nekem elhinni, hogy én levelezek azzal a hölggyel, így
aztán kihallgatás közben inkább lenyeltem azt a levelet, hogy minden
nyomot eltüntessek előlük. Aztán tiszta véletlenből, másképp nem is
tudom megmagyarázni magamnak, belekeveredtem egy egészen
jelentéktelen apró kis verekedésbe. Ebből is kimásztam, és elismerték az
ártatlanságomat, és a regimentsraportra küldtek, és a
hadosztálybíróságon beszüntették ellenem az egész eljárást. Az
ezredirodán csak egypár percig voltam, amíg megjött az óberszt úr, ő
aztán káromkodott rám egy kicsit, és azt mondta, hogy azonnal
jelentkezzek az óberlajtnant úrnál mint ordonánc, és megparancsolta,
hogy adjam át az üzenetét, hogy azonnal kéreti az óberlajtnant urat,
tessék odamenni hozzá a menetszázad miatt. Ennek már több mint fél
órája, de az óberszt úr nem tudta, hogy engem még becipelnek az
ezredirodára, és még ott fogok ülni több mint egy negyedórát, mert erre
az egész időre vissza volt tartva a lénungom, és ezt a regimentnél kellett
hogy kifizessék nekem, nem pedig a menetszázadnál, mert engem mint
ezredfoglyot kezeltek. Különben is minden úgy össze van keverve és
kavarva náluk, hogy az ember egészen belebolondul...
Lukáš főhadnagy, amikor meghallotta, hogy már egy fél órája Schröder
ezredesnél kellene lennie, gyorsan magára kapta a köpenyét, és azt
mondta: - Maga megint jól kisegített engem, Švejk. - Olyan kétségbeesett
és reménytelen hangon mondta ezt, hogy Švejk úgy érezte, meg kell
nyugtatnia néhány baráti szóval, s amikor Lukáš főhadnagy kirohant az
ajtón, még utána kiáltotta: - Ne tessék félni, megvárja az óberszt úr, úgy
sincs neki semmi dolga.
Nem sokkal a főhadnagy távozása után Vaněk számvivő őrmester lépett
be az irodába.
Švejk egy széken ült, és oly módon etette a kis vaskályhát, hogy a nyitott
ajtaján keresztül széndarabokat dobált belé. A kis kályha füstölt és
bűzlött, és Švejk vígan folytatta a célba dobálást, észre sem véve
Vaněket, aki egy ideig csak bámult Švejkre, de aztán berúgta a
kályhaajtót, és azt mondta Švejknek, hogy takarodjék onnan.
- Rechnungsfeldvébl úr - mondta Švejk méltóságteljesen -, szabadjon
közölnöm a rechnungsfeldvébl úrral, hogy a parancsát a legjobb akaratom
mellett sem tudom teljesíteni, és még akkor se tudnám, ha az egész
lágerből kikergetne, mert én magasabb rendelkezéseknek vagyok
alávetve.
- Én ugyanis ordonánc vagyok itten - tette hozzá büszkén -, Schröder
óberszt úr ide osztott be engem a 11. menetszázadba Lukáš óberlajtnant
úrhoz, akinél puccer voltam, de a velem született intelligenciám miatt
ordonáncnak léptettek elő. Mi az óberlajtnant úrral már régi ismerősök
vagyunk. Maga micsoda civilben, rechnungsfeldvébl úr?
Vaněk számvivő őrmester annyira meglepődött a derék katona bizalmas
és szomszédias modorától, hogy ezúttal nem törődve a tekintélyével,
amelyet egyébként nagyon is szeretett fitogtatni a század katonái előtt,
úgy felelt, mintha az alantasa volna Švejknek:
- Nevem Vaněk, drogista vagyok Kralupyból.
- Én is drogista inas voltam - mondta Švejk - egy Kokoška nevű úrnál, a
prágai Perštynen. Ez egy borzasztó különc ember volt, és amikor egyszer
tévedésből felgyújtottam neki a pincében egy benzines hordót, és minden
elégett, akkor ő kidobott engem, és az ipartestület már sehová se vett fel,
úgyhogy emiatt a hülye benzines hordó miatt nem kaphattam
segédlevelet. Maga is készít teheneknek való fűszert?
Vaněk tagadólag megrázta a fejét.
- Mert mi csináltunk ilyen teheneknek való fűszert, méghozzá
szentképekkel. A mi főnökünk, Kokoška úr, borzasztó vallásos ember volt,
és egyszer azt olvasta, hogy Szent Pelegrinus megsegített valami
felpuffadt jószágot. Ezért a Kokoška úr valahol Smíchovban képeket
nyomattatott Szent Pelegrinusról és az Emauzi-kolostorban beszenteltette
ezeket kétszáz forintért. Aztán minden csomag tehénfűszerhez
hozzácsomagoltunk egy ilyen képet. Ezt a fűszert meleg vízben
felkavarták a teheneknek, sajtárból megitatták velük, és közben
felolvastak a jószágnak egy Szent Pelegrinushoz intézett imácskát, amit
Tauchen úr, a mi segédünk írt. Tudniillik, amikor ki voltak nyomtatva ezek
a Szent Pelegrinus képek, a másik oldalára még oda kellett nyomtatni
valami imácskát. Így aztán este az öreg Kokoška behívatta a Tauchen urat,
és azt mondta neki, hogy reggelig írjon valami imácskát arra a képre és
arra a fűszerre, és amikor a Kokoška úr tíz órakor bejön a boltba, már
készen kell lenni az egésznek, hogy mindjárt a nyomdába mehessen, mert
a tehenek már várják azt az imácskát. Vagy-vagy. Ha szépen megírja, egy
forint üti a markát, ha pedig nem, akkor két hétre fel van mondva neki. A
Tauchen úr egész éjszaka izzadt, és reggel egészen kialvatlanul jött boltot
nyitni, és még semmi se volt neki megírva. Sőt még azt is elfelejtette,
hogy hogy hívják azt a tehénfűszeres szentet. Aztán a szolgánk, a
Ferdinand húzta ki a pácból. Ez mindenhez értett. Amikor kamillateát
szárítottunk a padláson, mindig belemászott, lehúzta cipőjét, és meg-
tanított bennünket, hogy így elmúlik a lábizzadás. Vagy galambokat fogott
a padláson, ki tudta nyitni a pénzesfiókot, és még megtanított bennünket
más svindlikre is, amiket az árukkal lehetett csinálni. Énnekem mint
inasnak olyan patikám volt otthon, amit a boltból vittem haza, amilyen az
Irgalmasoknak se volt. Nahát, ez a Ferdinand kisegítette a Tauchen urat;
csak annyit mondott: „Adja csak ide, Tauchen úr, hadd nézzem meg”, és a
Tauchen úr mindjárt hozatott neki egy sört. És még meg se hozták a sört,
amikor a Ferdinánd már kész is volt a felével, és fel is olvasta:
Mennyből hozok boldog hírt,
orvosságot, csodaírt.
Tehén, borjú, minden marha,
lehet akármilyen fajta,
a Kokoška-féle portól
megszabadul minden kórtól...
Aztán, amikor megitta a sört, és húzott egy jót a tinktúra amarából is, már
nagyon gyorsan ment neki, és egy pillanat alatt gyönyörű szépen be is
fejezte:
Hallgassatok Szent Pelegrin szavára,
egy csomagnak csak két forint az ára.
Szent Pelegrin, barmainknak őre,
tekints le a hálás legelőre.
A sok gazda dicshimnuszt zeng teneked,
Szent Pelegrin, óvj meg minden tehenet...
Aztán, amikor megjött a Kokoška úr, a Tauchen úr bement vele az irodába,
és amikor kijött, megmutatott nekünk két forintot, nem pedig egyet,
ahogy a főnök ígérte, és felesbe osztozni akart rajta a Ferdinand úrral. De
a Ferdinandot, amikor azt a két forintot meglátta, egyszerre csak
megszállta a mammon. Azt mondja, nem, vagy dupla, vagy semmi. Így
aztán a Tauchen úr nem adott neki semmit, és megtartotta magának azt a
két forintot, engem kivitt a raktárba, adott nekem egy pofont, és azt
mondta, hogy ilyen pofonokból még százat fogok kapni, ha el merem
mondani valahol, hogy azt nem ő költötte és írta, és ha a Ferdinand
panaszkodni menne az öreghez, azt kell mondjam, hogy a Ferdinand
szolga egy hazug. Erre meg is kellett esküdjek neki, valami dragon-ecetes
demizson előtt. És a mi bolti szolgánk elhatározta, hogy megbosszulja
magát ezen a tehénfűszeren. Mi ezt nagy ládákban kevertük a padláson, ő
pedig amennyi egérpiszkot csak össze tudott seperni, mind odahozta, és
belekeverte. Aztán lócitromot gyűjtött az utcán, otthon megszárította, egy
fűszeres mozsárban porrátörte, és ezt is beledobálta a Szent Pelegrinus
képével ellátott tehénfűszerbe. És még ez se volt neki elég. Belepisált
ezekbe a ládákba, belekakált és úgy összekavarta, hogy olyan lett, mint a
korpakása...
Megszólalt a telefon. A számvivő őrmester a kagylóhoz ugrott, majd
bosszúsan félrelökte: - Az ezredirodára kell mennem, csak így váratlanul,
ez nem tetszik nekem.
Švejk ismét egyedül maradt.
Kisvártatva újra megszólalt a telefon.
Švejknek nagy nehezen sikerült megértetnie magát: - Vaněk? az elment
az ezredirodára. Hogy ki beszél? A tizenegyes menetszázad ordonánca.
Ott ki beszél? A tizenkettes menetszázad ordonánca? Szervusz, kolléga.
Hogy mi a nevem? Švejk. És a tied? Braun. Nincs véletlenül egy Braun
nevű rokonod Karlínban, a rakparton, egy kalapos? Szóval nincs, nem is
ismered... Én sem ismerem, csak egyszer arra mentem villamoson, és
szembetűnt nekem a cégtáblája. Hogy mi újság? Én nem tudok semmit.
Hogy mikor indulunk? Én még senkivel se beszéltem az indulásról. Hová
kéne menjünk?
- Te dilis, hát a menetszázaddal a frontra.
- Arról még nem hallottam.
- Szép kis ordonánc vagy. Nem tudod, hogy a lajtnantod...
- Nekem óberlajtnantom van...
- Az mindegy, szóval, hogy az óberlajtnantod elment-e a besprechungra
az óberszthez?
- De, az óberszt meghívta őtet.
- Na látod, a mienk is oda ment, és a tizenharmadik század parancsnoka
is; éppen most beszéltem telefonon az ordonáncukkal. Nem tetszik nekem
ez a nagy sietség. Hát arról tudsz valamit, hogy a zenészek pakolnak?
- Én semmiről nem tudok semmit.
- Ne tettesd magadat marhának. Tudod, hogy a rechnungsfeldvébeltek
már vagon-avizót is kapott? Mennyi nálatok a mansaft létszáma?
- Nem tudom.
- Mi az, tökfej, attól félsz, hogy felfallak? - (Hallani, hogy a drót túlsó
végén beszélő odaszól valakinek: „Fogd csak a másik kagylót, Franta, ha
látni akarod, hogy milyen hülye ordonánca van a tizenegyedik
századnak.”) - Halló, alszol, vagy mi van ott? Hát akkor felelj, ha egy
kollégád kérdez. Szóval te még nem tudsz semmit? Ne tagadd. Nem szólt
semmit a rechnungsfeldvébletek, hogy konzervet fogtok faszolni? Hogy
ilyen dolgokról nem beszéltél vele? Te hülyönc, te. Hogy neked ahhoz
semmi közöd? - (A drót túlsó végéről nevetés hallatszik.) - Jó nagy marha
lehetsz te is, ahogy megtudsz valamit, azonnal telefonálj nekünk a
tizenkettes menetszázadba, te kis aranyos hülye. Hová valósi vagy?
- Prágai.
- Akkor okosabb is lehetnél... És még valamit: Mikor ment be a
rechnungsfeldvébletek az irodára?
- Egypár perccel ezelőtt hívták.
- Nahát, és mostanáig ezt nem tudtad megmondani? A mienk is az elébb
ment el, itt készül valami. Nem beszéltél a trénnel?
- Nem beszéltem.
- Jézus Krisztus, és te még azt mondod, hogy prágai vagy. Te semmivel se
törődsz. Hol csavarogsz egész nap?
- Én csak egy órával ezelőtt jöttem meg a hadosztálybíróságról.
- Hát az egész más káposzta, pajtás. Akkor még máma elmegyek hozzád
beszélgetni. Most kétszer csöngesd le a telefont.
Švejk éppen pipára akart gyújtani, amikor a telefon ismét megszólalt.
„Bújjatok a fenekembe a telefonotokkal - mondta magában Švejk -, azt
hiszitek, kedvem van diskurálni veletek?”
A telefon kérlelhetetlenül tovább zörgött, úgyhogy Švejknek végül
elfogyott a türelme, fogta a kagylót, és beleordított:
- Halló, ki beszél? Itt Švejk, a tizenegyedik század ordonánca.
A válaszban Švejk felismerte Lukáš főhadnagy hangját:
- Mit csinálnak ott maguk? Hol van Vaněk, azonnal küldje Vaněket a
telefonhoz!
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, az elébb csengett a telefon.
- Ide hallgasson, Švejk, nem érek rá magával szórakozni. A katonai
telefonbeszélgetés, érti, az nem olyan, mint civilben, amikor órák hosszat
telefonálgatunk, hogy meghívjunk valakit ebédre. A telefonbeszélgetés
legyen világos és rövid. Telefonban elmarad még az „óberlajtnant úrnak
alássan jelentem” is. Na tehát, azt kérdem magától, Švejk, kéznél van az
a Vaněk? Azonnal jöjjön a telefonhoz.
- Nincsen kéznél, óberlajtnant úrnak jelentem alássan, az előbb az irodáról
szóltak neki, hogy hívatják, még egy negyedórája se lehet, hogy elhívták
innét az ezredirodára.
- Na, majd ha megjövök, Švejk, elintézem én magát. Nem tud tömören
beszélni? Nahát, jól figyeljen, hogy mit mondok. Tisztán hallja, nehogy
aztán később azzal mentegetőzzön, hogy zörgött a telefon? Abban a
pillanatban, ahogy visszaakasztotta a kagylót...
Szünet. Újabb csengetés. Švejk felveszi a kagylót, és a szitkok áradata
zúdul rá: - Maga állat, maga bitang, maga lator. Mit csinál maga, mért
szakítja meg a beszélgetést?
- Kérem, óberlajtnant úr, azt tetszett mondani, hogy akasszam fel a
kagylót.
- Švejk, én egy óra múlva otthon vagyok, és akkor lesz nemulass... Na,
szóval maga azonnal fogja magát, bemegy a barakkba, és megkeresi az
egyik cugszfürert, mondjuk Fuchsot, megmondja neki, hogy azonnal
vegyen tíz embert, és menjen velük a raktárba konzervet faszolni.
Ismételje meg, mit kell csinálnia?
- Elmegy tíz emberrel a raktárba konzervet faszolni a századnak.
- Végre, hogy egyszer nem hülyéskedik. Én közben telefonálok Vaněknek
az ezredirodára, hogy ő is menjen a raktárba, és vegye át a konzerveket.
Ha közben visszaérne a barakkba, hagyjon ott mindent, és irány
laufsrittban167 a raktárba. Most pedig akassza vissza a kagylót.

Švejk jó ideig hiába kereste nemcsak Fuchs cugszfürert, hanem a többi

sarzsit is. A konyhán voltak, rágták a húst a csontokról, és azzal
szórakoztak, hogy a kikötött Balount nézték, aki ugyan szilárdan állt a
talpán, egészen a földig leeresztve, mert megkönyörültek rajta, de azért
fölöttébb érdekes látványt nyújtott. Az egyik szakács odavitt neki egy
húsos bordacsontot, bedugta a szájába, és a nagyszakállú óriás, a kikötött
Baloun, akinek nem állott módjában, hogy a kezével manipuláljon,
óvatosan tologatta szájában a csontot, a fogai és az ínye segítségével
egyensúlyozta, s közben olyan arckifejezéssel rágcsálta a húst, mint egy
erdei rém.
- Kicsoda maguk közül a Fuchs cugszfürer? - kérdezte Švejk, amikor végül
rájuk akadt.
Fuchs szakaszvezető méltóságán alulinak érezte a választ, amikor látta,
hogy egy közönséges baka kérdezősködik utána.
- Hé - mondta Švejk -, hányszor kérdezzem még? Melyik a Fuchs
cugszfürer?
Fuchs szakaszvezető előlépett, és méltóságteljes tartásban minden
elképzelhető módon elkezdett káromkodni, hogy ő nem cugszfürer, ő
cugszfürer úr, és nem lehet azt mondani: „Hol a cugszfürer?” hanem csak
így: „Alázatosan jelentem, hol van a cugszfürer úr?” Ha az ő szakaszában
valaki nem úgy mondja, hogy: „Ich melde gehorsam”, mindjárt kap egyet
a pofájába.
- Lassan a testtel - mondta Švejk higgadtan -, azonnal fogja magát, megy
a barakkba, ott összeszed tíz embert, és aztán laufsritt velük együtt a
raktárba, konzervet fognak faszolni.

167
Futólépésben.
Fuchs szakaszvezető annyira meg volt lepve, hogy csak ezt a szót tudta
kipréselni magából: - Micsoda?
- Semmi „micsoda” - felelte Švejk -, én a tizenegyes menetszázad
ordonánca vagyok, és éppen az elébb beszéltem telefonon Lukáš
óberlajtnant úrral. És az óberlajtnant úr azt mondta: „Laufsritt tíz
emberrel a raktárba.” Ha nem megy, Fuchs cugszfürer úr, én azonnal
megyek vissza a telefonhoz. Az óberlajtnant úr határozottan azt kívánja,
hogy maga menjen. Erre kár is a szót vesztegetni. „A telefonbeszélgetés,
mondja Lukáš főhadnagy úr, legyen rövid és világos. Ha azt mondják: a
Fuchs cugszfürer megy, akkor ő megy. Az ilyen parancs, az nem olyan
fecsegés, mint amikor telefonon meghívunk valakit ebédre. A
katonaságnál, pláne háborúban, minden késés bűncselekmény. Ha az a
Fuchs cugszfürer nem indul el azonnal, mihelyt szól neki, akkor rögtön
telefonáljon nekem, és én majd elintézem őt. A Fuchs cugszfürer el lesz
törölve a föld színéről.” Barátom, maga még nem ismeri az óberlajtnant
urat.
Švejk diadalmasan nézett a sarzsikra, akiket a megjelenése valóban
elképesztett és letört.
Fuchs szakaszvezető dörmögött valami értelmetlent, és gyors léptekkel
távozott, Švejk pedig utána kiáltotta: - Szóval megtelefonálhatom az
óberlajtnant úrnak, hogy minden rendben van?
- Mindjárt ott leszek a raktárnál tíz emberrel - hallatszott a barakktól Fuchs
szakaszvezető válasza, és Švejk egy árva szót se szólva többet, otthagyta
a sarzsikat, akik éppúgy meg voltak lepve, mint Fuchs szakaszvezető.
- Kezdődik már - mondta a kis Blažek tizedes -, pakolunk.
Amikor Švejk visszatért a 11. menetszázad irodájába, megint nem tudott
pipára gyújtani, mert újból megszólalt a telefon. Ismét Lukáš főhadnagy
kereste Švejket.
- Hol csavarog maga, Švejk? Már harmadszor keresem, és senki se
jelentkezik.
- Mindent elintéztem, óberlajtnant úr.
- Szóval elmentek már?
- Hát persze hogy elmentek, csak azt nem tudom még, hogy ott vannak-e
már. Talán fussak oda még egyszer?
- Szóval megtalálta a Fuchs cugszfürert?
- Megtaláltam, óberlajtnant úr. Először azt mondta nekem: „Micsoda?” És
csak amikor megmagyaráztam neki, hogy a telefonbeszélgetések
legyenek rövidek és világosak...
- Ne szórakozzon, Švejk... Vaněk még nem jött vissza?
- Nem jött vissza, óberlajtnant úr, kérem.
- Ne ordítson úgy a telefonba. Nem tudja, hol lehet az az átkozott Vaněk?
- Nem tudom, óberlajtnant úr, kérem, hogy hol lehet az az átkozott Vaněk.
- Ott volt az ezredirodán, de már elment valahová. Azt hiszem, hogy a
kantinban lesz. Menjen utána, Švejk, és mondja meg neki, hogy azonnal
jöjjön a raktárba. Aztán még valamit. Azonnal keresse meg a Blažek
káplárt, és mondja meg neki, hogy rögtön oldozza el azt a Balount, és
Baloun aztán mindjárt jöjjön hozzám. Akassza vissza a kagylót!
Švejk valóban nekilátott e sok ügyes-bajos dolog elintézésének. Amikor
megtalálta Blažek tizedest, és közölte vele a Baloun eloldozására
vonatkozó főhadnagyi parancsot, Blažek káplár ezt dörmögte:
- Be vannak rezelve, már a cipőjükbe csorog a nadrágjukból.
Švejk végignézte az eloldozást, majd elkísérte Balount, mivel úgyis arra
kellett mennie a kantin felé, hogy megkeresse Vaněk számvivő őrmestert.
Baloun a megváltóját látta Švejkben, és megígérte neki, hogy
valahányszor csomagot kap hazulról, mindig osztozni fog vele.
- Nálunk nemsokára disznóölés lesz - mondta mélabúsan Baloun -, te hogy
szereted a hurkát, véresen vagy vér nélkül? Csak mondd meg, még ma
este írok haza. A disznóm meglesz vagy százötven kiló. Olyan a feje, mint
egy bulldogé, és az ilyen disznók a legjobbak. Egy ilyen disznó sose mond
csütörtököt. Ez nagyon jó fajta, megéri a pénzét. Nyolc ujjnyi háj lesz
rajta. Mikor otthon voltam, a májas hurkát én magam csináltam, és
mindig úgy teletömtem magam vele, hogy majdnem szétpukkadtam. A
tavalyi disznóm százhatvan kilós volt.
- De micsoda disznó volt - mondta fellelkesülve, és a búcsúnál erősen
megszorította Švejk kezét. - Kizárólag csak krumplin neveltem, és magam
is bámultam, hogy milyen szépen hízik. A sonkáját besóztam, és egy ilyen
szép sózott sonkadarab, krumplis gombóccal, töpörtyűvel meghintve,
káposztával, az a legfinomabb falat. Arra csúszik a sör. Az ember olyan
elégedettnek érzi magát. És a háború mindezt elvette tőlünk.
A szakállas Baloun nagyot sóhajtott, és elindult az ezrediroda felé,
miközben Švejk a kantinba igyekezett a magas, öreg hársfák sora alatt.
Vaněk számvivő őrmester ezalatt nyugodtan üldögélt a kantinban, és arról
mesélt valami ismerős törzsőrmesternek, hogy a háború előtt mennyit
lehetett keresni zománcfestéken és cementmázakon.
A törzsőrmester már beszámíthatatlan állapotban volt. Délelőtt
meglátogatta egy pardubicei földbirtokos, akinek a fia ott szolgált a
lágerben, csinos kis összeget adott a törzsőrmesternek, és egész délelőtt
itatta lent a városban.
A törzsőrmester most elkeseredetten üldögélt, már semmi sem ízlett neki,
azt se tudta, hogy miket beszél, és a zománcfestékekről szóló előadásra
egyáltalán nem is reagált.
Csak a saját elképzeléseivel foglalkozott, és valami olyasfélét dünnyögött,
hogy Tøeboòból Pelhøimovba és onnét vissza helyiérdekűnek kéne menni.
Amikor Švejk belépett, Vaněk éppen másodszor próbálta megmagyarázni
a törzsőrmesternek, pontos számadatokkal, hogy az építkezéseken
mennyi hasznot hajtott egy kilogramm cementmáz, mire a törzsőrmester,
akinek egészen másutt járt az esze, így felelt:
- Visszafelé meghalt az úton, és csak leveleket hagyott maga után.
Meglátta Švejket, nyilván összetévesztette egy számára ellenszenves
egyénnel, s ezért szidni kezdte, és hasbeszélőnek titulálta.
Švejk odalépett Vaněkhez, aki szintén be volt már állítva, de azért nagyon
kedvesen és barátságosan viselkedett.
- Rechnungsfeldvébl úr - jelentette Švejk -, azonnal tessék a raktárba
menni, ott már vár a Fuchs cugszfürer tíz emberrel, konzervfaszolás lesz.
Laufsrittban tessék odafutni. Az óberlajtnant úr már kétszer telefonált.
Vaněk hangosan felnevetett: - Majd ha meszet ettem, kedvesem. Előbb
kifestem magam bolondnak, szívecském. Mindenre van elég idő, nem ég a
tető a fejünk fölött, aranyos kicsikém. Ha majd a Lukáš főhadnagy úr
annyi menetszázadot állított össze, mint én, akkor majd elmondhatja,
hogy tud valamit, és senkit se fog fölöslegesen nyúzni a laufsrittjével. Én
már az ezredirodán is parancsot kaptam, hogy holnap indulunk, tehát
csomagoljunk, és azonnal menjünk útravalót faszolni. És mit csináltam,
szépen idejöttem egy negyedliter borra, nagyon kellemesen elüldögélek
itt, és hagyom futni az egészet. A konzerv, az konzerv marad, és a
faszolás, az faszolás marad. Én jobban ismerem a raktárt, mint az
óberlajtnant úr, és tudom, hogy az ilyen besprechungokon a tiszt urak
miket beszélnek az óberszt úrnál. Az óberszt úr azt csak úgy képzeli a
fantáziájával, hogy a raktárban konzervek vannak. A mi ezredünk
raktárában soha nem volt semmiféle konzerv, mindig csak esetről esetre
kaptunk a dandártól vagy kölcsönkértünk más ezredektől, akikkel éppen
kapcsolatban voltunk. Csak a benešovi ezrednek több mint háromszáz
konzervvel tartozunk. Hehe. Meséljenek csak a besprechungon, amit
akarnak, nem kell izgulni. Majd a raktáros úgyis megmondja a fiúknak, ha
odamennek, hogy kár volt a gőzért. Eddig még egyetlen menetszázad,
sem kapott konzervet az útra.
- Ugye, te vén krumpli - fordult a törzsőrmesterhez. Ez azonban vagy
félálomban volt már, vagy egy kis delíriumot kapott, mert így felelt:
- Ahogy ment a nő, egy nyitott esernyőt tartott maga fölött.
- Maga is a legjobban teszi - folytatta Vaněk számvivő őrmester -, ha
nyugodtan úszni hagyja az egészet. Azért, mert az ezredirodán máma azt
mondták, hogy holnap indulunk, azt még egy taknyos kölyöknek sem
szabad elhinni. Hát elutazhatunk vagonok nélkül? Még énelőttem
telefonáltak az állomásra. Egy árva vagon sincs ott üresen. Pont így volt a
legutóbbi menetszázaddal is. Akkor két napig álltunk az állomáson, és
vártuk, hogy valaki megkönyörüljön rajtunk, és küldjön értünk egy
vonatot. Aztán nem tudtuk, hogy hová megyünk. Még az óberszt se tudta,
már bejártuk az egész Magyarországot, és még mindig senki se tudta,
Szerbiába megyünk-e vagy Oroszországba. Minden állomásról direkt
felhívták a hadosztálytörzset. Mi csak olyan foltnak való darab voltunk. A
végén odavarrtak bennünket valahová a Dukla alatt, aztán szétverték az
egész századot, és mehettünk újra megalakulni. Csak semmi izgalom.
Ahogy múlik az idő, minden rendbe jön, és semmivel se kell sietni. Jawohl,
nochamol.168

168
Igenis, még egyszer.
- Máma különlegesen jó boruk van itt - folytatta Vaněk, meg se hallva,
hogy a törzsőrmester miket dünnyög maga elé:
- Glauben sie mir, ich habe bisher wenig von meinem Leben gehabt. Ich
wundere mich über diese Frage.169
- Minek izgassam magam fölöslegesen, a marsbataillon indulásával.
Amikor először mentem a frontra egy menetszázaddal, két óra alatt
minden a legnagyobb rendben volt. Az akkori marsbataillonunk többi
századánál két egész napig készülődtek rá. De minálunk a Pøenosil
hadnagy volt a századparancsnok, egy nagyon stramm fiú, és ez azt
mondta: „Ne siessetek, fiúk”, és minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Csak a vonat indulása előtt két órával kezdtünk pakolni. A legjobban teszi,
ha maga is leül...
- Nem tehetem - mondta Švejk, a derék katona, rettenetes
önmegtagadással -, az irodába kell hogy menjek, mert hátha telefonál
valaki.
- Akkor csak menjen, aranyom, de jegyezze meg magának, amíg él, hogy
ez nem szép magától, és hogy egy igazi ordonáncnak sohase szabad ott
lennie, ahol szükség van rá. Nem szabad, hogy ilyen túlbuzgón vesse bele
magát a szolgálatba. Igazán nincs rondább dolog egy dilis ordonáncnál,
aki az egész katonaságot szeretné felfalni, szívecském.
De Švejk már kint volt, és sietett a menetszázad irodája felé.
Vaněk magára maradt, mivel azt semmiképp se lehetett volna állítani,
hogy a törzsőrmester társaságot nyújt neki.
A törzsőrmester teljesen magába süllyedt, és a borosüveget simogatva,
rendkívül furcsa és teljesen összefüggéstelen dolgokat dünnyögött csehül
és németül:
- Sokszor keresztülmentem már ezen a falun, és még csak sejtelmem se
volt róla, hogy a világon van. In einem halben Jahre habe ich meine
Staatsprüfung hinter mir und meinen Doktor gemacht.170 Egy öreg kripli
vagyok, köszönöm szépen, Lucia. Erscheinen sie in schön ausgestatteten
Bänden...171 talán van itt valaki maguk közül, aki emlékszik erre.
A számvivő őrmester jó ideig valami indulót dobolt az asztalon, de nem
kellett sokáig unatkoznia, mert az ajtó kinyílt, bejött Jurajda, a tiszti
konyha szakácsa, és lerogyott egy székre.
- Máma parancsot kaptunk - dadogta -, hogy menjünk konyakot faszolni az
útra. De nem volt üres rumos demizsonunk, úgyhogy ki kellett üríteni. Na,
azzal jól megjártuk. A legénység mindent elintézett a konyhában.
Elszámoltam magam néhány porcióval, az óberszt úr későn jött, és neki
már nem jutott. Most omlettet csinálnak neki. Ez aztán a hecc.
- Ez aztán a szép kaland - jegyezte meg Vaněk, akinek bor mellett mindig
nagyon tetszettek a szép szavak.

169
Higgye el nekem, eddig kevés örömöm volt az életemből. Csodálom ezt az
egészet.
170
Egy fél év alatt leteszem az államvizsgát, és megkapom a doktorátust.
171
Szépen kiállított kötetekben jelennek meg.
Jurajda szakács filozofálni kezdett, ami tökéletesen meg is felelt civil
foglalkozásának. A háború előtt ugyanis Jurajda egy okkultista
folyóiratnak, valamint „Az élet és a halál rejtelmei” című könyvtárnak volt
a kiadója.
A katonaságnál sikerült befurakodnia az ezred tiszti konyhájára, és
gyakran elégette a sültet, ha belemerült az óindiai Pragnâ-Paramitâ
(Feltárult bölcsesség) szutrái fordításának olvasásába.
Schröder ezredes kedvelte őt mint az ezred különlegességét, hiszen
melyik tiszti konyha dicsekedhetett olyan okkultista szakáccsal, aki az élet
és halál rejtelmeit fürkészve oly meglepően finom vesepecsenyéket és
ragukat tálalt fel, hogy Komarov alatt a halálosan megsebesült Dufek
hadnagy folyton csak Jurajdát szólongatta.
- Igen - mondta teljesen indokolatlanul Jurajda, aki már alig bírt a széken
ülni, és tíz kupica rumtól bűzlött -, amikor máma az óberszt úrnak már
nem maradt, és csak főtt krumplit látott maga előtt, mindjárt a gaki
állapotba esett. Tudja, mi az a gaki? Az az éhes szellemek állapota. Én azt
mondtam: „Elég erőt tetszik érezni, óberszt úr, hogy el tessék viselni a
sors rendelését, hogy az óberszt úrnak már nem jutott
borjúvesepecsenye? A Karmában meg van írva, hogy az óberszt úr ma
este egy ragyogó omlettet kapjon vacsorára, vagdalt és párolt
borjúmájjal.”
- Kedves barátom - mondta egy idő múlva csendesen Jurajda a számvivő
őrmesternek, és közben egy önkéntelen kézmozdulattal lesöpörte az
asztalról az összes poharakat, amelyek előtte álltak.
- Minden jelenség, alak és tárgy, lényeg nélkül való - mondta e művelete
után elkomorodva az okkultista szakács. - A forma maga a
lényegnélküliség, és a lényegnélküliség maga a forma. A lényegnélküliség
nem különbözik a formától, a forma nem különbözik a lényegnélküliségtől.
Ami lényegnélküliség, az forma, ami forma, az lényegnélküliség.
Az okkultista szakács mély hallgatásba burkolódzott, kezével
megtámasztotta a fejét, és rábámult a nedves, leöntött asztalra. A
törzsőrmester tovább dadogott valamit, aminek nem volt se füle se farka:
- A gabona eltűnt a földről, eltűnt... In dieser Stimmung erhielt er
Einladung und ging zu ihr172... a pünkösdi ünnepek tavasszal vannak.
Vaněk számvivő őrmester tovább dobolt az asztalon, ivott, és időnként
eszébe jutott, hogy a raktárban tíz ember várja a szakaszvezetővel.
Erre a gondolatra mindig elmosolyodott és legyintett.
Amikor jó későn visszament a 11. menetszázad irodájába, Švejket a
telefon mellett találta.
- A forma lényegnélküliség, és a lényegnélküliség forma - dünnyögte,
felöltözve végigdőlt a priccsen, és azonnal elaludt.
Švejk pedig állandóan ott ült a telefonnál, mert két órával azelőtt Lukáš
főhadnagy felhívta, hogy még mindig besprechungon van az ezredes
úrnál, és elfelejtette hozzátenni, hogy Švejk elhagyhatja a telefont.

172
Ebben a hangulatban meghívót kapott, és elment hozzá...
Azután felhívta Fuchs szakaszvezető is, aki az egész idő alatt nemcsak
hogy hiába várt a tíz emberével a számvivő őrmesterre, hanem azt is
tapasztalnia kellett, hogy a raktár be van zárva.
A végén elment valahová, és a tíz ember lassan visszaszállingózott a
barakkba.
Švejk időnként azzal szórakozott, hogy felvette a kagylót, és fülelt. Valami
újrendszerű telefon volt ez, amelyet éppen akkoriban vezettek be a
hadseregnél, és megvolt az az előnye, hogy elég világosan és érthetően
hallani lehetett a hálózat idegen telefonbeszélgetéseit.
A trén és a tüzérkaszárnya vadul káromkodott egymásra, az árkászok a
katonai postahivatalt fenyegették, a katonai lőtér a géppuskás osztaggal
veszekedett.
És Švejk rendületlenül ott ült a telefonnál.
Az ezredesnél igen sokáig elnyúlt a tanácskozás.
Schröder ezredes kifejtette a harctéri szolgálat legújabb elméletét, és
különös nyomatékkal időzött az aknavetőknél.
Hetet-havat összehordott, hogy két hónappal azelőtt hol állt a front lent
délen és keleten, hogy milyen fontos az egyes alakulatok hibátlan
összeköttetése, beszélt a mérgesgázokról, az ellenséges repülőgépek
lelövéséről, a harctéren levő legénység ellátásáról, majd áttért a
katonaság belső viszonyaira.
Beszélt a tisztek és a legénység, a legénység és a sarzsik viszonyáról, az
ellenséghez való átszökdösésről, ami a fronton most tapasztalható, a
politikai eseményekről, továbbá arról, hogy a cseh katonák ötven
százaléka „politisch verdächtig”.173
- Jawohl, meine Herren, der Kramarsch, Scheiner und Klofatsch.174 - A
tisztek többsége azt hitte, hogy az öreg szamár ezzel már abbahagyja a
locsogást, de Schröder ezredes tovább fecsegett az új menetzászlóaljak új
feladatairól, az ezred elesett tisztjeiről, a zeppelinekről, a
spanyollovasokról, a katonai esküről.
Ez utóbbi témával kapcsolatban Lukáš főhadnagynak eszébe jutott, hogy
amikor az egész menetzászlóalj letette az esküt, Švejk, a derék katona,
nem vett részt az ünnepélyes aktuson, mert akkor éppen a
hadosztálybíróságon ült.
És Lukášnak egyszerre csak nevethetnékje támadt. Valamiféle hisztérikus
nevetés tört rá, megfertőzött vele még egynéhány tisztet, akik mellette
ültek, s ezáltal felkeltette az ezredes figyelmét, aki éppen áttért a német
csapatoknak az ardenni visszavonulás alkalmával szerzett tapasztalataira.
Az ezredes belezavarodott, és így fejezte be: - Uraim, ez nem nevetnivaló.
Aztán mindnyájan átmentek a tiszti kaszinóba, mert Schröder ezredest a
telefonhoz hívta a dandártörzs.
Švejk tovább szundított a telefon mellett, de a készülék berregése
felköltötte.
173
„Politikailag gyanús.”
174
Cseh politikusok.
- Halló - mondták a drót túlsó végén -, itt az ezrediroda.
- Halló - felelte Švejk -, itt a tizenegyes menetszázad irodája.
- Ne szakíts félbe - hallotta Švejk -, vegyél egy ceruzát, és írjad. Vedd föl a
következő telefonogramot:
„11. menetszázad...”
Most több mondat következett egymás után valami furcsa káoszban,
minthogy egyidejűleg belebeszélt a 12. és a 13. menetszázad is, s a
telefonogram teljesen elveszett a hangoknak ebben a pánikjában. Švejk
egy szót sem értett az egészből. Végül kitisztult a vonal, és Švejk ezt
hallotta: - Halló, halló, most olvasd vissza, és ne tarts fel!
- Mit olvassak vissza?
- Hogy mit, te ökör? A telefonogramot!
- Milyen telefonogramot?
- A kutya mindenségit, hát süket vagy? A telefonogramot, amit
lediktáltam, te hülye!
- Én nem hallottam semmit, valaki belebeszélt.
- Te majom, te, azt hiszed, hogy szórakozni akarok veled? Hát felveszed a
telefonogramot, vagy nem? Van ceruzád és papírod? Hogy nincsen, te
marha, hogy várjak, amíg megtalálod? Ez is egy katona. Na mi az,
megvan? Hogy el vagy készülve? Végre, hogy összeszedted magad. Még
jó, hogy át nem öltöztél hozzá, te tökfej, szóval ide hallgass: „11. Marsch-
kompanie.” Ismételd meg!
- 11. Marschkompanie...
- Kompaniekommandant, megvan? Ismételd meg.
- Kompaniekommandant!...
- Zur Besprechung morgen... Készen vagy? Ismételd meg.
- Zur Besprechung morgen...
- Um neun Uhr. Unterschrift. Tudod, mi az az Unterschrift, majom? Az az
aláírás. Ismételd meg!
- Um neun Uhr... Unterschrift. Tudod... mi... az az Unterschrift, majom...
az... az... aláírás.
- Te tökkelütött hülye. Szóval az aláírás: Oberst Schröder, marha. Megvan?
Ismételd meg.
- Oberst Schröder, marha.
- Jól van, te ökör. Ki vette föl a telefonogramot?
- Én.
- Himmelherrgott, ki az az én?
- Švejk. Van még valami?
- Hála istennek, semmi. De téged inkább Tehénnek kellene hívni. Mi újság
nálatok?
- Semmi. Minden a régiben.
- Ennek örülsz, mi? Hallom, máma kikötöttek nálatok valakit?
- Csak az óberlajtnant úr puccerét, felfalta neki a menázsiját. Nem tudod,
mikor indulunk?
- Ember, éppen ez a kérdés, ezt még az öreg se tudja. Jó éjszakát. Van
nálatok bolha?
Švejk letette a kagylót, és elkezdte költögetni Vaněk számvivő őrmestert,
aki azonban dühödten védekezett, és amikor Švejk megrázta, az orrába
bokszolt. Aztán hasra feküdt, és rúgkapálni kezdett a priccsen.
Švejknek mégis sikerült annyira felköltenie Vaněket, hogy a számvivő
őrmester a szemét dörzsölgetve a hátára fordult, és riadtan megkérdezte,
hogy mi történt.
- Eddig még semmi - felelte Švejk -, csak szeretnék tanácskozni magával
egy kicsit. Éppen most kaptunk egy telefonogramot, hogy holnap reggel
kilenc órakor Lukáš óberlajtnant úrnak besprechungra kell menni az
óberszt úrhoz. Most nem tudom, mi itt a helyzet. Menjek utána, most
mindjárt, vagy várjak reggelig? Nagyon sokáig gondolkoztam rajta, hogy
felköltsem-e magát, mert olyan szépen hortyogott, de aztán úgy
gondoltam, ugyan, mit számít, jobb lesz, ha megbeszéled valakivel...
- Az isten szerelméért, hagyjon engem aludni - mondta Vanìk, óriásit
ásítva -, várjon reggelig, és ne költsön föl! - Az oldalára fordult, és tüstént
elaludt megint.
Švejk visszament a telefonhoz, leült, és az asztalra dőlve szundítani
kezdett. Megint a telefon riasztotta fel.
- Halló, tizenegyes menetszázad?
- Igen, tizenegyes menetszázad. Ki beszél?
- A tizenhármas menetszázad. Halló. Hány óra van? Nem bírom felhívni a
központot, engem már régen fel kellett volna hogy váltsanak.
- Nekünk áll az óránk.
- Szóval ti is úgy vagytok, mint mi. Nem tudod, mikor indulunk? Nem
beszéltél az ezredirodával?
- Szart se tudnak, éppúgy, mint mi.
- Ne legyen goromba, kisasszony. Faszoltatok már konzervet? Mitőlünk
elmentek, és nem hoztak semmit. A raktár be volt zárva.
- Mihozzánk is üres kézzel jöttek vissza.
- Úgyis fölösleges pánik az egész. Mit gondolsz, hová megyünk?
- Oroszországba.
- Én azt hiszem, hogy inkább Szerbiába. Majd meglátjuk, ha Pesten
leszünk. Ha onnét jobbra visznek, akkor úgy néz ki, hogy Szerbia lesz, ha
balra, akkor Oroszország. Van már kenyérzsákotok? Igaz, hogy fel fogják
emelni a lénungot? Szoktál frischevierét játszani? Szoktál? Akkor gyere el
holnap. Mi minden este verjük a blattot. Hányan vagytok ott a telefonnál?
Egyedül vagy? Akkor fütyülj az egészre, és eredj aludni. Furcsa egy rend
van nálatok. Hogy te úgy kerültél bele, mint Pilátus a krédóba? Na, végre
megjött a váltás. Hortyogj édesen.
És Švejk édesen el is aludt a.telefon mellett, elfelejtve visszaakasztani a
kagylót, úgyhogy nem is költötte fel senki, míg az asztalra hajolva aludt,
és az ezrediroda telefonistája kegyetlenül káromkodott, hogy nem tudja
leadni a tizenegyedik menetszázadnak a legújabb telefonogramot,
miszerint holnap tizenkét óráig közölni kell az ezredirodával, hogy hányan
nem kaptak tífusz elleni oltást.
Lukáš főhadnagy ezalatt a tiszti kaszinóban ült Šancler katonaorvossal,
aki lovaglóülésben foglalt helyet a székén, szabályos időközönként a
padlóra koppantott egy dákóval, és közben a következő kijelentéseket
tette:
- Legelőször Szaladdin szaracén szultán ismerte el a szanitéc csapatok
semlegességét.
- Mindkét oldalon gondoskodni kell a sebesültekről.
- A rájuk fordított gyógyszerek és ápolás költségeit a másik félnek meg
kell térítenie.
- Engedélyezni kell, hogy tábornoki útlevéllel orvosokat és orvosi
segédszemélyzetet küldjenek hozzájuk.
- A fogságba esett sebesülteket tábornoki oltalom és garancia alatt vissza
kell küldeni vagy ki kell cserélni. De aztán tovább szolgálhatnak.
- Mindkét félnek kölcsönösen tilos betegeket foglyul ejteni és kiirtani,
viszont kötelesek a betegeket biztonságos helyre, vagyis kórházba
szállítani, és meg kell engedni, hogy a betegekkel őrök maradjanak, akik
azután tábornoki útlevéllel térhetnek vissza, akárcsak a betegek.
Vonatkozik ez a tábori lelkészekre, orvosokra, sebészekre,
gyógyszerészekre, betegápolókra, kisegítőkre és más személyekre is, akik
a betegek mellett teljesítenek szolgálatot, és akiket nem szabad fogságba
ejteni, hanem ugyanilyen módon vissza kell küldeni.
Šancler doktor közben már két dákót is eltört, és még mindig nem fejezte
be különös előadását a háborús sebesültek gondozásáról, s az előadásba
állandóan belekevert valami tábornoki útleveleket.
Lukáš főhadnagy kiitta a feketekávéját, és hazament; otthon a következő
kép fogadta: Baloun, a szakállas óriás, valami felvágottat sütött Lukáš
főhadnagy spirituszfőzőjén.
- Engedelmet - dadogta Baloun -, ha meg tetszik engedni, jelentem
alássan...
Lukáš ránézett. Ebben a pillanatban egy nagy gyereknek, valami naiv
teremtménynek látta Balount, és hirtelen megbánta, hogy kiköttette a
nagy éhsége miatt.
- Főzd csak, Baloun - mondta Lukáš főhadnagy, lecsatolva a kardját -,
holnap kiíratok neked még egy porció kenyeret.
Lukáš főhadnagy leült az asztal mellé, és olyan hangulatban volt, hogy
írni kezdett egy szentimentális levelet a nagynénjének:
 Kedves Nénikém!
Éppen most kaptam parancsot, hogy menetszázadommal együtt
készüljek fel a frontra indulásra. Lehet, hogy ez a levél az utolsó,
amelyet tőlem kapsz, mert mindenütt kegyetlen harcok dúlnak, és
veszteségeink nagyok. Ezért nehezen tudnám ezt a levelet úgy
befejezni, hogy: „A viszontlátásra!” Jobb lesz, ha utolsó istenhozzádot
küldök neked!
„A többit majd megírom reggel” - gondolta Lukáš főhadnagy és lefeküdt.
Baloun, amikor látta, hogy a főhadnagy mélyen alszik, ismét elkezdett
matatni és mászkálni a lakásban, mint éjjel a svábbogarak. Kinyitotta a
főhadnagy kofferját és beleharapott egy tábla csokoládéba, de megijedt,
mert a főhadnagy felnyögött álmában. Rémülten visszatette a csorba
csokoládétáblát a kofferba, és elcsendesedett.
Aztán halkan odament megnézni, hogy mit írt a főhadnagy.
Elolvasta, és nagyon meg volt hatva, különösen az „utolsó
istenhozzádtól”.
Lefeküdt az ajtó mellé a szalmazsákjára, és gondolatban hazaszállt a
böllérbicskájához.
Állandóan az a kép lebegett előtte, elűzhetetlenül és elevenen, ahogyan ő
felszúrja a disznósajtot, hogy kijöjjön belőle a levegő, és ne pukkadjon
szét főzés közben.
S mivel eszébe jutott, hogy a szomszédban egyszer felpukkadt, és szétfőtt
az összes hurka, igen nyugtalan álomba merült.
Azt álmodta, hogy elhívott valami kétbalkezes hentest, és ez úgy töltötte
a májas hurkát, hogy a bél mindig szétrepedt. Aztán a hentes elfelejtett
véres hurkát csinálni, a hús elveszett, és a májas hurkába nem találtak
pálcikákat. Aztán a haditörvényszékről álmodott, mert rajtakapták, amikor
a tábori konyháról elcsent egy darab húst. Végül látta magát, amint egy
hársfán lóg, a Bruck an der Leutha-i katonai tábor mellett.
Amikor Švejk hajnalhasadáskor felébredt - a hajnal rotyogó konzervkávé
illatát hozta az összes századkonyhák felől -, gépiesen visszaakasztotta a
kagylót, mintha éppen akkor fejezett volna be egy telefonbeszélgetést,
egy kis reggeli sétába kezdett az irodában, és közben énekelt.
Mindjárt a közepén kezdte a dalt, amely arról szólt, hogy egy katona
lányruhába öltözik, úgy keresi fel a kedvesét egy malomban, a molnár oda
is fekteti a lánya mellé, de előbb még rászól a feleségére:
Adj vacsorát, feleségem,
ne haljon a vendég éhen.
A molnárné megeteti a furfangos fickót. Következik a családi tragédia:
Másnap aztán virradóra
fel volt írva az ajtóra:
„Kedves lányuk, Anna Nána,
többé már nem szűzleányka.”
Švejk olyan hangerővel fújta a nóta végét, hogy az iroda új életre kelt.
Vaněk számvivő őrmester felébredt, és megkérdezte, hogy hány óra van.
- Épp az előbb fújták az ébresztőt.
- Akkor majd csak a kávé után kelek fel - jelentette ki Vaněk, aki mindig
bőven ráért mindenre -, úgyis egész nap szekírozni és sürgetni fognak
megint, és fölöslegesen kergetik majd az embert, mint tegnap azokkal a
konzervekkel... - Vaněk ásított, és megkérdezte, hogy amikor hazajött,
nem beszélt-e túl sokat.
- Éppen csak félrebeszélt egy kicsit - mondta Švejk -, folyton valami
formáról dörmögött maga elé, hogy a forma, az nem forma, és az, ami
nem forma, az forma, és ez a forma megint csak nem forma. De hamar
elnyomta az álom, rechnungsfeldvébl úr, és aztán mindjárt hortyogott,
mintha fát fűrészelne.
Švejk elhallgatott, az ajtóhoz sétált, majd vissza a számvivő őrmester
priccséhez, megállt előtte, és így szólt:
- Ami az én személyemet illeti, rechnungsfeldvébl úr, amikor hallottam,
hogy mit tetszett mondani ezekről a formákról, nekem eszembe jutott egy
Zátka nevű gázgyári munkás; ez a letnái gáztelepen volt, és ő
gyújtogatta, azután meg oltogatta a lámpákat. Ez egy felvilágosult ember
volt, és mindig bement az összes elképzelhető letnái pálinkamérésekbe,
mert a lámpagyújtás és lámpaoltás között nagyon sok idő eltelik, és aztán
reggel a gáztelepen pont olyanokat beszélt, mint a rechnungsfeldvébl úr,
csak ő azt mondta: „A kocka el van vetve, ezért kockás a vetés.” Én ezt a
saját szememmel hallottam, amikor egy részeg rendőr az utca
bepiszkítása miatt engem az őrszoba helyett tévedésből a gáztelepre
kísért be.
- Azután - mondta Švejk csendesen - egy idő múlva ez a Zátka nagyon
csúnya véget ért. Beiratkozott a Mária-kongregációba, eljárt a szentes
kecskékkel a Jemelka páter prédikációjára a Szent Ignác templomba a
Károly térre, és egyszer, amikor a Károly téri Szent Ignác templomban
misszionáriusok voltak, elfelejtette eloltani a gázlámpákat a körzetében,
úgyhogy ott az utcákon szakadatlanul égett a gáz három nap és három
éjjel.
- Az nagyon rossz dolog - folytatta Švejk -, amikor az ember egyszerre
csak elkezd belekeveredni valami filozofálásba, az ilyennek mindig
delírium tremens szaga van. Évekkel ezelőtt áthelyeztek hozzánk a
hetvenötösöktől egy Blüher nevű őrnagyot. Ez havonként egyszer mindig
összehívatott bennünket, és négyszögbe állított, és arról elmélkedett
velünk, hogy mi az a katonai felsőbbség. Ez semmi mást nem ivott, csak
sligovicát. „Minden tiszt, katonák, magyarázta nekünk a
kaszárnyaudvaron, már önmagában a legtökéletesebb lény, és százszor
annyi esze van, mint nektek itt együttvéve. Ti egyáltalán nem is tudnátok
elképzelni, katonák, valami tökéletesebb dolgot, mint egy tiszt, még akkor
se, ha ezen törnétek a fejeteket, amíg éltek. Minden tiszt egy szükséges
lény, ellenben ti, katonák, csupán véletlen lények vagytok, ti létezhettek,
de nem muszáj, hogy létezzetek. Hogyha háborúra kerülne a sor, katonák,
és ti elesnétek a császár őfelségéért, jól van, az nem változtatna sokat a
helyzeten, de ha előbb a tisztetek esne el, csak akkor látnátok igazán,
hogy ti mennyire a függvényei vagytok neki, és hogy ez milyen nagy
veszteség. A tisztnek léteznie kell, és a ti létezésetek tulajdonképpen csak
a tiszt uraktól származik, ti belőlük eredtek, tisztek nélkül ti nem lehettek
a világon, ti a ti katonai feljebbvalóitok nélkül még fingani se tudnátok.
Számotokra, katonák, a tiszt egy erkölcsi törvény, akár értitek ezt, akár
nem, és mivel minden törvénynek kell hogy legyen egy törvényhozója,
katonák, ez a törvényhozó csakis a tiszt lehet, akivel szemben ti
lekötelezettnek érzitek, és kell hogy érezzétek magatokat, és akinek
minden utasítását kivétel nélkül teljesítenetek kell, még akkor is, ha nem
tetszik nektek.”
Aztán egyszer, amikor befejezte, körbejárta a négyszöget, és egymás
után megkérdezte mindenkitől:
„Mit érzel, amikor takarodó után jössz vissza a kaszárnyába?”
Mindenki összevissza válaszolt, hogy ők még sohasem késtek el, vagy
hogy minden késésnél felfordult a gyomruk, az egyik azt mondta, hogy ő
ilyenkor kaszárnyaáristomot érez, és így tovább. Ezeknek a Blüher őrnagy
mindjárt megparancsolta, hogy álljon félre az egész banda, és délután
büntetésből csuklógyakorlatokat fognak csinálni az udvaron, mert nem
tudják kifejezni, hogy mit éreznek. Amikor rám került a sor, nekem
eszembe jutott, hogy miről elmélkedett velünk legutoljára, és amikor
hozzám ért, egészen nyugodtan azt mondtam neki:
„Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy amikor elkésve jövök vissza,
mindig valamiféle nyugtalanságot, félelmet és lelkifurdalást érzek
magamban. Ellenben, amikor kimaradási engedélyem van, és idejében
visszaérek a kaszárnyába, akkor engemet valami mennyei nyugalom száll
meg, és belső elégedettség mászik belém.”
Körös-körül mindenki nevetett, és Blüher őrnagy rám ordított:
„Terajtad, piszok, legfeljebb poloskák másznak, amikor a priccsen horkolsz.
Még van pofája heccelődni a nyavalyásnak.”
És ezért olyan spanglit kaptam, hogy öröm volt nézni.
- Katonáéknál nem megy másképp - mondta a számvivő őrmester lustán
kinyújtózva az ágyán -, ez már így van bevezetve, felelhetsz, amit akarsz,
csinálhatsz, amit csinálsz, mindig ott kell lenni a fejed felett a
viharfelhőnek, és egyszer csak elkezdődik a mennydörgés. Anélkül nem
lehet fegyelmet tartani.
- Nagyon is igaza van - mondta Švejk. - Soha nem felejtem el, ahogy egy
Pech nevű regrutát lecsuktak. A hadnagyunkat Mocnak hívták, és ez
összehívta a regrutákat, és mindegyiktől megkérdezte, hogy honnét való.
„Ti zöldfülű regruták, átkozottak, mondta nekik, meg kell tanuljátok, hogy
világosan és pontosan válaszoljatok, mint az ostor pattogás. Nahát,
kezdjük. Hovávalósi maga, Pech?” Ez a Pech egy intelligens ember volt, és
azt felelte: „Alsó-Bousov, Unter Bautzen, 267 ház, 1936 cseh lakos, jièíni
kapitányság, sobotkai járás, a volt Kost-féle uradalom, Szent Katalin
plébániatemplom a XIV. századból, újjáépítette gróf Václav Vratislav
Netolický, iskola, posta, távíró, cseh kereskedelmi vasút, cukorgyár,
fűrészmalom, Valcha major, évenként hat nagyvásár.” Erre a Moc hadnagy
ráugrott, és egymás után kezdte lekenni neki a pofonokat, és ezt
ordította: „Nesze, az első nagyvásár, nesze a második, a harmadik, a
negyedik, az ötödik, a hatodik.” És a Pech bataillonsraportra jelentkezett,
pedig regruta volt. Az irodában akkor nagyon vidám társaság volt, és
ezért azt írták be, hogy az alsó-bousovi nagyvásárok miatt megy
bataillonsraportra. Rohell őrnagy volt a zászlóaljparancsnok. „Also, was
gibts?”175 kérdezte Pechtől, és ez elkezdte: „Őrnagy úrnak alázatosan
jelentem, hogy Alsó-Bousovban évenként hat nagyvásár van.” Így aztán
Rohell őrnagy ráordított, nagyot toppantott, és mindjárt bevitette a
katonai kórház dili-osztályára; attól fogva ez a Pech volt a legrosszabb
katona, ki se látszott a sok büntetésből.
- A katonákat nehéz nevelni - mondta ásítva Vaněk számvivő őrmester. -
Az a katona, aki a hadseregben nem volt megbüntetve, nem is katona.
Békében talán úgy volt, hogy az a katona, aki büntetés nélkül töltötte le a
szolgálatát, azután jobban érvényesült a civil szolgálatban. Most pedig
éppen a legrosszabb katonák, akik békében alig jöttek ki a fogdából, a
legjelesebb katonák lettek a háborúban. Emlékszem például egy Sylvanus
nevű bakára a nyolcadik menetszázadból. Erre azelőtt egymás után
sózták rá a büntetéseket, de még milyeneket. Ez nem röstellte ellopni a
bajtársa utolsó krajcárját, és amikor a gefechtbe került, ő vágta át először
a dráthindernisszeket, elfogott három pofát, és az egyiket mindjárt az
úton agyonlőtte, mert azt mondja, nem bízott benne. Nagyezüstöt kapott,
felvarrtak neki két csillagot, és ha később a Dukla alatt fel nem akasztják,
már régen cugszfürer lett volna. De fel kellett hogy akasszák, mert egy
gefecht után jelentkezett felderítésre, és egy másik ezrednek a járőre
rajtacsípte, mikor a hullákat fosztogatta. Találtak nála vagy nyolc zsebórát
és egy csomó gyűrűt. Így aztán felakasztották a dandártörzsnél.
- Ebből az a tanulság - jegyezte meg bölcsen Švejk -, hogy minden katona
ki kell hogy küzdje a neki való pozíciót.
Megszólalt a telefon. A számvivő őrmester odament, Lukáš főhadnagy
telefonált, hogy mi van a konzervekkel. Aztán valami szemrehányások
hallatszottak.
- Igazán nincsen, óberlajtnant úr! - kiáltotta a telefonba Vanìk - hogy a
fenébe volna, odafent az intendantúrán csak fantáziálnak. Teljesen
fölösleges volt odaküldeni az embereket. Akartam is telefonálni az
óberlajtnant úrnak. Hogy a kantinban voltam? Ki mondta? Az az okkultista
szakács a tiszti konyháról? Igen, voltam olyan bátor, és odamentem.
Tudja, óberlajtnant úr, hogy ez az okkultista mit mondott erről a
konzervpánikról? „Rettegés attól, ami még nem született meg.” Dehogyis,
óberlajtnant úr, teljesen józan vagyok. Hogy mit csinál Švejk? Itt van.
Küldjem?
- Švejk, a telefonhoz - mondta a számvivő őrmester, és halkan hozzátette:
- Ha megkérdezné, hogy milyen állapotban jöttem meg, mondja, hogy a
legnagyobb rendben.
Švejk a telefonnál: - Švejk, jelentem alássan, óberlajtnant úr.
- Ide hallgasson, Švejk, mi történt azokkal a konzervekkel? Rendben van?
- Nincsen, óberlajtnant úr, híre-hamva sincsen a raktárban.
175
„Na, mi az?”
- Megkövetelem, Švejk, hogy minden reggel jelentkezzék nálam, amíg a
lágerben vagyunk. Különben úgyis állandóan mellettem lesz, amíg
elindulunk. Mit csinált éjszaka?
- Egész éjjel a telefonnál ültem.
- Volt valami újság?
- Volt, óberlajtnant úr.
- Švejk, ne kezdje megint a hülyéskedést. Jelentettek valahonnét valami
fontos dolgot?
- Jelentettek, óberlajtnant úr, de csak kilenc órára... Nem akartam
felidegesíteni, óberlajtnant úr, eszem ágában sem volt.
- Akkor mondja már meg, a kutyafáját, hogy mi az a fontos dolog kilenc
órára?
- Egy telefonogram, óberlajtnant úr.
- Én nem értem magát, Švejk.
- Fel van itt írva nekem, óberlajtnant úr: „Vedd föl a telefonogramot. Ki van
a telefonnál? Megvan? Olvasd, vagy valami hasonló.”
- A hétszentségit, Švejk, magával meg kell szenvedni az embernek.
Mondja el a tartalmát, mert odaugrok, és lekenek egyet. Nahát, mi van?
- Megint valami besprechung, óberlajtnant úr, ma reggel kilenc órakor az
óberszt úrnál. Éjszaka fel akartam költeni az óberlajtnant urat, de aztán
meggondoltam.
- Azt adta volna az Isten, hogy fel merjen költeni minden hülyeség miatt,
amikor reggel is ráér. Wieder eine Besprechung, der Teufel soll das alles
buserieren!176 Tegye vissza a kagylót, küldje nekem a telefonhoz Vaněket!
Vaněk számvivő őrmester a telefonnál: - Rechnungsfeldwebl Vaněk, Herr
Oberleutnant.
- Vaněk, azonnal keressen nekem egy másik puccert. Ez a disznó Baloun
reggelre felfalta az összes csokoládémat. Kikötni? Nem, áttesszük a
szanitécekhez. Akkora a zsivány, mint egy hegy, majd cipelheti a
sebesülteket a gefechtből. Azonnal átküldöm magához. Intézze el az
ezredirodán, és azonnal menjen vissza a századhoz. Mit gondol,
hamarosan indulunk?
- Egy csöppet se kell sietni, óberlajtnant úr. Amikor úgy volt, hogy a
kilencedik menetszázaddal indulunk, négy egész napon át vacakoltak
velünk. A nyolcadikkal dettó. Csak a tizedikkel volt jobb. Akkor fel voltunk
szerelve, délben kaptuk meg a parancsot, és este elindultunk, viszont
végigzavartak bennünket egész Magyarországon, és nem tudták, hogy a
harctéren melyik lyukat tömjék be velünk.
Lukáš főhadnagy, amióta a tizenegyes menetszázad parancsnoka lett,
állandóan az úgynevezett szinkretizmus állapotában leledzett, vagyis azt
a filozófiát gyakorolta, hogy az ellentétes fogalmakat engedményekkel,
sőt az egyes nézetek összeolvasztásával igyekezett kibékíteni.

176
Megint egy megbeszélés, az ördög buzerálja meg az egészet!
Ezért így válaszolt: - Igen, lehet, hogy úgy van. Szóval nem hiszi, hogy ma
elindulunk? Kilenc órakor besprechung lesz az óberszt úrral. Apropó, tudja,
hogy maga a dientsführender?177 Csak úgy mondom. Állapítsa meg
nekem... Várjon, mit is kellene megállapítania...? Igen, készítsen jegyzéket
a sarzsikról, feltüntetve, hogy mióta szolgálnak... Aztán a század
készleteiről. A nemzetiségek? Igen, igen, azt is... De mindenekelőtt
küldjön egy új puccert... Pleschner zászlósnak mi a mai programja a
mansafttal? Vorbereitung zum Abmarsch.178 A számlák? Menázsiosztás
után odamegyek, és aláírom. Senkit se engedjen be a városba. A láger
kantinjába? Menázsi után egy órára... Küldje ide Švejket...
- Švejk, maga addig a telefonnál marad.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy még nem ittam meg a
kávét.
- Akkor vegye ki a kávéját, és maradjon ott az irodában a telefonnál, amíg
nem szólok. Tudja, mi az az ordonánc?
- Aki mindig futkároz, óberlajtnant úr.
- Szóval ott legyen a helyén, hogyha hívom. Mondja meg még egyszer
Vaněknek, hogy keressen nekem valami puccert. Švejk, halló, hol van?
- Itt vagyok, óberlajtnant úr, éppen meghozták a kávét.
- Švejk, halló!
- Hallom, óberlajtnant úr, a kávé egészén ki van hűlve.
- Švejk, maga már jól tudja, hogy mi az a puccer. Nézze meg azt az
embert, és aztán jelentse, hogy miféle alak. Tegye vissza a kagylót.
Vaněk rumot töltött a feketekávéjába egy üvegből, amely a Tinte feliratot
viselte (a nagyobb óvatosság miatt), s miközben szürcsölgette, Švejkre
nézett, és azt mondta: - Ez a mi óberlajtnantunk szörnyen ordít a
telefonba, minden szót hallottam. Úgy látom, Švejk, hogy maga nagyon jó
ismeretségben van az óberlajtnant úrral.
- Mi olyanok vagyunk, mint a jobb kéz meg a bal kéz - felelte Švejk. - Kéz
kezet mos. Mi már sok mindent végigcsináltunk kettesben. Hányszor
akartak elválasztani bennünket egymástól, de a végén összejöttünk
megint. Ő mindig mindenben énrám támaszkodik, úgyhogy néha én
magam is csodálom. Biztosan azt is hallotta most a telefonból, hogy
juttassam magának még egyszer az eszébe, hogy keressen neki valami új
puccert, és hogy azt énnekem kell megszemlélni, és szakvéleményt kell
adjak róla, tudniillik az óberlajtnant úr nem minden puccerrel van
megelégedve.
Schröder ezredes, amikor konferenciára hívta a menetzászlóalj összes
tisztjeit, ismét rendkívül boldog volt, hogy kibeszélheti magát. Azonkívül
valamilyen döntést kellett hoznia Marek egyéves önkéntes ügyében;
Schröder ezredes már korábban a hadosztálybíróságra küldte az
önkéntest, mivel ez nem volt hajlandó latrinát pucolni.

177
Szolgálatvezető.
178
Előkészület az elvonulásra.
Marek éppen tegnap éjszaka érkezett meg a hadosztálybíróságról a
hauptwachéra, s most ott tartották őrizet alatt. Ezzel egyidejűleg a
hadosztálybíróság átiratot intézett az ezredirodához, végtelenül
komplikáltan kifejtve, hogy ez az eset nem tekinthető lázadásnak, mivel
az egyéves önkéntesek nem kötelezhetők latrinapucolásra, mindazonáltal
„subordinationsverletzung”179 történt, és ezt a vétséget a harctéren
tanúsított bátor magatartással helyre lehet hozni. Ezen okból Marek
egyéves önkéntes visszaküldetik az ezredéhez, a függelemsértési eljárás
felfüggesztendő a háború végéig, de megújítandó a legelső alkalommal,
amikor Marek egyéves önkéntes újabb vétséget követ el.
Aztán volt még egy eset. Marek egyéves önkéntessel együtt a
hadosztálybíróság átküldött a hauptwachéra egy Teveles nevű
álszakaszvezetőt is, aki nemrégiben bukkant fel az ezrednél, miután
visszaküldték egy zágrábi kórházból. Nagyezüstje volt, egyéves önkéntesi
stráfja és három csillagja. Sokat mesélt a hatodik menetszázad szerbiai
hőstetteiről, és azt állította, hogy a századból csak ő maradt életben. A
vizsgálat során megállapítást nyert, hogy a hatodik menetszázaddal még
a háború elején valóban kiment a frontra egy Teveles nevű katona, akinek
azonban nem volt egyéves önkéntesi joga. Információt kértek a dandártól,
amelyhez a hatodik menetszázadot hozzácsapták, amikor 1914.
december 2-án visszavonultak Belgrádból, és kiderült, hogy az ezüst
vitézségi éremre felterjesztett, illetve kitüntetett katonák jegyzékében
nem szerepel semmiféle Teveles. Azt azonban egyáltalán nem lehetett
megállapítani, hogy a belgrádi hadjárat folyamán Teveles közlegényt
előléptették-e szakaszvezetővé, vagy sem, mivel az egész hatodik
menetszázad elveszett a belgrádi Szent Száva templom mellett a
tisztjeivel együtt. A hadosztálybíróságon Teveles azzal védekezett, hogy
neki valóban megígérték a nagyezüstöt, s ezért megvásárolta a
kórházban egy bosnyáktól. Ami az egyéves önkéntesi pertlit illeti, azt
részegségében varrta föl magának, és azért viselte tovább, mert
állandóan részeg volt, lévén a szervezete teljesen legyöngülve a
vérhastól.
A besprechung tehát elkezdődött, s mielőtt rátért volna erre a két esetre,
Schröder ezredes közölte, hogy gyakrabban kell ilyen összejöveteleket
rendezni az indulás előtt, amelyre már nem kell sokat várniuk. A dandár
értesítette, hogy a hadosztálytól bármelyik pillanatban megjöhet a
parancs. A legénység legyen útrakész, és a századparancsnokok a
leggondosabban vigyázzanak arra, hogy senki se hiányozzék. Aztán még
egyszer elismételte mindazt, amit már tegnap is előadott. Ismét átfutott a
hadi eseményeken és kijelentette, hogy semminek se szabad gátolnia a
csapatok katonai szellemét és harci kedvét.
Az asztalon ott feküdt előtte kiterítve a frontok térképe, gombostűkre
szúrt zászlócskákkal, de a zászlócskák összevissza voltak dobálva és a
frontok eltolódtak. Néhány kihúzott zászlócska az asztal alatt hevert.
Az éjszaka folyamán ugyanis az egész hadszínteret borzalmasan
helybenhagyta egy kandúr, amelyet az ezredirodán tartottak az írnokok, s
amely éjszaka összerondította az osztrák-magyar hadszínteret, majd el
akarta kaparni a piszkát, s ezenközben kihúzta a zászlócskákat, szétkente
179
„Függelemsértés.”
a piszkot az összes állásokon, telespriccelte a frontokat és a
brückenkopfokat180, és bemocskolta az összes hadtesteket.
Schröder ezredes nagyon rövidlátó volt.
A menetzászlóalj tisztjei nagy érdeklődéssel figyelték, hogyan közeledik
Schröder ezredes ujja a térképen díszelgő csomócskákhoz.
- Innen uraim, a Bug menti Sokalig - mondta Schröder ezredes prófétai
hangon és a mutatóujjával találomra a Kárpátok felé bökött, s így beletúrt
az egyik csomócskába, mellyel a kandúr plasztikussá óhajtotta tenni a
frontok térképét.
- Was ist das, meine Herren? - kérdezte meglepődve, amikor valami az
ujjára ragadt.
- Wahrscheinlich Katzendreck, Herr Oberst181 - felelte rendkívül udvariasan
Ságner kapitány mindannyiuk nevében.
Schröder ezredes kirohant a szomszédos irodahelyiségbe, s nemsokára
borzalmas mennydörgés és káromkodás hallatszott, azzal a szörnyű
fenyegetéssel fűszerezve, hogy mind felnyalatja velük, amit a macska
odacsinált.
A kihallgatás nem tartott sokáig. Megállapítást nyert, hogy a kandúrt két
héttel azelőtt Zwiebelfisch, a legfiatalabb írnok hozta be az irodába. E
ténymegállapítás után Zwiebelfisch összeszedte a cókmókját, és a
legidősebb írnok átkísérte a hauptwachéra: ott fog ülni az ezredes úr
további parancsáig.
Ezzel tulajdonképpen véget ért az egész konferencia. Amikor Schröder
ezredes vérvörös arccal visszatért a tisztek közé, megfeledkezett arról,
hogy még el kell döntenie Marek egyéves önkéntes és Teveles
álszakaszvezető sorsát.
Egészen röviden csak ennyit mondott: - Kérem a tiszt urakat, hogy
legyenek útra készek, és várják be további parancsaimat és
utasításaimat.
Így aztán az egyéves önkéntes és Teveles továbbra is őrizetben maradt a
hauptwachén, s amikor később csatlakozott hozzájuk Zwiebelfisch,
leülhettek máriásozni, és máriásozás után azzal bosszantották az őröket,
hogy megkérték őket, fogdossák nekik össze a bolhákat a szalmazsákról.
Aztán hozzájuk csapták még Peroutka őrvezetőt a tizenharmadik
menetszázadból, akinek előtte való nap nyoma veszett, miután a
lágerben elterjedt a hír, hogy kimennek a frontra, és az őrjárat csak
másnap reggel akadt rá a brucki „Fehér Rózsá”-ban. Peroutka azzal
védekezett, hogy indulás előtt meg akarta tekinteni Harrach gróf híres
üvegházát Bruck mellett, visszafelé azonban eltévedt, s csak reggel
sikerült holtfáradtan eljutnia a „Fehér Rózsá”-ba. (Valójában a „Fehér
Rózsa” egyik Csipkerózsikájával hált egész éjszaka.)
A helyzetet még mindig a legsűrűbb homály fedte. Megyünk, vagy nem
megyünk? Švejknek a tizenegyes menetszázad irodájában a

180
Hídfőket.
181
Mi ez, uraim?... - Valószínűleg macskaszar, ezredes úr.
legkülönbözőbb pesszimista és optimista nézeteket sikerült a telefonon
kihallgatnia. A tizenkettedik menetszázad azt telefonálta, hogy valaki azt
hallotta az irodán, hogy előbb még lövészgyakorlatok lesznek mozgó
figurákkal, és csak az ilyen feldmässigschiessübungok után hagyják el a
lágert. Ezt az optimista véleményt azonban megcáfolta a tizenharmadik
menetszázad, amely azt telefonálta, hogy Havlík káplár éppen visszajött a
városból, s ott egy vasutas azt mondta neki, hogy a vagonok már a
pályaudvaron állnak.
Vaněk kitépte Švejk kezéből a kagylót, és izgatottan beleordította, hogy a
vasutasok frászt se tudnak, ő éppen most volt az ezredirodán.
Švejk őszinte szeretettel csüggött a telefonon, és minden kérdésre, hogy
mi újság, azt felelte, hogy még semmi biztosat nem lehet tudni.
Ugyanígy válaszolt Lukáš főhadnagy kérdésére is:
- Mi újság maguknál?
- Még semmi biztosat nem lehet tudni, óberlajtnant úr - adta meg Švejk a
sztereotip választ.
- Maga ökör, tegye vissza a kagylót.
Aztán egy sor telefonogram érkezett, és Švejk hosszas nézeteltérések
után felvette őket. Mindenekelőtt azt, amelyet éjszaka nem tudtak
lediktálni neki, mert nem akasztotta vissza a kagylót, és aludt, s amely a
beoltott és be nem oltott katonák létszámára vonatkozott.
Aztán megint jött egy elkésett telefonogram a konzervek ügyében, noha
erre az ügyre már tegnap este világosság derült.
Aztán egy másik telefonogram, amely az összes zászlóaljaknak,
századoknak és ezredrészlegeknek szólt:
„A dandár 75692. számú telefonogramjának másolata. 172. számú
dandárparancs. A tábori konyhák működéséről szóló kimutatásokban a
felhasznált anyagok felsorolásánál a következő sorrend tartandó be: 1.
hús, 2. konzervek, 3. friss zöldség, 4. szárított zöldség, 5. rizs, 6. maka-
róni, 7. dara és gríz, 8. burgonya, a fentiek hiányában: 4. szárított
zöldség, 5. friss zöldség.”
Mikor Švejk felolvasta ezt a számvivő őrmesternek, Vaněk ünnepélyesen
kijelentette, hogy az ilyen telefonogramokat a latrinába kell dobni:
- A hadseregtörzsnél valami hülyének eszébe jut egy ilyen marhaság, és
már szét is megy az összes hadosztályokhoz, dandárokhoz és ezredekhez.
Aztán Švejk felvett még egy telefonogramot, amelyet olyan gyorsan
diktáltak, hogy Švejk csak néhány szót tudott lejegyezni belőle a blokkjára
- az eredmény olyan volt, mint egy rejtjeles távirat:
„In der Folge genauer erlaubt gewesen oder das selbst einem hingegen
immerhin eingeholet werden.”182
- Ez mind fölösleges - mondta Vaněk, amikor Švejk rendkívül
elcsodálkozva a feljegyzésén, háromszor egymás után hangosan
182
„A következő sorrendben pontosabban engedélyt nyert vagy magát egy ezzel
szemben mindazonáltal behozni.”
felolvasta -, tiszta hülyeség, habár ördög tudja, lehet, hogy sifrírozva van,
de arra mi nem vagyunk berendezkedve itt a századnál. Ezt is el lehet
dobni.
- Én is azt hiszem - mondta Švejk -, hogyha jelenteném az óberlajtnant
úrnak, hogy ő in der Folge genauer erlaubt gewesen oder das selbst
einem hingegen immerhin eingeholet werden, akkor még talán
megsértődne.
- Vannak, akik olyan érzékenyek, hogy az borzasztó - folytatta Švejk,
ismét elmerülve emlékeiben. - Egyszer Vysoèanyból villamoson mentem
Prágába, és Libeňben felszállt hozzánk egy Novotný nevű úr. Mihelyt
ráismertem, mindjárt odamentem hozzá a peronon, és beszélgetni
kezdtem vele, hogy mi mind a ketten dražoviak vagyunk. De ő rám
ordított, hogy ne molesztáljam, mert ő nem ismer engem. Én elkezdtem
magyarázni neki, hogy emlékezzen csak vissza, én sokat jártam hozzá
kisfiú koromban a mamával, akit Antóniának hívtak, a papát Prokopnak
hívták, és kasznár volt. De még akkor sem akart tudni arról, hogy ismerjük
egymást. Aztán elmondtam neki még apróbb részleteket is, hogy
Dražovban két Novotný volt, a Tonda meg a Josef. Hogy ő ez a Josef, és
nekem megírták róla Dražovból, hogy agyonlőtte a feleségét, mert az
asszony murizott vele, amikor ivott. Erre ő felemelte a kezét, én
elugrottam, és ő betörte az ablakot az elülső peronon, azt a nagyot a
vezető előtt. Így aztán leszállítottak és bekísértek bennünket, és a
rendőrségen kiderült, hogy azért volt olyan érzékeny, mert egyáltalában
nem Josef Novotnýnak hívták, hanem Eduard Doubravának, és az
amerikai Montgomeryből való volt, és ide látogatóba jött a rokonaihoz,
akiktől a családja származott.
A telefon félbeszakította Švejk elbeszélését, és a géppuskás osztagtól egy
rekedt hang ismét megkérdezte, hogy indulnak-e már. Reggel állítólag
besprechung van az óberszt úrnál.
Az ajtóban holtsápadtan megjelent Biegler kadét, a század leghülyébb
alakja, aki az önkéntesiskolán mindenáron ki akart tűnni a tudásával.
Intett Vaněknek, hogy menjen ki vele a folyosóra, s ott aztán hosszasan
tárgyaltak.
Amikor Vaněk visszajött, megvető mosoly volt az arcán.
- Ez aztán a nagy marha - mondta Švejknek -, bizonyisten, remek
példányok gyűltek össze ebben a menetszázadban. Ez is ott volt a
besprechungon, és amikor eljöttek, az óberlajtnant úr meghagyta, hogy
az összes szakaszparancsnokok tartsanak fegyvervizitet, és legyenek
szigorúak. Most ez azt kérdi tőlem, hogy ki kell-e köttetnie Žlábeket, aki
petróleummal pucolta ki a puskáját.
Vaněk dühbe gurult.
- Ilyen hülyeséget kérdez tőlem, amikor tudja, hogy a frontra megyünk.
Tegnap az óberlajtnant úr jól meggondolta annak a puccernek a kikötését.
Meg is mondtam ennek a nyálasnak, hogy jól gondolja meg, mielőtt
barmot akar csinálni a mansaftból.
- Ha már azt a puccert említi - mondta Švejk -, nem tudja véletlenül, hogy
talált-e már egyet az óberlajtnant úrnak?
- Észnél legyen - felelte Vaněk -, mindenre bőven van idő, különben is azt
hiszem, hogy az óberlajtnant úr meg fogja szokni ezt a Balount, hébe-
hóba még felfal neki valamit, de majd a fronton azt se fogja bánni. Ott
gyakran egyiknek se lesz mit zabálni. Ha én azt mondom, hogy Baloun
marad, akkor nincs mit csinálni. Ez az én dolgom, és ebbe az óberlajtnant
úr nem beszélhet bele. Csak semmi sietség.
Vaněk lefeküdt az ágyára, és azt mondta: - Švejk, meséljen nekem valami
anekdotát a katonaéletből.
- Azt lehet - felelte Švejk -, de félek, hogy megint ránk csenget valaki.
- Hát kapcsolja ki, Švejk, csavarja le a vezetéket vagy akassza le a
kagylót.
- Jó - mondta Švejk, levéve a kagylót -, elmondok magának valamit, ami
nagyon jól illik a mostani helyzetre, azzal a különbséggel, hogy akkor igazi
háború helyett csak hadgyakorlat volt, és ugyanolyan nagy volt a pánik,
mint máma, mert nem lehetett tudni, hogy mikor rukkolunk ki a
kaszárnyából. Velem szolgált egy poøièi ember, Šic nevezetű, nagyon
derék ember, de vallásos és borzasztó gyáva. Ez azt képzelte, hogy a
hadgyakorlat valami szörnyű dolog, hogy olyankor az emberek
felfordulnak a szomjúságtól, és a szanitécek úgy szedik össze őket
menetelés közben, mint a lehullott gyümölcsöt. Ezért teleitta magát, hogy
tartson a készlet, és amikor kirukkoltunk a hadgyakorlatra a kaszárnyából,
és megérkeztünk Mníšekbe, azt mondta: „Fiúk, én ezt nem fogom kibírni,
engem csak maga az Úristen menthet meg.” Aztán elérkeztünk
Hoøovicébe, és ott két nap pihenőt kaptunk, mert valami tévedés volt, és
olyan gyorsan mentünk előre, hogy a többi regimenttel együtt, amik a két
szárnyunkon jöttek, elfogtuk volna az egész ellenséges tábort, ami nagy
botrány lett volna, mert úgy volt, hogy a mi hadtestünknek össze kell
szarni magát, és az ellenségnek kell győzni, mert az ellenségnél volt
valami nyamvadt főherceg. És elmondom, hogy mit csinált ez a Šic:
Amikor lágereztünk, fogta magát, és bement vásárolni egy faluba
Hoøovice mellett, és délfelé jött vissza a lágerbe. Nagy hőség volt, a Šic
még el is volt ázva egy kicsit, és egyszerre csak meglátott az úton egy
oszlopot, az oszlopon egy kis szekrény volt, és abban üveg alatt egy
egészen picike kis szobor Nepomuki Szent Jánosról. Erre ő imádkozni
kezdett Szent János előtt, és azt mondta neki: „Ugye meleged van,
szeretnél inni egy kicsit. Itt vagy kitéve a napra, biztos folyton izzadsz.”
Aztán megkotyogtatta a kulacsát, húzott egyet belőle, és azt mondta:
„Neked is hagytam egy kortyot, Nepomuki.” De megijedt, lenyelte az
egészet, és a Szent Jánosnak nem maradt semmi. „Jézus Mária - mondja -,
Nepomuki Szent János, ezt meg kell hogy bocsássad nekem, én majd
kárpótollak téged, magammal viszlek a lágerbe, és olyan derekasan
megitatlak, hogy nem bírsz majd megállni a lábadon.” És a kedves Šic úgy
megsajnálta Nepomuki Szent Jánost, hogy betörte az üveget, kihúzta a
Szent szobrát, bedugta a zubbonyába, és magával vitte a lágerbe. Aztán a
Nepomuki Szent János vele aludt a szalmán, masírozáskor a Šic magával
vitte a bornyújában, és nagy szerencséje volt a kártyában. Ahol
lágereztünk, ott nyert, aztán Práchen vidékére mentünk, Drahenicében
ültünk egy darabig, és ő mindent elvesztett az utolsó fillérig. Amikor
reggel kirukkoltunk, az úton egy körtefán ott lógott a Nepomuki Szent
János felakasztva. Nahát, ez az az anekdota, és most visszateszem a
kagylót.
És a telefon ismét továbbíthatta az új idegállapot rezdüléseit, miután a
láger régi, harmonikus nyugalma felbomlott.
Ezalatt Lukáš főhadnagy a szobájában ült, és egy rejtjeles utasítást
tanulmányozott, amelyet éppen akkor kapott meg az ezredtörzstől a
megfejtés kulcsával együtt; ugyanakkor egy titkos, sifrírozott parancsban
közölték az útirányt is, amelyet a menetzászlóalj a galíciai határ felé
követni fog (első útszakasz).
7217 - 1238 - 475 - 1238 - 61 = Moson
8922 - 375 - 7282 = Győr
4432 - 1238 - 7217 - 35 - 7282 - 1238 - 7217 = Komárom
6554 - 9299 - 310 - 35 - 7881 - 298 - 475 - 7979 = Budapest.
E sifrírozott szöveget fejtegetve Lukáš főhadnagy felsóhajtott:
- Der Teufel soll das buserieren.
A DICSŐSÉGES CSIHI-PUHI
 MAGYARORSZÁGON KERESZTÜL

Végül is elérkezett az a pillanat, amikor mindannyiukat vagonokba tömték

- 42 ember : 8 ló arányban. A lovak persze kényelmesebben utaztak, mint
a legénység, mivel állva is tudtak aludni, de hát oda se neki. A
katonavonat egy újabb embercsoportot szállított a galíciai vágóhídra.
Mindent összevetve azonban a vonat utasai mégis fellélegeztek; a vonat
indulása meghozta a bizonyosságot; addig kínzó bizonytalanságban, sőt
pánikban éltek, hogy már ma elindulnak-e vagy csak holnap, vagy csak
holnapután. Volt, aki úgy érezte magát, mint a halálraítélt, aki rettegve
várja, hogy mikor jön érte a hóhér. Aztán egyszeriben megszállja a
nyugalom, hogy most már nemsokára vége lesz mindennek.
Ezért üvöltözött az egyik vagonból egy katona, mint aki megőrült:
- Megyünk, megyünk!
Vaněk számvivő őrmesternek tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta
Švejknek, hogy egyáltalán nem kell sietni.
Jó néhány nap eltelt addig a pillanatig, amikor végre beszálltak a
vagonokba, s közben állandóan nagy volt az izgalom a konzervek miatt,
és a tapasztalt Vaněk kijelentette, hogy az csak fantázia. Ugyan kérem,
konzervek! Talán inkább tábori mise, az előző menetszázadnál is úgy volt.
Ha van konzerv, a tábori mise elmarad. Ellenkező esetben a tábori mise
pótolja a konzerveket.
Így aztán a gulyáskonzervek helyett Ibl tábori főlelkész jelent meg a
helyszínen, és három legyet ütött egy csapásra. Egyszerre három
menetzászlóaljnak celebrált tábori misét: kettőt Szerbia felé, egyet pedig
Oroszország felé látott el papi áldással.
Rendkívül lelkes beszédet intézett hozzájuk, melynek anyagát
nyilvánvalóan a katonai naptárakból vette. Olyan megrázó volt ez a
beszéd, hogy amikor elindultak Moson felé, Švejknek a rögtönzött iroda-
vagonban, ahol együtt üldögélt Vaněkkel, eszébe jutott Ibl páter szózata,
és így szólt a számvivő őrmesterhez:
- Nagyon gyönyörű lesz, ahogy az a feldkurát mesélte, amikor majd
csöndesen leszáll az alkonyat, és a nap az ő arany sugaraival elbújik a
hegyek mögött, és a harctéren majd hallani lehet, mint mondta, a
haldoklók utolsó leheletét meg az összeesett lovak hörgését, meg a
sebesült katonák nyögését, meg a lakosság jajveszékelését, amikor a
kunyhók égni fognak a fejük fölött. Én borzasztóan szeretem, ha az
emberek ilyen totál hülyeségeket beszélnek.
Vaněk egyetértően bólintott:
- Szörnyű megható duma volt.
- Nagyon szép és tanulságos volt - mondta Švejk -, nagyon jól emlékszek
rá, és majd ha visszajövök a háborúból, el is fogom mesélni a
„Kehely”-ben. És amikor ezeket előadta, a feldkurát úr olyan gyönyörű
pozitúrába vágta magát, hogy féltem, hogy megcsúszik az egyik lába, és
ráesik a tábori oltárra, és beleveri a fejét a monstranciába. Olyan
gyönyörű példát mesélt nekünk a hadseregünk történetéből, amikor még
Radecký szolgált, és az alkonyat pírja egybeolvadt a harctéren lángoló
pajták tűzfényével, hogy direkt azt lehetett hinni, mintha ő a saját
szemével látta volna.
És Ibl tábori főlelkész még aznap visszatért Bécsbe, és egy másik
marsbataillonnak is előadta a megrázó históriát, amelyről Švejk
megemlékezett, s amely annyira tetszett a derék katonának, hogy totál
hülyeségnek nevezte.
- Kedves katonák - szónokolt Ibl tábori főlelkész -, képzeljétek el, hogy
ezernyolcszáznegyvennyolcat írunk, s hogy éppen véget ért a
győzedelmes csata Custozza mellett, ahol tíz órai kemény harc után
Albert olasz király kénytelen volt átengedni a véres csatateret katonáink
atyjának, Radecký tábornagynak, aki nyolcvannegyedik életévében
aratott ily fényes diadalt.
S íme, kedves katonák! A bevett Custozza előtt, egy magaslaton megállt
az agg hadvezér. Körülötte hű hadsegédei. A pillanat komolysága erőt vett
mindannyiukon, katonák, mert a tábornagyhoz egészen közel egy harcos
látszott, a halállal viaskodva. Hrtnek hívták ezt a sebesült zászlóst, aki a
becsület mezején szétroncsolt tagjaival megérezte, hogy Radecký
tábornagy feléje fordítja tekintetét. A derék sebesült hadfi görcsös
lelkesedéssel szorongatott megmerevedő jobbjában egy aranyérmet.
Megpillantva a fennkölt tábornagyot, még egyszer feléledt szívének
verése, s összeszedve bénult testének utolsó megmaradt erejét,
emberfeletti erőfeszítéssel megpróbált előbbre kúszni tábornagya felé.
„Maradj nyugodtan, derék katonám”, kiáltott rá a tábornagy, leszállt a
lováról, és kezet akart nyújtani neki.
„Nem tudok kezet adni, tábornagy úr, szólt a haldokló harcos, mindkét
kezemet ellőtték, de volna egy kérésem. Tessék megmondani nekem az
igazat, szépítés nélkül: teljesen megnyertük-e ezt a csatát?”
„Teljesen, édes fiam, felelte nyájasan a tábornagy, kár, hogy a te
örömedet megzavarja a te sebesülésed.”
„Nekem bizony végem van, nagy jó uram”, monda komor hangon a
harcos, barátságosan elmosolyodva. „Szomjas vagy?” kérdezte Radecký.
„Forró napunk volt, tábornagy úr, több mint harminc fokra hágott a
hőség.” Radecký erre elvette a hadsegéd tábori kulacsát, és odaadta a
haldoklónak. Ez a szájához emelte, és nagyot húzott belőle. „Fizesse meg
az isten ezerszeresen”, kiáltotta, igyekezvén megcsókolni parancsnoka
kezét. „Mióta szolgálsz?” kérdezte ez. „Több mint negyven éve, tábornagy
úr! Aspernnél aranyérmet kaptam, Lipcsénél is ott voltam, hadikeresztem
is van, ötször sebesültem meg halálosan, most azonban tisztára vége az
életemnek. De minő szerencse és boldogság, hogy megértem a mai
napot. Mit törődöm én a halállal, amikor dicső győzelmet arattunk, és a
császár visszanyerte földjét!”
Abban a pillanatban, kedves katonák, a táborból felhangzottak
himnuszunk, a „Gotterhalte” magasztos hangjai, s erőteljesen és
fennkölten szárnyaltak a csatatér fölött. Az élettől búcsúzó, elesett harcos
még egyszer megpróbált felemelkedni.
„Dicsőség Ausztriának, kiáltotta lelkesen, dicsőség Ausztriának! Zengjen
tovább ez a mennyei dal! Dicsőség hadvezérünknek! Éljen a hadsereg!”
A haldokló még egyszer ráhajolt a tábornagy kezére, csókot lehelt rá,
majd visszahanyatlott, s az utolsó csöndes lehelet kiszállt nemes lelkéből.
A hadvezér hajadonfőtt állt, a legjobb harcosok egyikének holtteste előtt.
„E gyönyörű vég valóban irigylésre méltó”, monda megindultan a
tábornagy, tenyerébe hajtva az arcát.
Kedves katonák, én azt kívánom nektek, hogy ilyen gyönyörű véget
érjetek ti is mindannyian.
Visszaemlékezve Ibl tábori főlelkésznek erre a beszédére, Švejk valóban
nem követte el a legcsekélyebb sértést sem, amikor totál hülyeséget
emlegetett az óberfeldkurát úrral kapcsolatban.
Aztán Švejk a mindnyájuk által ismert parancsokról kezdett beszélni,
amelyeket bevagonírozás előtt olvastak fel nekik. Az egyik
hadseregparancs volt, Ferenc József aláírásával, a másik parancsot József
Ferdinánd főherceg adta ki, a keleti hadseregcsoport főparancsnoka, s
mindkettő azokra az eseményekre vonatkozott, amelyek 1915. április 3-
án játszódtak le a Dukla-szorosban: ekkor ugyanis a 28. ezred két
zászlóalja tisztestül átvonult az oroszokhoz az ezredzenekar hangjai
mellett.
Mindkét parancsot remegő hangon olvasták fel Švejkéknek, és szövegük
cseh fordításban így hangzott:
HADSEREGPARANCS 1915. ÁPRILIS HÓ 17-RŐL
Fájdalmas szívvel elrendelem, hogy a 28. cs. kir. gyalogezred
gyávaság és hazaárulás miatt törültessék hadseregemből. A
becstelenné vált ezredet fosszák meg zászlójától, és azt adják át a
katonai múzeumnak. A mai napon megszűnik létezni ez az ezred,
amely már a hazából erkölcsileg megmételyezve vonult a harctérre,
hogy ott hazaárulást kövessen el.
I. FERENC JÓZSEF

JÓZSEF FERDINÁND FŐHERCEG PARANCSA

Egyes cseh alakulatok nagy csalódást okoztak hadjáratunk folyamán,
különösen a legutóbbi harcokban. Főként védelmi állásokban okoztak
csalódást, amikor hosszabb ideig tartózkodtak a lövészárokban, s ezt
az időt az ellenség gyakran arra használta fel, hogy kapcsolatot és
összeköttetést teremtsen e csapatok aljas elemeivel.
Ezen árulók támogatásával az ellenség rendszerint azon
frontszakaszok ellen intézett támadást, melyeket az ilyen csapatok
tartottak.
Az ellenségnek gyakran sikerült meglepnie alakulatainkat,
úgyszólván ellenállás nélkül behatolnia állásainkba, és rendkívül
nagyszámú foglyot ejtenie.
Ezerszeres szégyen, gyalázat és megvetés szálljon e becstelen
nyomorultakra, akik elárulták a császárt és a birodalmat, s nemcsak
 dicső és bátor hadseregünk dicsőséges zászlóinak becsületén ejtettek
foltot, hanem ama nemzetiség becsületén is, amelyhez tartoznak.
Előbb-utóbb utoléri őket a golyó vagy a hóhér kötele.
Minden egyes cseh katonának, akiben van becsület, kötelessége
jelenteni a parancsnokának az ilyen aljas bujtogatókat és árulókat.
Aki nem cselekszik így, maga is áruló és becstelen.
Jelen parancs felolvasandó valamennyi cseh ezred legénysége előtt.
Uralkodónk rendelete alapján a 28. cs. kir. ezred már törültetett a
hadseregből, s az ezred fogságba kerülő szőkevényei valamennyien
vérükkel fognak fizetni súlyos bűnükért.
JÓZSEF FERDINÁND FŐHERCEG

- Egy kicsit elkésve olvasták föl nekünk ezeket a parancsokat - mondta

Švejk Vaněknek -, borzasztóan meg vagyok lepve, hogy csak most
olvasták fel, pedig a császár őfelsége már április tizenhetedikén kiadta az
ő parancsát. Még azt hihetné az ember, hogy valamilyen okból nem
akarták mindjárt felolvasni nekünk. Ha én volnék a császár őfelségének a
helyében, nem hagynám, hogy így fütyüljenek rám. Ha én április
tizenhetedikén kiadok egy befélt, akkor azt tizenhetedikén fel is kell
olvasni minden ezred előtt, még ha cigánygyerekek potyognak is az
égből.
A vagon túlsó oldalán, Vaněkkel szemben, a tiszti konyha okkultista
szakácsa ült és írt valamit. Mellette foglalt helyet Lukáš főhadnagy
tisztiszolgája, Baloun, a szakállas óriás és egy Chodounský nevű
telefonista, akit a 11. menetszázadhoz osztottak be. Baloun egy darab
komiszkenyeret rágcsált, és kétségbeesetten magyarázta Chodounský
telefonistának, hogy ő igazán nem tehet róla, a bevagonírozásnál
borzasztó nagy volt a tolongás, és ezért nem sikerült csatlakoznia a
főhadnagyához, aki a törzsvagonban utazik.
Chodounský váltig ijesztgette, hogy az ilyesminek most már fele sem
tréfa, ezért golyó jár.
- Csak már vége lenne egyszer ennek a szenvedésnek - siránkozott
Baloun -, amikor a voticei hadgyakorlaton voltam, nem sok hiányzott
hozzá, hogy elpatkoljak. Éhesen, szomjasan meneteltünk, és amikor
odajött a zászlóaljadjutáns, én elkiáltottam magamat: „Adjatok vizet és
kenyeret!” Erre ő felém fordította a lovát, és azt mondta, hogy ha háború
volna, akkor ki kellene hogy lépjek a sorból, és ő agyonlövetne engem, és
most becsukat a helyőrségi fogházba, de nagy szerencsém volt, mert
amikor elment a stábhoz jelenteni a dolgot, megbokrosodott a lova, és ő
leesett, és hála istennek kitörte a nyakát.
Baloun nagyot sóhajtott, úgyhogy a torkán akadt egy falat kenyér, s
amikor magához tért, sóváran szemügyre vette Lukáš főhadnagy két
hátizsákját, amelyekre vigyáznia kellett.
- Bezzeg a tiszt urak eleget faszoltak - mondta bánatosan -, májkonzervet
meg téliszalámit is. Jó lenne belőle egy kis darab...
Közben olyan mélységes vágyakozással nézte a főhadnagy két
hátizsákját, mint egy kivert kutya, amely éhes, mint a farkas, egy
hentesüzlet ajtajában ül, és beszívja a fövő húsok gőzeit.
- Nem ártana, ha valami jó ebéddel várnának bennünket - mondta
Chodounský. - Amikor a háború elején Szerbiába mentünk, minden
állomáson torkig telezabáltuk magunkat, mert mindenütt csak úgy
hordták az ételt. A libacombokról levágtunk olyan kis darabokat a leg-
finomabb húsból, és azzal játszottunk malmot csokoládétáblákon.
Horvátországban, Eszéken, két úr a veteránok szövetségéből behozott a
vagonba egy nagy kondér nyúlpecsenyét, de azt már nem bírtuk ki, és a
fejükre öntöttük az egészet. Az egész úton nem csináltunk semmi mást,
csak okádtunk kifelé a vagonból. Matějka káplár a mi vagonunkban úgy
teletömte magát, hogy egy deszkát kellett rakjunk a hasára és úgy
ugráltunk rajta, ahogy a káposztát tapossák, mert csak így könnyebbült
meg, és a végén kijött belőle minden, felül is meg alul is. Amikor
átutaztunk Magyarországon, minden állomáson sült csirkéket dobáltak be
nekünk a vagonba. Ezekből semmit se ettünk meg, csak a velőt.
Kaposfalván a magyarok egész darab disznósülteket hajigáltak be a
vagonba, és egy bajtársat úgy kupán vágtak egy disznófejjel, hogy ő
aztán három vágányon is keresztülkergette az adományozót az
übersvungjával. Boszniában viszont már vizet se kaptunk. De Boszniáig,
hiába volt megtiltva, kaptunk mindenféle pálinkákat, amit csak a
szemünk-szánk kívánt, meg bort is patakban. Emlékszem, hogy egy
állomáson valami hölgyek meg kisasszonyok sörrel akartak traktálni
bennünket, mi meg belevizeltünk nekik a söröskannájukba. De futottak is
aztán a vagontól!
Az egész úton úgy be volt rúgva mindenki, hogy én például a makk ászt
se láttam, aztán egyszer csak váratlanul parancs, nem is játszhattuk
végig a partit, kifelé a vagonokból az egész. Egy káplár - már nem
emlékszem rá, hogy hívták - ráordított az embereire, hogy énekeljék azt,
hogy: „Und die Serben müssen sehen, dass wir Österreicher Sieger, Sieger
sind.”183 De valaki hátulról belerúgott, és ő a sínek közé esett. Aztán
megint kiabáltak, hogy rakjuk gúlába a fegyvereket, és a vonat mindjárt
megfordult, és üresen visszament, csakhogy persze, ahogy az ilyen
pánikban lenni szokott, magával vitte a kétnapi ferpflégungunkat is. És
már kezdtek is robbanni a srapnelek, olyan közel, mint ott azok a fák. A
csapat túlsó végéből odalovagolt a bataillonskommandant és mindenkit
tanácskozásra hívott, aztán odajött hozzánk a főhadnagyunk, Maceknak
hívták, és tisztára cseh volt, de csak németül beszélt, és azt mondja,
olyan sápadtan, mint a kréta, hogy nem lehet tovább menni, mert a
pályát a levegőbe röpítették, a szerbek éjszaka átkeltek a folyón, és most
a balszárnyon vannak. De az még messze van tőlünk. Azt mondja, majd
kapunk erősítést, és szétverjük őket. Nehogy valaki megadja magát, ha
lesz valami, mert a szerbek levágják a foglyok fülét meg orrát, és
kiszúrják a szemüket. Igaz, hogy a közelben robbannak a srapnelek, de
azzal mi ne törődjünk. Az csak a mi tüzérségünk, most lövi be magát. Egy
domb mögött egyszer csak felhangzott a tatatatata. Azt mondja, a mi
géppuskáink lőnek. Aztán ágyúzás hallatszott bal felől, mi akkor hallottuk
183
„És a szerbeknek meg kell látniuk, hogy mi, osztrákok győzők, győzők
vagyunk.”
először, és hasra vágódtunk, néhány gránát elröpült felettünk, és
felgyújtotta az állomást, jobbról meg golyók kezdtek fütyülni, és messziről
odahallatszottak az ágyúk meg a puskák. Macek főhadnagy kiadta a
parancsot, hogy szedjük szét a gúlákat, és töltsük meg a fegyvert. A
dienstführender odament hozzá, és azt mondta, hogy azt sehogy se lehet,
mert nincs velünk semmilyen muníció, a főhadnagy úr is jól tudja, hogy
csak egy további állomáson kell muníciót faszoljunk, a front előtt. Azt
mondja, a muníciós vonat előttünk ment el, és valószínűleg a szerbek
kezébe került. Macek főhadnagynak egy darabig mintha földbe
gyökerezett volna a lába, aztán kiadta a parancsot: „Bajonet auf!”, maga
se tudta, miért, csak úgy kétségbeesésében, hogy legyen valami. Aztán
úgy álltunk készenlétben egy jó darabig, aztán megint lefeküdtünk a
talpfákra, mert megjelent valami repülőgép, és a sarzsik azt ordítozták:
„Alles decken, decken!” Aztán kiderült, hogy a repülő a mienk volt, és a
tüzérségünk tévedésből le is lőtte. Így hát felálltunk, de csak nem jött a
parancs, hogy „ruht”. Az egyik oldalról odarobog hozzánk valami
lovasküldönc. Már messziről ordítja: „Wo ist Bataillonskommando?” A
zászlóaljparancsnok elébe lovagol, a lovas odaad neki valami papirost, és
már vágtat is tovább jobb kéz felé. A zászlóaljparancsnok visszafelé jövet
elolvassa, aztán egyszerre olyan lett, mint aki megőrült. Kirántja a
kardját, úgy vágtat felénk. „Alles zurück, alles zurück”, ordított a tisztekre.
„Direktion Mulde, einzeln abfallen!”184 Akkor aztán elkezdődött. Mintha
csak erre vártak volna, minden oldalról lőni kezdtek ránk. Baloldalt volt
egy kukoricaföld, olyan volt, mint a pokol. Mi négykézláb másztunk a
völgy felé, a hátizsákokat otthagytuk azokon a rohadt talpfákon. Macek
főhadnagy a fejébe kapott egyet oldalról, annyit se szólt, hogy mukk.
Amíg a völgybe értünk, minden tele lett halottakkal meg sebesültekkel.
Otthagytuk őket, és egész estig futottunk, és az egész vidék olyan volt,
mintha a mieink direkt kiseperték volna előttünk. Csak egy kirabolt trént
láttunk. Végül beértünk egy állomásra, ott új parancsokat kaptunk, hogy
vagonírozzunk be, és menjünk vissza a stábhoz, de ezt nem tudtuk
végrehajtani, mert előtte való nap az egész stáb fogságba esett, amiként
reggel aztán megtudtuk. Úgyhogy olyanok lettünk, mint az árvák, senki se
akart tudni rólunk, azt mondták, menjünk a 73. ezredhez, és azzal együtt
vonuljunk vissza, ezt persze a legnagyobb örömmel meg is tettük, de
előbb majdnem egy napig kellett masírozni, amíg elértük a 73. ezredet.
Aztán...
Már senki se figyelt rá: Švejk és Vaněk kettesben máriásozott, a tiszti
konyha okkultista szakácsa tovább írta kimerítő levelét a feleségének, aki
férje távollétében egy újabb teozófiai folyóirat kiadására határozta el
magát, Baloun a padon bóbiskolt, úgyhogy Chodounský, a telefonista,
nem tehetett mást, csak megismételte:
- Bizony, ezt nem felejtem el...
Felállt, és odament kibicelni a máriásozókhoz.
- Legalább tüzet adhatnál a pipámba - mondta Švejk barátságosan
Chodounskýnak -, ha már idejöttél kibicelni. A máriás, hogyha kettesben
játsszák, komolyabb dolog, mint az egész háború vagy az a ti kalandotok
a szerb határon. Milyen hülye vagyok, fel kéne pofozni magamat. Nem
184
„Vissza az egész, vissza az egész. Irány a völgy, egyes sorokban!”
tudtam várni még egy kicsit azzal a királlyal, most aztán bejött a filkó. Én
marha.
Az okkultista szakács közben befejezte a levelét, átolvasta, és szemmel
láthatólag meg volt elégedve, hogy milyen szépen sikerült
megfogalmaznia, tekintettel a katonai cenzúrára.
Drága feleségem!
Mire e sorokat megkapod, én már néhány napja vonaton leszek,
tudniillik a frontra utazunk. Ennek nem nagyon örülök, mert a
vonaton tétlenségre vagyok kárhoztatva, és nem hasznosíthatom
magamat, mivel a tiszti konyhánk most nem működik, és az egyes
állomásokon vételezünk élelmet. Magyarországi átutazásunk alatt
boldogan főztem volna szegedi gulyást a mi tiszt urainknak, de ez a
tervem füstbe ment. Talán majd ha megérkezünk Galíciába,
alkalmam lesz sóletet főzni, igazi galíciait, grízes vagy rizses dinsztelt
libát. Hidd el nekem, drága Helenka, hogy amennyire csak tőlem
telik, igyekszem könnyebben elviselhetővé tenni a mi tiszt urainknak
a sok gondjukat és fáradságukat. Az ezredtől áthelyeztek ehhez a
menetszázadhoz, ami leghőbb óhajom volt, hogy ha szerény
eszközökkel is, de a legnagyobb rendben vezethessem a tábori tiszti
konyhát. Emlékszel, drága Helenka, amikor berukkoltam az
ezredhez, azt kívántad nekem, hogy jó feljebbvalókat kapjak.
Kívánságod teljesült, és nemcsak hogy a legkisebb panaszra sincs
okom, hanem éppen ellenkezőleg, minden tiszt úr igaz barátunk
gyanánt viselkedik, és különösen énhozzám olyanok, mint egy atya.
Amilyen hamar csak lehet, közölni fogom veled a tábori
postaszámunkat...
Ezt a levelet a körülmények kényszerítő ereje hozta létre; az okkultista
szakács ugyanis teljesen elvesztette Schröder ezredes kegyét, melyet
addig oly nagymértékben élvezett, mivel a menetzászlóalj tisztjeinek
búcsúvacsoráján egy szerencsétlen véletlen folytán az ezredesnek ismét
nem jutott a borjúvesepecsenyéből, s ennek következtében kiküldte a
frontra az okkultista szakácsot, miután az ezred tiszti konyháját egy
szerencsétlen tanítóra bízta, aki azelőtt a klárovi vakok intézetében
működött.
Az okkultista szakács még egyszer átfutotta, amit írt, s amit rendkívül
diplomatikusnak tartott abból a szempontból, hogy ezzel egy kicsit
mégiscsak távolabb tarthatja magát a csatatértől, mert beszélhetnek az
emberek, amit akarnak, azért a fronton is lehet lógni.
Igaz, hogy civilben, amikor még szerkesztője és tulajdonosa volt egy
okkultista folyóiratnak, amely a sírontúli dolgok tudományával
foglalkozott, hosszabb tanulmányt írt arról, hogy senkinek se szabad
félnie a haláltól, és részletesen kitért a lélekvándorlásra is.
Most ő is odaállt kibicelni Švejk és Vaněk mellé. A játékosok között e
pillanatban nem maradt semminemű katonai rangkülönbség. Most már
nem kettesben máriásoztak, hanem hármasban, Chodounskýval.
Švejk, az ordonánc, goromba szavakkal illette Vaněk számvivő őrmestert:
- Megáll az eszem, hogy maga milyen hülyén tud játszani. Nem látja, hogy
ő betlire megy? Nekem nincs tököm, és erre maga nem adja ki a nyolcast,
hanem odateszi a makk alsót, mint egy marha állat, és ez a trotli mindent
megnyer.
- Mit bőg úgy, amiért elvesztett egy vacak betlit? - felelte illedelmesen a
számvivő őrmester. - Maga is úgy játszik, mint egy idióta. Az ujjamból
szopjam ki azt a tök nyolcast, vagy honnét? Nem volt egy árva tököm se,
csak erős zöldem és makkom, maga szarházi.
- Akkor durchra kellett volna hogy menjen, maga főokos - mondta Švejk
mosolyogva -, ez pont olyan, mint egyszer a Valešnél, lent az étteremben,
amikor egy ilyen baleknek szintén durchja volt, de nem játszotta meg,
hanem mindig a legkisebb lapokat tette a talonba, és mindenkit hagyott
betlizni. De micsoda lapjai voltak! Az összes színekből a legerősebbek.
Ahogy most se kerestem volna rajta semmit, ha maga megjátssza a
durchot, ugyanúgy volt akkor is, és a többiek se kerestek volna; de csak
ment a játék, és mi folyton fizethettünk volna neki. A végén azt mondom:
„Herold úr, legyen olyan szíves, játsszon durchot, és ne hülyéskedjen.” De
ő nekem jön, hogy azt játszik, amit akar, fogjuk be a szánkat, mert neki
egyetemje van. De aztán ráfizetett a dologra. A vendéglős jó ismerősünk
volt, a pincérnővel is nagyon bizalmas viszonyban voltunk, úgyhogy a
rendőrpatrujnak meg tudtuk magyarázni, hogy minden rendben van.
Először is, micsoda gorombaság az tőle, hogy éjjeli csendháborítást követ
el, és rendőrt hív, csak azért, mert a vendéglő előtt megcsúszik a jégen,
és addig csúszik az orrán, amíg be nem töri. Mi hozzá se nyúltunk, amikor
hamisan máriásozott, és amikor lelepleztük, olyan gyorsan kiszaladt, hogy
orra esett. A vendéglős meg a pincérnő is igazolta, hogy igazán nagyon
gentleman módra viselkedtünk vele szemben. Különben sem érdemelt
semmi mást. Ott ült este héttől éjfélig egy árva sör meg egy pohár szóda
mellett, és adta az isten tudja, miféle nagyurat, mert egyetemi tanár volt,
és a máriáshoz annyit értett, mint a tyúk az ábécéhez. Nahát, ki oszt?
- Játsszunk kaufcvikkot - ajánlotta az okkultista szakács -, húszfilléres
alapon.
- Inkább meséljen a lélekvándorlásról - mondta Vaněk számvivő őrmester
-, ahogy a kantinos kisasszonynak mesélt, amikor betörték az orrát.
- Erről a lélekvándorlásról már én is hallottam - közölte Švejk -, egyszer
évekkel ezelőtt én is elhatároztam, tisztesség ne essék szólván, hogy
képezni fogom magamat, hogy ne maradjak el, és eljártam a prágai
Iparszövetség olvasótermébe, de mivelhogy rongyos voltam, és a
fenekemen csak úgy világítottak a lyukak, nem képezhettem magamat,
mert nem hagytak ott maradni, és kivezettek, mert azt hitték, hogy
télikabátokat akarok lopni. Így aztán felvettem az ünneplő ruhámat, és
egyszer elmentem a múzeumkönyvtárba, és a barátommal együtt
kivettem egy ilyen könyvet a lélekvándorlásról, és abban olvastam, hogy
egy indiai császár a halála után disznóvá változott, és amikor ezt a disznót
leszúrták, akkor majommá változott, a majomból dakszli lett, és a
dakszliból miniszter. Aztán a katonaságnál meggyőződtem róla, hogy
valami igazságnak kell lenni benne, mert akinek volt valami csillagja, az
már tengeri disznónak vagy valami más állatfajtának mondta a katonákat,
és ebből azt hihette az ember, hogy az egyszerű katonák sok ezer évvel
azelőtt híres hadvezérek voltak. De amikor háború van, akkor az ilyen
lélekvándorlás borzasztó hülye dolog. Az ördög tudja, hány változáson
megy keresztül az ember, amíg a végén, mondjuk, telefonista, szakács,
vagy baka lesz belőle, és egyszerre csak széttépi a gránát, és a lelke
belemegy valami tüzérségi lóba, és amikor az egész üteg felmegy valami
magaslatra, közébük vág egy másik gránát, és megint megöli azt a lovat,
amiben ez a szerencsétlen testet öltött, és a lelke rögtön átvándorol a
trénhez egy tehénbe, abból meg gulyást csinálnak a mansaftnak, így
aztán a tehénből rögtön átmegy valami telefonistába, a telefonistából...
- Nem tudom - mondta Chodounský, a telefonista, szemmel láthatólag
sértődötten -, hogy miért éppen rajtam kell elsütni ezeket a hülye
vicceket.
- Nem rokona magának az a Chodounský, akinek magándetektívirodája
van, és a jelvénye egy olyan szem, mint a szentháromság? - kérdezte
Švejk ártatlanul. - Én borzasztóan szeretem a magándetektíveket. Évekkel
ezelőtt egyszer együtt is szolgáltam a katonaságnál egy magán-
detektívvel, akit Stendlernek hívtak. Ennek olyan dudoros feje volt, hogy
az őrmesterünk mindig azt mondta, hogy ő már sok dudoros katonafejét
látott a tizenkét évi szolgálata alatt, de ilyen dudort még álmában se
tudott volna elképzelni. „Ide hallgasson, Stendler, mondta neki mindig, ha
az idén nem volna hadgyakorlat, a maga dudoros feje nem is felelne meg
a katonaságnak, de így legalább a maga dudorja után fogja belőni magát
a tüzérség, majd ha kimegyünk a terepre, és nem lesz jobb iránypont.” És
nagyon kitolt ezzel a Stendlerrel. Néha masírozás közben előre küldte
vagy ötszáz lépésre, aztán kiadta a parancsot: „Direktion dudoros fej.” Ez
a Stendler különben is borzasztó peches ember volt, már magándetektív
korában is. Például olyan feladatokat kapott, hogy nyomozza ki, hogy egy
kliensnek, aki egészen magánkívül állított be az irodába, nem-e cicázik a
felesége valaki mással, és ha már cicázik, akkor kivel cicázik, hol és
hogyan cicázik. Vagy fordítva. Egy ilyen féltékeny nő akarta
kinyomoztatni, hogy kivel járkál a férje, hogy aztán odahaza még
nagyobb rumlit csinálhasson. Ez a Stendler nagyon művelt ember volt,
mindig csak válogatott szavakkal beszélt a házastársi hűség
megszegéséről, és mindig majdnem sírva fakadt, amikor elmesélte
nekünk, hogy mindenki azt akarta tőle, hogy csípje el a férfit vagy a nőt in
flagrantiban. Más talán még örülne, ha sikerül neki in flagrantiban találni
egy ilyen párocskát, és csak úgy düllesztené a szemét, de ez a Stendler
úr, ahogyan mesélte, egészen odavolt tőle. Nagyon intelligensen
elmagyarázta, hogy ő rá se bír nézni az ilyen erkölcstelen disznóságokra.
Sokszor csak úgy csurgott a nyálunk, mint az éhes kutyának, ha főtt
sonkát rakosgatnak körülötte, mikor elmesélte, hogy hányféle pozitúrában
kapta ő rajta ezeket a párocskákat. Ha laktanyafogságunk volt, mindig le
is rajzolta, amit mesélt. „Így láttam meg, azt mondja, Iksz-Ipszilonnét Iksz-
Ipszilon úrral...” Még a címet is megadta. És milyen szomorú volt. „Hogy
én mekkora pofonokat kaptam mind a két féltől, mesélte mindig. De még
a pofonoknál is jobban fájt, hogy hagytam magamat megvesztegetni. Egy
ilyen megvesztegetést nem felejtek el, amíg élek. A férfi pucér, a nő is
pucér. Szállodában voltak, és nem riglizték be az ajtót, a hülyék! A
díványon nem fértek el, mert mind a ketten kövérek voltak, úgyhogy a
szőnyegen szeretkeztek, mint a macskák. A szőnyeg meg egészen össze
volt taposva, csupa por volt, teleszórva cigaretta-csutkával. Amikor
benyitottam, mind a ketten felugrottak, a férfi szembenézett velem, és
úgy tartotta a kezét, mint egy fügefalevelet. A nő meg hátat fordított, és
látni lehetett, hogy a bőrébe bele van nyomódva az egész szőnyegminta,
olyan rácsos formában, és a gerincére odaragadt egy cigarettahülzni.
»Engedelmet, Zemek úr, mondom, Stendler magándetektív vagyok a
Chodounský irodából, és hivatali kötelességem, hogy in flagrantiban
találjam önt a kedves feleségének a feljelentése alapján. Ez a hölgy,
akivel itt tiltott viszonyt tetszik folytatni, Grotné őnagysága.« Soha
életemben nem láttam még olyan nyugodt embert. »Engedje meg, azt
mondja, mintha az egész magától értetődne, én most felöltözöm. Ha
valaki bűnös, úgy kizárólag a feleségem az, minthogy alaptalan
féltékenységével tiltott viszonyokba kerget engem, és a puszta gyanútól
űzetve szemrehányásokkal és megalázó bizalmatlansággal súlyosan
megsérti a férjét. Ezek után azonban kétségtelen, hogy a szégyent nem
lehet tovább leplezni... Hol az alsó-nadrágom?« kérdezte közben
nyugodtan. »Az ágyon.« Mialatt magára húzta az alsónadrágot, tovább
magyarázott: »Ha a szégyent nem lehet elpalástolni, nincs más hátra,
mint a válás. De attól a szégyenfolt nem tűnik el. Különben is, a válás
nagyon kényes dolog, folytatta, tovább öltözködve, legjobb, ha a feleség
türelemmel vértezi fel magát, és nem ad tápot a nyilvános
felháborodásnak. Egyébként csináljon, amit akar, én most itt hagyom önt
kettesben a nagyságos asszonnyal.« Grotné közben bebújt az ágyba,
Zemek úr kezet nyújtott nekem, és eltávozott.” Most már nem emlékszem
rá pontosan, hogy a Stendler úr hogyan mesélte tovább, mi mindent
mondott még azután, mert nagyon intelligensen eldiskurált azzal a
hölggyel az ágyban, hogy a házasság intézménye, azt mondja, nem arra
való, hogy mindenkit egyenesen boldoggá tegyen, és a házasságban
mindenkinek kötelessége, hogy elfojtsa a kéj vágyát, és megtisztítsa, és
átszellemítse a testi részét. „Közben - mesélte tovább a Stendler úr - szép
lassan kezdtem levetkőzni, és amikor már le voltam vetkőzve, és egészen
el voltam vakulva, és olyan vad voltam, mint egy üzekedő szarvas, bejött
a szobába egy jó ismerősöm, Stach nevezetű, aki szintén magándetektív
volt a mi konkurrenciánknál, Stern úr irodájában, mert a Grot úr ehhez az
irodához fordult segítségért a nejével kapcsolatban, hogy az asszonynak
állítólag van valami ismeretsége, és ez a Stach csak annyit mondott:
»Aha, Stendler úr in flagrantiban van a Grotné őnagyságával, gratulálok!«
szép csendesen becsukta az ajtót és elment. »Most már úgyis mindegy,
mondta Grotné őnagysága, nem kell, hogy olyan gyorsan felöltözzön, van
itt mellettem elég hely.« »Éppen a helyről van szó, nagyságos asszony,
mondtam, és már nem is tudtam, hogy mit beszélek, csak arra
emlékszem, hogy mondtam valamit arról, hogy ha egyenetlenség van a
házasfelek között, annak a gyermekek nevelése is kárát vallja.«” Aztán a
Stendler úr még elmesélte nekünk, hogy gyorsan felöltözött, elszaladt, és
arra gondolt, hogy most mindjárt elmondja az egészet a főnökének,
Chodounský úrnak, de előbb bement valahová egy kis szíverősítőre, és
mire visszaért, már mindennek fuccs volt. Közben ugyanis ezt a Stach urat
elküldte a főnöke, Stern úr, hogy adjon egy döfést a Chodounský úrnak,
hogy miféle alkalmazottjai vannak neki a nyomozóirodájában, és a
Chodounský úr nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy azonnal üzent a
Stendler úr feleségének, hogy intézze el ő ezt az egészet a férjével, akit
elküldenek valahová, hogy teljesítse a hivatali kötelességét, és akkor a
konkurrens iroda in flagrantiban találja. „Azóta, mondta mindig a Stendler
úr, amikor szóba jött a dolog, még sokkal dudorosabb a fejem.”
- Hát akkor hogy játsszunk: öt fillérbe, tízbe? - Játszottak.
A vonat megállt Moson állomásán. Már este volt, és senkit sem engedtek
ki a vagonokból. Amikor tovább indultak, az egyik vagonból felharsant
egy erős hang, mintha el akarná fojtani a vonat zakatolását. Egy
Kašperské Hory-i katona az áhítatos esteli hangulatban torka szakadtából
belebömbölt a csendes éjszakába, amely lassan elborította a magyar
síkságot:
Gute Nacht! Gute Nacht!
Allen Müden sei’s gebracht.
Neigt der Tag sich still zu Ende,
ruhen alle fleiss’gen Hände,
bis der Morgen ist erwacht.
Gute Nacht! Gute Nacht!185
- Halts Maul, du Elender186 - szakította félbe valaki a szentimentális
énekest, aki nyomban el is hallgatott.
Elráncigálták az ablaktól.
De a szorgalmas kezek nem nyugodtak reggelig. A vonat többi részében
gyertyafény mellett, itt pedig egy kis petróleumlámpánál, ami a falon
lógott, tovább folyt a kaufcvikk, és ha valaki belebukott a játékba, Švejk
kijelentette, hogy ez a legigazságosabb játék, mert mindenki annyi lapot
cserélhet, amennyit csak akar.
- A kaufcvikkban - jelentette ki Švejk - csak az ászt meg a hetest kell
felvenni, de azután azt is leteheti az ember. A többi lapot nem muszáj
felvenni. Csak ha vállaljuk a rizikót.
- Duplázzuk meg az alapot - ajánlotta Vaněk, és mindenki egyetértett
vele.
- Piros hetes - közölte Švejk, felvéve a lapját. - Mindenki betesz egy ötöst,
és négyszer vehet. Gyerünk, lássuk, miből élünk.
S mindannyiuk arcáról olyan elégedettség sugárzott, mintha nem is volna
háború, s ők nem a vonatban ülnének, amely a front felé viszi őket, véres
csaták és roppant mészárlások színterére, hanem egy prágai kávéházban
a játékasztal mellett.
- Nem hittem volna - mondta Švejk az egyik parti után -, hogy amikor
semmire indulok, és mind a négy lapomat kicserélem, disznót kapok. Mit
jöttetek nekem a királlyal? Úgy ütöm azt a királyt, mint a pinty.
S miközben itt a királyt elütötték a disznóval, messze a fronton egymást
ütötték a királyok, alattvalóikon keresztül.
A stábvagonban, ahol a menetzászlóalj tisztjei ültek, az utazás első
pillanatától fogva különös csend honolt. A tisztek többsége belemerült
185
Jójszakát! Jójszakát! / Fáradt ember dőlj le hát! / Lassan vége már a napnak, /
a serény kezek nyughatnak / míg kigyúl a napvilág. / Jójszakát! Jójszakát!
186
Fogd be a pofád, te nyomorult.
egy vászonkötésű kis könyvbe, amely a következő feliratot viselte: „Die
Sünden der Väter.187 Novelle von Ludwig Ganghofer”, s valamennyiüket
egyidejűleg kötötte le a 161. oldal tanulmányozása. Ságner kapitány, a
zászlóaljparancsnok, az ablaknál állt, ő is ugyanezt a könyvet tartotta a
kezében, szintén a 161. oldalon felütve.
Kinézett a tájra, és azon törte a fejét, hogy miképpen magyarázhatná
meg a legérthetőbben a tiszteknek, hogy mit kell csinálniuk ezzel a
könyvvel. Egyébként szigorúan bizalmas ügyről volt szó.
A tiszteknek közben az járt a fejében, hogy Schröder ezredes teljesen
megőrült. Igaz, már régóta ütődött volt, de azért mégsem várták, hogy
ilyen váratlanul tör ki rajta a téboly. A vonat elindulása előtt még egy
utolsó „besprechungra” hívta össze őket, és közölte velük, hogy
mindenkinek jár egy példány Ludwig Ganghofer „Die Sünden der Väter”
című könyvéből, amelyet az ezredes kellő példányszámban már el is
juttatott a zászlóaljirodára.
- Uraim - mondta szörnyű titokzatos arccal -, sohase feledkezzenek meg a
161. oldalról! - Most valamennyien belemerültek ebbe az oldalba, de egy
csöppet se lettek okosabbak tőle. Valami Márta ezen az oldalon odalépett
az íróasztalához, kivett belőle valami szerepet, és fennhangon arról
elmélkedett, hogy a közönségnek együtt kell éreznie a fenti szerep
hősével. Aztán megjelent még ezen az oldalon valami Albert, aki folyton
viccelni próbált, de így, az addigi cselekményből kiragadva, olyan
marhaságnak tetszett az egész, hogy Lukáš főhadnagy kettéharapta
dühében a cigarettaszipkáját.
„Megőrült az öreg - gondolták mindannyian -, teljesen ki van készülve.
Most már átteszik a hadügyminisztériumba.”
Ságner kapitány ellépett az ablaktól, miután fejben szépen
megkomponálta a mondanivalóját. Nem volt benne túlságosan sok
pedagógiai tehetség, ezért tartott olyan sokáig, amíg gondolatban
összeállította a százhatvanegyes oldal jelentőségéről tartandó előadás
tervét.
Mielőtt belekezdett volna szónoklatába, „Meine Herren”-nek titulálta őket,
mint ahogy az öreg, az ezredes szokta, habár régebben, a bevagonírozás
előtt, mindig csak „Kameraden” volt a megszólítás.
- Also, meine Herren... - És elkezdte magyarázni, hogy tegnap este
utasításokat kapott az ezredestől, Ludwig Ganghofer: „Die Sünden der
Väter” című könyvének százhatvanegyedik oldalára vonatkozóan.
- Also, meine Herren - folytatta ünnepélyesen -, ezek rendkívül bizalmas
információk, a harctéri táviratok sifrírozásának legújabb módszerét
illetően. - Biegler kadét elővette a noteszát meg a ceruzáját, és végtelenül
buzgó hangon így szólt: - Készen vagyok, kapitány úr.
Valamennyien ránéztek erre a marhára, akinek a buzgósága már az
egyéves önkéntesiskolán is a hülyeséggel volt határos. Önként
jelentkezett katonának, és mindjárt az első alkalommal, tudniillik amikor
az önkéntesek családi viszonyait írták össze, közölte az iskola parancs-

187
„Az apák bűnei.”
nokával, hogy az őseit eredetileg Bügler von Leutholdnak hívták, és a
címerükben gólyaszárny volt halfarokkal.
Címere alapján elnevezték „Gólyaszárnyas halfarok”-nak, és kegyetlenül
üldözték. Egyszeriben ellenszenvessé vált, minthogy ez a címerügy egy
csöppet sem illett atyjának becsületes nyúlbőrkereskedői mivoltához:
pedig Biegler romantikus lelkesedéssel bemagolt minden katonai
tudományt, állandóan kitűnt szorgalmával, és nemcsak azt tanulta meg,
amit előírtak, hanem ráadásul még magánszorgalomból is hülyítette a
fejét minden kezébe kerülő hadművészeti és hadtörténelmi szakkönyv
biflázásával, s folyton ezekkel hozakodott elő, amíg rá nem ripakodtak, és
a torkára nem forrasztották a szót. Tiszti körökben egyenértékűnek
tartotta magát a magasabbrangúakkal.
- Sie, Kadett - mondta Ságner kapitány -, amíg nem kapott rá engedélyt,
hogy beszéljen, addig hallgasson, mert magát nem kérdezte senki.
Különben is, maga aztán átkozottul okos katona. Éppen bizalmas
információkat akarok közölni, és maga mindent beír a noteszába. Ha
elveszti azt a noteszt, hadbíróság elé kerül.
Biegler kadétnak mindennek tetejébe megvolt még az a rossz szokása,
hogy mindig ki akarta magyarázni magát, hogy ő csak jót akart.
- Jelentem alássan, kapitány úr - felelte -, még a noteszom esetleges
elvesztése esetén sem fejtheti meg senki se, hogy mit írtam, mert én
gyorsírással jegyzek mindent, és az én rövidítéseimet rajtam kívül senki
sem tudja elolvasni. Az angol rendszerű gyorsírást használom.
Mindenki megvetően nézett rá, Ságner kapitány legyintett, és folytatta
előadását.
- Már említettem a harctéri üzenetek sifrírozásának új módszerét, és ha
eddig talán érthetetlen volt az önök szemében, hogy miért hívták fel a
figyelmüket éppen Ludwig Ganghofer „Die Sünden der Väter” című
könyvének százhatvanegyedik oldalára, most megmagyarázhatom,
uraim: ez a kulcsa az új rejtjeles módszernek, amely hadseregtörzsünk
legújabb utasítása alapján lépett érvénybe. A legújabb módszert, amelyet
mi is használni fogunk, kiegészítő számmódszernek hívják. Ezzel
érvényüket vesztik azok az utasítások, amelyeket a múlt héten kaptak az
ezredtörzstől a sifrírozásra és a rejtjelek megfejtésére vonatkozóan.
- Erzherzog Albrecht-system - morogta maga elé a stréber kadét - 8922-R,
a Gronfeld-rendszerből átvéve.
- Az új módszer rendkívül egyszerű - zengett a kapitány hangja a
vagonban -, személyesen vettem át az ezredes úrtól a második kötetet és
az információkat... Ha például a következő parancsot akarják hozzánk
intézni: „Auf der Kote 228 Maschinengewehrfeuer links richten”, akkor,
uraim, a következő szöveget kapjuk: „Sache - mit - uns - das - wir -
aufsehen - in - die - versprachen - die - Martha - dich - das - ängstlich -
dann - wir - den - wir - Dank - wohl - Regiekollegium - Ende - wir -
versprachen - wir - gebessert - versprachen - wirklich - denke - Idee - ganz
- herrscht - Stimme - letzten.” Vagyis végtelenül egyszerűen, minden
fölösleges kombináció nélkül. A stábtól telefonon a zászlóaljhoz, a
zászlóaljtól telefonon a századhoz. Miután a parancsnok felvette ezt a
sifrírozott üzenetet, a következő módon fejti meg. Veszi a „Die Sünden der
Väter” című könyvet, kinyitja a százhatvanegyedik oldalon, és a szemközti
oldalon, vagyis a százhatvanadikon, elkezdi felülről keresni a „Sache”
szót. Tessék, uraim. A százhatvanadik oldalon a „Sache” szó először mint
az ötvenkettedik szó fordul elő, tehát a parancsnok a szemközti oldalon, a
százhatvanegyediken, megkeresi felülről az ötvenkettedik betűt. Tessék
megfigyelni, hogy az egy „A” betű. Az üzenet következő szava: „mit”. A
százhatvanadik oldalon ez a hetedik szó, ez megfelel a százhatvanegyedik
oldal hetedik betűjének, vagyis az „u” betűnek. Azután következik az
„uns”, vagyis, jól figyeljék meg, kérem, a nyolcvannyolcadik szó, ami a
szemközti, százhatvanegyedik oldal nyolcvannyolcadik betűjének, az „f”
betűnek felel meg, és így már meg is fejtettünk annyit, hogy „Auf”. Ily
módon folytatjuk, amíg világosan előttünk áll a parancs: „A 228-as
magaslaton gépfegyvertüzet balra irányíts.” Rendkívül elmés, uraim, igen
egyszerű, és lehetetlen megfejteni a kulcs nélkül, ami nem más, mint
Ludwig Ganghofer: „Die Sünden der Väter” című könyvének
százhatvanegyedik oldala.
Mindannyian némán bámulták a szerencsétlen oldalakat, s valahogy
gondterhelten tűnődtek rajtuk. Egy ideig csend volt, aztán Biegler kadét
egyszerre csak ijedten felkiáltott:
- Herr Hauptmann, ich melde gehorsam: Jesus Maria! Es stimmt nicht!188
És valóban igen rejtélyes volt a dolog.
Hiába erőlködtek, ahogy csak bírtak, Ságner kapitányon kívül senki se
találta meg a százhatvanadik oldalon az említett szavakat s a szemközti,
százhatvanegyedik oldalon, amely a kulcsot jelentette volna, az említett
szavaknak megfelelő betűket.
- Meine Herren - dadogta Ságner kapitány, miután meggyőződött róla,
hogy Biegler kadét kétségbeesett kiáltása megfelel az igazságnak -, mi
történt itt? Az én Ganghoferemben megvan és az önökében nincs meg?
- Bocsánat, kapitány úgy - szólalt meg ismét Biegler kadét. - Szíves
engedelmével felhívom a figyelmét arra, hogy Ludwig Ganghofer regénye
két kötetből áll. Méltóztassék megtekinteni a címoldalt: „Roman in 2
Bänden.” Mi az első kötetet nézzük, a kapitány úr pedig a másodikat -
folytatta az alapos kadét. - Éppen ezért napnál világosabb, hogy a mi
százhatvanadik és százhatvanegyedik oldalunk nem felelhet meg a
kapitány úr oldalainak. Nálunk itt egészen más található. A kapitány úrnál
a megfejtés első szava „Auf” kell, hogy legyen, nálunk pedig „Heu” jött ki!
Most már mindenki világosan látta, hogy Biegler kadét talán mégsem
olyan nagy marha.
- Én a dandártörzstől kaptam a második kötetet - mondta Ságner kapitány
-, úgy látszik, hogy tévedés történt. Az ezredes úr önöknek az első kötetet
rendelte meg. Minden valószínűség szerint - folytatta, mintha az egész
dolog rendkívül világos és magától értetődő volna, s ő már akkor
tisztában lett volna vele, mielőtt elkezdte előadását e végtelenül egyszerű
sifrírozási módszerről - a dandártörzsnél összecserélték a könyveket. Nem

188
Kapitány úr, jelentem alássan: Jézus Mária! Nem stimmel!
közölték az ezreddel, hogy a második kötetre van szükség, és így történt a
hiba.
Biegler kadét közben diadalmas pillantásokat vetett mindannyiukra, és
Dub hadnagy odasúgta Lukáš főhadnagynak, hogy a „Gólyaszárnyas
halfarok” jól elintézte Ságnert.
- Különös eset, uraim - szólalt meg ismét Ságner kapitány, mintha
beszélgetést akarna kezdeni, mert a csend már nagyon kínossá vált. - A
dandárirodában tökfejek ülnek.
- Szabadjon megjegyeznem - szólt közbe megint a fáradhatatlan Biegler
kadét, aki ismét kérkedni akart a tudományával -, hogy az ilyen bizalmas,
szigorúan bizalmas jellegű ügyeket a hadosztálynak nem volna szabad a
dandárirodán keresztül közvetítenie. A hadtest legbizalmasabb ügyeire
vonatkozó közléseket kizárólag a hadosztálycsoportok, dandárok és
ezredek parancsnokaihoz intézett szigorúan bizalmas körlevélben volna
szabad továbbítani. Ismerem azokat a rejtjel-rendszereket, amelyeket a
szardíniai és szavojai háborúban, a szevasztopoli angol-francia
alakulatoknál, a kínai boxer-lázadásban és a legutóbbi orosz-japán
háborúban alkalmaztak. E rejtjeleket úgy továbbították...
- Fütyülünk a rejtjeleire, Biegler kadét - szakította félbe Ságner kapitány,
megvető és utálkozó hangon. - Kétségtelen, hogy az a módszer, amelyet
az imént ismertettem önök előtt, nem csupán egyike a legjobbaknak,
hanem bátran mondhatjuk, hogy utolérhetetlen. Az ellenséges vezérkarok
összes kémelhárító osztagai a sóhivatalba mehetnek vele. Ha
belebolondulnak, akkor se fejtik meg a mi rejtjeleinket. Ilyen még nem
volt. Ennek a rendszernek nincs elődje.
A stréber kadét sokatmondóan köhintett.
- Kapitány úr - mondta -, szabadjon felhívnom a figyelmét Kerickhoffnak a
katonai rejtjelekről írott könyvére. E művet bárki megrendelheti a
„Katonai lexikon” kiadójánál. Részletesen le van írva benne, kapitány úr,
az a módszer, amelyet az imént ismertetni tetszett. A módszert Kircher
ezredes találta fel, aki I. Napóleon idején a szász hadseregben szolgált.
Kircher-féle rejtjelezés szavak segítségével, kapitány úr, kérem. Az üzenet
minden egyes szavát a szemközti oldalon található kulcs fejti meg. Ezt a
módszert tökéletesítette Fleissner főhadnagy, „Handbuch der
militärischen Kryptographie”189 című könyvében, amelyet bárki
megvásárolhat a Wiener-Neustadt-i katonai akadémia kiadásában. Tessék,
kapitány úr. - Biegler kadét belenyúlt a kézitáskájába, kivette a könyvet,
amelyről beszélt, majd így folytatta: - Fleissner ugyanezt a példát hozza
fel, tessék, kérem, mindenki meggyőződhet róla. Ugyanazt a példát, amit
az előbb hallottunk.
Szöveg: Auf der Kote 228 Maschinengewehrfeuer links richten.
Kulcs: Ludwig Ganghofer: „Die Sünden der Väter.” Zweiter Band.
És méltóztassék tovább nézni. Rejtjel: „Sache mit uns das wir aufsehn in
die versprachen die Martha...” és így tovább. Pontosan úgy, ahogy az
előbb hallottuk.

189
„A katonai titkosírások kézikönyve.”
Ezellen semmit se lehetett felhozni. Ennek a taknyosnak, ennek a
„Gólyaszárnyas halfaroknak” igaza volt.
A vezérkarban valamelyik tábornok úr könnyíteni akart a munkáján.
Felfedezte Fleissner könyvét a katonai rejtjelekről, és már meg is volt
minden.
Lukáš főhadnagy az egész idő alatt szemmel láthatólag azon igyekezett,
hogy elfojtson magában valami különös lelki felindulást. Ajkát harapdálta,
mondani akart valamit, de végül is egészen mást mondott, mint amit
akart.
- Nem kell olyan tragikusan felfogni a dolgot - mondta zavartan -, amíg a
Bruck an der Leutha-i táborban tartózkodtunk, már jó néhányszor
megváltozott a sifrírozási rendszer. Mire kiérünk a frontra, megint újabb
rendszereket fognak bevezetni, de különben is azt hiszem, hogy a
harctéren nemigen érünk rá az ilyen kriptogramok megfejtésére. Amíg
megfejtenénk egy ilyen sifrírozott üzenetet, már régen vége lenne a
századnak, a zászlóaljnak és a dandárnak is. Ennek nincs gyakorlati
jelentősége!
Ságner kapitány igen kelletlenül bólintott.
- A gyakorlatban - mondta -, legalábbis a szerbiai harctéren szerzett
tapasztalataimat illetően, senki sem ért rá rejtjeleket fejtegetni. Nem
mondom, hogy a rejtjeleknek nincs jelentőségük, amikor a csapat
hosszabb ideig tartózkodik a lövészárokban, amikor beássuk magunkat és
várunk. Az is igaz, hogy a sifrírozás változni szokott.
Ságner kapitány az egész vonalon visszavonult:
- Ma már a törzs és az arcvonal között egyre kevésbé használnak
rejtjeleket, s ennek nagyrészt az az oka, hogy tábori telefonjaink nem
működnek pontosan, és főleg tüzérségi tűzben nem adják vissza elég
világosan az egyes szótagokat. Az ember egyszerűen nem hall semmit, és
csak fölösleges káosz támad. - A kapitány elhallgatott.
- A zűrzavar a legrosszabb, uraim, ami a harctéren bekövetkezhet - tette
még hozzá prófétai hangon, majd ismét elhallgatott.
- Nemsokára - szólalt meg aztán - Győrben leszünk. Meine Herren! A
legénység itt fejenként tizenöt deka téliszalámit kap. Fél óra pihenő.
Megnézte a marsrutát:
- Négy tizenkettőkor indulunk tovább. Három ötvennyolckor mindenki a
vagonokban. Kiszállás századonként. Először a tizenegyes, és így tovább.
Zugsweise, Direktion Verpflegungsmagazin No. 6.190 A kiosztást ellenőrzi:
Biegler kadét.
Valamennyien Biegler kadétra néztek, mintha azt akarnák mondani: „Na,
te jól megkaptad, te nyálas.”
De a buzgó Biegler kadét már elő is vett a táskájából egy ív papirost, egy
vonalzót, bevonalazta a papírt, minden menetszázadnak csinált egy
rovatot, és megkérdezte a századparancsnokoktól, hogy mennyi a
századuk létszáma, ezt azonban senki sem tudta fejből, s csak a
190
Szakaszonként, irány a 6. számú élelmiszerraktár.
noteszukban található bizonytalan feljegyzések alapján tájékoztathatták
Bieglert.
Ságner kapitány pedig kétségbeesetten elkezdte olvasni az „Atyák bűnei”
című szerencsétlen művet, s amikor a vonat megállt a győri állomáson,
összecsapta a könyvet, és kijelentette:
- Ez a Ludwig Ganghofer nem is ír rosszul.
Lukáš főhadnagy elsőnek rontott ki a tiszti vagonból, és ahhoz a kocsihoz
sietett, amelyben Švejk utazott.
Švejk és a többiek már régen abbahagyták a kártyázást, és Baloun, Lukáš
főhadnagy tisztiszolgája, már olyan éhes volt, hogy lázadozni kezdett a
katonai felsőbbség ellen, és kijelentette, hogy nagyon is jól tudja, hogy a
tiszt urak bezzeg bőven tömik a pofájukat. Rosszabb ez, mint ahogy a
jobbágyság idején volt. Akkoriban nem fordulhatott elő ilyesmi a
katonaságnál. Az ő nagyapja, aki már a gyerekeire íratta a földjét, mindig
azt meséli, hogy a hatvanhatos háborúban a tisztek megosztották a
katonákkal a sült csirkéjüket meg a kenyerüket. Baloun siránkozásának
nem akart vége szakadni, míg aztán Švejk jónak látta, hogy néhány
dicsérő szót ejtsen a jelenlegi katonai állapotokról.
- Neked aztán nagyon fiatal nagyapád lehet - mondta barátságosan,
amikor befutottak Győrbe -, ha csak erre a hatvanhatos háborúra tud
visszaemlékezni. Én ismerek egy Ronovský nevű embert, ennek volt egy
nagyapja, aki még a jobbágyság idején Olaszországban volt, és ott
szolgálta le a tizenkét esztendejét, és káplári rangban jött haza. És mivel
nem kapott semmilyen munkát, hát az apja magához vette szolgálni ezt a
nagyapát. Egyszer elmentek rönköket hordani robotba, és ez a nagyapa,
aki az apjánál szolgált, elmesélte nekünk, hogy egy ilyen rönk olyan nagy
volt, mint egy ház, úgyhogy meg se tudták mozdítani. Erre ő azt mondta:
„Hagyjuk itt ezt a dögöt, ki a fene fog kínlódni vele.” És az erdész, aki
meghallotta, elkezdett kiabálni, és felemelte a botját, hogy azt a rönköt is
fel kell rakni. Erre a mi Ronovský barátunk nagypapája csak annyit
mondott: „Te piszok, te, én egy öreg obsitos vagyok.” De egy hét múlva
idézést kapott, és megint berukkoltatták Olaszországba, és megint ott volt
tíz évig, és azt írta haza, hogy majd ha visszajön, fejszével főbe kólintja
ezt az erdészt. Még szerencse, hogy az erdész közben meghalt.
E pillanatban Lukáš főhadnagy bukkant fel a vagon ajtajában.
- Jöjjön ide, Švejk - mondta -, hagyja abba a hülye előadásait, és inkább
válaszoljon egy-két kérdésemre.
- Már megyek is, óberlajtnant úr, jelentem alássan.
Lukáš főhadnagy elvezette Švejket, s közben szerfölött gyanakvó
pillantásokat vetett rá.
Ságner kapitány előadása alatt, amely oly csúfos kudarccal végződött,
Lukáš főhadnagyban valamiféle detektív-érzék kezdett működni, s nem is
volt szüksége túl sok ravasz kombinációra, hiszen az indulás előtti napon
Švejk a következőket jelentette neki:
- Óberlajtnant úr kérem, a zászlóaljnál valami könyvek vannak a lajtnant
urak részére. Az ezredirodáról hoztam őket.
Éppen ezért, miután átmentek két vágányon, és egy kihűlt mozdony
mögé értek, amely immár egy hete várakozott valami muníciósvonatra,
Lukáš főhadnagy egyenesen megkérdezte:
- Švejk, mi is volt azokkal a könyvekkel?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ez egy nagyon hosszú
história, és az óberlajtnant úrnak mindig fel tetszik izgatni magát, amikor
én részletesen beszámolok a dolgokról. Például, amikor fel tetszett akarni
pofozni, mert el tetszett tépni azt az írást a hadikölcsönről, és én
elmeséltem az óberlajtnant úrnak, hogy egyszer azt olvastam egy
könyvben, hogy a régi háborúkban az embereknek még az ablakok után is
adót kellett fizetni, minden ablak után egy húszast, a libákért is
ugyanannyit...
- Így sohasem érünk a végére, Švejk - mondta Lukáš főhadnagy, folytatva
a kihallgatást, s közben arra gondolt, hogy ami ebben az ügyben
szigorúan bizalmas, annak természetesen a legnagyobb titokban kell
maradnia, különben ez a barom Švejk megint valami kalamajkát csinálna.
- Ismeri maga Ganghofert?
- Mi a foglalkozása? - kérdezte Švejk érdeklődve.
- Az egy német író, maga hülye - felelte Lukáš főhadnagy.
- Bizonyisten, óberlajtnant úr - mondta Švejk, vértanúi arccal -, én nem
ismerek személyesen egy árva német írót sem. Én csak egy cseh írót
ismertem személyesen, bizonyos Ladislav Hájeket, Domažlicéből. Ő volt
az „Állatok világának” a szerkesztője, és egyszer eladtam neki egy korcs
dögöt, mint fajtiszta spiccet. Nagyon vidám és derék úr volt. El szokott
járni egy kocsmába, és ott mindig felolvasta az elbeszéléseit, amik olyan
szomorúak voltak, hogy mindenki röhögött, és ő sírva fakadt, és
mindenkinek fizetett a kocsmában egy pohárral, és mi el kellett énekeljük
neki hogy „Domažlice kapuja, szépen ki van mázolva, aki aztat festette, a
lányokat szerette... Hej, de most már hol van? Fekszik lent a sírban...”
- Švejk, nem vagyunk a színházban, mit ordít, mint egy operaénekes? -
mondta kábultan Lukáš főhadnagy, miután Švejk eldalolta az utolsó sort
is: „Hej de most már hol van? Fekszik lent a sírban.” - Nem ezt kérdeztem
magától. Csak azt akartam tudni, észrevette-e, hogy azokat a könyveket,
amelyekről éppen maga tett nekem jelentést, Ganghofer írta. Nahát, mi
volt azokkal a könyvekkel? - fakadt ki végül dühösen!
- Azokat tetszik gondolni, amiket az ezredirodáról hoztam ki a
zászlóaljhoz? - kérdezte Švejk. - Azokat tényleg az az ember írta, akiről az
óberlajtnant úr az előbb megkérdezte, hogy nem-e ismerem. Én
egyenesen az ezredirodáról kaptam telefonogramot. Ők ugyanis a
zászlóaljirodára akarták küldeni ezeket a könyveket, de ott nem találtak
senkit, még a dienstführendert se, mert mindenkinek a kantinban kellett
lenni, amikor a frontra megyünk, mert senki se tudja, hogy ülhet-e még
egyszer kantinban az életben. Szóval, ők ott voltak, óberlajtnant úr
kérem, ott voltak és ittak, a telefonnál senki, a többi menetszázadtól se
tudtak senkit megtalálni, de mert az óberlajtnant úr azt parancsolta
nekem, hogy én mint ordonánc legyek a telefonnál, amíg beosztják
hozzánk ezt a Chodounský telefonistát, hát én ültem, és vártam, hogy
rám is sor kerüljön. Az ezrediroda káromkodott, hogy senkit se tudnak
felhívni, és telefonogram van, hogy a zászlóaljiroda vegyen fel az
ezredirodáról valami könyveket az összes tiszt urak részére, akik a
menetzászlóaljban vannak. És mert én tudom, óberlajtnant úr kérem,
hogy háborúban gyorsan kell cselekedni, hát telefonáltam az
ezredirodára, hogy én magam mindjárt elmegyek a könyvekért, és
elhozom őket a zászlóaljirodára. Ott aztán kaptam egy akkora zsákot,
hogy csak nagyon nehezen tudtam becipelni mihozzánk a századirodára,
és akkor átnéztem azokat a könyveket. Na, és mindjárt megvolt a
véleményem a dologról. A regimentsrechnungsfeldvébl tudniillik azt
mondta nekem az ezredirodán, hogy az ezred telefonogramja szerint a
zászlóaljnál már tudják, hogy mit kell kiválogatni azokból a könyvekből,
melyik kötetet. Tudniillik ezek a könyvek két kötetből álltak. Külön volt az
első kötet és külön a második. Én ezen olyan jót nevettem, mint még
soha, mert már sok könyvet elolvastam életemben, de még sohase
kezdtem az olvasást a második kötetnél. Ő pedig még egyszer azt
mondja: „Itt vannak az első kötetek, és itt vannak a második kötetek. A
tiszt urak már tudják, hogy melyik kötetet kell nekik olvasni.” Erre én azt
gondoltam, hogy mindnyájan be vannak rúgva, mert ha egy könyvet
elölről el kell olvasni, egy ilyen regényt, amiben le vannak írva a „Sünden
der Väter”, mert én németül is tudok, hát akkor az első kötettel kell
kezdeni, mert nem vagyunk zsidók, és nem szoktunk hátulról visszafelé
olvasni. Ezért meg is kérdeztem az óberlajtnant úrtól telefonon, amikor
vissza tetszett jönni a kaszinóból, és én jelentettem ezeket a könyveket,
hogy most a háborúban nincsen-e talán megfordítva, és nem-e fordított
sorrendben olvassák a könyveket, előbb a második kötetet és csak azután
az elsőt. És az óberlajtnant úr azt mondta, hogy részeg disznó vagyok, ha
még azt se tudom, hogy a Miatyánkban előbb van a „Miatyánk” és azután
az „ámen”.
- Rosszul tetszik lenni, óberlajtnant úr, kérem? - kérdezte Švejk részvéttel,
amikor a sápadt Lukáš főhadnagy belekapaszkodott a kihűlt mozdony
víztartályának létrájába.
Sápadt arcán egyáltalán nem látszott harag. Csak végtelen kétségbeesés.
- Folytassa, Švejk, csak folytassa, most már mindegy, elmúlt...
- Szóval, mint mondom - szállt a puszta vágány fölött Švejk lágy hangja -,
én is ugyanezen a véleményen voltam. Egyszer vettem egy
ponyvaregényt a bakonyi Rózsa Sándorról, és ennek hiányzott az első
kötete, úgyhogy az elejét ki kellett találjam, és még egy ilyen
rablóhistóriával se megy semmire az ember az első kötet nélkül. Ezért
nekem teljesen világos volt, hogy milyen fölösleges dolog, ha a tiszt urak
előbb a második kötetet kezdenék olvasni, és csak azután az elsőt, és
milyen bután nézne ki az egész, ha én a zászlóaljnál úgy intézném, ahogy
az ezredirodán mondták, tudniillik, hogy a tiszt urak már tudják, hogy
melyik kötetet kell nekik olvasni. Egyáltalában, óberlajtnant úr kérem,
énnekem ez az egész dolog ezekkel a könyvekkel borzasztó feltűnő és
rejtélyes volt. Tudtam, hogy a tiszt urak különben is keveset olvasnak, és
amikor tombol a háború...
- Tartsa meg a hülyeségeit, Švejk - nyögte Lukáš főhadnagy.
- Óberlajtnant úr, kérem, én mindjárt megkérdeztem az óberlajtnant úrtól
telefonon, hogy nem-e tetszik egyszerre akarni mind a két kötetet, és az
óberlajtnant úr azt mondta nekem, éppen úgy, mint most, hogy tartsam
meg a hülyeségeimet magamnak, ki fog itt cipekedni mindenféle
könyvekkel. Erre én azt gondoltam, hogy ha az óberlajtnant úrnak ez a
véleménye, akkor a többi úr is így kell hogy nézze ezt a dolgot. Még
megkérdeztem a mi Vaněkünket is, mert neki mégiscsak vannak
tapasztalatai a frontról, ő azt mondta, hogy azelőtt minden tiszt úr azt
képzelte, hogy az egész háború csak egy kis muri, és egész könyvtárat
vitt magával a harctérre, mintha csak nyaralni menne. Sőt a főhercegnők
kiküldték nekik a frontra ajándékba mindenféle költők összes műveit,
úgyhogy a puccerek görnyedtek alatta, és elátkozták a születésük napját.
Azt is mondta Vaněk, hogy ezeket a könyveket egyáltalában nem lehetett
felhasználni a dohányzás tekintetében, mert nagyon szép és vastag
papírra voltak nyomtatva, a latrinán pedig, óberlajtnant úr, tisztesség ne
essék szólván, az ilyen versekkel az ember lenyúzza az egész fenekét.
Olvasásra nem volt idő, mert folyton menekülni kellett, úgyhogy
eldobálták a könyveket, és aztán már szinte szokás lett, hogy mihelyst
meghallották az első ágyúlövést, a puccer mindjárt elhajigálta az összes
szórakoztató könyvecskéket. Miután ezeket végighallgattam, óberlajtnant
úr kérem, még egyszer szerettem volna hallani az óberlajtnant úr
véleményét, és amikor megkérdeztem az óberlajtnant úrtól telefonon,
hogy mi legyen ezekkel a könyvekkel, azt tetszett mondani, hogy ha
valami belefészkelte magát abba a hülye fejembe, akkor az nem jön ki
onnan, amíg jól szájon nem vágnak. Így aztán, óberlajtnant úr kérem, én
csak az első köteteket vittem el a zászlóaljirodába abból a regényből, és a
második köteteket közben a mi századirodánkban hagytam. Én nagyon
jóhiszemű voltam, és azt gondoltam, hogy ha a tiszt urak majd elolvassák
az első kötetet, akkor majd kiadják nekik a másodikat is, mint egy
kölcsönkönyvtárból, de aztán egyszerre csak úgy lett, hogy indulunk, és
az egész zászlóalj telefonogramot kapott, hogy minden fölösleges dolgot
be kell adni az ezredraktárba. Én erre még megkérdeztem a Vaněk urat,
hogy nem-e tartja fölöslegesnek ennek a regénynek a második kötetét, és
ő azt mondta nekem, hogy amióta azok a szomorú tapasztalatok voltak
Szerbiában, Galíciában és Magyarországon, azóta semmilyen szórakoztató
könyveket nem visznek a frontra, és hogy csak azok a ládák érnek
valamit, amikbe a kiolvasott újságokat gyűjtik a városokban a katonák
számára, mert az újságokba nagyon jól lehet dohányt vagy szénát
sodorni, amit a katonák a dekkungokban szívnak. A zászlóaljnál már
szétosztották ennek a regénynek az első köteteit, és erre mi a második
köteteket a raktárba vittük.
Švejk elhallgatott, majd rögtön hozzátette:
- Hogy mi minden van abban a raktárban, óberlajtnant úr kérem, ott van
még a budějovicei énekkar dirigensének a cilinderje is, amivel berukkolt
az ezredhez...
- Ide hallgasson, Švejk - mondta nagyot sóhajtva Lukáš főhadnagy -,
magának fogalma sincs a cselekedete horderejéről. Én már belefáradtam
abba, hogy lehülyézzem magát. A maga hülyeségére egyszerűen nincs
kifejezés. Ha azt mondom magának, hogy hülye, az olyan, mintha
becézném. Maga most egy olyan borzalmas dolgot követett el, hogy az
összes szörnyű gazemberségei, amiket véghezvitt, amióta én ismerem
magát, ehhez képest olyanok, mint az angyalok zenéje. Ha maga tudná,
Švejk, hogy mit művelt... De sohasem fogja megtudni... És ha egyszer
szóba jönnének ezek a könyvek, hát ne merjen olyasmiket fecsegni, hogy
én mondtam magának telefonon, hogy a második kötetet... Ha szóba
kerülne ez az egész dolog az első meg a második kötettel, maga ne is
figyeljen oda. Maga nem tud semmiről, nem hallott, és nem emlékszik
semmire. Nehogy megpróbáljon belekeverni engem valamibe, maga,
maga...
Lukáš főhadnagy olyan hangon beszélt, mintha magas láz gyötörné, és
pillanatnyi hallgatását Švejk felhasználta a következő ártatlan kérdésre:
- Óberlajtnant úrnak alássan jelentem, bocsánatot kérek: miért nem
fogom sohase megtudni, hogy milyen szörnyűséget követtem el? Én ezt
csak azért bátorkodtam megkérdezni, óberlajtnant úr, kérem, hogy
legközelebb elkerülhessem az ilyen dolgokat, mert ugye általában azt
mondják, hogy saját kárán tanul az ember, mint például egy Adamec nevű
öntő a Danìk-gyárból, aki egyszer tévedésből sósavat ivott...
Nem fejezhette be, mert Lukáš főhadnagy félbeszakította ezt az életből
vett példát a következő szavakkal:
- Maga barom! Semmit se magyarázok meg magának. Bújjon vissza a
vagonjába, és mondja meg Balounnak, hogy ha Budapestre érünk, hozzon
nekem a stábvagonba valami zsemlét meg azt a májpástétomot, ami a
kofferom alján van ezüstpapírba csomagolva. Aztán mondja meg
Vaněknek, hogy vadszamár. Már háromszor kértem tőle a legénység
pontos létszámát. És amikor ma szükségem lett volna rá, csak a múltheti
jelentés volt a kezemben.
- Zum Befehl, Herr Oberleutnant - vakkantotta Švejk, és lassanként
eltávolodott a vagonja felé.
Lukáš főhadnagy még járkált egy darabig a vágányok között, s közben ezt
gondolta: „Mégiscsak adnom kellett volna neki egypár pofont, ahelyett
meg úgy diskurálok vele, mint valami komámmal.”
Švejk komoly arccal felkapaszkodott a vagonjába. Nagy tiszteletet érzett
önmaga iránt. Nem mindennap mondhatja el az ember, hogy valami olyan
szörnyűséget vitt véghez, aminek a mibenlétéről sohasem szabad
tudomást szereznie.

- Rechnungsfeldvébl úr - mondta Švejk, amikor már a helyén ült -, az én

meglátásom szerint Lukáš főhadnagy úr ma nagyon jó hangulatban van.
Azt üzenteti magának, hogy vadszamár, mert már háromszor kérte
magától a legénység pontos létszámát.
- Az istenit neki - fortyant fel Vaněk -, én megnyúzom ezeket a
cugszfürereket. Mit tehetek én arról, hogy minden csavargó cugszfürer azt
csinál, amit akar, és nem küldi be hozzám a szakasz létszámát? Az
ujjamból szopjam ki azt a létszámot? Mondhatom, gyönyörű állapotok
vannak a mi századunkban.
Ez is csak a tizenegyes menetszázadnál fordulhat elő. De én éreztem,
előre tudtam. Egy pillanatig se volt kétségem afelől, hogy nálunk
rendetlenség van. Egyik nap négy porcióval kevesebb van a konyhán,
másik nap hárommal több. Ha legalább ezek a latrok jelentenék nekem,
hogy nincs-e valaki kórházban. Még a múlt hónapban is fel volt írva nálam
egy Nikodém nevű alak, és csak a lénungfizetéskor jöttem rá, hogy még a
budìjovicei kórházban elvitte a heveny tüdővész. De azért egyre csak
faszoltak az ő nevében. Még mundért is faszoltak neki, de az isten tudja,
hogy hová került. És az óberlajtnant úr még azt mondja, hogy vadszamár
vagyok, amikor ő maga se tud rendet tartani a századában.
Vaněk számvivő őrmester ingerülten járkált fel s alá a vagonban:
- Lennék csak én a századparancsnok! Mindennek úgy kéne menni, mint a
parancsolat. Nem lenne olyan baka, akiről én ne tudjak. A sarzsiknak
naponta kétszer kellene jelenteniük a létszámot. De ezek a sarzsik bagót
se érnek. A legrosszabb minálunk ez a Zyka nevű cugszfürer. Folyton
viccel, folyton anekdotázik, de ha közlöm vele, hogy Kolaøíkot
átvezényelték az ő szakaszából a trénhez, azért másnap ugyanazt a
létszámot adja meg, mintha Kolaøík még mindig ott dögölne a században
és az ő szakaszában. És ez így megy minden áldott nap, és aztán még azt
mondja rólam, hogy vadszamár vagyok... Így nem fog barátokat szerezni
az óberlajtnant úr. A rechnungsfeldvébl, az nem valami frejter, akivel
mindenki kitörülheti a...
Baloun eddig tátott szájjal hallgatott, s most Vanìk helyett ő mondta ki a
hiányzó utolsó szót, talán azért, hogy ezzel ő is belekapcsolódjon a
beszélgetésbe.
- Maga kussoljon - mondta dühösen a számvivő őrmester.
- Ide hallgass, Baloun - szólt közbe Švejk -, neked azt üzeni az óberlajtnant
úr, hogy ha megérkezünk Pestre, vigyél neki a vagonjába valami zsemlét
meg azt a májpástétomot, ami az óberlajtnant úr kofferjének az alján van
ezüstpapírba csomagolva.
Az óriás Baloun kétségbeesetten lelógatta hosszú csimpánzkarjait,
begörbítette a gerincét, és jó darabig megmaradt ebben a helyzetben.
- Nincs - mondta aztán halk, reménytelen hangon, a vagon piszkos
padlójára meredve.
- Nincs - dadogta megint -, én azt hittem... Indulás előtt kicsomagoltam...
Megszagoltam... Hogy nem-e romlott... Megkóstoltam - kiáltotta olyan
őszinte kétségbeeséssel, hogy mindannyiuk előtt teljesen világos lett az
eset.
- Felfalta az ezüstpapírral együtt - mondta Vaněk számvivő őrmester,
megállva Baloun előtt; jólesett neki, hogy nem kell tovább bizonyítania
azt a nézetét, hogy nemcsak ő a vadszamár, mint ahogy a főhadnagy
üzente, hanem az ismeretlen századlétszám ingadozásai mélyebben
gyökereznek, más vadszamarakban; jólesett neki, hogy másra terelődött
a szó, a telhetetlen Balounra és erre az újabb tragikus eseményre. Vaněk
borzasztóan szeretett volna valami kellemetlenül erkölcsös dolgot
mondani Balounnak, de ebben megelőzte Jurajda, az okkultista szakács,
letéve kedvenc könyvét, az óindiai Pragnâ-Paramitâ szutráinak fordítását,
s a következő szavakkal fordult a letört Balounhoz, aki még jobban
meggörnyedt a sors roppant súlya alatt: - Magának, Baloun, őrködnie kell
önmaga fölött, hogy ne veszítse el bizalmát önmagában és a sorsban.
Nem szabad a saját számlájára írnia azt, ami másoknak az érdeme. A
jövőben is, valahányszor egy ilyen probléma előtt áll, amit felfalt, mindig
kérdezze meg önmagától: „Hogy viszonyul hozzám a májpástétom?”
Švejk úgy vélte, célszerű lesz, ha e fejtegetést kiegészíti egy gyakorlati
példával:
- Te magad mesélted nekem a múltkor, Baloun, hogy nálatok disznóölés
meg füstölés lesz, és amint megtudod a tábori postánk számát, majd ha
helyben leszünk, rögtön küldenek neked egy darab sonkát. Most képzeld
el, hogy azt a sonkát a tábori postáról ideküldenék nekünk a századhoz,
és mi a rechnungsfeldvébl úrral egymás után levágnánk belőle egy-egy
darabot, és nagyon ízlene, úgyhogy azután még egy kis darabot, úgyhogy
a végén az a sonka úgy járna, mint nekem egy régi ismerősöm, egy Kozel
nevű levélhordó. Ennek csontszuvasodása volt, úgyhogy előbb levágták
neki a lábát bokában, aztán térdben, aztán combtól, és ha idejében meg
nem hal, egészen szétfaragták volna, mint egy rossz ceruzát. Most
képzeld el, Baloun, hogy mi úgy befaltuk volna a te sonkádat, mint ahogy
te megzabáltad az óberlajtnant úr májpástétomát.
Az óriás Baloun szomorúan bámult mindannyiukra.
- Maga csakis az én közbelépésemnek köszönheti - mondta a számvivő
őrmester Balounnak -, hogy puccer lett az óberlajtnant úrnál. Különben
áttették volna a szanitécekhez, hogy sebesülteket cipeljen kifelé a
gefechtből. A Dukla alatt mitőlünk egymás után háromszor mentek ki a
szanitécek egy sebesült fénrikért, aki bauchschusst kapott a
drahthindernissek előtt, és mind ott maradt kopfschusszal.191 Csak a
negyedik párnak sikerült behozni, de amíg odaértek a hilfsplatzra, a fénrik
megboldogult.
Baloun nem bírta tovább, és hangosan felzokogott.
- Nem szégyelled magad - mondta Švejk megvetően -, micsoda katona
vagy te...
- Mit csináljak, ha nem születtem katonának - sírta Baloun -, igaz, hogy
falánk vagyok, telhetetlen vagyok, mert ki vagyok szakítva a rendes
életből. Nálunk ez családi betegség. Megboldogult tatám egyszer fogadott
a protivíni kocsmában, hogy együltében megeszik ötven virslit és két
vekni kenyeret, és nyert. Én egyszer fogadásból megettem négy libát
meg két tál gombócot káposztával. Otthon, emlékszem, hogy ebéd után
még enni kívántam valamicskét. Megyek a kamrába, levágok egy darab
húst, hozatok egy kancsó sört, és bevágok két kiló füstölt oldalast. Volt
nekem otthon egy öreg cselédem, Vomelának hívták, és ez mindig
figyelmeztetett, hogy ne legyek olyan gőgös, ne tömjem magamat, mert
ő emlékszik, mit mesélt neki annak idején a nagyapja egy ilyen nagybélű
emberről. Jött valami háború, nyolc egész évig nem termett semmi se,
úgyhogy szalmából sütöttek kenyeret, meg abból, ami a lenmag után
maradt; és az már ünnep volt, ha egy kis túrót mártogathattak a tejbe,
mert kenyér nem volt. És ahogy ez a nyomorúság elkezdődött, ez a

191
Bauchschuss: haslövés; kopfschuss: fejlövés.
paraszt egy hétre rá meghalt, mert a gyomra nem volt hozzászokva az
ilyen paraszti nyomorúsághoz...
Baloun felemelte gondterhelt arcát:
- De én azt hiszem, hogy a jóisten csak megbünteti az embereket, és nem
hagyja el őket.
- A jóisten hozta a világra a nagybélűeket, és a jóisten majd gondoskodik
is róluk - jegyezte meg Švejk -, egyszer már ki voltál kötve, és most
megérdemelnéd, hogy az első vonalba küldjenek; amikor én voltam az
óberlajtnant úr puccerje, hát mindenben rám bízhatta magát, és eszébe
se jutott, hogy én esetleg felfaltam valamijét. Ha valami különlegeset
faszoltunk, mindig azt mondta: „Csak tartsa meg magának, Švejk” vagy
„Ugyan, nekem nincs olyan nagy gusztusom rá, adjon ide egy darabkát,
és a többivel csináljon, amit akar.” És amikor Prágában voltunk, és néha
elküldött a vendéglőbe ebédért, nem akartam, hogy azt higgye, hogy
azért hozok neki kis porciót, mert a felét megzabáltam az úton, és azért
ha úgy láttam, hogy kicsi az adag, az utolsó pénzemből még egy adagot
vásároltam, hogy az óberlajtnant úr jóllakjon, és ne gondoljon rólam
semmi rosszat. Egészen addig, amíg egyszer rájött a dologra. Mindig el
kellett hozzam neki az étlapot a vendéglőből, és ő kiválasztotta, amit
akart. Így aztán egy napon töltött galambot választott. A vendéglőben
egy fél galambot adtak, és erre én azt gondoltam, hogy az óberlajtnant úr
talán azt hihetné, hogy a másik felét én zabáltam meg, úgyhogy vettem
még egy adagot, és egy olyan gyönyörű adagot vittem neki, hogy a Šeba
óberlajtnant úr, akinek aznap nem volt miből ebédeljen, és pont délben
jött látogatóba az én óberlajtnantomhoz, szintén jóllakott belőle. De
amikor jóllakott, azt mondja: „Ne mondd azt nekem, hogy ez csak egy
porció. Sehol a világon nem kapsz menübe egy egész töltött galambot. Ha
felhajtok ma valahonnét egy kis pénzt, én is hozatok egy ebédet a te
vendéglődből. Valld be őszintén, hogy dupla adag volt.” Az óberlajtnant úr
őelőtte kérdezett meg engem, hogy tanúsítsam, hogy csak egy adagra
adott pénzt, mert nem tudta, hogy vendége lesz. Én azt feleltem, hogy
közönséges ebédre kaptam pénzt. „Na látod, mondta az én óberlajtnan-
tom, és ez még semmi. Švejk a múltkor két libacombot hozott nekem
ebédre. Képzeld el: nudlileves, marhahús szardellaszósszal, két libacomb,
egy rakács gombóc káposztával és hozzá még palacsinta!”
- C-c, ty-tya, az istenit - csettintett Baloun.
Švejk tovább mesélt:
- Ettől aztán kitört a botrány. Šeba óberlajtnant úr másnap tényleg
elküldte ebédért a puccerjét ebbe a mi vendéglőnkbe, és ez körítésnek
egy olyan kis csomócska tyúkpiláfot hozott neki, amilyet egy hathetes
csecsemő kakál a pólyába, legfeljebb két kávéskanálnyit. Erre a Šeba
óberlajtnant úr rátámadt, hogy felfalta a felét. Ő mondta, hogy nem, ő
ártatlan. És a Šeba óberlajtnant úr szájon vágta, és engem állított elébe
példának. Azt mondja, én tisztességes porciókat viszek a Lukáš
óberlajtnant úrnak. Erre ez az ártatlan felpofozott katona, amikor másnap
ebédért ment a vendéglőbe, mindent megkérdezett, és elmondta a
gazdájának, az meg az én óberlajtnantomnak. Én csak ülök este az
újsággal a kezemben, és olvasom az ellenséges stábok harctéri
jelentéseit, amikor bejön a Lukáš óberlajtnant úr egészen sápadtan, és
egyenesen nekem ront, hogy mondjam meg azonnal, hány ilyen dupla
porciót fizettem a vendéglőben, mert ő mindent tud, hiába tagadok, az
nem segít rajtam semmit és ő már régóta tudja, hogy hülye vagyok, de
az, hogy őrült is vagyok, eddig még nem jutott az eszébe. Azt mondja,
olyan szégyent hoztam a fejére, hogy a legszívesebben agyonlőne előbb
engem és azután saját magát. „Óberlajtnant úr, mondtam én, amikor fel
tetszett venni, mindjárt az első nap meg tetszett említeni, hogy minden
puccer tolvaj és aljas csirkefogó. És amikor ebben a vendéglőben tényleg
olyan kis adag körítést adtak, az óberlajtnant úr azt gondolhatta volna,
hogy én szintén egy ilyen aljas csirkefogó vagyok, és felfaltam az
óberlajtnant úr ebédjének a felét...”
- Atyám, istenem - suttogta Baloun, lehajolt Lukáš főhadnagy kofferjáért,
és hátravonult vele.
- Azután - folytatta Švejk - Lukáš főhadnagy úr elkezdett keresgélni az
összes zsebeiben, és amikor látta, hogy hiába, akkor belenyúlt a
mellényzsebébe, és ideadta az ezüstóráját. Egészen meg volt hatva.
„Majd ha megkapom a fizetésemet, Švejk, mondta, írja össze, hogy
mennyivel tartozom magának... Ezt az órát pedig tartsa meg azon felül.
És máskor ne csináljon őrültségeket.” Aztán egyszer olyan nagy nyomorba
kerültünk, hogy azt az órát el kellett vigyem a zálogházba...
- Mit csinál maga ott hátul, Baloun? - szólt közbe Vaněk számvivő
őrmester.
Válasz helyett a szerencsétlen Baloun köhögni kezdett. Tudniillik kinyitotta
Lukáš főhadnagy kofferját, s most éppen az utolsó zsömlét tömte
magába.
A pályaudvaron megállás nélkül átfutott egy másik katonavonat, tömve
deutschmeisterekkel, akiket a szerb frontra küldtek. Még nem tértek
magukhoz a bécsi búcsúzás lelkes hangulatából, s azóta szünet nélkül
üvöltöztek:
Prinz Eugenius, der edle Ritter,
wollt’ dem Kaiser wiedrum kriegen
Stadt und Festung Belgerad.
Er liess schlagen einen Brucken,
dass man kunnt’ hinüberrucken
mit der Armee wohl vor die Stadt.192
Az egyik vagon ajtajában a lábát lógató legénységnek támaszkodva egy
harciasan kipödrött bajszú káplár állt, és előrehajolva a levegőbe verte a
taktust, miközben torkaszakadtából ordított:
Als der Brucken war geschlagen,
dass man kunnt’ mit Stuck und Wagen
frei passier’n den Donaufluss,

192
Prinz Eugén lovag kereste, / császárának hogy szerezze / vissza Belgrád
városát. / Hidat veretett sebessen, / hogy a várnál átmehessen / hadával a
hídon át.
 bei Semlin schlug man das Lager
alle Serben zu verjagen...193
Aztán a káplár hirtelen elvesztette egyensúlyát, kiröpült a vagonból,
hasával teljes erőből nekiütődött egy váltókarnak, felnyársalódott rajta, és
ott maradt lógva, a vonat pedig tovább robogott, miközben a hátulsó
vagonok utasai egy másik nótát fújtak:
Graf Radetzky, edler Degen,
schwur’s des Kaisers Feind zu fegen
aus der falschen Lombardei.
In Verona langes Hoffen,
als mehr Truppen eingetroffen,
fühlt und rührt der Held sich frei...194
Az ostoba váltóra felnyársalt káplár már halott volt, s nem telt bele sok
idő, már ott is állt mellette őrségen egy tejfelesszájú fiatal katona, az
állomásparancsnokság legénységéből, és rendkívül komolyan teljesítette
kötelességét. Feszes tartásban állt a váltó mellett, és olyan diadalmas
képet vágott, mintha a káplár felnyársalása az ő műve lett volna.
Magyar volt, s amikor a 91. ezred menetzászlóaljából néhány katona
odament nézelődni, így ordított rájuk, megrezegtetve hangját az összes
vágányok fölött:
- Nem szabad! Nem szabad! Komiszion militér nem szabad.
- Ez már túl van rajta - mondta Švejk, a derék katona, aki szintén a
kíváncsiak között volt -, és megvan neki az az előnye, hogyha már egy
darab vas van a hasában, legalább mindenki tudja, hogy hol lett
eltemetve. Itt van mindjárt a vasút mellette, és nem kell mindenfelé
keresgélni a sírját az összes csatatereken.
- Fel van nyársalva, mint a pinty - tette még hozzá Švejk szakértői arccal,
és átment a káplár másik oldalára -, a nadrágjában vannak a belei.
- Nem szabad, nem szabad! - kiáltotta a magyar katonácska. - Komiszion
militér bánhóf,195 nem szabad!
Švejk háta mögött felharsant egy szigorú hang:
- Mit csinál maga itt?
Biegler kadét állt ott. Švejk szalutált.
- Alázatosan jelentem, kadét úr, megtekintjük a megboldogultat.
- És mit agitál itt maga? Mi keresnivalója van itt?
- Kadét úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk méltóságteljes
nyugalommal -, hogy én semmiféle agit nem állok.
A kadét mögött néhány katona elnevette magát, azután egyszerre csak
előkerült Vaněk számvivő őrmester.
193
S hogy a híd már készen állott / s mind a kocsik, mind az ágyúk / átgörögtek a
Dunán, / Zimony alatt tábort vertek, / hogy megugrassák a szerbet...
194
Gróf Radetzky, nemes szablya, / esküt tett, hogy megszalasztja / császárának
ellenét, / Veronában várja egyre, / hogy csapatját rendbe szedje, / s akkor aztán
síkra lép...
195
Komiszion: bizottság; militér: katonai; bánhóf: pályaudvar.
- Kadét úr, kérem - mondta -, az óberlajtnant úr küldte ide Švejk
ordonáncot, hogy nézze meg, mi történt. Most jövök a stábvagontól, és
Matušiè zászlóaljordonánc éppen keresi a kadét urat a
zászlóaljparancsnok úr parancsára. A kadét úr menjen azonnal Ságner
kapitány úrhoz.
Csakhamar felharsant a jelzés, hogy be kell szállni, és az emberek
szétszéledtek, ki-ki a vagonja felé.
Vaněk Švejk mellett haladt, és azt mondta:
- Ha sokan vannak együtt, Švejk, akkor maga csak ne magyarázgasson.
Még pórul járhat. Megtörténhetik, mivelhogy az a káplár a
deutschmeisterektől volt, hogy úgy magyarázzák a dolgot, mintha maga
örülne neki. Ez a Biegler szörnyű nagy csehfaló.
- De hiszen én semmit se mondtam - felelte Švejk olyan hangon, amely
minden kétséget kizárt -, csak annyit, hogy az a káplár fel van nyársalva,
mint a pinty, és hogy a nadrágjába ment a bele... Az is megtörténhetett
volna vele, hogy...
- Ne beszéljünk többet erről, Švejk. - És Vaněk számvivő őrmester
kiköpött.
- Egészen mindegy - tette még hozzá Švejk -, hogy a császár őfelségéért
itt kellett hogy kijöjjön a bele a hasából vagy máshol. Ő így is, úgy is
teljesítette a kötelességét... Az is megtörténhetett volna vele, hogy...
- Odanézzen, Švejk - szakította félbe Vaněk -, Matušiè zászlóaljordonánc
már megint hogy pöffeszkedik ott a stábvagonnál. Csodálom, hogy eddig
még nem bukott orra a síneken.
Nem sokkal ezelőtt Ságner kapitány és a buzgó Biegler kadét között igen
éles párbeszéd zajlott le.
- Nagyon csodálom, Biegler kadét - mondta Ságner kapitány -, miért nem
jelentette nekem azonnal, hogy a legénység nem kapja meg azt a tizenöt
deka téliszalámit. Nekem személyesen kell kimennem, hogy
meggyőződjek róla, miért jön vissza a legénység a raktártól. És a tiszt
urak is, mintha a parancs nem volna parancs. Világosan megmondtam: „A
raktárba, szakaszonként, egyik század a másik után.” Ez azt jelenti,
hogyha a raktárban nem kaptunk semmit, akkor is szakaszonként, egyik
század a másik után, visszamegyünk a vagonokba. Magának azt a
parancsot adtam, Biegler kadét, hogy tartsa fenn a rendet, de maga
fütyült az egészre. Örült, hogy nem kell a szalámiadagok számolásával
vesződnie, és nyugodtan kiment bámészkodni, mint ahogy az ablakból
láttam, ahhoz a felnyársalt deutschmeister-káplárhoz. És mikor azután
idehívatom, nincs más dolga, mint arról fecsegni azzal a kadét
fantáziájával, hogy maga csak azért ment oda, hogy meggyőződjön róla,
nem folyik-e valami agitáció annál a felnyársalt káplárnál...
- Alázatosan jelentem, hogy Švejk a 11. század ordonánca...
- Hagyjon békén azzal a Švejkkel - kiáltotta Ságner kapitány -, ne képzelje,
Biegler kadét, hogy itt most intrikálhat nekem a Lukáš főhadnagy úr ellen.
Švejket mi küldtük oda... Maga most úgy bámul rám, mintha azt
gondolná, hogy pikkelek magára... Igenis pikkelek magára, Biegler kadét...
Ha maga nem tudja tisztelni a feljebbvalóit, és mindenáron be akarja
feketíteni, akkor én úgy kitanítom magát a katonai mesterségre, Biegler
kadét, hogy megemlegeti ezt a győri állomást... Az elméleti tudásával
kérkedik... Várjon, majd a fronton... Majd ha megparancsolom, hogy
menjen tiszti őrjáratra a drótakadályokon keresztül... Hol a jelentése? Még
a jelentését sem adta át, amikor megjött... Még elméletileg se, Biegler
kadét...
- Kapitány úrnak jelentem alássan,196 hogy tizenöt deka téliszalámi helyett
a legénység fejenként két képes levelezőlapot kapott. Tessék, kapitány
úr...
Biegler kadét átnyújtott a zászlóaljparancsnoknak két ilyen levelezőlapot,
melyeket a Wojnowich gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló
bécsi hadiarchívum igazgatósága bocsátott ki. Az egyik lapon egy orosz
katona karikatúrája volt látható, egy hosszú szakállú muzsiké, akit egy
csontváz ölel át. A karikatúra alatt ez a szöveg állt:
„Der Tag, an dem das perfide Russland krepieren wird, wird ein Tag der
Erlösung für unsere ganze Monarchie sein.”197
A másik levelezőlap a német birodalomból származott. A németek
ajándéka volt ez az osztrák-magyar katonáknak.
Fölül ez állt: Viribus unitis, alatta egy kép, amely Sir Edward Greyt
ábrázolta akasztófán lógva, legalul pedig egy osztrák és egy német
katona szalutált vidáman.
A képhez mellékelt versikét Greinznek „Vasököl” című könyvéből vették.
Greinznek az ellenséget gúnyoló verseiről a birodalmi lapok azt írták,
hogy valóságos ostorcsapások, melyeket ugyanakkor fékezhetetlen humor
és felülmúlhatatlan szellemesség jellemez.
Íme az akasztóra alatti szöveg, fordításban:
Grey
Fenn a bitón, magasan,
Edward Grey lóg, urasan.
Azaz jobban mondva lógna,
hogyha álmunk igaz volna.
Sajnos eddig nem akadt
egy fa se a nap alatt,
amely kölcsönadná törzsét,
hogy e Júdást rá felkössék.
Ságner kapitány még végig sem olvasta ezt a „fékezhetetlenül humoros
és felülmúlhatatlanul szellemes” verset, amikor Matušiè zászlóaljordonánc
rontott be a stábvagonba.
Matušiè, akit Ságner a katonai állomásparancsnokság távírdájába küldött
az előbb, hogy nem érkezett-e valami újabb rendelkezés, most egy

196
A tisztek egymás közti beszélgetései természetesen mindig német nyelven
folynak. - Hašek jegyzete.
197
„Az a nap, melyen az álnok Oroszország felfordul, a megváltás napja lesz
egész monarchiánk számára.”
távirattal tért vissza, melyet a dandár intézett hozzájuk. Ehhez azonban
nem volt szükség semminemű rejtjelkulcsra. A távirat egész egyszerűen,
minden sifrírozás nélnül így hangzott: „Rasch abkochen, dann Vormarsch
nach Sokal.” Ságner kapitány elgondolkozva megcsóválta a fejét.
- Alázatosan jelentem - mondta Matušiè -, az állomásparancsnok kéreti a
kapitány urat, hogy tessék hozzá fáradni megbeszélésre. Van ott még egy
távirat.
Azután az állomásparancsnok és Ságner kapitány között igen bizalmas
jellegű párbeszéd zajlott le.
Az első táviratot át kellett adni, bármilyen meglepő volt is a tartalma,
kivált ha tekintetbe vesszük, hogy a zászlóalj éppen Győr állomásán
tartózkodott:
„Sürgősen befejezni a főzést, aztán előnyomulás Sokal felé.”
A táviratot rejtjelezés nélkül a 91. ezred menetzászlóaljának címezték, s
kapott belőle egy másolatot a 75. ezred menetzászlóalja is, amely még
ide sem érkezett. Az aláírás hiteles volt: Ritter von Herbert,
dandárparancsnok.
- Szigorúan bizalmas, kapitány úr - mondta rejtélyes hangon a katonai
állomásparancsnok. - Titkos távirat az önök hadosztályától. Az önök
dandárparancsnoka megőrült. Elszállították Bécsbe, miután több tucat
hasonló táviratot küldött szét mindenfelé. Budapesten minden bizonnyal
önre is vár egy újabb távirat. A dandárparancsnok összes táviratait
természetesen érvénytelennek kell tekinteni, de mi erre vonatkozólag
még semmilyen utasítást nem kaptunk. A hadosztály, mint mondom, csak
arra utasított, hogy a sifrírozatlan táviratokat nem szabad figyelembe
venni. Kikézbesíteni ki kell hogy kézbesítsem őket, mert erre vonatkozólag
még nem kaptam választ a saját felettes hatóságaimtól. A saját
feletteseimen keresztül érdeklődtem a hadtestparancsnokságon, és ezért
vizsgálat indult ellenem...
- Aktív tiszt vagyok, a régi utászoktól - tette hozzá -, ott voltam Galíciában
a stratégiai vasutunk építésénél...
- Kapitány úr - mondta azután -, ki a frontra az ilyen öreg fiúkkal, mint mi,
akik végigszolgáltunk minden rangfokozatot. Ezek a civil vasúti mérnökök,
egyéves önkéntesi vizsgával, ma annyian vannak a
hadügyminisztériumban, hogy egymásba ér a kardbojtjuk... Egyébként
önök egy negyedóra múlva tovább indulnak... Csak arra emlékszem, hogy
egyszer a prágai kadétiskolában felsegítettem önt a nyújtóra, én felsőbb
évfolyamba jártam. Akkor mind a kettőnktől megvonták a kimenőt. Ön
sokat verekedett az osztályban a németekkel.198 Önnel járt együtt Lukáš
is. Önök ketten voltak a legjobb pajtások. Amikor táviratilag megkaptam
az állomáson átvonuló menetzászlóalj tisztjeinek jegyzékét, világosan
eszembe jutott minden... Bizony, annak már jó néhány éve... Lukáš kadét
akkoriban nagyon rokonszenves volt nekem...

198
A két tiszt német nyelvű párbeszédében ez a mondat így hangzott: „Sie haben
sich damals auch mit den deutschen Mitschülem gerauft.” - Hašek jegyzete.
Ságner kapitányra ez az egész párbeszéd igen kínos benyomást tett.
Nagyon is jól ráismert arra, akivel beszélt, s aki a kadétiskolában az
osztrákellenes ellenzéket vezette, bár a karriervágy később
mindkettőjükből kiűzte az ellenzékieskedést. De a legkellemetlenebb az
volt, hogy az állomásparancsnok szóba hozta Lukáš főhadnagyot, aki
mindenütt a háttérbe szorult Ságner kapitánnyal szemben - ne firtassuk,
hogy milyen okból.
- Lukáš főhadnagy - mondta Ságner nyomatékkal -, igen kiváló
katonatiszt. Mikor indul a vonat?
Az állomásparancsnok az órájára nézett: - Hat perc múlva.
- Megyek - mondta Ságner.
- Azt hittem, lesz valami mondanivalója a számomra, Ságner.
- Hát akkor: nazdar!199 - felelte Ságner, és kiment az
állomásparancsnokság épületéből.
Amikor Ságner kapitány a vonat indulása előtt visszatért a stábvagonba,
minden tisztet a helyén talált. Csoportokra oszolva frischevierét
játszottak, csak Biegler kadét nem kártyázott.
Biegler egy nagy csomó megkezdett kéziratban lapozgatott; ezek háborús
jelenetekről szóltak, mert Biegler nem csupán a harctéren akart kitűnni,
hanem úgy is, mint irodalmi fenomén, aki a hadi eseményeket választja
témául. A „Gólyaszárnyas halfaroknak” többek között hő vágya volt az is,
hogy kiváló háborús író legyen belőle. Irodalmi kísérletei sokat ígérő
címekkel kezdődtek, melyekben remekül tükröződött ugyan a kor
militarizmusa, de amelyeknek még nem volt folytatásuk, úgyhogy a
papírlapokon egyelőre csak a megírandó művek címei díszelegtek.
„A nagy háború harcosainak jelleme. - Ki kezdte a háborút? - Ausztria-
Magyarország politikája és a világháború keletkezése. - Háborús
jegyzetek. - Ausztria-Magyarország és a világháború. - A háború
tanulságai. - Népszerű előadás a háború kitöréséről. - Hadpolitikai
elmélkedések. - Ausztria-Magyarország dicső napja. - A szláv
imperializmus és a világháború. - Háborús dokumentumok. -
Dokumentumok a világháború történetéhez. - Világháborús napló. - A
világháború napról napra. - Az első világháború. - Dinasztiák a
világháborúban. - Az Osztrák-magyar Monarchia nemzetei fegyverben. -
Világharc a hatalomért. - Tapasztalataim a világháborúban. - Hadi
szolgálatom krónikája. - Hogyan harcolnak Ausztria-Magyarország
ellenségei? - Kié a győzelem? - Tisztjeink és katonáink. - Katonáim
emlékezetes tettei. - A nagy háború idejéből. - A csata forgatagában. -
Osztrák-magyar hősök könyve. - A vasbrigád. - A frontról írott leveleim
gyűjteménye. - Menetzászlóaljunk hősei. - Kézikönyv a harctéren szolgáló
katonák részére. - Harcok és győzelmek napjai. - Mit láttam és
tapasztaltam a harctéren? - A lövészárokban. - Egy tiszt elmondja... -
Ausztria-Magyarország fiaival előre! - Az ellenséges repülőgépek és
gyalogságunk. - Csata után. - Tüzéreink, a haza hű fiai. - S ha ördögökkel

199
A két tiszt párbeszédében: „Also: Nazdar!” - Hašek jegyzete. - A „nazdar” cseh
nemzeti köszöntés.
kéne szembeszállnunk... - Védelmi és támadó háború. - Vér és vas. -
Győzelem vagy halál. - Hőseink fogságban.”
Ságner kapitány, miután odalépett Biegler kadéthoz, és átfutotta az
egészet, megkérdezte, hogy miért csinálta ezt, és mit akar vele.
Biegler kadét őszinte lelkesedéssel azt felelte, hogy minden egyes cím
egy könyvet jelent, amit ő meg fog írni. Ahány cím, annyi könyv.
- Azt szeretném, hogy ha elesek a harctéren, maradjon utánam valami
emlék, kapitány úr. Példaképem Udo Kraft német professzor. Ő 1870-ben
született, most a világháborúban önként jelentkezett szolgálatra, és 1914.
augusztus 22-én Anloynál elesett. Halála előtt kiadott egy könyvet
„Önnevelés a halálra a császárért” címmel.200
Ságner kapitány az ablakhoz vezette Biegler kadétot.
- Mutassa csak, Biegler kadét, mi van még ott magánál; engem
borzasztóan érdekel a maga tevékenysége - mondta Ságner kapitány
gúnyosan -, miféle füzetet dugott a zubbonyába?
- Semmi, kapitány úr - felelte Biegler kadét gyerekesen elpirulva -, tessék
meggyőződni róla, kérem.
A füzetnek ez volt a címe:
Az osztrák-magyar hadsereg
kiemelkedő és dicsőséges csatáinak áttekintése,
melyet történelmi tanulmányok alapján összeállított
Adolf Biegler cs. kir. katonatiszt.
Kommentárral és magyarázó jegyzetekkel ellátta
Adolf Biegler cs. kir. katonatiszt.
Ez az áttekintés végtelenül egyszerű volt.
Szerepelt itt minden, az 1634. szeptember 6-i nördlingeni csatától fogva,
az 1697. szeptember 11-i zentai csata, az 1805. október 31-i caldierói
csata, az 1809. május 22-i asperni csata, az 1813-as lipcsei, nemzetek
csatája, az 1848 májusi Santa Lucia-i csata, az 1866. június 27-i trutnovi
csata és végül Szarajevó bevétele 1878. augusztus 19-én. E csaták
vázlata és tereprajza semmiben sem különbözött egymástól. Biegler
kadét minden csatához egyforma kis derékszögeket rajzolt, az egyik
oldalon üreseket, míg az ellenséget bevonalkázott derékszögek
jelképezték. Mindkét oldalon volt balszárny, centrum és jobbszárny. Aztán
hátul a tartalék, továbbá ide-oda mutató nyilak. A nördlingeni csata és a
szarajevói csata egyaránt olyan volt, mint a játékosok felállítása
bármelyik futballmeccs kezdetén, a nyilak pedig mintha azt jelezték volna,
hogy hová kell rúgni a labdát.
Ságner kapitány is rögtön erre gondolt, és megkérdezte:
- Maga futballozni is szokott, Biegler kadét?
Biegler még jobban elpirult, és idegesen hunyorgott; látszott rajta, hogy
csak erővel tudja visszatartani a könnyeit.

200
Udo Kraft: „Selbsterziehung zum Tod für Kaiser.” C. F. Amelang’s Verlag,
Leipzig. - Hašek jegyzete.
Ságner kapitány mosolyogva tovább lapozott a füzetben, majd megállt a
porosz-osztrák háború idején vívott trutnovi csatánál, melyhez Biegler a
következő megjegyzést fűzte:
„A trutnovi csatát nem kellett volna megvívni, mivel a dombos terep
lehetetlenné tette Mazzucheli tábornok hadosztályának kibontakozását,
amely hadosztályt a balszárnyunkat körülvevő magaslatokról erős porosz
hadoszlopok fenyegették.”
- Maga szerint tehát - mondta Ságner kapitány mosolyogva, és visszaadta
a füzetet Biegler kadétnak - a trutnovi csatát csak abban az esetben
lehetett volna megvívni, ha Trutnov sík terepen feküdt volna, maga kis
budějovicei Benedek.201 Biegler kadét, nagyon szép magától, hogy bár
olyan rövid ideje tartózkodik a hadsereg soraiban, máris igyekezett
behatolni a stratégia tudományába, csakhogy magánál úgy néz ki ez a
dolog, mint amikor a gyerekek katonásdit játszanak, és tábornoki címeket
adnak maguknak. Maga olyan hamar előléptette magát, hogy öröm nézni.
Adolf Biegler, cs. kir. katonatiszt! Mire Pestre érünk, maga már tábornagy
lesz. Tegnapelőtt még otthon volt valahol a papájánál, és tehénbőröket
mázsált. K. u. k. Leutnant Adolf Biegler!... Ember, maga még egyáltalában
nem katonatiszt. Maga csak kadét. Maga a levegőben lóg a fénrik meg az
altisztek között. Maga olyan messze van attól, hogy tisztnek nevezhesse
magát, mint az az őrvezető, aki a kocsmában megkívánja, hogy
„törzsőrmester úrnak” szólítsák.
- Ide hallgass, Lukáš - fordult Ságner a főhadnagyhoz -, Biegler kadét a te
századodban van, hát csak dresszírozd be a fiút. Azt írja magáról, hogy
katonatiszt, hadd szolgáljon rá majd a gefechtben. Majd ha trommelfeuer
lesz, és mi attakírozunk, menjen a szakaszával drahthindernisseket
átvagdosni, der gute Junge.202 Apropó, Zykán üdvözöltet, ő a győri állomás
parancsnoka.
Biegler kadét látta, hogy véget ért a vele folytatott beszélgetés, szalutált,
vérvörös arccal végigment a vagonon, és csak a folyosó végében tért
magához.
Mint a holdkóros, kinyitotta a klozett ajtaját, s rábámulva a német-magyar
feliratra: „Amíg a vonat az állomáson tartózkodik, a klozettot használni
tilos”, nyöszörögve és csukladozva halkan sírva fakadt. Aztán letolta a
nadrágját... Aztán nyomizott, a könnyeit törülgetve. Aztán felhasználta a
füzetét, a címével együtt: „Az osztrák-magyar hadsereg kiemelkedő és
dicsőséges csatáinak áttekintése, összeállította Adolf Biegler cs. kir.
katonatiszt”, s a lapok megbecstelenítve eltűntek a lyukban, leestek a
vágányra, és a sínek között még röpdöstek egy kicsit a továbbrobogó
katonavonat alatt.
Biegler kadét az illemhely mosdójánál megmosta kisírt szemét, majd
kilépett a folyosóra, azzal a szent elhatározással, hogy erős lesz,
átkozottul erős. Már reggel óta fájt a feje és a hasa.
Elment a legutolsó fülkéig, ahol Matušiè zászlóaljordonánc bécsi snapszlit
(hatvanhatosat) játszott Batzerrel, a zászlóaljparancsnok puccerjével.

201
Ludwig Benedek osztrák tábornok, a porosz-osztrák háborúban fővezér.
202
Trommelfeuer: pergőtűz; der gute Junge: a derék fiú.
Biegler benézett a fülke nyitott ajtaján, és köhintett. A két katona
odanézett, majd tovább játszott.
- Nem tudják, mi a szabály? - kérdezte Biegler kadét.
- Tudom, de mit csináljak - felelte Ságner kapitány puccerje, Batzer,
szörnyű Kašperské Hory-i táj szólásában -, mi’ is’ d’ Trump’ ausganga.203
- Szabály szerint tököt kellett volna játsszak, kadét úr - folytatta -, figurás
tököt, aztán pedig mindjárt a zöld királyt... Úgy kellett volna...
Biegler kadét egy szót se szólt többet, és leült a maga zugába. Később
odament hozzá Pleschner zászlós, hogy megkínálja egy üveg konyakból,
amit kártyán nyert, és csodálkozva látta, hogy Biegler kadét szorgalmasan
olvassa Udo Kraft professzor könyvét, az „Önnevelés a halálra a
császárért”.
Még mielőtt Pestre értek volna, Biegler kadét úgy berúgott, hogy a vagon
ablakán kihajolva szüntelenül ezt ordította a puszta táj felé: - Frisch drauf!
Im Gottes Namen frisch drauf!204
Aztán Ságner kapitány parancsára Matušiè zászlóaljordonánc berángatta
a fülkébe; Batzerrel, a kapitány szolgájával együtt kettesben sikerült
lefektetniük a padra, s akkor Biegler kadét a következőket álmodta:

BIEGLER KADÉT ÁLMA BUDAPEST ELŐTT

Volt signum laudisa, vaskeresztje, őrnagy volt, és éppen a
parancsnoksága alatt álló dandár egyik csapatához utazott, hogy szemlét
tartson. Igaz, nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért csak
őrnagy még mindig, mikor egy egész dandár tartozik alája. Az volt a
gyanúja, hogy vezérőrnaggyá nevezték ki, és a „vezér” elveszett valahol a
tábori posta zűrzavarában.
Magában nevetnie kellett azon, hogy amikor vonaton utaztak ki a frontra,
Ságner kapitány azzal fenyegette, hogy majd drótakadályokat kell
átvágnia. Egyébként Ságner kapitányt Lukáš főhadnaggyal együtt Biegler
javaslatára a hadosztály már rég áthelyezte egy másik ezredhez. Egy
másik hadosztályba, egy másik hadtestbe.
Azt is hallotta valakitől, hogy mindketten nyomorultul elpusztultak
menekülés közben egy mocsárban.
Most autón utazott a frontra, hogy megtekintse dandárjának egy
csapatát, s mindez világos volt előtte. Tulajdonképpen a fővezérkar küldte
ki szemlére.
Körös-körül katonák vonultak, s egy dalt énekeltek, amelyet Biegler az
osztrák katonanóták „Es gilt” című gyűjteményében olvasott:
Halt euch brav, ihr tapf’ren Brüder,
werft den Feind nur herzhaft nieder,
lasst des Kaisers Fahne weh’n...205
203
Elfogyott az adum.
204
Rajta, fürgén! Isten nevében rajta, fürgén!
205
Tarts ki végig, hősi társam, /zúzd az ellent össze bátran, / vidd a császár
zászlaját...
A táj pontosan olyan volt, mint a „Wiener Illustrierte Zeitung” képein.
Jobboldalt egy pajta mellett tüzérek látszottak, s tüzet zúdítottak az
ellenséges lövészárkokra, az országút mellé, amelyen Biegler autója
haladt. Baloldalt egy ház állt, lőttek belőle, miközben az ellenség
puskatussal igyekezett bezúzni a kaput. Az országút mellett egy
ellenséges repülőgép lángolt. A láthatáron huszárok és égő falvak
látszottak. Látni lehetett még a menetzászlóalj lövészárkait és egy kis
magaslatot, ahonnét géppuskák lőtték az ellenséget. Valamivel távolabb
az ellenség lövészárkai húzódtak az országút mentén. És a sofőr csak viszi
őt előre az országúton az ellenség felé.
Szócsövén keresztül ráordít a sofőrre:
- Nem látod, hova megyünk? Ott van az ellenség.
De a sofőr nyugodtan azt feleli:
- Tábornok úr, ez az egyetlen rendes út. Az országút kitűnő állapotban
van. Azokon a mellékutakon tönkremennének a gumik. - Minél közelebb
érnek az ellenség állásaihoz, annál erősebb lesz a tűz. Körös-körül
gránátok robbannak fel az árokban, a szilvafasor mindkét oldalán.
De a sofőr nyugodtan azt feleli a szócsőbe:
- Ez egy kitűnő országút, tábornok úr, ezen úgy megyünk, mintha meg
volna vajazva. Ha letérünk a mezőre, kipukkadnak a gumik.
- Tetszik látni, tábornok úr - kiáltja a sofőr a szócsőbe -, ez az országút
olyan jól meg van építve, hogy még a harmincésfélcentis mozsaraktól se
lesz semmi bajunk. Olyan sima ez az országút, mint a tenyerem, de ott
azokon a mezei köves utakon kipukkadnának a gumijaink. Visszafordulni
pedig úgyse lehet, tábornok úr!
- Bzzz... dzum! - hallja Biegler, és az autó egy hatalmasat ugrik.
- Nem megmondtam, tábornok úr - ordítja a szócsőbe a sofőr -, hogy ez
egy fene jól megépített országút? Most éppen előttünk robbant fel egy
harmincnyolcas. De semmi gödör, olyan sima az út, mint a tenyerem.
Hanem a mezőn keresztet vethetnénk a gumijainkra. Most négy
kilométeres távolságból lőnek ránk.
- De hát hová megyünk?
- Majd elválik - felelte a sofőr -, amíg ilyen jó az országút, mindenért
felelek.
Repülés, szédítő repülés, aztán az autó megáll.
- Tábornok úr - kiáltja a sofőr -, nincs egy vezérkari térképe?
Biegler tábornok felkattintja villamos zseblámpáját. Látja, hogy egy
vezérkari térkép fekszik a térdén. De ez a helgolandi partvidék
tengerészeti térképe 1864-ből, amikor Ausztria és Poroszország Dániával
hadakozott Schleswigért.
- Útkereszteződésnél vagyunk - mondja a sofőr -, mindkét út az ellenséges
állásokhoz vezet. Nekem csak az a fontos, hogy tisztességes országút
legyen, nehogy kipukkadjanak a gumik, tábornok úr... Én vagyok felelős a
vezérkar autójáért...
Azután dörrenés, fülsiketítő dörrenés, és akkora csillagokat látni, mint egy
malomkerék. A tejút sűrű, mint a tejfel.
Biegler most a világegyetemen lebeg keresztül, a sofőr melletti ülésen. Az
autó többi része hiányzik, mintha késsel vágták volna le, közvetlenül az
ülés mögött. Csak az autó harcias, támadó orra maradt meg.
- Még szerencse - mondta a sofőr -, hogy éppen előre tetszett nyújtani
nekem a térképet. A tábornok úr átrepült hozzám, és az autó hátulja
felrobbant. Negyvenkettes volt... Én rögtön sejtettem, hogy mihelyt
keresztezéshez érünk, bagót sem ér tovább az egész országút. A
harmincnyolcas után csak negyvenkettes jöhetett. Annál nagyobbat még
nem gyártanak, tábornok úr.
- Most merre megyünk?
- Az égbe röpülünk, tábornok úr, és ki kell hogy kerüljük az üstökösöket.
Azok rosszabbak, mint a negyvenkettes.
- Most a Mars van alattunk - mondta a sofőr hosszas hallgatás után.
Biegler ismét nyugodtnak érezte magát.
- Ismeri a lipcsei csatának, a nemzetek csatájának a történetét? -
kérdezte. - Amikor Schwarzenberg herceg tábornagy 1813. október 14-én
Liebertwolkwitzba vonult, és október 16-án Lindenauért harcoltak; ismeri
Merweldt tábornok csatáit, tudja, hogy az osztrák hadsereg Wachauban
volt, és október 19-én elesett Lipcse?
- Tábornok úr - szólt közbe a sofőr komoly hangon -, éppen a mennyek
kapujánál vagyunk, tessék kimászni, tábornok úr! Nem hajthatunk be a
mennyek kapuján, nagyon nagy itt a tolongás. Csupa katona.
- Csak gázold el valamelyiket - ordított rá a sofőrre -, majd félreugranak.
S az autóból kihajolva odakiált:
- Achtung, sie Schweinbande!206 Micsoda barmok, látják, hogy egy
tábornok jön, és nem tudnak reksz-sautot csinálni.
A sofőr csendesen békélteti:
- Nehéz dolog, tábornok úr, a legtöbbnek le van tépve a feje.
Biegler tábornok csak most veszi észre, hogy azok, akik a mennyei kapu
előtt tolonganak, a legkülönbözőbb rokkantak; a háborúban mindegyik
elvesztette valamelyik testrészét, de azért magával hozta a
hátizsákjában. Fejeket, kezeket, lábakat. Egy derék tüzér, aki rongyos
köpenyben tolongott a mennyei kapu előtt, az egész hasát hozta a
borjújában, összerakva az alsó végtagjaival együtt. Egy derék landveres
batyujából pedig egy fél ülep bámult Biegler tábornokra - Lembergnél
vesztette el a gazdája.
- Ez azért van, mert rendnek muszáj lenni - mondta megint a sofőr,
áthaladva a sűrű tömegen -, biztosan a mennyei szupravizit miatt.
A mennyek kapujánál csak jelszóra engedték át őket. Szerencse, hogy
Biegler tábornoknak azonnal eszébe jutott: „Für Gott und Kaiser.”207 Az
autó berobogott a mennyországba.
206
Vigyázat, disznó banda!
- Tábornok úr - mondta egy szárnyas angyaltiszt, amikor az angyal-
regruták kaszárnyájához értek -, jelentkeznie kell a főparancsnokságon.
Továbbmentek egy gyakorlótér mellett, ahol csak úgy hemzsegtek az
angyal-regruták, éppen arra tanították őket, hogy „Halleluját” kiáltsanak.
Elhaladtak az egyik csoport mellett. Egy vörös hajú angyalkáplár javában
egzecíroztatott egy ügyetlen angyal-regrutát, éppen hasba bokszolta, és
ráordított:
- Jobban nyisd ki a bagólesődet, te betlehemi disznó. Így kell „Halleluját”
kiáltani? Mintha gombóc volna a pofádban. Azt szeretném tudni, melyik
ökör eresztett be a mennyországba, te barom. Még egyszer...
Hlahlehluhja? Mi az, te bestia, még itt a mennyországban is az orrodon
keresztül beszélsz?... Na még egyszer, te libanoni cédrus.
Tovább mentek, s mögöttük még sokáig hallatszott az orrhangú angyal-
regruta rémült ordítása: - Hla-hle-hlu-hja - és az angyal-káplár üvöltése: -
Hal-le-lu-ja, hal-le-lu-ja, te jordáni tehén!
Aztán vakító fényesség egy nagy épület körül, amely olyan volt, mint a
České Budějovice-i Mária-kaszárnya, fölötte két repülőgép lebegett, az
egyik jobbról, a másik balról, s közöttük egy óriási vászon volt kifeszítve,
hatalmas betűkkel:
K. u. k. GOTTES HAUPTQUARTIER208
Két angyal, aki a tábori csendőrök egyenruháját viselte, kihúzta Biegler
tábornokot az autóból, galléron ragadták, és bevitték a házba, fel az első
emeletre.
- Viselje magát tisztességesen az Úristen előtt - mondták még neki
odafent, egy ajtó előtt, majd betaszították.
A szoba közepén, melynek falait Ferenc József és Vilmos, Károly Ferenc
József trónörökös, Viktor Dankl tábornok, Frigyes főherceg és Conrad von
Hötzendorf vezérkari főnök arcképei díszítették, ott állt az Úristen.
- Biegler kadét - mondta az Úristen nyomatékosan -, nem ismer meg
engem? Én vagyok a maga egykori parancsnoka, Ságner kapitány, 11.
menetszázadból.
Biegler kővé meredt.
- Biegler kadét - folytatta az Úristen -, milyen jogon vette fel maga a
vezérőrnagyi címet? Milyen jogon vette igénybe a vezérkar autóját,
Biegler kadét, hogy az ellenség állásai között robogjon vele az
országúton?
- Alázatosan jelentem...
- Fogja be a száját, Biegler kadét, ha az Úristen beszél magával.
- Alázatosan jelentem... - dadogta megint Biegler.
- Hát nem fogja be a pofáját? - förmedt rá az Úristen, majd kinyitotta az
ajtót, és kikiáltott: - Két angyal, hozzám!

207
„Istenért és császárért.”
208
Isten cs. és kir. főhadiszállása.
Belépett két angyal, bal szárnyra vetett puskával. Biegler felismerte
bennük Matušičot és Batzert.
S az Úristen hangja ismét megszólalt:
- Dobjátok a latrinába!
Biegler kadét valami iszonyú bűzbe zuhant.

Az alvó Biegler kadéttal szemben Matušič és Batzer, Ságner kapitány

puccerje ült. Még mindig snapszliztak.
- Stink awer d’Kerl wie a Stockfisch - jegyezte meg Batzer, aki érdeklődve
szemlélte az alvó Biegler kadét gyanús vonaglásait -, muss d’Hosen voll
ha’n.209
- Az mindenkivel megtörténhetik- mondta filozofikusan Matušič -, hadd
békén, csak nem akarod átöltöztetni? Inkább osszál.
Már feltűntek Budapest lámpái, s a Duna fölött egy reflektor fénye táncolt.
Biegler kadét most valami másról álmodhatott, mert azt mondta álmában:
- Sagen Sie meiner tapferen Armee, dass sie sich in meinem Herzen ein
unvergängliches Denkmal der Liebe und Dankbarkeit errichtet hat.210
Mivel e szavak közben ismét forgolódni kezdett, Batzernek intenzívebben
ütötte meg orrát a szag, s a tisztiszolga nagyot köpve megjegyezte:
- Stinkt wie a Haizlputza, wie a bescheissena Haizlputza.211
Biegler kadét pedig egyre nyugtalanabbul forgolódott, és új álma igen
fantasztikus volt. Ő védelmezte Linzet az osztrák örökösödési háborúban.
Látta a város körüli erődítményeket, sáncokat és paliszádokat. A
főhadiszállása egy óriási kórházzá alakult át. Körös-körül betegek
hevertek, és a hasukat fogták. Linz város paliszádjai alatt I. Napóleon
francia dragonyosai vágtattak.
Ő pedig, a város parancsnoka, a tömeg fölött állt, szintén a hasát fogta,
és éppen odakiáltott egy francia parlamenternek:
- Közölje a császárjával, hogy nem adom meg magam...
Aztán mintha egyszerre csak elszállna a hasfájása, s ő egy zászlóaljjal
kiront a paliszádokon keresztül a városból a dicsőség és győzelem útjára,
s látja, hogy Lukáš főhadnagy a mellével fogja fel egy francia dragonyos
palloscsapását, mely neki szólt, Bieglernek, az ostromlott Linz
védelmezőjének.
Lukáš főhadnagy ott hal meg a lába előtt, ezzel a felkiáltással:
- Ein Mann wie sie, Herr Oberst, ist nötiger als ein nichtsnutzige
Oberleutnant!212
209
Olyan büdös a fickó, mint egy tőkehal, biztos tele van a nadrágja.
210
Mondja meg bátor hadseregemnek, hogy a szeretet és a hála múlhatatlan
emlékművét állította fel szívemben.
211
Bűzlik, mint egy klozettpucoló, mint egy beszart klozettpucoló.
212
Egy olyan ember, mint ön, ezredes úr, fontosabb, mint egy semmire se jó
főhadnagy!
Linz védője meghatottan elfordul a haldoklótól, de abban a pillanatban
bevág egy kartács, és eltalálja Biegler ülőizmait.
Biegler gépiesen hátranyúl a nadrágjához, s valami nedves, ragadós
dolgot érez, ami a kezére kenődik. Elkiáltja magát:
- Sanität! Sanität! - És leesik a lováról...
Batzer és Matušič felemelte Biegler kadétot a padlóról, ahová
lehengeredett, és visszarakta a helyére.
Aztán Matušič elment Ságner kapitányhoz, és jelentette, hogy Biegler
kadéttal különös dolgok történnek.
- Nem úgy néz ki, mintha a konyaktól volna - mondta -, inkább kolerának
látszik. Biegler kadét mindenütt vizet ivott az állomásokon. Mosonban
láttam, hogy...
- Nem jön olyan gyorsan az a kolera, Matušič, szóljon a doktor úrnak a
szomszéd fülkében, hogy menjen, és nézze meg.
A zászlóaljhoz Welfer „hadidoktort” osztották be orvosnak. Welfer
ősmedikus és burschenschaftler volt, tudott inni és verekedni, s amellett a
kisujjában volt az orvostudomány. Végigjárta Ausztria-Magyarország
legkülönbözőbb egyetemi városainak orvosi fakultásait s praktizált a
legkülönbözőbb kórházakban, de a doktorátust nem tette le, egyszerűen
azért, mert a bácsikája végrendeletileg meghagyta örököseinek, hogy
fizessenek évi stipendiumot Friedrich Welfer orvostanhallgatónak
mindaddig, amíg Friedrich Welfer meg nem szerzi az orvosi diplomát.
Ez a stipendium körülbelül négyszer akkora volt, mint egy kórházi
segédorvos fizetése, és Friedrich Welfer orvostanhallgató becsületesen
igyekezett minél távolabbi időpontig kitolni az összes gyógytudományok
doktorává való kinevezését.
Az örökösök hasztalanul dühöngtek. Hülyének nyilvánították Welfert,
megpróbáltak gazdag menyasszonyokat kényszeríteni rá, hogy
megszabaduljanak tőle. S hogy még jobban felbosszantsa őket, Friedrich
Welfer orvostanhallgató, vagy húsz diákegyesület tagja, kiadott néhány
igen erkölcsös versgyűjteményt Bécsben, Lipcsében és Berlinben. Írt a
„Simplicissimusba” is, és tovább tanult, mintha mi sem történt volna.
De aztán kitört a háború, és aljasul hátba támadta Friedrich Welfer
orvostanhallgatót.
A „Lachende Lieder”, a „Krug und Wissenschaft”, a „Märchen und
Parabeln”213 költőjét egész egyszerűen behívták katonának, s egy örökös,
aki a hadügyminisztériumban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy a
jóravaló Friedrich Welfer „hadidoktorátust” tehessen. Írásban doktorált.
Számos kérdésre kellett válaszolnia egy űrlapon, s ő mindenhová ezt a
sztereotip választ írta: „Lecken Sie mich am Arsch!” 214 Három nap múlva
az ezredes közölte vele, hogy megkapta az összes gyógytudományok
doktorának oklevelét, hogy már rég megérett a doktorátusra, hogy a
főtörzsorvos most a kiegészítő kórházba osztja be, s ha jól viseli magát,
gyors előmenetel vár rá; igaz, hogy különböző egyetemi városokban
213
„Nevető dalok”, „Korsó és tudomány”, „Mesék és példabeszédek”.
214
„Nyalják ki a seggemet!”
párbajai voltak katonatisztekkel, minden tudva vagyon, de most a
háborúban mindenre fátylat borítanak.
A „Korsó és tudomány” című verseskötet szerzője az ajkába harapott, és
megkezdte katonaorvosi szolgálatát.
Miután több esetben megállapítást nyert, hogy szokatlanul elnézően
viselkedik a katonapáciensekkel, és ameddig csak lehet, meghosszabbítja
kórházi tartózkodásuk idejét, holott akkoriban ez volt a jelszó: „Ahelyett,
hogy a kórházban hentereg, inkább dögöljön meg a lövészárokban -
ahelyett, hogy a kórházban döglik meg, dögöljön meg inkább a
rajvonalban” - Welfer doktort a 11. menetzászlóaljjal kiküldték a frontra.
A zászlóalj tényleges tisztjei valami alacsonyabb rendű lénynek
tekintették. A tartalékos tisztek sem vettek róla tudomást, és nem
kötöttek vele barátságot, nehogy ezáltal még jobban kimélyüljön a
szakadék köztük s a tényleges tisztek között.
Ságner kapitány természetesen mérhetetlenül fölötte érezte magát az
egykori orvostanhallgatónak, aki hosszú évekig tartó tanulmányai alatt
annyi katonatisztet kaszabolt össze. Ha dr. Welfer, a „hadidoktor”, arra
ment, Ságner rá se nézett, és tovább diskurált Lukáš főhadnaggyal valami
teljesen jelentéktelen dologról, mondjuk arról, hogy Budapest vidékén
tököt termesztenek, mire Lukáš főhadnagy azt felelte, hogy harmadéves
korában néhány bajtársával együtt „civilben” elutaztak Szlovákiába és
egyszer meglátogattak egy szlovák evangélikus lelkészt. Ez disznósülttel
meg tökkáposztával traktálta őket, bort töltött hozzá és azt mondta:
Szomjas a disznó meg a tök,
egy kis bort hát betöltök,
- amitől ő, Lukáš, borzasztóan megsértődött.215
- Nem sokat fogunk látni Budapestből - mondta Ságner kapitány -, épp
csak átutazunk. A marsruta szerint két órát áll itt a vonat.
- Azt hiszem, hogy tolatni fogják - felelte Lukáš főhadnagy -, valószínűleg
átmegyünk a rendezőpályaudvarra. Transport-Militär-Bahnhof.
Ekkor lépett oda Welfer „hadidoktor”.
- Semmi az egész - mondta mosolyogva -, az olyan urakat, akik idővel
katonatisztekké óhajtanak válni, s akik még a brucki kaszinóban is annyit
kérkedtek stratégiai-történelmi tudásukkal, figyelmeztetni kellene, hogy
veszélyes dolog egyszerre megenni egy egész csomag édességet, amit
anyuka utánuk küldött a frontra. Biegler kadétról, aki brucki elindulásunk
óta harminc habrolót evett meg, mint bevallotta nekem, s az állomásokon
mindenütt csak forralt vizet ivott, Schiller verse jut eszembe, kapitány úr:
„Wer sagt von...”
- Ide hallgasson, doktor - szakította félbe Ságner kapitány -, nem
Schillerről van itt szó. Tulajdonképpen mi baja van Biegler kadétnak?
Welfer „hadidoktor” elmosolyodott.

215
Ságner kapitány és Lukáš főhadnagy párbeszéde cseh nyelven folyt. - Hašek
jegyzete.
- Az ön Biegler kadétja, ez a tisztjelölt, összeszarta magát... Nincs kolerája,
nincs tífusza, csak egész simán és egyszerűen összeszarta magát. Egy
kicsit több konyakot ivott a kelleténél az ön kadétja, az ön tisztjelöltje, és
összecsinálta magát... Valószínűleg összecsinálta volna magát az ön
konyakja nélkül is. Annyi habrolót bezabált, ahányat csak kapott
hazulról... Gyerek... A kaszinóban, úgy tudom, mindig csak egy
negyedliter bort ivott. Antialkoholista. - Welfer doktor kiköpött. -
Linzereket is vásárolt.
- Szóval nem komoly? - kérdezte Ságner kapitány. - De mégis, egy ilyen
dolog... ha elterjedne...
Lukáš főhadnagy felállt, és azt mondta Ságnernek:
- Köszönöm szépen az ilyen szakaszparancsnokot.
- Egy kicsit lábra segítettem - mondta Welfer, akit egy pillanatig sem
hagyott el a mosolya -, a többiről majd a zászlóaljparancsnok úr
intézkedik... Tudniillik átadom itt Biegler kadétot a kórháznak... Megírom,
hogy vérhasban szenved. Igen súlyos eset. El kell szigetelni... Biegler
kadét a fertőtlenítő barakkba kerül...
- Határozottan jobb így - folytatta Welfer ugyanazzal az ellenszenves
mosollyal -, beszart kadét vagy vérhasban szenvedő kadét...
Ságner kapitány Lukášhoz fordult, szigorúan hivatalos hangon:
- Főhadnagy úr, az ön századába tartozó Biegler kadét vérhasban
megbetegedett, és kivizsgálásra Budapesten marad...
Ságner kapitánynak úgy rémlett, hogy Welfer kihívóan elmosolyodik, de
amikor ránézett a „hadidoktorra”, csak a legnagyobb közönyt látta az
arcán.
- Szóval minden rendben van, kapitány úr - felelte nyugodtan Welfer -, a
tisztjelölt... - Legyintett: - Vérhastól mindenki belecsinál a nadrágjába.
Így történt, hogy a bátor Biegler kadétot elvitték a budai katonai
járványkórházba.
Összecsinált nadrágja elveszett a világháború forgatagában.
Biegler kadét álmai a nagy győzelmekről most rabbá lettek a
járványkórház egyik betegszobájának négy fala között.
Mikor megtudta, hogy vérhasa van, Biegler kadét őszintén fellelkesült.
Nem mindegy, hogy kötelességét teljesítve megsebesül-e vagy pedig
megbetegszik a császár őfelségéért?
Aztán egy kis baleset történt vele. Mivel a vérhas-betegek összes helyei el
voltak foglalva, Biegler kadétot átvitték a kolerás barakkba.
Megfürdették, hőmérőt dugtak a hóna alá, s amikor kivették, a magyar
törzsorvos megcsóválta a fejét:
- Haminchét fok!
Kolerásoknál a hőmérséklet hirtelen csökkenése a legrosszabb tünet. A
beteg ilyenkor apátiába esik.
Biegler kadéton valóban nem látszott az izgalomnak semmilyen jele.
Rendkívül nyugodt volt, s azt ismételgette magában, hogy így is a császár
őfelségéért szenved:
A törzsorvos megparancsolta, hogy dugják a hőmérőt Biegler kadét
végbelébe.
„A kolera utolsó stádiuma - gondolta a törzsorvos -, a vég szimptómája,
szélsőséges gyengeség, már nem vesz tudomást környezetéről, öntudata
elhomályosul. Mosolyog a haláltusa görcseiben.”
Biegler kadét e művelet közben tényleg vértanúi módon mosolygott, és
hősnek érezte magát, amikor a végbelébe dugták a hőmérőt. De meg se
moccant.
„Ezek a szimptómák - gondolta a törzsorvos - kolera esetében fokozatosan
a halálhoz vezetnek, passzív magatartás...”
Még megkérdezte a magyar egészségügyi altiszttől, hogy Biegler kadét
nem hányt-e, és nem volt-e hasmenése a kádban.
Miután tagadó választ kapott, ránézett Bieglerre. Ha egy kolerásnál
hirtelen elmarad a hasmenés meg a hányás, ez is annak a jele, akárcsak
az eddig észlelt szimptómák, hogy a beteg az utolsó óráit éli.
Biegler kadét, akit csak az imént húztak ki a melegvizes kádból, s most
anyaszült meztelenül feküdt az ágyon, fázni kezdett, fogai
összekoccantak. Azonkívül libabőrös lett az egész teste.
- Látja - mondta magyarul a törzsorvos -, rendkívüli hidegrázás, a
végtagok kihűltek. Ez a vég.
Aztán Biegler kadét fölé hajolt, és németül megkérdezte:
- Also, wie geht’s?
- S-s-se-hr-hr gu-gu-tt - dadogta Biegler kadét - ...ei-ne De-deck-ke.216
- Öntudat részben eltompult, részben megmaradt - mondta magyarul a
törzsorvos -, test igen sovány, ajak és köröm fekete kéne hogy legyen...
Ez a harmadik eset, hogy fekete köröm és ajak nélkül halnak meg nálam
kolerában...
Ismét Biegler kadét fölé hajolt, s magyarul így folytatta:
- A második szívhang már kihagyott...
- Ei-ei-ne-ne De-de-de-deck-ke-ke - vacogta Biegler kadét.
- Ezek az utolsó szavai - mondta a törzsorvos magyarul az egészségügyi
altisztnek -, holnap eltemetjük Koch őrnaggyal együtt. Most mindjárt teljes
öntudatlanságba zuhan. Megvannak az iratai az irodában?
- Ott lesznek - felelte nyugodtan az egészségügyi altiszt.
- Ei-ei-ne-ne De-de-de-deck-ke - vacogta a távolodók után Biegler kadét.
A szobában tizenhat ágy volt, de csak öt ember. Az egyik már
megboldogult. Két órával azelőtt halt meg, lepedővel volt letakarva, és
úgy hívták, mint a kolerabacilus felfedezőjét. Ez volt az a Koch őrnagy,
akiről a törzsorvos az előbb említette, hogy együtt lesz a temetése Biegler
kadéttal...
216
No, hogy van? - N-na-na-na-gyon j-j-jó-ól, e-e-egy t-ta-ka-a-ró-ót.
Biegler kadét felült az ágyán, és életében először látta, hogy az ember
hogyan hal meg kolerában a császár őfelségéért: a többi négy beteg közül
ugyanis kettő haldoklott, fuldokoltak, megkékültek, s közben hörögtek
valamit, de nem lehetett felismerni, hogy mit mondanak és milyen
nyelven, csak fojtott hörgés volt az, semmi más.
A másik kettő feltűnően hevesen reagált a gyógyulásra, s olyanok voltak,
mint akinek tífuszos delíriuma van. Érthetetlenül ordítoztak és a takaró
alól ki-kirúgták sovány lábukat. Egy szakállas szanitéc állt mellettük,
stájerországi tájszólásban beszélt (Biegler felismerte), s így csitította őket:
- Nekem is volt kolerám, aranyos uraim, de azért nem rugdostam a
takarómat. Most már nincsen semmi bajuk. Szabadságra mennek, majd
ha...
- Ne dobáld úgy magad - ordított rá az egyikre, aki addig rugdosta a
takaróját, míg a fejére csavarodott -, minálunk nem lehet így viselkedni,
örülj, hogy lázad van, legalább nem zenekísérettel visznek el innét. Most
már mind a ketten kint vagytok az egészből.
Körülnézett.
- Na, ott megint meghalt kettő. Ezt vártuk - mondta jóindulatúan -, ti meg
örüljetek, hogy kint vagytok az egészből. Most el kell menjek lepedőért.
Nemsokára visszatért. Lepedőt terített a teljesen megfeketült ajkú
halottakra, kihúzta alóla fekete körmű kezüket, mellyel a haláltusa utolsó
görcsében fuldokolva szorongatták megmerevedett nemiszervüket,
megpróbálta visszagyömöszölni nyelvüket a szájukba, aztán letérdelt az
ágy mellé, és rákezdte:
- Heilige Maria, Mutter Gottes... - S közben az öreg stájerországi szanitéc a
gyógyuló betegeket figyelte, akik delíriumukkal már egy új életre
reagáltak.
- Heilige Maria, Mutter Gottes - mondta megint, amikor egy meztelen férfi
megérintette a vállát.
Biegler kadét volt az.
- Ide hallgasson - mondta -, én... megfürödtem... Illetve megfürdettek...
Egy takaró kellene... Fázom.
- Egészen különleges eset - mondta egy fél óra múlva ugyanaz a
törzsorvos Biegler kadétnak, aki most már a takaró alatt pihent -, maga a
gyógyulás útjára lépett, kadét úr; holnap átküldjük a tarnovi
tartalékkórházba. Maga kolerabacilus-hordozó... Ma már ott tartunk, hogy
az ilyesmit nagyon jól fel tudjuk ismerni. Maga a 91. ezredből való...
- Tizenhármas menetzászlóalj - felelte Biegler kadét helyett az
egészségügyi altiszt -, tizenegyes század.
- Írja - mondta a törzsorvos -, Biegler kadét, 91. ezred, 13. menetzászlóalj,
11. menetszázad, megfigyelésre a tarnovi kolerásbarakkba. Kolerabacilus-
hordozó...
Így lett Biegler kadétból, a lelkes harcosból, kolerabacilus-hordozó.
 BUDAPESTEN

Matušič a budapesti katonai pályaudvaron is hozott Ságner kapitánynak a

parancsnokságról egy táviratot, melyet a szanatóriumba került
szerencsétlen dandárparancsnok küldött. Nem volt sifrírozva, és ugyanaz
állt benne, mint az előző állomáson: „Gyorsan befejezni a menázsifőzést,
és előnyomulni Sokal felé.” Ezenkívül még a következőket tartalmazta:
„Trént lajstromba venni a keleti csoportnál. Felderítőszolgálat
beszüntetendő. A 13. menetzászlóalj hidat ver a Bug folyón. Közelebbit az
újságokban.”
Ságner kapitány az állomásparancsnokságra ment. Egy alacsony, kövér
tiszt fogadta, barátságos mosollyal.
- Az önök dandártábornoka jól megcsinálta - mondta, s közben a két füléig
szaladt a szája -, mégis át kellett adnunk ezt a hülyeséget, mert még nem
érkezett utasítás a hadosztálytól, hogy a táviratait nem kell továbbítani a
címzettekhez. Tegnap utazott át a 75. ezred 14. menetzászlóalja, és a
zászlóalj parancsnokot egy távirat várta itt, hogy minden katonának
osszanak ki hat-hat koronát külön jutalomképpen Przemyślért, ugyanakkor
pedig abból a hat koronából minden ember fizessen le az irodán két
koronát hadikölcsönre... Megbízható hírek szerint az önök
dandártábornokának paralízise van.
- Őrnagy úr - mondta Ságner kapitány a katonai pályaudvar
parancsnokának -, az ezredparancs, illetve a marsruta szerint Gödöllőre
megyünk. A legénységnek itt tizenöt deka ementáli sajtot kell kapnia. A
legutóbbi állomáson tizenöt deka téliszalámit kellett volna kapnia, de nem
kapott semmit.
- Valószínűleg itt is ugyanez lesz a helyzet - felelte az őrnagy, még mindig
barátságosan mosolyogva -, nem hallottam semmiféle hasonló parancsról
a csehországi ezredekre vonatkozóan. Egyébként, ez nem az én dolgom,
forduljon az élelmezési parancsnoksághoz.
- Mikor indulunk tovább, őrnagy úr?
- Önök előtt áll egy nehéztüzérséggel megrakott vonat, amely Galíciába
megy. Egy óra múlva útnak indítjuk, kapitány úr. A harmadik vágányon
egy kórházvonat áll. Húsz perccel a tüzérség után indul. A tizenkettes
vágányon egy muníciós vonatunk áll. Ezt tíz perccel a kórházvonat után
indítjuk, s húsz perccel azután elindul az önök vonatja is.
- Persze ha közbe nem jön valami - tette hozzá mosolyogva, s ezzel
végképp ellenszenvessé vált Ságner kapitány szemében.
- Bocsánat, őrnagy úr - kérdezte Ságner -, nem világosíthatna fel, hogy
miért nincs hasonló parancs, amely szerint a csehországi ezredeknek is
járna tizenöt deka ementáli sajt?
- Az titok - felelte a budapesti katonai pályaudvar parancsnoka, még
mindig mosolyogva.
„Na, én jól megcsináltam - gondolta Ságner kapitány, amikor kilépett a
parancsnokság épületéből -, mi az ördögnek kellett utasítanom Lukáš
főhadnagyot, hogy szedje össze az összes parancsnokokat, és menjen
velük meg a legénységgel az élelmiszerraktárba, fejenként tizenöt deka
ementáli sajtért.”
Mielőtt Lukáš főhadnagy, a 11. század parancsnoka, Ságner kapitány
utasítása szerint kiadhatta volna a parancsot, hogy a zászlóalj legénysége
vonuljon a raktárhoz fejenként tizenöt deka ementáli sajtért, megjelent
előtte Švejk a szerencsétlen Balounnal.
Baloun minden ízében remegett.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk az ő megszokott
szíves hangján -, az a dolog, amiről most szó van, végtelenül fontos. Én
arra kérném az óberlajtnant urat, hogy nem-e lehetne ezt az egész ügyet
valami félreeső helyen elintézni, ahogy az én zhoøi Špatina pajtásom
mondta, amikor esküvői tanú volt, és a templomban egyszerre csak rájött
a...
- Hát miről van szó, Švejk? - szakította félbe Lukáš főhadnagy, aki már
éppúgy vágyódott Švejk után, mint Švejk Lukáš főhadnagy után. - Nem
bánom, gyerünk egy kicsit odább.
Baloun hátulról követte őket, állandóan remegve. Ez az óriás teljesen
kizökkent a lelki egyensúlyából, s most szörnyű, reménytelen
kétségbeesésben lógatta a karjait.
- Hát mi az, Švejk? - kérdezte Lukáš főhadnagy, miután félrevonultak.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk -, hogy mindig
jobb, ha az ember hamarább bevall valamit, és nem várja meg, amíg kitör
a botrány. Az óberlajtnant úr kiadott egy bizonyos parancsot, hogy ha
Budapestre érünk, Baloun vigye oda az óberlajtnant úrnak a
májpástétomját meg valami zsemlét.
- Megkaptad ezt a parancsot vagy nem? - fordult Švejk Balounhoz.
Baloun erre még jobban lóbázta a karjait, mintha védekezni akarna egy
támadó ellenség ellen.
- Ezt a parancsot, óberlajtnant úr - mondta Švejk -, sajnos nem lehetett
végrehajtani. Én tudniillik felfaltam az óberlajtnant úrnak ezt a
májpástétomját...
- Igenis felfaltam - mondta Švejk, megbökve a szerencsétlen Balount -,
mert azt gondoltam, hogy a májpástétom megromolhat. Már sokszor
olvastam az újságban, hogy egy egész család megmérgezte magát
májpástétommal. Egyszer a Na Zdraze utcában, egyszer Berounban,
egyszer Táborban, egyszer Mladá Boleslavban, egyszer Pøíbramban. És
mind belepusztultak ebbe a mérgezésbe. A májpástétom, az a
legborzasztóbb szemét...
Baloun minden ízében remegve, félreállt, ledugta az ujját a torkán, és
rövid szüneteket tartva hányni kezdett.
- Mi van magával, Baloun?
- R-ró-rókázok, öö, óber... öö... óberlajtnant úr öö - kiáltotta a
szerencsétlen Baloun, kihasználva a szüneteket -, é-én fa-faltam öö fel, é-
én öö magam, öö, nem ő, öö.
A szerencsétlen Baloun száján kijöttek a májpástétom ezüst burkolatának
darabjai is.
- Amint látni tetszik, óberlajtnant úr - mondta Švejk, egy csöppet sem
zökkenve ki lelki egyensúlyából -, az ilyen felfalt májpástétom úgy feljön,
mint olaj a vízre. Én magamra akartam vállalni az egészet, és ez a hülye
így elárulja magát. Különben nagyon rendes ember, csak mindent felfal,
amit rábíznak. Én már ismertem egy ilyen embert. Altiszt volt egy
bankban. Ezreseket lehetett rábízni; egyszer egy másik bankban vett fel
valami pénzt, és ezer koronával többet adtak neki, és ő ott helyben
visszaadta, de ha leküldték, hogy hozzon tizenöt krajcárért karajt, akkor
útközben megzabálta a felét. Olyan falánk és mohó volt, hogy amikor a
tisztviselők májas hurkáért küldték, ő útközben a zsebkésével
felnyisszantotta a májashurkát, és a lyukakat angoltapasszal ragasztotta
be, ami öt májas hurkánál már többe került neki, mint egy egész májas
hurka.
Lukáš főhadnagy felsóhajtott és elindult.
- Nem tetszik valami parancsot adni, óberlajtnant úr? - kiáltotta utána
Švejk, miközben a szerencsétlen Baloun még mindig a torkába dugdosta
az ujját.
Lukáš főhadnagy csak legyintett, és továbbment az élelmezési raktár felé,
miközben az a furcsa gondolata támadt, hogy ha a katonák felfalják a
tisztjeik májpástétomát, akkor Ausztria nem nyerheti meg ezt a háborút.
Közben Švejk átvezette Balount a katonai pályaudvar másik oldalára.
Azzal vigasztalta, hogy majd bemennek együtt a városba körülnézni, és
debrecenit hoznak a főhadnagy úrnak, mivel ez a hentesáru Švejk fejében
a legtermészetesebb módon kapcsolódott a magyar királyság fővárosának
fogalmához.
- Közben még elmegy a vonatunk - siránkozott Baloun, akiben a falánkság
roppant fukarsággal is párosult.
- Amikor a frontra megyünk - jelentette ki Švejk -, soha semmiről nem
lehet lekésni, mert minden vonat, amelyik a frontra megy, nagyon jól
meggondolja, hogy félig üres vagonokkal érkezzen meg a végállomásra.
Különben nagyon jól értelek én téged, Baloun. Be van varrva a zsebed.
De nem mentek sehová, mert felhangzott a beszállásra szólító jelzés. Az
egyes századok legénysége ismét üres kézzel tért vissza vagonjába az
élelmezési raktártól. Tizenöt deka ementáli sajt helyett, aminek a
kiosztásáról szó volt, mindenki egy skatulya gyufát és egy
képeslevelezőlapot kapott, amelyet az ausztriai katonasír-bizottság adott
ki (Bécs XIX/4, Canisiusgasse). Tizenöt deka ementáli sajt helyett
mindenki megcsodálhatta a nyugat-galíciai Sedlisk katonatemetőjét, a
szerencsétlen landveresek emlékművével, melyet egy lógós-szobrász
készített, Scholz egyéves önkéntes őrmester.
A törzsvagonban is szokatlan izgalom uralkodott. A menetzászlóalj tisztjei
összegyűltek Ságner kapitány körül, aki feldúltan magyarázott nekik
valamit. Éppen most jött vissza az állomásparancsnokságról, s a
dandártörzs szigorúan bizalmas, ezúttal valódi táviratát tartotta a
kezében; a rőfnyi hosszú távirat pedig utasításokat és útmutatásokat
tartalmazott arra vonatkozóan, hogy mi a teendő ebben az új helyzetben,
amelybe 1915. május 23-án került Ausztria.
A dandár azt táviratozta, hogy Olaszország hadat üzent Ausztria-
Magyarországnak.
Már a Bruck an der Leutha-i tiszti kaszinóban is sok szó esett ebéd meg
vacsora közben, teli szájjal, Olaszország különös viselkedéséről és
magatartásáról, de egészben véve senki sem várta, hogy beteljesednek
Biegler kadét váteszi szavai; ez az idióta ugyanis egyszer vacsoránál
eltolta magától a makarónis tányért, és kijelentette: „Ebből majd csak
Verona kapui előtt fogok jóllakni.”
Ságner kapitány, miután áttanulmányozta az utasításokat, melyeket
éppen megkapott a dandártól, riadót fúvatott.
A menetzászlóalj teljes legénysége összegyűlt, négyszögbe állt, és Ságner
kapitány szokatlanul emelt hangon felolvasta a katonáknak a dandártól
táviratilag érkezett parancsot.
- Példátlan árulástól és mohóságtól indíttatva, az olasz király
megfeledkezett ama testvéri kötelékekről, amelyek őt mint szövetségest
monarchiánkhoz fűzték. Amióta kitört a háború, melyben bátor seregeink
oldalára kellett volna állnia, az olasz király egy álarcos orgyilkos szerepét
játszotta, kétszínűen viselkedett, titkos tárgyalásokat folytatott
ellenségeinkkel, s ezt az árulását a május 22-ről 23-ra virradó éjszakán,
azzal tetőzte be, hogy hadat üzent monarchiánknak. Legfőbb hadurunk
meg van győződve arról, hogy mindig bátor és dicső seregünk a hűtlen
ellenség aljas árulására olyan csapással válaszol, amely meg fogja értetni
az árulóval, hogy amidőn gyalázatos árulással háborút kezdett, önmagát
semmisítette meg. Szilárdan bízunk abban, hogy isten segítségével
nemsokára eljön az a nap, amikor az olaszországi síkság viszontlátja
Santa Lucia, Vicenza, Novara és Custozza győzőit. Győzni akarunk,
győznünk kell, és biztosan győzni fogunk!
Aztán a szokásos „dreimal hoch!”217 és a katonák egy kissé meghökkenve
visszaültek a vonatba. Tizenöt deka ementáli sajt helyett itt van a
nyakukon az olasz háború.
Abban a vagonban, amelyben Švejk, Vaněk számvivő őrmester,
Chodounský telefonista, Baloun és Jurajda szakács foglalt helyet, érdekes
beszélgetés szövődött Olaszország hadba lépéséről.
- Prágában a Tábori utcában szintén volt egy hasonló eset - kezdte Švejk -,
volt ott egy Hoøejší nevű kereskedő, szemben vele egy kicsit arrébb volt a
Pošmourný kereskedő boltja, és a kettő között volt a Havlasa szatócs.
Ennek a Hoøejšínek egyszer az az ötlete támadt, hogy jó lenne társulni a
Havlasa szatóccsal a Pošmourný ellen, és elkezdett tárgyalni vele, hogy
összetársíthatják a két boltot és a cégtáblára kiírják, hogy „Hoøejší és
Havlasa”. De ez a Havlasa szatócs elment a Pošmournýhoz, és azt mondja
neki, hogy Hoøejší ezerkétszázat kínál neki a szatócsboltjáért, és azt
akarja, hogy társuljon vele. De ha ő, Pošmourný, ezernyolcszázat fizet,
akkor ő inkább vele társul a Hoøejší ellen. Így aztán meg is állapodtak, és
ez a Havlasa egy ideig folyton csak ugrált a Hoøejší körül, akit elárult, és
217
„Háromszoros éljen!”
úgy tett, mintha a legjobb barátja volna, és amikor szóba jött, hogy mikor
és hogyan lesz a társulás, mindig azt mondta: „Persze, persze,
nemsokára. Én csak azt várom, hogy a lakóim megjöjjenek a nyaralásból.”
És amikor ezek a lakók megjöttek, hát tényleg már kész volt minden,
ahogy ő mindig ígérte ennek a Hoøejšínek, hogy meglesz a társulás. Egy
reggel, amikor a Hoøejší kiment boltot nyitni, egy óriási cégtáblát látott a
konkurrencia fölött: „Pošmourný és Havlasa.”
- Minálunk - jegyezte meg a bamba Baloun - szintén volt egy ilyen eset:
vásárolni akartam a szomszéd faluban egy üszőt, már meg is volt ígérve,
és a voticei mészáros elvitte az orrom elől.
- Most, hogy megint egy új háborút kaptunk - folytatta Švejk -, és eggyel
több az ellenségünk, és megint van egy új frontunk, persze majd spórolni
kell a munícióval. „Minél több gyerek van a családban, annál jobban fogy
a nádpálca”, mondogatta mindig a motoli Chovanec bácsi, akit a
szomszéd szülők pausáléban fizettek, hogy porolja ki a gyerekeiket.
- Én csak attól félek - mondta Baloun, minden ízében remegve -, hogy e
miatt az Olaszország miatt kisebbek lesznek a porciók.
Vaněk számvivő őrmester elgondolkozott, majd komoly arccal így szólt:
- Az bizony meglehet, mert most ez a mi győzelmünk el fog húzódni egy
kicsit.
- Most egy új Radecký kellene nekünk - jelentette ki Švejk -, az már jól
kiismerte magát az ottani vidéken, az már tudta, hogy hol van a taljánok
gyenge oldala, és mit kell megsturmolni és melyik oldalról. Nem olyan
egyszerű dolog, hogy bemászunk valahová. Azt mindenki meg tudja
csinálni, de kijönni onnét, az az igazi katonai művészet. Ha az ember már
bemászik valahová, akkor tudnia kell mindenről, ami körülötte történik,
nehogy egyszerre csak egy olyan slamasztikában találja magát, amit
katasztrófának hívnak. Minálunk egyszer a házban, még ahol régebben
laktam, elfogtak a padláson egy tolvajt, és ez a pasas megfigyelte, amikor
oda bemászott, hogy éppen kőművesek javítják a lichthófot, és így kitépte
magát, feldöntötte a házmesternét, és az állványokon lemászott a
lichthófba, és onnan egyáltalában nem tudott kijönni. De a mi Radecký
apánk minden utat ismert, őt sehol se tudták megfogni. Egy könyvben,
amit őróla írtak, szó szerint el van mondva, hogy ő hogy futott el Santa
Luciából és a taljánok szintén elfutottak, és ő csak másnap jött rá, hogy
tulajdonképpen ő győzött, mert nem talált ott taljánokat, és még
távcsővel se látott egyet se, úgyhogy visszament, és megszállta az
elhagyott Santa Luciát. Ettől fogva nevezték ki tábornagynak.
- Na hiszen, Olaszország, szép kis ország az - jegyezte meg Jurajda, a
szakács -, én voltam egyszer Velencében, és tudom, hogy a talján az
mindenkit disznónak hív. Ha dühbe gurul, akkor neki mindenki porco
maladetto. Neki a pápa is porco meg a Szűzmária is: „madonna mia č
porco”, „papa č porco”.
Ezzel szemben Vaněk számvivő őrmester nagy rokonszenvvel nyilatkozott
Olaszországról. Ő Kralupyban a drogériájában citromszörpöt is gyártott,
amit rothadt citromból készítenek, és a legolcsóbb és legrothadtabb
citromokat mindig Olaszországból vásárolta. Most aztán vége, nem lesz
több citromszállítás Olaszországból Kralupyba. Nem kétséges, hogy az
olasz háború különböző meglepetéseket hoz majd, mivel Ausztria bosszút
akar állni.
- Könnyű azt mondani, hogy bosszú - mosolyodott el Švejk. - Az ember azt
hiszi, hogy bosszút áll, és a végén az issza meg a levét, akit az ilyen
ember a bosszú eszközének választott. Amikor évekkel ezelőtt a
Vinohradyn laktam, ott lakott a földszinten egy házmester, és őnála
albérletben volt valami kistisztviselő egy bankból, aki a Kramerius utcába
járt egy söntésbe, és egyszer ott összeveszett egy úrral, akinek a
Vinohradyn egy olyan vizeletvizsgáló intézete volt. Ez az úr soha semmi
másra nem gondolt, és nem is beszélt másról, és csupa vizeletes flaskákat
hordozgatott magával, és mindenkinek az orra alá dugta, hogy vizeljen
bele, és vizsgáltassa meg a vizeletét, mert az ilyen vizsgálaton múlik az
ember és a család boldogsága, és nagyon olcsó is, mert csak hat
koronába kerül. Mindenki, aki abba a söntésbe járt, még a kocsmáros meg
a kocsmárosné is, kielemeztette már a vizeletét, csak ez a kistisztviselő
tartotta még magát, pedig ez az úr folyton utána somfordált a piszoárba,
amikor kiment, és mindig azt mondta neki aggódó hangon: „Én nem
tudom, Skorkovský úr, de nekem valahogy nem nagyon tetszik a maga
vizelete, tessék belevizelni ebbe az üvegecskébe, amíg nem késő!” Végül
is sikerült rábeszélnie. A kistisztviselőnek ez hat koronájába került, és ez
az úr olyan alaposan megcsinálta neki azt az elemzést, mint az összes
többinek a söntésben, a kocsmárost is beleértve, akinek elrontotta a
boltját, mert az ilyen elemzés után mindig azt mondta, hogy nagyon
súlyos eset, hogy a paciensnek nem szabad mást inni, csak vizet, hogy
nem szabad dohányoznia, nem szabad megnősülnie, és kizárólag csak
főzeléket szabad ennie. Úgyhogy ez a kistisztviselő borzasztó dühös lett
rá, mint mindenki, és a házmestert választotta a bosszú eszközének, mert
tudta, hogy ez a házmester egy goromba ember. Ezért azt mondta
egyszer ennek az úrnak, aki a vizeletvizsgálást művelte, hogy az a
házmester már nem érzi magát egészségesnek egy idő óta, és kéreti őt,
hogy holnap reggel hét órakor menjen el hozzá vizeletért, mert meg
akarja vizsgáltatni. És ő el is ment. A házmester még aludt, amikor ez az
úr felköltötte, és barátságosan azt mondta neki: „Van szerencsém, Málek
úr, jó reggelt kívánok. Itt van, kérem, az üvegecske, tessék belepisilni, és
kapok hat koronát.” De akkor aztán kitört a botrány, mert ez a házmester
gatyában kiugrott az ágyból, nyakon ragadta ezt az urat, és úgy odavágta
a szekrénybe, hogy beleragadt! Aztán kihúzta a szekrényből, fogott egy
bikacsököt, és gatyában lekergette a Èelakovský utcára, és ez az úr
visított, mint egy kutya, mikor a farkára lépnek, és a Havlíèek úton
felugrott a villamosra, és a házmestert megfogta egy rendőr,
összeverekedett vele, és mivel a házmester gatyában volt, és mindene
kilógott, e miatt a közbotrány miatt bedobták a zsupkocsiba, és bevitték a
rendőrségre, és ő még a zsupkocsiból is úgy ordított, mint egy bölény:
„Gazemberek, majd én megmutatom nektek, az én vizeletemet
vizsgálni!” Hat hónapot ült nyilvános erőszakoskodásért és hatóság elleni
sértésért, és aztán ítélethirdetéskor elkezdte sértegetni az uralkodóházat,
úgyhogy talán még ma is ül, és ezért mondom, hogy ha bosszút akarunk
állni valakin, akkor egy ártatlan ember issza meg a levét.
Baloun közben intenzíven gondolkozott valamin, s végül ijedten
megkérdezte Vaněktől:
- Kérem, rechnungsfeldvébl úr, szóval azt tetszik hinni, hogy e miatt az
olasz háború miatt most már kisebb menázsit faszolunk?
- Világos, mint a nap - felelte Vaněk.
- Jézus Mária - kiáltotta Baloun, tenyerébe hajtotta a fejét, és csendesen
ült tovább a sarokban.
Ezzel ebben a vagonban egyszer s mindenkorra véget ért az
Olaszországról folyó vita.
Mivel Biegler kadét, a haditudományok híres szakértője immár nem
tartózkodott a tisztek között, a törzsvagonban bizonyára igen fád lett
volna az Olaszország hadba lépésével előállott új helyzetről folyó
beszélgetés, ha Biegler kadétot bizonyos mértékig nem pótolja Dub
hadnagy, a harmadik századból.
Dub hadnagy civilben a cseh nyelv tanára volt, s már civil korában igen
erős hajlam élt benne aziránt, hogy ahol csak lehetett, kifejezésre juttassa
lojalitását. Diákjainak a Habsburg-dinasztia történetéből vett témákról
kellett írásbeli dolgozatokat írniuk. Az alsóbb osztályokban Miksa császár
ijesztgette a diákokat, az, aki felmászott egy sziklára és nem tudott
lemászni, továbbá II. József mint földműves, és Jó Ferdinánd. A magasabb
osztályokban persze bonyolultabb témák szerepeltek, a hetedikesek egyik
dolgozatának például ez volt a címe: „I. Ferenc József császár, a
tudományok és művészetek pártfogója”, aminek egy hetedikes az
osztrák-magyar birodalom összes középiskoláiból való kizárását
köszönhette, mert azt írta, hogy a fent említett uralkodó legszebb
cselekedete a prágai I. Ferenc József-híd megalapítása volt.
Dub nagy súlyt vetett arra, hogy diákjai a császári születésnapokon és
más hasonló császári ünnepségeken nagy lelkesedéssel énekeljék az
osztrák himnuszt. Társaságban nem kedvelték, mert köztudomású volt
róla, hogy fel szokta jelenteni a kollégáit. A városban, ahol tanított, tagja
volt a legnagyobb hülyék és szamarak triumvirátusának, amely belőle, a
járási kapitányból és a gimnázium igazgatójából állt. E szűk körben tanult
meg politizálni az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között. Most is
elkezdte fejtegetni a nézeteit, a megcsontosodott tanárok tipikus hangján
és hangsúlyával:
- Egészben véve, engem egyáltalán nem lepett meg Olaszország
viselkedése. Már több mint három hónapja vártam ezt az eseményt.
Kétségtelen, hogy az utóbbi időben Olaszország igen gőgössé vált a
Törökországgal vívott győzelmes tripoliszi háború következtében.
Azonkívül túlságosan bízik a flottájában, valamint a mi partvidéki és dél-
tiroli lakosságunk hangulatában. Még a háború előtt beszéltem erről a mi
járási kapitányunkkal, hogy kormányunknak nem szabad alábecsülnie a
déli irredenta mozgalmat, ő teljesen igazat adott nekem, hiszen minden
éles szemű embernek, aki a szívén viseli birodalmunk fenntartását, már
régóta látnia kellett, hogy hová jutnánk, ha túlságosan engedékenyek
lennénk az ilyen elemekkel szemben. Jól emlékszem, hogy körülbelül két
évvel ezelőtt egy beszélgetés folyamán azt mondtam a járási kapitány
úrnak (akkor volt éppen a balkáni háború a mi Procházka konzulunk
afférja miatt), hogy Olaszország a legelső adandó alkalommal orvul ránk
fog támadni.
- És most tessék! - kiáltotta olyan hangon, mintha valamennyien
veszekednének vele, holott a jelenlevő aktív tisztek kivétel nélkül arra
gondoltak a szónoklata közben, hogy ez a fecsegő civil kinyalhatja a
feneküket.
- Tagadhatatlan - folytatta Dub egy kissé csendesebben -, hogy a
legtöbbször még az iskolai dolgozatokban is megfeledkeztünk a régebbi
olasz-osztrák viszonyról, dicső és győztes seregeink
ezernyolcszáznegyvennyolcas és ezernyolcszázhatvanhatos nagy
napjairól, melyeket a mai dandárparancsok említenek. Én azonban mindig
teljesítettem kötelességemet, s még az iskolaév befejezése előtt, szinte a
háború legelején, ilyen címen írattam stiláris dolgozatot a diákjaimmal:
„Unsere Helden in Italien von Vicenza bis Custozza, oder...”
S a tökkelütött Dub hadnagy ünnepélyesen hozzátette: „...Blut und Leben
für Habsburg! Für ein Österreich, ganz, einig, gross.”218
......................................................................................................................
.............................
Elhallgatott, s nyilván azt várta, hogy a törzsvagon többi utasa is szól
valamit az új helyzetről, mire ő még egyszer kifejtheti, hogy már évekkel
ezelőtt tudta, miképpen fog viselkedni Olaszország a szövetségesével
szemben. De a legnagyobb mértékben csalódnia kellett, mert Ságner
kapitány, akinek Matušič zászlóaljordonánc meghozta az állomásról a
„Pester Lloyd” esti kiadását, az újságba pillantva így szólt:
- Nahát, az a Weiner nevű színésznő, akit Bruckban láttunk
vendégszerepelni, tegnap az itteni Kis Színházban játszott.
Ezzel a törzsvagonban is véget ért az Olaszországról folyó vita...

A hátsó vagon utasain kívül Matušič zászlóaljordonánc és Batzer, Ságner

kapitány tisztiszolgája is tisztán gyakorlati szemszögből tekintett az olasz
háborúra, mert évekkel azelőtt, még tényleges szolgálatuk idején,
mindketten részt vettek valami dél-tiroli hadgyakorlatokon.
- Kutya rossz lesz azokra a hegyekre mászni - mondta Batzer -, Ságner
kapitánynak annyi kofferja van, mint a fene. Én ugyan hegyvidéki vagyok,
de az egészen más, amikor az ember fogja a puskáját, a kabátja alá
dugja, és kimegy valami nyulat nézni a Svarcenberg herceg birtokára.
- Hát igen, ha átdobnak Olaszországba. Én se volnék oda érte, hogy a
hegyeken meg gleccsereken futkossak a parancsokkal. Aztán meg az a
koszt odalent, tiszta polenta meg olaj - mondta szomorúan Matušič.
- És miért éppen minket ne vágnának oda a hegyek közé -, fortyant fel
Batzer -, a mi regimentünk már volt Szerbiában, a Kárpátokban, én már
cipekedtem a kapitány úr kofferjaival hegyek között, kétszer már el is
vesztettem őket, egyszer Szerbiában, másodszor a Kárpátokban, olyan

218
„Hőseink Olaszországban Vicenzától Custozzáig, avagy... életünket és vérünket
a Habsburgokért! A csonkítatlan, egységes, hatalmas Ausztriáért.”
nagy volt a kavarodás, most aztán lehet, hogy harmadszor is ez lesz a
sorsom az olasz határon, na és az a koszt odalent... - köpött egyet.
Közelebb húzódott Matušičhoz, és bizalmasan így folytatta: - Tudod,
minálunk Kašperské Horyban olyan apró kis gombócokat csinálnak nyers
krumpliból, aztán megfőzik, aztán meghempergetik tojásban, aztán
szépen beszórják zsemlemorzsával és aztán szalonnán kisütik. - Az utolsó
szavakat titokzatos, ünnepélyes hangon ejtette ki.
- És akkor a legjobb, ha savanyúkáposzta van hozzá - mondta mélabúsan
-, tőlem a klozettba önthetik a makarónijukat.
Ezzel itt is véget ért a beszélgetés Olaszországról.
......................................................................................................................
.............................
Mivel a vonat már több mint két órája állt az állomáson, a többi vagonban
mindenütt csak azt beszélték, hogy a vonat biztosan visszafordul, és
Olaszországba küldik.
Emellett szólt az is, hogy közben furcsa dolgok történtek a transzporttal. A
legénységet megint kikergették a vagonokból, jött egy egészségügyi
ellenőr meg egy fertőtlenítő osztag, és szépen belocsolták az összes
vagonokat lysollal, amit a katonák igen kelletlenül fogadtak, különösen
abban a vagonban, ahol a komiszkenyér volt felraktározva.
De a parancs parancs, az egészségügyi bizottság kiadta a parancsot, hogy
a 728-as számú transzport valamennyi vagonja fertőtlenítendő, s ezért
szép nyugodtan belocsolták lysollal a cvibak-halmokat és a rizses
zsákokat. Ebből látszott, hogy valami rendkívüli dolog van folyamatban.
Aztán ismét betereltek mindenkit a vagonokba, és egy fél óra múlva
megint kikergették őket, mert odajött a transzporthoz szemlét tartani egy
öreg kis tábornok, akinek Švejk egész természetesen mindjárt gúnynevet
is adott. A felsorakozott katonák mögött állva ugyanis odaszólt Vaněk
számvivő őrmesternek:
- Kész hullajelölt a kisöreg.
S az öreg tábornok elsétált a katonák arcvonala előtt, Ságner kapitánytól
kísérve, majd megállt egy fiatal katonánál, s valószínűleg azért, hogy
fellelkesítse az egész legénységet, megkérdezte tőle, hogy hovávalósi,
milyen idős, és van-e zsebórája. A katonának ugyan volt órája, de mivel
azt hitte, hogy még egyet kap az öregúrtól, azt felelte, hogy nincs, mire
az öreg hullajelölt-tábornok így szólt, éppoly bárgyú mosollyal, mint ahogy
Ferenc József császár szokta megszólítani körútjain a polgármestereket:
- Nagyon helyes, nagyon helyes - azután pedig a katona mellett álló
káplárt tisztelte meg azzal a kérdéssel, hogy egészséges-e a felesége.
- Alázatosan jelentem - ordította a tizedes -, nőtlen vagyok - mire a
tábornok kegyes mosollyal megint csak azt mondta:
- Nagyon helyes, nagyon helyes.
Aztán a második gyermekkorát élő tábornok megkérte Ságner kapitányt,
hogy mutassa be neki, hogyan számolnak a katonák, amikor kettős
rendekbe fejlődnek, s egy pillanat múlva már zengtek is a kiáltások:
- Egy... kettő, egy... kettő, egy... kettő.
Ezt nagyon szerette a hullajelölt tábornok. Volt neki otthon is két puccerje,
fel szokta állítani őket maga előtt, s ezeknek is számolniuk kellett: „Egy...
kettő, egy... kettő.”
Ausztriának rengeteg ilyen tábornoka volt.
Mikor szerencsésen véget ért a szemle, melynek folyamán a tábornok
nem fukarkodott dicséreteivel Ságner kapitány előtt, a legénységnek
megengedték, hogy szabadon mozogjon a pályaudvar térségében, mert
olyan hírek érkeztek, hogy még három órát kell várni. A legénység tehát
ide-oda kószált, és bámészkodott, mert hisz a pályaudvarokon mindig van
elég közönség, s a szerencsésebb katonáknak sikerült egy-egy cigarettát
koldulniuk.
Látnivaló volt, hogy a kezdeti lelkesedés, amely a pályaudvarokra érkező
transzportok ünnepélyes fogadtatásában nyilvánult meg, azóta jelentősen
megcsappant, s egészen a koldulásig süllyedt.
Ságner kapitánynál megjelent a „Hősök fogadtatását szervező egylet”
deputációja, amely két rendkívül lenyúzott hölgyből állt, és ajándékokat
hozott a transzportnak, nevezetesen húsz doboz illatos szájpasztillát, egy
pesti cukorgyár reklám-készítményét. Az illatos szájpasztillák szép
kidolgozású pléhdobozának fedelén egy magyar honvéd volt látható,
amint kezet szorít egy osztrák népfölkelővel, és fölöttük a szentistváni
korona sugárzik. Körülöttük német és magyar felirat: „Für Kaiser, Gott und
Vaterland - Császárért, Istenért és Hazáért.”
A cukorgyár olyan lojális volt, hogy az úristennél is előbbre helyezte a
császárt.
Minden doboz nyolcvan pasztillát tartalmazott, úgyhogy körülbelül öt
pasztilla jutott három emberre. Ezenkívül a lestrapált, lenyúzott hölgyek
egy nagy csomag nyomtatott papírlapot is hoztak; minden lapon két ima
állt, melyet Szatmárbudafalusy Géza, budapesti érsek írt. A kétnyelvű,
német-magyar imák szörnyű átkokat szórtak minden elképzelhető
ellenségre. Olyan szenvedélyesen voltak megírva, hogy csak az ízes
magyar „megazisten” hiányzott a végükről.
A tiszteletre méltó érsek szerint az irgalmas úristennek legfőbb
kötelessége volt nudlivá és paprikás gulyássá aprítani az oroszokat,
angolokat, szerbeket, franciákat és japánokat. Az irgalmas úristennek az
ellenség vérében kell fürödnie, és halomra kell gyilkolnia őket, mint ahogy
az a goromba Heródes tette a kisgyerekekkel.
A főtisztelendő budapesti érsek például ilyen szép mondatokkal is élt
imácskáiban: „Isten áldja meg szuronyaitokat, hogy mélyen
belefúródjanak ellenségeitek gyomrába. Vajha a mindenek fölött
igazságos Úr tüzérségi tüzet zúdítana az ellenséges vezérkarok fejére.
Bárcsak megadná az irgalmas Atyaúristen, hogy minden ellenség fulladjon
bele önvérébe, amely az általatok ütött sebekből eredend”!
Ezért kell még egyszer elismételnünk, hogy ezekhez az imácskákhoz
semmi se hiányzott, csak a „megazisten”.
Miután a két hölgy mindent átadott, azzal a kétségbeesett kéréssel
fordultak Ságner kapitányhoz, hogy szeretnének jelen lenni az ajándékok
szétosztásánál. Sőt, az egyik bátorkodott kifejezni azt az óhaját is, hogy
ebből az alkalomból beszédet intézne a harcosokhoz, akiket egyébként
csak „unsere braven Feldgrauen”-nek219 nevezett.
Mindketten rendkívül sértődött képet vágtak, amikor Ságner kapitány
visszautasította kérésüket. Közben a szeretetcsomagok a raktárvagonba
vándoroltak. A tiszteletre méltó hölgyek elvonultak a katonák között, s
egyikük nem mulasztotta el, hogy ebből az alkalomból megpaskolja egy
szakállas hadfi arcát. Az illető, akit Šimeknek hívtak, és budějovicei volt,
mit sem tudva a hölgyek magasztos küldetéséről, távozásuk után így szólt
bajtársaihoz:
- Nahát, hogy az itteni kurvák milyen pimaszok! Még ha legalább kinézne
valahogy ez a majom, de olyan csülkei vannak, mint egy gólyának, úgy
néz ki, mint a sötét éjszaka, és egy ilyen vén tyúknak még katonákra fáj a
foga.
A pályaudvaron nagy volt a sürgés-forgás. Az olaszországi esemény
meglehetős pánikot keltett, minthogy két tüzér-transzportot már
feltartóztattak itt, és Stájerországba küldtek. Volt itt egy bosnyák
transzport is, amely ismeretlen okokból már két napja tartózkodott az
állomáson, mindenkitől elfeledve és elhagyatva. A bosnyákok már két
napja nem faszoltak, menázsit, és Újpestre jártak kenyeret koldulni. Nem
is hallatszott más az állomáson, mint a hevesen gesztikuláló, elveszett
bosnyákok izgatott beszéde, a szüntelen „jeben ti boga, jeben ti dusu,
jeben ti majku.”220
Aztán a 91. ezred menetzászlóalját ismét összegyűjtötték, és mindenki
elfoglalta helyét a vagonokban. Nemsokára azonban Matušič
zászlóaljordonánc azzal a hírrel tért vissza az állomásparancsnokságról,
hogy csak három óra múlva indulnak. Ezért az összeterelt legénységet
ismét kiengedték a vagonokból. Közvetlenül a vonat indulása előtt Dub
hadnagy lépett a törzsvagonba rendkívül izgatottan, és felkérte Ságner
kapitányt, hogy haladéktalanul csukassa le Švejket. Dub hadnagy, aki már
régi működési területén, a gimnáziumban is közismert denunciáns volt,
fölöttébb szeretett beszélgetésbe elegyedni a katonákkal, hogy
kifürkéssze meggyőződésüket, s éppígy szerette minden lehetséges
alkalommal kioktatni őket afelől, hogy milyen okokból és milyen célokért
harcolnak.
Most is ilyen természetű körúton volt, s a pályaudvar épülete mögött egy
lámpásnál meglátta Švejket, aki érdeklődve nézegette egy jótékonycélú
katonai sorsjáték plakátját. A plakát egy osztrák katonát ábrázolt, amint
szuronnyal a falhoz szegez egy szakállas kozákot.
Dub hadnagy a vállára ütött Švejknek, és megkérdezte tőle, hogy tetszik
neki a plakát.

219
„A mi derék táboriszürkéink.”
220
Trágár káromkodások.
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk -, hogy ez egy
hülyeség. Már láttam egypár hülye plakátot, de ilyen marhaságot még
nem láttam.
- Mi nem tetszik magának rajta? - kérdezte Dub hadnagy.
- Nekem, lajtnant úr kérem, az nem tetszik ezen a plakáton, ahogy ez a
katona a rábízott fegyverrel bánik, mert ugye a szuronya könnyen
beletörhetik a falba, és különben is fölösleges az egész, sőt meg is
büntetnék érte, mert az az orosz feltartja a kezét, és megadja magát. Ez
egy fogoly, és a foglyokkal rendesen kell bánni, mert hiába, ők is
emberek.
Dub hadnagy ezek után tovább fürkészte Švejk felfogását, és
megkérdezte tőle:
- Szóval maga sajnálja azt az oroszt, mi?
- Én kérem, lajtnant úr, sajnálom mind a kettőt, az oroszt is, mert át van
szúrva, és a katonát is, mert be fogják csukni érte. Muszáj, hogy
összetörje vele a szuronyát, lajtnant úr, hiába, úgy néz ki, hogy az a fal,
amibe beledöf, kőből van, és az acél törékeny. Egyszer, amikor még a
tényleges időmet szolgáltam, lajtnant úr, volt nálunk a században egy
lajtnant. Még egy öreg zupás őrmester se tudta magát úgy kifejezni, mint
ez a lajtnant úr. A gyakorlótéren mindig azt mondta nekünk: „Mikor hapták
van, dülleszd ki a szemed, mint a kandúr, ha a szecskába szarik.” De
különben nagyon derék ember volt. Egyszer karácsonyra megbolondult,
vásárolt a századnak egy egész kocsi kókuszdiót, és azóta tudom, hogy
milyen törékenyek a szuronyok. A fél századnak beletört a szuronya
ezekbe a diókba, és az alezredes úr becsukatta az egész századot, három
hónapig nem mehettünk ki a kaszárnyából, a lajtnant úr is háziőrizetet
kapott...
Dub hadnagy felindultan nézett a derék katona gondtalan arcába, és
dühösen megkérdezte:
- Ismer maga engem?
- Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat.
Dub hadnagy szemei forogtak egyet, a lába nagyot dobbantott:
- Én pedig azt mondom, hogy maga még nem ismer engem.
Švejk megint ugyanazzal a gondtalan nyugalommal válaszolt, mintha
raporton volna:
- Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat, a mi
menetzászlóaljunknál tetszik lenni.
- Maga még nem ismer engem - kiáltotta megint Dub hadnagy -, lehet,
hogy a jó oldalamról ismer, de majd meg fog ismerni a rossz oldalamról is!
Én veszedelmes ember vagyok, mit képzel maga, én megríkatok
mindenkit. Nahát, ismer vagy nem ismer?
- Ismerem, lajtnant úr.
- Utoljára mondom magának, hogy nem ismer, maga szamár. Van
magának testvére?
- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy van.
Dub hadnagy végképp dühbe gurult Švejk nyugodt, gondtalan
tekintetétől, és magánkívül ráordított:
- Biztosan az is olyan nagy marha, mint maga. Mi volt civilben?
- Tanár, jelentem alássan. Aztán őt is behívták, és letette a tiszti vizsgát.
Dub hadnagy úgy nézett Švejkre, mintha át akarná fúrni. Švejk
méltóságteljes nyugalommal állta Dub hadnagy gonosz pillantását,
úgyhogy a beszélgetésük egyelőre véget is ért, ezzel a szóval:
- Abtreten!
Mindegyik ment a maga dolga után, és mindegyik azt gondolt magában,
amit akart.
Dub hadnagy azt gondolta, hogy szól a kapitány úrnak, hogy csukassa le
Švejket. Švejk pedig azt gondolta, hogy ő már sok hülye tisztet látott, de
az ilyen, mint Dub hadnagy, mégiscsak ritkaság az ezrednél.
Dub hadnagy, akire ma különösen rájött a katonanevelő szenvedély, a
pályaudvar mögött csakhamar újabb áldozatokra talált. Két katona volt az
áldozat, a 91. ezredből, de egy másik századból; most éppen tört német
nyelven társalogtak két utcalánnyal, minthogy az ilyenek tucatszám
kószáltak a pályaudvar körül.
A távolodó Švejk még egészen világosan hallotta Dub hadnagy éles
hangját:
- Ismernek engem?!...
Én meg azt mondom, hogy nem ismernek!...
De majd megismernek!...
Lehet, hogy a jó oldalamról ismernek!...
Én mondom, hogy majd megismernek a rossz oldalamról is!...
Majd én megríkatom magukat, szamarak!...
Van testvérük?...
Biztos azok is olyan nagy marhák, mint maguk!... Hol szolgált a
testvérük?... A trénnél?... Na jó... Ne feledjék, hogy katonák... Maguk
csehek?... Tudják, mit mondott Palacký? Hogyha nem volna Ausztria, ki
kellene találni... Abtreten!...
Dub hadnagy körsétája azonban végül is nem járt pozitív eredményekkel.
Megállított még vagy három, katonacsoportot, de „megríkató” nevelői
igyekezete teljesen kudarcot vallott. Ez a frontra menő anyag olyan fajta
emberekből állt, akiknek a szeméből Dub hadnagy kiolvasta, hogy valami
nagyon kellemetlen dolgot gondolnak róla.
Dub hadnagy sértve érezte magát büszkeségében, s éppen emiatt kérte
meg a törzsvagonban a vonat indulása előtt Ságner kapitányt, hogy
csukassa le Švejket. A derék katona elkülönítését megokolandó,
beszámolt Švejk különös, pimasz magatartásáról, s az utolsó kérdésére
kapott választ epés megjegyzésnek minősítette. Ha ez így megy tovább, a
tisztikar elveszti minden tekintélyét a legénység előtt, ebben a tiszt urak
bizonyára valamennyien egyetértenek vele. A háború előtt ő már beszélt
erről a járási kapitány úrral, és kifejtette abbeli véleményét, hogy minden
feljebbvalónak határozott respektust kell tartania az alantasaival
szemben.
A járási kapitány úr ugyanezt a nézetet vallotta. Különösen most a
háborúban, minél közelebb kerülnek az ellenséghez, valósággal
rettegésben kell tartani a katonákat. Ezért kéri, hogy Švejket részesítsék
fegyelmi büntetésben.
Ságner kapitány, aki tényleges tiszt lévén gyűlölt minden tartalékos
tisztet, a különböző civil foglalkozásukkal együtt, figyelmeztette Dub
hadnagyot, hogy az ilyen bejelentés csakis raport formájában történhetik,
nem pedig így, szatócs módra, mintha a krumpli áráról diskurálnának. Ami
a nevezett Švejket illeti, az első hatóság, amely alá ez a Švejk tartozik,
Lukáš főhadnagy úr. Az ilyen ügyek csakis raporton intézhetők el. A
század felterjeszti az ilyen ügyeket a zászlóaljhoz, a hadnagy úr bizonyára
hallott már erről. Ha Švejk elkövetett valamit, akkor századraport elé
kerül, és ha fellebbez, akkor zászlóaljraport elé. De ha Lukáš főhadnagy
úrnak úgy tetszik, és Dub hadnagy úr elbeszélését hivatalos
feljelentésnek tekinti, semmi kifogása nincs az ellen, hogy Švejket
vezessék elő, és hallgassák ki.
Lukáš főhadnagynak sem volt ezellen semmi kifogása, csupán annyit
jegyzett meg, hogy Švejk elbeszéléséből maga is jól tudja, hogy Švejk
fivére valóban tanár volt és tartalékos tiszt.
Dub hadnagy megingott, és azt mondta, hogy ő csupán tágabb
értelemben kérte a büntetést, és lehet, hogy a nevezett Švejk nem tudta
jól kifejezni magát, és válaszai ezért keltik a szemtelenség, epésség és a
feljebbvalókkal szembeni tiszteletlenség benyomását. Különben is a
nevezett Švejk egész magatartásából látható, hogy nevezett Švejk
gyengeelméjű.
Ezzel Švejk feje fölött elvonult a vihar, egy árva villámlás nélkül.
A zászlóalj iroda- és raktárvagonjában Bautanzel, a menetzászlóalj
számvivő őrmestere, rendkívül nagylelkűen marokszámra osztogatta a
zászlóalj két írnokának ama szájpasztillákat, amelyeket a legénység között
kellett volna kiosztani. Megszokott jelenség volt, hogy mindaz, ami a
legénységnek járt volna, ugyanazon a szükségszerű műveleten ment
keresztül a zászlóaljirodán, mint ezek a szerencsétlen pasztillák.
Ez annyira általános volt a háborúban, hogy ha valahol a szemle
történetesen nem állapított meg lopást, azért az összes elképzelhető
irodákban minden számvivő őrmester erős gyanú alatt állt, hogy túllépi a
költségvetést, s azután újabb svindlikkel hozza egyensúlyba.
Így hát mindannyian teletömték magukat e pasztillákkal, hogy legalább
felhasználják valamire ezt a nyavalyát, ha már semmi mást se lehet a
legénységtől lopni, s aztán Bautanzel a következőképpen nyilatkozott
mostani utazásuk szomorú körülményeiről:
- Én már végigcsináltam két marsbataillont, de ilyen nyomorúságos utam,
mint most, még nem volt soha. Barátom, akkor még meg se érkeztünk
Eperjesre, de már rakásban volt mindenünk, amit csak el tud képzelni az
ember. Volt nekem elspórolva tízezer memfiszem, két korong ementáli
sajtom, háromszáz konzervem, és aztán, amikor Bártfára mentünk a
lövészárokba, az oroszok Musinából elvágták az összeköttetést Eperjes
felé, akkor aztán lehetett üzleteket csinálni. A látszat kedvéért egy
tizedrészt leadtam a marsbataillonnak, mintha megspóroltam volna, a
többit meg eladtam a trénnél. Volt egy Sojka nevű őrnagyunk, nagy
disznó volt. Nem akaródzott neki hősnek lenni, és a legszívesebben
nálunk csellengett a trénnél, mert odafent fütyültek a golyók, és
robbantak a srapnelek. Ez mindig odajött hozzám, azzal az ürüggyel, hogy
megnézi, rendesen főznek-e a bataillon legénységének. Olyankor szokott
lejönni hozzánk, ha azt a hírt kapták, hogy az oroszok megint készülnek
valamire; remegett, mint a kocsonya, rumot kellett igyon a konyhán, és
csak azután ment szemlére az összes tábori konyhákhoz, amik a trén
körül álltak, mert az állásokba nem lehetett feljutni, és a menázsit éjszaka
küldtük oda. Olyan helyzetben voltunk akkor, hogy valamiféle tiszti
menázsiról szó se lehetett. Csak egy út volt még szabad hátrafelé, azt a
birodalmi németek szállták meg, és mindent visszatartottak, ami jót a
hadtáptól mihozzánk küldtek és ők zabálták meg, úgyhogy minekünk már
semmi se maradt; nálunk a trénnél senki se kaphatott tiszti menázsit. Az
egész idő alatt semmit se tudtam szerezni magunknak az irodára, csak
egy malacot, amit aztán megfüstöltünk, és hogy a Sojka őrnagy meg ne
találja, elküldtük egy órányira a tüzérséghez, ahol volt egy ismerősöm,
egy feuerwerker.221 Szóval ez az őrnagy, amikor lejött hozzánk, mindig
azzal kezdte, hogy megkóstolta a levest a konyhán. Igaz, sok húst nem
lehetett főzni, csak ami disznót vagy sovány tehenet összeszedtünk a
környéken. Ráadásul még a poroszok nagy konkurrenciát csináltak
nekünk, és kétszer annyit fizettek a rekvirált jószágért. Az egész idő alatt,
amíg Bártfa alatt álltunk, nem sokkal többet spóroltam meg a
marhavásárlásnál, mint ezerkétszáz koronát, azt is csak úgy, hogy pénz
helyett a legtöbbször elismervényeket adtunk a zászlóalj bélyegzőjével,
különösen a végén, amikor már tudtuk, hogy tőlünk keletre az oroszok
már Radványban vannak, nyugatra meg Podolinban. A legrosszabbul
megy a dolog az olyan néppel, amilyen ott van, és nem tud írni-olvasni és
három kereszttel írja alá magát, amit a mi intendantúránk nagyon is jól
tudott, úgyhogy amikor pénzért küldtünk az intendantúrára, nem
küldhettem mellékletbe hamisított nyugtákat, hogy én arra kifizettem a
pénzt, ezt csak ott lehet csinálni, ahol a nép műveltebb, és alá tudja írni a
nevét. Meg aztán, mint mondtam, a poroszok túlfizettek minket, és
készpénzzel fizettek, és ha mi bementünk valahová, úgy néztek ránk,
mint a rablóra, és ráadásul még az intendantúra parancsba adta, hogy a
kereszttel aláírt nyugtákat a tábori számvivőségnek kell ellenőrizni. Tábori
számvivő meg annyi volt, mint a szemét. Ki-kijött hozzánk egy ilyen
pasas, telezabálta, teleitta magát nálunk, másnap aztán feljelentett
minket. Ez a Sojka őrnagy meg folyton a konyhák után járt, bizonyisten,
nem hazudok, egyszer kiszedte a kondérból a negyedik század összes
húsát. A disznófejjel kezdte, azt mondta, nincs elég jól megfőve, úgyhogy
még főzette magának egy kicsit; igaz, akkor nem sok húst főztünk, az
egész századra csak tizenkét becsületes régi porció jutott, de ő mind
befalta, aztán megkóstolta a levest, és nagy murit csinált, hogy az víz,
miféle rend ez, húsleves hús nélkül, be kellett rántani, és még beledobta
221
Tűzmester.
az utolsó makarónimat, amit az egész idő alatt megőriztem. De ez még
nem fájt nekem olyan nagyon, mint az, hogy a rántásra ráment két kiló
teavaj is, amit még akkor spóroltam meg, amikor tiszti menázsink volt.
Egy polcon állt a priccsem fölött, ő meg rám ordít, hogy kié. Mondom neki,
hogy a legújabb hadosztályparancs szerint, amit a katonák élelmezéséről
adtak, minden katonának tizenöt gramm vajjal vagy huszonegy gramm
zsírral kell feljavítani a kosztját, és mert nem volt elég, készletben tartjuk
a vajat, amíg nem lehet a teljes javítást kiadni a legénységnek. Sojka
őrnagy szörnyen dühbe gurult, ordítozni kezdett, hogy talán meg akarom
várni, amíg az oroszok odaérnek, és elveszik az utolsó két kiló vajunkat is,
azonnal bele kell tenni a levesbe, ha már hús nincsen benne. Így aztán
odalett az egész készletem, és higgyétek el, hogy ez az őrnagy, ahányszor
megjelent, mindig csak pechet hozott rám. Lassanként már úgy kifinomult
a szaglása, hogy rögtön megszimatolta az összes készleteimet. Egyszer
megspóroltam a legénységen egy kis marhamájat, és meg akartuk
dinsztelni, erre ő bemászik a priccsem alá, és kihúzza. Azt mondtam az
ordítására, hogy azt a májat el kell ásni, mert délelőtt megnézte egy
kovács a tüzérségtől, akinek állatorvosi tanfolyama van. De az őrnagy
fogott egy pasast a tréntől, és ővele főzte magának a májat fent a sziklák
alatt, de ez lett a veszte, mert az oroszok meglátták a tüzet, és egy
tizennyolcassal odapörköltek az őrnagynak meg a kondérnak. Aztán
odamentünk megnézni, és az ember nem tudta, mi az ott a sziklákon,
marhamáj vagy az őrnagy úr mája.

Aztán újabb hír érkezett, hogy csak további négy óra múlva indulnak.
Hatvan felé sebesültvonatok állják el a pályát. Az a hír is elterjedt a
pályaudvaron, hogy Eger mellett egy betegekkel és sebesültekkel
megrakott kórházvonat összeütközött egy tüzérséget szállító vonattal.
Már mennek is oda segélyvonatok Pestről.
Csakhamar működésbe lépett az egész zászlóalj fantáziája. Kétszáz
halottat és sebesültet emlegettek, azt beszélték, hogy az összeütközés
szándékosan történt, így akarták eltussolni a betegek élelmezésével
kapcsolatos csalásokat.
Ezzel összefüggésben éles kritikának vetették alá a zászlóalj nem
kielégítő ellátását s az irodában és a raktárban működő tolvajokat.
A legtöbben úgy vélték, hogy Bautanzel, a zászlóalj számvivőőrmestere,
mindent megfelez a tisztekkel.
A törzsvagonban Ságner kapitány bejelentette, hogy a marsruta szerint
most már tulajdonképpen a galíciai határon kellene lenniük. Egerben
három napi kenyeret és konzervet kellett, volna vételezniük a legénység
részére. Most pedig még tíz órányi utazás választja el őket Egertől. Egerbe
állítólag valóban annyi sebesültvonat érkezett a lembergi offenzívából,
hogy a távirat szerint nincs ott egy árva cipó komiszkenyér és egy doboz
konzerv se. Viszont parancsot kapott, hogy kenyér és konzerv helyett
utaljon ki a legénységnek fejenként hat korona hetvenkét fillért, ezt kilenc
nap múlva kell kifizetni a zsolddal együtt, persze ha addig megkapja a
pénzt a dandártól. A pénztárban jelenleg alig van több tizenkétezer
koronánál.
- Ez azért disznóság az ezred részéről - mondta Lukáš főhadnagy -, úgy
ereszt világgá bennünket, mint a koldusokat.
Wolf zászlós és Koláø főhadnagy arról kezdett sugdolózni, hogy Schröder
ezredes az elmúlt három hét alatt tizenhatezer koronát küldött Bécsbe a
bankszámlájára.
Koláø főhadnagy aztán elmesélte, hogy mi a módja a spórolásnak.
Ellopnak az ezredtől hatezer koronát, zsebre vágják, majd következetes
logikával parancsba adják minden konyhának, hogy naponta vonjanak le
minden ember kosztjából három gramm borsót.
Egy hónap múlva ez már fejenként kilencven grammot tesz ki, és így
minden századkonyhán legalább tizenhat kiló spórolt borsónak kell lennie;
ezt persze számon kérik a szakácsoktól.
Koláø főhadnagy csak úgy általában említett meg Wolfnak néhány esetet,
amelyre felfigyelt.
De nem volt kétes, hogy az ilyen esetek száma végtelen az egész
hadigazgatásban. Valamely szerencsétlen század számvivő őrmesterénél
kezdődik a dolog, és egy tábornoki vállpántos hörcsögnél ér véget, aki
buzgón gyűjti készleteit a háború utáni télre.
A háború a lopásban is bátorságot követelt.
A hadbiztosok gyöngéd szeretettel néztek egymásra, mintha azt akarnák
mondani: „Egy test és egy lélek vagyunk, lopunk, pajtás, csalunk, testvér,
de hiába, nehéz az ár ellen úszni. Ha te nem vágod zsebre, zsebre vágja
egy másik, s még azt mondja rólad, hogy azért nem lopsz, mert már
eleget harácsoltál.”
A vagonba belépett egy piros és arany lampaszos úr. Ismét egy tábornok
azok közül, akik ellenőrző körúton jártak az összes vonalakon.
- Üljenek le, uraim - intett barátságosan a tisztek felé; látszott rajta,
mennyire örül, hogy megint sikerült meglepnie egy transzportot, amelyről
maga sem tudta, hogy itt fog állni.
Amikor Ságner kapitány jelentést akart tenni, csak legyintett:
- Az ön transzportja nincs rendben. Az ön transzportja nem alszik. Az ön
transzportjának már aludnia kéne. Mikor a transzport valamely
pályaudvaron áll, kilenc órakor mindenkinek aludnia kell, éppúgy, mint a
kaszárnyában. - Szaggatottan beszélt. - Kilenc óra előtt latrinára vezetjük
a legénységet az állomás mögé, aztán alvás. Különben a legénység az éj
folyamán bepiszkítja a pályát. Érti, kapitány úr? Ismételje el. Vagy nem,
ne ismételje, hanem csinálja azt, amit mondok. Riadót fúvatni, mindenki a
latrinára, takarodót fúvatni, aztán aludni, ellenőrizni, hogy ki nem alszik.
Megbüntetni! Igen! Ez minden? Vacsoraosztás hat órakor.
Most valami múltbeli dologról beszélt, valamiről, ami nem történt meg,
aminek semmi köze se volt a valósághoz. Úgy állt itt a tábornok úr, mint
egy kísértet a negyedik dimenzió birodalmából.
- Vacsoraosztás hatkor - folytatta, az órájára nézve, amely esti tizenegy
óra tíz percet mutatott. - Um halb neun Alarm, Latrinenscheissen, dann
schlafen gehen.222 Vacsorára itt krumplis gulyás, tizenöt deka ementáli
sajt helyett, hat órakor.
Aztán készültséget parancsolt. Ságner kapitány tehát ismét riadót
fúvatott, s az ellenőrző tábornok, miközben a zászlóalj felsorakozását
nézte, ide-oda sétált a tisztekkel, szüntelenül beszélt hozzájuk, mint holmi
idiótákhoz, akik nem tudják azonnal felfogni a szavai értelmét, és folyton
az óráját mutatta:
- Also, sehen Sie. Um halb neun scheissen, und nach einer halben Stunde
schlafen. Das genügt vollkommen.223 Ebben az átmeneti időben a
legénységnek különben is híg a széklete. Különös súlyt helyezek az
alvásra. Ez ad erőt a további menetekhez. Amíg a legénység a vonatban
tartózkodik, ki kell pihennie magát. Ha a vagonokban nincs elég hely, a
legénység partienweise224 alszik. A legénység egyharmada kényelmesen
lefekszik a vagonokban és kilenctől éjfélig alszik, a többiek pedig állnak és
nézik őket. Azután az első kialudt csoport átadja helyét a második
harmadnak, amely éjféltől hajnali háromig alszik. A harmadik csoport
háromtól hatig alszik, aztán ébresztő, és a legénység megmosdik. Menet
közben a vagonokból nem ki-ug-rál-ni! A transzport elé járőröket állítani,
hogy menet közben a legénység ne-ug-rál-jon-ki! Ha egy katonának az
ellenség töri el a lábát... - a tábornok a lábára ütött - az dicséretes dolog,
de menet közben fölösleges ugrálgatás folytán megnyomorodni, az
büntetendő.
- Ez volna hát az ön zászlóalja? - kérdezte Ságner kapitánytól, az álmos
katonákra pillantva, akik közül sokan nem bírták fegyelmezni magukat, és
álmukból felriasztva nagyokat ásítottak a friss éjjeli levegőn. - Ez egy ásító
zászlóalj, kapitány úr. A legénységnek kilenc órakor le kell feküdnie.
A tábornok közben a 11. század elé ért; itt Švejk állt a bal szélen, óriásikat
ásított, és illedelmesen a szája elé tartotta a kezét, de a keze mögül olyan
bőgés hallatszott, hogy Lukáš főhadnagy remegni kezdett: csak a
tábornok jobban oda ne figyeljen. Az volt az érzése, hogy Švejk
szándékosan ásít.
És a tábornok, mintha mindennel tisztában volna, Švejk felé fordult, és
odalépett hozzá:
- Böhm oder Deutscher?
- Böhm, melde gehorsam, Herr Generálmajor.225
- Dobzse - mondta a tábornok, aki lengyel volt, és tudott egy kicsit csehül
-, te ordítod, mint szénára tehén. Sztul piszk, drzs gubu, nyebucs! 226 Voltál
már latrinán?
- Generálmajor úrnak alázatosan jelentem, hogy nem voltam.

222
Fél kilenckor riadó, szarás a latrinán, aztán aludni.
223
No hát, látják, kérem. Fél kilenckor szarni, és egy fél óra múlva aludni. Ez
tökéletesen elegendő.
224
Csoportonként.
225
Cseh vagy német? - Cseh, jelentem alássan, vezérőrnagy úr.
226
Szájat csukj, pofa be, ne bőgj!
- Miert nem mentel szarni a többiek emberrel együtt?
- Generálmajor úrnak jelentem alássan, a píseki hadgyakorlaton a Wachtl
ezredes úr mindig azt mondta nekünk, amikor a legénység pihenőkor
szétment a rozsba, hogy a katonának nem szabad folyton a sajszerájra
gondolni, a katonának a harcra kell gondolni. Különben is, jelentem
alássan, mit csináltunk volna azon a latrinán? Nincs miből nyomni. A
marsruta szerint már egynéhány állomáson kellett volna vacsorát
kapjunk, és nem kaptunk semmit. Üres gyomorral ne eridj latrinára!
Miután egyszerű szavaival megvilágította a tábornok úr előtt az egész
helyzetet, Švejk olyan bizalmasan nézett rá, hogy a tábornok kiérezte
szeméből a segélykérést. Ha az a parancs, hogy a legénység vonuljon
szervezetten a latrinára, akkor ezt a parancsot belsőleg elő is kell
készíteni valamivel.
- Küldje vissza a kocsiba az egészet - mondta a tábornok Ságner
kapitánynak -, hogy lehet az, hogy nem kaptak vacsorát? Minden
transzportnak, ami ezen az állomáson keresztülmegy, vacsorát kell
kapnia. Van itt élelmezési állomás. Másképpen nem lehet. Erre határozott
terv van.
A tábornok hangjából kicsendülő bizonyosság azt jelentette, hogy mivel
most már esti tizenegy óra van, s a vacsorát hatkor kell kiosztani, mint
már említette, nincs más hátra: tartsák itt a vonatot egész éjszaka és
másnap is egészen hat óráig, hogy végül is megkapják azt a krumplis
gulyást.
- Nincs rosszabb annál - mondta mérhetetlenül komolyan -, mint ha a
háborús csapatszállítások közben megfeledkeznek a katonák ellátásáról.
Nekem az a kötelességem, hogy megállapítsam az igazat, mi a való
helyzet az állomásparancsnokság irodáján. Mert, uraim, néha maguk a
transzportparancsnokok a bűnösek. Amikor a subotistei állomást
ellenőriztem a dél-boszniai vasútvonalon, megállapítottam, hogy hat
transzport azért nem kapott vacsorát, mert a parancsnokok elfelejtették
kérni. Az állomáson hatszor főztek krumplis gulyást, és senki se kérte.
Rakásszámra öntötték ki, egy egész veremre való hevert ott, uraim, és
három állomással odébb már egy falat kenyérért koldultak a katonák, akik
Subotistében egész gulyáshegyek mellett robogtak el. Itt, mint látják,
nem a hadigazgatás volt a hibás. - Dühösen legyintett: - A transzportok
parancsnokai nem teljesítették kötelességüket. Gyerünk az irodába.
Utánamentek, azon töprengve, hogy miért bolondul meg minden
tábornok.
A parancsnokságon kiderült, hogy valóban semmit se tudnak a gulyásról.
Igaz, úgy volt, hogy ma főzniük kell az összes átmenő transzportok
számára, de aztán parancs érkezett, hogy a csapatélelmezési számláról
írjanak le fejenként hetvenkét fillért, így tehát minden átutazó egységnek
a javára van írva katonánként hetvenkét fillér, amely összeget minden
csapat a maga intendantúrájától fogja megkapni a legközelebbi
zsoldkifizetés alkalmával. Ami pedig a kenyeret illeti, abból majd
Hatvanban kap a legénység fejenként egy fél veknit.
Az élelmezési kirendeltség parancsnoka nem volt gyáva ember. Szemébe
mondta a tábornoknak, hogy a parancsokat óránként változtatják, ő néha
elkészítteti a menázsit a transzportoknak. De befut egy kórházvonat,
magasabb parancsokra hivatkozik, és vége, a transzport üres kondérok
problémájával találja szemben magát.
A tábornok egyetértően bólintott, és megjegyezte, hogy a viszonyok
határozottan javulnak, a háború elején sokkal rosszabb volt. Nem megy
minden egyszerre, mindenhez feltétlenül tapasztalatokra, gyakorlatra van
szükség. Az elmélet tulajdonképp mindig fékezi a gyakorlatot. Minél
tovább tart a háború, annál inkább rendbe jön minden.
- Felhozhatok önöknek egy gyakorlati példát - mondta boldogan, mint
akinek valami nagyszerű dolog jutott az eszébe -, két nappal ezelőtt a
hatvani állomáson áthaladó transzportok nem kaptak kenyeret, és önök
holnap ott faszolni fognak. Most gyerünk a restibe.
A restiben a tábornok úr ismét a latrináról kezdett beszélni, s hogy milyen
csúnya az, amikor a pályán véges-végig kaktuszok vannak. Közben
bifszteket evett, s mindannyiuknak az volt az érzése, mintha a tábornok
úr egy kaktuszt forgatna a szájában.
Akkora súlyt vetett a latrinákra, mintha ettől függne a monarchia
győzelme.
Az olasz hadüzenet folytán előállott új helyzettel kapcsolatban
kijelentette, hogy éppen a seregünk latrinái jelentenek számunkra
tagadhatatlan előnyt az olasz hadjáratban.
Ausztria győzelme latrinákból mászott elő.
A tábornok úr rendkívül egyszerűnek látott mindent. A háborús
dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák
krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a
latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az
ellenség.
A generálmajor elgondolkozott, rágyújtott egy Operas-szivarra, és sokáig,
sokáig nézte a mennyezetet. Azon törte a fejét, mit mondjon még, ha már
itt van, mire oktassa a transzport tisztjeit.
- Az önök zászlóaljának a magva egészséges - mondta hirtelen, holott
mindenki arra számított, hogy most már örökké ilyen hallgatagon fogja
bámulni a plafont -, az önök állománya tökéletesen rendben van. Az a
katona, akivel beszéltem, őszinteségével és katonás tartásával a legszebb
reményekre jogosít az egész zászlóalját illetően, mely kétségkívül az
utolsó csepp véréig fog harcolni.
Elhallgatott, és hátradőlve a székén, ismét felnézett a plafonra, majd
ebben a tartásban, melyet csak a szolgalelkű Dub hadnagy utánozott, így
folytatta:
- Az önök zászlóaljának azonban szüksége van arra, hogy tettei ne
merüljenek feledésbe. Az önök dandárjába tartozó zászlóaljaknak már
megvan a maguk története, melyet az önök zászlóaljának folytatnia kell.
Önöknek egy olyan emberre van szükségük, aki pontos feljegyzéseket
vezetne és megírná a zászlóalj történetét. Hozzá kell összefutnia minden
szálnak, minden adatnak az egyes századok tetteiről. Intelligens ember
legyen, nem egy marha, nem egy tehén. Kapitány úr, önnek ki kell
neveznie a zászlóaljnál egy bataillonsgeschichtsschreibert.227
Közben a faliórát bámulta, melynek mutatói az egész álmos társaságot
arra figyelmeztették, hogy ideje volna elbúcsúzni.
A tábornok, akinek ellenőrző vonatja ott állt a pályaudvaron, megkérte az
urakat, hogy kísérjék el a hálókocsijáig.
Az állomásparancsnok nagyot sóhajtott. A tábornok megfeledkezett arról,
hogy kifizesse a bifsztekét meg az üveg borát. Most megint őneki kell
fizetnie. És ilyen látogatásokból minden napra esik egynéhány. A
vendégfogadásra már ráment két vagon széna, amit az állomás-
parancsnok holtvágányra tolatott, és eladott a hadiszállító Löwenstein
cégnek, mint ahogy a lábon álló rozst szokták. A kincstár aztán
visszavásárolta a két vagont, de az állomásparancsnok a biztonság
kedvéért ott hagyta állni a holtvágányon. Ki tudja, egyszer talán megint el
kell adnia az egészet a Löwenstein cégnek.
Viszont minden katonai ellenőrző szerv, amely áthaladt a pesti
főpályaudvaron, kijelentette, hogy az ottani állomásparancsnoknál
nagyon jól lehet enni és inni.

Reggel a transzport még a pályaudvaron állt, ébresztőt fújtak, a katonák

csajkából megmosdottak a nyomókútnál, a tábornok még nem utazott el a
vonatjával, s most személyesen ellenőrizte a latrinákat, ahová Ságner
kapitány napiparancsa szerint a legénység szép rendben felvonult:
„Schwarmweise unter Kommando der Schwarmkommandanten”,228 hogy a
generálmajor úrnak meglegyen az öröme. S hogy Dub hadnagy is örüljön,
Ságner kapitány közölte vele, hogy ma ő az ügyeletes.
Dub hadnagy tehát felügyelt a latrinákra.
A hosszú keskeny latrina egyszerre két rajt fogadott magába egy
századból.
S a katonák most szép sorban ott guggoltak a gödrök fölött, mint a
fecskék a távíródrótokon, amikor ősszel az afrikai útjukra készülnek.
Mindegyiknek kikandikált a térde a leeresztett nadrágjából, mindegyiknek
a nyakában volt a derékszíja, mintha bármely pillanatban fel akarná
akasztani magát s csak a vezényszót várná.
Ebből is látható volt a katonai vasfegyelem, a szervezettség.
A balszárnyon Švejk ült; véletlenül keveredett ide, s érdeklődve olvasott
egy papírdarabkát, amelyet Rùžena Jesenskának isten tudja, melyik
regényéből téphettek ki:

227
Zászlóalj-történetíró.
228
„Rajonként, a rajparancsnok vezetésével.”
 ...ni intézetben sajnos a hölgyek
vel bizonytalanul, valóban talán több
szt inkább magába zárkózva elv
ik az ebédet a szobájukba, vagy
sajátos szórakozásnak. És ha meg is
az ember csak a panaszával, h
megjavult, vagy nem akart sikeres
hatna, mint ahogy ők maguk kívánták,
a fiatal Krièka nem tehett mást
Amikor felpillantott e papírról, önkéntelenül is a latrina bejárata felé
nézett, és elbámult. Ott állt teljes díszben a tegnap esti tábornok a
hadsegédével, s mellette Dub hadnagy buzgón magyarázott valamit.
Švejk körülnézett. Mindenki nyugodtan ült tovább a latrinán, csak a
sarzsik dermedtek meg ijedtükben.
Švejk átérezte a helyzet komolyságát.
Felugrott, úgy ahogy volt, leeresztett nadrággal, derékszíjával a nyaka
körül, s az utolsó pillanatban még felhasználva a papírdarabot, elordította
magát:
- Einstellen! Auf! Habacht! Rechts schaut!229 - És szalutált. Két raj,
leeresztett nadrággal és szíjjal a nyaka körül, kiegyenesedett a latrina
fölött.
A tábornok barátságosan elmosolyodott, s azt mondta:
- Ruht, weiter machen!230 - Málek tizedes volt az első, aki példát mutatott
rajának, hogy térjenek vissza eredeti helyzetükbe. Csak Švejk állt, és
szalutált tovább, mert az egyik oldalról Dub hadnagy közeledett feléje
fenyegető arccal, a másikról pedig a tábornok, mosolyogva.
- Magát én látta az éjszaka - mondta a tábornok a különös pózban álló
Švejknek, mire az izgatott Dub hadnagy a tábornokhoz fordult: - Ich melde
gehorsam, Herr Generalmajor, der Mann ist blödsinnig und als Idiot
bekannt, ein notorischer Dummkopf.231
- Was sagen Sie, Herr Leutnant?232 - ordított hirtelen Dub hadnagyra a
tábornok, és alaposan megmagyarázta neki, hogy éppen ellenkezőleg. Ez
az ember tudja, hogy mit kell tenni, amikor meglátja a feljebbvalóját, és
amikor a sarzsik nem veszik észre, és nem vesznek róla tudomást! Olyan
ez, mint a harctéren. A veszély pillanatában az egyszerű katona átveszi a
parancsnokságot. És éppen Dub hadnagy úrnak kellett volna úgy
vezényelnie, mint ennek a katonának: „Einstellen! - Auf! - Habacht!
Rechts schaut!”
- Kitörülted az arsch? - kérdezte a tábornok Švejktől.
- Generálmajor úrnak alázatosan jelentem, hogy minden rendben van.
229
Visszakozz! Fel! Vigyázz! Jobbra nézz!
230
Pihenj, tovább!
231
Alázatosan jelentem, vezérőrnagy úr, ez az ember hülye és közismert idióta,
notórius marha.
232
Mit beszél maga, hadnagy úr?
- Vjencej szracs nye bendzes?233
- Generálmajor úrnak jelentem alássan, hogy fertig vagyok.
- Akkor húzd fel a hózni, és állj megint haptákba!
Mivel a tábornok ezt a „haptákot” egy kissé hangosabban mondta, a
közelebb guggolok kezdtek felegyenesedni a gödör szélén.
De a tábornok barátságosan intett feléjük, s lágy, atyai hangon mondta:
- Aber nein, ruht, ruht, nur weiter machen.
Švejk immár teljes díszben állt a generálmajor előtt, s a generálmajor a
következő rövid szónoklatot intézte hozzá német nyelven:
- A feljebbvalók iránti tisztelet, a szolgálati szabályzat ismerete és a
lélekjelenlét mindennél fontosabb a katonaságnál. S ha ezek az erények
még bátorsággal is párosulnak, nincs az az ellenség, akitől félnünk
kellene. - Dub hadnagyhoz fordult, s ujjával megbökve Švejk hasát, így
szólt: - Jegyezze fel: ezt az embert a frontra érkezés után haladéktalanul
előléptetni, és a legelső alkalommal felterjeszteni a bronzéremre,
jutalomképpen, amiért pontosan végzi a szolgálatot és ismeri a... Wissen
Sie doch, was ich schon meine...234 Abtreten!
A tábornok eltávolodott a latrinától, miközben Dub hadnagy hangosan
vezényelt a jelenlevőknek, hogy a tábornok is meghallja:
- Erster Schwarmauf! Doppelreihen... Zweiter Schwarm...235
Švejk közben kiment, s amikor Dub hadnagyhoz ért, szabályszerűen
tisztelgett neki, Dub hadnagy azonban rászólt, hogy „Herstellt”, és
Švejknek újra szalutálnia kellett, mialatt ismét végighallgatta a jól ismert
szavakat:
- Ismersz? Nem ismersz! Csak a jó oldalamról ismersz, de meg fogsz
ismerni a rossz oldalamról is, majd én megríkatlak!
Švejk végül elindulhatott a vagonja felé, s közben azt gondolta magában:
„Egyszer, amikor még a karíni kaszárnyában voltunk, volt egy Chudavý
nevű hadnagyunk, és az egészen másképpen beszélt, amikor dühbe
gurult: »Fiúk, jusson eszetekbe, ha megláttok, hogy én disznó vagyok
hozzátok, és disznó is maradok, amíg itt vagytok ennél a századnál.«”
Mikor Švejk a törzsvagonhoz ért, Lukáš főhadnagy rákiáltott, hogy szóljon
Balounnak, siessen már azzal a kávéval, a tejkonzervet pedig csukja
vissza, hogy meg ne romoljon. Baloun ugyanis a vagonban Vaněk
számvivő őrmester mellett egy gyors-forralón kávét főzött Lukáš
főhadnagynak. A belépő Švejk azt tapasztalta, hogy távollétében az egész
vagon nekiült kávét inni.
Lukáš főhadnagy kávé- és tejkonzervei már félig üresek voltak, és Baloun,
aki csajkájából szürcsölte a kávét, közben egy kiskanállal bele-belenyúlt a
tejkonzervbe is, hogy amennyire csak lehet, javítson a kávén.

233
Nem fogsz többet szarni?
234
Hiszen tudja, hogy mire gondolok...
235
Első raj, fel! Kettős rendekbe... Második raj...
Jurajda, az okkultista szakács, és Vaněk számvivő őrmester kölcsönösen
megígérték egymásnak, hogy amint megjönnek a kávé- és tejkonzervek,
kártalanítani fogják Lukáš főhadnagy urat.
Švejket is megkínálták kávéval, de Švejk visszautasította, és így szólt
Balounhoz:
- Éppen most jött egy parancs a hadseregtörzstől, hogy minden puccert,
aki eltulajdonítja a gazdája kávé- és tejkonzervjét, huszonnégy órán belül
haladéktalanul fel kell akasztani. Ezt üzeni neked az óberlajtnant úr, és azt
mondja, hogy azonnal ott legyél a kávéval.
A megrémült Baloun kikapta Chodounský távírász kezéből a kávét, amit az
előbb töltött be neki, visszatette a gyorsforralóra, még egy kis konzervet
öntött hozzá, majd elrobogott vele a törzsvagon felé.
Szemét kidüllesztve átadta a kávét Lukáš főhadnagynak, s közben az
villant át a fején, hogy Lukáš főhadnagy biztosan látja a szeméről, hogy
miként gazdálkodott a konzervjeivel.
- Azért késtem - dadogta -, mert nem tudtam kinyitni.
- A tejkonzervet meg kiöntötted, mi? - kérdezte Lukáš főhadnagy,
belekortyolva a kávéba. - Vagy kizabáltad kanállal, mint a levest. Tudod,
hogy mi vár rád?
Baloun felsóhajtott, és sopánkodni kezdett:
- Három gyerekem van, óberlajtnant úr, jelentem alássan.
- Jól vigyázz, Baloun, utoljára figyelmeztetlek, hogy ne legyél olyan falánk.
Švejk nem mondott semmit?
- De, hogy huszonnégy órán belül felakasztanak - felelte Baloun
szomorúan, minden ízében reszketve.
- Ne remegj itt énnekem, te tökfejű - mondta Lukáš főhadnagy
mosolyogva -, inkább javulj meg. Verd már ki a fejedből azt a falánkságot,
és mondd meg Švejknek, hogy nézzen körül a pályaudvaron vagy a
környékén valami rendes ennivaló után. Add oda neki ezt a tízest. Téged
nem küldelek. Te majd csak akkor mész, ha pukkadásig telezabáltad
magad. Nem faltad fel azt a doboz szardíniámat? Azt mondod, hogy nem.
Hát akkor hozd ide, és mutasd meg.
Baloun közölte Švejkkel, hogy ezt a tízest az óberlajtnant úr küldi, hogy
keressen neki valami rendes ennivalót a pályaudvar körül, azután
sóhajtva kihúzta a főhadnagy kofferjából a szardíniásdobozt, és elszorult
szívvel megindult vele szemlére a főhadnagyhoz.
Szegény Baloun, már azt remélte, hogy Lukáš főhadnagy talán
megfeledkezik arról a szardíniáról, és most mindennek vége. A főhadnagy
valószínűleg ott tartja magánál a dobozt, s őt végképp megfosztja tőle.
Baloun úgy érezte magát, mint akit megloptak.
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, itt van a szardínia - mondta
keserűen, átnyújtva a dobozt tulajdonosának. - Nyissam ki?
- Jól van, Baloun, ne nyiss ki semmit, és vidd vissza a helyére. Csak látni
akartam, hogy nem néztél-e bele. Úgy rémlett, amikor a kávét hoztad,
mintha zsíros volna a képed valami olajtól. Švejk már elment?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy el - jelentette felvidulva
Baloun. - Azt mondta, hogy az óberlajtnant úr meg lesz elégedve, és hogy
mindenki irigyelni fogja az óberlajtnant urat. Kiment valahová a
pályaudvarról, és azt mondta, hogy ő itt egészen Rákospalotáig nagyon jól
ismeri a vidéket. Ha a vonat véletlenül elmenne nélküle, akkor az autós-
oszlophoz fog csatlakozni, és a legközelebbi állomásig autón biztosan beér
minket. Azt mondta, ne aggódjunk miatta, ő tudja, mi a kötelessége, még
ha a saját költségén fiákért is kellene hogy vegyen, és azzal kellene hogy
jöjjön a transzport után egészen Galíciáig. Később aztán le lehet vonni a
lénungjából. Azt mondta, egyáltalában ne tessék aggódni őmiatta,
óberlajtnant úr, kérem.
- Eredj - mondta szomorúan Lukáš főhadnagy.
Az állomásparancsnokságról azt üzenték, hogy csak délután kettőkor
indulnak tovább Gödöllő-Aszód felé, s hogy a pályaudvaron fejenként két
liter vörösbor és egy üveg konyak áll a tiszt urak rendelkezésére. Mindezt
állítólag a Vöröskeresztnek kellett volna megkapnia, de a küldemény
valahogy elveszett, és itt ragadt. Mindegy, az égből pottyant, és a
törzsvagonban nagy lett a vidámság. A konyak háromcsillagos volt, a bor
pedig gumpoldskircheni márkájú.
Csak Lukáš főhadnagy nem akart sehogy se felderülni. Már több mint egy
óra eltelt, és Švejk még nem jött vissza. Aztán újabb fél óra telt el, s az
állomásparancsnokság irodájából kilépve egy fölöttébb érdekes menet
indult meg a törzsvagon felé.
Az élén Švejk lépdelt, komolyan és méltóságteljesen, mint az
őskeresztény mártírok, amikor az arénába kísérik őket.
Jobb és bal oldalán egy-egy magyar honvéd, feltűzött szuronnyal. A
balszárnyon egy szakaszvezető az állomásparancsnokságról, mögöttük
pedig egy asszony, ráncos piros szoknyában, s egy kerek kalapos, csizmás
férfi, akinek be volt dagadva a fél szeme, s aki egy eleven, kotkodácsoló,
rémült tyúkot hozott.
Mindannyian felkapaszkodtak a törzsvagonba, de a szakaszvezető
magyarul ráordított a tyúkos férfira meg az asszonyra, hogy maradjanak
lent.
Amidőn megpillantotta Lukáš főhadnagyot, Švejk sokatmondóan
rákacsintott.
A szakaszvezető a 11. menetszázad parancsnokával kívánt beszélni.
Lukáš főhadnagy átvett tőle holmi állomásparancsnoksági iratokat, s
elsápadva olvasta a következőket:
A 91. gyalogezred N. menetzászlóalja 11. menetszázada
parancsnokának, további intézkedés végett.
Előállíttatik Švejk Josef közlegény, a 91. gyalogezred N.
menetzászlóalja fent említett menetszázadának állítólagos
ordonánca, rablás bűncselekménye miatt, melyet az
 állomásparancsnokság körzetében Kistarcsán az István házaspár
ellen elkövetett.
Indoklás: Švejk Josef közlegény, miután hatalmába kerített egy, a
katonai állomásparancsnokság körzetében Kistarcsán az István
házaspár háza mögött futkározó és az István házaspár (az eredetiben
egy újonnan alkotott gyönyörű német szó állt: „Istvángatten”)
tulajdonát képező tyúkot, és a tulajdonos által feltartóztatva, aki a
tyúkot tőle elvenni szándékozott, ezt megakadályozandó a
tulajdonos jobb szemére súlyos csapást mért a tyúkkal, a helyszínre
hívott őrjárattól katonai alakulatához visszakísértetett, amivel
egyidejűleg a tyúk a tulajdonosnak visszaadatott.
Az ügyeletes tiszt aláírása
Miközben aláírta a nyugtát Švejk átvételéről, Lukáš főhadnagynak
ijesztően remegett a térde.
Švejk nagyon közel állt hozzá, s így jól látta, hogy Lukáš főhadnagy
elfelejtette odaírni a dátumot.
- Óberlajtnant úrnak alássan jelentem - szólalt meg Švejk -, hogy ma
huszonnegyedike van. Tegnap volt május huszonharmadika, amikor
Olaszország, hadat üzent nekünk. Most, hogy kint voltam, mindenki csak
erről beszél.
A honvédek meg a szakaszvezető eltávoztak, és odalent csak az István
házaspár maradt, amely továbbra is mindenáron be akart menni a
vagonba.
- Ha volna az óberlajtnant úrnál még egy ötös, akkor megvásárolhatnánk
azt a tyúkot. Ez a csirkefogó tizenöt forintot kér érte, de ebbe már bele
van számítva tíz forint a dagadt szeme miatt - mondta Švejk, kedélyes
elbeszélő modorban -, azonban énnekem az a véleményem, óberlajtnant
úr, hogy tíz forint igazán sok egy ilyen hülye szemért. Az „Öregasszony”
kocsmában egyszer a Matìjù esztergályosnak az egész állkapcsát kiverték
húsz forintért, hat fogával együtt, pedig akkor még nagyobb értéke volt a
pénznek, mint ma. Még a Wohlschläger236 is négy forintért akaszt.
- Gyere ide - intett Švejk a dagad szemű, tyúkos embernek -, te meg,
mama, ott maradj!
Az ember felszállt a vagonba.
- Tud egy kicsit németül - közölte Švejk -, minden káromkodást megért, és
ő is egész tűrhetően tud németül káromkodni.
- Also zehn Gulden - fordult az emberhez -, fünf Gulden Henne, fünf Auge.
Öt forint kukuriku, öt forint kukucs, igen? Ez itt a törzsvagon, te tolvaj. Add
ide a tyúkot!
Kezébe nyomta a tízest a meglepett embernek, elvette tőle a tyúkot,
kitekerte a nyakát, majd a tulajdonost kitaszította a vagonból, miután
barátságosan a keze után nyúlt, és erősen megrázta:
- Jó napot, barátom, agyő, eredj a párodhoz. Különben lerúglak innét.

236
Prága akkori hóhérja.
- Tetszik látni, óberlajtnant úr kérem, mindent el lehet intézni - mondta
Švejk Lukáš főhadnagynak -, a legjobb, ha nincs semmi botrány, semmi
különleges ceremónia. Most Balounnal olyan tyúklevest főzünk az
óberlajtnant úrnak, hogy Erdélyig fog érződni a szaga.
Lukáš főhadnagy nem bírta tovább türtőztetni magát, kiütötte Švejk
kezéből a szerencsétlen tyúkot, majd ráordított:
- Švejk, tudja maga, mi jár annak a katonának, aki háború idején a békés
lakosságot fosztogatja?
- Katonai halál, ólommal és puskaporral - felelte Švejk ünnepélyesen.
- Persze maga kötelet érdemel, Švejk, mert maga volt az első, aki
fosztogatni kezdett. Maga, maga... nem is tudom már, minek nevezzem,
maga megfeledkezett az esküjéről. Szétrobban a fejem.
Švejk kérdő pillantást vetett Lukáš főhadnagyra, majd gyorsan így szólt:
- Alázatosan jelentem, hogy nem felejtettem el az esküt, amelyet hadi
népünknek le kell tennie. Alázatosan jelentem, hogy felesküdtem
legfelsőbb fejedelmemnek és uramnak, I. Ferenc Józsefnek, hűségesen és
engedelmesen fogom szolgálni Őfelsége tábornokait is, és minden egyéb
elöljáróimnak és feljebbvalóimnak engedelmeskedem, azokat tiszteletben
tartom és védelmezem, rendeleteiket és parancsaikat minden
szolgálatban teljesítem; minden ellenség ellen, bárki legyen is az, és
bárhol kívánná is Ő császári és királyi felségének akarata, vízen, víz alatt,
szárazon és a légben, éjjel és nappal, csatákban, rohamokban,
ütközetekben és mindennemű vállalatokban, szóval mindenütt...
Švejk felvette a földről a tyúkot, s egyenesen állva és a szemébe nézve
Lukáš főhadnagynak, így folytatta: - ... mindenkor és minden alkalommal
vitézül és férfiasan harcolok; csapataimat, zászlóimat és lövegeimet
semmi esetben el nem hagyom; az ellenséggel soha a legkisebb
egyetértésbe nem bocsátkozom; magamat mindig a hadi törvények
szerint és derék harcoshoz illő módon viselem, és így becsülettel élek és
halok. Isten engem úgy segéljen. Ámen! Ezt a tyúkot pedig, jelentem
alássan, nem loptam, nem raboltam, és rendesen viselkedtem, szem előtt
tartva az eskümet.
- Teszed le azt a tyúkot, barom - üvöltötte Lukáš főhadnagy, és az
iratokkal rávágott Švejknek arra a kezére, amely a megboldogult baromfit
szorongatta -, ide nézz, ezekre az aktákra. Itt van, látod, írásban,
világosan: „Előállíttatik Švejk Josef közlegény, a fent említett menetszázad
állítólagos ordonánca... rablás bűntette miatt...” És most mondd el, te
martalóc, te hiéna... nem, egyszer mégiscsak megöllek, érted, megöllek...
mondd el nekem, te rabló csirkefogó, hogyan aljasodtál le ennyire.
- Alázatosan jelentem - mondta Švejk barátságosan -, hogy itt nem is
lehet másról szó, mint egy tévedésről. Amikor megkaptam az óberlajtnant
úr parancsát, hogy valahol szerezzek és vásároljak az óberlajtnant úrnak
valami rendes ennivalót, akkor elkezdtem gondolkozni, hogy mi is lenne a
legjobb. Az állomás mögött nem volt semmi a világon, csak lókolbász meg
valami szárított szamárhús. Én mindent jól meghánytam-vetettem
magamban, óberlajtnant úr, kérem. A harctéren valami nagyon tápláló
dologra van szükség, hogy jobban ki lehessen bírni a háborús strapákat.
És ezért én egy horizontális örömet akartam okozni az óberlajtnant úrnak.
Én az óberlajtnant úrnak tyúklevest akartam főzni.
- Tyúklevest - mondta utána a főhadnagy, és a fejéhez kapott.
- Igenis, jelentem alássan, óberlajtnant úr, tyúklevest, vettem is hagymát
meg öt deka nudlit. Itt van kérem minden. Itt ebben a zsebemben a
hagyma, ebben meg a nudli. Sónk az van az irodán és borsunk is. Nem
volt más hátra, mint hogy egy tyúkot vegyek hozzá. Bementem hát az
állomáson túl Kistarcsára. Az tulajdonképpen egy falu, mintha nem is
volna város, pedig az első utcára ki van írva, hogy Kistarcsa város.
Végigmentem az első utcán, kertes utca volt, aztán a másodikon, a
harmadikon, a negyediken, az ötödiken, a hatodikon, a hetediken, a
nyolcadikon, a kilencediken, a tizediken, a tizenegyediken, végül a
tizenharmadik utcának a legvégén, ahol egy házacska után már a mező
kezdődött, egy egész csorda baromfi legelt és sétált. Odamentem
hozzájuk, és kiválasztottam a legnagyobbat, a legsúlyosabbat, tessék
csak megtekinteni, óberlajtnant úr, kérem, ez tiszta zsír, meg se kell
tapogatni, rögtön látszik az első pillantásra, hogy ennek bőven szórták a
magot. Így hát megfogtam egészen nyilvánosan a lakosság jelenlétében,
amely elkezdett velem magyarul ordítozni, a lábánál fogva tartottam, és
megkérdeztem néhány embertől csehül és németül is, hogy kié ez a tyúk,
hogy megvásárolhassam, amikor abból a szélső házacskából egyszerre
csak kirohant egy ember egy asszonnyal, és elkezdett szidni engem előbb
magyarul és aztán németül, hogy én fényes nappal elloptam neki a
tyúkját. Én megmondtam neki, hogy ne kiabáljon velem, én azért vagyok
ideküldve, hogy azt a tyúkot megvegyem az óberlajtnant úrnak, és
elmeséltem neki, hogy mi a helyzet. És ez a tyúk, ahogy a lábánál fogtam,
egyszerre csak elkezdett csapkodni a szárnyával, és el akart repülni, és
ahogy olyan könnyedén tartottam, felemelte a kezemet, és az orrára
akart ülni a gazdájának, ő meg mindjárt elkezdett kiabálni, hogy én őt
szájon vágtam azzal a tyúkkal. Az asszony is visított valamit, és folyton
azt kiabálta a tyúknak: „Puta, puta, puta, puta.” Erre valami hülyék, akik
nem értették a dolgot, rám hoztak egy honvéd őrjáratot, és én magam
kértem őket, hogy jöjjenek velem az állomásparancsnokságra, hogy
kiderüljön az ártatlanságom, mint eső után a mennybolt. De azzal a
lajtnant úrral, aki ügyeletes volt, nem lehetett beszélni, még akkor se,
amikor megkértem, hogy kérdezze meg az óberlajtnant úrtól, igaz-e, hogy
oda tetszett küldeni, hogy vegyek valami rendes ennivalót. Még rám
kiáltott, hogy fogjam be a pofámat, mert azt mondja, anélkül is egy erős
ág meg egy kötél néz ki a szememből. Biztosan nagyon rossz hangulatban
volt, mert azt mondta, hogy ilyen dagadt csak az a katona lehet, amelyik
lop és rabol. Azt mondja, van már az állomáson több ilyen panasz,
tegnapelőtt állítólag elveszett valahol a szomszédságban egy
pulykakakas, és amikor erre én azt mondtam, hogy akkor mi még
Győrben voltunk, ő azt mondta, hogy nála semmire se megyek az ilyen
kifogásokkal. Úgyhogy az óberlajtnant úrhoz küldtek, és még rám kiabált
egy őrvezető, mert nem vettem őt észre, hogy mi az, nem tudom, kivel
állok szemben? Én azt mondtam neki, hogy tudom, ő egy gefreiter, ha a
vadászoknál volna, akkor patrollführer volna, a tüzéreknél pedig
óberkanonier.
- Švejk - mondta egy kis hallgatás után Lukáš főhadnagy -, magának már
annyi esete és balesete volt, vagy ahogy maga mondja, annyi „tévedése”
és „félreértése”, hogy egyszer talán mégiscsak kisegíti magát a
malőrjeiből egy erős kötél, amit teljes katonai díszpompával, a négyszög
közepén tesznek majd a nyakára. Érti?
- Igenis, óberlajtnant úr, jelentem alássan, a négyszög, vagyis az
úgynevezett geschlossene bataillon négy századból áll, de kivételes
esetekben három vagy öt századból is állhat. Nem tetszik parancsolni,
óberlajtnant úr, egy kicsit több nudlit a tyúklevesbe, hogy sűrűbb legyen?
- Švejk, én azt parancsoltam, hogy tűnjön el innen a tyúkjával együtt,
különben a fejéhez vágom, maga hülye, maga...
- Parancsára, óberlajtnant úr, de zellert, jelentem alássan, nem találtam,
és sárgarépát se! Beleteszek egy kis krum...
Švejk nem tudta hozzátenni, hogy „plit”, mert a tyúkkal együtt kiröpült a
törzsvagon elé. Lukáš főhadnagy egy hajtásra megivott egy borospohár
konyakot.
Švejk szalutált a vagon ablaka előtt, és eltávozott.
Baloun egy szerencsésen megvívott lelki tusa után éppen arra
készülődött, hogy mégiscsak kinyitja a főhadnagynak azt a szardíniáját,
amikor Švejk megjelent a tyúkkal, amely természetesen felkeltette az
összes jelenlevők érdeklődését, s mindannyian úgy néztek rá, mintha
egyenesen azt akarnák kérdezni: „Hol loptad?”
- Az óberlajtnant úrnak vásároltam - felelte Švejk, kihúzva zsebéből a
hagymát meg a nudlit. - Levest akartam főzni neki, de most már nem kér
belőle, és így nekem ajándékozta.
- Nem volt döglött? - kérdezte gyanakodva Vaněk számvivő őrmester.
- Én magam tekertem ki a nyakát - felelte Švejk, elővéve zsebéből a
bicskáját.
Baloun hálásan s ugyanakkor a tisztelet érzésével nézett fel Švejkre, majd
némán hozzálátott a főhadnagy gyorsforralójának előkészítéséhez. Aztán
fogott egypár csajkát, és elfutott velük vízért.
Chodounský, a távírász, odalépett Švejkhez, és felajánlotta, hogy segít a
pucolásban, majd a következő intim kérdést súgta a fülébe:
- Messzire van innét? Be kell mászni az udvarra vagy kint van a
szabadban?
- Pénzért vásároltam.
- Eredj már, micsoda bajtárs vagy, láttuk, hogy bekísértek.
De azért buzgón csatlakozott a tyúk pucolásához. A nagy, ünnepélyes
előkészületben részt vett Jurajda is, az okkultista szakács, aki krumplit és
hagymát aprított a levesbe.
A vagonból kidobott tollak felkeltették a vonat körül sétáló Dub hadnagy
figyelmét.
Bekiáltott, hogy jöjjön elő az, aki tyúkot pucol, s az ajtóban megjelent
Švejk elégedett arca.
- Mi ez? - kiáltotta Dub hadnagy, felemelve a földről a tyúk levágott fejét.
- Ez, jelentem alássan - felelte Švejk -, tyúkfej, a fekete olasz baromfiak
fajtájából. Ezek igen jó tojók, lajtnant úr kérem. Olyan is akad közöttük,
amelyik kétszázhatvan tojást tojik egy évben. Tessék megszemlélni,
kérem, milyen gazdag petefészke volt. - Švejk ezzel Dub hadnagy orra alá
tartotta a tyúk beleit és egyéb belsőségeit.
Dub köpött egyet, elment, majd kisvártatva visszajött.
- Kinek készül az a tyúk?
- Nekünk, lajtnant úr, kérem. Tessék megnézni, micsoda zsírja van.
Dub hadnagy megint elment, s közben azt morogta:
- Filippinél találkozunk.
- Mit mondott? - kérdezte Švejktől Jurajda.
- Semmi, csak randevút adtunk egymásnak valahol Filippinél. Ezek az
előkelő urak rendszerint buzeránsok szoktak lenni.
Az okkultista szakács kijelentette, hogy csupán az esztéták
homoszexuálisok, ami közvetlenül az esztétika lényegéből fakad.
Vaněk számvivő őrmester aztán arról mesélt, hogy a spanyol
kolostorokban a pedagógusok meg szokták erőszakolni a gyerekeket.
S mialatt a víz forrni kezdett a gyorsforralón, Švejk említést tett arról,
hogy egyszer egy nevelőre rábízták valami elhagyott bécsi gyerekek
telepét, és ez a nevelő megerőszakolta az egész telepet.
- Ez bizony nagy szenvedély, de a legrosszabb, ha nőkre jön rá. Prágában,
a kétkerületben, évekkel ezelőtt volt két elhagyott nő, el voltak válva,
mert ringyók voltak, valami Mourková meg Šousková, és ezek egyszer,
amikor Roztoky felé a fasorban virágoztak a cseresznyefák, megfogtak ott
este egy százéves öreg impotens verklist, és bevonszolták a roztokyi
ligetbe és megerőszakolták. Hogy mi mindent műveltek ott vele! Axamit
professzor úr, aki Žižkovban lakik, éppen ott végzett ásatásokat, olyan
sírokat keresett, amiben zsugorított csontvázak vannak, és egypárat ki is
vett, ezek a nők pedig egy ilyen kiásott sírba cipelték azt a verklist, és
ottfogták, és erőszakolgatták. Axamit professzor másnap odament és
látja, hogy valami fekszik a sírban. Nagyon megörült, de csak az az
elgyötört, megkínzott verklis volt, akit ezek az elvált nők otthagytak.
Csupa fadarabok voltak körülötte. Aztán ez a verklis öt napra rá meghalt,
és ezek a dögök még olyan szemtelenek voltak, hogy elmentek a
temetésére. Ez már perverzitás.
- Megsóztad? - fordult most Švejk Balounhoz, aki felhasználva az alkalmat,
míg a többiek egyöntetű érdeklődéssel figyeltek Švejk elbeszélésére, a
hátizsákjába dugott valamit. - Mutasd, mit csinálsz te ott?
- Baloun - mondta Švejk komolyan -, mit akarsz azzal a tyúkcombbal?
Nézze meg az ember. Ellopott tőlünk egy tyúkcombot, hogy aztán
titokban megfőzze magának. Tudod-e, Baloun, hogy mit követtél el?
Tudod, hogy háborúban mi jár annak, aki a harctéren meglopja a bajtár-
sát? Rákötözik az ágyú csövére, és kartáccsal kilövik a pasast. Most már
hiába sóhajtozol. Mihelyst találkozunk a fronton valami tüzérséggel, mész
és jelentkezel az első feuerwerkernél. Addig pedig büntetésből
gyakorlatozni fogsz. Szállj ki a vagonból.
A szerencsétlen Baloun leszállt, és Švejk a vagon ajtajában ülve
kommandírozni kezdett:
- Habt acht! Ruht! Habt acht! Rechts schaut! Habt acht! Egyenesen előre
nézz! Ruht!
- Na, most csuklógyakorlatok következnek, egy helyben. Rechts um!
Ember! Maga egy tehén. Arrafelé bökjön a szarvával, ahol az előbb a jobb
válla volt. Herstellt! Rechts um! Links um! Halbrechts! Nem úgy, ökör!
Herstellt! Halbrechts! Na látod, te szamár, megy az! Halblinks! Links um!
Links! Front! Front, hülye! Nem tudod, mi az a front? Gradaus! Kehrt euch!
Kniet! Nieder! Setzen! Auf! Setzen! Nieder! Auf! Nieder! Auf! Setzen! Auf!
Ruht!
- Na látod, Baloun, egészséges dolog ez, legalább jobb lesz az
emésztésed.
Egyre többen gyűltek köréjük, és harsányan derültek a jeleneten.
- Szabad lesz kérnem egy kis helyet - kiáltotta Švejk -, most masírozni fog.
Nahát, Baloun, jól vigyázz, hogy ne legyen mindig herstellt. Nem szeretem
fölöslegesen gyötörni a legénységet. Nahát: Direktion Bahnhof! Oda
bámulj, ahová mutatok. Marschiren marsch! Glied - halt! Állj, a mindenit,
vagy lecsukatlak. Glied - halt! Na végre, hogy megálltál, te hülye. Kurzer
Schritt! Nem tudod, mi az a kurzer Schritt? Majd én megmutatom neked,
úgy, hogy belekékülsz! Voller Schritt! Wechselt Schritt! Ohne Schritt! Te
bivaly! Ha azt mondom, hogy „ohne Schritt”, akkor helyben mozgatod a
csülkeidet.
Már legalább két század gyűlt köréjük.
Baloun izzadt, azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány, és Švejk tovább
vezényelt:
- Gleicher Schritt! Glied rückwärts marsch!
- Glied halt!
- Laufschritt!
- Glied marsch!
- Schritt!
- Glied halt!
- Ruht!
- Habt acht! Direktion Bahnhof! Laufschritt marsch! Halt! Kehrt euch!
Direktion Wagon! Laufschritt marsch! Kurzer Schritt! Glied halt! Ruht!237
Most pihenhetsz egy csöppet. Aztán kezdjük elölről. Mindent lehet, csak
akarni kell.
- Mi történik itt? - szólalt meg egy hang, a Dub hadnagyé, aki nyugtalanul
odaszaladt.

237
Vezényszavak.
- Alázatosan jelentem, lajtnant úr - mondta Švejk -, csak úgy
gyakorlatozunk egy kicsit, hogy ne felejtsük el a sok egzecírozást, és ne
vesztegessük hiába a drága időnket.
- Szálljon le a vagonból - parancsolta Dub hadnagy -, most aztán elegem
van. Azonnal velem jön a zászlóaljparancsnok úrhoz.
Amikor Švejk megjelent a törzsvagonban, Lukáš főhadnagy a vagon másik
ajtaján kiszállt, és elment a peronra.
Dub hadnagy jelentést tett, mint mondta, a derék katona „különös
garázdálkodásáról”, amit Ságner kapitány igen jó hangulatban hallgatott
végig, mert a gumpoldskircheni valóban elsőrangú volt.
- Szóval maga nem akarja fölöslegesen vesztegetni a drága időt -
mosolyodott el sokatmondóan. - Matušiè, hozzám!
A zászlóaljordonánc parancsot kapott, hogy hívja oda a 12. század
őrmesterét, Nasáklót, akiről köztudomású volt, hogy a legnagyobb
zsarnok, és azonnal szerezzen Švejknek egy puskát.
- Ez az ember itt - mondta Ságner kapitány Nasáklo őrmesternek - nem
akarja fölöslegesen vesztegetni a drága időt. Vigye a vagon mögé, és egy
óra hosszat gyakoroltassa vele a fegyverfogásokat. De irgalom nélkül, egy
perc szünet nélkül. Szépen egymás után, setzt ab, an, setzt ab!
- Majd meglátja, Švejk, hogy nem fog unatkozni - szólt rá, amikor
elindultak. S néhány pillanat múlva a vagon mögött már fel is hangzott
egy éles vezényszó, és ünnepélyesen zengett tovább a vágányok fölött.
Nasáklo őrmester, aki mostanáig éppen huszonegyezett, és a bankot
adta, beleordított a nagyvilágba:
- Beim Fuss! Schultert! Beim Fuss! Schultert!
Aztán egy ideig a vezénylés elnémult, és Švejk hangja hallatszott,
elégedetten és megfontoltan:
- Én ezt már mind megtanultam, amikor a tényleges időmet szolgáltam,
még évekkel ezelőtt. Amikor „beim Fuss” van, akkor a puska a jobb
csípőnek támasztva áll. A puskatus hegye egy vonalban van az ember
lábujjhegyével. A jobb kéz természetesen ki van nyújtva, és úgy tartja a
puskát, hogy a hüvelykujj átfogja a csövet, a többi ujj pedig elölről simul a
puskaagyra, és amikor „schultert” van, akkor a puska egészen könnyedén
lóg a jobb vállon, a torkolatával felfelé és a csővel hátra...
- Elég a fecsegésből - hallatszott ismét Nasáklo őrmester vezényszava -,
habt acht! Rechts schaut! Herrgott, mit csinál maga...
- Én most „schultert” vagyok, és „rechts schaut”-nál a jobb kezem
lecsúszik a szíjon, megfogom a puskaagy nyakát, és jobbra vetem a
fejemet, a „habt acht”-ra megint megfogom a jobb kezemmel a szíjat, és
a fejem egyenesen előrenéz, pont magára, őrmester úr.
S megint az őrmester hangja hallatszott:
- In die Balanz! Beim Fuss! In die Balanz! Schultert! Bajonett auf! Bajonett
ab! Fällt das Bajonett! Zum Gebet! Vom Gebet! Kniet nieder zum Gebet!
Laden! Schiessen! Schiessen halbrechts! Ziel Stabwagon! Distanz 200
Schritt... Fertig! An! Feuer! Setzt ab! An! Feuer! An! Feuer! Setzt ab!
Aufsatz normal! Patronen versorgen! Ruht! - Az őrmester cigarettát
sodort.
Švejk közben szemügyre vette a puska számát, és így szólt:
- 4268! Ugyanez a száma volt Peèkyben egy mozdonynak is, amelyik a
tizenhatodik vágányon állt. Úgy volt, hogy el kell tolatni javításra a Lysa
nad Labem-i depóba, de az nem ment olyan könnyen, őrmester úr, mert
annak a mozdonyvezetőnek, aki oda kellett volna hogy tolassa, nagyon
rossz számmemóriája volt. Így aztán a pályamester behívta az irodájába,
és azt mondta neki: „A tizenhatos vágányon áll a 4268-as számú
mozdony. Én tudom, hogy magának nagyon rossz a számmemóriája, és
ha papírra írnak fel magának valami számot, akkor maga azt a papírt
elveszti. De most jól ide figyeljen, ha már olyan gyenge a számolásban, és
én megmutatom magának, hogy milyen könnyű megjegyezni bármelyik
számot. Nézze: a mozdonynak, amit el kell hogy vigyen a Lysa nad
Labem-i depóba, 4268 a száma. Nahát, ide figyeljen. Az első számjegy
egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy
42, vagyis kétszer kettő, az sorrendben az első szám, tehát négyes,
osztva kettővel, az kettő, és megint csak ott van a négyes meg a kettes.
Csak ne ijedjen meg. Mennyi kétszer négy? Nyolc, nem igaz? Tehát vésse
az agyába, hogy a 4268-as számból a nyolcas a legutolsó számjegy. Na
most hátra van még, ha már megjegyezte, hogy az első 4, a második 2, a
negyedik 8, hogy valahogy ügyesen megjegyezze azt a hatost is, ami a
nyolcas előtt áll. Hát ez borzasztó egyszerű. Az első számjegy egy négyes,
a második egy kettes, négy meg kettő az hat. Most tehát már biztos a
dolgában, hátulról a második egy hatos, így tehát ez a sorrend most már
soha többé nem megy ki a fejünkből. A maga agyába bele van vésve a
4268-as szám. Vagy ha még egyszerűbben akar eljutni ugyanehhez az
eredményhez...”
Az őrmester abbahagyta a dohányzást, kidüllesztette a szemét Švejkre, s
csak annyit dadogott:
- Kappe ab!238
Švejk komoly képpel folytatta:
- Így hát elkezdte magyarázni neki azt az egyszerűbb módszert, amivel
megjegyezheti a 4268-as mozdony számát. Nyolcból kivonunk kettőt, az
hat. Most már tud annyit, hogy hatvannyolc. Hatból kivonunk kettőt, az
négy, így már tudja, hogy 4-68, aztán beleteszi azt a kettest, és megvan a
4-2-6-8. Az se túl fárasztó, ha másképpen csináljuk, szorzással és
osztással. Akkor is ugyanaz az eredmény jön ki. „Jegyezze meg, mondta a
pályamester, hogy kétszer negyvenkettő az nyolcvannégy. Az évnek
tizenkét hónapja van. Így hát levonunk nyolcvannégyből tizenkettőt,
marad hetvenkettő, ebből még tizenkét hónapot, az hatvan, így tehát van
már egy biztos hatosunk, és a nullát áthúzzuk. Tehát tudjuk, hogy 42,68,
4. Ha már azt a nullát áthúzzuk, áthúzzuk azt a négyest is hátul, és
megint egészen nyugodtan megvan a 4268, annak a mozdonynak a
száma, amit a Lysa nad Labem-i depóba kell vinni. De nagyon könnyű,
mint mondom, osztással is. A vámtarifa szerint kiszámíthatjuk az
együtthatót.” Csak nincs talán rosszul, feldvébl úr? Ha tetszik akarni, én
238
Sapkát le!
megint elkezdem, például a „General de charge”-zsal. „Fertig! Hoch an!
Feuer!” Hű, a kutyafáját! Rosszul tette a kapitány úr, hogy ide küldte a
napra. Most mehetek hordágyért.
Előkerült az orvos, és megállapította, hogy vagy napszúrás, vagy akut
agyhártyagyulladás esete forog fenn.
Mikor az őrmester magához tért, Švejk még mindig ott állt mellette, és azt
mondta:
- Szóval, hogy befejezzem. Azt hiszi, őrmester úr, hogy az a
mozdonyvezető megjegyezte a számot? Mindent összekevert, és
beszorozta hárommal, mert csak a szentháromságra emlékezett, a
mozdonyt meg otthagyta, az még most is ott áll a tizenhatos vágányon.
Az őrmester ismét lehunyta a szemét.
S amikor Švejk visszatért a vagonjába, arra a kérdésre, hogy hol volt ilyen
sokáig, azt felelte:
- Aki másnak laufschrittot ás, száz schulterbe esik bele. - A vagon egyik
sarkában Baloun reszketett. Tudniillik Švejk távollétében, miután a tyúk
megfőtt, felfalta Švejk adagjának a felét.
A transzportot még elindulása előtt utolérte egy vegyes katonavonat,
különböző alakulatokhoz tartozó katonákkal. Ezek vagy lemaradtak az
alakulatuktól, vagy kórházból kikerülve mentek utána, s voltak köztük más
gyanús egyének is, akiket kivezényeltek valahová vagy fogdában ültek
mostanáig.
Ebből a vonatból lépett ki többek között Marek egyéves önkéntes is, akit
annak idején lázadásért lecsuktak, mert nem akart latrinát pucolni: a
hadosztálybíróság azonban felmentette, beszüntették ellene a vizsgálatot,
s így Marek egyéves önkéntes most megjelent a törzsvagonban, hogy
jelentkezzék a zászlóaljparancsnoknál. Marek ugyanis eddig sehová se
tartozott, minthogy fogdából fogdába vitték.
Ságner kapitány nem örült túlságosan, amikor meglátta az egyéves
önkéntest, és átvette a megérkezésével kapcsolatos iratokat, amelyeken
a következő, szigorúan titkos megjegyzés állt: „Politisch verdächtig!
Vorsicht!” - de szerencsére eszébe jutott a latrinatábornok, aki olyan
érdekes tanácsot adott neki, nevezetesen, hogy egészítse ki a zászlóaljat
egy „bataillonsgeschichtsschreiberrel”.
- Maga nagyon hanyag ember, önkéntes - mondta Ságner -, az
önkéntesiskolán maga valóságos istencsapása volt; ahelyett, hogy
igyekezne kitűnni és megszerezni azt a rangot, amely intelligenciája
alapján megilletné magát, maga fogdáról fogdára vándorolt. Az ezrednek
szégyenkeznie kell maga miatt, önkéntes. De jóváteheti a hibáját, ha
szabályszerű kötelességteljesítéssel ismét elfoglalja a helyét a derék
harcosok sorában. Szentelje minden erejét a zászlóaljnak, odaadó
szeretettel. Még egy próbát teszek magával. Maga intelligens fiatalember,
és bizonyára van fogalmazási, stilizálási készsége is. Mondok magának
valamit. A harctéren minden zászlóaljnak szüksége van egy olyan
emberre, aki kronologikus feljegyzéseket készít mindazon eseményekről,
amelyek közvetlenül összefüggnek a zászlóalj harctéri szereplésével. Le
kell írni mindazon győzelmes hadmozdulatokat, mindazon jelentős és
dicső pillanatokat, amelyekben a zászlóalj részt vesz, s ezáltal
fokozatosan adalékokat szolgáltatni a hadsereg történetéhez. Megértett?
- Igenis, jelentem alássan, kapitány úr, az összes alakulatok életének
epizódjairól van tehát szó. Az ezred a keretébe tartozó zászlóaljak
története alapján összeállítja az ezred történetét. Az ezredek történetéből
tevődik össze a dandár története, a dandárokéból a hadosztályé, és így
tovább. Minden erőmmel igyekezni fogok, kapitány úr.
Marek egyéves önkéntes a szívére tette a kezét.
- Igaz szeretettel fogom feljegyezni zászlóaljunk dicső napjait, különösen
ma, amikor teljes gőzzel folyik az offenzíva, és a helyzet komollyá válik,
amikor zászlóaljunk elborítja a csatateret hős fiaival. Lelkiismeretesen fel
fogom jegyezni mindazon eseményeket, amelyeknek be kell következniük,
hogy zászlóaljunk történetének lapjait babérkoszorúk töltsék meg.
- Maga a zászlóaljtörzsnél fog tartózkodni, önkéntes, ügyelni fog arra, kit
terjesztettek fel kitüntetésre, fel fogja jegyezni, természetesen a mi
adataink alapján, azokat a meneteket, amelyek különösen
kidomborították a zászlóalj rendkívüli harci kedvét és acélos fegyelmét.
Nem könnyű dolog ez, önkéntes, de én bízom benne, hogy magában van
annyi megfigyelő tehetség, hogy az én határozott direktíváim alapján
fölébe emelje a mi zászlóaljunkat a többi alakulatnak. Az ezrednek
megtáviratozom, hogy magát bataillonsgeschichtsschreiberré neveztem
ki. Jelentkezzék Vaněknél, a 11. század számvivő őrmesterénél, hogy
helyezze el magát a vagonjában. Ott van még a legtöbb hely, és mondja
meg neki, hogy jöjjön ide hozzám. Beosztása természetesen a
zászlóaljtörzshöz fog szólni. Erről majd zászlóaljparancsban intézkedem.

Az okkultista szakács aludt. Baloun még mindig reszketett, mert közben

kinyitotta a főhadnagy szardíniáját is, Vaněk számvivő őrmester elment
Ságner kapitányhoz, és Chodounský, a távírász, aki szerzett valahol
suttyomban az állomáson egy üveg borovicskát, és megitta, most igen
érzelmes hangulatban volt s így énekelt:
Édes ifjú napjaimban
őszinte hit fűtött engem,
hűnek láttam a világot,
szeretet volt a szívemben.
De amikor ráeszméltem,
hogy sakálok között élek,
elfogott az első sírás
és a hitem semmivé lett.
Aztán felállt, odament Vanìk számvivő őrmester asztalához, s egy darab
papírra óriási betűkkel felírta:
Ezúton van szerencsém tisztelettel kérelmezni előléptetésemet és
zászlóaljkürtössé való kinevezésemet.
Chodounský, távírász
Ságner kapitány nem folytatott túlságosan hosszú beszélgetést Vaněk
számvivő őrmesterrel. Csupán arra hívta fel a figyelmét, hogy Marek
egyéves önkéntes, bataillonsgeschichtsschreiber, egyelőre ott marad nála
a vagonban Švejkkel együtt.
- Csak annyit mondhatok magának, hogy ez a Marek, hogy úgy mondjam,
gyanús. Politisch verdächtig. Uram istenem! Manapság egyáltalán nincs
ebben semmi különös. Kiről nem mondanak ilyesmit! Az emberek
mindenfélét gondolnak. Ért engem, ugyebár. Tehát csupán arra
figyelmeztetem magát, hogy ha ez a Marek mondani találna valamit, ami,
no, hiszen érti, szóval akkor azonnal lépjen közbe, nehogy még nekem is
valami kellemetlenségem legyen belőle. Egyszerűen mondja meg neki,
hogy szüntessen be minden fecsegést, és azzal el van intézve. Ne értsen
félre, nem akarom, hogy minden alkalommal rögtön ide fusson hozzám.
Intézze el vele a dolgot baráti alapon, az ilyen beszélgetések mindig
többet érnek, mint valami ostoba feljelentés. Egyszóval, semmit se akarok
hallani, mert... Érti maga. Az ilyesmi az egész zászlóaljra is mindig rossz
fényt vet.
Vaněk tehát, amikor visszatért, félrevonta Marek egyéves önkéntest, és
azt mondta neki:
- Barátom, maga gyanús, de az nem számít. Csak ne sokat beszéljen itt
fölöslegesen a Chodounský távírász előtt.
Alig mondta ki e szót, Chodounský odatántorgott hozzá, a számvivő
őrmester karjaiba vetette magát, és részeg hangon zokogva ezeket
nyögte - nyilván valami nóta akart lenni.
Mikor elhagyott mindenki,
fejem kebledre hajtottam,
tiszta, hűséges szívedre
folyt a könnyem patakokban.
S a szemedben olyan fény gyúlt,
mint ha fénylő csillag ragyog,
koráll-ajkad azt suttogta:
„Én örökre tiéd vagyok.”
- Mi örökre az egymáséi vagyunk - üvöltötte Chodounský -, amit a
telefonban hallok, mindjárt elmondom magának. Szarok az esküre.
A sarokban Baloun rémülten keresztet vetett, és fennhangon imádkozni
kezdett:
- Istennek szent anyja, ne utasítsd el alázatos könyörgésemet, de hallgass
meg irgalmasan, vigasztalj meg kegyesen, segíts rajtam, nyomorulton, aki
eleven hittel, szilárd reménnyel és forró szeretettel kiáltok hozzád ebből a
siralomvölgyből. Ó, mennyei királyné, könyörögj érettem, hogy az úristen
kegyelmében és a te oltalmadban is életem végéig megmaradhassak.
A boldogságos Szűzmária valóban könyöröghetett érette, mert az egyéves
önkéntes nemsokára kivett sovány batyujából néhány doboz szardíniát, és
mindenkinek adott egyet.
Baloun rettenthetetlenül kinyitotta Lukáš főhadnagy kofferját, és
visszatérítette az égből pottyant szardíniát.
Mikor azonban a többiek felbontották a dobozokat, és élvezettel falatozni
kezdtek, Baloun kísértésbe esett, kinyitotta a koffert meg a szardíniát, és
mohón behabzsolta az egészet.
S ezért a legkegyelmesebb és legédesebb Boldogasszony elfordult tőle,
mert éppen amikor kiitta az olajat a dobozból, a vagon előtt megjelent
Matušič zászlóaljordonánc, és felkiáltott:
- Baloun, vidd oda a főhadnagyodnak azt a szardíniát.
- Hű, micsoda pofonok lesznek - mondta Vaněk őrmester.
- Üres kézzel inkább oda se eredj - tanácsolta Švejk -, vigyél magaddal
legalább üres konzervdobozokat, vagy ötöt.
- Kíváncsi vagyok, mit követhetett el maga, hogy az Úristen így bünteti -
szólt közbe az egyéves önkéntes -, a maga múltjában valami nagy bűnnek
kell lappangania. Nem vetemedett talán templomrablásra, és nem ette ki
a plébánosának a sonkáját a kéményből? Nem itta meg a miseborát a
pincében? Nem lopott talán körtét gyerekkorában a plébániakertből?
Baloun elfordult, kétségbeesett arckifejezéssel, szörnyű reménytelenséget
sugározva. Elgyötört arca szívet tépően szólt mindannyiukhoz:
- Mikor lesz már vége ennek a szenvedésnek?
- Ez attól van - mondta az egyéves önkéntes, aki meghallotta a
szerencsétlen Baloun szavait -, hogy elvesztette, barátom, a kapcsolatát
az Úristennel. Maga nem tud rendesen imádkozni, hogy az Úristen a
lehető leghamarabb emelje ki magát ebből a világból.
Švejk még hozzátette:
- Ez a Baloun még mindig nem tudja rászánni magát, hogy a katonai
életét, katonai érzéseit, szavait, tetteit és a katonai halálát is a
legmagasabb Atyaúristen anyai szívének jóságába ajánlja, mint ahogy az
én Katz feldkurátom szokta mondani, amikor már félig részeg volt, és az
utcán tévedésből beleütközött valami katonába.
Baloun felnyögött, hogy ő már elvesztette a bizalmát az Úristenben, mert
hányszor is imádkozott már hozzá, hogy adjon neki egy kis erőt, és
zsugorítsa össze valahogy a gyomrát.
- Nem most kezdődött, ebben a háborúban - jajongta -, ez már régi
betegség, ez az én falánkságom. Az asszony el is zarándokolt emiatt a
gyerekekkel Klokotyba.
- Azt a helyet ismerem - jegyezte meg Švejk -, ott van Tábor mellett, és
van ott egy gazdag Szűzmária hamis briliánsokkal, amit egyszer el akart
lopni egy szlovákiai sekrestyés. Nagyon vallásos ember volt. Ezért mikor
odament, arra gondolt, hogy talán jobban fog sikerülni, ha előbb
megtisztul az összes régi bűneitől, és azt is meggyónta, hogy holnap el
akarja lopni a Szűzmáriát. Aztán annyit se mondhatott, hogy mukk, és
mire leimádkozta azt a háromszáz Miatyánkot, amit a tisztelendő úr
kimért neki, hogy közben meg ne lógjon, a sekrestyések már be is vitték
egyenesen a csendőrszobára.
Az okkultista szakács vitatkozni kezdett Chodounský távírásszal, hogy ez
az eset a gyónási titok égbekiáltó elárulását jelenti-e, vagy pedig szóra
sem érdemes az egész, mivel csak hamis briliánsok forogtak kockán.
Végül sikerült bebizonyítania Chodounskýnak, hogy itt a karma
érvényesült, vagyis a végzet, amely egy távoli, ismeretlen múltban
határoztatott el, amikor az a szerencsétlen szlovákiai sekrestyés talán
még a lábasfejűek rendjébe tartozott valami idegen bolygón, s ugyanígy a
sors azt is elvégezte már régen, amikor az a klokotyi tisztelendő talán
még tasakos patkány volt vagy valami azóta kihalt erszényes emlős, hogy
egyszer majd meg kell szegnie a gyónási titkot, habár jogi szempontból a
kánonjog szerint még akkor is adható feloldozás, ha kolostori javakról van
szó.
Mindehhez Švejk a következő egyszerű megjegyzést fűzte:
- Na ja, senki se tudja, hogy mit fog elkövetni egypár millió év múlva, és
semmit se szabad előre lekopogni. Amikor még a karlíni
kiegészítőparancsnokságon szolgáltunk, a Kvasnièka főhadnagy mindig
azt mondta, amikor iskolát tartott: „Ne higgyétek, ti ganajtúrók, ti lusta
tehenek és ártányok, hogy ezen a világon már véget ér nektek a
katonaság. Majd még találkozunk a halál után, és akkor olyan
purgatóriumot kaptok tőlem, hogy be fogtok dilizni, disznó banda!”
Közben Baloun, aki végső kétségbeesésében folyton azt hitte, hogy csakis
őróla van szó, hogy mindez őrá vonatkozik, így folytatta gyónását:
- De még Klokoty se segített az én falánkságomon. Megjön az asszony a
gyerekekkel a zarándoklatról, és már el is kezdi számolni a csirkéket.
Hiányzik egy vagy kettő. De hiába volt minden, nem tehettem róla, hiába
tudtam, hogy szükség van rájuk a háztartásban a tojások miatt, kimegyek
az udvarra, rájuk nézek, egyszerre csak egy szakadékot érzek a
gyomromban, és egy óra múlva már jól vagyok, amikor a csontok már le
vannak rágva. Egyszer, amikor Klokotyban voltak, hogy imádkozzanak
értem, hogy édesapa közben ne faljon fel otthon semmit, és ne csináljon
újabb kárt, kint járkálok az udvaron, és egyszerre csak a szemem elé kerül
egy pulykakakas. Akkor majdnem az életemmel fizettem ezért. A
torkomon akadt egy combcsont, és ha nincs ott a molnárinasom, egy
fiatal fiú, aki azt a csontot kiszedte a torkomból, hát most nem ülnék itt
veletek, és ezt a világháborút se értem volna meg. Hja, ja. Az a
molnárinas, az ügyes, fürge fiú volt. Olyan zömök, pufók, testes, zsíros...
Švejk odalépett Balounhoz: - Mutasd a nyelved! - Baloun kiöltötte a
nyelvét Švejkre, mire Švejk a következő szavakkal fordult a vagon
közönségéhez: - Tudtam, felfalta a molnárinasát is. Valld be, hogy
felfaltad! Amikor a család megint Klokotyban volt, igaz?
Baloun kétségbeesetten összetette a kezét, és felkiáltott:
- Hagyjatok, bajtársak! Ráadásul még a saját bajtársaim is!
- Mi nem ítéljük el magát ezért - mondta az egyéves önkéntes -,
ellenkezőleg, látnivaló, hogy magából jó katona lesz. Amikor a napóleoni
háborúk idején a franciák Madridot ostromolták, a madridi vár spanyol
parancsnoka, aki nem akarta az éhség miatt feladni a várat, megette az
adjutánsát só nélkül.
- Ez aztán az igazi áldozat, mert egy sózott adjutáns biztosan sokkal
ízletesebb lett volna... Hogy is hívják, rechnungsfeldvébl úr, a mi zászlóalj-
adjutánsunkat? Zieglernek? Az egy nagy lógós, abból még egy árva
menetszázad se lakna jól.
- Oda nézzetek - mondta Vaněk számvivő őrmester -, Balounnak
rózsafüzér van a kezében.
S csakugyan, végső keservében Baloun az apró hólyagfagolyókhoz fordult
megváltásért, melyeket a bécsi Moritz Löwenstein cég gyártott.
- Ez is Klokotyból való - mondta szomorúan Baloun. - Mire meghozták
nekem, odalett két kisliba, de az nem is hús, az kulimász.
Nemsokára az egész vonaton végigment a parancs, hogy egy negyedóra
múlva indulnak. Mivel ezt senki sem akarta elhinni, úgy esett, hogy
néhányan a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is elkószáltak
valahová. Mikor a vonat mozgásba jött, tizennyolc ember hiányzott,
köztük Nasáklo őrmester a 12. századból; a vonat már rég eltűnt
Kistarcsán túl, s Nasáklo a pályaudvar mögötti kis akácligetnek egy nem
túlságosan mély gödrében még mindig hevesen vitatkozott egy
utcalánnyal, aki öt koronát kért tőle, mire az őrmester az addig teljesített
szolgálatok fejében egy koronát vagy egypár pofont ajánlott fel, s végül is
erre az utóbbi egyezségre került sor, de olyan vehemenciával, hogy a nő
ordítására többen odafutottak az állomásról.
 HATVANTÓL A GALÍCIAI HATÁR FELÉ

Az egész idő alatt, amíg a zászlóaljat vonaton szállították a Laborc-folyó

felé, hogy onnét gyalogszerrel induljon tovább a kelet-galíciai frontra hadi
babérokat aratni, Švejk és az egyéves önkéntes vagonjában különös
beszédek folytak, többé-kevésbé hazaáruló tartalommal; kisebb
mértékben, de elmondhatjuk, hogy általánosan, ugyanez volt a helyzet a
többi vagonban is, sőt még a törzsvagonban is némi elégedetlenség
honolt, mert Füzesabonyban hadseregparancs érkezett az ezredtől, mely
szerint a tisztek boradagját egynyolcad literrel csökkentik. Csak
természetes, hogy ugyanakkor nem feledkeztek meg a legénységről sem,
amelynek szágó-adagját fejenként egy dekagrammal csökkentették, ami
annál is rejtélyesebb volt, mivel a hadseregben még soha senki se látott
szágót.
Mindazonáltal az utasítást közölni kellett Bautanzel számvivő őrmesterrel,
aki úgy érezte, hogy borzasztóan megsértették, és meglopták; rosszallása
abban a közlésben is kifejezésre jutott, hogy a szágó manapság igen ritka
dolog, s ő egy kilóért legalább nyolc koronát kapott volna.
Füzesabonyban derült ki az is, hogy az egyik század elvesztette a tábori
konyháját; ezen az állomáson tudniillik végül mégiscsak sor került a
gulyásfőzésre, amit a latrinatábornok oly nyomatékosan a lelkükre kötött.
A vizsgálat kiderítette, hogy a szerencsétlen tábori konyhát egyáltalán el
se hozták Bruckból, tehát valószínűleg mindmáig ott áll a 186-os számú
barakk mögött, elhagyatva és kihűlve.
A szóban forgó tábori konyha szakács-személyzetét ugyanis egy nappal az
indulás előtt lecsukták a főőrségen a városbeli féktelen viselkedés miatt, s
a lecsukottaknak sikerült úgy intézniük, hogy ott üljenek még akkor is,
amikor menetszázaduk már Magyarországon utazott keresztül.
A konyhátlan századot tehát beosztották egy másik tábori konyhához, ami
persze nem zajlott le minden összetűzés nélkül, mivel a két század
krumplipucolásra kirendelt legénysége között nézeteltérések merültek fel,
és mindegyik azt állította, hogy nem olyan marha, hogy megszakadjon a
másikért. De mint végül is kiderült, az egész gulyás-ügy csupán manőver
volt, hogy a katonák megszokják, milyen az, amikor a harctéren az
ellenség közvetlen közelében gulyást főznek, és egyszerre csak parancs
érkezik: „Alles zurück!” - minek következtében a gulyást kiöntik a
kondérból, és még csak oda se nyalhat senki.
Ez tehát afféle előkészület volt, nem olyan tragikus végű, de azért
mégiscsak tanulságos. Amikor ugyanis már kiosztásra került volna a
gulyás, parancs jött, hogy „Beszállni!”, és már mentek is Miskolc felé. Ott
sem osztottak gulyást, mert a pályán egy orosz vagonokból álló vonat állt,
amiért a legénységet nem engedték kiszállni, s így a katonák szabadon
fantáziálhattak arról, hogy a gulyást majd csak a galíciai végállomáson
kapják meg, amikorra már savanyú és élvezhetetlen lesz, tehát ki kell
önteni.
Aztán tovább vitték a gulyást Tiszaluc és Mezőzombor felé, s amikor már
senki se várta, hogy kiosztják, a vonat megállt Sátoraljaújhelyen, ismét
tüzet raktak a kondérok alatt, felmelegítették, és végül kiosztották a
menázsit.
Az állomás zsúfolva volt, előbb két muníciós vonatnak, aztán két tüzérségi
transzportnak, majd egy hidász-csapatnak kellett elindulnia. Egyszóval, a
vonatok összehozták itt a hadsereg legkülönbözőbb fegyvernemeit és
alakulatait.
A pályaudvar mögött néhány huszár szórakozott két lengyel zsidóval,
akiknek kifosztották a pálinkásbatyuit, amire nyilván engedélyük volt,
mivel egészen közel állt a századosuk, és mosolyogva nézte végig a
jelenetet, miközben a raktár mögött más huszárok a pórul járt zsidók
fekete szemű lánykáinak szoknyája alatt kutakodtak.
Itt állt egy repülőosztag vonatja is. A mellette levő vágányon ugyanolyan
tárgyak vesztegeltek, vagonokba rakva, nevezetesen repülőgépek és
ágyúk, csakhogy szétroncsolt állapotban. Lelőtt repülőgépek és darabokra
szakadt tarackok hevertek itt. Míg a legkülönbözőbb ragyogó és vadonatúj
holmik felfelé utaztak, a dicsőségnek ezek a maradványai visszafelé
áramlottak a hátországba, javítás vagy újjáépítés céljából.
Dub hadnagy persze azt magyarázgatta a repülőgép- és ágyúroncsok köré
sereglett katonáknak, hogy mindez hadizsákmány, majd észrevette, hogy
kissé távolabb Švejk áll egy másik csoport közepén, és ott tart előadást
valamiről. Dub tehát közelebb ment hozzájuk, s meg is hallotta Švejk
becsületes hangját:
- Akárhogyan is vesszük, ez mégiscsak hadizsákmány. Igaz, az első
pillanatban nagyon furcsa dolognak látszik, ha itt valaki azt olvassa a
lafettán, hogy k. u. k. Artilleriedivison. De ez valószínűleg úgy van, hogy
ez az ágyú az oroszok kezébe került, és nekünk vissza kellett szerezni, és
az ilyen zsákmány sokkal értékesebb, mert...
- Mert - mondta ünnepélyesen, amikor észrevette Dub hadnagyot - az
ellenségnek semmit se szabad a kezében hagyni. Ez pont olyan, mint
ahogy Przemyśllel volt vagy azzal a katonával, akinek a kulacsát a
gefechtben az ellenség kitépte a kenyérzsákjából. Ez még a napóleoni
háborúkban történt, és az a katona éjszaka belopózott az ellenséges
táborba, és visszahozta a kulacsát, és még keresett is a dolgon, mert az
ellenség közben rumot faszolt az éjszaka.
Dub hadnagy csak ennyit mondott:
- Švejk, tűnjön el innen egykettőre, hogy meg ne lássam még egyszer!
- Parancsára, lajtnant úr. - És Švejk elsétált egy másik szerelvényhez, s ha
Dub hadnagy véletlenül meghallja, hogy mivel egészíti ki az előbbieket,
biztosan kiugrott volna az egyenruhájából, holott Švejk csak egy teljesen
ártatlan bibliai mondást idézett: - Eltelik egy kis idő, és látni fogtok
engem, s megint eltelik egy kis idő, és nem láttok többé engem.
Švejk távozása után Dub hadnagy mindennek tetejébe még olyan ostoba
volt, hogy felhívta a katonák figyelmét egy lelőtt osztrák repülőgépre,
amelynek fémvázán világosan látszott a gyári jelzés: „Wiener-Neustadt.”
- Ezt az orosz gépet Lembergnél lőttük le - mondta Dub hadnagy. Szavait
meghallotta Lukáš főhadnagy, odament, és hangosan hozzátette:
- Miközben mind a két orosz pilóta elégett.
Aztán szó nélkül továbbment, azt gondolva magában, hogy Dub hadnagy
egy marha.
Egy másik szerelvény mögött Švejkkel találkozott, és igyekezett kitérni
előle, mert Švejk arca, ahogy Lukáš főhadnagyra nézett, világosan
elárulta, hogy ennek az embernek sok minden nyomja a szívét, és nagyon
szeretne beszámolni róla.
Švejk azonban egyenest odament hozzá:
- Ich melde gehorsam, kompanieordonanc Švejk további parancsokért
jelentkezik. Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy már kerestem az
óberlajtnant urat a törzsvagonban.
- Ide hallgasson, Švejk - mondta Lukáš főhadnagy, a legnagyobb
mértékben elutasító és barátságtalan hangon. - Tudja, hogy hívják magát?
Már elfelejtette, hogy minek neveztem?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én az ilyesmit nem
felejtem el, mert én nem vagyok egy bizonyos Vasas nevű egyéves
önkéntes. Ezzel együtt szolgáltam még régen a háború előtt a karlíni
kaszárnyában, és volt ott egy ezredes, akit úgy hívtak, hogy Fliedler von
Bumerang vagy Guberáng.
Lukáš főhadnagy önkéntelenül is elmosolyodott ezen a „guberángon”, és
Švejk tovább mesélt:
- Óberlajtnant úrnak alássan jelentem, hogy ez a mi ezredesünk fele olyan
magas volt, mint az óberlajtnant úr, olyan körszakállt viselt, mint a
Lobkovic herceg, úgyhogy pont úgy nézett ki, mint egy majom, és amikor
dühbe gurult, kétszer olyan magasra ugrott, mint amilyen magas volt,
úgyhogy mi elneveztük gumipapának. Akkoriban valami május elseje volt,
és minekünk készültségben kellett lenni, és előtte való este az ezredes úr
nagy beszédet tartott nekünk az udvaron, hogy ezért holnap
mindnyájunknak a kaszárnyában kell maradni, és nem mehetünk ki, hogy
szükség esetén legfelsőbb parancsra halomra lőhessük azt az egész
szocialista bandát. Ezért minden katona, akinek ma kimenője van, és nem
jön vissza a kaszárnyába, hanem egészen holnapig kint marad, az
hazaárulást követ el, mert az ilyen részeg pasas senkit se találna el, mikor
sortűz lesz, és még képes lenne a levegőbe lőni. Hát a Vasas egyéves
önkéntes visszajött a szobába, és azt mondja, hogy a gumipapának
mégiscsak volt egy jó ötlete. Nagyon igazat beszélt, mert holnap senkit se
fognak beereszteni a kaszárnyába, úgyhogy a legjobb, ha vissza se jön az
ember, és ezt ő, óberlajtnant úr, jelentem alássan, meg is valósította,
mint a pinty. De ez a Fliedler ezredes, kérem, ez egy olyan rohadt dög
volt, isten nyugosztalja, hogy másnap összevissza járkált Prágában, és
keresett valakit, aki a mi ezredünkből ki mert lógni a kaszárnyából, és
valahol a Lőportorony mellett szerencsésen össze is találkozott a
Vasassal, és mindjárt nekiment: „Májt én adja neket, májt én megtanítja,
májt én elbánja!” Még sok ilyesfélét beszélt, és fülön fogta, és cipelte
befelé a kaszárnyába, és útközben még sok csúnyaságot meg fenyegetést
mondott neki, és folyton azt kérdezte tőle, hogy hogy hívják. „Waschasch,
Waschasch, majd te fogsz összeszarni, én csupa örülök, hogy
megfogtalak, majd én megmutatok neked den ersten Mai. Waschasch,
Waschasch, most megvagy az enyim, pecsukni, szépen pecsukni!” A
Vasasnak már minden mindegy volt. Ezért amikor a Rozvaøil vendéglőhöz
értek a Poøièon, beugrott a kapu alá, és eltűnt az átjáróházban, és
elrontotta a gumipapának ezt a nagy örömöt, hogy a fogdába dughatja őt.
Az ezredes olyan dühös lett a szökése miatt, hogy dühében elfelejtette,
hogy hogy hívják a delikvenst, és amikor bejött a kaszárnyába, elkezdett
ugrálni a plafonig, mert alacsony plafon volt, és az ügyeletes nagyon
csodálkozott, hogy az öreg mért kezd el hirtelen tört cseh nyelven
beszélni, és kiabálni: „Rezescht pecsukni, Rezescht nem pecsukni,
Ólmoscht pecsukni, Cinkescht pecsukni!” És így kínlódott az öreg nap nap
után, és ki is rukkoltatta az egész ezredet, de a Vasast, akiről mindenki
tudott mindent, közben bedugták a betegszobára, mert fogtechnikus volt.
De aztán a mi ezredünkből egy katonának sikerült egyszer leszúrni egy
dragonyost a Buck-kocsmában, mert ez az ő szeretője után járt, és akkor
minket négyszögbe állítottak, mindenkinek ki kelletett jönni, a
maródiaknak is, aki nagyon maródi volt, azt ketten tartották. Úgyhogy
hiába volt minden, a Vasasnak is ki kellett rukkolni az udvarra, és ott
felolvasták nekünk az ezredparancsot, körülbelül olyan értelemben, hogy
a dragonyosok is katonák, és tilos őket leszúrni, mert ők a mi
kriegskamerádjaink. Egy önkéntes fordította, és az ezredes közben
meresztette a szemét, mint egy tigris. Előbb végigment az arcvonal előtt,
aztán hátulról ment, megkerülte az egész négyszöget, és egyszerre csak
felfedezte a Vasast, aki akkora volt, mint egy hegy, úgyhogy, óberlajtnant
úr, kérem, borzasztóan komikus volt, amikor becipelte őt a négyszög
közepébe. Az önkéntes abbahagyta a fordítást, a mi ezredesünk meg
elkezdett ugrálni a Vasas előtt, mint egy kutya a lóra, és közben azt
ordította: „Ugye megvagy, mégse nem szöktél meg nekem, most megint
mondani fogsz, hogy vagy Waschasch, én meg mindig mondok Rezesch,
Cinkesch, Ólmosch, ez itten Waschasch, ez a sivány Waschasch, majd én
adja neked Ólmosch, Cinkesch, Rezesch, te Mistvieh, du Schwein, du
Waschasch!” Aztán rásózott egy hónapot, de két hét múlva valahogy
megfájdult neki a foga, és eszébe jutott, hogy a Vasas fogtechnikus,
úgyhogy kihozatta a fogdából a maródiszobába, és ki akarta húzatni vele
a fogát, és a Vasas húzta neki vagy fél óra hosszat, úgyhogy az öreget
vagy háromszor felmosták, de az öreg valahogy megszelídült, és
elengedte a Vasasnak a másik két hetet. Így van ez, óberlajtnant úr,
kérem, amikor egy feljebbvaló elfelejti az alantasának a nevét, de egy
alantasnak sohase szabad elfelejteni a feljebbvalója nevét, mint ahogy
éppen ez az ezredes úr is mondta, hogy évek múlva se fogjuk elfelejteni,
hogy volt egyszer egy Fliedler nevű ezredesünk. Nem voltam talán túl
hosszú, óberlajtnant úr, kérem?
- Tudja, Švejk - felelte Lukáš főhadnagy -, minél tovább hallgatom magát,
annál erősebb lesz bennem az a meggyőződés, hogy maga egyáltalán
nem tiszteli a feljebbvalóit. A katonának még évek múlva is csak jót
szabad mondania egykori feljebbvalóiról.
Látszott, hogy Lukáš főhadnagy kezd szórakozni.
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan - vette át a szót Švejk, mentegetőző
hangon -, hisz ez a Fliedler ezredes úr most már régen meg van halva, de
ha az óberlajtnant úr úgy kívánja, én csupa jókat fogok mondani róla.
Olyan volt ő a katonákhoz, óberlajtnant úr, kérem, mint egy földre szállt
angyal. Olyan jóságos volt, mint Szent Márton, aki Márton-napi libákat
osztogatott a szegényeknek és éhezőknek. Megfelezte a tiszti menázsiját,
amit ebédre kapott, a legelső katonával, akivel az udvaron találkozott, és
amikor már mind teleettük magunkat gombóccal, akkor grenadírmarsot
főzetett nekünk menázsiba disznóhússal, és a hadgyakorlatokon, ott
mutatkozott csak meg igazán a jósága. Amikor bevonultunk Dolní
Královicébe, parancsba adta, hogy az ő számlájára igyuk ki az egész
královicei sörgyárat, és amikor névnapja vagy születésnapja volt, tejfeles
nyulat főzetett az egész regimentnek zsemlegombóccal. Olyan jóságos
volt a legénységhez, óberlajtnant úr, kérem, hogy egyszer...
Lukáš főhadnagy könnyedén megcsapta Švejk fülét, s barátságos hangon
így szólt:
- Most már eredj, gazember, elég volt belőle.
- Zum Befehl, Herr Oberleutnant! - Švejk megindult a vagonja felé,
miközben a zászlóalj transzportja előtt, annál a vagonnál, amelyben a
telefonfelszerelést meg a drótokat tartották, a következő jelenet
játszódott le: a vagon előtt őrszem állt, mert Ságner kapitány utasítására
mindennek „feldmässig” kellett lennie. A transzport értékének
megfelelően tehát őrszemek álltak mindkét oldalon, s „feldruf”-ot és
„losung”-ot239 kaptak a zászlóaljirodáról.
Aznap a feldruf ez volt: „Kappe” (sapka), a losung pedig: „Hatvan”. A
telefonfelszerelésnél álló őr, akinek ezt meg kellett, jegyeznie, valami
kolomeai lengyel volt; isten tudja, milyen véletlen folytán került a 91.
ezredbe.
Persze nem is sejtette, hogy mi lehet az a „kappe”, de mivel volt benne
némi mnemotechnikai tehetség, annyit megjegyzett, hogy „k”-val
kezdődik, s ezért büszkén így válaszolt Dub hadnagynak, aki aznap
zászlóaljügyeletes volt, s a jelszót kérdezve közeledett hozzá:
- Kaffee.
Mi sem lehetett ennél természetesebb, minthogy a kolomeai lengyelnek
még mindig az a reggeli és esti kávé járt az eszében, amit a brucki
táborban kaptak.
S amikor még egyszer elordította, hogy „kaffee”, és Dub hadnagy még
mindig közeledett hozzá, eszébe jutott az esküje, valamint az a
körülmény, hogy ő most őrségen van, tehát fenyegetően „halt”-ot kiáltott,
s amikor Dub hadnagy további két lépést tett feléje, és még mindig a
feldrufot követelte, a lengyel ráfogta a puskáját, s nem bírván tökéletesen
a német nyelvet, valami különleges lengyel-német keveréknyelven
elordította magát:
- Benzse sajszen, benzse sajszen!240
Dub hadnagy megértette ezt, és hátrálni kezdett, így kiáltozva:

239
A „feldruf” a jelszó első felszólító része, a „losung” a válasz rá.
240
Benzse: lengyelül a. m. fogok; sajszen (scheissen) németül a. m. szarni,
„schiessen”, lőni, helyett.
- Wachkomandant, Wachkomandant!
Erre megjelent Jelínek szakaszvezető, bekísérte a lengyelt az őrségre, s
ott Dub hadnaggyal együtt ő is megkérdezte tőle a jelszót; a
szerencsétlen kolomeai lengyel válaszkiáltása pedig felverte az egész
pályaudvart: - Kaffee, kaffee. - Ahány transzport csak ott vesztegelt az
állomáson, mindegyikből kezdtek kiugrálni a katonák, csajkával a
kezükben, borzasztó pánik támadt, s csak akkor ért véget, amikor a
becsületes, de lefegyverzett őrszemet elvezették a fogdavagonba.
Dub hadnagy azonban határozott gyanút táplált Švejk ellen, akit elsőnek
látott kimászni a csajkájával a vagonból, s le merte volna tenni a fejét,
hogy a kiáltását is hallotta: - Csajkával kifelé, csajkával kifelé.
Éjfél után a vonat megindult Ladovec és Tőketerebes felé; ez utóbbi
állomáson másnap reggel a veteránok egyesülete fogadta őket, mivel
összetévesztette ezt a menetzászlóaljat a 14. magyar honvédezred
menetzászlóaljával, amely még az éjszaka haladt át az állomáson. A
veteránok mindenesetre be voltak rúgva, és „Isten áldd meg a királyt”
ordításukkal felriasztották álmából az egész transzportot. Néhány
öntudatosabb katona kihajolt a vagonokból, és így felelt nekik:
- Csókoljátok meg a seggünket. Éljen!
Erre a veteránok akkorát ordítottak, hogy az állomásépület ablakai is
beleremegtek: - Éljen! Éljen a tizennegyedik regiment!
Öt perc múlva a vonat tovább indult Homonnára. Itt már világosan és
félreérthetetlenül látszottak a harcok nyomai, abból az időből, amikor az
oroszok benyomultak a Tisza völgyébe. Kétoldalt kezdetleges lövészárkok
húzódtak, itt-ott egy-egy kiégett tanya látszott; mellette valami sebtiben
felépített bódé jelezte, hogy a tulajdonosok már visszatértek.
Azután, amikor délfelé befutottak Homonnára, melynek állomásán szintén
meglátszott a harcok nyoma, ebédfőzéshez kezdtek készülődni, s közben
a legénység betekintést nyert abba a nyilvános titokba, hogy a hatóságok
az oroszok kivonulása után hogyan bánnak a helybeli lakossággal, amely
nyelvi és vallási szempontból rokona volt az orosz seregeknek.
A peronon, csendőröktől körülvéve, egy csoport állott: letartóztatott
magyarországi ruszinok. Volt köztük néhány pópa, tanító és paraszt az
egész környékről. A kezük hátrakötve, páronként fűzték őket egymáshoz.
A legtöbbnek be volt verve az orra, s a feje csupa daganat attól a
veréstől, amiben a csendőrök közvetlenül az elfogásuk után részesítették
őket.
Valamivel odább egy csendőr egy pópával szórakozott. A kötél egyik
végét a bal lábára kötötte, a másikat kézben tartotta, s puskája tusával
arra kényszerítette a pópát, hogy csárdást táncoljon, közben pedig
megrántotta a kötelet, úgyhogy a pópa orra bukott, s mivel a keze hátra
volt kötve, nem tudott felkelni, és kétségbeesetten igyekezett a hátára
fordulni, hogy úgy talán mégis sikerül felemelkednie. A csendőr ezen
olyan jót nevetett, hogy a könnye is kicsordult, s amikor a pópa
feltápászkodott, megrántotta a kötelet, és a pópa megint orra bukott.
A jelenetnek végül is egy csendőrtiszt vetett véget, megparancsolva,
hogy amíg a vonatjuk beérkezik, kísérjék a foglyokat egy üres pajtába az
állomás mögé, ott verjék, csépeljék őket, hogy senki se lássa.
Erről az epizódról a törzsvagonban is szó esett, és kétségtelen, hogy a
többség elítélően nyilatkozott róla.
Kraus zászlós úgy vélte, hogy ha már hazaárulókról van szó, akasszák fel
őket mindjárt a helyszínen, minden kínzás nélkül, Dub hadnagy viszont
teljesen egyetértett az egész jelenettel, nyomban a szarajevói
merényletre vezette vissza, és azzal magyarázta, hogy ezek a csendőrök
itt a homonnai állomáson most bosszút állnak Ferenc Ferdinánd főherceg
és neje haláláért. Hogy még nagyobb súlyt adjon szavainak, elmondta,
hogy ő előfizet egy folyóiratra (a Šimáèkùv Ètyølístekre), s annak még a
háború előtti júliusi száma azt írta erről a merényletről, hogy a példátlan
szarajevói gaztett után minden emberi szívben hosszú ideig
gyógyíthatatlan seb marad, mely annál fájdalmasabb, mivel a gaztett
nemcsak az állam végrehajtó hatalmának képviselőjét, hanem hűséges és
szeretett nejét is megfosztotta életétől, s e két élet kioltása
következtében felborult egy boldog, példás családi élet és közszeretetnek
örvendő gyermekek váltak árvává.
Lukáš főhadnagy csak annyit dörmögött maga elé, hogy úgy látszik, a
homonnai csendőrök előfizetnek a Šimáèkùv Ètyølístekre, amely ezt a
megható cikket közölte. Egyáltalában, hirtelen megundorodott mindentől,
s csak arra vágyott, hogy leigya magát, és így űzze el a világfájdalmát.
Kiszállt tehát a vagonból, és megkereste Švejket.
- Ide hallgasson, Švejk - mondta -, nem tudna valahol egy üveg konyakot
szerezni? Nem érzem egészen jól magam.
- Az kérem, óberlajtnant úrnak jelentem alássan, a levegőváltozástól van.
Lehet, hogy mire megérkezünk a harctérre, még rosszabbul tetszik majd
lenni. Minél messzebbre kerül az ember az eredeti katonai
támaszpontjától, annál bágyadtabb lesz. Egy strašnicei kertész, bizonyos
Josef Kalenda, egyszer szintén eltávolodott a hazájától, elment
Strašnicéről Vinohradyra,241 útközben megállt a „Megálló”-hoz címzett
kocsmában, de még semmi baja se volt, hanem amikor a Korona útra ért
a víztoronyhoz, végig a Korona úton egészen a Szent Ludmilla templomig
minden kocsmába betért, és akkor már érzett valami kókadást. De nem
hagyta magát elrettenteni, mert előtte való este fogadott a strašnicei
„Remiz” kocsmában egy villamoskalauzzal, hogy három hét alatt gyalog
körbejárja a világot. Így aztán egyre inkább és inkább távolodott tovább a
hazájától, amíg a Károly téri „Fekete sörfőzdé”-be került, és onnét tovább
ment a Malá Strana-i „Szent Tamás” sörözőbe, onnét meg a „Montág”
vendéglőn keresztül még feljebb a „Brabanti király”-hoz, aztán a „Szép
kilátás”-hoz, onnét a strahovi kolostor sörfőzdéjébe. De ott már nem tett
jót neki az éghajlatváltozás. Még eljutott egészen a Loreto térre, és ott
egyszerre csak úgy rájött a honvágy, hogy levetette magát a földre,
elkezdett henteregni a járdán, és azt kiabálta: „Jó emberek, én nem
megyek tovább. Az az egész világ körüli út, tisztesség ne essék szólván,
óberlajtnant úr, le van sajnálva.” De ha úgy tetszik kívánni, óberlajtnant

241
Strašnice és Vinohrady szomszédos prágai városrészek.
úr, akkor szerzek valami konyakot, csak attól félek, hogy mire visszajövök,
esetleg el tetszik menni a vonattal.
Lukáš főhadnagy megnyugtatta, hogy két órán belül nem mennek sehová,
konyakot pedig közvetlenül az állomás mögött lehet kapni, üvegszámra
árusítják feketén, Ságner kapitány már elküldte oda Matušičot, és Matušič
tizenöt koronáért egy üveg egészen tűrhető konyakot hozott. Itt van
tizenöt korona, de már menjen is, és senkinek se szóljon, hogy Lukáš
főhadnagy részére lesz, vagy hogy ő küldte, mert ez tulajdonképpen meg
van tiltva.
- Tessék egészen nyugodt lenni, óberlajtnant úr - mondta Švejk -, minden
a legnagyobb rendben lesz, mert én nagyon szeretem a tilos dolgokat,
mert én mindig tilosba szoktam kerülni, anélkül, hogy tudnék róla.
Egyszer a karlíni kaszárnyában megtiltották nekünk...
- Kehrt euch! Marschieren marsch! - szakította félbe Lukáš főhadnagy.
Švejk tehát kiment az állomás mögé, útközben ismét számba véve
küldetésének összes feltételeit: a konyak jó kell hogy legyen, tehát előbb
meg kell kóstolnia; tiltott dologról van szó, tehát óvatosnak kell lennie.
Éppen befordult a peron mögé, amikor ismét Dub hadnaggyal találkozott.
- Mit csavarogsz itt? - kérdezte Švejktől. - Ismersz?
- Alázatosan jelentem - felelte Švejk szalutálva -, hogy én nem szeretném
megismerni a lajtnant urat a rossz oldaláról. - Dub hadnagy megdermedt
az elképedéstől, de Švejk nyugodtan állt előtte, kezét még mindig a
sapkaellenzőhöz tartva, és így folytatta: - Alázatosan jelentem, lajtnant úr,
hogy én a lajtnant urat csak a jó oldaláról akarom megismerni, hogy ne
tessék engem megríkatni, ahogy a múltkor mondani tetszett.
Dub hadnagy szédülni kezdett e pimaszságtól, s csak ennyit bírt kiáltani
ingerültségében:
- Pusztulj, nyomorult, majd még beszélgetünk egymással!
Švejk elment a peronról, és Dub hadnagy, miután magához tért,
utánaeredt. Az állomás mögött, mindjárt az országút mellett, egy sor
kosár állott, fenekével felfelé fordítva, a kosarakon szakajtók és a
szakajtókban teljesen ártatlannak látszó nyalánkságok, mintha e sok
finom falat valamely iskola kiránduló ifjúságát várná. Voltak itt
csokoládébonbonok, ostyatekercsek, egy rakás savanyúcukorka s
némelyik szakajtóban fekete kenyérszeletek is szalámival, amely nemrég
kétségkívül még nyerített. A kosarak belseje azonban különböző szeszes
flaskákat tartalmazott, konyakot, rumot, vörösberkenye-pálinkát, valamint
egyéb likőröket és pálinkákat.
Közvetlenül az országúti árok mellett egy bódé állt, s tulajdonképpen ott
zajlott le minden ügylet e tiltott italokkal.
A katonák előbb megalkudtak a kosárnál, aztán a pajeszes zsidó kihúzott
az ártatlan külsejű kosár alól valami pálinkát, a kaftánja alá dugva
odavitte a fabódéba, ott aztán a katona feltűnés nélkül elrejtette a
nadrágjába vagy a zubbonyába.
Szóval ide igyekezett Švejk, miközben Dub hadnagy az állomás felől
figyelte, kiélve nagyszerű detektív-képességeit.
Švejk egyenesen az első kosárhoz lépett. Előbb kiválasztott valami
cukorkát, kifizette, és a zsebébe dugta, miközben a pajeszes úriember a
füléhez hajolt:
- Schnaps hab ich auch, gnädiger Herr Soldat.242
Az alku nem tartott sokáig, Švejk odament a bódéhoz, s mielőtt fizetett
volna, kinyittatta a pajeszes úrral az üveget, és belekóstolt.
Meg volt elégedve a konyakkal, a zubbonyába dugta az üveget, és
megindult vissza az állomás felé.
- Hol voltál, nyavalyás? - állta el az útját a peronon Dub hadnagy.
- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy cukorkát voltam vásárolni. - Švejk
belenyúlt a zsebébe, és kihúzott egy maréknyi piszkos, poros cukorkát. -
Ha a lajtnant úr nem utálná... Én már megkóstoltam, nem rossz. Van
valami kellemes, különleges íze, mint a szilvalekvárnak, lajtnant úr,
kérem.
Zubbonya alatt kirajzolódtak az üveg gömbölyű vonalai.
Dub hadnagy megkopogtatta Švejk zubbonyát:
- Hát itt mit viszel, te nyomorult. Húzd ki!
Švejk kihúzta a sárgás tartalmú üveget, amelynek címkéjén teljesen
világosan és olvashatóan ez állt: Cognac.
- Lajtnant úrnak jelentem alássan - felelte Švejk a legcsekélyebb ijedtség
nélkül -, én ebbe az üres konyakos üvegbe egy kis ivóvizet pumpáltam.
Tudniillik még mindig szörnyen szomjas vagyok a gulyástól, amit tegnap
este kaptunk. Csakhogy annak a kútnak, lajtnant úr kérem, egy kicsit
sárgás a vize, mint ahogy látni tetszik, biztosan azért, mert vastartalmú.
Az ilyen vizek nagyon egészségesek és jótékony hatásúak.
- Hát ha olyan nagyon szomjas vagy, Švejk - mondta Dub hadnagy ördögi
mosollyal, igyekezve minél tovább nyújtani ezt a jelenetet, amely
bizonyára Švejk teljes vereségével fog végződni -, akkor csak igyál egyet,
de egy alaposat. Idd ki az egészet egyszerre!
Dub hadnagy már előre kiszámította magában, hogy Švejk iszik majd egy-
két kortyot, de aztán nem bírja tovább, s erre ő, Dub hadnagy, fényes
győzelmet arat fölötte, és így szól: „Add csak ide nekem is azt az üveget,
hadd igyam egy kicsit, én is szomjas vagyok.” S milyen pofát vág majd ez
a gazember Švejk abban a szörnyű pillanatban, s azután jön a kihallgatás,
és így tovább.
Švejk kidugaszolta az üveget, a szájához emelte, és a sárgás folyadék
kortyonként eltűnt a torkában. Dub hadnagy kővé meredt. Švejk a szeme
láttára kiitta az egész üveg konyakot, egy szemrebbenés nélkül, majd az
üres üveget az országúton keresztül beledobta a tóba, köpött egyet, s
megszólalt, mintha csak egy pohárka ásványvizet ivott volna:

242
Pálinkám is van, nagyságos katona úr.
- Jelentem alássan, lajtnant úr, ennek a víznek tényleg vasíze volt. A
Moldva menti Kamykban egy vendéglős úgy készített vasas vizet a
nyaraló vendégeinek, hogy ócska patkókat dobált a kútba.
- Adok én neked ócska patkókat! Gyerünk, mutasd meg azt a kutat,
ahonnét azt a vizet vetted!
- Nincs messzire innét, lajtnant úr, kérem, mindjárt ott a fabódé mögött.
- Eredj előre, nyavalyás, hadd látom, hogy tudsz lépést tartani!
„Hát ez valóban különös - gondolta magában Dub hadnagy. - Ezen a
nyavalyás fickón semmi se látszik!”
Švejk tehát előreindult, belenyugodva isten akaratába, de közben valami
egyre azt súgta neki, hogy a kútnak ott kell lennie, s így egyáltalán nem
lepődött meg, hogy valóban ott van. Sőt nyomókút volt, s amikor
odaértek, és Švejk pumpált egy keveset, sárgás víz folyt belőle, úgyhogy
a derék katona ünnepélyesen jelenthette:
- Itt volna hát az a vasas víz, lajtnant úr, kérem.
A pajeszes úriember rémülten közeledett hozzájuk, és Švejk németül
rászólt, hogy hozzon valami poharat, mert a lajtnant úr inni akar.
Dub hadnagy annyira belehülyült a történtekbe, hogy egy egész pohárral
megivott a vízből, ami erős lóhúgy- és trágyaízt hagyott a szájában, majd
élményeinek kótyagosító hatása alatt öt koronát fizetett a pajeszes
zsidónak a pohárért, azután pedig Švejkhez fordulva így szólt:
- Mit tekeregsz itt, mars haza.
Öt perc múlva Švejk megjelent a törzsvagonban Lukáš főhadnagynál, egy
titokzatos fintorral kicsalta a vagonból, s odakint a következőket közölte
vele:
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy öt, legfeljebb tíz perc
múlva tökéletesen részeg leszek, de a vagonomban fogok feküdni, és
nagyon szépen kérem az óberlajtnant urat, hogy legalább három óráig ne
tessék engem hívatni, és semmilyen parancsot ne tessék adni nekem,
amíg ezt ki nem alszom. Minden rendben van, de a Dub hadnagy úr
elcsípett, én azt mondtam neki, hogy víz, és ezért ki kellett igyam előtte
az egész üveg konyakot, hogy megmutassam neki, hogy tényleg víz.
Minden rendben van, semmit se árultam el, ahogy kérni tetszett, és
óvatos is voltam, de most már, óberlajtnant úr, jelentem alássan, érzem,
hogy kezdenek zsibbadni a lábaim. Persze, óberlajtnant úr, jelentem
alássan, én hozzá vagyok szokva a piáláshoz, mert a Katz feldkurát úrral...
- Mars innét, bestia! - förmedt rá Lukáš főhadnagy, de minden harag
nélkül, viszont Dub hadnagy ötven százalékkal ellenszenvesebbé vált a
szemében, mint addig.
Švejk óvatosan felmászott a vagonjába, elhelyezkedett a köpenyén meg a
hátizsákján, s így szólt a számvivő őrmesterhez meg a többiekhez:
- Egyszer egy ember berúgott, és azt kérte, hogy ne költsék fel...
E szavakkal az oldalára fordult, és horkolni kezdett.
A gőzök, amiket felböfögött, csakhamar betöltötték az egész helyiséget,
úgyhogy Jurajda, az okkultista szakács, szimatolni kezdett a levegőbe, és
kijelentette:
- Az anyját, itt konyakszag van.
Az összecsukható asztalnál Marek egyéves önkéntes ült, akinek annyi
meghurcoltatás után végül mégis sikerült felvinnie a
bataillonsgeschichtsschreiberségig.
Most éppen a zászlóalj hősi tetteit írta jó előre, hogy megfelelő készlete
legyen belőlük, s látszott rajta, hogy igen nagy élvezetet nyújt neki ez a
pillantás a jövőbe.
Vaněk számvivő őrmester érdeklődve nézte a szorgalmasan körmölő, s
közben szélesen vigyorgó egyéves önkéntest. Fel is állt, és a válla fölé
hajolt, mire az egyéves önkéntes felvilágosította jókedvének okáról:
- Tudja, szörnyű nagy hecc, ha egy zászlóalj-történetíró raktárra dolgozik.
A legfőbb, hogy rendszeresen haladjon. Mindenben rendszernek kell lenni.
- Rendszeres rendszernek - jegyezte meg Vaněk számvivő őrmester,
többé-kevésbé megvető mosollyal.
- Úgy van - mondta fesztelenül az egyéves önkéntes -, a zászlóalj
történetének megírásánál rendszeresített, rendszeres rendszert kell
alkalmazni. Nem rukkolhatunk ki mindjárt az elején nagy győzelmekkel.
Fokozatosan, előre meghatározott terv szerint kell haladnia a dolognak.
Zászlóaljunk nem nyerheti meg egyszerre ezt a világháborút. Nihil nisi
bene.243 Egy alapos történetíró számára, mint amilyen én vagyok, az a
legfontosabb, hogy először is tervet készítsen győzelmeinkről. Például itt
azt ecsetelem, hogy zászlóaljunk, körülbelül két hónap múlva, csaknem
átlépi az orosz határt, melyet, mondjuk, az ellenség doni ezredei erősen
megszállva tartanak, miközben néhány ellenséges hadosztály bekeríteni
készül állásainkat. Első pillantásra úgy látszik, hogy zászlóaljunk el van
veszve, hogy nudlivá aprítanak bennünket, mire Ságner kapitány kiadja a
következő zászlóaljparancsot: „Isten nem akarja, hogy itt pusztuljunk,
tehát: futás!” Zászlóaljunk ily módon futásnak ered, de az az ellenséges
hadosztály, amely már a hátunkba került, azt hiszi, hogy mi
tulajdonképpen őket kergetjük, rémülten menekülni kezd, és egyetlen
puskalövés nélkül tartalékseregünk fogságába esik. Voltaképpen ezzel
kezdődik zászlóaljunk egész története. Egy jelentéktelen eseményből,
hogy látnoki szavakat használjak, Vaněk úr, nagy horderejű dolgok
bontakoznak ki. Zászlóaljunk győzelemről győzelemre halad. Érdekes lesz,
ahogyan zászlóaljunk majd rajtaüt az alvó ellenségen, amihez persze fel
kell használnom az „Illusztrált haditudósítások” stílusát, melyek az orosz-
japán háború idején jelentek meg Vilímek kiadásában. Zászlóaljunk rajtaüt
az alvó ellenség táborán. Minden katonánk kiválaszt egy ellenséget és
nagy erővel a mellébe döfi a szuronyát. A kitűnően kiélesített szurony úgy
fúródik a húsba, mintha vajba menne, csak itt-ott hallatszik a bordák
ropogása, az alvó ellenség görcsösen vonaglik, egy pillanatra kidülleszti
rémült, de már semmit se látó szemeit, hörög, és megdöglik. Az alvó
ellenségnek véres nyál önti el a száját, ezzel a dolog el van intézve, és a

243
Vagy jót, vagy semmit.
győzelem a mi zászlóaljunké. Vagy még jobb lesz úgy három hónap
múlva, amikor zászlóaljunk foglyul ejti az orosz cárt. De erről majd
későbben beszélünk, Vaněk úr, előbb apró epizódokat kell gyűjtenem,
amelyek példátlan hősiességünkről tanúskodnak. Valószínűleg egészen új
háborús kifejezéseket kell majd kitalálnom. Egyet már ki is találtam,
gránátszilánkokkal megspékelt legénységünk áldozatos elszántságáról
fogok írni. Egy ellenséges akna robbanása leviszi egy szakasz-
vezetőnknek, mondjuk a tizenkettes századból, a fejét.
- Apropó - mondta az egyéves önkéntes a fejére csapva -, majdnem
elfelejtettem, rechnungsfeldvébl úr, vagy csak úgy polgári módon, Vaněk
úr, szükségem van az összes sarzsik jegyzékére. Mondjon egy őrmestert a
tizenkettes századból. Houska? Jó, szóval Houskának leviszi a fejét az az
akna, a feje elröpül, de a teste még néhány lépést tesz előre, céloz, és
még lelő egy ellenséges repülőgépet. Magától értetődik, hogy e
győzelmek visszhangját a schönbrunniak majdan szűk családi körben meg
fogják ünnepelni. Ausztriának igen sok zászlóalja van, de csak
egyetlenegy, a mienk tűnik ki azzal, hogy a császári ház intim családi
ünnepségeket rendez miatta. Úgy képzelem a dolgot, amint a
jegyzeteimből is láthatja, hogy Mária Valéria főhercegnő családja evégett
átköltözik Wallseeből Schönbrunnba. Az ünnepség szigorúan intim jellegű,
és egy megfelelő teremben zajlik le az uralkodó hálószobája mellett,
amely fehér gyertyáktól kapja a világítást, hiszen, mint ismeretes, az
udvarnál nem szeretik a villanykörtéket, a rövidzárlat miatt, amelytől agg
uralkodónk annyira idegenkedik. A zászlóaljunk tiszteletére és dicséretére
rendezett ünnepség este hat órakor kezdődik. Ez időpontban bevezetik
őfelsége unokáit a terembe, amely tulajdonképpen a megboldogult
császárnénak volt egyik szobája. Most az a kérdés, hogy ki legyen jelen a
császári családon kívül. Az uralkodó főhadsegédjének, Paar grófnak ott
kell lennie, és ott is lesz. Mivel az ilyen családi és intim lakomákon
gyakran rosszul lesz valaki, amivel természetesen nem arra gondolok,
hogy Paar gróf esetleg elokádja magát, feltétlenül szükség van a
háziorvos, dr. Kerzl udvari tanácsos jelenlétére is. A rend miatt, hogy az
udvari lakájok valami bizalmaskodásra ne vetemedjenek a lakomán részt
vevő udvarhölgyekkel szemben, megjelenik Lederer báró legfőbb
udvarmester, Bellegarde kamaragróf és Bombelles grófné, főudvarhölgy,
aki ugyanazt a szerepet játssza az udvarhölgyek között, mint a madám a
Šuha bordélyházban. Miután a magas vendégek összegyűltek, értesítették
a császárt, ő csakhamar meg is jelent unokái kíséretében, asztalhoz ült,
és tósztot mondott zászlóaljunk tiszteletére. Azután Mária Valéria
főhercegnő emelkedett szólásra, aki különösen dicsérően emlékezik meg
magáról, rechnungsfeldvébl úr. Persze, feljegyzéseim szerint zászlóaljunk
súlyos és érzékeny veszteségeket szenved, mert egy zászlóalj halottak
nélkül egyáltalában nem is zászlóalj. Azt hiszem, még egy feljegyzést kell
készítenem a halottainkról. A zászlóalj története nem állhat pusztán
száraz tényekből, különböző győzelmekkel kapcsolatban, amilyeneket már
össze is gyűjtöttem vagy negyvenkettőt. Maga például, Vaněk úr, egy
patakocskánál esik el, erre a Balounra pedig, aki oly bárgyún néz ránk,
egészen másféle halál vár, mint a golyó, a srapnel vagy a gránát. Őt
lasszóval fogja megfojtani egy ellenséges repülőgép, abban a pillanatban,
amikor éppen felfalja Lukáš főhadnagy ebédjét.
Baloun elhúzódott tőlük, kétségbeesetten legyintett, s letörten csak
annyit mondott:
- Mit csináljak, ilyen a természetem. Még amikor a tényleges időmet
szolgáltam, mindig háromszor mentem menázsiért a konyhára, amíg le
nem csuktak. Egyszer három adag bordát ettem meg ebédre, ezért egy
hónapig ültem. Legyen meg az Úr akarata.
- Ne féljen, Baloun - vigasztalta az egyéves önkéntes -, a zászlóalj
történetében nem lesz említés arról, hogy magát zabálás közben érte a
hősi halál a tisztikonyha és a lövészárok között. Magát együtt fogják
említeni zászlóaljunk összes többi katonájával, akik elestek birodalmunk
dicsőségéért, mint például Vaněk számvivő őrmester.
- Nekem milyen halált szánt, Marek?
- Ne siessen úgy, rechnungsfeldvébl úr, nem megy az olyan gyorsan.
Az egyéves önkéntes elgondolkozott:
- Maga Kralupyba való, nem igaz? Tehát írja meg haza Kralupyba, hogy
nyomtalanul el fog tűnni, csak óvatosan írja. Vagy esetleg akarja, hogy
súlyosan megsebesülve feküdjön a drahthindernissek mögött? Szépen ott
hever egy egész napot a szétroncsolt lábával. Éjszaka az ellenség
reflektorral odavilágít, és észreveszi magát; azt hiszi, hogy felderítő
szolgálatot teljesít, és ezért gránát- meg srapnelesőt zúdít magára. Maga
ezzel óriási szolgálatot tett a hadseregnek, mivel az ellenséges hadsereg
annyi muníciót használt el magára, amennyi egy egész zászlóaljra elég
lett volna, s a maga testrészei, ahogy a sok robbanástól szanaszét
repülnek a levegőben, pörögve hasítják a levegőt, és nagyszerű
diadalunkról zengenek győzelmi éneket. Egyszóval, mindenkire sor kerül,
zászlóaljunk minden katonája kitünteti magát, úgyhogy történetünk dicső
lapjai tele lesznek győzelmekkel... én ugyan nem szívesen írom tele őket,
de nem tehetek róla, mindent alaposan kell csinálni, hogy maradjon
utánunk valami emlék, amikor, mondjuk, szeptember havában már semmi
sem lesz a zászlóaljunkból, csak történetünknek ezek a dicső lapjai,
amelyek majd a szívébe vésik minden egyes osztráknak, hogy mindazok,
akik többé már nem láthatják viszont hazájukat, egyforma bátran és
hősiesen verekedtek. A végét már meg is írtam, látja, Vaněk úr, ezt a
nekrológot. Dicsőség az elesettek emlékének! Az ő szeretetük a
monarchia iránt a legszentebb szeretet, mivel a halálban érte el
tetőpontját. Tisztelettel ejtsük ki nevüket, mint például a Vaněk nevet.
Azok pedig, akiket családfenntartójuk elvesztése a legérzékenyebben
érintett, büszkén törüljék le könnyeiket, mert az elesettek - zászlóaljunk
hősei voltak.
Chodounský, a telefonista és Jurajda, a szakács nagy érdeklődéssel
hallgatta az egyéves önkéntes előadását a zászlóalj előkészített
történelméről.
- Jöjjenek közelebb, uraim - mondta az egyéves önkéntes a jegyzeteiben
lapozgatva -, tizenötödik oldal: „Szeptember harmadikán elesett
Chodounský telefonista Jurajda zászlóalj-szakáccsal együtt.” Hallgassák
csak tovább a feljegyzéseimet: „Példátlan hősiesség. Előbbi a
fedezékében védi a telefondrótot élete feláldozásával, miután három
napig nem váltották le a telefon mellől. Utóbbi, látva, hogy az ellenség
részéről a bekerítés veszélye fenyeget, egy kondér rotyogó levessel az
ellenségre veti magát, rémületet és égési sebeket okozva az ellenség
soraiban. Mindkettőjük gyönyörű halála. Előbbit egy akna tépi szét,
utóbbit mérges gázokkal fojtják meg, amelyeket az orra alá tartanak,
amikor már nincs mivel védekeznie. Mindketten a következő kiáltással
adják ki lelküket: Es lebe unser Batallionskommandant!”244 A fővezérkar
nem tehet mást, mint hogy parancs formájában naponta köszönetet mond
nekünk, hogy hadseregünk többi alakulata is megismerje zászlóaljunk
bátorságát, és példát vegyen rólunk. Felolvashatom önöknek egy
hadseregparancs részletét, amelyet a hadsereg minden alakulata előtt fel
fognák olvasni, s amely rendkívüli módon hasonlít Károly főhercegnek egy
napiparancsához, amikor 1805-ben Pádua előtt állt a seregével, és a
parancs kiadása utáni napon alaposan kiporolták a nadrágját. Hallgassák
meg tehát, mit fognak felolvasni zászlóaljunkról, mint az egész hadsereg
számára példaadó hősi egységről. „... Remélem, hogy az egész hadsereg
példát vesz a fent említett zászlóaljról, főként azáltal, hogy kifejleszti
magában mindazon erényeket, az önbizalom és a bátorság szellemét, a
veszélyben való rendíthetetlen helytállást, a példás hősiességet, a
feljebbvalók iránti szeretetet és bizalmat, amelyekkel ez a zászlóalj
kitűnik, s amelyek csodálatos tettekre teszik képessé, birodalmunk
boldogsága és győzelme érdekében. Előre mindannyian, az ő példájuk
nyomán!”
Arról a helyről, ahol Švejk feküdt, ásítás hallatszott, s azt is hallották, hogy
Švejk megszólal álmában:
- Igaza van, Müllerné, hogy vannak emberek, akik hasonlítanak
egymáshoz. Kralupyban egy Jaroš nevű úr pumpákat csinált, és ez úgy
hasonlított a pardubicei Lejhanz órásra, mintha kiköpte volna, ez meg
szintén feltűnően hasonlított a jièíni Piskorára, és mind a négyen együtt
hasonlítottak, egy ismeretlen öngyilkosra, akit felakasztva és teljesen
megrothadva találtak egy tóban Jindřichùv Hradec mellett, mindjárt a
vasúti töltés alatt, ahol valószínűleg a vonat alá vetette magát. - Újabb
ásítás hallatszott, s még ez a kiegészítés: - Aztán az összes többieket
nagy pénzbírságra ítélték, és holnap csináljon nekem, Müllerné, főtt
nudlit... - Švejk átfordult a másik oldalára, és tovább horkolt, miközben
Jurajda, az okkultista szakács és az egyéves önkéntes között vita indult a
jövőbeli dolgokkal kapcsolatban.
Az okkultista Jurajda úgy vélte, hogy első pillantásra talán ostobaságnak
látszik, ha az ember tréfából olyasmiről ír, ami a jövőben fog
bekövetkezni, de kétségtelen, hogy igen gyakran még az ilyen viccek is
komoly jóslatokat tartalmaznak, amikor az ember lelki szeme bizonyos
titkos erők hatása alatt fellebbenti az ismeretlen jövendő fátylát. Ettől a
pillanattól fogva Jurajdának minden második szava az volt, hogy fátyol.
Állandóan a jövő fátylával jött elő, míg végül áttért az emberi test
regenerációjára, vagyis megújulására, közölte, hogy az ázalékok képesek
megújítani a testüket, majd azzal a kijelentéssel fejezte be, hogy bárki
letépheti egy gyík farkát, mégis ki fog nőni újra.

244
„Éljen zászlóaljparancsnokunk!”
Chodounský telefonista erre megjegyezte, hogy az emberek odalennének
örömükben, ha náluk is úgy lenne, mint ezzel a farokkal a gyíkoknál.
Vegyük például a háborút, amikor az embernek letépik a fejét vagy más
testrészeit, és a hadvezetőség borzasztóan örülne az ilyesminek, mert
egyáltalában nem lennének rokkantak. Egy olyan osztrák katona, akinek
folyton új lába, keze, feje nőne, okvetlenül értékesebb volna, mint egy
egész dandár.
Az egyéves önkéntes kijelentette, hogy ma már, hála a fejlett
haditechnikának, akár három transzverzális részre is sikeresen fel lehet
darabolni az ellenséget. Van egy törvény az ázalékok családjába tartozó
ostoros véglények testének megújhodásáról; minden kettévágott rész
megújhodik, új szerveket kap, és önálló ostoros véglénnyé fejlődik.
Analogikus esetben minden csata után a csatában részt vevő osztrák
katonaság megháromszorozódna, megtízszereződne, minden lábszárhoz
egy új, friss baka nőne.
- Ha Švejk most hallaná magát - szólt közbe Vaněk számvivő őrmester -,
legalább felhozna nekünk erre valami példát.
Švejk még álmában is reagált a nevére, „Hier”, dünnyögte, majd tovább
horkolt, miután a katonai fegyelem ily módon megnyilatkozott belőle.
A vagon nyitott ajtajában megjelent Dub hadnagy feje.
- Itt van Švejk? - kérdezte.
- Alszik, lajtnant úr, jelentem alássan - felelte az egyéves önkéntes.
- Ha azt kérdem, hogy hol van, önkéntes, maga azonnal pattan, és
idehívja.
- Nem lehet, lajtnant úr, alszik.
- Akkor költse fel! Csodálom, önkéntes, hogy ez nem jutott mindjárt az
eszébe! Mégiscsak több készséget kellene tanúsítania a feljebbvalói iránt!
Maga még nem ismer engem? De majd ha megismer...
Az egyéves Önkéntes költögetni kezdte Švejket.
- Švejk, ég a ház, ébredj!
- Mikor az Odkolek-féle malmok égtek - dörmögte Švejk visszafordulva a
másik oldalára -, Vysoèanyból jöttek a tűzoltók...
- Tetszik látni - mondta barátságosan az egyéves önkéntes Dub
hadnagynak -, én költögetem, de hiába.
Dub hadnagy dühbe gurult.
- Hogy hívják magát, önkéntes? Marek? Aha, maga az a Marek önkéntes,
aki folyton a fogdában ült, mi?
- Igenis, lajtnant úr. Az önkéntesi tanfolyamot, hogy úgy mondjam, a
börtönben végeztem el, azután pedig ledegradáltak, vagyis miután
elbocsátottak a hadosztálybíróságról, ahol kiderült az ártatlanságom,
bataillonsgeschichtsschreiberré neveztek ki, önkéntesi címem meghagyá-
sával.
- Nem lesz maga sokáig bataillonsgeschichtsschreiber - ordította Dub
hadnagy vérvörösen, s a színváltozástól olyan lett az arca, mintha éppen
feldagadna egy-két pofon után -, majd én teszek róla!
- Lajtnant úr, kérem a kihallgatásra vezetésemet - mondta komolyan az
egyéves önkéntes.
- Ne játsszon velem - kiáltotta Dub hadnagy. - Adok én magának
kihallgatást. Majd még találkozunk mi, de azt maga fenemód meg fogja
bánni, mert majd megismer, ha még nem ismer!
Dub hadnagy dühödten eltávozott a vagonból, izgalmában megfeledkezve
Švejkről, noha az imént az a kitűnő ötlete támadt, hogy maga elé szólítja
Švejket, és így szól hozzá: „Lehelj rám!”, vagyis az utolsó eszközt is
igénybe veszi Švejk törvénytelen alkoholizmusának megállapítása végett.
Most azonban már késő volt, mert mire egy fél óra múlva visszatért a
vagonhoz, a legénység feketekávét kapott rummal. Švejk is ébren volt
már, és Dub hadnagy hívására úgy ugrott ki a vagonból, mint a szöcske.
- Lehelj rám! - ordította Dub hadnagy.
Švejk rálehelte tüdejének egész tartalmát, s ezzel olyasféle hatást keltett,
mint a forró szél, ha egy szeszgyár illatát viszi a mezőre.
- Mi érződik terajtad, gazember?
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy énrajtam rum érződik.
- Na látod, fiacskám - kiáltotta diadalmasan Dub hadnagy -, végre
megfogtalak!
- Igenis, lajtnant úr - mondta Švejk, a nyugtalanság legcsekélyebb jele
nélkül -, éppen rumot faszoltunk a kávéba, és én előbb a rumot ittam
meg. De ha van valami új rendelkezés, lajtnant úr, hogy előbb kell
meginni a kávét, és csak azután a rumot, akkor bocsánatot kérek,
legközelebb nem fog előfordulni.
- És miért horkoltál, amikor egy fél órával ezelőtt a vagonban voltam? Fel
se tudtak költeni.
- Jelentem alássan, lajtnant úr, én egész éjszaka nem aludtam, mert arra
az időre gondoltam, amikor még Veszprémben voltunk hadgyakorlaton.
Akkor a kijelölt első és második hadtest átvonult Stájerországon és
Nyugat-Magyarországon, és bekerítették a mi negyedik hadtestünket,
amelyik Bécsben és a környékén táborozott, ahol mindenfelé erődítéseink
voltak, de ők túlmentek rajtunk, és egészen a hídig értek, amit a Duna
jobb partjáról csináltak a hidászok. Úgy volt, hogy mi megyünk
offenzívába, és a segítségünkre jönnek valami csapatok északról, aztán
meg délről is, Eszék felől. Fel is olvasták nekünk napiparancsban, hogy a
harmadik hadtest a segítségünkre fog jönni, hogy szét ne verjenek
bennünket a Balaton meg Pozsony között, majd ha előnyomulunk a
második hadtest ellen. De semmit se ért az egész, mert amikor már úgy
volt, hogy győzünk, akkor lefújták, az egészet, és a fehérszalagosok
győztek.
Dub hadnagy egy szót se szólt, és feldúltan elment onnét, de mindjárt
vissza is jött a törzsvagontól, és azt mondta Švejknek:
- Jusson eszetekbe, hogy eljön az az idő, amikor vinnyogni fogtok előttem!
- Többet nem bírt mondani, és megint elment a törzsvagonhoz, ahol
Ságner kapitány éppen kihallgatta a 12. század egy szerencsétlen
katonáját. Ezt az illetőt Strnad őrmester vezette elő, mert a katona már
most gondoskodni kezdett a lövészárokbeli biztonságáról, és valahonnét
az állomás mellől elemelte egy disznóól bádoggal megerősített ajtaját.
Most rémülten, dülledt szemmel állt a kapitány előtt, s azt hozta fel a
mentségére, hogy az ajtót magával akarta vinni a dekkungba a srapnelek
ellen, így akarta ferzicherolni245 magát.
Dub hadnagy élt az alkalommal, és nagy prédikációba kezdett arról, hogy
a katonának hogyan kell viselkednie, mik a kötelességei a hazával és az
uralkodóval szemben, aki egyben főparancsnok és legfőbb hadúr is. De ha
a zászlóaljban ilyen elemek vannak, ezeket ki kell irtani, meg kell
büntetni, le kell csukni. Fecsegése annyira undorító volt, hogy Ságner
kapitány megveregette a vádlott vállát, s azt mondta neki:
- Na, fő, hogy jót akart, máskor ne csináljon ilyet, ez hülyeség, vigye
vissza azt az ajtót, ahonnét hozta, és aztán menjen a fenébe!
Dub hadnagy az ajkába harapott, és azt gondolta, hogy egyedül rajta áll a
zászlóalj felbomló fegyelmének megóvása. Ezért még egyszer visszament
az állomás térségébe, s egy raktár mellett, amelyen óriási magyar-német
felirat közölte, hogy tilos a dohányzás, egy üldögélő katonát talált. Az
illető újságot olvasott, és úgy eltakarta magát vele, hogy nem látszott a
parolija. Dub rákiáltott, hogy „Habtacht!” - a katona egy Homonnán
állomásozó magyar tartalék ezredhez tartozott.
Dub hadnagy megrázta, a magyar katona felállt, még csak szalutálásra
sem méltatta Dubot, zsebre vágta az újságját, és megindult az országút
felé. Dub hadnagy utánament, mintegy félig öntudatlanul, de a katona
megszaporázta a lépteit, aztán hátrafordult, és gúnyosan könyökbe
hajtotta a jobb karját, egynéhányszor meglóbálta, aztán ügetve eltűnt az
országút menti alacsony kunyhók között.
Dub hadnagy, mintegy jelezni akarván, hogy neki semmi köze ehhez a
jelenethez, méltóságteljesen bement egy út menti kis boltba, szédülten
rámutatott egy nagy spulni fekete cérnára, aztán zsebre vágta, kifizette,
visszament a törzsvagonba, a zászlóaljordonánccal odahívatta a
puccerjét, Kunertet, s így szólt hozzá, átadva a spulnit:
- Mindenről nekem kell gondoskodni, tudom, hogy megfeledkezett a
cérnáról.
- Lajtnant úrnak alássan jelentem, hogy egész tucat spulnink van.
- Hát akkor azonnal mutassa meg, és rögtön hozza ide. Azt hiszi, hogy
elhiszem?
Amikor Kunert visszatért egy egész doboz fehér és fekete spulnival, Dub
hadnagy így szólt:
- Látod, te gézengúz, jól nézd meg azt a cérnát, amit te hoztál, és most
nézd meg az én nagy spulnimat! Látod, milyen gyönge a te cérnád,
milyen könnyen szakad, most meg ide nézz az enyémre, milyen nehezen

245
Biztosítani.
lehet eltépni. A harctéren nincs szükségünk semmiféle rongyokra, a
harctéren mindent alaposan kell csinálni. Nahát, vidd vissza ezeket a
cérnákat, és várj a parancsaimra, és jól jegyezd meg magadnak, hogy
máskor semmit se csinálj a magad feje után, és gyere ide hozzám
megkérdezni, ha vásárolni akarsz valamit. Ne akarj megismerni, te még
nem ismersz a rossz oldalamról!
Miután Kunert elment, Dub hadnagy Lukáš főhadnagyhoz fordult:
- Az én puccerem nagyon intelligens ember. Hébe-hóba elkövet valami
hibát, de különben nagyon jól beválik. A legfőbb erénye, hogy abszolúte
becsületes. Bruckban kaptam egy csomagot vidékről, a sógoromtól, egy
pár fiatal sült libát, és higgye el, hogy hozzá se nyúlt, és mivel én nem
tudtam olyan gyorsan megenni mindent, inkább hagyta megromlani. Ez
persze a fegyelem eredménye. A tisztnek nevelnie kell a katonáit.
Lukáš főhadnagy értésére akarta adni ennek a hülyének, hogy nem figyel
a fecsegésére, tehát az ablakhoz fordult, és azt mondta:
- Igen, ma szerda van.
Dub hadnagy azonban szükségét érezte, hogy mondjon valamit, tehát
most Ságner kapitányhoz fordult, és egészen bizalmas, bajtársi hangon
így szólt hozzá:
- Kérem, Ságner kapitány, mi a véleménye...
- Pardon, egy pillanat - mondta Ságner kapitány, és kiment a vagonból.

Közben Švejk Kunerttal beszélgetett ennek gazdájáról.

- Hol voltál az egész idő alatt, hogy sose láttalak? - kérdezte Švejk.
- Hiszen tudod - mondta Kunert. - Az én hülye öregemmel folyton van
valami munka. Minden pillanatban hívatja az embert, és olyanokat kérdez
tőle, amihez semmi köze. Azt is kérdezte, hogy a barátod vagyok-e, és én
azt feleltem, hogy nagyon ritkán találkozunk.
- Igazán szép tőle, hogy érdeklődik utánam. Én is nagyon szeretem a
gazdádat, a lajtnant urat. Csuda rendes, jószívű ember, és a katonákhoz
olyan, mint egy igazi apa - mondta komolyan Švejk.
- Azt csak képzeled - tiltakozott Kunert -, disznó pasas, és olyan hülye,
mint a szar. Én már torkig vagyok vele, folyton csak szekíroz.
- Ugyan, eredj már - bámult rá Švejk -, én mindig azt hittem, hogy nagyon
rendes ember, igazán furcsán beszélsz a gazdádról, de hát minden puccer
ilyennek születik. Mint például a Wenzl őrnagy puccerje, az semmi másnak
nem hívja a gazdáját, mint nyavalyás, idióta hülyének, és a Schröder
ezredes puccerje, amikor a gazdájáról beszélt, sohase emlegette másnak,
csak húgyos dögnek és büdös bűzgombócnak. Ez azért van, mert minden
puccer a gazdájától tanul. Ha a gazda nem káromkodna, akkor a puccer se
utánozná. Budějovicében még amikor a tényleges időmet szolgáltam, volt
egy Procházka nevű hadnagy, az nem sokat káromkodott, csak mindig azt
mondta a puccerjének: „Te szende tehén!” Másféle káromkodást sose
hallott tőle ez a puccer, akit Hibmannak hívtak. És ez a Hibman úgy
megszokta ezt, hogy amikor leszerelt, azt mondta a papájának, a
mamájának meg a nővéreinek: „Te szende tehén”, és a menyasszonyának
is ezt mondta, úgyhogy a nő otthagyta, és beperelte becsületsértésért,
mert a Hibman egészen nyilvánosan mondta ezt, valami táncmulatságon,
neki meg a papájának meg a mamájának. És a nő nem akart neki
megbocsátani, és a bíróság előtt azt is kijelentette, hogy ha valami
félreeső helyen hívta volna tehénnek, akkor talán, kiegyezne vele, de így
ez egy európai botrány. Köztünk legyen mondva, Kunert, én ezt sohase
hittem volna a te gazdádról. Énrám már akkor is olyan szimpatikus
benyomást tett, amikor először beszéltem vele, mint egy frissen füstölt
hurka, és amikor másodszor beszéltem vele, úgy jött nekem elő, mint aki
nagyon olvasott ember, és valahogy át van szellemülve. Te hová valósi
vagy? Egyenesen Budějovicébe? Látod, ez derék, ha valaki egyenesen
való valahová. És hol laksz ott? Az árkádok alatt? Az jó, legalább nyáron
hűvös van nálatok. Családod van? Asszony és három gyerek? Akkor te
szerencsés vagy, pajtás, legalább lesz, aki megsirasson, mint ahogy az én
Katz feldkurátom mondta mindig a prédikációjában, és úgy is van, mert
én hallottam egyszer egy beszédet, amit egy ezredes mondott Bruckban a
tartalékosoknak, akik onnét Szerbiába mentek, hogy amelyik katona
családot hagy otthon, és elesik a csatatéren, az ugyan széttépi az összes
családi kötelékeket... tudniillik azt mondta: „Mikor megfan hulla, egy hulla
a családnak, családi köteléket elszakadta, és mégis megfan sokkal több,
megfan egy held, mert áldozta az élet a natyobb családra, a
Vaterlandra.”246 Te a negyedik emeleten lakol? A földszinten? Igazad van,
most jut eszembe, hogy a budějovicei főtéren nincs is négyemeletes ház.
Már mész? Aha, a gazdád ott áll a törzsvagon előtt, és ide kukucskál. Ha
netalán megkérdezné tőled, hogy nem-e beszéltünk itt őróla, ne felejtsd el
megmondani neki, hogy milyen szépen beszéltem róla, hogy ritkán
találkoztam ilyen tiszttel, aki ilyen baráti és apai módon viselkedne, mint
ő. Ne felejtsd el megmondani neki, hogy az én meglátásom szerint ő egy
nagyon olvasott ember, és azt is mondd meg neki, hogy nagyon
intelligens. Mondd meg azt is, hogy én figyelmeztettelek, hogy legyél
rendes, és csinálj meg neki mindent, amit csak kiolvasol a szeméből. Nem
fogod elfelejteni?
Švejk beszállt a vagonjába, és Kunert elment a cérnával a maga vackába.
Negyedóra múlva tovább indultak Újcsabina felé, leégett falvakon át,
amilyen például Brestov és Radvány volt. Látszott, hogy itt már nem
babra ment a játék.
A Kárpátok oldalait, lejtőit lövészárkok barázdálták, völgyről völgyre
húzódtak az új talpfákra épített pálya mentén, mindkét oldalon nagy
gránáttölcsérek tátongtak. A vasút a Laborc felső folyását követte, s a
Laborcba ömlő patakokon keresztül néhol új hidak látszottak a régi átjárók
üszkös gerendái mellett.
Mezőlaborc körül az egész völgy fel volt dúlva és túrva, mintha
óriásvakondok seregei dolgoztak volna itt. A patakocskán túl az országút
felszaggatva, szétlőve, s mellette letaposott foltok látszottak, ahol
katonák táboroztak.

246
Held: hős; Vaterlandra: hazára.
Az esők, felhőszakadások osztrák egyenruhafoszlányokat tártak fel a
gránáttölcsérek szélén.
Újcsabinán túl egy leégett fenyő állt, ágai között egy osztrák gyalogos
bakancsa lógott egy darab sípcsonttal.
Lomb és tűlevél nélküli erdők látszottak, ahogy a tüzérségi tűz hagyta
őket, koronátlan fák és szétlőtt tanyák.
A vonat lassan haladt a frissen épített töltésen, úgyhogy az egész
zászlóalj alaposan szemügyre vehette és megkóstolhatta a háborús
örömöket, s a fehér keresztes katonai temetők láttán, amelyek a kis
fennsíkokon és a kipusztított lejtőkön derengtek, lassan, de biztosan
felkészülhetett a becsület mezejére, melynek végét egy fehér kereszten
himbálódzó sáros osztrák katonasapka jelzi.
A Kašperské Hory-i németek, akik a hátsó vagonokban ültek, és még a
milovicei állomáson is azt bömbölték, hogy „Wann ich kumm, wann ich
wieda kumm...” - Homonnától kezdve elcsöndesültek, mert belátták, hogy
azok közül, akiknek a sapkája most a sírokon lóg, sokan ugyanígy
énekeltek arról, hogy milyen jó lesz hazamenni, és örökre otthon maradni
a kedvesükkel.
Mezőlaborcon a szétlőtt, leégett állomásépület mögött álltak meg,
amelynek üszkös falaiból görbült vasgerendák bámultak a világba.
A leégett állomás helyett egy hosszú fabarakkot építettek sebtében;
ennek falait a legkülönbözőbb nyelvű plakátok díszítették: „Jegyezzetek
osztrák hadikölcsönt!”
Egy másik hosszú barakkban volt a Vöröskereszt kirendeltsége, éppen
kilépett belőle egy kövér katonaorvos két ápolónővel; az ápolónők torkuk
szakadtából nevettek a katonaorvoson, aki állathangokat utánozott a
szórakoztatásukra, és sikertelenül megpróbált röfögni.
A vasúti töltés alatt, a patak völgyében, egy szétlőtt tábori konyha állt.
Švejk odamutatott, és így szólt Balounhoz:
- Oda nézz, Baloun, mi vár ránk a legközelebbi jövőben. Éppen menázsit
kellett volna osztani, abban a pillanatban becsapott egy gránát, és így
elintézte az egészet.
- Ez szörnyű - sóhajtott Baloun -, sohase képzeltem volna, hogy ilyesmi
vár rám, de hát az én nagy gőgösségem miatt van ez, mert én, utolsó
gazember, aki vagyok, tavaly télen bőrkesztyűt vettem magamnak
Budějovicében. Nekem már nem volt jó erre a parasztmancsomra a régi
kötött kesztyű, amilyet megboldogult tatám is viselt, mindig csak arra a
bőrbelire, városira vágytam. A tatám még borsót evett, de én azt látni se
akartam, csak mindig baromfit. Még a közönséges disznóhúsra is
felhúztam az orromat; muszáj volt, hogy az asszony, meg ne verjen érte
az úristen, sörös lére eressze. - A teljesen kétségbeesett Baloun általános
gyónásba kezdett: - Káromoltam az Isten szentjeit, a Malše mellett egy
kocsmában meg Dolní Zahájiban elpáholtam egy káplánt. Istenben még
hittem, azt nem tagadtam, de a Szent Józsefben már kételkedtem. Minden
szentet megtűrtem a házban, csak a Szent Józsefnek kellett repülni, és
most megbüntetett az Úristen a sok bűnömért és erkölcstelenségemért.
Mennyi ilyen erkölcstelenséget műveltem a malomban, hogy
káromkodtam az apámra, megkeserítettem az öregségét, szekíroztam az
asszonyt...
Švejk elgondolkodott:
- Maga molnár, ugye? Akkor tudhatta volna, hogy Isten malmai lassan
őrölnek, de biztosan, na látja, most maga miatt kitört ez a világháború.
Az egyéves önkéntes is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
- Bizony, Baloun, maga nagyon elvágta maga alatt a fát azzal a
káromlással, meg hogy nem ismerte el az összes szenteket, hiszen tudnia
kell, hogy a mi osztrák hadseregünk már évek óta tisztán katolikus
hadsereg, melynek a mi legfelsőbb hadurunk nyújtja a legragyogóbb
példát. Hogy mer maga egyáltalán kijönni a harctérre, szívében a gyűlölet
mérgével istennek bizonyos szentjei iránt, amikor a hadügyminisztérium a
helyőrségparancsnokságon keresztül jezsuita exhortációkat rendezett a
tiszt urak részére, s amikor mi is részt vettünk a katonai feltámadás
ünnepségén? Jól megértette, amit mondtam, Baloun? Érti, hogy maga
tulajdonképpen a mi dicső hadseregünk dicső szelleme ellen vét? Mint
például azzal a szent Józseffel, akiről megemlítette, hogy a képének nem
volt szabad ott lógnia a maga szobájában. Baloun, Baloun, hiszen ő éppen
azoknak a patrónusa, akik meg akarnak lógni a katonaságtól. Szent József
ács volt, s maga talán ismeri azt a cseh mondást a lógásról, hogy: „Lássuk
csak, hol hagyott egy lyukat az ács.” Hányan mentek már hadifogságba
ezzel a jelszóval, látván, hogy nincs más hátra, amikor minden oldalról
bekerítették őket, s ők menteni akarták a bőrüket, de korántsem egoista
szempontból, hanem menteni akarták magukat, mint a hadsereg tagjai,
hogy később, ha majd megjönnek a hadifogságból, odaállhassanak a
császár elé, és azt mondhassák: itt vagyunk, és várjuk a további
parancsokat! Érti már, Baloun?
- Nem értem - sóhajtott Baloun -, különben is nagyon nehéz a fejem.
Nekem mindent tízszer kell elismételni.
- Alább nem adod? - kérdezte Švejk. - Na jó, megmagyarázom neked még
egyszer. Itt most azt hallottad, hogy ahhoz kell tartsad magadat, hogy
milyen szellem uralkodik a hadseregben, hogy hinni fogsz, a Szent
Józsefben, és amikor be leszel kerítve az ellenségtől, keresni fogod, hogy
hol hagyott egy lyukat az ács, hogy megőrizd magadat a császár
őfelségének, egy új háborúnak. Most már talán érted, és jól teszed, ha
egy kicsit részletesebben meggyónod nekünk, hogy miféle
erkölcstelenségeket műveltél abban a malomban, de nehogy aztán valami
olyasmit mesélj, mint abban az anekdotában az a lány, aki elment gyónni
a plébános úrhoz, és amikor már meggyónta mindenféle bűnét, egyszerre
csak szégyenkezni kezdett, és azt mondta, hogy minden éjszaka
erkölcstelenséget művelt. Na persze, ahogy a plébános úr ezt meg-
hallotta, mindjárt csurogni kezdett a nyál a papulájából, és azt mondta:
„No, ne szégyelld magad, kedves lányom, hiszen én az Úristen helyett
vagyok itt, meséld csak el nekem szép részletesen a te
erkölcstelenségedet.” De az a lány sírva fakadt, hogy ő szégyelli magát,
hogy az valami borzasztó erkölcstelenség, és a pap megint
figyelmeztette, hogy ő a lelki atyja. A végén hosszas vonakodás után a
lány elkezdte, hogy ő mindig levetkőzik, és lefekszik az ágyba. Aztán
megint nem lehetett kihúzni belőle egy szót se, csak még jobban bőgött.
A plébános megint noszogatta, hogy ne szégyellje magát, hogy az ember
a bűnök edénye születésétől fogva, de az Úr irgalma végtelen. Így hát a
lány elszánta magát, és sírva azt felelte: „Mikor aztán levetkőzve
feküdtem az ágyban, elkezdtem kipiszkálni a piszkot a lábujjaim közül, és
megszagoltam.” Szóval ez volt az ő egész erkölcstelensége. De remélem,
Baloun, hogy te nem ilyet csináltál a malomban, és most valami
rendesebb dolgot fogsz mesélni nekünk, valami igazi erkölcstelenséget.
Kiderült, hogy Baloun, mint mondotta, parasztasszonyokkal művelt
erkölcstelenséget a malomban, amely erkölcstelenség abból állt, hogy
elkeverte a lisztjüket, s ezt nevezte ő szellemi együgyűségében
erkölcstelenségnek. A legjobban Chodounský, a távírász csalódott, és
megkérdezte Balountól, hogy tényleg nem történt-e semmi a
parasztasszonyokkal ott a malomban, holmi liszteszsákokon, mire Baloun
legyintve így felelt:
- Ahhoz én buta voltam.
A legénységgel közölték, hogy Palotán túl lesz ebédosztás, a Lupka-
szorosban, s a zászlóalj számvivő őrmestere be is ment Mezőlaborc
községbe a századkonyhák szakácsaival és Cajthaml hadnaggyal, aki a
zászlóalj gazdasági ügyeit intézte. Beosztottak melléjük még négy katonát
is, mint őrjáratot.
Nem egészen egy fél óra múlva három disznóval jöttek vissza, melyeket a
hátsó lábukon megkötöztek, továbbá egy síró ruszin családdal, amelytől a
disznókat elrekvirálták, végül a Vöröskereszt barakkjabeli kövér
katonaorvossal, aki hevesen magyarázott valamit a vállát vonogató
Cajthaml hadnagynak.
Veszekedésük a törzsvagon előtt érte el tetőpontját, amikor a katonaorvos
a szemébe mondta Ságner kapitánynak, hogy a disznók a Vöröskereszt
kórházának járandóságát képezik, amiről viszont a rutén paraszt semmit
se akart tudni, és kérte, hogy adják vissza a disznóit, ez az utolsó
vagyona, semmi esetre se adhatja oda annyiért, amennyit kifizettek neki.
Közben a disznókért kapott pénzt, amit a markában szorongatott, Ságner
kapitány kezébe nyomta, miközben az asszony a kapitány másik kezét
fogta, és csókolgatta azzal az alázatossággal, amely mindig is jellemezte
ezt a vidéket.
Ságner kapitányt mindez teljesen főbe kólintotta, és eltartott egy darabig,
amíg sikerült ellöknie magától az öreg parasztasszonyt. De semmit sem
ért vele, az asszony helyett fiatal erők léptek sorompóba, és tovább
nyaldosták a kapitány kezét.
Cajthaml hadnagy mindazonáltal a lehető leghivatalosabb hangon tett
jelentést:
- Ennek a fickónak még tizenkét disznója van, az árat pedig
szabályszerűen megkapta a gazdasági ügyekre vonatkozó legutóbbi,
12420. számú hadosztályparancs szerint. E parancs 16. paragrafusa
értelmében a háborútól nem sújtott helyeken a felvásárolt sertés jószág
maximális ára élősúlyban kilónként 2 korona 16 fillér; háború sújtotta
helyeken ehhez hozzáadandó élősúlyban kilónként 36 fillér, vagyis egy
kiló maximális ára 2 korona 52 fillér. Megjegyzés: azon esetekben, amikor
megállapítást nyer, hogy a háború sújtotta terület gazdaságainak
sertésjószágállománya hiánytalanul megmaradt, és élelmezési célokból az
átvonuló alakulatokhoz továbbítható, az elrekvirált sertéshús ára
ugyanannyi, mint a háború által nem sújtott területeken, élősúlyban
kilónként 12 fillér pótlással. Amennyiben a helyzet ebből a szempontból
nem teljesen világos, a helyszínen bizottság, komisszió állítandó össze az
érdekelt félből, az átvonuló katonai alakulat parancsnokából és abból a
tisztből vagy (kisebb alakulat esetén) számvivő őrmesterből, aki a
gazdasági hivatalt veszeti.
Cajthaml hadnagy mindezt a hadosztályparancs másolatából olvasta fel,
melyet állandóan magával hordott, s amelyből szinte betéve tudta már,
hogy a front mögötti területeken a murokrépa kilójáért fizetendő összeg
15-30 fillérrel emelendő, az „Offiziersmenageküchenabteilung” pedig a
front mögötti területeken 1 korona 75 fillért fizethet egy kiló karfiolért.
Akik ezt az árszabást Bécsben kidolgozták, úgy képzelték el a front
mögötti területet, mint valami murokrépában és karfiolban dúskáló
Kánaánt.
Cajthaml hadnagy persze mindezt németül olvasta fel az izgatott
parasztnak, s ugyancsak németül kérdezte meg tőle, hogy érti-e; mikor a
paraszt megrázta a fejét, ráordított:
- Szóval komissziót akarsz?
A paraszt megértette a komisszió szót, ezért bólintott, s miközben disznóit
már el is cipelték vesztőhelyükre a tábori konyhák felé, a rekvirálásra
kijelölt szuronyos katonák körülvették a tulajdonost, és a bizottság
megindult a tanyája felé, hogy megállapítsa, vajon 2 korona 52 fillért vagy
pedig csak 2 korona 28 fillért kell-e kapnia egy kilóért.
De még rá se léptek a községbe vezető útra, amikor a tábori konyhák felől
felhangzott a disznók hármas halálsivítása.
A paraszt megértette, hogy mindennek vége, és kétségbeesetten
felkiáltott:
- Davajtye mnye za kazsdiu szvinyu dva rinszkija!247
Erre a négy katona még szorosabban vette körül, s az egész család elállta
Ságner kapitány és Cajthaml hadnagy útját, letérdelve előttük az út
porában.
Az anya és két leánya átölelte a két tiszt térdét, jótevőknek nevezte őket,
míg végül a paraszt a ruszinok ukrán tájszólásában rájuk kiáltott, hogy
álljanak fel, hadd zabálják meg a katonák a disznókat, és forduljanak fel
tőle.
Ezzel a bizottság be is fejezte működését, s mivel a paraszt egyszerre
csak feldühödött, és ököllel fenyegetőzni kezdett, az egyik katona
puskatussal olyat húzott a bekecsére, hogy csak úgy szólt, mire az egész
család keresztet vetett, és az apával együtt futásnak eredt.

247
Adjatok minden disznómért két aranyat!
Tíz perccel ezután a zászlóalj számvivő őrmestere és Matušiè
zászlóaljordonánc már disznóvelőt kóstolgatott a vagonjában; az őrmester
derekasan tömte magát, s időnként epésen odaszólt az írnokoknak:
- Zabálnátok ti is, mi? Hja, fiúk, ez csak a sarzsiknak jár. A szakácsoknak
vese és máj, a rechnungsfeldvébl uraknak velő és fejhús, az írnokoknak
pedig csak kétszer akkora húsadag, mint amennyit a legénység kap.
Már Ságner kapitány is kiadott egy parancsot a tisztikonyhára
vonatkozóan:
- Köménymagos disznósült, kiválasztani a legjobb húst, hogy ne legyen túl
kövér!
Így történt, hogy amikor a Lupka-szorosban a legénység megkapta a
menázsit, minden katona csak két apró kis darab húst talált a csajka
levesében, s aki még rosszabb csillagzat alatt született, csak egy darab
szőrt talált.
A konyhán a szokásos katonai nepotizmus uralkodott, melynek kegyeit
kiélvezték mindazok, akik közel álltak az irányító klikkhez. A puccerek
zsíros pofával járkáltak a Lupka-szorosban. Minden ordonáncnak olyan
volt a hasa, mint a dob. Égbekiáltó dolgok történtek.
Marek egyéves önkéntes botrányt rendezett a konyhánál, mert igazságos
akart lenni, s amikor a szakács „Ez a mi geschichtsschreiberünké”
megjegyzéssel egy tisztességes szelet főtt combot rakott a csajkájába,
kijelentette, hogy háborúban mindenki egyenlő, ami általános
helyesléssel találkozott, és kiindulópontul szolgált a szakácsok
szidalmazására.
Az egyéves önkéntes visszadobta a kapott húst, hangsúlyozva, hogy nem
kíván semmilyen protekciót. A konyhások azonban félreértették, azt
hitték, hogy a bataillonsgeschichtsschreiber nincs megelégedve, s a
szakács odasúgta neki, hogy jöjjön vissza menázsiosztás után, akkor kap
egy darab disznólábat.
Az írnokoknak is fénylett a képe, a szanitécek majd kipukkadtak a
jóllakottságtól, s e földre szállt isteni áldás körül még ott hevertek
mindenütt a legutóbbi harcok eltakarítatlan emlékei: töltényhüvelyek,
üres konzervdobozok, orosz, osztrák és német egyenruhafoszlányok,
szétlőtt kocsik alkatrészei, hosszú, véres gézkötések és vatták.
Az egykori állomásépület mellett, melyből csak egy halom roncs maradt,
egy öreg fenyőfába becsapott egy gránát, és nem robbant fel. Mindenütt
gránátszilánkok látszottak, és valahol a közvetlen közelben minden
bizonnyal katonákat temethettek, mert szörnyű rothadás-szag terjengett.
S a seregek nyomában, amelyek erre jártak, és az állomás körül
táboroztak, mindenütt nemzetközi eredetű emberi ürülék halmocskái
emelkedtek, Ausztria, Németország és Oroszország valamennyi
nemzetiségének terméke gyanánt. A legkülönbözőbb nemzetiségű és
felekezetű katonák piszka hevert egymás mellett vagy egymás fölött, a
legteljesebb egyetértésben.
A puskagolyók szitává lyukasztottak egy félig szétrobbant víztartályt, egy
fából épült bakterházat és általában mindent, aminek fala volt.
Hogy a háborús örömök benyomása még teljesebb legyen, egy közeli
magaslatról füstfelhők szálltak az égre, mintha egy egész falu égne ott,
nagyszabású hadműveletek középpontjában. De csak kolerás és tífuszos
barakkokat égettek, igen nagy örömére azoknak az uraknak, akik Mária
főhercegnő protektorátusa alatt e kórház igazgatásába belefolytak, s akik
telelopták a zsebüket holmi nem létező kolerás és tífuszos barakkokra
vonatkozó számlák segítségével.
Most a barakkoknak egy szerény csoportja mindent magára vehetett az
összes többiek helyett, s az égő szalmazsákok bűzében a főhercegi
protektorátus egész tolvajkodása is felszállt az ég felé.
Az állomás mögött egy sziklán a sietős birodalmi németek már
emlékművet is állítottak az elesett brandenburgiaknak, ezzel a felirattal:
Den Helden von Lupkapass,248 továbbá egy hatalmas, bronzból öntött
birodalmi német sassal; a talapzaton pedig kifejezetten feltüntették, hogy
ez a dísz orosz ágyúkból készült, melyeket birodalmi német ezredek
zsákmányoltak a Kárpátok felszabadításakor.
E különös és még szokatlan légkörben pihent ebéd után a zászlóalj a
vagonokban; ugyanakkor Ságner kapitány és a zászlóaljadjutáns még
mindig nem tudott megegyezni a dandárparancsnokság rejtjeles
távirataival kapcsolatban, melyek a zászlóalj további útirányáról szóltak. A
dandár homályos közlései alapján úgy nézett ki a dolog, mintha nem is
kellett volna idejönniük a Lupka-szorosba, s mintha már Sátoraljaújhelytől
fogva elvétették volna az irányt, a táviratok ugyanis a következő
helységeket emlegették:
Csap - Ungvár, Kisberezna - Uzsok.
Tíz perc múlva kiderül, hogy a dandárparancsnokságon ülő törzstiszt
valami nagy mamlasz, mert rejtjeles távirat érkezik, és azt kérdezi, hogy a
75. ezred 8. menetzászlóalja beszél-e (melynek katonai rejtjele G 3.). A
dandárparancsnokságon ülő mamlaszt rendkívül meglepi a válasz, hogy
jelen esetben a 91. ezred 7. menetzászlóaljáról van szó, és megkérdi, kitől
kaptak parancsot arra, hogy a stryji katonai vonalon Munkácsra
menjenek, amikor a marsruta a galíciai Sanokot tűzte ki célul a Lupka-
szoroson keresztül. A mamlasz még jobban meg van lepve, hogy a válasz
a Lupka-szorosból érkezik, s a következő rejtjeles távirattal felel:
Menetirány változatlan, Lupka-szoros-Sanok, további parancsok a célnál.
Ságner kapitány visszatérése után a törzsvagonban vita indul holmi
fejetlenségről, és határozott célzások hangzanak el arra vonatkozóan,
hogy a birodalmi németek nélkül a keleti hadtest teljesen fejetlen volna.
Dub hadnagy megpróbálja védelmébe venni az osztrák vezérkar
fejetlenségét, és arról locsog valamit, hogy az itteni vidéket meglehetősen
elpusztították a nemrégi harcok, s a pályát még nem lehetett kellőképpen
rendbe hozni.
A tisztek valamennyien részvéttel néznek rá, mintha azt akarnák
mondani: ez az úr igazán nem tehet arról, hogy hülye. Mivel nem talál
ellenállásra, Dub hadnagy tovább fecseg ama felséges benyomásról,
melyet ez a szétdúlt vidék tesz rá, szemléltetően ábrázolva, hogy milyen
248
A Lupka-szoros hőseinek.
csapásokra képes hadseregünk vasökle. Megint nem felel neki senki, mire
megismétli:
- Igen, nem vitás, kétségtelen, az oroszok fejvesztve menekültek innét.
Ságner kapitány arra gondol, hogy a legelső alkalommal, majd ha a
legveszélyesebb lesz a helyzet a lövészárokban, Dub hadnagyot tiszti
járőrrel kiküldi a drótakadályok mögé az ellenséges állások felderítésére, s
odasúgja Lukáš főhadnagynak, akivel együtt könyököl a vagon ablakában:
- Ezeket a civileket az ördög sózta a nyakunkba. Minél nagyobb
intellektuel, annál nagyobb marha.
Úgy látszik, Dub hadnagy soha nem fogja abbahagyni a fecsegést. Tovább
magyarázza a tisztikarnak, hogy mit olvasott a lapokban a kárpáti
harcokról és a kárpáti szorosokért vívott küzdelmekről a San menti
osztrák-német offenzíva idején.
Úgy beszél minderről, mintha nemcsak részt vett volna e harcokban,
hanem személyesen irányította volna az összes hadműveleteket.
Különösen undorítóak az ilyen mondatai:
- Aztán Bukovsko felé vonultunk, hogy biztosítsuk a Bukovsko-Dynov
vonalat, Nagypolánynál összeköttetést teremtettünk a bártfai hadtesttel,
és szétvertük az ellenség szamarai hadosztályát.
Lukáš főhadnagy nem bírta tovább, és odaszólt Dub hadnagynak:
- Amiről nyilván már a háború előtt beszélgettél a járási kapitányoddal.
Dub hadnagy ellenségesen nézett vissza Lukáš főhadnagyra, és kiment a
vagonból.
A katonavonat fent állt a töltésen, s néhány méterrel lejjebb, a töltés
aljában, különböző tárgyak hevertek; az orosz katonák dobálták el, akik
nyilván ezen az árkon keresztül vonultak vissza. Volt itt rozsdás
teáskanna, fazék, tölténytáska. A legkülönbözőbb tárgyak mellett
szögesdrót-tekercsek is feküdtek s megint csak azok a véres gézkötések
és vatták. Az árok partján néhány katona állt csoportba verődve, és Dub
hadnagy azonnal megállapította, hogy Švejk is ott van köztük, és előadást
tart valamiről.
Persze rögtön odament.
- Mi történik itt? - csattant fel szigorúan Dub hadnagy, és egyenesen
megállt Švejk előtt.
- Lajtnant úrnak jelentem alássan - felelte Švejk mindannyiuk nevében -,
hogy nézelődünk.
- És mit néztek? - kiáltotta Dub hadnagy.
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy lenézünk az árokba.
- És ki adott erre engedélyt?
- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy ez még a Schláger ezredes urunk
kívánsága volt Bruckban. Mikor elbúcsúzott tőlünk, hogy most kimegyünk
a harctérre, azt mondta a beszédében, hogy ha majd elhagyatott
csatatereken megyünk keresztül, mindnyájan nézzünk meg jól mindent,
hogy hogyan folyt a harc, és minek láthatnánk a hasznát. És mi most itt
azt látjuk, lajtnant úr, ebben a gödörben, hogy mennyi mindent kell egy
katonának elhajigálni futás közben. Azt látjuk itt, lajtnant úr, jelentem
alássan, hogy ostoba dolog, ha egy katona mindenféle fölösleges holmit
cipel magával. Az csak fölöslegesen megterheli őt. Fölöslegesen kifárad
tőle, és ha ilyen terheket hurcol magával, nem tud könnyen harcolni.
Dub hadnagyban mindjárt felcsillant a remény, hogy végül mégiscsak
sikerül hadbíróság elé állítani Švejket antimilitarista és hazaáruló
propaganda címén, s ezért gyorsan megkérdezte:
- Maga tehát azt hiszi, hogy a katonának el kell dobálnia a töltényeit, mint
ahogy ebben a gödörben látjuk, vagy a szuronyát, amit szintén ott látok?
- Ó, dehogyis, lajtnant úr, jelentem alássan, isten őrizz - felelte Švejk
barátságosan elmosolyodva -, tessék csak oda lenézni arra az eldobott
bádogbilire.
És valóban, a töltés aljában ott hevert nagy hetykén egy málladozó
zománcú, rozsdaette éjjeliedény, különböző fazekak roncsai között; e
háztartási szolgálatra alkalmatlanná vált tárgyakat az állomásfőnök
dobatta ide, nyilván azért, hogy anyagot nyújtson az eljövendő korok
archeológusainak vitáihoz; bizonyára bediliznek majd e lelettől, s az
iskolákban a zománcbilik korát tanítják a gyerekeknek.
Dub hadnagy merően bámulta e tárgyat, de hiába, kénytelen volt
megállapítani, hogy csakugyan azon rokkantak családjába tartozik, akik
zsenge ifjúságukat az ágy alatt töltötték.
A bili óriási hatást tett mindannyiukra, s mivel Dub hadnagy hallgatott,
Švejk szólalt meg:
- Lajtnant úrnak jelentem alássan, Podìbradyban egyszer szép kis hecc
volt egy ilyen bilivel. A mi vinohradyi kocsmánkban sokat meséltek róla.
Tudniillik akkortájt kezdték kiadni Podìbradyban a „Függetlenség” című
lapocskát, és a podìbradyi patikus volt benne a fejes, szerkesztőnek meg
a domažlicei Ladislav Hájeket tették meg. Ez a patikus úr egy olyan
csudabogár volt, hogy régi fazekakat gyűjtött meg más ilyen értékeket,
úgyhogy kész múzeum volt az az ember. Egyszer ez a domažlicei Hájek
meghívta vendégségbe a podìbradyi fürdőkbe egy barátját, aki szintén
újságokba írt, és ott aztán együtt berúgtak, mert már egy hete nem látták
egymást, és ez a barát megígérte, hogy hálából a vendéglátásért ír neki
egy tárcát abba a „Függetlenség”-be, abba a független lapba, amitől a
Hájek függött. És meg is írt egy tárcát egy ilyen gyűjtőről, aki a Labe
partján talált a homokban egy ócska bilit, és azt hitte, hogy az a Szent
Vencel sisakja, és olyan nagy felhajtást csinált vele, hogy a Brynych
püspök is odament megnézni a serblit egy egész processzióval meg
zászlókkal. A podìbradyi patikus meg azt hitte, hogy őrá céloznak, és attól
fogva hadilábon állt a Hájek úrral.
Dub hadnagy a legszívesebben lelökte volna Švejket az árokba, de erőt
vett magán, és rákiáltott a katonákra:
- Azt mondom, ne sokat ácsorogjatok itt! Ti még nem ismertek engem, de
majd megismertek!
- Maga itt marad, Švejk - mondta rettenetes hangon, amikor Švejk a
többiekkel együtt megindult a vagonok felé.
Ketten maradtak, szemben egymással, és Dub hadnagy azon törte a fejét,
hogy mit mondjon, amivel megrettentheti Švejket.
De Švejk megelőzte:
- Jelentem alássan, lajtnant úr, csak az időjárás maradjon ilyen, mint
most. Nappal nem túl nagy a hőség, az éjszakák is elég kellemesek,
úgyhogy ez a legmegfelelőbb idő a háborúzáshoz.
Dub hadnagy elővette a revolverét, és megkérdezte:
- Tudod, mi ez?
- Lajtnant úrnak jelentem alássan, tudom. Tudniillik a Lukáš főhadnagy úré
is ilyen.
- Nahát akkor jegyezd meg magadnak, gazember! - mondta komolyan és
méltóságteljesen Dub hadnagy, eltéve a revolverét. - Legalább tudni
fogod, hogy valami nagy kellemetlenség történhetik veled, ha folytatod a
propagandádat.
Dub hadnagy elment, s közben ezt ismételgette magában: „Most jól
megmondtam neki, ez a helyes kifejezés: propaganda, igen,
propaganda!...”
Mielőtt visszamenne a vagonjába, Švejk még sétál egy kicsit, és ezt
dörmögi maga elé:
- Hová is soroljam ezt az alakot? - És minél többet gondolkozik rajta, annál
világosabb lesz előtte, hogy a „félseggfej” elnevezés illik a legjobban a
Dub-féle emberek fajtájára.
A katonai szótár már ősidőktől fogva igen nagy szeretettel alkalmazta a
„seggfej” szót; e tisztes megjelölés főként ezredesekre vagy idősebb
kapitányokra és őrnagyokra vonatkozott, s mintegy fokozása volt a
„rohadt trotli” kifejezésnek. Melléknév nélkül a trotli szó voltaképp
gyengéd érzéseket fejezett ki egy-egy öreg ezredessel vagy őrnaggyal
kapcsolatban, aki ugyan sokat ordított, de azért szerette a katonáit, és
megvédte őket más ezredekkel szemben, különösen, ha idegen
őrjáratokról volt szó, amelyek kocsmákból szedték össze a trotli katonáit,
amikor nem volt kimenőjük. A trotli gondoskodott a katonáiról,
megkövetelte, hogy rendes legyen a menázsi, de mindig volt valami
vesszőparipája, valami bogara - ezért volt „trotli”.
De amikor a trotli fölöslegesen szekírozta a legénységet és a sarzsikat,
éjjeli gyakorlatokat és hasonló jókat eszelt ki, akkor „rohadt trotli” lett
belőle.
A „rohadt trotli” azután a gonoszságnak, szekatúrának és hülyeségnek
egy felsőbb fejlődési fokán „seggfejjé” vált. Ez a szó mindent magában
foglalt, és igen nagy a különbség a civil seggfej és a katonai seggfej
között.
Az előbbi, a civil, szintén feljebbvaló, s a hivatalszolgák és az alacsonyabb
beosztású tisztviselők részéről szintén ennek az elnevezésnek örvend.
Filiszter ő és bürokrata, aki például szemére veti az embernek, hogy egy
fogalmazvány nincs jól leitatva stb. Egyáltalán, baromi és hülye jelenség
az emberi társadalomban, mert az ilyen szamár közben a derék embert
játssza, mindenhez érteni akar, mindent meg tud magyarázni, és
mindentől megsértődik.
De aki volt már katona, azonnal be fogja látni, hogy mi a különbség a fent
említett egyén és az egyenruhás seggfej között. Itt ez a szó az olyan
trotlit jelentette, aki „rohadt” is volt, csakugyan rohadt, fejjel ment neki
mindennek, és mégis megállt minden akadály előtt; aki nem szerette a
katonákat és hasztalanul küzdött ellenük; aki nem tudta kivívni magának
a „trotli” és a „rohadt trotli” tekintélyét.
Egyes helyőrségekben, például Trientben, seggfej helyett „vén szarost”
mondtak. De mindenütt idősebb személyekről volt szó, s ha Švejk
gondolatban félseggfejnek nevezte Dub hadnagyot, ezzel teljesen
logikusan azt juttatta kifejezésre, hogy akár a korát, akár a rangját, akár
bármilyen másik tulajdonságát vesszük, Dub hadnagy egyelőre csak
ötvenszázalékos seggfejnek tekinthető.
Ezekkel a gondolatokkal ment vissza a vagonja felé, és útközben
találkozott Kunerttal, Dub puccerjével, akinek fel volt dagadva az arca, és
érthetetlenül dadogott valamit, hogy az előbb beleütközött a gazdájába,
és Dub hadnagy minden ok nélkül felpofozta, mert azt mondja,
kétségtelen adatai vannak arról, hogy sűrűn érintkezik Švejkkel.
- Ebben az esetben - mondta Švejk nyugodtan - raportra megyünk. Az
osztrák katonának csak bizonyos meghatározott esetekben szabad
felpofoztatnia magát. De a te gazdád túlment minden határon, mint
ahogy az öreg Savoyai Jenő mondta: „Eddig és ne tovább.” Neked most
raportra kell menni, és ha nem mész, én foglak felpofozni, hogy
megtanuld, mi az a fegyelem a hadseregben. A karlíni kaszárnyában volt
egy Hausner nevű hadnagy, és ennek is volt egy puccerje, és szintén
pofozta és rugdosta. Egyszer ez a puccer úgy fel lett pofozva, hogy
egészen belehülyült, és raportra jelentkezett, és a raporton kijelentette,
hogy meg lett rugdosva, mert mindent összekevert, és a gazdája tényleg
bebizonyította, hogy hazudik, mert aznap nem rugdosta meg, hanem csak
felpofozta, úgyhogy ezt a kedves puccert hamis rágalmazásért három
hétre lecsukták.
- De ez semmit se változtat a leányzó fekvésén - folytatta Švejk -, ez pont
olyan, mint ahogy a Houbièka medikus mesélte mindig, hogy egészen
mindegy, hogy a patológiai intézetben olyan embert boncolnak-e, aki
felakasztotta magát, vagy aki megmérgezte magát. Én is veled megyek.
Háborúban egypár pofon is sokat számít.
Kunert teljesen megkótyagosodott, és tűrte, hogy Švejk a törzsvagonhoz
vezesse.
Dub hadnagy kihajolt az ablakon, és rájuk ordított:
- Mit kerestek itt, nyomorultak?
- Viselkedj méltóságteljesen - buzdította Švejk Kunertot, és betaszította
maga előtt a vagonba.
A folyosón megjelent Lukáš főhadnagy, és mögötte Ságner kapitány.
Lukáš főhadnagy, akinek annyi élménye volt már Švejkkel, iszonyúan
elcsodálkozott, hogy Švejk arcáról most nem az a jó szándékú komolyság
sugárzik; erről az arcról most hiányzott a jól ismert jámborság, s inkább
kellemetlen események bekövetkezését jósolta.
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan - mondta Švejk -, raportra visszük a
dolgot.
- Ne hülyéskedj már megint, Švejk, elegem van ebből.
- Engedelmet - mondta Švejk -, én az óberlajtnant úr századának az
ordonánca vagyok, az óberlajtnant úr pedig, szíves engedelmével, a
tizenegyedik menetszázad parancsnoka. Én tudom, hogy ez így borzasztó
furcsán néz ki, de azt is tudom, hogy Dub lajtnant úr az óberlajtnant úr
alatt van.
- Maga teljesen megőrült, Švejk - vágott a szavába Lukáš főhadnagy -,
maga be van rúgva, a legjobban teszi, ha elmegy innét! Érted, te hülye,
te marha.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk, maga elé tolva
Kunertot -, ez most pont olyan, mint amikor Prágában egyszer egy
védőkerettel kísérleteztek a villamosgázolások ellen. Az a feltaláló úr saját
magát áldozta fel a kísérletre, és aztán a város kártérítést kellett hogy
fizessen az özvegyének.
Ságner kapitány, aki nem tudta, mit szóljon erre, egyetértően bólintott,
Lukáš főhadnagynak pedig elkeseredett kifejezés ült ki az arcára.
- Mindent raportra kell vinni, óberlajtnant úr, jelentem alássan - folytatta
Švejk kérlelhetetlenül -, még Bruckban azt tetszett mondani nekem,
óberlajtnant úr, hogy ha századordonánc vagyok, akkor más
kötelességeim is vannak, nemcsak mindenféle parancsok. Hogy énnekem
informálva kell lenni mindenről, ami a századnál történik. Ennek az
utasításnak az alapján szabadjon jelentsem, óberlajtnant úr, hogy a Dub
hadnagy úr mirniksz-dirniksz felpofozta a puccerjét. Én talán nem is
szólnék emiatt, óberlajtnant úr, jelentem alássan. De amikor látom, hogy
a Dub lajtnant úr az óberlajtnant úr parancsnoksága alá van beosztva,
akkor úgy gondolom, hogy a dolgot raportra kell vinni.
- Furcsa egy ügy, mondhatom - szólt közbe Ságner kapitány -, miért
taszigálja előre ezt a Kunertot, Švejk?
- Bataillonskommandant úrnak jelentem alássan, hogy mindent raportra
kell vinni. Ez itt egy hülye, ez fel lett pofozva a Dub lajtnant úrtól, és nem
engedheti meg magának, hogy egyedül menjen raportra. Alázatosan
jelentem, kapitány úr, tessék csak ránézni, hogy remeg a térde, egészen
meg van halva attól, hogy raportra kell menjen. Ha én nem vagyok, talán
egyáltalában el se jutott volna eddig a raportig, mint a bytouchovi Kudela,
aki mikor tényleges szolgálatban volt, olyan sokáig járt raportra, amíg át
nem helyezték a haditengerészethez, ahol kornétás lett, és aztán valahol
a Csendes-óceánon egy szigeten hadiszökevénynek lett nyilvánítva.
Később aztán megnősült ott, és beszélt is a Havlasa utazóval, aki nem is
jött rá, hogy a Kudela nem bennszülött. Mindig nagyon szomorú dolog,
hogyha valakinek egypár hülye pofon miatt raportra kell menni. De ő
egyáltalán nem akart idejönni, mert azt mondta, hogy nem jön. Ez
különben is egy olyan agyonpofozott puccer, hogy azt se tudja, melyik
pofonról van most itt szó. Ő egyáltalában nem jött volna ide, egyáltalában
nem akart raportra jönni, inkább hagyja magát akárhányszor megruházni.
Kapitány úrnak jelentem alássan, tessék csak ránézni, máris egészen be
van szarva. Másrészről meg őneki mindjárt panaszt kellett volna tenni,
hogy megkapta azt a pár pofont, de nem merte, mert tudta, hogy a
legjobb, ha az ember egy szerény ibolya, mint ahogy a költő írta. Ő
tudniillik a Dub lajtnant úrnál szolgál.
Švejk maga elé tolta Kunertot, és így szólt hozzá:
- Ne reszkess folyton, mint tölgyfa a szélben!
Ságner kapitány megkérdezte Kunerttól, hogy mi is történt
tulajdonképpen.
Kunert azonban minden ízében remegve kijelentette, hogy a Dub lajtnant
úr egyáltalában nem is pofozta fel, tessék megkérdezni a lajtnant úrtól.
A Júdássá vált Kunert, aki egy pillanatra sem hagyta abba a reszketést,
még azt sem átallotta kijelenteni, hogy Švejk csak kitalálta az egészet.
A kínos jelenetnek Dub hadnagy vetett véget, aki váratlanul felbukkant a
vagonban, és ráförmedt Kunertra:
- Mi az, akarsz még egypár pofont?
Így aztán tökéletesen világossá vált az eset, és Ságner kapitány
egyszerűen így szólt Dub hadnagyhoz:
- Kunert mától fogva a zászlóalj konyhájára van beosztva, ami pedig az új
pucceredet illeti, fordulj Vaněk számvivő őrmesterhez.
Dub hadnagy szalutált, és kifelé menet csak annyit mondott Švejknek:
- Lefogadom, hogy maga egyszer még lógni fog.
Miután elment, Švejk lágy, baráti hangon Lukáš főhadnagyhoz fordult:
- Mnichovo Hradištìben is volt egy ilyen úr, és az is így beszélt egy
másikkal, mire az így felelt: „Találkozunk a vérpadon.”
- Švejk - mondta Lukáš főhadnagy -, maga tiszta hülye, de ne merje
visszamondani nekem, mint ahogy szokta, hogy „alázatosan jelentem,
hogy hülye vagyok.”
- Hát ez frappáns - szólalt meg az ablakban könyöklő Ságner kapitány, és
már szívesen el is lépett volna az ablaktól, de elkésett, mert az ablak alatt
megjelent ez az istencsapása: Dub hadnagy.
Dub hadnagy azzal kezdte, hogy végtelenül sajnálja, hogy Ságner
kapitány az előbb elment, és nem hallgatta meg fejtegetéseit a keleti
offenzíváról.
- Ha meg akarjuk érteni ezt az óriási offenzívát - kiáltott fel Dub hadnagy
az ablakba -, előbb tisztában kell lennünk az április végi offenzíva
lezajlásával. Át kellett törnünk az orosz frontot, s e frontáttörés számára a
legelőnyösebb helyet a Kárpátok és a Visztula között találtuk meg.
- Én nem vitatkozom veled erről - felelte szárazon Ságner kapitány, és
elment az ablaktól.
Mikor egy fél óra múlva tovább indultak Sanok felé, Ságner kapitány
végignyúlt a padon, és úgy tett, mintha aludna, hogy Dub hadnagy
feledkezzék már meg végre az offenzíváról szóló elcsépelt fejtegetéseiről.
Švejkék most Baloun nélkül utaztak a vagonjukban. Baloun ugyanis
engedélyt kért és kapott arra, hogy kenyérrel kitörülhesse a gulyásos
kondért. Most a tábori konyhák kocsijában volt található, méghozzá igen
kellemetlen helyzetben, mert ahogy a vonat megindult, fejjel beleröpült a
kondérba, és csak a lába lógott ki belőle. Baloun azonban hamar
megszokta ezt a helyzetet; a kondérból olyan csámcsogás hallatszott,
mint amikor a sündisznó svábbogarakat kerget, később pedig Baloun kérő
hangon ezt mondta:
- Az istenért, bajtársak, dobjatok már ide egy kis darab kenyeret, még
nagyon sok itt a zaft. - Ez az idill egészen a következő állomásig tartott,
ahová a 11. század már olyan tiszta kondérral érkezett meg, hogy csak
úgy ragyogott a cinezése.
- Isten fizesse meg, bajtársak - hálálkodott Baloun. - Azóta, hogy a
katonaságnál vagyok, most először mosolygott rám a szerencse.
És valóban megvolt az oka az elégedettségre. A Lupka-szorosban sikerült
két porció gulyást szereznie, Lukáš főhadnagy is kimutatta a jóindulatát,
amiért Baloun érintetlenül hozta el neki a menázsit a tiszti konyháról, s
jutalmul meghagyta Balounnak a nagyobbik felét. Baloun tehát
tökéletesen boldog volt, vígan lóbálta a lábát kifelé a vagonból, s a
háború egyszerre csak meleg, családias színekben tűnt fel előtte.
A század szakácsa ugratni kezdte, hogy majd ha megérkeznek Sanokba,
vacsorát főznek és még egy ebédet, ez a vacsora meg ebéd ugyanis jár
nekik, mert útközben nem kapták meg. Baloun egyetértően bólintott, és
azt suttogta:
- Meglátjátok, bajtársak, nem hagy el minket a jóisten.
Mindannyian szívből felnevettek, és a tábori konyhán üldögélő szakács
rágyújtott egy nótára:
Bumsztirári rutyutyu,
a jóisten jó fiú.
Akit belök a koszba,
onnét mindjárt kihozza.
Ha belök a gödörbe,
mindjárt kihúz belőle.
Bumsztirári rutyutyu,
a jóisten jó fiú...
Scsavne állomáson megint új katonai temetők tűntek fel a völgyben.
Scsavne előtt a katonák egy kőkeresztet láttak, fejetlen Krisztussal, aki a
vasúti pályára irányított tüzérségi tűzben vesztette el a fejét.
A vonat most gyorsabban haladt, le a völgybe Sanok felé, a láthatár
kitágult, s a szétlőtt falvak egész csoportjai is egyre gyakrabban tűntek fel
mind a két oldalon, ameddig a szem ellátott.
Kulasnánál egy szétlőtt vöröskeresztes vonat látszott a töltés aljában, egy
patakocska mellett.
Baloun meredt szemmel bámulta; kivált a mozdony szétrepült
alkatrészein csodálkozott el. A mozdony kéménye belefúródott a töltésbe,
és úgy állt ki belőle, mint egy huszonnyolcas mozsár torka.
Ez a látvány Švejkék vagonjában is felkeltette a társaság figyelmét.
Leginkább Jurajda, a szakács gurult méregbe:
- Mi az, hát a vöröskeresztes vagonokra is szabad lőni?
- Nem szabad, de lehet - mondta Švejk -, telitalálat volt, és aztán
mindenki ki tudja magyarázni magát, hogy éjszaka történt, és a
vöröskeresztet nem lehetett látni. Különben is sokféle dolog van a világon,
amit nem szabad megcsinálni, de azért el lehet követni. Az a fő, hogy
mindenki kipróbálja, hogy sikerül-e neki, ami nem szabad, és így mégis
lehessen. A píseki császári hadgyakorlaton olyan parancsot kaptunk, hogy
masírozás közben nem szabad a katonákat gúzsba kötni. De a mi
kapitányunk rájött, hogy mégis lehet, mert az ilyen parancs nagyon
nevetséges, mindenki könnyen megérthette, hogy egy gúzsba kötött
katona nem tud masírozni. Így aztán ő ezt a parancsot megkerülte,
egyszerűen és logikusan feldobáltatta a gúzsba kötött katonákat a
trénkocsikra, és vígan masíroztunk velük tovább. Vagy mondok egy másik
esetet, ami a mi utcánkban történt hat évvel ezelőtt. Ott lakott egy Karlík
nevezetű úr az első emeleten. Fölötte egy emelettel valami Mikeš nevű
konzervatóriumi hallgató, nagyon derék ember. Borzasztóan szerette a
nőket, és többek között elkezdett járkálni ennek a Karlík úrnak a lánya
után is, egyébként a Karlík úrnak speditőr cége és cukrászdája volt,
azonkívül egy könyvkötészete Morvaországban valami egészen más firma
alatt. Mikor a Karlík úr megtudta, hogy ez a konzervatóriumi hallgató az ő
lánya után járkál, elment hozzá látogatóba, és azt mondta neki: „Maga
nem veheti el a lányomat, maga csirkefogó. Nem adom magához!” - „Jó,
felelte ez a Mikeš úr, mit csináljak, ha nem vehetem el, akasszam fel
magam?” Két hónap múlva megint elment hozzá a Karlík úr, és magával
vitte a feleségét is, és mind a ketten azt mondták neki egyhangúan:
„Maga kapcabetyár, maga elvette a mi lányunk becsületét.” - „Nagyon is
igaz, felelte ő nekik erre, voltam olyan bátor, és kurvát csináltam belőle,
nagyságos asszonyom.” Erre a Karlík úr elkezdett fölöslegesen ordítani
vele, hogy ő megmondta neki, hogy nem veheti el, hogy nem adja hozzá,
de a Mikeš úr nagyon helyesen azt felelte, hogy nem is veszi el, és a
múltkor nem is volt szó arról, hogy viszont mit csinálhat a lánnyal. Erről,
azt mondja, nem is tárgyaltak, és ő betartja a szavát, de legyenek
nyugodtak, neki nem kell az a lány, ő egy jellem, ő nem egy szélkakas, ő
szótartó ember, ha ő mond valamit, akkor arra mérget lehet venni. És ha
emiatt be lesz perelve, nem érdekes, mert neki tiszta a lelkiismerete, és a
megboldogult mamája még a halálos ágyán megeskette, hogy soha
életében nem fog hazudni, és ő a kezét adta erre, és az ilyen eskü, az
szent. Az ő családjában, azt mondja, soha nem hazudott senki, és az
iskolában ő is mindig a legjobb jegyet kapta magaviseletből. Szóval
láthatjátok, hogy sok mindent nem szabad, de lehet, és hogy az utak
különbözhetnek, csak az akaratunk legyen egyforma.
- Kedves barátaim - mondta az egyéves önkéntes, aki addig buzgón
jegyezgetett -, minden rossznak megvan a jó oldala is. Ez a levegőbe
röpített, kiégett és a töltésről legurított vöröskeresztes vonat egy újabb
eljövendő hősi tettel gazdagítja zászlóaljunk dicsőséges történetét. Úgy
képzelem a dolgot, hogy mondjuk szeptember tizenhatodika körül, mint
ahogy már fel is jegyeztem, zászlóaljunk minden századából önként
jelentkezik néhány egyszerű katona egy káplár vezetésével, hogy a
levegőbe röpítenek egy ellenséges páncélvonatot, amely vadul tüzel ránk,
és megakadályozza, hogy átkeljünk a folyón. E katonák paraszti álruhába
öltözve becsületesen teljesítették feladatukat.
- Mit látok itt - kiáltott az egyéves önkéntes a jegyzeteibe pillantva -, hogy
került ide nekem a Vaněk úr?
- Ide hallgasson, rechnungsfeldvébl úr - fordult Vaněkhez -, milyen
gyönyörű kis fejezetben emlékezik meg magáról a zászlóalj története. Azt
hiszem, egyszer már felhasználtam magát valahol, de ez okvetlenül jobb
és kiadósabb lesz. - Az egyéves önkéntes emelt hangon olvasni kezdett: -
„Vaněk számvivő őrmester hősi halála. A vakmerő vállalkozásra, az
ellenséges páncélvonat felrobbantására Vaněk számvivő őrmester is
jelentkezett, paraszti álöltözetben, akárcsak a többiek. A robbanás
következtében elvesztette eszméletét, és amikor magához tért, az
ellenség karjaiban találta magát, majd azonnal az ellenséges
hadosztálytörzsre vitték, ahol Vaněk farkasszemet nézve a halállal,
mindennemű felvilágosítást megtagadott seregeink helyzetére és erejére
vonatkozóan. Mivel álöltözetben fogták el, kötél általi halálra ítélték, mint
kémet, ezt a büntetést azonban magas rangjára való tekintettel golyó
általi halálra változtatták. A kivégzést nyomban végre is hajtották a
temető falánál, s a hős Vaněk számvivő őrmester csak azt kérte, hogy ne
kössék be a szemét. Arra a kérdésre, hogy van-e valami kívánsága, így
felelt: »Parlamenter útján adják át zászlóaljamnak utolsó üdvözletemet, s
mondják meg, hogy abban a meggyőződésben halok meg, hogy
zászlóaljunk ezután is tovább halad a győzelmek útján. Közöljék továbbá
Ságner kapitánnyal, hogy a legutóbbi dandárparancs fejenként két és fél
konzervre emelte a legénység adagját.« Így halt meg a mi Vaněk
számvivő őrmesterünk, utolsó mondatával páni félelmet keltve az
ellenség soraiban, amely azt hitte, hogy megakadályozva átkelésünket a
folyón, elvág bennünket élelmezési támpontjainktól, s ezáltal eléri gyors
kiéheztetésünket, és demoralizálja sorainkat. A halállal szembenéző
Vaněk nyugalmát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kivégzése előtt
kaufcvikkot játszott az ellenséges törzstisztekkel. »Nyereségemet adják át
az orosz Vöröskeresztnek«, mondta a rámeredő puskacsövek előtt. Ez a
nemes nagylelkűség könnyekig meghatotta a jelenlevő katonai
személyiségeket.”
- Bocsásson meg, Vaněk úr - folytatta az egyéves önkéntes -, hogy voltam
bátor diszponálni az ön nyereségével. Előbb arra gondoltam, hogy talán
inkább az osztrák Vöröskeresztnek kellene adnia, de végül is abban
maradtam, hogy az emberiesség szempontjából teljesen mindegy, fő,
hogy valami emberbaráti intézmény kapja a pénzt.
- Szegény megboldogult őrmesterünk - mondta Švejk - odaadhatta volna
a prágai népkonyhának is, de így talán mégis jobb, mert az elnök úr
esetleg májas hurkát vett volna magának früstökre azon a pénzen.
- Bizony, mindenütt lopnak - mondta Chodounský, a telefonista.
- Kivált a Vöröskeresztnél - jelentette ki Jurajda szakács igen haragosan. -
Bruckban volt egy szakács ismerősöm, az főzött az ápolónőknek a
barakkban, tőle tudom, hogy az ápolónők vezetője meg az összes főnővér
ládaszámra küldik haza a malagát meg a csokoládét. Hiába, alkalom szüli
a tolvajt, ezt nevezem én előre elrendelt emberi sorsnak. Végtelen élete
folyamán minden ember számtalan átváltozáson megy keresztül, és
tevékenységének bizonyos korszakaiban tolvaj gyanánt is meg kell
jelennie ezen a világon. Magam is átéltem már egy ilyen korszakot.
Ezzel Jurajda, az okkultista szakács kihúzott a hátizsákjából egy üveg
konyakot.
- Íme - mondta, kidugaszolva az üveget -, itt áll előttetek állításom
kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Ezt az üveget még indulásunk előtt
szereztem a tiszti konyháról. A legjobb márkájú konyak van benne, és
linzertésztához kellett volna felhasználni, a cukormázba. De úgy volt
megírva a sors könyvében, hogy el kell lopnom, mint ahogy rólam is meg
volt írva, hogy tolvajjá kell válnom.
- És az se volna rossz - jegyezte meg Švejk -, ha mirólunk is meg lenne
írva, hogy a maga bűntársai legyünk, én legalább ilyesféle vágyat érzek
magamban.
S be is bizonyosodott, hogy mindennek úgy kell lennie, amiként a sors
könyvében meg van írva. Az üveg kézről kézre járt, bármennyire
tiltakozott is Vaněk számvivő őrmester, azt állítva, hogy a konyakot
csajkából kell meginni, miután igazságosan szétosztották, mert összesen
öten vannak egy üvegre, s az ilyen páratlan számoknál könnyen
megtörténhetik, hogy valaki egy slukkal többet iszik, mint a társai, mire
Švejk azt mondta:
- Ez igaz, ha Vaněk úr ragaszkodik a páros számhoz, hát szálljon ki a
körből, hogy ne legyen semmilyen kellemetlenség és veszekedés.
Vaněk erre visszavonta a javaslatát, s egy másik, nagylelkű ajánlattal állt
elő: Jurajda mint adományozó, úgy helyezkedjék el a többiek között, hogy
kétszer ihasson - de most is viharos ellenállásra talált, mert Vaněk már
ivott egyszer, amikor az üveget kinyitották, és ő belekóstolt.
Végül is az egyéves önkéntes javaslatát fogadták el, hogy igyanak ábécé-
sorrendben, mert hiszen, úgymond, az is a sors kétségtelen rendelése,
hogy ki milyen nevet kapott.
Ábécé-sorrendben Chodounský volt közülük az első, mindjárt meg is
ragadta az üveget, fenyegető pillantást vetve Vaněkre, aki magában
kiszámította, hogy mivel ő lesz az utolsó, neki egy korttyal több jut; ez
azonban durva matematikai hiba volt, lévén az üvegben összesen
huszonegy slukk.
Azután háromlapos kaufcvikkot játszottak, s az egyéves önkéntes minden
„rablásnál” vallásos mondatokat idézett a szentírásból. Mikor elrabolta az
alsót, így kiáltott fel:
- Uram, hagyd meg nekem ezt az alsót ezen a nyáron is, hogy
megkapáljam és megtrágyázzam, és ő gyümölcsözzön nékem.
Mikor a szemére vetették, hogy volt képe a nyolcast is elrabolni, emelt
hangon így szólt:
- Avagy az az asszony, akinek tíz garasa van, és egy garast elveszített
belőle, nem gyújt-é gyertyát, és nem keresgél-e szorgalmasan, amíg meg
nem találja? És amikor megtalálja, odaszólítja szomszédnőit és barátnőit,
mondván: „Örvendezzetek vélem együtt, mert elraboltam a nyolcast, és
megkaptam az én lapjaim között az adu királyt meg az ászt!” Nahát,
gyerünk a lappal, mind belebuktatok.
Marek egyéves önkéntesnek valóban nagy szerencséje volt a játékban.
Míg a többiek kölcsönösen elütötték egymás aduit, ő mindig elvitte ezeket
az adukat a legmagasabb aduval, úgyhogy a partnerek egymás után
elbuktak, Marek sorra beseperte a téteket, és így kiáltott a vesztesekre:
- És lészen nagy földindulás azokon a helyeken, éhínség és pestis dúl
majd köztetek, és hatalmas jelek tűnnek fel az égnek boltozatján.
Végül a partnereknek elegük lett ebből, és abbahagyták a játékot, miután
Chodounský telefonista fél évre előre elvesztette a zsoldját. Ettől teljesen
letört, és az egyéves önkéntes írást kért tőle, hogy zsoldfizetéskor Vaněk
számvivő őrmester neki fizesse ki Chodounský zsoldját.
- Ne félj, Chodounský - vigasztalta Švejk. - Ha szerencséd van, mindjárt az
első gefechtben fűbe harapsz, és Mareknek csuroghat a nyála a zsoldod
után, írd csak alá neki.
A fűbe harapásra vonatkozó megjegyzés igen kellemetlenül érintette
Chodounskýt, úgyhogy határozottan ki is jelentette:
- Én nem eshetek el, mert telefonista vagyok, és a telefonisták mindig a
fedezékben ülnek, drótlerakás meg hibajavítás pedig mindig csak a
gefecht után szokott lenni.
Az egyéves önkéntes úgy vélte, hogy éppen ellenkezőleg, a telefonisták
rendkívüli veszélynek vannak kitéve, és éppen a telefonistákra irányul
mindig az ellenséges tüzérség tüze. Egyetlen telefonista élete sem biztos
a fedezékében. Hiába bújik tíz méterre a föld alá, az ellenséges tüzérség
ott is megtalálja. A telefonisták, úgymond, úgy hullanak, mint az őszi
legyek, ezt bizonyítja az is, hogy amikor ő eljött Bruckból, éppen a
huszonnyolcadik tanfolyamot nyitották meg telefonisták részére.
Chodounský búbánatosan nézett maga elé, ami Švejket a következő
baráti vigaszszavakra indította:
- Egyszóval, veled ki van tolva.
Chodounský nyájasan így felelt:
- Kuss, nénikém.
- Hadd keresem meg a „Ch” betűt a zászlóalj történetéről készített
feljegyzéseimben... Chodounský... Chodounský, hm, aha, itt van:
Chodounský telefonistát aknarobbanás temeti be. Kriptájából a következő
telefonüzenetet küldi a stábnak: „Meghalok, és gratulálok zászlóaljamnak
a győzelemhez!”
- Ezzel meg lehetsz elégedve - mondta Švejk -, vagy akarsz hozzá még
valamit? Emlékszel a Titanic telefonistájára, aki a süllyedő hajón még
folyton telefonált az elsüllyedt konyhába, hogy mikor lesz már készen az
ebéd?
- Rajtam ne múljon - mondta az egyéves önkéntes -, a haldokló
Chodounský felkiáltását esetleg ki lehetne egészíteni azzal, hogy az utolsó
pillanatban még beleordít a telefonba: „Üdvözöljétek nevemben a
vasdandárt!”
 MARSCHIEREN! MARSCH!

Amikor megérkeztek Sanokba, kiderült, hogy a 11. század

konyhavagonjában, ahol a jóllakott Baloun nagyokat szellentett a
boldogságtól, mégiscsak igazat mondtak a szakácsok: igenis lesz vacsora,
sőt a vacsorán kívül még valami komiszkenyeret is vételeznek, kárpótlásul
mindazon napokért, amelyeken a zászlóalj nem kapott semmit. Mikor
kikecmeregtek a vagonokból, az is kiderült, hogy Sanokban tartózkodik a
„vasdandár” törzse, melyhez keresztlevele szerint a 91. ezred zászlóalja is
tartozott. Habár innét Lemberg irányában és észak felé is épen maradt a
vasúti összeköttetés, rejtély volt, miért utasította a keleti szakasz
vezérkara a „vasdandárt” olyan értelemben, hogy törzsével együtt a front
mögött százötven kilométerre összpontosítsa a menetzászlóaljakat, holott
az arcvonal akkoriban Brodytól a Bug felé s a folyó mentén északra, Sokal
irányában húzódott.
Ez a rendkívül érdekes stratégiai kérdés roppant egyszerű választ nyert,
amikor Ságner kapitány Sanokban bement a dandártörzshöz, hogy
jelentse a menetzászlóalj megérkezését.
Tayrle kapitány dandáradjutáns volt a parancsőrtiszt.
- Végtelenül csodálom - mondta Tayrle kapitány -, hogy önök nem kaptak
határozott felvilágosításokat. A marsruta pontosan meg van állapítva.
Önöknek természetesen előre értesíteniük kellett volna bennünket a
menetirányukról. A fővezérkar utasításaihoz képest önök két nappal
korábban érkeztek meg.
Ságner kapitány elvörösödött egy kissé, de nem jutott eszébe, hogy
felsorolja mindazokat a rejtjeles táviratokat, amelyeket útközben kapott.
- Csodálom, hogy ön... - mondta Tayrle adjutáns.
- Úgy tudom - vágott közbe Ságner kapitány -, hogy mi tisztek általában
tegeződünk.
- Bánom is én - mondta Tayrle kapitány -, ide hallgass, milyen tiszt vagy
te, aktív vagy civil? Aktív? Az egészen más... Már ki se ismeri magát az
ember. Öregem, itt már annyi hülye vonult keresztül... tartalékos
hadnagyok... Amikor visszavonultunk Limanovától és Krasniktól, ezek a
„pótlajtnantok” mind elvesztették a fejüket, amint megláttak egy kozák
járőrt. Mi itt a stábnál nem szeretjük az ilyen élősdieket. Akármelyik hülye
pasas, akinek érettségije van, a végén aktiváltatja magát vagy civilben
leteszi a tiszti vizsgát, és tovább hülyül civilben, aztán jön a háború, és
mindjárt kiderül, hogy az illető nem hadnagy, hanem egy beszari
anyámasszony katonája!
Tayrle kapitány köpött egyet, és bizalmasan megveregette Ságner
kapitány vállát:
- Vagy két napig maradtok itt. Majd én gondoskodom rólatok, kitáncoljuk
magunkat. Nagyon jóképű kurvácskáink vannak, „Engelhuren”.249 Az egyik
valami tábornoknak a lánya, azelőtt a leszboszi szerelmet kultiválta. Majd
249
„Angyalkurvák.”
felöltözünk mindannyian női ruhába, és te is meglátod, hogy mit tud az!
Olyan sovány a macska, hogy talán el se tudnál képzelni róla valamit. De
érti a módját, kamerád. Csoda egy dög... de majd megismered.
- Pardon! - mondta összerázkódva. - Megint ki kell mennem hányni, ma
már harmadszor.
Amikor visszatért, az itt zajló vidám élet igazolására közölte Ságner
kapitánnyal, hogy rosszullétének oka a tegnap esti mulatság, amelyen
részt vettek az utásztisztek is.
Az utászok parancsnokával, aki szintén kapitányi rangot viselt, Ságner
kapitánynak volt szerencséje igen hamar megismerkedni. Éppen
beszédült ugyanis az irodába egy uniformisba bújt égimeszelő, három
arany csillaggal, és tudomást sem véve Ságner kapitány jelenlétéről,
bizalmasan rákiáltott Tayrléra:
- Mit csinálsz, disznó? Jól elintézted tegnap a grófnénkat. - Leült egy
székre, és vékony lovaglópálcájával a lábikráját paskolva
torkaszakadtából felnevetett: - Ha eszembe jut, ahogy az ölébe hánytál...
- Igen - mondta Tayrle -, nagyon jól mulattunk tegnap. - Csak most
mutatta be Ságner kapitányt a lovaglópálcás tisztnek, aztán mindhárman
kimentek a dandártörzs irodájából a kávéházba, amely söröző volt azelőtt,
és egyik napról a másikra alakult át tiszti szórakozóhellyé.
Ahogy áthaladtak az irodán, Tayrle kapitány elkérte az utászparancsnok
nádpálcáját, és rácsapott vele a hosszú asztalra, mire az asztal mellett
azonnal felsorakozott tizenkét katonai írnok. A nyugalmas, veszélytelen
front mögötti munka szakértői voltak ezek, elégedett hasakkal,
extrauniformisban.
Tayrle kapitány, aki meg akarta mutatni Ságnernek és a másik tisztnek,
hogy ő kicsoda, ekként förmedt rá a lógás tizenkét kövér apostolára:
- Ne képzeljétek, hogy itt valami hizlaldában vagytok! Disznók!
Kevesebbet zabálni és vedelni, többet futkározni.
- Most mutatok nektek még egy produkciót - fordult Tayrle a
tiszttársaihoz.
Ismét az asztalra csapott a pálcával, és megkérdezte a tizenkét kövértől:
- Mikor pukkadtok már ki, malacok?
S a tizenkét kövér uniszónóban felelte:
- Parancsára, kapitány úr.
Tayrle kapitány jót nevetett a saját hülyeségén és ostobaságán, s kilépett
az irodából.
Csakhamar ott ültek mindhárman a kávéházban, Tayrle egy üveg
berkenyepálinkát rendelt, és megparancsolta, hogy küldjenek oda egypár
kisasszonyt, aki éppen nincs elfoglalva. Kiderült, hogy a kávéház
tulajdonképpen nem más, mint nyilvánosház, s mivel egy kisasszony se
volt szabad, Tayrle kapitány a végsőkig felingerült, az előszobában
gorombán káromkodni kezdett a madámra, és ráordított, hogy ki van Ella
kisasszonynál. Mikor a madám közölte vele, hogy valami hadnagy, még
dühösebb lett.
Ella kisasszonynál éppen Dub hadnagy tartózkodott, aki rögtön a
menetzászlóalj megérkezése után, a gimnáziumban kijelölt körletben,
összehívta egész szakaszát, és hosszú beszédben figyelmeztette katonáit,
hogy az oroszok mielőtt visszavonultak volna, mindenütt nemi beteg
személyzettel felszerelt bordélyokat hagytak hátra, hogy ezzel az aljas
trükkel nagy veszteségeket okozzanak az osztrák hadseregnek. Óva inti
tehát katonáit az ilyen intézmények látogatásától. Személyesen fog
meggyőződni róla az említett házakban, hogy nem szegték-e meg a
parancsát, mert ez már hadizóna; akit pedig rajtakap, az tábori bíróság
elé kerül.
Dub hadnagy tehát elindult, hogy személyesen győződjön meg róla, vajon
a katonák teljesítették-e a parancsot; nyilván azért választotta az
ellenőrző körút kiindulási pontjául Ella kisasszony díványát az úgynevezett
„városi kávéház” egyik első emeleti szobájában, s igen jól szórakozott
ezen a díványon.
Közben Ságner kapitány visszament a zászlóaljhoz, Tayrle társasága
ugyanis feloszlott. Tayrle kapitányt a dandártörzs kereste, ahol a
parancsnok már több mint egy órája üvöltözött az adjutánsa után.
A hadosztálytól újabb parancsok érkeztek, s végérvényesen meg kellett
határozni az újonnan jött 91. ezred marsrutáját, mert az új utasítások úgy
szóltak, hogy a 91. ezred eredeti útirányát a 102. ezred menetzászlóalja
veszi át.
Mindenütt nagy volt a zűrzavar, Galícia északkeleti csücskében az oroszok
igen gyorsan vonultak vissza, úgyhogy néhány osztrák alakulat ott
összekeveredett, helyenként német csapatok ékelődtek be közéjük, s
hogy a káosz teljes legyen, újabb menetzászlóaljak és más seregegységek
érkeztek a frontra. Ugyanez volt a helyzet a hadizóna többi részén is,
mélyen a front mögött, mint például itt Sanokban, ahová egyszerre csak
befutottak a hannoveri német hadosztály tartalék csapatai; vezetőjük,
egy ezredes, olyan csúnyán nézett, hogy a dandárparancsnok teljesen
megkavarodott tőle. A hannoveri ezredes ugyanis felmutatta a saját
törzsétől kapott utasításokat, melyek szerint legénységét a gimnáziumban
kell elhelyezni, márpedig oda éppen most rakták be a
kilencvenegyeseket. Az ezredes követelte továbbá, hogy tisztjei számára
ürítsék ki a Krakkói Bank épületét, melyben éppen a dandártörzs ütött
tanyát.
A dandárparancsnok közvetlenül felhívta a hadosztályt, pontosan előadta
a helyzetet, azután a vadtekintetű hannoveri is beszélt a hadosztállyal,
minek eredményeképpen a dandár a következő parancsot kapta: „Este
hat órakor a dandár kivonul a városból Turowa-Wolska-Liskowiec-Starasol-
Sambor felé, további parancsok a célnál. Vele megy a 91. ezred
menetzászlóalja mint fedezet.” Ezt az utasítást a dandár a
következőképpen bontotta fel: „Az előőrs fél hatkor indul Turowa felé, a
déli és északi szárnycsapatok három és fél kilométer távolságot tartanak.
A hátvéd negyed hétkor indul.”
Így aztán a gimnázium olyan lett, mint a megbolygatott méhkas, és a
zászlóalj tisztjeinek tanácskozásáról csak Dub hadnagy hiányzott; Švejk
kapott parancsot, hogy keresse meg.
- Remélem - mondta Švejknek Lukáš főhadnagy -, minden nehézség nélkül
megtalálja, hiszen maguk között úgyis mindig van valami.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy írásbeli parancsot kérek a
századtól. Éppen azért kérem, mert mindig közöttünk van az a valami.
Miközben Lukáš főhadnagy a noteszának egy kitéphető lapján megírta a
parancsot, hogy Dub hadnagy azonnal jöjjön tanácskozásra a
gimnáziumba, Švejk tovább beszélt:
- Igenis, az óberlajtnant úr most is egészen nyugodt lehet, mint mindig.
Meg fogom találni a lajtnant urat, mert a katonáknak meg van tiltva, hogy
a bordélyházba menjenek, és ő biztosan ott lesz az egyikben, hogy
meggyőződjön róla, hogy a szakaszából nem-e akar valaki tábori bíróság
elé kerülni, amivel mindig fenyegetőzni szokott. Ő maga jelentette ki a
szakasz legénysége előtt, hogy végig fogja járni az összes bordélyházakat,
és aztán lesz nemulass, és ők meg fogják ismerni a rossz oldaláról is.
Különben én tudom, hogy hol van. Itt van mindjárt szemben a
kávéházban, mert az egész legénység utánaleskelődött, hogy hová megy
legelőször.
Az „Egyesült szórakoztató intézmények és városi kávéház” című vállalat,
amelyről Švejk említést tett, két részből állt. Aki nem akart keresztülmenni
a kávéházon, a hátsó bejárathoz ment, ahol egy öreg hölgy sütkérezett a
napon, s német, lengyel és magyar nyelven körülbelül így üdvözölte a
jövevényeket:
- Jöjjön, katonácska, itt széplányok vannak.
Ha a katona belépett, az öreg hölgy végigvezette a folyosón valamiféle
fogadószobába, majd odakiáltotta az egyik széplányt; a széplány rögtön
oda is futott, ingben, előre kérte a pénzt, amit a madám mindjárt a
helyszínen beinkasszált, miközben a katonácska lecsatolta a szuronyát.
A tisztikar a kávéházon keresztül közlekedett. A tiszt uraknak
fáradságosabb útjuk volt, mert egészen a hátsó szobákig kellett menniük,
ahol válogathattak a tisztek számára fenntartott második garnitúrából; itt
csipkés ingek szerepeltek, s bort vagy likőrt szolgáltak fel. A madám itt
nem tűrt semmit, minden az emeleti szobácskákban zajlott le, s Dub
hadnagy is egy ilyen elpoloskásodott mennyország díványján hentergett
alsónadrágban, mialatt Ella kisasszony, általános szokás szerint,
elmesélte neki élete kiagyalt tragédiáját, hogy tudniillik az apja gyáros
volt, ő maga tanárnő egy pesti líceumban, s a boldogtalan szerelem
juttatta idáig.
Dub hadnagy mögött, karnyújtásnyira, egy üveg berkenyepálinka és két
pohár állt egy asztalkán. Mivel az üveg félig üres volt, s mind Ella
kisasszony, mind Dub hadnagy félrebeszélt már, a hadnagy úr
teherbíróképessége igen alacsony lehetett. Mindent összekavart, Ellát
Kunertnak tartotta, s a vélt Kunertot szokása szerint ilyen szavakkal
fenyegette:
- Kunert, Kunert, te bestia, majd megismersz te engem a rossz oldalamról
is...
Švejket ugyanannak a procedúrának akarták alávetni, mint az összes
többi katonácskát, aki a hátulsó bejáratnál jelentkezett, de ő
barátságosan kitépte magát egy inges örömlány karjaiból, mire a
kisasszony felvisított, a lengyel madám odaszaladt, és szemrebbenés
nélkül megesküdött rá, hogy a házban nem tartózkodik semmiféle
hadnagy úr.
- Ne sokat ordítson velem, nagysád - mondta Švejk barátságosan, édes
mosollyal -, mert szájon vágom. Minálunk a Platnéøská utcában egyszer
úgy helybenhagytak egy madámot, hogy teljesen elájult. Tudniillik egy fiú
az apját kereste ott, akit Vondráèeknek hívtak, és autógumi kereskedése
volt. Azt a madámot Køovánnénak hívták, és amikor fellocsolták, és a
mentőállomáson megkérdezték tőle, hogy hogy hívják, azt mondta, hogy
„Ch”-val kezdődik. És mi a kegyed becses neve?
A tiszteletre méltó matróna iszonyú üvöltésben tört ki, amikor Švejk e
szavak után félretolta, s a falépcsőkön komoly képpel megindult az első
emeletre.
A lépcső aljában megjelent maga a bordélyház tulajdonosa, egy
elszegényedett lengyel nemes, utánafutott Švejknek, rángatni kezdte a
Zubbonyát, s közben németül ordítozott vele, hogy katonáknak nem
szabad oda felmenni, az a tiszt urak számára van fenntartva, a
legénységet a földszinten szolgálják ki.
Švejk figyelmeztette, hogy ő az egész hadsereg érdekében jött ide, s egy
hadnagy urat keres, aki nélkül a hadsereg nem vonulhat tovább a
harctérre, de a tulajdonos egyre harciasabb lett, úgyhogy Švejk ledobta a
lépcsőről, és folytatta szemleútját a felsőbb régiókba. Meggyőződött róla,
hogy minden szoba üres, kivéve a legutolsót a folyosó végén, itt ugyanis,
miután kopogtatott s lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót,
felharsant Ella kisasszony rikácsoló hangja: - Besetzt!250 - majd Dub
hadnagy kiáltott mély hangon, valószínűleg azt képzelve, hogy a táborbeli
szobájában van:
- Herein!
Švejk belépett, odament a díványhoz, átadta a noteszból kitépett lapot
Dub hadnagynak, majd fél szemmel az ágy sarkába dobált
egyenruhadarabokra pillantva így szólt:
- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy tessék felöltözni, és a parancs
szerint, amit odaadtam, azonnal tessék bejönni a kaszárnyánkba a
gimnáziumba, mert nagy katonai tanácskozás van!
Dub hadnagy kidüllesztette összeszűkült pupillájú szemeit, de aztán úgy
érezte, mégsem olyan részeg, hogy ne ismerje fel Švejket. Mindjárt arra
gondolt, hogy Švejket raportra küldik hozzá, s ezért így szólt:
- Rögtön elintézlek én téged, Švejk. Majd meglátod... hogy... mit... kapsz...
- Kunert - kiáltott Ellára -, töltsél... nekem... még egyet! Ivott, kettétépte
az írott parancsot, és elnevette magát:
250
Foglalt!
- Ez... valami kifogás? Minálunk... nincs... semmi... kifogás... A
katonaságnál... vagyunk... nem pedig... az iskolában. Szóval... téged...
rajtacsíptek... a bordélyházban? Gyere csak... közelebb... Švejk... kapsz
tőlem... egypár... pofont. Melyik... évben... verte meg... Makedóniai
Fülöp... a rómaiakat, ugye... nem tudod... te... csődör!
- Lajtnant úrnak jelentem alássan - folytatta Švejk kérlelhetetlenül -, a
dandártól jött legfelsőbb parancs, hogy a tiszt urak öltözzenek fel, és
menjenek bataillonsbesprechungra, tudniillik kirukkolunk innét, és csak
most fogják elhatározni, hogy melyik század lesz fórhut, zaitnhut és
nachhut.251 Éppen most határoznak erről, és én azt hiszem, hogy a
lajtnant úrnak is lenne hozzá egy-két szava.
Ez a diplomatikus beszéd egy kicsit magához térítette Dub hadnagyot, aki
most már kezdte elhinni, hogy mégsem a kaszárnyában van, de azért
óvatosságból megkérdezte:
- Hol vagyok?
- Egy kuplerájban tetszik lenni, lajtnant úr, kérem. Isten útjai
kiszámíthatatlanok.
Dub hadnagy nagyot sóhajtott, felült a díványon, elkezdte keresgélni az
egyenruhája darabjait; Švejk segített neki, s amikor végre felöltözött,
mindketten kimentek, de Švejk egy pillanat múlva kacsintva visszajött, és
mit sem törődve Ella kisasszonnyal, aki egészen másként értelmezte a
visszatérését, és boldogtalan szerelmétől indíttatva azonnal bebújt az
ágyba, gyorsan kiitta a pálinka maradékát, majd ismét a hadnagy után
eredt.
Az utcán Dub hadnagynak megint a fejébe szállt minden, mert nagyon
fülledt volt a levegő. A legkülönbözőbb képtelenségeket magyarázta
Švejknek minden összefüggés nélkül. Arról beszélt, hogy van otthon egy
helgolandi bélyege, és az érettségi után mindjárt biliárdozni mentek, és
nem köszöntek az osztályfőnöknek. Minden mondatához hozzátette:
- Remélem, érti, amit mondok?
- Hát hogyne, én tökéletesen értem a lajtnant urat - felelte Švejk. - A
lajtnant úr pontosan úgy beszél, mint a Pokorný bádogos Budějovicében.
Ettől, ha az emberek megkérdezték, hogy „Fürdött már az idén a
Malšében?” azt felelte: „Nem fürödtem, de viszont az idén sok lesz a
szilva.” Vagy ha azt kérdezték: „Evett már az idén vargányát?” ő azt
felelte: „Nem ettem, de ez az új marokkói szultán állítólag nagyon rendes
ember.”
Dub hadnagy megállt, és azt dünnyögte:
- A marokkói szultán? Az egy letűnt nagyság - majd letörülte homlokáról
az izzadságot, és fátyolos szemével Švejkre bámulva felnyögött: - Így még
a télen se izzadtam. Egyetért velem? Érti, amit mondok?
- Értem, lajtnant úr kérem. Mihozzánk a „Kehely”-be mindig eljárt egy
idősebb úr, valami nyugdíjas tartományi bizottsági tanácsos, és ő pont
ugyanezt állította. Mindig azt mondta, csodálkozik, hogy milyen nagy a

251
Elővéd, szárnyvéd és utóvéd.
különbség a téli és a nyári hőmérséklet között. Nagyon furcsa, azt
mondja, hogy az emberek még nem jöttek rá erre.
A gimnázium kapujában Švejk elvált Dub hadnagytól, s ez felbotorkált a
lépcsőn a tanári szobába, ahol a katonai tanácskozás folyt, és azonnal
jelentette Ságner kapitánynak, hogy ő teljesen részeg. Az egész
tanácskozás alatt lehorgasztott fővel ült, de a vita közben néha
felemelkedett, és elkiáltotta magát:
- Uraim, az önök álláspontja tökéletesen helyes, viszont én tökrészeg
vagyok.
Miután végeztek az összes elintéznivalókkal, és Lukáš főhadnagy századát
kijelölték elővédnek, Dub hadnagy egyszerre csak összeszedte magát,
felállt, és azt mondta:
- Uraim, emlékezem az osztályfőnökünkre, az első osztályból. Üdv, üdv,
üdv neki!
Lukáš főhadnagynak az az ötlete támadt, hogy legjobb lesz, ha Dub
hadnagyot egyelőre beviteti Kunerttal a szomszédos fizikai szertárba,
melynek ajtajában őrség állt, hogy senki se lophassa el az
ásványgyűjtemény maradványait. A dandár is felhívta erre minden
áthaladó alakulat figyelmét.
Azóta voltak ilyen elővigyázatosak, amióta egy menetzászlóaljat a
gimnáziumban szállásoltak el, s a katonáknak különösen az
ásványgyűjtemény tetszett, a tarka kristályok és kavicsok, melyeket el is
raktak a hátizsákjukba.
A katonai temető egyik fehér fakeresztjén a következő felirat van:
„Gargányi László. Itt alussza örök álmát egy honvéd, aki a szertárban
minden denaturált szeszt kiivott egy edényből, amelyben különböző
csúszómászókat őriztek.”
A világháború még a kígyókra öntött spiritusszal is pusztította az emberi
fajt.
Miután a tisztek szétszéledtek, Lukáš főhadnagy odahívatta, Kunertot,
hogy vigye át Dubot a szertárba, és fektesse le a díványra.
Dub hadnagy egyszerre olyan lett, mint a kisgyerek; megfogta Kunert
kezét, vizsgálni kezdte a tenyerét, és azt mondta, hogy megjósolja neki a
tenyeréből majdani hitvesének a nevét.
- Magát hogy hívják? Vegye ki a zubbonyom felső zsebéből a noteszemet
meg a ceruzámat. Szóval magát Kunertnak hívják; nahát, jöjjön vissza egy
negyedóra múlva, és én itt hagyok magának egy cédulát a felesége
őnagysága nevével.
Alig mondta ki e szavakat, horkolni kezdett, de csakhamar felriadt,
belefirkált valamit a noteszába, kitépte azt a lapot, ledobta a földre, s
titokzatosan a szájához tartva az ujját, így szólt, mintha álmában
beszélne:
- Most még ne, csak egy negyedóra múlva. Legjobb lesz, ha bekötött
szemmel keresi a cédulát.
Kunert olyan jó marha volt, hogy egy negyedóra múlva valóban visszajött,
s amikor széthajtogatta a cédulát, Dub hadnagynak a következő
ákombákomjait olvasta rajta: „Az ön majdani hitvesének a neve:
Nagyságos Kunertné.”
Kunert azután megmutatta a cédulát Švejknek, és Švejk azt mondta, hogy
jól őrizze meg, mert az ilyen tiszti dokumentumokat mindenkinek meg kell
becsülnie, és régebben, amikor ő a tényleges idejét szolgálta, az nem
fordulhatott elő, hogy egy tiszt a puccerjével levelezzen, s méghozzá
nagyságosnak titulálja.

Miután megtörténtek az előkészületek, hogy a kapott parancsoknak

megfelelően elvonulhassanak, a dandárparancsnok, akit a hannoveri
ezredes oly szépen kiebrudalt, felsorakoztatta az egész zászlóaljat a
szokásos négyszögbe, és nagy beszédet mondott. A tábornok ugyanis
rendkívül szeretett szónokolni, hetet-havat összehordott, s amikor már
nem volt több mondanivalója, eszébe jutott a tábori posta.
- Katonák - mennydörögte a négyszög közepén -, közeledünk az ellenség
arcvonalához, amelytől csak néhány napi menetelés választ el bennünket.
Eddigi utatok folyamán, katonák, még nem közölhettétek otthon hagyott
szeretteitekkel a címeteket, hogy távoli rokonaitok tudják, hová írjanak
nektek, és hátrahagyott családotok megörvendeztethessen benneteket a
leveleivel. - A tábornok valahogy nem tudott kikecmeregni ebből, és
számtalanszor elismételte: - Távoli kedveseitek... drága rokonaitok...
hátrahagyott szeretteitek... - és így tovább, míg végül egy iszonyú
ordítással kitört a bűvös körből: - Erre való a fronton a tábori posta!
További beszédéből az derült ki, hogy mind a jelenlevő szürkeegyenruhás
embereknek a legnagyobb örömmel kell agyonlövetniük magukat pusztán
azért, mert a fronton tábori posták működnek, s ha valakinek egy gránát
letépi mindkét lábát, gyönyörű halála lesz, ha közben arra gondol, hogy a
tábori postaszáma hetvenkettő, s talán már ott is fekszik egy hazai levél a
távoli kedvesektől, nem is beszélve a csomagról, amely egy darab füstölt
húst, szalonnát és otthoni kétszersültet tartalmaz.
E beszéd után a dandár zenekara eljátszotta a császári himnuszt,
megéljenezték a császárt, majd a Bug menti vágóhídra szánt emberi
barmok egyes csoportjai a kapott parancsok szerint szép sorban útnak
indultak.
A 11. század fél hatkor indult el Turowa-Wolska felé. Švejk hátul menetelt
a századtörzzsel és a szanitécekkel, Lukáš főhadnagy ide-oda lovagolt az
oszlop oldalán, és minden pillanatban hátraügetett a szanitécekhez, hogy
megnézze Dub hadnagyot, akit ponyvával letakarva, kocsin vittek az
ismeretlen jövendő újabb hőstettei felé; továbbá azért is, hogy az utat
megrövidítendő, eldiskuráljon Švejkkel, aki türelmesen cipelte borjúját és
fegyverét, s éppen arról mesélt Vaněk számvivő őrmesternek, hogy
évekkel azelőtt milyen szépen masíroztak a Velké Meziøièi-i
hadgyakorlaton.
- Pont ilyen vidék volt, mint ez itten, csakhogy akkor nem voltunk ilyen
feldmészigek,252 mert akkor még azt se tudtuk, hogy mi az a tartalék
konzerv, és ha valami konzervet faszoltunk, akkor a mi szakaszunk az első
éjjeli szálláson megzabálta, és helyette téglát raktunk a borjúba. Az egyik
faluban ellenőrzés volt, az összes téglákat kidobálták a borjúkból, és olyan
sok tégla volt, hogy egy odavalósi ember aztán családi házat épített
belőle.
Nem sokkal ezután Švejk már Lukáš főhadnagy lova mellett masírozott
szabályszerűen, és a tábori postákról mesélt a parancsnokának:
- Nagyon szép volt az a beszéd, és biztosan nagyon jólesik minden
katonának, ha valami szép levelet kap hazulról. De én, amikor évekkel
ezelőtt Budějovicében szolgáltam, összesen csak egy levelet kaptam a
kaszárnyába, és azt egész mostanig megőriztem.
Švejk elővett mocskos bőrtárcájából egy elmázolódott levelet, s mindjárt
fel is olvasta, lépést tartva Lukáš főhadnagy lovával, amelyet a
parancsnok lassúbb ügetésre fogott:
- „Te aljas csirkefogó, te gyilkos és gazember! Køíž káplár úr bejött
szabadságra Prágába, és én táncoltam vele a Kocanban, és ő elmondta
nekem, hogy te a budějovicei Zöld Békában táncolsz valami hülye
cafkával. Tudd meg, ezt a levelet a budin írom, a deszkán a lyuk mellett,
közöttünk mindennek vége. A te volt Boženád. Hogy el ne felejtsem, az a
káplár érti a módját, és agyon fog szekírozni téged, én kértem meg rá. És
még valamit el ne felejtsek, ha majd szabadságra jössz, engem már nem
találsz az élők között.”
- Ne is mondjam - folytatta Švejk lassú ügetésben -, hogy amikor
szabadságra mentem, igenis az élők között volt, de még milyen élők
között. Most is a Kocanban találtam meg, két katona ölelgette egy idegen
ezredből, és az egyik olyan nagyon élő volt, hogy egész nyilvánosan
benyúlt a blúzába, mintha ki akarná venni onnét, óberlajtnant úrnak
jelentem alássan, az ártatlansága hímporát, ahogy a Věnceslava Luzická
írja, de ilyesfélét mondott egyszer egy olyan tizenhat év körüli kislány is a
tánciskolában egy gimnazistának, aki megcsípte a vállát, és ez a kislány
elsírta magát, és hangosan azt mondta: „Uram, ön letörülte a
szüzességem hímporát.” Persze mindenki nevetett, és a kislány mamája,
aki ott volt, és vigyázott rá, kivitte ott a Besedában a folyosóra, és
megrugdosta ezt a buta libát. Én arra a véleményre jutottam, óberlajtnant
úr, kérem, hogy a vidéki lányok mégiscsak őszintébbek, mint az ilyen
nyúzott városi kisasszonykák, akik mindenféle tánciskolába járnak. Amikor
évekkel ezelőtt Mníšekben voltunk táborban, bementem táncolni Starý
Knínba és ismeretséget kötöttem egy bizonyos Karla Veklovával, de nem
nagyon tetszettem neki. Egyszer vasárnap este kivittem a halastóhoz, ott
leültünk a gátra, és amikor lement a nap, megkérdeztem tőle, hogy én is
kellek-e neki. Jelentem alássan, óberlajtnant úr, a levegő olyan langyos
volt, minden madárka dalolt, és ő borzasztóan nevetve azt felelte: „Úgy
kellesz nekem, mint kóc a seggembe, hiszen te hülye vagy.” És én tényleg
hülye voltam, olyan szörnyű hülye, óberlajtnant úrnak jelentem alássan,
hogy amikor azelőtt a vetések között mentünk a magas gabonában,

252
Harcszerűek.
egészen lakatlan helyeken, még csak egyszer se ültünk le, és én csak
mutattam neki azt az istenáldását, és a hülye fejemmel azt
magyarázgattam ennek a parasztlánynak, hogy ez itten rozs, ez itten
búza, ez meg zab.
S mintha ezt a „zabot” akarnák megerősíteni, az elöl masírozó katonák
rázendítettek annak a nótának a folytatására, amellyel már Solferino alatt
is véreztek a cseh ezredek Ausztriáért:
Mikor éjfélt harangoztak,
kiugrott a zsákból a zab,
bumsztarára, bumsztarám,
nem szabódik a leány!
S a többiek azonnal átvették a dalt:
Nem ám, nem ám, nem ám,
nem olyan a leány,
kettőt cuppant az arcodra,
egyet balra, egyet jobbra,
bumsztarára, bumsztarám,
nem szabódik a leány,
nem ám, nem ám, nem ám,
nem olyan a leány...
Aztán a németek kezdték fújni ugyanezt a nótát, németül.
Nagyon régi katonanóta ez, talán már a napóleoni csaták idején is fújták
minden nyelven. Most vígan zengett a galíciai síkságon, a turowa-wolska-i
poros országút fölött, amelynek mindkét oldalán, egészen a dél felől
zöldellő dombokig, lovak patája és sok ezer nehéz katonabakancs talpa
tiporta le és pusztította el a földeket.
- Körülbelül így intéztük el a vidéket a píseki hadgyakorlatokon is - mondta
Švejk körülnézve. - Volt velünk egy főherceg is, ez olyan igazságos úr volt,
hogy amikor stratégiai okokból az egész stábjával belement a vetésbe, az
adjutánsának utána mindjárt fel kellett becsülni az egész kárt. Egy Pícha
nevű paraszt egyáltalán nem örült az ilyen látogatásoknak, és nem
fogadta el a kincstártól azt a tizennyolc korona kártérítést, amit az öt hold
letaposott földjéért kínáltak neki, mindenáron pereskedni akart,
óberlajtnant úr, kérem, és ezért másfél évet kapott.
- Én azt hiszem, óberlajtnant úr, inkább örülnie kellett volna, hogy valaki a
császári családból meglátogatja a mezején. Egy másik paraszt, aki
öntudatosabb lett volna, az fehér ruhába öltöztette volna az összes
lányait, mint a koszorúslányokat, bokrétákat adott volna a kezükbe, és
felállította volna őket a portáján, és mindegyiknek úgy kellett volna
üdvözölni a magas rangú urat, mint ahogy Indiáról olvastam egyszer,
hogy egy fejedelemnek az alattvalói odaálltak, és tűrték, hogy eltiporja
őket az az elefánt.
- Miket beszél maga, Švejk? - kiáltott rá a lóról Lukáš főhadnagy.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, én azt az elefántot gondolom,
amelyik a hátán vitte azt a fejedelmet, akiről olvastam.
- Az a fő, hogy maga mindent nagyon helyesen meg tud magyarázni,
Švejk - mondta Lukáš főhadnagy, és előrelovagolt. Ott már felbomlott a
menetoszlop, a vonatbeli pihenő után ez a szokatlan masírozás, teljes
menetfelszereléssel, mindenkinek megfájdította a vállát, és mindenki úgy
segített magán, ahogy tudott. A puskát át-átvetették egyik vállukról a
másikra, a többség már nem is szíjon vitte, hanem hátradűtve, mint a
gereblyét vagy vasvillát. Volt, aki azt hitte, hogy az árokban vagy a
mezsgyén kellemesebb lesz a járás, ott talán mégiscsak puhább a föld a
lábuk alatt, mint a poros országúton.
A legtöbben lógó fejjel bandukoltak, és mindenkit nagy szomjúság
gyötört, mert hiába bukott már le a nap, éppoly fülledt, meleg volt a
levegő, mint délben, és egyetlen csepp víz sem volt a kulacsában
senkinek. A masírozás első napja, a szokatlan helyzet, amely egyre
nagyobb kínok bevezetőjének ígérkezett, valamennyiüket mindinkább
elbágyasztotta és kimerítette. A nótázást is abbahagyták, és arról
tárgyaltak, vajon milyen messzire lehet Turowa-Wolska, ahol, úgy hitték,
megszállnak éjszakára. Néhányan leültek az árokszélre, s hogy ne legyen
feltűnő a dolog, kifűzték a bakancsukat, és első pillantásra olyan
embereknek látszottak, akik rosszul csavarták be a kapcát, és most meg
akarják igazítani, hogy a további masírozás közben ne nyomja a lábukat.
Mások a puskaszíjat vették rövidebbre vagy hosszabbra, vagy kinyitották
a hátizsákot, és átrendezték a tartalmát, önmaguknak is bebeszélve, hogy
a helyes súlyelosztás érdekében cselekszenek így, hogy a hátizsák
hevedere ne húzza jobban az egyik vagy a másik vállukat. Amikor Lukáš
főhadnagy odaért hozzájuk, sorra felálltak, és jelentették, hogy szorít a
bakancs, vagy valami hasonlót; persze csak akkor, ha a kadétok vagy
szakaszvezetők Lukáš főhadnagy kancáját megpillantva már korábban
előre nem kergették őket.
De az odalovagló Lukáš főhadnagy egész barátságosan szólt rájuk, hogy
csak keljenek fel, Turowa-Wolskáig már csak három kilométer az út, ott
majd megpihenhetnek.
Közben a kétkerekű szanitéckocsi szüntelen zötyögése magához térítette
Dub hadnagyot. Az öntudatát még nem nyerte ugyan teljesen vissza, de
már fel tudott ülni, kihajolt a kétkerekűből, és rákiáltott a századtörzs
tagjaira, akik könnyedén sétáltak mellette, mert kezdve Balounnal és
végezve Chodounskýval, valamennyien felrakták borjújukat a kétkerekűre.
Csak Švejk haladt előre rettenthetetlenül, teljes menetfelszereléssel,
puskáját dragonyos mód keresztbe szíjazva a mellén; pipázott, és ezt fújta
masírozás közben:
Mikor mentünk Jaromìøbe,
elhiszed-e, nem hiszed-e,
odaértünk estefele...
Több mint ötszáz lépéssel Dub hadnagy előtt porfelhő szállt fel az
országútról, és katonák alakjai váltak ki belőle; Dub hadnagy, akibe
visszatért a lelkesedés, kihajolt a kétkerekűből, és beleordított az országút
porába:
- Katonák, magasztos, de nehéz feladat áll előttetek, fárasztó menetek
várnak rátok, különböző lemondások és mindennemű gyötrelmek. De én
bizalommal eltelve számítok a ti kitartásotokra és erős akaratotokra,
amelyért kijár nektek minden elismerés és csodálat.
„Te állat”, rímelt rá Švejk gondolatban. Dub hadnagy tovább szónokolt:
- Számotokra, katonák, nem létezik olyan akadály, bármilyen hatalmas
legyen is, amit le ne tudnátok küzdeni! Még egyszer mondom nektek,
katonák, hogy nem könnyű győzelmekre vezetlek benneteket. Kemény
lesz a dió, de ti majd megbirkóztok vele! A történelem dicsőíteni fog
benneteket évszázadokon át.
„Jobban teszi, hogyha okád”, rímelt rá megint Švejk.
És Dub hadnagy mintha meghallotta volna, fejét kilógatva hányni kezdett
az út porába, és amikor kihányta magát, így kiáltott:
- Katonák, előre - majd visszahengeredett Chodounský távírász borjújára,
és aludt, mint a bunda egészen Turowa-Wolskáig; itt végül Lukáš
főhadnagy parancsára leszedték a kocsiról, és talpra állították, s a
főhadnagy igen hosszas és fáradságos beszélgetést folytatott vele, míg
végül Dub hadnagy magához tért annyira, hogy kijelenthesse:
- Logikusan nézve, hülyeséget követtem el, amit azonban az ellenséggel
szemtől szembe fogok jóvátenni.
De azért még mindig nem volt egészen magánál, mert mielőtt elindult
volna a szakaszához, még azt mondta Lukáš főhadnagynak:
- Maga még nem ismer, de majd megismer!
- Švejknél majd informálódhat arról, hogy miket művelt.
Dub hadnagy tehát a szakasza helyett előbb Švejkhez ment, akit Baloun
és Vaněk számvivő őrmester társaságában talált meg.
Baloun éppen arról mesélt, hogy náluk a malomban mindig be volt hűtve
egy üveg sör a kútba. Olyan hideg volt az a sör, hogy az embernek
elvásott tőle a foga. A többi malomban esténként túróra szokták inni az
ilyen sört, de ő, a nagy falánkságában, amiért most megbüntette az
Úristen, a túró után mindig bevágott még egy jó darab húst is. Most aztán
az isteni igazságosság megbüntette a turowa-wolskai kutak büdös vizével,
amibe a kolera miatt mindenkinek citromsavat kell szórnia; ezt épp az
előbb osztották ki, amikor rajonként vizet faszoltak a kútról. Baloun úgy
vélte, hogy ezt a citromsavat valószínűleg az emberek kiéheztetése miatt
adták. Igaz, hogy Sanokban sikerült egy kicsit jóllaknia, sőt Lukáš
főhadnagy megint odaadta a fele borjúsültjét, amit a dandártól hozott
neki, de ez azért bosszantó, ő mégiscsak azt hitte, hogy majd ha
megérkeznek ide, és éjjeli pihenő lesz, megint főzni fognak valamit. Már
biztos is volt ebben, amikor a szakácsok vizet hordtak a kondérokba.
Mindjárt odament a konyhákhoz, hogy megkérdezze, mi a helyzet, és a
szakácsok azt felelték, hogy csak vízhordásra kaptak parancsot, bármikor
jöhet egy másik parancs, hogy öntsék ki a vizet.
Ekkor lépett hozzájuk Dub hadnagy, s mivel még egyáltalán nem volt
biztos önmagában, megkérdezte:
- Diskurálnak?
- Diskurálunk, lajtnant úr kérem - felelte Švejk mindannyiuk nevében -,
nálunk most a tetőpontján áll a vigalom. Legjobb, ha az ember mindig jól
eldiskurálgat. Most éppen citromsavról diskurálunk. Mulatság nélkül egy
katona se tud meglenni, így legalább könnyebben elfelejti a sok strapát.
Dub hadnagy azt mondta, hogy jöjjön odább, mert kérdezni akar tőle
valamit. Miután félrementek, rendkívül bizonytalan hangon megkérdezte:
- Nem énrólam diskuráltak?
- Á, szó se róla, isten őrizz, lajtnant úr, csak arról a citromsavról meg
füstölt húsról.
- Lukáš főhadnagy azt mondta, hogy állítólag elkövettem valamit, és
maga mindent tud erről, Švejk.
Švejk igen komolyan és nyomatékosan így szólt:
- Semmit se tetszett elkövetni, lajtnant úr, csupán látogatóban tetszett
lenni egy rossz hírű házban. De biztos valami tévedés történt. A Kecske
téri Pimper bádogost is mindig keresni kellett, amikor bement a városba
bádogért, és őt is mindig ilyen helyeken találták meg, a Šuhában vagy a
Dvoøákban, mint én a lajtnant urat. Lent volt a kávéház, és a mi
esetünkben fent voltak a lányok. A lajtnant úr biztosan tévedésben volt,
hogy tulajdonképpen hol is tetszik lenni, mert nagyon meleg volt, és aki
nem szokta meg az italt, az az ilyen hőségben még a közönséges rumtól
is berúg, nemhogy a berkenyepálinkától, mint a lajtnant úr. Úgyhogy én
parancsot kaptam, hogy adjak át a lajtnant úrnak egy meghívást a
besprechungra, mielőtt kirukkolunk, és az emeleten meg is találtam a
lajtnant urat annál a nőnél; a nagy hőségtől meg a pálinkától meg se
tetszett ismerni engem, és úgy tetszett ott feküdni a kanapén levetkőzve.
Egyáltalán nem tetszett tombolni, még azt se tetszett mondani, hogy
„maga még nem ismer engem”, de az ilyesmi bárkivel előfordulhat,
amikor nagy a hőség. Van, aki szörnyen szenved tőle, a másik meg úgy
kerül bele, mint Pilátus a krédóba. Ha ismerni tetszett volna az öreg
Vejvodát, aki pallér volt Vršovicében, az kijelentette, lajtnant úr kérem,
hogy nem iszik többé olyan italt, amitől be lehet rúgni. Még egy
stamperlit felhajtott az útra, aztán világgá ment, hogy ilyen
alkoholmentes italokat keressen. Először a „Megállóhoz” címzett
kocsmába ment be, rendelt egy negyedliter vermutot, és feltűnés nélkül
elkezdett kérdezősködni a kocsmárosnál, hogy mit is isznak azok az
absztinens antialkoholisták. Nagyon helyesen az volt a véleménye, hogy a
tiszta víz még az absztinensek számára is nagyon kegyetlen ital. Így aztán
a kocsmáros megmagyarázta neki, hogy az absztinensek szódavizet
isznak, tejet, meg aztán alkoholmentes borokat, hideg fokhagymalevest
és más, szesz nélküli italokat. Ebből az öreg Vejvodának mégiscsak az az
alkoholmentes bor felelt meg a legjobban. Még megkérdezte, hogy
vannak-e alkoholmentes pálinkák is, megivott még egy negyedliter
vermutot, és elbeszélgetett a kocsmárossal arról, hogy az már tényleg
bűn, ha valaki gyakran berúg, mire a kocsmáros azt mondta, hogy ő
mindent el tud viselni, kivéve az olyan részeg embert, aki másutt rúg be,
és aztán hozzá jön kijózanodni egy üveg szódával, és még randalírozik is.
„Rúgjál be nálam, mondta a kocsmáros, akkor az én emberem vagy,
különben nem ismerlek.” Az öreg Vejvoda így felhajtotta a poharát, és
tovább ment, amíg el nem ért, lajtnant úr, egy Károly téri
borkereskedésbe, ahová néha szintén eljárt, és megkérdezte, hogy nincs-
e alkoholmentes boruk. „Alkoholmentes borunk nincsen, Vejvoda úr,
mondták neki, de van vermutunk vagy sherrynk.” Az öreg Vejvoda
valahogy szégyellte magát, úgyhogy megivott egy negyedliter vermutot
meg egy negyedliter sherryt, és ahogy ott ült, lajtnant úr,
összeismerkedett egy másik ilyen absztinenssel. Picsi-pácsi,
elbeszélgettek, hozattak még egy-egy negyedliter sherryt, és a végén
megbeszélték, hogy az az úr ismer egy helyet, ahol alkoholmentes bort
mérnek. „A Bolzano utcában van, lépcsőn kell lemenni, és gramofonjuk is
van.” Erre a jó hírre az öreg Vejvoda egy egész üveg vermutot hozatott,
és aztán mind a ketten elmentek a Bolzano utcába, ahol lépcsőn kell
lemenni, és gramofonjuk is van. És ott tényleg csupa gyümölcsbort
mértek, nemcsak hogy szeszmenteset, hanem egyáltalán nem is volt
benne alkohol. Előbb hozattak fejenként egy fél liter egresbort, aztán egy
fél liter ribizlibort, és amikor megittak még egy fél liter alkoholmentes
egresbort, elkezdett zsibbadni a lábuk a sok vermuttól meg sherrytől,
amit azelőtt ittak, és elkezdtek kiabálni, hogy hozzanak nekik hivatalos
igazolványt, hogy amit ők itt isznak, az alkoholmentes bor. Mert ők
absztinensek, és ha nem hozzák nekik rögtön azt az igazolványt, akkor ők
mindent szétvernek itt a gramofonnal együtt. Aztán a rendőröknek mind a
kettőt fel kellett cipelniük azokon a lépcsőkön a Bolzano utcába, be kellett
hogy rakják őket a rabomobilba és aztán a különcellába, a végén pedig
mind a kettőt el kellett ítélni, mint absztinenst, részegség miatt.
- Miért meséli ezt nekem? - kiáltotta Dub hadnagy, aki ettől a beszédtől
teljesen kijózanodott.
- Jelentem alássan, lajtnant úr, ez tulajdonképpen nem is tartozik ide, de
ha már így beszélgetünk egymással...
Dub hadnagy most már teljesen magához tért, rádöbbent, hogy Švejk
megint megsértette, s ezért így kiáltott fel:
- Majd megismersz egyszer! Hogy állsz?
- Alázatosan jelentem, hogy rosszul állok, mert elfelejtettem összeverni a
patámat, jelentem alássan. De máris megcsinálom. - S ezzel Švejk a
legszabályszerűbb haptákba vágta magát.
Dub hadnagy erősen törte a fejét, hogy mit mondjon még, de végül is
csak annyit mondott:
- Jól vigyázz, hogy ne kelljen utoljára mondanom - s e kijelentést régi
mondásának egy új változatával egészítette ki: - Te még nem ismersz
engem, de én ismerlek téged.
Miután otthagyta Švejket, a kaccenjammeres Dub hadnagy azt gondolta
magában: „Talán jobb hatással lett volna rá, ha azt mondom neki: »Én
már régóta ismerlek, zsivány, a rossz oldaladról is.«”
Azután Dub hadnagy Kunertot hívatta, és ráparancsolt, hogy szerezzen
valahonnét egy korsó vizet.
Kunert becsületére legyen mondva, hogy a korsót is, a vizet is jó sokáig
kereste egész Turowa-Wolskában.
Korsót végül is a plébános úrtól sikerült lopnia egyet, vizet pedig egy
teljesen bedeszkázott kútból mert a korsóba. E célból természetesen ki
kellett törnie néhány deszkát, minthogy a kutat azért szerelték így fel,
mert tífuszgyanús volt a vize.
Dub hadnagy azonban minden további következmény nélkül felhajtotta a
korsó egész tartalmát, ezzel is igazolva a régi mondást: „Jó disznónak
nem árt semmi.”
Mindnyájan nagyot tévedtek, amikor azt hitték, hogy Turowa-Wolskában
fogják tölteni az éjszakát.
Lukáš főhadnagy magához hívatta Chodounský telefonistát, Vaněk
számvivő őrmestert, Švejk századfutárt és Balount. A parancs igen
egyszerűen hangzott. Mindannyian a szanitéceknél hagyják a
felszerelésüket, a mezei úton át azonnal elindulnak Maly Polanec felé,
onnét pedig a patak mentén délkeleti irányban mennek tovább
Liskowiecig.
Švejk, Vaněk és Chodounský lesznek a szállásmesterek. Gondoskodniuk
kell éjjeli szállásról a század részére, amely egy órával, legfeljebb másfél
órával utánuk érkezik meg a célhoz. Baloun közben azon a szálláson,
amely az övé, Lukáš főhadnagyé lesz, süttessen meg egy libát, a három
szállásmester pedig vigyázzon Balounra, hogy fel ne falja a felét.
Ezenkívül Vaněk és Švejk vásároljon egy disznót a századnak, a század
hússzükségletéhez szabott súlyban. Éjszaka gulyásfőzés lesz. A legénység
éjjeli szállása rendes legyen; kerüljék el a tetves kunyhókat, hogy a
legénység alaposan kipihenhesse magát, mert a század már reggel fél
hétkor tovább indul Liskowiecből Kroscienkán át Starasol felé.
A zászlóalj tudniillik már nem volt szegény. Sanokban a
dandárintendantúra némi előleget folyósított a vágóhidak jövendő
anyagára. A századpénztárban több mint százezer korona volt, és Vaněk
számvivő őrmester már parancsot kapott, hogy majd ha helyben lesznek
(vagyis a lövészárokban, az egész századra váró halál előtt), számolja el
és fizesse ki a legénységnek az elmaradt komiszkenyérért és menázsiért
vitathatatlanul járó összegeket.
Miközben a három szállásmester és Baloun felkészült az útra, a századnál
megjelent a helybeli plébános úr, s egy különböző nyelveken nyomtatott
szöveget osztogatott a katonáknak, nemzetiségük szerint. „Lourdes-i dal”
volt a szöveg címe, és a plébános úr egy egész csomagot hozott ebből a
dalból; valami magas rangú katonai egyházférfiú hagyta itt, aki autón
utazta be néhány örömlánnyal az elpusztított Galíciát, hogy a plébános úr
majd ossza szét az áthaladó katonai alakulatok között.
Amott, hol a völgyre lehajlik a hegy,
harang szava kondul, és árad a kegy.
Ave, ave, ave Maria; - Ave, ave, ave Maria!
Haj, Bernadette, leányka, nyújtsd a kezed,
mert téged az Úristen lelke vezet. - Ave!
S meglátott a sziklán egy csillagi fényt
és abban egy magasztos, mennyei lényt. - Ave!
 Az alakját patyolat köntös fedi
és derekát égszínkék öv övezi. - Ave!
Egy rózsafüzért fog és mutatja azt,
a zöldellő völgyre lehull a malaszt. - Ave!
Haj, Bernadette lányarca most csupa tűz,
földöntúli sugárban izzik a szűz. - Ave!
Már térdel és ajkáról száll az ima,
megszólítja őt a magasztos Anya. - Ave!
„Lásd, gyermek, én fogantam szeplőtelen,
s az emberiséget én védelmezem! - Ave!
Jövel, ti sok ájtatos zarándokok,
hozzátok el nékem imádatotok. - Ave!
És márványból templomot rakjatok itt,
mert itten az Istennek anyja lakik. - Ave!
E kis forrás mostantól csodákat tesz
és jóságom örökös záloga lesz.” - Ave!
Ó, dicsőség néked, te virágos völgy,
hol földünkre szállott a mennyei Hölgy! - Ave!
Ó, királynőnk, fenséges asszonyanyánk,
fényes csodabarlangod üdvöt hint ránk. - Ave!
Úgy lőn, ahogy kívántad, tódul a nép,
és ujjongva imádja királynőjét. - Ave!
Ó, Szűzanya, te ki a jótevőnk vagy,
sok égető bajunkra balzsamot adj. - Ave!
Ó, üdvösség csillaga, légy oly kegyes,
az Úristen trónja elébe vezess. - Ave!
Ó, gyámolíts bennünket, anyai Szív,
és hallgasd meg azt, aki epedve hív.
Turowa-Wolskában sok latrina volt, és a latrinákban mindenütt a „Lourdes-
i dal” példányai hevertek.
A Kašperské Hory-i Nachtigal káplár szerzett egy üveg pálinkát egy halálra
ijesztett zsidótól, összegyűjtötte néhány bajtársát, s most együttesen fújni
kezdték németül a „Lourdes-i dalt”, a „Prinz Eugen” című katonanóta
dallamára, csak az „Ave!” refrént hagyták el.
A 11. század éjjeli szállásának előkészítésével megbízott négy katonára
átkozottul csúnya út várt, amikor besötétedett, s ők egy kis erdőbe
érkeztek a patakon túl, amely állítólag Liskowiec felé vezetett.
Balount, aki először került ilyen helyzetbe, szembe a nagy ismeretlennel,
s aki rendkívül titokzatosnak érzett mindent, a sötétséget és szálláskereső
megbízatásukat is, egyszerre csak szörnyű gyanú fogta el, hogy nem is
olyan ártatlan dolog ez az egész.
- Bajtársak - mondta halkan, a patak menti úton bukdácsolva -, bennünket
feláldoztak.
- Hogyhogy? - förmedt rá csendesen Švejk.
- Bajtársak, ne kiabáljunk úgy - kérlelte őket Baloun halkan -, máris érzem
a derekamban, meghallanak bennünket, és mindjárt lőni kezdenek ránk.
Tudom én. Minket azért küldtek előre, hogy kiderítsük, nincs-e ott az
ellenség, és ha meghallják a lövéseket, mindjárt tudni fogják, hogy nem
szabad tovább menni. Mi vagyunk az előőrs, bajtársak, ahogy a Terna
káplártól tanultam.
- Hát akkor csak eredj előre - mondta Švejk. - Mi majd szépen utánad
megyünk, hogy megvédjél bennünket a testeddel, ha már ilyen marha
nagy ember vagy. És ha meglőnek, rögtön szólj nekünk, hogy még
idejében hasra vágódhassunk. Micsoda katona vagy te, halljátok, attól fél,
hogy rálőnek. Éppen ettől kell hogy boldog legyen minden katona, mert
minden katonának tudnia kell, hogy minél többet lövöldöz rá az ellenség,
annál jobban fogy az ellenség muníciókészlete. Minden lövés, amit egy
ellenséges katona lead terád, csökkenti az ő harcképességét. Amellett ő is
örül, hogy rád lőhet, mert legalább nem kell hogy cipelje a patronjait, és
könnyebben futhat.
Baloun nagyot sóhajtott:
- De énnekem gazdaságom van odahaza.
- Hát fütyülj arra a gazdaságra - tanácsolta Švejk -, inkább essél el a
császár őfelségéért. Tán nem tanítottak meg erre a katonaságnál?
- Csak úgy említették - mondta a bamba Baloun. - Csak a gyakorlótérre
vittek ki, aztán meg semmi ilyesfélét nem hallottam, mert puccer lettem...
Ha legalább jobban etetne minket a császár őfelsége...
- Nahát, csuda egy telhetetlen disznó vagy, hallod-e. Csata előtt
egyáltalán nem is szabad etetni a katonát, ezt már évekkel ezelőtt
megmagyarázta nekünk az iskolán az Untergriez kapitány úr. Mindig azt
mondta nekünk: „Átkozott csibészek, ha valamikor háború lenne, ha
csatára kerülne a sor, nehogy telezabáljátok magatokat a csata előtt. Aki
teletömi magát, és haslövést kap, az mindjárt kész lesz, mert az ilyen
sebnél az összes menázsi meg cvibak kijön a beleiből, és az ilyen katona
mindjárt gyulladást kap, és kész van. De ha nincs a gyomrában semmi,
akkor egy ilyen haslövésre oda se fütyül, annyi az egész, mint egy
darázscsípés, direkt jólesik.”
- Én gyorsan emésztek - mondta Baloun -, az én gyomromban sose marad
sok ennivaló. Én, pajtás, bevágok például egy egész tál gombócot
disznósülttel meg káposztával és egy fél óra múlva három
leveseskanálnyit se szarok neked belőle, a többi elveszett bennem.
Például van, aki azt mondja, hogyha rókagombát eszik, úgy jön ki belőle,
ahogy volt, csak meg kell mosni, és megint besavanyítani, nálam pedig
fordítva. Bezabálok annyi rókagombát, hogy más ember szétpukkadna
tőle, és amikor aztán kimegyek az árnyékszékre, csak egy kis sárga kását
tudok kifingani, mint egy gyerek, a többi szintén elveszett bennem.
- Énbennem, pajtás - közölte Baloun bizalmasan Švejkkel - még a halcsont
meg a szilvamag is feloldódik. Egyszer direkt megszámoltam. Megettem
hetven szilvás gombócot magostul, és amikor éreztem, hogy itt az ideje,
kimentem a pajta mögé, megkotortam azt a kis csomót egy fadarabbal,
félrelöktem a magokat és számoltam. A hetven magnak több mint a fele
feloldódott bennem.
Halk, elnyújtott sóhaj szállt fel Baloun szájáról:
- Az asszony odahaza krumplis tésztából csinálta a szilvás gombócot, és
még beletett egy kis túrót is, hogy kiadósabb legyen. Mindig jobb szerette
mákkal beszórva, mint sajttal, én meg fordítva, úgyhogy emiatt egyszer
fel is pofoztam... Nem tudtam megbecsülni a családi boldogságomat.
Baloun megállt, csettintett, végighúzta nyelvét a szájpadlásán, majd
szomorúan és lágyan így folytatta:
- Tudod, pajtás, most, hogy nem jutok hozzá, úgy érzem, mintha az
asszonynak mégiscsak igaza lett volna, talán mégis jobb azzal a mákkal.
Akkor mindig úgy gondoltam, hogy az a mák bemegy a fogam közé, most
meg arra gondolok, bárcsak menne... Bizony, sokszor nagyon meg kellett
hogy szenvedjen velem az asszony. Hányszor elsírta magát, amikor azt
akartam, hogy több majorannát tegyen a májas hurkába, és ilyenkor
mindig rásóztam egy jót. Egyszer úgy eldöngettem szegénykémet, hogy
két napig feküdt, mert nem akart nekem vacsorára levágni egy pulykát,
azt mondta, elég lesz egy kiskakas is.
- Hej, pajtás - és Baloun sírva fakadt -, bezzeg jó lenne most a májas
hurka majoránna nélkül is, a kakas is jó lenne. Szereted a kaporszószt?
Látod, amiatt is nagy volt a csetepaté, most meg úgy innám, mint a
kávét.
Baloun lassanként megfeledkezett a vélt veszedelemről, és meghatottan
mesélte tovább Švejknek a csendes éjszakában, még akkor is, amikor
Liskowiec felé ereszkedtek alá, hogy mi mindent nem becsült ő azelőtt,
most pedig zabálná, mint a bolond.
Mögöttük ment Chodounský telefonista Vaněk számvivő őrmesterrel.
Chodounský azt magyarázta Vaněknek, hogy véleménye szerint a
világháború egy hülyeség. Az a legrosszabb benne, hogyha valahol
megszakad a telefonösszeköttetés, éjszaka ki kell menni megjavítani, és
még rosszabb, hogy régebben, amikor háború volt, még nem találták fel a
reflektort. De most éppen, amikor azokat az átkozott drótokat javítja az
ember, az ellenség mindjárt megtalálja a reflektorával, és rögtön ráereszti
az egész tüzérséget.
Lent a faluban, ahol éjjeli szállást kellett keresniük a századnak,
koromsötét volt, s az összes kutyák felugattak, ami arra késztette az
expedíciót, hogy megálljon, és fontolóra vegye, miként lehetne elbánni
ezekkel a fenevadakkal.
- Mi lenne, ha visszafordulnánk - suttogta Baloun.
- Baloun, Baloun, ha jelentenénk, amit mondtál, téged agyonlőnének
gyávaság miatt - mondta Švejk.
A kutyák egyre jobban ugattak, a végén már a Ropa folyótól délre,
Krosienkából s még egynéhány faluból is hallatszott az ugatás, mert Švejk
beleordított az éjszakai csendbe:
- Kuss! Kuss! Kuss! - mint ahogy a saját kutyáira kiabált annak idején,
amikor még kereskedett velük.
A kutyák ettől még hangosabban ugattak, úgyhogy Vaněk számvivő
őrmester rászólt Švejkre:
- Ne ordítson rájuk, Švejk, mert mindjárt ugatni kezd itt nekünk az egész
Galícia.
- Amikor Tábor vidékén voltunk hadgyakorlaton - felelte Švejk -, valami
hasonló dolog történt velünk. Éjszaka beérkeztünk egy faluba, és a kutyák
borzasztó nagy ricsajt csaptak. Ott az egész vidék szépen be van
népesedve, úgyhogy a kutyaugatás faluról falura ment, egyre tovább és
tovább, és amikor abban a faluban, ahol mi táboroztunk, már elhallgattak
a kutyák, messziről megint meghallották az ugatást, mondjuk Pelhøimov
felől, és újra ugatni kezdtek, és nemsokára ugatott már, barátom, az
egész vidék Tábor, Pelhøimov, Budějovice, Humpolec, Tøeboò és Jihlava
körül. A kapitányunk szörnyű ideges öregúr volt, nem bírta a
kutyaugatást, egész éjszaka nem aludt, folyton járkált, és azt kérdezte az
őröktől: „Ki ugat, ki ugat?” A katonák alássan jelentették, hogy a kutyák
ugatnak, és a kapitány ettől úgy dühbe jött, hogy azok, akik éppen
őrségen voltak, ezért laktanyafogságot kaptak, amikor visszamentünk a
hadgyakorlatról. Aztán a kapitány mindig kijelölt egy „kutyakommandót”,
és előreküldte. Ennek a kommandónak az volt a feladata, hogy
figyelmeztesse a lakosságot abban a faluban, ahol meg akartunk hálni,
hogy éjszaka egy kutyának se szabad ugatni, különben ki lesz irtva.
Egyszer én is benne voltam egy ilyen kommandóban, és amikor
megérkeztünk egy faluba Milevsko körül, összekevertem a dolgot, és azt
mondtam a községi bírónak, hogy amelyik kutya ugatni fog az éjszaka,
annak a tulajdonosa stratégiai okokból ki lesz végezve. A bíró megrémült,
mindjárt befogatott, és elment a stábra, hogy kegyelmet kérjen az egész
falunak. De oda se engedték, az őrök majdnem belelőttek, úgyhogy
hazament, és mire mi beértünk a faluba, az ő tanácsára mindenki
bekötözte rongyokkal a kutyák pofáját, úgyhogy három meg is veszett
közülük.
Leereszkedtek a faluba, miután a társaság tudomásul vette Švejk oktató
szavait, hogy éjszaka a kutyák nagyon félnek az égő cigaretták
parazsától. Sajnos, egyikük sem cigarettázott, úgyhogy Švejk tanácsának
nem lehettek pozitív eredményei. Viszont kiderült, hogy a kutyák
örömükben ugatnak, mert szeretettel emlékeztek vissza az addig áthaladt
katonaságra, amely mindig hagyott nekik valami ennivalót.
Már messziről megérezték, hogy olyan lények közelednek, akik csontokat
és lótetemeket szoktak hátrahagyni. Egyszerre csak, hipp-hopp, négy
csahos eb termett Švejk körül, s égnek emelt farokkal barátságosan
ugrándozni kezdtek a derék katonára.
Švejk megsimogatta, megpaskolta őket, és úgy beszélt velük a sötétben,
ahogy kisgyerekekkel szokás:
- Nahát, itt vagyunk, megjöttünk hozzátok hajcsizni, papikálni, adunk
nektek csontocskát, kenyérhéjacskát, reggel aztán megint tovább
megyünk az ellenségre.
A falusi kunyhókban fények gyulladtak, s amikor a négy szállásmester
dörömbölni kezdett az első kunyhó ajtaján, hogy megkérdezze, hol lakik a
községi bíró, egy sivító, rikácsoló női hang azt felelte, nem lengyelül, de
nem is ukránul, hogy a férje katona, a gyerekei himlősek, a muszkák
mindent elvittek, és a férje, mielőtt bevonult volna, meghagyta neki, hogy
éjszaka senkinek se nyisson ajtót. Csak mikor erélyesebben folytatták a
dörömbölést, megnyugtatva a lakókat, hogy ők „kvártélymesterek”, akkor
nyitotta ki az ajtót egy láthatatlan kéz, s amikor bementek, kiderült, hogy
éppen ott lakik a községi bíró, aki hiába próbálta megmagyarázni
Švejknek, hogy nem ő utánozta azt a rikácsoló női hangot. Azzal
védekezett, hogy a szénában aludt, és a felesége, ha hirtelen felriasztják
álmából, nem tudja, hogy miket beszél. Ami pedig azt illeti, hogy szállás
kéne egy egész századnak, hát olyan kicsi a falu, hogy egy szál katona se
fér bele. Egyáltalán nincs hol aludni. Vásárolni se lehet semmit, a muszkák
mindent elvittek.
Ha meg nem sértené a jóságos urakat, elkísérné őket Krosienkába, ott
nagybirtokok vannak, innét csak háromnegyed órai járás, ott aztán van
elég hely, minden katona báránybőrrel takarózhatik, annyi ott a tehén,
hogy minden katonára jut egy csajka tej, ott az ivóvíz is kitűnő, a tiszt
urak a kastélyban hálhatnak, de itt, Liskowiecben? Nyomor, rüh, tetvek.
Valamikor neki is volt öt tehene, de a muszkák mind elvitték, úgyhogy ő
maga is kénytelen Krosienkába járni tejért, ha nem akarja, hogy a beteg
gyermekei szenvedjenek.
Mintha igazolni akarná, valahol a szomszédos istállóban felbőgött néhány
tehén, és hallatszott a rikácsoló női hang, amint a szerencsétlen
teheneket csitítja, s azt kívánja, bárcsak ütne beléjük a kolera.
A községi bíró azonban nem jött zavarba, és belebújva magas szárú
csizmájába, így folytatta:
- Egyetlenegy tehén van itten, jóságos uraim, a Vojciek szomszédé, azt
tetszett hallani, hogy éppen elbőgte magát. Beteg, szomorú tehén az. A
muszkák elvitték a borját. Azóta nem ad tejet, de a gazdájának fáj érte a
szíve, nem akarja levágatni, azt mondja, talán a czenstochowai Szűzanya
megint jóra fordít mindent.
Ezek után felvette a bekecsét:
- Menjünk át Krosienkába, jóságos uraim, háromnegyed óra se lesz, de mit
is beszélek, én bűnös, egy fél óra se. Jól ismerem az utat, átmegyünk a
patakon, aztán egy nyírfaerdőcskén, ott a tölgyfánál... Nagy falu az, és
bardzo duzso mocna vodka v propinaciach.253 Menjünk, jóságos uraim!
Minek tétováznánk? A jóságos urak dicsőséges ezredébe való katona
uraknak rendben, kényelemben kell pihenniük. Egy császári és királyi
katona úrnak, aki a muszkákkal verekszik, okvetlenül tiszta szállásra,
kényelmés szállásra van szüksége... És minálunk? Tetű, rüh, himlő és
kolera. Minálunk, a mi átkozott falunkban, három legény megfeketült a
kolerától... A legirgalmasabb úristen elátkozta Liskowiecet...
Švejk most egy méltóságteljes kézmozdulattal elhallgattatta.

253
Nagyon erős vodka van a kocsmákban.
- Jóságos uraim - mondta, a községi bíró hangját utánozva -, egyszer azt
olvastam egy könyvben, hogy a svéd háborúk idején, amikor az volt a
parancs, hogy a katonákat be kellett kvártélyozni egy ilyen faluba, és a
községi bíró mindenféle kifogásokkal jött nekik, és nem akart készséges
lenni, ezt a bírót felakasztották a legelső fára. Aztán tegnap Sanokban egy
lengyel káplár azt mesélte nekem, hogy ha megjönnek a
kvártélymesterek, a bíró össze kell hogy hívja a falu véneit, és velük
együtt sorra járja a kunyhókat, és egyszerűen csak azt mondja: ide befér
három, ide négy, a tiszt urak a plébániára mennek, és egy fél óra múlva
minden legyen előkészítve.
- Jóságos uram - fordult Švejk komolyan a községi bíróhoz -, hol van itt a
legközelebbi fa?
A bíró nem értette, hogy mit jelent az a fa, s ezért Švejk megmagyarázta
neki, hogy nyárfa, tölgyfa, körtefa, almafa, egyszóval minden, aminek
erős ágai vannak. A bíró ezt sem értette, s a különböző gyümölcsfák
nevét hallva nagyon megijedt, mert már érett a cseresznye, s ezért azt
mondta, hogy semmi ilyesmiről nem tud, csak egy tölgyfa áll a kunyhója
előtt.
- Jó - mondta Švejk, egy nemzetközi kézmozdulattal jelezve az akasztást -,
akkor föl fogunk itt akasztani a kunyhód előtt, mert tudomásul kell hogy
vegyed, hogy háború van, és mi parancsot kaptunk, hogy itt aludjunk,
nem pedig valami Krosienkában. Temiattad, komám, nem fogjuk
megváltoztatni a stratégiai terveinket, hanem lógni fogsz, mint ahogy
abban a könyvben van a svéd háborúkról... Volt egyszer egy ilyen eset,
uraim, a Velké Meziøièí-i hadgyakorlaton...
Vaněk számvivő őrmester azonban a szavába vágott:
- Ezt később is elmesélheti, Švejk - majd a bíróhoz fordult: - Nahát, riadó,
kvártély, egy-kettő!
A bíró remegni kezdett, dadogott valamit, hogy ő a legjobbat akarta a
jóságos uraknak, de ha másképp nem megy, talán mégiscsak talál valamit
a faluban, hogy az összes urak meg legyenek elégedve, mindjárt hozza a
lámpást.
Kiment a szobából, melyet egy kis petróleumlámpa világított meg igen
gyéren; a lámpa fölött valami szentkép lógott, a szent úgy kuporgott rajta,
mint egy nyomorék óriásgyerek. Chodounský most váratlanul felkiáltott:
- Hová lett Baloun?
De még mielőtt jobban körülnézhettek volna, halkan kinyílt a kemence
melletti ajtócska, amely valahová kifelé szolgált, s Baloun osont be rajta,
körülnézett, hogy nincs-e ott a bíró, majd szuszogva megszólalt, mintha
roppant nátha kínozná:
- Khint vholtham a khamrhában, bhelenyúltham vhalamhibe, a
szhájhambha thömtem, és mhosth mhindhen rhárhagadth a
szhájpadhlásomhra. Nhem shós, nhem is édhes, hanem
khenyhérthésztha.
Vaněk számvivő őrmester rávilágított a villamos zseblámpájával, és
valamennyien megállapították, hogy soha életükben nem láttak még ilyen
összekent osztrák katonát. Aztán megijedtek, mert észrevették, hogy
Baloun zubbonya kidudorodik, mintha a terhesség utolsó hónapjában
volna.
- Mi történt veled Baloun? - kérdezte Švejk részvevően, megbökve Baloun
felpüffedt hasát.
- Uborka - hörögte Baloun, fuldokolva a tésztától, ami nem akart se
feljönni, se lemenni -, vigyázat, savanyú uborka. Hármat megettem a
kamrában, a többit elhoztam nektek.
Baloun sorra kihúzta kebeléből az uborkákat, és szétosztotta társainak.
A küszöbön már ott állt a bíró a lámpással, s látva ezt a jelenetet,
keresztet vetett, és felnyögött:
- Moszkali zabrali i nasi zabirajom.254
Mindnyájan bementek a faluba, egy egész falka kutyától követve; a
kutyák Balounhoz ragaszkodtak a legmakacsabbul, s állandóan a
nadrágzsebéhez kapkodtak, ahol Baloun egy darab szalonnát
szorongatott; ezt is a kamrában szerezte, de mohóságában hitszegő
módon eltitkolta bajtársai elől.
- Mit akarnak tőled ezek a kutyák? - kérdezte Švejk Balountól. Hosszas
megfontolás után Baloun így felelt:
- Érzik bennem a jó embert.
Arról azonban hallgatott, hogy szalonnát szorongat a zsebében, s hogy az
egyik kutya folyton csattogtatja a fogát arra a kezére...
A szálláskereső körút során megállapítást nyert, hogy Liskowiec
nagyközség ugyan, de a háború forgataga valóban csaknem mindent
kipréselt már belőle. Tűzkárokat nem szenvedett, csodálatosképpen egyik
hadviselő fél sem vonta be a hadműveletek szférájába, viszont ide
hurcolkodott át néhány közeli megsemmisített falu, Chyrów, Grabów és
Holubla lakossága.
Egyes kunyhókban nyolc család is lakott; a legnagyobb nyomorban éltek,
annyi mindentől megfosztotta őket ez a rablóháború, amelynek egy-egy
szakasza úgy söpört át fölöttük, mint az árvíz vad hullámai.
A századot egy elhagyott kis szeszgyárban kellett elhelyezni a falu túlsó
végén; a század fele befért az erjesztőkamrába. A többi katonát tízesével
szállásolták be néhány birtokra, ahová a jómódú nemesek nem fogadták
be a koldusbotra jutott, hajléktalan szegények söpredékét.
A századtörzs a tisztikarral, Vaněk számvivő őrmesterrel, a
tisztiszolgákkal, a telefonistával, a szanitécekkel, a szakácsokkal és
Švejkkel a plébános úrnál helyezkedett el, aki szintén nem fogadta be a
környék egyetlen nyomorba jutott családját sem, úgyhogy bőven volt nála
hely.
A plébános magas, sovány öregúr volt, kifakult és mocskos reverendát
viselt, s fukarságból úgyszólván semmit se evett. Apja nagy gyűlöletre
nevelte az oroszok ellen, ez a gyűlölet azonban hirtelen elszállt belőle,

254
A muszkák elvitték, a mieink is elviszik.
amikor az oroszok kivonultak, s a bevonuló osztrák katonaság felfalta
összes libáit és csirkéit, melyeket az oroszok békén hagytak, pedig
néhány bozontos, Bajkálon-túli kozák lakott nála.
Aztán még jobban megharagudott az osztrák hadseregre, amikor
magyarok szálltak meg a faluban, és az összes méhkasaiból kiszedték a
mézet. Most is nagy gyűlölettel fogadta hívatlan vendégeit, s nagyon
jólesett neki, ha találkozott valamelyikkel, és vállát vonva azt mondhatta:
- Nincsen semmim. Koldus vagyok, nálam egy szelet kenyeret se találnak,
uraim.
Valamennyiük közül persze Baloun volt a legszomorúbb; csoda, hogy el
nem sírta magát e nyomor láttán. Valami bizonytalan elképzelés kísértett
a fejében, egy szopós malacról, amelynek rezesre sült bőre ropog a
szájban, és pompás illatokat áraszt. Baloun most a plébános úr
konyhájában szundikált; időnként benézett hozzá egy hórihorgas kamasz,
a plébános úr cselédje, aki egyben a szakácsnő szerepét is betöltötte, s
most szigorú parancsot kapott, hogy jól nézzen a vendégek körmére.
Baloun nem is talált semmit a konyhában, csak egy kis köménymagot,
papírba csomagolva, a sótartó bögrén; mindenesetre teletömte vele a
száját, s a köménymag aromája ízes hallucinációkat ébresztett benne a
szopós malacról.
A plébánia mögötti kis szeszgyár udvarán tüzek lobogtak a tábori konyhák
kondérjai alatt, a kondérokban már főtt a víz, és a vízben nem főtt semmi.
A számvivő őrmester meg a szakácsok bejárták az egész falut, de egy
árva disznót sem találtak. Mindenütt ugyanazt a választ kapták: a
muszkák mindent megettek és elvittek.
Felköltötték a zsidó kocsmárost is, aki cibálni kezdte a pajeszát, és
roppantul fájlalta, hogy semmivel sem szolgálhat a katona uraknak; végül
kényszerítette őket, hogy vegyenek meg tőle egy százéves öreg tehenet,
egy dögrováson levő sovány jószágot, amely csupa csont és bőr volt.
Horribilis összeget kért érte, a haját tépdeste, és megesküdött rá, hogy
ilyen tehenet nem találnak egész Galíciában, egész Ausztriában és
Németországban, egész Európában és az egész világon, közben üvöltött,
sírt és égre-földre esküdözött, hogy ez a legkövérebb tehén mindazok
közül, amelyek Jehova akaratából valaha is a világra jöttek. Tanúnak hívta
minden ősapját, hogy a tehénnek csodájára járnak még Wolocziskából is,
hogy az egész környéken úgy emlegetik azt a tehenet, mint valami
mesebeli lényt, hogy az nem is tehén, hanem a legzamatosabb bivaly.
Végül letérdelt előttük, sorra átölelte mindenkinek a térdét, és így kiáltott
fel hozzájuk:
- Üssétek agyon inkább a szerencsétlen, öreg zsidót, de a tehén nélkül ne
menjetek el.
Sivalkodásával annyira megszédített mindenkit, hogy végül is elcipelték a
tábori konyhához azt a dögöt, amelytől minden sintér undorodott volna.
Mikor a zsidónak már a zsebében volt a pénz, elkezdett zokogni és
jajveszékelni előttük, hogy teljesen tönkretették, megsemmisítették, hogy
ő önmagát juttatta koldusbotra, amikor olyan olcsón adta el azt a
nagyszerű tehenet. Könyörgött nekik, akasszák fel, amiért vén fejjel olyan
hülyeséget követett el, hogy atyáinak forgolódniuk kell miatta a sírjukban.
Egy ideig még ott hentergett előttük a porban, aztán hirtelen lerázott
magáról minden bánatot, hazament, s a szobában így szólt a feleségéhez:
- Elzalébn, a katonák hülyék, és a te Nátánod nagyon okos.
A tehén alaposan megdolgoztatta őket. Voltak pillanatok, amikor úgy
tetszett, hogy a tehenet egyáltalán nem lehet megnyúzni. Nyúzás közben
többször is beszakították a bőrét, s a bőr alól előbukkanó izmok olyan
göcsösek voltak, mint egy kiszáradt hajókötél.
Közben szereztek valahonnét egy zsák krumplit, és reménytelenül főzni
kezdték a szerencsétlen inakat és csontokat, míg valamivel odább egy
kisebb konyha szakácsa teljesen kétségbeesve tiszti menázsit készített a
szóban forgó csontváz egy darabjából.
Ez a szerencsétlen tehén, ha ugyan tehénnek lehet nevezni ezt a
természeti tüneményt, élénken megmaradt minden részvevő
emlékezetében, s csaknem bizonyos, hogy ha később, a sokali csata előtt,
a parancsnokok a liskowieci tehénre emlékeztették volna a legénységet, a
11. század iszonyúan ordítva és a dühtől tombolva vetette volna magát
szuronyával az ellenségre.
A tehén olyan pimasz volt, hogy egyáltalán nem lehetett húslevest főzni
belőle. Minél tovább főzték a húst, annál jobban rátapadt a csontokra, egy
egészet alkotva velük, megcsontosodott, mint egy bürokrata, aki az élete
felét hivatali betűrágásban tölti, és csakis aktákat eszik.
Švejk, aki mint futár állandóan fenntartotta az összeköttetést a stáb és a
konyha között, hogy megállapíthassa, mikor lesz készen a menázsi, végül
is a következőket jelentette Lukáš főhadnagynak:
- Óberlajtnant úr, most már tiszta porcelán az egész. Annak a tehénnek
olyan kemény a húsa, hogy üveget lehetne vágni vele. Pavlíèek szakács,
amikor Balounnal együtt belekóstolt, kitörte a szemfogát, Baloun pedig
egy zápfogát.
Baloun komoly képpel odalépett Lukáš főhadnagy elé, és dadogva
átnyújtotta neki a „Lourdes-i dal”-ba csomagolt zápfogát:
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, én mindent megtettem, ami
tőlem tellett. Ez a fogam a tiszti konyhán tört ki, amikor megpróbáltuk,
hogy nem-e lehetne mégis bifszteket csinálni abból a húsból.
Az ablak melletti karosszékből egy szomorú alak emelkedett fel ez utóbbi
szavakra. Dub hadnagy volt az, akit a kétkerekű szanitéckocsi mint
teljesen megsemmisült egyént szállított idáig:
- Csendet kérnék - mondta kétségbeesett hangon -, rosszul érzem
magam!
Visszaült az öreg karosszékbe, amelynek minden hasadékában sok ezer
poloskatojás rejtőzött.
- Fáradt vagyok - mondta tragikus hangon -, gyengélkedem, és beteg
vagyok, kérem, ne beszéljenek előttem kitört fogakról. Címem: Smíchov,
Královská 18. Ha nem érném meg a reggelt, kérem, értesítsék
kíméletesen a családomat mindenről, és a síromra ne felejtsék el
feljegyezni, hogy már a háború előtt is cs. kir. gimnáziumi tanár voltam.
Lágyan horkolni kezdett, s így nem hallotta, hogy Švejk egy siratóének
sorait idézi:
Máriádat feloldoztad,
célt mutattál a gonosznak,
kegyelmedet rám is osszad.
Vaněk számvivő őrmester viszont megállapította, hogy a tiszti konyhán
még két óra hosszat kell főzni a csodatehenet, hogy bifsztekről szó sem
lehet, s hogy bifsztek helyett gulyást kell főzni.
Megállapodtak abban, hogy amíg sorakozót fújnak menázsiosztásra, a
legénység lefekhet, hiszen a vacsora úgyis csak reggelre lesz készen.
Vaněk számvivő őrmester becipelt valahonnét egy nyaláb szénát,
leterítette maga alá a plébános ebédlőjében, idegesen megpödörte a
bajszát, és így szólt Lukáš főhadnagyhoz, aki fölötte pihent egy ócska
díványon:
- Tessék elhinni, óberlajtnant úr, hogy ilyen tehenet az egész háború alatt
egyszer sem ettem...
A konyhában egy templomi gyertya égő csonkja mellett Chodounský
telefonista ült, és hazaküldendő leveleinek készletét gyarapította, hogy
majd ha egyszer mégis megkapják a tábori postájuk számát, ne kelljen
ezzel fáradoznia. A következőket írta:
 Kedves, drága feleségem, legdrágább Boženkám!
Éjszaka van, és én állandóan Rád gondolok, aranyom, és látlak
Téged, ahogy Te is rám gondolsz, amikor az üres ágyat nézed magad
mellett. Bocsásd meg nekem, hogy ettől mindenféle gondolataim
támadnak. Jól tudod, hogy a háború kezdetétől fogva kint vagyok a
harctéren, és már sok mindent hallottam a bajtársaimtól, akik
megsebesültek, szabadságot kaptak, és amikor hazamentek, inkább
azt kívánták, bárcsak a föld alatt lennének, mint hogy azt lássák,
hogy valami gazember a feleségük után járkál. Nagyon fáj nekem,
drága Boženka, hogy erről kell írnom Neked. Nem is írnék róla, de Te
magad is tudod, hogy megvallottad nekem, hogy nem én vagyok az
első, akivel komoly ismeretséget kötöttél, és hogy énelőttem már a
Kraus úré is voltál, aki a Mikuláš utcában lakik. Most ha arra gondolok
az éjszaka csendjében, hogy az a nyavalyás esetleg igényt tart Rád a
távollétemben, úgy érzem, drága Boženkám, hogy ott helyben meg
tudnám fojtani. Sokáig visszafojtottam ezt az érzést, de amikor arra
gondolok, hogy most esetleg megint utánad mászkál, elszorul a
szívem, és csak arra figyelmeztetlek Téged, hogy nem tűrök magam
mellett valami kancát, aki képes lenne minden jöttmenttel
kurválkodni, és szégyent hozni a nevemre. Bocsásd meg, drága
Boženkám, ezeket az éles szavaimat, de jól vigyázz, hogy semmi
rosszat ne halljak Rólad. Különben kénytelen lennék mind a
kettőtöket kibelezni, mert én már mindenre el vagyok szánva, még
ha az életembe kerülne is. Milliószor csókol, papát és mamát
üdvözölteti
Tonouš
Ui. Ne feledd, hogy neked adtam a nevemet!

Aztán hozzáfogott a levélkészlet következő darabjához:

Forrón szeretett Boženkám!

Mire ezeket a sorokat megkapod, már túl leszünk egy nagy csatán,
melyben a hadiszerencse mihozzánk szegődött. Többek között
lelőttünk vagy tíz ellenséges repülőgépet és egy tábornokot egy
nagy szemölccsel az orrán. A legnagyobb harc közepette, amikor
srapnelek robbantak fölöttünk, Terád gondoltam, drága Boženka,
hogy mit csinálsz, hogy vagy, és mi újság odahaza? Mindig eszembe
jut, amikor együtt voltunk a „Tomáš” sörözőben, és Te hazavittél és
másnap hogy fájt a kezed a megerőltetéstől. Most megint tovább
indulunk előre, úgyhogy nem érek rá folytatni ezt a levelet.
Remélem, hogy hű maradtál hozzám, mert jól tudod, hogy ebben a
tekintetben vadállat vagyok. De már indulni is kell! Milliószor
csókollak, drága Boženkám, és reméld, hogy mindennek jó lesz a
vége.
Nagy szeretettel
Tonouš
Chodounský telefonista ezek után rádőlt az asztalra, és elaludt.
A plébános, aki nem aludt, és ide-oda járkált a plébánián, benyitott a
konyhába, és takarékosságból elfújta a Chodounský mellett égő templomi
gyertyacsonkot.
Az ebédlőben Dub hadnagyon kívül senki sem aludt. Vaněk számvivő
őrmester, aki Sanokban a dandárirodán újabb költségvetést kapott a
hadsereg élelmiszerellátására vonatkozóan, most ezt tanulmányozta
figyelmesen, és megállapította, hogy minél közelebb kerül a hadsereg a
fronthoz, annál kisebbek lesznek a fejadagok. Végül mosolyognia kellett
az utasítás egyik paragrafusán, amely megtiltotta, hogy a legénység
levesének elkészítéséhez sáfrányt és gyömbért használjanak. A
parancsnak egy másik pontja arról intézkedett, hogy a tábori konyhák
gyűjtsék össze a csontot, és küldjék hátra a hadosztály raktárába. Ez a
pont azonban nem volt elég világos, mert nem derült ki belőle, hogy
miféle csontokról van szó, emberek vagy egyéb vágómarhák csontjairól.
- Ide hallgasson, Švejk - mondta Lukáš főhadnagy, ásítva unalmában -,
amíg enni kapunk, elmesélhetne valami érdekes történetet.
- Ojjé - felelte Švejk -, amíg enni kapunk, el kéne hogy meséljem az
óberlajtnant úrnak a cseh nemzet egész történetét. Egyelőre csak egy
nagyon rövid történetet tudok egy sedlèani postamesternéről, aki a férje
halála után kapta meg azt a postát. Mindjárt eszembe jutott, amikor a
tábori postákról hallottam, habár semmi köze a tábori postákhoz.
- Švejk - mondta a díványról Lukáš főhadnagy -, maga már megint kezdi
azt a szörnyű hülyéskedést.
- Úgy is van, óberlajtnant úr, jelentem alássan, ez tényleg egy szörnyű
hülye história. Én magam se tudom, hogy hogy juthatott az eszembe egy
ilyen nagy hülyeség, hogy ilyesmiről beszéljek. Csakis velem született
hülyeség lehet az oka, vagy pedig ifjúkori emlékek. Ezen a földgolyón,
óberlajtnant úr, kérem, különféle jellemek vannak, és a Jurajda
szakácsnak mégiscsak igaza volt, amikor Bruckban berúgott, beleesett a
pöcegödörbe, nem tudott kimászni, és azt kiabálta onnét: „Az ember arra
van rendelve és hivatva, hogy megismerje az igazságot, hogy a
szellemével uralkodjon az egész világegyetemnek valami harmóniájában,
hogy folyton fejlődjön és művelődjön, egyre intelligensebb és szeretettel
teljesebb világok magasabb szféráiba emelkedjen.” Amikor ki akartuk
húzni onnét, kapálózott és harapott. Azt hitte, hogy otthon van, és csak
amikor újra visszadobtuk, akkor kezdett könyörögni, hogy húzzuk ki
belőle.
- De mi van azzal a postamesternővel? - kiáltotta kétségbeesetten Lukáš
főhadnagy.
- Az egy nagyon rendes nő volt, óberlajtnant úr, kérem, de mégiscsak egy
szipirtyó volt, a postán minden kötelességét teljesítette, csak egy hibája
volt, azt képzelte, hogy mindenki üldözi őt, hogy mindenki utazik rá, és
ezért a napi munkája után mindenkit feljelentett a hatóságoknál, aszerint,
ahogy éppen a körülmények hozták. Egyszer kora reggel az erdőbe ment
gombászni, és amikor elment az iskola előtt, nagyon jól látta, hogy a
tanító úr már fenn van, és köszön neki, és meg is kérdezte, hogy hová
megy olyan korán. Mikor azt mondta, hogy gombászni megy, a tanító úr
azt mondta, hogy ő is utánamegy. Ebből azt gondolta, hogy vénasszony
létére a tanítónak valami tisztességtelen szándéka van vele, és amikor
meglátta, hogy tényleg arra jön a bokrok között, megijedt, elszaladt, és
mindjárt feljelentést írt a helybeli tantestületnek, hogy a tanító meg
akarta erőszakolni. A tanító ellen fegyelmi vizsgálatot indítottak, és hogy
ne legyen belőle valami nyilvános botrány, a tanfelügyelő személyesen
ment oda kivizsgálni a dolgot, és a csendőrőrmesterhez fordult, hogy
szerinte képes-e ilyesmire az a tanító. A csendőrőrmester megnézte az
aktákat, és azt mondta, hogy az nem létezik, mert a tanítót egyszer már
feljelentette a plébános, hogy az unokahúga után jár, akivel maga a
plébános szokott hálni, de a tanító hozott egy igazolást a kerületi orvostól,
hogy már hat éve impotens, mert terpeszállásban leesett a padlásról egy
társzekér rúdjára. Akkor ez a szipirtyó feljelentette a csendőrőrmestert, a
kerületi orvost és a tanfelügyelőt is, hogy a tanító mindnyájukat
megvesztegette. Ezek pedig mind panaszt emeltek a nő ellen, és a nőt el
is ítélték, mire arra hivatkozott, hogy ő beszámíthatatlan. Így aztán
megvizsgálták a törvényszéki orvosok, és adtak neki egy igazolványt,
hogy hülye ugyan, de azért bármilyen állami szolgálatra megfelel.
Lukáš főhadnagy felkiáltott:
- Jézus Mária! - s még hozzátette: - Švejk, én mondanék magának valamit,
de nem akarom elrontani az étvágyamat - mire Švejk kijelentette:
- Előre mondtam, óberlajtnant úr, hogy amit el fogok mesélni, az egy
szörnyű hülyeség.
Lukáš főhadnagy csak legyintett, s azt mondta:
- Már megszoktam magától ezeket az okosságokat.
- Nem lehet mindenki okos, óberlajtnant úr - mondta Švejk meggyőzően -,
kell, hogy a hülyék kivétel legyenek, mert ha mindenki okos volna, akkor
annyi ész volna a világon, hogy attól minden második ember teljesen
meghülyülne. Például, óberlajtnant úrnak jelentem alássan, ha mindenki
ismerné a természeti törvényeket, és ki tudná számítani az égi
távolságokat, azzal csak teher volna a környezetének, mint egy Èapek
nevű úr, aki a „Kehely” kocsmába járt, és éjszaka mindig kiment a
söntésből az utcára, jól megnézte magának a csillagos égboltot, és amikor
visszajött, sorra odament mindenkihez és azt mondta: „Máma gyönyörűen
ragyog a Jupiter, te azt se tudod, te szamár, hogy mi van a fejed fölött.
Ezek olyan távolságok, hogy ha téged, te gazember, kilőnének egy
ágyúból, akkor még az ágyúgolyó sebességével is millió és millió évig
röpülhetnél.” Amellett olyan goromba volt, hogy rendszerint ő repült ki a
kocsmából egy közönséges villamos sebességével, mondjuk, óberlajtnant
úr, óránként tíz kilométerrel. Vagy vegyük például, óberlajtnant úr, kérem,
a hangyákat...
Lukáš főhadnagy felült a díványon, és összetette a kezét:
- Csodálkoznom kell saját magamon, Švejk, hogy mindig szóba állok
magával, pedig olyan régen ismerem magát, Švejk...
Švejk egyetértően bólintott:
- Ez a szokás hatalma, óberlajtnant úr, éppen attól van, hogy olyan régen
ismerjük egymást, és már végigcsináltunk együtt néhány dolgot. Mi már
sok mindent végigszenvedtünk együtt és mindig úgy kerültünk bele, mint
Pilátus a krédóba. Alázatosan jelentem, óberlajtnant úr, hogy ez a sors.
Amit a császár őfelsége elintéz, az jól el van intézve, ő hozott össze
bennünket, és én nem is kívánok semmi mást, csak hogy egyszer igazán
nagy hasznára lehessek az óberlajtnant úrnak. Nem éhes, óberlajtnant úr?
Lukáš főhadnagy, aki közben ismét végignyúlt a díványon, azt felelte,
hogy Švejk legutóbbi kérdése igen alkalmas arra, hogy véget vessenek e
gyötrelmes diskurzusnak; menjen csak, és kérdezze meg, hogy mi van a
menázsival. Határozottan jobb lesz, ha Švejk inkább körülnéz egy kicsit
odakint, és békén hagyja őt, mert ezek a hülyeségek, amiket tőle hall,
jobban kifárasztják, mint az egész út Sanoktól idáig. Szeretne aludni egy
kicsit, de nem tud.
- Az a poloskák miatt van, óberlajtnant úr. Régi babona, hogy a
plébánosok poloskákat szülnek. Sehol nincsen annyi poloska, mint a
plébániákon. A Horní Stodulky-i plébános, Zamastil nevezetű, egész
könyvet írt a poloskákról, és azok még prédikáció közben is mászkáltak
rajta.
- Mit mondtam, Švejk, megy már a konyhára, vagy nem megy?
Švejk eltávozott, s a nyomában, mint egy árnyék, lábujjhegyen kiosont
Baloun is...
Amikor reggel elindultak Liskowiecből Starasol-Sambor felé, magukkal
vitték a tábori konyhában a szerencsétlen tehenet, amely még mindig
nem főtt meg. Úgy határoztak, hogy útközben tovább főzik, Liskowiec és
Starasol között feleúton pihenőt tartanak, és ott eszik meg.
A legénység feketekávét kapott útravalónak.
Dub hadnagyot megint csak a kétkerekű szanitéckocsin vitték, mert
állapota tegnap óta csak rosszabbodott. Legtöbbet a puccerja szenvedett
tőle, akinek állandóan a kocsi mellett kellett futnia, és Dub hadnagy
szüntelenül kiabált vele, hogy tegnap egyáltalán nem gondoskodott róla,
majd ha beérnek a városba, lesz nagy leszámolás. Minden pillanatban
vizet kért, megitta, és rögtön ki is adta.
- Kicsodán... micsodán nevettek? - kiáltotta a kocsiból. - Majd én
megtanítalak titeket, ne játsszatok velem, majd megismertek engem!
Lukáš főhadnagy lóháton volt, s mellette haladt Švejk is, aki olyan
szaporán lépkedett előre, mintha nem tudná kivárni azt a pillanatot,
amikor nekimehet az ellenségnek. Közben csak úgy áradt belőle a szó:
- Észre tetszett venni, óberlajtnant úr, hogy néhány emberünk tényleg
olyan, mint a légy? Összesen harminc kiló sincs a hátukon, és már azt se
bírják ki. Előadásokat kellene tartani nekik, mint ahogy nekünk tartott a
megboldogult Buchánek óberlajtnant úr, aki agyonlőtte magát a kaució
miatt, amit már az esküvő előtt elkért a jövendőbeli apósától, és amit
aztán más ringyókra költött. Aztán megint kauciót kért egy másik
jövendőbeli apóstól, és ezzel a pénzzel már jobban gazdálkodott,
apránként elkártyázta, és a nőkkel nem is törődött. De ez se tartott
sokáig, úgyhogy egy harmadik jövendőbeli apóshoz kellett forduljon
kaució miatt. Ebből a harmadik kaucióból egy lovat vett magának, egy
arab csődört, igaz, hogy nem volt telivér...
Lukáš főhadnagy leugrott a lováról.
- Švejk - mondta fenyegető hangon -, ha még egy negyedik kauciót is
előhoz nekem, én bedobom magát az árokba.
Visszaült a lóra, és Švejk komoly arccal folytatta:
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy negyedik kaucióról szó sem
lehet, mert a harmadik kaució után agyonlőtte magát.
- Végre - mondta Lukáš főhadnagy.
- Szóval, hogy el ne beszéljük a dolgot - folytatta Švejk -, szerény
véleményem szerint minden csapat előtt olyan előadásokat kellene
tartani, mint amilyeneket minekünk mondott mindig a Buchánek
óberlajtnant úr, amikor a katonák már hullani kezdtek masírozás közben.
Ilyenkor pihenőt csinált, maga köré gyűjtött mindnyájunkat, mint a kotlós
a csibéit, és elkezdte magyarázni nekünk: „Ti barmok, ti nem is tudjátok
megbecsülni azt, hogy a földgolyón masíroztok, mert olyan műveletlen
banda vagytok, hogy hányni kell, ha rátok néz az ember, masíroznátok
csak a nap felszínén, ahol egy olyan ember, akinek a mi nyomorúságos
planétánkon hatvan kiló a súlya, több mint ezerhétszáz kilót nyom, akkor
megdögölnétek, olyan masírozás kéne nektek, mert a borjútokban több
mint kétszáznyolcvan kiló volna, majdnem három métermázsa és a puska
másfél métermázsát nyomna. Akkor aztán nyögnétek, és lógna a
nyelvetek, mint a meghajszolt kutyának.” Volt ott köztünk egy
szerencsétlen tanító, és ez szintén vette magának a bátorságot, hogy szót
kérjen: „Engedelmével, óberlajtnant úr, a holdban egy hatvankilós ember
csak tizenhárom kilót nyom. A holdban sokkal jobban esne a masírozás,
mert ott csak négy kilót nyomna a borjúnk. A holdban nem is
masíroznánk, hanem lebegnénk.” - „Hát ez borzasztó, mondta erre a
megboldogult Buchánek óberlajtnant úr, úgy látom, mindenáron pofont
akarsz, te nyavalyás, hát örülj, hogy csak egy közönséges földi pofont
adok, mert ha egy olyan holdbélit adnék, akkor a könnyűséged miatt
egészen az Alpesekig röpülnél, és szétmázolódnál rajtuk. Ha meg egy
nehéz napbeli pofont adnék, akkor kása lenne a mundérodból, és a fejed
egészen Afrikába röpülne.” Így hát egy közönséges földi pofont adott neki,
az a kotnyeles ember sírva fakadt, és továbbmasíroztunk. És ez az ember
az egész masírozás közben bőgött, óberlajtnant úr, és valami emberi
méltóságról beszélt, hogy itt úgy bánnak vele, mint egy állattal. Aztán az
óberlajtnant úr raportra küldte, lecsukták két hétre, és még tovább
szolgált hat hetet, de nem szolgálta le, mert sérve volt, és a kaszárnyában
valahogy arra kényszerítették, hogy valami nyújtón forogjon, úgyhogy ezt
nem bírta ki, és mint szimuláns meghalt a kórházban.
- Igazán érdekes - mondta Lukáš főhadnagy -, hogy maga, Švejk, mint
ahogy már annyiszor mondtam magának, a maga különös módján
állandóan becsmérelni szokta a tisztikart.
- Én azt nem szoktam - felelte őszintén Švejk. - Én csak arról akartam
mesélni az óberlajtnant úrnak, hogy régebben a katonaságnál egyes
emberek saját magukat döntötték szerencsétlenségbe. Az az ember azt
képzelte, hogy ő műveltebb az óberlajtnant úrnál, és azzal a holddal le
akarta őt kicsinyíteni a legénység szemében, de amikor megkapta a
pofájára azt a földi pofont, akkor mindenki föllélegzett, senki se sajnálta,
hanem éppen ellenkezőleg, mindenki örült, hogy az óberlajtnant úr olyan
jó viccet csinált azzal a földi pofonnal; erre szokták mondani, hogy a
helyzet meg van mentve. Az embernek rögtön az eszébe kell hogy jusson
valami, akkor minden rendben van. Prágában a karmelitákkal szemben,
óberlajtnant úr, évekkel ezelőtt egy Jenom nevű úrnak volt egy boltja,
amiben nyulakkal és madarakkal kereskedett. Ez a Jenom ismeretséget
kötött a Bílek könyvkötő lányával. A Bílek úr nem tűrte ezt az
ismeretséget, és nyilvánosan ki is jelentette a kocsmában, hogy ha a
Jenom úr elmenne hozzá megkérni a lánya kezét, ő úgy ledobja a lépcsőn,
hogy olyat még nem látott a világ. A Jenom úr erre ivott egyet, és mégis
elment a Bílek úrhoz, aki az előszobában fogadta egy nagy késsel, amivel
a könyveket szokták körülvagdosni, és ami úgy néz ki, mint egy
békanyúzó. Ráordított, hogy mit keres itt, mire a kedves Jenom úr olyan
erősen elfingotta magát, hogy a falon megállt az ingaóra. A Bílek úr
nevetni kezdett, mindjárt kezet nyújtott neki, és csupa nyájasság volt:
„Fáradjon beljebb, Jenom úr, méltóztassék helyet foglalni, csak nem
kakálta össze magát, nem vagyok én olyan rossz ember, igaz, hogy ki
akartam dobni magát, de most látom, hogy maga egy kellemes úr, egy
eredeti ember. Én könyvkötő vagyok, sok regényt és elbeszélést olvastam,
de olyat még egyik könyvben sem olvastam, hogy egy vőlegény így
mutatkozott be.” Közben a hasát fogta nevettében, és borzasztó örömmel
azt mondta neki, hogy ő úgy érzi, mintha születéstől fogva ismernék
egymást, mintha édestestvérek volnának, mindjárt megkínálta szivarral,
sörért meg szafaládéért küldött, odahívta a feleségét, és bemutatta a
vendégnek, miközben a legnagyobb részletességgel elmesélte azt a
fingást. Az asszony pedig kiköpött, és elment. Akkor a lányát hívta, és azt
mondta neki: „Ez az úr azért jött, hogy megkérje a kezedet, és ilyen meg
ilyen körülmények között mutatkozott be.” A lány erre mindjárt sírva
fakadt, és kijelentette, hogy nem ismeri őt, látni se akarja, úgyhogy nem
volt más hátra, mint hogy a Jenom úr meg az apa kettesben megigyák a
sört, megegyék a szafaládét, és elbúcsúzzanak egymástól. Aztán a Jenom
úr nagy szégyenbe került még abban a kocsmában is, ahová a Bílek úr
járt, és a végén már az egész kerület csak „Szaros Jenomnak” hívta, és
mindenütt arról beszéltek, hogy a Jenom hogy akarta megmenteni a
helyzetet. Az emberi élet, óberlajtnant úr, jelentem alássan, olyan
komplikált, hogy ahhoz képest egy ember élete csak egy rongy. Mihozzánk
a „Kehely” kocsmába a Bojištìre még a háború előtt szokott járni egy
rendőrőrmester, bizonyos Hubièka nevezetű, és egy szerkesztő úr is, aki
törött lábakat, elgázolt embereket, öngyilkosokat gyűjtött, és betette őket
az újságba. Olyan vidám úr volt, hogy többet volt a rendőrőrszobán, mint
a szerkesztőségben. Ez egyszer leitatta ezt a Hubièka rendőrőrmestert, és
a konyhában ruhát cseréltek, úgyhogy a rendőrőrmester civilben volt, és a
szerkesztő úrból rendőrőrmester lett, csak még eltakarta a revolvere
számát, és aztán elindult Prágába őrjáratra. A Ressel utcában a volt Szent
Vencel börtön mögött találkozott az éjszakai csendben egy idősebb
cilinderes és bundás úrral, aki úgy jött összekarolódva egy szőrmekabátos
idősebb hölggyel. Mind a ketten hazafelé siettek, és nem szóltak egy szót
se. A szerkesztő nekik esett, és a fülébe ordította ennek az úrnak: „Ne
ordítson annyit, mert bekísérem!” Tessék elképzelni, óberlajtnant úr, hogy
megijedtek. Hiába magyarázták neki, hogy biztos valami tévedés lesz,
mert ők a helytartó úr bankettjáról jönnek. A hintójuk a Nemzeti Színházig
hozta őket, és most ki akarják szellőztetni a fejüket, és nem messzire
laknak, a Moránon, ő helytartósági főtanácsos a nejével. „Maga nem fog
engem átejteni, ordítozott tovább vele az átöltözött szerkesztő,
szégyellheti magát, ha tényleg valami helytartósági főtanácsos, mint
ahogy mondja, és közben úgy viselkedik, mint egy kamasz. Én már
nagyon régen figyelem magát, hogy a botjával megdöngette útközben az
összes üzletek rolóját, és közben segített magának ez a, mint mondja,
neje.” - „De hiszen, mint látja, nekem nincs is botom. Biztosan valaki
másról van szó, aki előttünk ment.” - „Hogy is lenne meg a botja, mondta
erre az átöltözött szerkesztő, amikor ott a sarkon túl, mint láttam,
kettétörte egy öregasszony hátán, aki sült krumplival meg gesztenyével
járja a kocsmákat.” Az a hölgy már sírni se bírt, és a helytartósági
főtanácsos úr annyira megmérgesedett, hogy a gorombaságról kezdett
beszélni valamit, mire le lett tartóztatva, és át lett adva a legelső
őrjáratnak a Salm utcai rendőrség körzetében, és az átöltözött szerkesztő
azt mondta, hogy vigyék be ezt a párt a kapitányságra, ő a Jindøich utcai
kapitányságról van, és szolgálati úton volt a Vinohradyn, ezt a két egyént
éjjeli csendháborításon és éjjeli dulakodáson érte, azonkívül a hatóság
elleni sértés bűnét is elkövették. Most elintézi a dolgát a Jindøich utcában,
aztán egy óra múlva ott lesz a Salm utcában. Így az őrjárat mind a kettőt
bekísérte, és ott ültek reggelig, és várták ezt a rendőrőrmestert, aki
mindenféle kerülő utakon visszament a „Kehely”-be a Bojištìre, felköltötte
a Hubièka rendőrőrmestert, és a legnagyobb kímélettel közölte vele, hogy
mi történt, és micsoda vizsgálat lesz ebből, ha nem fogja be a száját...
Lukáš főhadnagyot, úgy látszik, már kifárasztotta ez a beszélgetés, mert
mielőtt megsarkantyúzta volna a lovát, hogy beérje az előőrsöt, még
odaszólt Švejknek:
- Ha maga estig beszélne, egyre nagyobb hülyeségeket mondana.
- Óberlajtnant úr - kiáltott Švejk a távolodó főhadnagy után -, nem tetszik
kíváncsinak lenni, hogy mi lett a vége?
Lukáš főhadnagy megsarkantyúzta a lovát.
Dub hadnagy állapota közben annyira megjavult, hogy lekecmergett a
szanitéckocsiról, maga köré gyűjtötte az egész századtörzset, s mintegy
szédületben nagy oktatásba kezdett. Iszonyú hosszú beszédet mondott,
amely mindenkit jobban kifárasztott, mint a muníció meg a fegyver.
A beszéd különböző hasonlatok egyvelegéből állott, és így kezdődött:
- A katonák szeretete a tiszt urak iránt elképzelhetetlen áldozatokat tesz
lehetővé minden megerőltetés nélkül, viszont ha ez a szeretet nem
született a katonával együtt, akkor ki kell kényszeríteni belőle. A civil
életben az egymás közti kikényszerített szeretet, például a pedellusé a
tanári kar iránt, addig tart, ameddig a külső hatalom, amelyik
kikényszeríti, a katonaságnál azonban ennek éppen az ellenkezőjét látjuk,
mert a tisztnek egy csöppet sem szabad engednie, hogy a katonában
meglazuljon az a szeretet, amely őt feljebbvalójához fűzi. Ez a szeretet
nem csupán közönséges szeretet, hanem egyúttal tisztelet, félelem és
fegyelem is.
Švejk közben az egész idő alatt a bal oldalon masírozott, s míg Dub
hadnagy beszélt, szüntelenül „rechts schaut”-ot csinált feléje.
Dub hadnagy eleinte nem vette észre, s folytatta beszédét:
- Ez a fegyelem és az engedelmeskedés kötelessége, a katona köteles
szeretete a tiszt iránt, rendkívüli tömörséget mutat, mert a katona és a
tiszt közötti viszony igen egyszerű: az egyik engedelmeskedik, a másik
parancsol. Már régen olvashattuk a hadművészeti könyvekben, hogy
éppen a katonás lakonizmus, a katonás egyszerűség az az erény, amelyet
minden katonának el kell sajátítania, s akár akarja, akár nem, szeretnie
kell feljebbvalóját, akiben a szilárd és tökéletes akarat legnagyobb,
legteljesebb, legkikristályosultabb tárgyát kell látnia.
Csak most vette észre, hogy Švejk állandóan „rechts schaut”-tal követi, s
ez szörnyen kellemetlen volt, mert egyszerre csak maga is megérezte,
hogy valahogyan belekavarodott a szónoklatába, és sehogy se tud
kikászolódni a feljebbvalók iránti köteles szeretet labirintusából; így hát
rákiáltott Švejkre:
- Mit bámulsz rám, mint borjú az új kapura?
- Parancsára, jelentem alássan, lajtnant úr, egyszer személyesen tetszett
figyelmeztetni engem, hogy amikor beszélni tetszik, nekem a
pillantásommal követni kell a lajtnant úr száját. Mivelhogy minden
katonának teljesítenie kell a feljebbvalója parancsait és minden jövendő
időben is megjegyezni azokat magának, kénytelen voltam bámulni.
- Bámulj a másik oldalra - kiáltotta Dub hadnagy -, csak ne énrám, te
hülye, tudod, hogy azt nem szeretem, nem bírom, ha látlak, de elbánok
én veled...
Švejk balra vetette a fejét, és tovább lépkedett Dub hadnagy mellett, de
olyan mereven, hogy Dub hadnagy felkiáltott:
- Hová bámulsz, amikor veled beszélek?
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy parancsára „links schaut”-ban
vagyok.
- Ah - sóhajtott fel Dub hadnagy -, veled aztán megvert az isten. Bámulj
egyenesen magad elé, és közben azt gondold magadról: Én olyan hülye
vagyok, hogy értem egyáltalán nem lesz kár. Megjegyezted magadnak?
Švejk egyenesen előre nézett, és azt mondta:
- Lajtnant úrnak jelentem alássan, válaszoljak erre a kérdésre?
- Mi ez, mit merészelsz? - ordította Dub hadnagy. - Hogy beszélsz te
velem, hogy gondolod ezt?
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, én ezzel csak a lajtnant úr
parancsára gondolok, amit egy állomáson tetszett adni, amikor meg
tetszett dorgálni, hogy ha a lajtnant úr befejezte a beszédét, én
egyáltalán ne is válaszoljak.
- Vagyis félsz tőlem - mondta felvidulva Dub hadnagy -, de még nem
ismersz engem. Nálad nagyobb emberek is reszkettek már előttem, ezt jól
jegyezd meg magadnak. Megtörtem én már keményebb legényeket is,
azért hát fogd be a pofád, és maradj szépen hátul, hogy ne lássalak!
Švejk tehát hátul maradt a szanitéceknél, és kényelmesen utazott egy
kétkerekűn egészen a pihenőre kijelölt helyig, ahol végre mindannyian
megkapták a szerencsétlen tehénből készült levest és húst.
- Ezt a tehenet legalább két hétre ecetbe kellett volna rakni, és ha nem a
tehenet, hát azt az embert, aki megvásárolta - jelentette ki Švejk.
Ekkor érkezett oda egy lovasfutár a dandártól; újabb parancsokat hozott a
11. századnak, hogy tudniillik a menetirány Felstyn-Woraliczére változik,
Sambort kerüljék el, ott nem lehet beszállásolni a századot, mert ott már
két poseni ezred tanyázik.
Lukáš főhadnagy azonnal intézkedett. Vaněk számvivő őrmester és Švejk
előremegy Felstynbe, és éjjeli szállást keres a századnak.
- Hallja, Švejk, nehogy aztán elkövessen valamit az úton - figyelmeztette
Lukáš főhadnagy. - Főként pedig viselkedjék rendesen a lakossággal
szemben!
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy mindent el fogok követni.
Igaz, hogy nagyon csúnya álmom volt, amikor reggelfelé elszundítottam
egy kicsit. Egy mosóteknőről álmodtam, amelyikből egész éjszaka folyt a
víz annak a háznak a folyosóján, ahol laktam, úgyhogy a végén minden
kifolyt belőle, és átáztatta a háziúr plafonját, mire ő reggel mindjárt
felmondta nekem a lakást. Egyszer már a valóságban is volt egy ilyen
eset, óberlajtnant úr; Karlínban, a vasúti hídon túl...
- Švejk, hagyjon minket békén a hülye beszédeivel, inkább jöjjön ide, és
maga is, Vaněk, nézzék meg a térképen, hogy hová kell menniük. Nahát,
látják itt ezeket a falvakat? Ennél a falunál jobbra kanyarodnak a patak
félé, és a patak partján mennek a következő faluig, onnét pedig, ahol
beleömlik az első mellékpatak, amely maguknak jobb kéz felé fog esni,
fölfelé mennek tovább a mezőn át, egyenesen északra, akkor semerre se
tévedhetnek el, hanem pontosan odaérnek Felstynbe. Jól megjegyezték?
Švejk tehát Vaněk számvivő őrmesterrel útnak indult a kapott marsruta
szerint.
Dél már elmúlt; a táj nehezen lélegzett a fülledt forróságban, s az elesett
katonák rosszul bekapart sírjai dögletes bűzt árasztottak. Švejkék arra a
vidékre értek, ahol a Przemyśl felé előretörő seregek vívták csatáikat, s
ahol a géppuskák egész zászlóaljakat kaszáltak le. A patak menti kis
erdőkön jól látszott a tüzérség tombolása. Nagydarab sík területeken s a
lejtőkön fák helyett csak afféle tönkök álltak ki a földből, és ezt a pusztát
lövészárkok barázdálták.
- Ez itt egészen másképpen néz ki, mint Prága körül - mondta Švejk, hogy
megtörje a csendet.
- Minálunk már vége az aratásnak - mondta Vaněk számvivő őrmester. -
Mindig Kralupy körül kezdődik először.
- Itt nagyon jó termés lesz a háború után - mondta egy idő múlva Švejk. -
A parasztoknak majd nem kell csontlisztet vásárolniuk, és nagyon előnyös
a számukra, ha egy egész ezred rothad a földjükön; egyszóval, megvan a
trágya. Engem csak egy dolog izgat, nehogy ezek a parasztok hagyják
magukat becsapni valakitől, és fölöslegesen el ne adják a
katonacsontokat, hogy a cukorgyár spódiumot csináljon belőle. A karlíni
kaszárnyában volt egy Holub nevű főhadnagy, ez olyan művelt ember
volt, hogy a században mindenki hülyének tartotta, mert a műveltsége
miatt nem tanult meg káromkodni a katonákra, és mindent csak
tudományos szempontból nézett. Egyszer a katonák jelentették neki,
hogy a kifaszolt komiszkenyér ehetetlen. Más tiszt megdühödött volna az
ilyen pimaszságtól, de ő nem, ő nyugodt maradt, senkinek se mondta,
hogy disznó vagy ártány, és nem is vágott szájon senkit. Csak összehívta
minden emberét, és azt mondta nekik azon a kellemes hangján:
„Mindenek előtt, katonák, tudomásul kell vennetek, hogy a kaszárnya
nem delikatessenhandlung, ahol válogathattok a marinírozott angolnák,
olajos szardíniák és mindenféle szendvicsek között. Minden katona legyen
olyan intelligens, hogy zúgolódás nélkül egyen meg mindent, amit
kifaszol, és legyen benne annyi fegyelem, hogy ne akadjon fenn annak a
minőségén, amit megeszik. Képzeljétek el, katonák, hogy most háború
volna. Annak a földnek, amelyikbe titeket a csata után eltemetnek,
teljesen közömbös, hogy ti miféle komiszkenyérrel tömtétek tele
magatokat a halálotok előtt. Az édes anyaföld úgyis szétbont és megesz
titeket a bakancsotokkal együtt. A világon semmi se mehet veszendőbe,
belőletek, katonák, megint csak új gabona fog nőni, amiből
komiszkenyeret sütnek majd az új katonáknak, és talán ők se lesznek
megelégedve, akárcsak ti, és panaszra mennek, és talán olyan emberbe
ütköznek, aki lecsukatja őket, amíg bele nem kékülnek, mert joga van rá.
Most tehát mindent szépen megmagyaráztam nektek, katonák, és talán
senkit se kell többször figyelmeztetnem arra, hogy aki legközelebb
panaszra jön, az nagyon sokat gondolkozhatik majd, mielőtt újra meglátná
a napvilágot.” - „Ha legalább káromkodna ránk”, mondták a katonák
egymás között, és borzasztóan fájt nekik ez a sok gyöngédség az
óberlajtnant úr előadásaiban. Úgyhogy a század egyszer megválasztott
engem, hogy mondjam meg neki, hogy mindenki szereti őt, de az nem is
katonaság, ha nem káromkodik. Így hát elmentem a lakására, és
megkértem, hogy hagyja abba ezt a szendeséget, a katonaság legyen
olyan, mint az ostor, a katonák megszokták, hogy mindennap figyel-
meztessék őket, hogy kutyák és disznók, különben elvesztik a tiszteletet a
feljebbvalóik iránt. A főhadnagy előbb mentegetőzött, beszélt valamit az
intelligenciáról, meg arról, hogy ma már nem szabad nádpálca alatt
szolgálni, de a végén mégiscsak jobb belátásra tért, felpofozott, és
kirúgott az ajtón, hogy emelkedjen a tekintélye. Mikor jelentettem a
tárgyalásaim eredményét, mindenki nagyon örült, de másnap aztán a
főhadnagy úr megint elrontotta az örömüket. Odajött hozzám, és
mindenki előtt azt mondta: „Švejk, tegnap elgaloppíroztam magam, fogja,
itt egy forint, igya meg az egészségemre. A legénységgel bánni kell
tudni.”
Švejk körülnézett a tájon.
- Azt hiszem - mondta -, hogy rossz irányban megyünk. Pedig az
óberlajtnant úr nagyon világosan megmagyarázta. Előbb felfele kell
menjünk, aztán lefele, aztán balra és jobbra, aztán megint jobbra, aztán
balra, és mi folyton egyenesen előre megyünk. Vagy beszélgetés közben
észrevétlenül már meg is csináltuk volna azt a sok kavargást? Én itt
határozottan két utat látok magam előtt a felé a Felstyn felé. Azt
javasolnám, hogy menjünk most a bal oldali úton.
Ha két ember keresztúthoz érkezik, abból mindig vita támad - Vaněk
számvivő őrmester is kijelentette, hogy jobbra kell menni.
- Az én utam kényelmesebb, mint a magáé - mondta Švejk. - Én a patak
mentén megyek tovább, ahol nefelejcsek nőnek, maga meg csavaroghat
valahol a tűző nap alatt. Én ahhoz tartom magam, amit az óberlajtnant úr
mondott, hogy egyáltalában nem tévedhetünk el, ha pedig nem
tévedhetünk el, akkor minek másszak meg valami dombot; én csak
megyek szépen a réten, és virágot tűzök a sapkám mellé, és szedek egy
egész csokrot az óberlajtnant úrnak. Egyébként meggyőződhetünk arról,
hogy melyikünknek van igaza, és remélem, hogy mint jó bajtársak válunk
el egymástól. Ez a vidék olyan, hogy minden útnak Felstynbe kell
vezetnie.
- Ne hülyéskedjen, Švejk - mondta Vaněk -, a térkép szerint itt jobbra kell
mennünk, ahogy mondom.
- A térkép is tévedhet - felelte Švejk, leereszkedve a patak völgyébe. -
Egyszer a vinohradyi Køenek mészáros Prága város térképe szerint ment
haza éjszaka a Malá-Strana-i „Montág” kocsmából a Vinohradyra, és
reggel felé a Kladno melleti Rozdìlovnál lyukadt ki, és teljesen
megdermedve bukkantak rá a rozsban, ahová beesett a fáradtságtól.
Szóval, hogyha magával nem lehet beszélni, rechnungsfeldvébel úr, és
amit a fejébe vett, abból nem enged, akkor mégiscsak el kell hogy
váljunk, és majd a célnál találkozunk, Felstynben. Csak nézze meg az
óráját, hogy lássuk, ki lesz ott hamarább. És ha útközben netalán valami
veszély fenyegetné, csak lőjön a levegőbe, hogy tudjam, hol van.
Délután Švejk egy kis tóhoz ért, s ott meglátott egy szökött orosz
hadifoglyot, aki a tóban fürdött, s ahogy észrevette Švejket, kiugrott a
vízből, és azon meztelenül futásnak eredt.
Švejk kíváncsi volt rá, hogyan állna neki az orosz egyenruha, amely ott
hevert a szomorúfüzek alatt, így hát levetkőzött, és felvette a
szerencsétlen meztelen hadifogoly orosz egyenruháját, melynek
tulajdonosa az erdőn túli faluban elszállásolt hadifogoly-transzportból
szökött meg. Švejk szerette volna alaposan szemügyre venni magát a víz
tükrében, s ezért addig sétált a tó gátján, amíg rá nem talált a tábori
csendőrök őrjárata, amely az orosz szökevényt kereste. A csendőrök
magyarok voltak, és Švejket minden tiltakozása ellenére elhurcolták
Chyrówba, a transzport állomáshelyére, s ott beosztották az orosz
hadifoglyok közé, akiknek a Przemyślbe vezető vasútvonal helyreállításán
kellett dolgozniuk.
Az egész dolog olyan gyorsan játszódott le, hogy Švejk csak másnap
ébredt tudatára helyzetének, s egy üszkös fadarabbal felírta az
iskolaterem fehér falára, ahol a foglyok egy részét elszállásolták: Itt aludt
Josef Švejk, Prága, a 91. ezred 11. menetszázadának ordonánca, aki mint
szállásmester Felstyn alatt tévedésből osztrák hadifogságba esett.
A DICSŐSÉGES CSIHI-PUHI FOLYTATÁSA
 ŠVEJK AZ OROSZ HADIFOGOLY-TRANSZPORTBAN

Švejk tehát, akit orosz köpenyében és tányérsapkájában

összetévesztettek azzal az orosz hadifogollyal, aki egy Felstyn melletti
faluból szökött meg, szénnel felírta kétségbeesett segélykiáltását a falra,
de erről senki sem vett tudomást, s amikor a chyrówi körletben apró-
lékosan el akart magyarázni mindent egy tisztnek, aki éppen arra járt a
sárszerű kukoricakenyeret vételező foglyok mellett, a transzport egyik
magyar őre vállba ütötte a puskája tusával, és így szólt rá:
- Szamegazisten, mész vissza a sorba, te disznó!
Mindez nem ütött el az általános bánásmódtól, melyben a magyar
ármádia katonái az orosz hadifoglyokat részesítették, akiknek a nyelvét
nem értették.
Švejk tehát visszatért a sorba, és megszólította a legközelebb álló
hadifoglyot:
- Ez az ember a kötelességét teljesíti, de közben saját magát dönti
veszélybe. Mi történne, ha véletlenül meg volna töltve a puskája, és fel is
lenne húzva? Könnyen megeshetne, hogy amikor vállba üti az embert, és
a csövet saját maga felé tartja, elsül neki a puskája, és az összes
töltények a szájába mennek, úgyhogy kötelességteljesítés közben
meghalna. Egy šumavai kőbányában a munkások dinamitpatronokat
loptak, hogy télen majd legyen mivel robbantani a rönköket. A felügyelő
parancsot kapott, hogy amikor a munkások kimennek a bányából,
mindegyiket motozza meg, és ezt ő olyan kedvteléssel csinálta, hogy
mindjárt megfogta az első munkást, és olyan szenvedéllyel kezdte
paskolni a zsebeit, hogy a dinamitpatronok felrobbantak ennek a
munkásnak a zsebében, és mind a ketten, a felügyelő is, meg ő is a
levegőbe repültek, és úgy nézett ki, mintha az utolsó pillanatban is
átölelnék egymás nyakát.
Az orosz hadifogoly, akinek Švejk ezt elmesélte, nagyon értelmes
pillantással közölte, hogy egy szót sem ért az egészből.
- Nye ponyimat, já krimszki tatárin. Allah akbar. - A tatár leült a földre,
keresztbe tette a lábait, kezét a mellére szorította és imádkozni kezdett: -
Allah akbar... Allah akbar... biszmillah... arrahmán... arrahím... málinkin
musztafir.255
- Szóval te tatár vagy - mondta Švejk részvevőén -, te is jól megjártad.
Hát akkor meg kell hogy értsél engem, és én is téged, hogyha tatár vagy.
Hm... hallottál már Sternbergi Jaroslavról? Nem ismered ezt a nevet, te
tatár? Ő porolta ki a seggeteket Hostýn alatt. Úgy pucoltatok tőlünk,
Morvaországból, mint a pinty, ti tatár zsiványok. Nálatok biztos nem
tanítják ezt az iskolakönyvekben, mint minálunk. Hát a hostýni
Szűzanyáról hallottál-e? Persze hogy nem, pedig ő is ott volt, na megállj,
tatár zsivány, majd itt a hadifogságban megkeresztelnek titeket.256
Švejk most egy másik hadifogolyhoz fordult:
255
Nem érteni, én krimi tatár, Allah nagy. - Allah nagy... Allah nagy... irgalmas...
könyörülj rajtam... egyszerű katonán.
- Te is tatár vagy?
A hadifogoly megértette a tatár szót, és megrázta a fejét:
- Tatárin nyet, cserkesz, rodneja cserkesz, golovi rezsu.257
Švejknek általában volt szerencséje a legkülönbözőbb keleti nemzetek
képviselőivel találkozni. Voltak a transzportban tatárok, grúzok, osszétek,
cserkeszek, mordvinok és kalmükök is. Ugyanakkor azonban
balszerencséje is volt, mert egyikkel sem tudott beszélni; aztán
valamennyiüket Dobromilba vitték, onnét kellett helyreállítani a
vasútvonalat Nizankovicébe Przemyœlen keresztül.
Dobromilban a parancsnokság irodáján egymás után jegyzékbe vették
őket, ami nagyon nehezen ment, mivel a Dobromilba terelt háromszáz
hadifogoly közül egy sem értette az asztal mögött ülő őrmester orosz
beszédét; ez az őrmester valamikor azzal jelentkezett, hogy tud oroszul, s
most mint tolmács szerepelt Kelet-Galíciában. Jó három héttel ezelőtt
megrendelt egy német-orosz szótárt és társalgókönyvet, de eddig még
nem kapta meg, úgyhogy az orosz nyelv helyett a szlovákot törte, melyet
akkor sajátított el nagy keservesen, amikor mint egy bécsi cég utazója
Szent István képeket, szenteltvíztartókat és rózsafüzéreket árusított
Szlovákiában.
E különös alakok, akikkel egyáltalán nem tudta megértetni magát,
teljesen megszédítették. Így hát kiment, és ráordított a hadifoglyok
csoportjára:
- Wer kann deutsch sprechen?258
Švejk kilépett a csoportból, s örömteli arccal az őrmesterhez futott, aki
rászólt, hogy azonnal jöjjön utána az irodába.
Az őrmester leült a lajstromok s a halomnyi űrlap mögé, amelyre fel
kellett jegyezni a foglyok nevét, származását és illetőségét, majd a
következő szórakoztató párbeszéd indult meg közte és Švejk között:
- Te zsidó vagy, mi? - kérdezte az őrmester.
Švejk tagadóan rázta meg a fejét.
- Nem kell letagadnod - folytatta határozottan a tolmácsőrmester -, aki
tiközületek, foglyok közül, tudott németül, az zsidó volt, és kész. Hogy
hívnak? Svejch? Na látod, mit tagadsz, amikor ilyen zsidó neved van?
Minálunk nem kell félned, hogy bevalljad. Minálunk Ausztriában nincsenek
pogromok a zsidók ellen. Hová valósi vagy? Aha, Prága, tudom, ott van
valahol Varsó mellett. Egy héttel ezelőtt már volt itt két zsidó a Varsó
melletti Prágából; na és mi az ezreded száma? Kilencvenegy?
Az őrmester felvett egy füzetet, és lapozni kezdett benne:
- A kilencvenegyes ezred jereváni, a Kaukázusból, a kádere Tifliszben van,
ugye, most nézel, hogy mi itt mindent tudunk?

256
A legenda szerint 1240-ben, a hostýni csatában, Szűz Mária csodálatos
megjelenése vezette győzelemre Jaroslav hadait.
257
Nem tatár, cserkesz, született cserkesz, fejeket levágok.
258
Ki tud németül?
Švejk valóban nagyot nézett erre az egész históriára, s az őrmester
rendkívül komolyan tovább beszélt, miközben a félig elszívott cigarettáját
odanyújtotta Švejknek:
- Ez bizony másféle dohány, mint a ti mahorkátok. Nahát, zsidócskám, itt
én vagyok a legfőbb úr. Ha én kimondok valamit, akkor mindenkinek
reszketni és lapulni kell. Minálunk másféle fegyelem van a hadseregben,
mint nálatok. A ti cárotok egy kapcabetyár, de a mi cárunk egy nagy
koponya. Mindjárt mutatok neked valamit, hogy lásd, milyen a fegyelem
minálunk. - Kinyitotta a szomszéd helyiségbe nyíló ajtót, és átkiáltott: -
Hans Löfler!
Válaszként felhangzott a „Hier!”, s egy golyvás stájerországi katona lépett
be; olyan volt az arca, mint egy kisírt kreténnek. Ő volt a parancsnokság
mindenese.
- Hans Löfler - parancsolt rá az őrmester -, ott van a pipám, fogd meg,
vedd a szádba, mint a kutya, amikor apportíroz, aztán négykézláb fogsz
szaladgálni az asztal körül, amíg azt nem mondom, hogy halt! Közben
pedig ugatsz, de úgy, hogy a pipa ki ne essen a szádból, mert különben
kiköttetlek.
A golyvás stájer katona négykézlábra ereszkedett, és ugatni kezdett.
Az őrmester diadalmasan nézett Švejkre:
- Na, zsidócska, ugye megmondtam, hogy minálunk másféle a fegyelem? -
S az őrmester kedvtelve nézte az alpesi kunyhók közül idekerült katonai
állatot. - Halt! - mondta végül. - Most szolgálj szépen, és apportírozd a
pipát. Jól van, most pedig jódlizz.
S a szobában szörnyű ordítás hangzott fel:
- Hollarió, hollarió...
Mikor vége volt a színielőadásnak, az őrmester kivett a fiókjából négy
Sport-cigarettát, és nagylelkűen odaajándékozta Hanzinak, Švejk pedig
tört németséggel elkezdte magyarázni, hogy az ő ezredében is volt egy
tisztnek egy ilyen engedelmes szolgája, aki mindent megcsinált, amit a
gazdája akart, és amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy a gazdája
parancsára hajlandó lenne-e kanállal megenni azt is, amit a gazda kakál,
így felelt: „Ha a lajtnant úr ezt parancsolná, én megenném az ő
parancsára, csak hajszálat nem volna szabad hogy találjak benne, mert
attól szörnyen undorodok, és mindjárt rosszul lennék.”
Az őrmester elnevette magát:
- Nektek, zsidóknak, nagyon jó anekdotáitok vannak, de le merném
fogadni, hogy a ti hadseregetekben nem olyan a fegyelem, mint nálunk.
Na de térjünk a tárgyra: én téged a transzport fölé helyezlek! Estig
összeírod nekem az összes többi fogoly nevét! Te fogsz menázsit faszolni
nekik, tízes csoportonként szétosztod, és garantálod, hogy senki se szökik
meg! Ha valaki megszökne, zsidócska, téged lövünk agyon!
- Szeretnék beszélni valamiről az őrmester úrral - mondta Švejk.
- Csak ne alkudj - felelte az őrmester. - Azt nem szeretem, és akkor
lágerbe küldelek. Nagyon hamar akklimatizálódtál itt minálunk
Ausztriában. Szeretne egy kis magánbeszélgetést folytatni velem... Minél
jobb az ember hozzátok, foglyokhoz, annál rosszabb... Nahát, mozgás, itt
a papír meg a ceruza, írd össze a jegyzéket!... Mit akarsz még?
- Ich melde gehorsamst, Herr Feldwebel...
- Tűnj el innét! Látod, mennyi dolgom van! - Az őrmester felvette a
rendkívül elfoglalt emberek arckifejezését.
Švejk szalutált, és kiment a foglyokhoz, s közben arra gondolt, hogy tűrni
kell a császár őfelségéért, mert a türelem rózsát terem.
A foglyokkal nehéz volt megértetnie, hogy a nevükre kíváncsi, de a
névjegyzék összeállítása még nehezebbnek bizonyult. Švejk már sok
mindent átélt, de ezek a tatár, grúz és mordvin nevek mégse akartak a
fejébe menni. „Senki se fogja elhinni nekem - gondolta Švejk -, hogy
valakit úgy is hívhatnak, mint ezeket a tatárokat itt: Muhlahalej
Abrdrachmanov, Bejmurat Allahali, Dzseredzse Cserdedzse, Davletbej
Nurdagalajev stb. Akkor nálunk mégiscsak jobb nevek vannak, mint
például a židohouštei plébánosé, akit Vobejdának hívtak.”
Továbbment a felsorakozott hadifoglyok előtt, akik egymás után
elkiáltották a kereszt- és vezetéknevüket: - Dzsindralej Hanemalej,
Babamulej Mirzahali - és így tovább.
- Hogy a nyelved ki nem ficamodik - mondta Švejk mindegyiknek
jóindulatú mosollyal. - Hát nem jobb minálunk, ahol az embert Bohuslav
Štìpaneknek, Jaroslav Matoušeknek vagy Rùžena Svobodának hívják?
Miután Švejk szörnyű kínlódás árán összeírta az összes Babula Hallejeket
és Chudzsi Mudzsikat, úgy gondolta, hogy még egy kísérletet tesz, és
megmagyarázza a tolmács-őrmesternek, hogy ő tévedés áldozata;
útközben, mikor a hadifoglyokkal együtt terelték, már többször
megpróbálkozott ezzel, de akárcsak eddig, most is hiába folyamodott az
igazságossághoz.
A tolmács-őrmester, aki már az előbb sem volt teljesen józan, időközben
teljesen elvesztette az ítélőképességét.
Valami német újság hirdetési oldala feküdt előtte, s az őrmester most a
hirdetéseket dalolta a Radecký-induló dallamára:
- Gramofont cserélnék gyermekkocsiért! Fehér és zöld
táblaüvegtörmeléket veszek! Bárki megtanulhat számlázni és könyvelni,
aki levelezés útján elvégzi könyvelő-tanfolyamunkat - és így tovább.
Némelyik hirdetésre nem illett rá az induló, de az őrmester mindenáron rá
akarta húzni, s ezért ököllel verte a taktust az asztalon, és nagyokat
dobbantott. Bajszának két ága teljesen összeragadt a kontusovkától, és
úgy meredezett jobbra és babra, mintha két kiszáradt gumiarábikumos
ecsetet nyomtak volna az orra alá. Gyulladásos szemei észrevették ugyan
Švejket, de észlelésükre nem következett semmilyen reakció, legfeljebb
annyi, hogy az őrmester abbahagyta az asztal verését és a lábdobogást.
Most a székén dobolta az „Ich weiss nicht was soll es bedeuten” kezdetű
dal melódiájára a következő apróhirdetést: „Karolina Dreger, okleveles
szülésznő, tisztelettel felajánlja szolgálatait a nagyérdemű
hölgyközönségnek, minden vonatkozásban.”
Az őrmester egyre halkabban dúdolta ezt, végül teljesen elhallgatott,
mozdulatlanul rábámult a hatalmas hirdetési oldalra, s így alkalmat adott
Švejknek arra, hogy elbeszélje szerencsétlenségét, habár a derék katona
tört németségű mondatai csak hozzávetőlegesen tükrözhették a
mondanivalóját.
Švejk azzal kezdte, hogy neki mégiscsak igaza volt, amikor a patak
mentén akart Felstynbe jutni, de arról ő nem tehet, hogy egy ismeretlen
orosz katona megszökik a hadifogságból, és odamegy fürödni abba a
tóba, amelynek a partján neki, Švejknek, végig kellett mennie, mert az
volt a kötelessége, hogy a lehető legrövidebb úton eljusson Felstynbe. Az
orosz, mihelyt észrevette őt, futásnak eredt, és az egész egyenruháját
otthagyta a bokrokon. Ő, Švejk, már többször hallotta, hogy kint a fronton
néha kémszolgálatra használják az elesett ellenség uniformisait, és ezért
próbaképpen felvette az otthagyott egyenruhát, mert tudni szerette
volna, hogy ilyen esetben hogyan erezné magát az idegen egyenruhában.
Miután megmagyarázta ezt a tévedését, Švejk azonnal rájött, hogy
teljesen fölöslegesen beszélt, mert az őrmester már rég elaludt, mikor
Švejk még a tónál sem tartott az elbeszélésében. Švejk bizalmasan
odalépett hozzá, és megveregette a vállát, ami tökéletesen elegendő volt
ahhoz, hogy az őrmester leessen a székről a földre, s ott nyugodtan
aludjék tovább.
- Bocsánat, őrmester úr - mondta Švejk, szalutált, és kiment az irodából.
Kora reggel a katonai építési parancsnokság megváltoztatta az
utasításokat, és elrendelte, hogy azt a hadifogoly-csoportot, amelyben
Švejk is volt, egyenesen Przemyœlbe szállítsák, a przemyœl-lubaczówi
vasútvonal helyreállítása végett.
Így hát minden maradt a régiben, és Švejk folytatta odüsszeiáját az orosz
hadifoglyok között. Az őrök mindannyiukat gyors tempóban kergették
előre.
Egy faluban, ahol pihenő volt, a téren egy trénoszloppal találkoztak. A
trénkocsik előtt egy tiszt állt, és a foglyokat nézte. Švejk kilépett a sorból,
megállt a tiszt előtt, és elkiáltotta magát: - Herr Leutnant, ich melde
gehorsamst - de többet nem mondhatott, mert azonnal ott termett két
magyar katona, s a hátát öklözve visszakergették a foglyok közé.
A tiszt utána hajított egy cigarettavéget, amit egy másik fogoly gyorsan
felkapott, és tovább szívott. Aztán a tiszt megmagyarázta a mellette álló
káplárnak, hogy Oroszországban német telepesek is élnek, és azoknak is
harcolniuk kell.
Azután már egész Przemyœlig nem adódott újabb alkalom Švejk számára,
hogy panaszra járuljon, s közölje, hogy ő tulajdonképpen a 91. ezred 11.
menetszázadának az ordonánca. Mikor estefelé megérkeztek, a belső
övezet egyik szétlőtt erődítményébe terelték őket, mivel ott legalább az
erőd tüzérségi lovainak istállói épen maradtak.
E helyiségben olyan tetves volt a szalma, hogy a rövidebb szálakat úgy
mozgatták a tetvek, mintha nem is tetvek, hanem hangyák volnának, s a
fészkük építéséhez hordanának anyagot.
A foglyoknak kiosztottak egy kis piszkos fekete löttyöt tiszta cikóriából,
azonkívül egy-egy darab ragacsos kukoricakenyeret.
Aztán megjelent Wolf őrnagy, aki akkoriban a przemyœli és a környékbeli
erődítmények újjáépítésén dolgozó összes foglyok főparancsnoka volt, és
átvette őket. Wolf őrnagy nagyon alapos ember volt. A tolmácsoknak
egész törzskara kísérte; ezek kiválogatták a foglyok közül az építési
szakembereket, szaktudásuk és előképzettségük szerint.
Wolf őrnagynak az volt a rögeszméje, hogy az orosz hadifoglyok
letagadják képességeiket, mert megtörtént, hogy amikor a tolmácsok
lefordították a kérdését: „Tudsz vasutat építeni?” - a foglyok
egybehangzóan így feleltek: „Semmiről nem tudok semmit, soha
ilyesmiről nem hallottam, tisztességben és becsületben éltem.”
Mikor tehát felsorakoztak Wolf őrnagy és egész stábja előtt, Wolf őrnagy
előbb megkérdezte németül a foglyoktól, hogy ki tud közülük németül.
Švejk erélyesen kilépett, megállt az őrnagy előtt, tisztelgett, és jelentette,
hogy tud németül.
Wolf őrnagy szemlátomást megörült, s azonnal megkérdezte Švejktől,
hogy nem mérnök-e.
- Őrnagy úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk -, hogy mérnök nem
vagyok, ellenben én vagyok a 91. ezred 11. menetszázadának az
ordonánca. Saját hadifogságunkba estem. Ez úgy történt, őrnagy úr...
- Micsoda? - ordította Wolf őrnagy.
- Őrnagy úrnak jelentem alássan, a dolog úgy áll...
- Maga cseh - ordította tovább Wolf őrnagy. - Maga orosz egyenruhába
öltözött.
- Őrnagy úrnak jelentem alássan, hogy amit mondani tetszett, az
pontosan megfelel a valóságnak. Igazán örülök, hogy az őrnagy úr rögtön
beleélte magát a helyzetembe. Lehet, hogy a mieink már harcolnak is, és
én fölöslegesen ellógnám itt az egész háborút. Szóval, őrnagy úr, kérem,
hogy még egyszer szép sorjában megmagyarázzam az egészet...
- Elég - mondta Wolf őrnagy; odahívott két katonát, megparancsolta, hogy
azonnal kísérjék be ezt az embert a főőrségre, maga pedig egy másik
tiszttel lassan Švejk után indult, s közben élénk taglejtésekkel
magyarázott valamit a társának. Minden mondatában szó esett a cseh
kutyákról, s a másik tiszt kiérezhette szavaiból az őrnagy rendkívüli
örömét is afölött, hogy éleslátásával sikerült elcsípnie egyet ama
jómadarak közül, akiknek a határon túli hazaáruló tevékenységére már
hónapokkal azelőtt titkos átiratok hívták fel a katonai alakulatok parancs-
nokainak figyelmét; megállapítást nyert ugyanis, hogy a cseh ezredek
néhány szökevény katonája, megfeledkezve esküjéről, beállt az orosz
hadseregbe, és az ellenséget szolgálva különösen értékes
kémtevékenységet fejt ki.
Az osztrák belügyminisztérium egyelőre még a sötétben tapogatózott, s
nem sikerült megállapítania, hogy az orosz oldalra átszökött cseheknek
van-e valamilyen harci szervezetük. Még semmi biztosat nem tudtak a
külföldi forradalmi szervezetekről, s a zászlóaljparancsnokok csak
szeptemberben, a Sokal-Milijatin-Bubnovo vonalon kaptak bizalmas
leiratokat arról, hogy Masaryk volt osztrák professzor külföldre szökött, és
Ausztria-ellenes propagandát folytat. A hadosztálytörzs valamelyik
agyalágyult tagja a következő paranccsal egészítette ki ezt a leiratot:
„Elfogatása esetén haladéktalanul a hadosztálytörzshöz szállítandó!”
Wolf őrnagynak ez idő tájt még halvány fogalma sem volt arról, hogy
voltaképpen mi mindent készítenek Ausztria ellen a szökevények, akik
később, ha Kijevben és másutt találkoztak egymással, a „Mit csinálsz itt?”
kérdésre vígan így feleltek: „Elárultam a császár őfelségét.”
Az őrnagy csak annyit tudott a leiratokból, hogy léteznek ilyen szökevény
kémek, mint például ez is, akit most a főőrségre kísérnek, s aki olyan
könnyen került a karmai közé. Wolf őrnagy egy kissé hiú ember volt, s
máris arról ábrándozott, hogy a magasabb fórumok majd megdicsérik, és
kitüntetik éberségéért, elővigyázatosságáért és tehetségéért.
Még mielőtt a főőrségre értek volna, már szentül hitte, hogy a „Ki tud
németül?” kérdést szándékosan tette fel, mert az első pillanatban, ahogy
a foglyot meglátta, nagyon gyanús volt neki ez az ember.
A mellette lépkedő tiszt bólintott, és azt mondta, jelenteni kell az esetet a
helyőrség parancsnokságának további intézkedések végett, hogy a
vádlottat magasabbfokú hadbíróság elé állíthassák; azt nem lehet
csinálni, amit az őrnagy úr mond, hogy kihallgatják a főőrségen, s aztán
ott mindjárt felakasztják. Fel fogják akasztani, de törvényes úton, a
hadbíróság rendje szerint, hogy felakasztása előtt alapos kihallgatás
révén feltárhassák kapcsolatait más hasonló gonosztevőkkel. Ki tudja, mi
minden kiderülhet még ebből.
Wolf őrnagy hirtelen megmakacsolta magát, feltört belőle addig rejtett
embertelensége, s kijelentette, hogy ezt a kém-szökevényt ő a saját
rizikójára mindjárt a kihallgatás után fel fogja akasztani. Különben is
megengedheti magának az ilyesmit, mert neki magasrangú
összeköttetései vannak, és egyáltalán nem izgatja a dolog. Itt pontosan az
a helyzet, mint a fronton. Ha a vádlottat a harctéren találták volna meg,
és csípték volna el, éppúgy rögtön felakasztották volna a kihallgatása
után, minden további fakszni nélkül. Egyébként a kapitány úr talán tudja,
hogy a hadizónában kapitánytól felfelé minden parancsnoknak jogában áll
felakasztatni minden gyanús személyt.
Wolf őrnagy azonban tévedett egy kissé a katonai rendfokozatok akasztási
jogkörét illetően.
Kelet-Galíciában minél közelebb került az ember a fronthoz, annál
alacsonyabb rangúakat is megilletett ez a jogkör; végül már olyan esetek
is előfordultak, hogy például valami járőrvezető káplár felakasztatott egy
tizenkét éves fiút, aki azért vált gyanússá a szemében, mert egy
elhagyatott és kifosztott falu egyik szétlőtt kunyhójában krumplihéjat
főzött.
Így hát a kapitány és az őrnagy vitája egyre hevesebbé vált.
- Nincs rá joga - kiáltotta izgatottan a kapitány. - Szabályos hadbírósági
ítélet alapján fogják felakasztani.
- Ítélet nélkül fogják felakasztani - sziszegte Wolf őrnagy.
Švejk, akit előttük kísértek, s aki végighallgatta az érdekes párbeszédet,
csak ennyit mondott a kísérőinek:
- Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Egyszer a libeòi „Itt a piros”
kocsmában arról vitatkoztunk, hogy egy Vašák nevű kalapost, aki mindig
kravált csapott mulatozás közben, rögtön kidobjunk-e, amikor megjelenik
az ajtóban, vagy csak akkor dobjuk ki, amikor már rendelt egy sört,
kifizette, és megitta, vagy csak akkor rúgjuk-e ki, amikor már táncolt egy
kört.
A vendéglős azt javasolta, hogy csak a mulatság közepe táján dobjuk ki,
amikor már fogyasztott valamit, akkor ki kell hogy fizesse, és máris röpül
kifelé. És tudják, mit művelt velünk az a csirkefogó? Nem jött el. Mit
szólnak ehhez?
A két katona, aki valahová Tirolba valósi volt, egyszerre felelte.
- Nix böhmisch.
- Verstehen sie deutsch? - kérdezte Švejk nyugodtan.
- Jawohl259 - felelték mind a ketten, mire Švejk megjegyezte:
- Az jó, legalább nem vesznek el a földijeik között.
Ilyen baráti beszélgetések közepette mindannyian beértek a főőrségre,
ahol Wolf őrnagy tovább vitázott a kapitánnyal Švejk sorsáról, miközben
Švejk szerényen ült hátul egy lócán.
Wolf őrnagy végül mégis elfogadta a kapitány nézetét, hogy tudniillik a
foglyot csak további, procedúra után szabad felakasztani; ezt a
procedúrát nevezik oly bájosan „törvényes útnak”.
Ha megkérdezték volna Švejket, hogy mi az ő véleménye erről, bizonyára
így felelt volna:
- Én borzasztóan sajnálom, őrnagy úr, mert ugye az őrnagy úr magasabb
rangú, mint a kapitány úr, de a kapitány úrnak van igaza. Semmit se
szabad elsietni. Az egyik prágai járásbíróságon egyszer megőrült egy bíró.
Sokáig nem lehetett rajta észrevenni semmit, de aztán egy
becsületsértési ügy tárgyalásán kitört rajta. Egy Znamenáèek nevű ember
találkozott az utcán a Hortík káplánnal, aki hittanórán felpofozta neki a
fiát, és azt mondta neki: „Maga ökör, te fekete dög, te vallási hülye, te
fekete disznó, te papi kecske, te Krisztus tanításának meggyalázója, te
csuhás képmutató és sarlatán!” Az a megőrült bíró nagyon vallásos ember
volt. Három nővére volt, és mind a három plébániákon volt szakácsnő, és
az összes gyerekeiknek ez a bíró volt a keresztapja, úgyhogy rettenetes
méregbe gurult, azonnal meghibbant, és ráordított a vádlottra: „A császár
és a király őfelsége nevében maga kötél általi halálra ítéltetik. Az ítélet
jogerős. Horáèek úr! kiáltott aztán a börtönőrre, fogja ezt az urat és
akassza fel odalent, látja, ahol a szőnyegeket porolják, aztán jöjjön ide
vissza és kap egy korsó sörrevalót!” Persze a Znamenáèek úrnak meg a
börtönőrnek is mintha földbe gyökerezett volna a lába, de a bíró nagyot
dobbantott, és rájuk kiáltott: „Szót fogad, vagy nem fogad szót!” A
börtönőr úgy megijedt, hogy már cipelte is lefelé a Znamenáèek urat, és
ha nincs ott a védője, aki beleavatkozott, és felhívta a mentőállomást,
259
Nem tudunk csehül. - Németül tudnak? - Igen.
nem tudom, mi lett volna a Znamenáèek úrral. És a bíró úr még akkor is,
amikor bedugták a mentőkocsiba, azt kiabálta: „Ha nem talál kötelet,
akassza fel egy lepedőre, majd elszámoljuk a félévi leltározásnál...”
Švejket tehát átkísérték a helyőrségi parancsnokságra, miután aláírta a
Wolf őrnagy által megfogalmazott jegyzőkönyvet, hogy mint az osztrák
hadsereg tagja, tudatosan és minden kényszer nélkül orosz egyenruhába
öltözött, s az oroszok visszavonulása után a tábori csendőrség
letartóztatta a front mögött.
Mindez színtiszta igazság volt, és Švejk mint becsületes ember, nem
tiltakozhatott ellene. Mikor a jegyzőkönyvet aláírva megpróbálta
kiegészíteni azt még valami kijelentéssel, amely talán közelebbről is
megvilágíthatta volna a helyzetet, azonnal felcsattant Wolf őrnagy
parancsa:
- Fogja be a pofáját, nem kérdeztem! Teljesen világos az eset.
Švejk ezek után mindig csak szalutált, és kijelentette:
- Alázatosan jelentem, hogy befogom a pofámat, és az eset teljesen
világos.
Miután átkísérték a helyőrségi parancsnokságra, belökték valami lyukba,
amely azelőtt rizsraktár s egyúttal egérpanzió volt. A padló még tele volt
szórva rizzsel, s az egerek egyáltalán nem féltek Švejktől, vígan
szaladgáltak körülötte, a magokat szedegetve. Švejknek egy
szalmazsákot kellett hoznia, s amikor szétnézett a sötétben,
megállapította, hogy a zsákjába azonnal beköltözött egy egész
egércsalád. Nem férhetett kétség hozzá, hogy az egerek új fészket
akarnak rakni a rothadt osztrák szalmazsák dicsőségének roncsaiban.
Švejk dörömbölni kezdett a bezárt ajtón; erre megjelent egy káplár, aki
egyébként lengyel volt, és Švejk megkérte, hogy tegyék át egy másik
helyiségbe, mert itt még agyonnyomhatná az egereket a
szalmazsákjában, és kárt okozna a kincstárnak, tudniillik mindaz, ami a
katonai raktárakban van, kincstári tulajdon.
A lengyel részben megértette ezt, ököllel megfenyegette Švejket a zárt
ajtó másik oldaláról, aztán dühödten eltávozott, valami „szaros
gazemberről” és koleráról dörmögve, mintha Švejk isten tudja, milyen
szörnyen megsértette volna.
Švejk nyugodtan töltötte az éjszakát, mert az egerek nem támasztottak
vele szemben túlzott igényeket; nyilván megvolt a maguk éjszakai
programja a katonaköpenyek és sapkák szomszédos raktárában; e
tárgyakat rendkívüli nyugalommal és biztonsággal rághatták szét, mert az
intendantúra csak egy év múlva tért észhez, s nyugdíjigény nélküli
kincstári macskákat vett fel a katonai raktárakba; e macskákat az
intendantúrákon egy „K. u. k. Militärmagazinkatze”260 című rovatban
tartották nyilván. Ezzel a Macska ranggal voltaképpen csak egy régi
intézményt újítottak fel, amely a hatvanas években szűnt meg a porosz-
osztrák háború után.
A katonai raktárak jóval régebben, a Mária Terézia korabeli háborúk idején
is ugyanilyen macskákat alkalmaztak, mivel az intendáns urak a
260
„Cs. és kir. katonaraktári macska.”
mundérokkal elkövetett összes disznóságaikat a szerencsétlen egerekre
kenték.
A cs. és kir. macskák azonban sok esetben nem teljesítették a
kötelességüket, s így történt, hogy Lipót császár alatt a pohoøeleci
katonai raktárban hadbírósági ítélet alapján egyszer felakasztottak hat
macskát, amely a katonai raktárhoz volt beosztva. Biztos vagyok benne,
hogy mindazok, akiknek valami közük volt ehhez a raktárhoz, jót nevettek
a markukba...
A reggeli kávéval együtt belöktek Švejk odújába egy orosz tányérsapkás
és orosz katonaköpenyes embert is.
Ez az ember csehül beszélt, lengyel kiejtéssel. Egyike volt ama
nyomorultaknak, akik a hadtest kémelhárító osztályán szolgáltak,
melynek a parancsnoksága Przemyœlben állomásozott. A katonai
titkosrendőrségnek volt tagja, s nem nagyon törte magát, hogy valami
rafinált átmenettel fogjon hozzá Švejk kifaggatásához. Rendkívül
egyszerűen kezdte:
- Nahát, jól belekerültem a szószba az óvatlanságom miatt. A 28.
ezredben szolgáltam, és mindjárt átálltam az oroszokhoz, aztán meg ilyen
hülyén hagyom magamat elcsípni. Jelentkezek az oroszoknál, hogy
küldjenek járőrbe... A 6. kijevi hadosztályban szolgáltam. Te melyik orosz
ezredben szolgáltál, bajtárs? Úgy rémlik nekem, mintha már találkoztunk
volna valahol Oroszországban. Kijevben sok csehet ismertem, akik velünk
jöttek a frontra, amikor átmentünk az oroszokhoz, de most nem jut az
eszembe, hogy hívták őket, és hová valósiak voltak, te talán emlékszel
valakire, akivel ott kapcsolatban voltál, kíváncsi volnék rá, ki van ott a mi
28. ezredünkből?
Válasz helyett Švejk aggodalmasan megérintette a jövevény homlokát,
aztán megvizsgálta a pulzusát, végül pedig a kis ablakhoz vezette, és
megkérte, hogy nyújtsa ki a nyelvét. A nyomorult egyáltalán nem
tiltakozott az egész procedúra ellen, nyilván azt hitte, hogy valami titkos
jelzésről van szó, amit az összeesküvők alkalmaznak egymás között.
Azután Švejk dörömbölni kezdett az ajtón, s amikor az őr odajött, és
megkérdezte, hogy miért csap lármát, csehül és németül is felszólította,
hogy azonnal hívjanak orvost, mert a jövevényre rájött a hoppáré.
De hiába volt minden, a jövevényt nem vitték el azonnal. Egész
nyugodtan ott maradt, s tovább fecsegett valamit Kijevről, meg arról,
hogy feltétlenül látta ott Švejket az orosz katonák soraiban masírozni.
- Maga egész biztosan posványos vizet ivott - mondta Švejk -, mint
mitőlünk a fiatal Tynecký, aki egyébként nagyon értelmes ember volt, de
egyszer útnak indult, és egészen Olaszországig eljutott. Nem is beszélt
semmi másról, csak mindig Olaszországról, hogy ott csupa posványos
vizek vannak, és nincs semmi érdekesség. Ettől a posványos víztől ő is
lázat kapott. Négyszer jött rá minden évben; Mindenszentekkor, Szent
József napján, Péter-Pálkor és Mária Mennybemenetelekor. Amikor ez
rájött, éppen olyan volt, mint maga, mert felismert minden embert, akik
teljesen idegenek és ismeretlenek voltak. Például megszólított valakit a
villamoson, hogy ismeri, hogy már találkoztak a bécsi pályaudvaron.
Minden embert, akibe az utcán beleütközött, ő már látott vagy a milánói
állomáson, vagy együtt ült velük a gráci városháza borpincéjében. Ha
ilyenkor, amikor rájött ez a posványláz, valami vendéglőben ült, akkor
ráismert az összes vendégekre, mindegyiket látta azon a gőzhajón,
amelyiken Velencébe utazott. Ezellen nem volt semmi más orvosság, mint
amit a Kateøinky bolondokházában használt egy új ápoló. Erre rábíztak
egy agybajost, aki egész áldott nap semmi mást nem csinált, csak a
sarokban ült, és számolt: „Egy, kettő, három, négy, öt, hat... aztán megint
elölről: Egy, kettő, három, négy, öt, hat.” Ez valami professzor volt. Az
ápoló majdnem kiugrott a bőréből mérgében, amikor látta, hogy ez az
őrült nem tud a hatosnál tovább jutni. Előbb szépszóval próbálta
rábeszélni, hogy mondja tovább: „Hét, nyolc, kilenc, tíz.” De annak
beszélhetett! Az a professzor rá se bagózott. Csak ült a sarokban és
számolt: „Egy, kettő, három, négy, öt, hat”, aztán megint: „Egy, kettő,
három, négy, öt, hat!” A végén az ápoló dühbe gurult, ráugrott az
ápoltjára, és amikor azt mondta, hogy „hat”, lekent neki egy pofont.
„Nesze a hét, azt mondja, és nesze a nyolc, kilenc, tíz.” Ahány szám,
annyi pofon. Erre a professzor a fejéhez kapott, és megkérdezte, hogy hol
van. Mikor az ápoló megmondta neki, hogy a bolondokházában, akkor már
mindenre emlékezett, hogy valami üstökös miatt került a
bolondokházába, mert kiszámította, hogy az egy év múlva, július
tizennyolcadikán reggel hat órakor fog megjelenni, és akkor
bebizonyították neki, hogy az az üstökös már egynéhány millió évvel
azelőtt elégett. Én ismertem ezt az ápolót. Amikor a professzor teljesen
magához tért, és kiengedték, magához vette szolgának. Nem volt semmi
más dolga, csak minden reggel le kellett hogy kenjen a professzor úrnak
négy pofont, amit ő lelkiismeretesen és pontosan végre is hajtott.
- Én ismertem a maga összes kijevi ismerőseit - folytatta fáradhatatlanul a
kémelhárító ügynök -, nem volt ott magával egy olyan kövér meg egy
olyan sovány ember? Most nem tudom, hogy hívták őket, és melyik
ezredből voltak...
- Azért nem kell úgy kétségbeesni - vigasztalta Švejk -, mindenkivel
megtörténhet, hogy nem emlékszik az összes kövér és sovány emberek
nevére. Persze a soványakat nehezebb megjegyezni, mert több van
belőlük a világon, ők alkotják a többséget, mint ahogy mondani szokás.
- Kamerád - szólt közbe panaszosan a cs. kir. svihák -, te nem hiszel
nekem. Hiszen ugyanaz a sors vár mind a kettőnkre.
- Azért vagyunk katonák - mondta Švejk gondtalanul -, azért szültek
anyáink, hogy fasírttá legyünk aprítva, amikor mundérba öltöztetnek. És
mi szívesen csináljuk ezt, mert tudjuk, hogy a csontjaink nem fognak
hiába elporladni. Mi a császár őfelségéért és a családjáért esünk el,
akiknek Hercegovinát is kiharcoltuk. A csontjainkból majd spódiumot
gyártanak a cukorgyárak részére, erről már évekkel ezelőtt előadást
tartott nekünk Zimmer hadnagy úr. „Disznó banda, azt mondja, ti
műveletlen vadkanok, ti fölösleges, közömbös majmok, úgy rakjátok
összevissza a patáitokat, mintha semmi értékük se volna. Ha egyszer
elesnétek a háborúban, hát minden csülkötökből egy fél kiló spódiumot
csinálnak, minden emberből több mint két kilót, csülköt-mancsot
együttvéve, és a cukorgyárakban majd cukrot szűrnek rajtatok keresztül,
ti idióták. Ti még azt se tudjátok, hogy még a halálotok után is hasznára
lesztek az utódjaitoknak. A gyerekeitek kávéja olyan cukorral lesz
édesítve, ami a ti patátokon ment keresztül, marhák.” Én erre
elgondolkoztam, és ő rám kiabált, hogy min gondolkozom. „Alázatosan
jelentem, mondom, az jutott eszembe, hogy a tiszt urakból készült
spódium sokkal drágább kell hogy legyen, mint amit az egyszerű
katonákból csinálnak.” Ezért háromnapi egyest kaptam.
Švejk társa verni kezdte az ajtót, majd tárgyalt valamiről az őrrel, mire ez
beszólt az irodára.
Csakhamar megjelent egy törzsőrmester Švejk társáért, és Švejk ismét
magára maradt.
Kifelé menet a spicli rámutatott Švejkre, és hangosan azt mondta a
törzsőrmesternek:
- Régi bajtársam, még Kijevből.
Švejk teljes huszonnégy óráig egyedül maradt, kivéve azt a néhány
pillanatot, amikor az ennivalóját hozták.
Az éjszaka folyamán az a meggyőződés alakult ki benne, hogy az orosz
katonaköpeny melegebb és nagyobb az osztráknál, s hogy egyáltalán
nem kellemetlen, ha éjszaka egy egér szaglássza az alvó ember fülét.
Švejk afféle lágy suttogásnak érezte, de még virradat előtt érte jöttek, és
felriasztották.
Švejk még ma sem tudja elképzelni, hogy voltaképp miféle bírói alakulat
elé cipelték azon a szomorú reggelen. Afelől nem lehetett kétség, hogy
hadbíróság volt. Tagjai között még egy tábornok is szerepelt, aztán egy
ezredes, egy őrnagy, egy főhadnagy, egy őrmester és valami közlegény,
aki semmi egyebet nem csinált, csak tüzet adott a többieknek.
Nem is kérdeztek sokat Švejktől.
A bíróság őrnagy tagja valamivel nagyobb érdeklődésről tett tanúságot,
és csehül beszélt.
- Maga elárulta a császár őfelségét - förmedt rá Švejkre.
- Jesszus Mária, mikor? - kiáltotta Švejk. - Még hogy én elárultam a császár
őfelségét, legkegyelmesebb uralkodónkat, akiért már annyit szenvedtem?
- Hagyja a hülyeségeket - mondta az őrnagy.
- Alázatosan jelentem, őrnagy úr, hogy a császár őfelségét elárulni
egyáltalán nem hülyeség. A magunkfajta hadi nép hűséget esküdött a
császár őfelségének, és én mint igaz ember álltam eskümet, ahogy a
színházban énekelték.
- Itt van minden - mondta az őrnagy -, itt vannak az összes bizonyítékok a
maga bűneiről. - Egy terjedelmes aktacsomóra mutatott.
Az anyag java részét az az ember szolgáltatta, akit beraktak Švejkhez a
cellába.
- Szóval maga nem akar vallani? - kérdezte az őrnagy. - Pedig maga is
elismerte, hogy osztrák katona létére önként vette fel az orosz
egyenruhát. Utoljára kérdezem: kényszerítette magát erre valaki?
- Kényszer nélkül cselekedtem.
- Saját akaratából?
- Saját akaratomból.
- Nyomás nélkül?
- Nyomás nélkül.
- Tudja, hogy el van veszve?
- Tudom, a 91. ezredből már biztosan keresnek, de talán meg tetszik
engedni, őrnagy úr, egy kis megjegyzést arról, hogy az emberek hogyan
öltöznek át önként idegen ruhába. 1908-ban, úgy június táján a Božetìch
könyvkötő Prágából, a Pøíèná utcából, Zbraslavban fürdött a Berounka
régi ágában. A ruháját egy fűzfára akasztotta, és borzasztóan megörült,
amikor később bemászott hozzá a vízbe még egy úr. Szóba elegyedtek
egymással, tréfálkoztak, spriccelődtek, és egészen estig nyomogatták
egymást a víz alá. Aztán az az idegen úr előbb mászott ki a vízből, mert
azt mondja, vacsorára kell hogy menjen. A Božetìch úr egy ideig még ott
ücsörgött a vízben, aztán kiment a ruhájáért a fűzfához, és ott a sajátja
helyett valami rongyos csavargóruhát talált meg egy cédulát:
„Sokáig tépelődtem: vigyem, ne vigyem, miután olyan ragyogóan
szórakoztunk együtt a vízben, úgyhogy letéptem egy margarétát, és az
utolsó letépett sziromra ez jött ki: vigyem! Ezért cseréltem ki a ruháját a
rongyaimmal. Ne féljen, nyugodtan felveheti. Egy héttel ezelőtt lettek
tetvetlenítve a dobøíši járási kapitányságon. Legközelebb jobban nézze
meg, hogy kivel fürdik. A vízben minden ember úgy néz ki, mint egy
képviselő, pedig lehet, hogy egy gyilkos, ön se tudja, hogy kivel fürdött.
De ezért a fürdésért érdemes volt. Ilyenkor estefelé a legkellemesebb a
víz. Másszon bele még egyszer, hogy magához térjen.”
A Božetìch úr nem tehetett egyebet, meg kellett várja, amíg beesteledik,
aztán felvette azokat a csavargórongyokat, és megindult Prága felé. Az
országutat elkerülte, és a mezei ösvényeken ment, és találkozott egy
chuchlyi csendőrjárőrrel, amelyik letartóztatta őt mint csavargót, és
másnap reggel bekísérte a zbraslavi járásbíróságra, mert azt mindenki
mondhatja, hogy ő Josef Božetìch, könyvkötő, Prága, Pøíèná utca 16.
Az írnok, aki nem tudott jól csehül, csak annyit értett az egészből, hogy a
vádlott megadja egy bűntársa címét, s ezért még egyszer megkérdezte:
- Ist das genau, Prag, No. 16, Josef Božetìch?261
- Nem tudom, hogy még mindig ott lakik-e - felelte Švejk -, de akkor 1908-
ban ott lakott. Borzasztó szép könyvkötéseket csinált, csak sokáig tartott
nála, mert előbb el kellett hogy olvassa a könyveket, és a tartalmuk
szerint kötötte be őket. Ha ő egy könyvnek feketére csinálta a szélét, azt
már el se kellett olvasnia senkinek. Arról mindjárt tudni lehetett, hogy az
a regény nagyon rosszul végződik. Tetszik parancsolni még valami
közelebbit? Hogy el ne felejtsem: mindennap ott ült az U Flekù sörözőben,
és elmesélte az összes könyvek tartalmát, amiket hozzá adtak kötésre.
Az őrnagy odalépett az írnokhoz, suttogva tárgyalt vele, s erre az írnok
áthúzta a legújabb vélt összeesküvő, Božetìch címét.

261
Pontosan úgy van, Prága 16-os szám, Josef Božetěch?
Azután ez a sajátos bírói testület mint rögtönítélő bíróság folytatta
működését, Fink von Finkenstein tábornok elnöklete alatt.
Mint ahogy egyesek a gyufásdoboz-gyűjtést választják vesszőparipául, ez
az úr a rögtönítélő bíróságok szervezését választotta vesszőparipának,
habár ezzel a legtöbb esetben megszegte a hadbírósági szabályzatot.
Ez a tábornok azt szokta mondogatni, hogy egyáltalán nincs szüksége
hadbírókra, maga is nyélbe üti az ügyet, és három órán belül minden
vádlottnak lógnia kell. Amíg a fronton tartózkodott, sohasem volt nála
hiány rögtönítélő bíróságokban.
Mint ahogy van, akinek mindennap le kell játszania a maga sakk-, biliárd-
vagy máriáspartiját, úgy rendezett ez a kitűnő tábornok naponta
rögtönítélő bíróságokat, melyeknek ő volt az elnöke, s rendkívül komolyan
és boldogan jelentette be a mattot a vádlottnak.
Ha érzelmeskedni akarnánk, azt írnók, hogy ennek a tábornoknak sok
tucat ember nyomta a lelkiismeretét, különösen ott Keleten, ahol, mint
mondotta, a galíciai ukránok között folyó nagyorosz agitáció ellen küzdött.
Az ő szempontjából azonban szó sem lehet arról, mintha bármi is nyomta
volna a lelkiismeretét.
Nála ilyesmi nem létezett. Ha rögtönítélő bíróságának ítélete alapján
felakasztatott egy tanítót, tanítónőt, pópát vagy egy egész családot,
utána nyugodtan visszatért a szállására, mint a szenvedélyes
máriásjátékos, aki elégedetten távozik a kocsmából, s hazamenet arra
gondol, hogy a partner „kontrát” mondott, mire ő „rekontrát”, a partner
„szubkontrát”, ő „hirskont-rát”, a partner „mordkontrát”, s a végén ő
nyert, és százhét poent szerzett. Az akasztást egyszerű és természetes
dolognak, szinte mindennapi kenyerének tartotta, s ítélethirdetéskor elég
gyakran megfeledkezett a császár őfelségéről, s már annyit se mondott,
hogy „Őfelsége nevében kötél általi halálra ítélem”, hanem csak annyit:
„Elítélem.”
Az akasztásban néha bizonyos komikumot is talált, erről írta egyszer
Bécsbe a feleségének a következőket: „...vagy például el se tudod
képzelni, drágám, mennyit nevettem a múltkor, amikor néhány nappal
ezelőtt kémkedés miatt elítéltem egy tanítót. Van egy gyakorlott
emberem, aki fel szokta akasztani őket, már nagy praxisa van benne,
őrmester az illető, és sportból csinálja. A szállásomon voltam, amikor az
ítélet után odajött hozzám ez az őrmester, és megkérdi, hol akassza fel
azt a tanítót. Mondtam neki, hogy a legközelebbi fára, és most képzeld el
a helyzet komikumát. Egy óriási sztyepp kellős közepén voltunk, ameddig
a szem ellát, mindenütt csupa fű, és mérföldnyi körzetben sehol egy árva
fa. De a parancs parancs, így hát az őrmester fogta a tanítót, s néhány
őrrel elindultak fát keresni. Csak este jöttek vissza, és a tanító még mindig
velük volt. Az őrmester odajön hozzám, és megint megkérdi: »Mire
akasszam fel ezt a pasast?« Jól lehordtam, hogy hiszen hallotta a
parancsomat: a legközelebbi fára. Azt felelte, hogy akkor reggel
megpróbálja, és reggel holtsápadtan jön jelenteni, hogy az éjszaka
folyamán megszökött a tanító. Olyan mulatságosnak éreztem az egészet,
hogy az őröknek mind elengedtem a büntetésüket, sőt még vicceltem is,
hogy a tanító valószínűleg maga ment el fát keresni. Láthatod, drágám,
hogy egy csöppet sem unatkozunk itt, és mondd meg a kis Vilinek, hogy
apuka csókoltatja, és nemsokára küld neki egy eleven oroszt, akin a Vilike
majd úgy lovagolhat, mint egy igazi lovacskán. Elmesélek neked, drágám,
még egy mulatságos esetet. Nemrég felakasztottunk egy zsidót kémkedés
miatt. Utunkba akadt a zsivány, habár semmi keresnivalója nem volt
arrafelé, és azzal védekezett, hogy cigarettát árul. Szóval lógott, de csak
néhány pillanatig, mert a kötél elszakadt, a zsidó leesett, azonnal
magához tért, és azt kiáltotta felém: »Tábornok úr, én hazamegyek, már
fel tetszett akasztatni, és a törvény szerint nem lehetek egy dologért
kétszer felakasztva.« Kitört belőlem a nevetés, és elengedtük a zsidót.
Vidáman élünk itt, drágám...”
Amióta Fink tábornok a przemyśli erőd helyőrségének parancsnoka lett, nem
volt már annyi alkalma, hogy ilyesféle cirkuszokat rendezzen, s ezért
rendkívüli örömmel csapott le Švejk esetére.
Švejk tehát ott állt e tigris előtt, aki egy hosszú asztal mellett az előtérben
ülve egymás után szívta a cigarettákat, lefordíttatta magának Švejk
válaszait, s mindenre egyetértően bólintott.
Az őrnagy azt javasolta, kérdezzék meg táviratilag a dandártól, hogy hol
tartózkodik jelenleg a 91. ezred 11. menetszázada, amelyhez vallomása
szerint a vádlott tartozik.
A tábornok nem értett egyet vele, s kijelentette, hogy ezzel csak
hátráltatják a rögtönítélő bíróságot, márpedig ennek az intézménynek a
gyors eljárás a lényege. Elvégre itt fekszik a vádlott teljes beismerése,
hogy orosz egyenruhába öltözött, azonkívül egy fontos tanú szerint azt is
bevallotta, hogy Kijevben volt. Ezért azt javasolta, vonuljanak vissza
tanácskozásra, hogy az ítéletet minél hamarabb meghozhassák és
végrehajthassák.
Az őrnagy azonban ragaszkodott az álláspontjához, hogy meg kell
állapítani a vádlott személyazonosságát, mivel az ügy rendkívül nagy
politikai jelentőséggel bír. A vádlott személyazonosságának megállapítása
révén fény derülhet egyéb kapcsolataira is, melyeket az alakulatába
tartozó volt bajtársaival tartott fenn.
Az őrnagy romantikus álmodozó volt. Arról is beszélt még, hogy
voltaképpen bizonyos szálakat keresnek, és nem elég elítélni valakit. Az
elítélés csupán következménye egy meghatározott vizsgálatnak, amely
különböző szálakat rejt magában, amely szálak... Nem tudott
kikecmeregni ezekből a szálakból, de azért mindenki megértette, és
helyeslően bólogatott, a végén még a tábornok úr is, akinek a szálak igen
megtetszettek, s szinte látta már, hogy az őrnagy szálain újabb
rögtönítélő bíróságok függnek. Ezért nem is ellenezte tovább, hogy
érdeklődjenek a dandárnál, vajon Švejk valóban a 91. ezredhez tartozik-e,
s mikor mehetett át az oroszokhoz, a 11. menetszázad melyik
hadműveletének idején.
Švejket a vita egész tartama alatt két szurony őrizte a folyosón, aztán
megint a bíróság elé vezették, és még egyszer megkérdezték tőle, hogy
melyik ezredhez tartozik. Ezek után a helyőrségi börtönbe kísérték.
A sikerületlen rögtönítélő bíróság után Fink tábornok hazament, lefeküdt a
díványra, és azon töprengett, hogy mivel is gyorsíthatná meg az egész
eljárást.
Szentül meg volt győződve arról, hogy a válasz hamarosan megjön, de így
mégsem sikerül elérnie azt a gyorsaságot, amellyel az ő rögtönítélő
bíróságai mindig is kitűntek, mert még azután jön az elítéltnek nyújtandó
lelki vigasz, ami két órával fölöslegesen kitolja az ítélet végrehajtását.
„Mindegy - gondolta magában Fink tábornok -, ítélethirdetés előtt is
megadhatjuk neki a lelki vigaszt, ehhez a dandár válaszát se kell
megvárni. Úgyis lógni fog.”
Fink tábornok magához hívatta Martinec tábori lelkészt.
Ez a szerencsétlen hitoktató és káplán valahová Morvaországba valósi
volt, s olyan komisz plébános alá tartozott, hogy inkább a katonaságot
választotta. Valóban vallásos érzelmű ember volt, s fájdalmas szívvel
gondolt vissza a plébánosára, aki lassan, de biztosan süllyed a
kárhozatba. Emlékezett rá, hogyan vedelte a plébános a sligovicát, mint
egy kefekötő, s hogy egyszer, erőnek erejével be akart dugni az ő,
Martinec ágyába valami vándor cigánylányt, akit a falu végén szedett fel,
mikor kitántorgott egy pálinkamérésből.
Martinec tábori lelkész úgy képzelte, hogy a harctéri sebesültek és
haldoklók lelki vigaszát szolgálva jóváteheti istentől elrugaszkodott
plébánosának a bűneit is, aki éjszaka, amikor hazajött, számtalanszor
felköltötte, és ilyeneket mesélt neki:
- Jeníèek, Jeníèek! Egy molett kis nő... ez az én mindenem, az egész
életem.
Martinec reményei nem teljesültek. Helyőrségről helyőrségre dobálták, s
nem volt más dolga, mint kéthetenként egyszer a helyőrségi templomban
mise előtt prédikációt tartani a garnizon katonáinak, továbbá ellenállni a
kísértésnek, amely a tiszti kaszinóból áradt, ahol olyan beszédek folytak,
hogy ezekhez képest a plébános molett kis női az őrangyalhoz intézett
ártatlan imácskáknak tetszettek.
Martinecet mostanában rendszerint a nagy harctéri hadműveletek idején
hívták Fink tábornokhoz, amikor meg kellett ünnepelni az osztrák
hadseregnek valamilyen győzelmét; ilyenkor ugyanis Fink tábornok éppoly
előszeretettel rendezett tábori miséket, mint máskor rögtönítélő
bíróságokat.
Ez a gazember Fink olyan nagy osztrák hazafi volt, hogy a birodalmi
német vagy török fegyverek győzelméért nem is imádkozott. Ha a
birodalmi németek megverték valahol a franciákat vagy az angolokat, az
oltár mellett erről nem történt említés.
Ha egy osztrák felderítő járőr valami jelentéktelen, de sikeres csetepatét
vívott az orosz előőrsökkel, a stáb hatalmas szappanbuborékká fújta fel az
esetet, s egy egész hadtest megsemmisítéséről beszélt, Fink tábornok
pedig ünnepélyes istentiszteleteket rendezett, s így a szerencsétlen
Martinec tábori lelkésznek az volt a benyomása, hogy Fink tábornok
egyben a przemyśli katolikus egyháznak is legfőbb vezetője.
Ilyen alkalmakkor Fink tábornok döntött a miseszertartás rendjéről is, s a
legszívesebben mindig afféle úrnapi ünnepségeket rendezett volna,
oktávával.
Az is szokása volt, hogy amikor mise közben már megtörtént az
úrfelmutatás, odalovagolt a gyakorlótéren felállított oltárhoz, és
háromszor elkiáltotta magát:
- Hurrá, hurrá, hurrá!
Martinec tábori lelkész, ez a vallásos és igazságszerető lélek, egyike azon
keveseknek, akik még hittek az istenben, nem szívesen járt el Fink
tábornokhoz.
A helyőrség parancsnoka, miután közölte vele utasításait, mindig töltött
neki valami rendkívül erős italt, s azután elmesélte a legújabb vicceket a
leghülyébb füzetekből, amelyeket a „Lustige Blätter” adott ki a katonaság
részére.
A tábornoknak egész könyvtára volt e füzetekből, amelyek ilyesféle
agyalágyult címeket viseltek: „Humor a borjúban, szemnek és fülnek”,
„Hindenburg-anekdoták”, „Hindenburg a humor tükrében”, „Második
borjú, humorral telve, megpakolta Felix Schlemper”, „Gulyáságyúnkból”,
„Zaftos gránátszilánkok a lövészárokból”, de voltak ilyen marhaságok is:
„A kétfejű sas alatt”, „Bécsiszelet egy cs. kir. tábori konyháról.
Felmelegítette Arthur Lokesch”. A tábornok néha énekelt is a „Wir müssen
siegen!”262 című vidám katonanóta-gyűjteményből, közben állandóan
töltögette az erős italokat, és arra kényszerítette Martinec tábori lelkészt,
hogy vele együtt igyék, és kurjongasson. Azután trágár dolgokat mesélt, s
ilyenkor Martinec tábori lelkész elszorult szívvel gondolt vissza a
plébánosára, aki a vaskos kifejezések tekintetében egyáltalán nem
maradt el Fink tábornok mögött.
Martinec tábori lelkész döbbenettel tapasztalta, hogy minél többet jár Fink
tábornokhoz, annál mélyebbre süllyed az erkölcsi fertőbe.
A szerencsétlennek kezdtek ízleni a likőrök, amelyeket a tábornoknál ivott,
a tábornok beszédei is egyre jobban tetszettek neki, züllött képzetek
születtek benne, s a kontusovka, a berkenyepálinka és a pókhálós
óborospalackok hatására, melyeket Fink tábornok rakott elébe,
megfeledkezett az úristenről, s a breviárium sorai között a tábornok
elbeszéléseiben szereplő örömlányokat látta táncolni. Martinecben
fokozatosan csökkent az ellenállás a tábornoknál teendő látogatásokkal
szemben.
A tábornok megkedvelte Martinec tábori lelkészt, aki először afféle Loyolai
Szent Ignácként lépett fel, s azután fokozatosan alkalmazkodott a
tábornok környezetéhez.
A tábornok egyszer meghívott magához két ápolónőt a tábori kórházból,
akik tulajdonképpen nem is szolgáltak ott, csak a fizetés miatt szerepeltek
az alkalmazottak listáján, s jövedelmüket prostitúcióval gyarapították,
mint ahogy általánosan szokás volt e nehéz időkben. A tábornok elhívatta
Martinec tábori lelkészt is, akit ez idő tájt az ördög már annyira a markába
kaparintott, hogy fél órai mulatság után mindkét hölgyet sorra vette, s

262
„Győznünk kell!”
tombolva összenyálazta az összes díványpárnákat. Azután sokáig
lelkifurdalásai voltak e züllött viselkedése miatt, amit azzal sem tehetett
jóvá, hogy akkor éjszaka hazafelé menet tévedésből letérdelt a parkban a
város építőjének, polgármesterének és mecénásának, Grabowsky úrnak a
szobra előtt, aki nagy érdemeket szerzett Przemyœl felvirágoztatása körül
a nyolcvanas években.
A parkban csak a katonai őrszem lépteinek zaja hallatszott a tábori lelkész
buzgó szavain kívül:
- Ne ítéld meg a te szolgádat, mert egyetlen ember sem nyerhet
felmentést előtted, ha nem bocsátod meg összes bűneit, s ezért kérve
kérlek, ne legyen súlyos a te ítéleted. Könyörgök, segíts rajtam, uram, s
lelkemet a te kezeidbe ajánlom.
Ettől fogva, ha Fink tábornokhoz hívták, néhányszor megpróbált
lemondani minden földi gyönyörről, s gyomorrontásra hivatkozott; ezt a
hazugságot szükségesnek tartotta, hogy megmentse lelkét a pokol
kínjaitól, mert ugyanakkor úgy vélte, ha egy tábornok azt mondja egy
tábori lelkésznek: „Vedelj, pajtás”, a katonai fegyelem szerint vedelni kell,
már csak a feljebbvaló iránti tiszteletből is.
Néha persze nem sikerült kivonnia magát, különösen amikor az
ünnepélyes tábori istentiszteletek után a tábornok még ünnepélyesebb
lakomákat rendezett a helyőrségi pénztár számlájára; a pénztárosok
azután úgy igazították el a számadást, hogy ők is keressenek valamit az
ügyön; Martinec tábori lelkész ilyenkor mindig azt képzelte, hogy
erkölcsileg megsemmisült az Úr színe előtt, s a bűnök remegő áldozatává
lőn.
Azután mintegy szédülten járkált, s e káoszban sem veszítve el istenhitét,
egész komolyan már azon kezdte törni a fejét, hogy nem kellene-e
naponta rendszeresen megkorbácsolni magát.
Ilyen hangulatban állított be most is a tábornokhoz.
Fink tábornok az örömtől sugározva, boldogan fogadta.
- Hallott már a rögtönítélő bíróságomról? - kiáltott rá ujjongva. - Egy
földijét fogjuk felakasztani.
A „földi” szót hallván, Martinec tábori lelkész szenvedő pillantást vetett a
tábornokra. Már többször visszautasította azt a gyanúsítást, hogy ő cseh,
s már számtalanszor megmagyarázta, hogy az ő morvaországi
plébániájukhoz két község tartozik, egy cseh és egy német, sokszor úgy
esik, hogy egyik héten a csehek előtt, a következő héten pedig a németek
előtt kell prédikálnia, s mivel a cseh községben egyáltalán nincs cseh
nyelvű iskola, neki mindkét községben németül kell tanítania,
következésképp nem lehet őt csehnek tartani. Ez a logikus magyarázat a
fehér asztal mellett egyszer arra a megjegyzésre késztetett egy őrnagyot,
hogy a morvaországi tábori lelkész tulajdonképpen vegyeskereskedésnek
tekintendő.
- Pardon - mondta a tábornok -, elfelejtettem, hogy nem is a földije. Cseh
az illető, szökevény, áruló, az oroszoknál szolgált, lógni fog. Előbb
azonban a forma kedvéért megállapítjuk a személyazonosságát, de nem
számít, azonnal lógni fog, mihelyt megjön a távirati válasz. - Leültette
maga mellé a díványra a tábori lelkészt, s vidáman így folytatta:
- Nálam, ha rögtönítélő bíróság van, mindennek úgy kell lezajlania, hogy a
rögtönítélő bíróság valóban rögtönítélő bíróság legyen, ez az elvem. Mikor
még a háború elején Lembergben voltam, elértem, hogy egy alakot
három perccel az ítélet kihirdetése után már fel is akasztottunk. Persze,
zsidó volt az illető, de egy ruszint is felakasztottunk öt perccel a
tanácskozásunk után. - A tábornok jóízűen elnevette magát:
- Véletlenül egyiknek se volt szüksége lelki vigaszra. A zsidó rabbi volt, a
ruszin meg pópa. Ez azonban másféle eset, most egy katolikus egyén
felakasztásáról van szó. Az a nagyszerű ötletem támadt, hogy a fölösleges
huzavonát elkerülendő, előre részesítjük lelki vigaszban, mint mondom, a
huzavonát elkerülendő. - A tábornok csengetett, majd ráparancsolt a
szolgájára:
- Hozz ide kettőt a tegnapi üvegekből.
Néhány pillanat múlva már meg is töltötte a tábori lelkész borospoharát,
és barátságosan így szólt hozzá:
- Vigasztalódjon egy kicsit a lelki vigasz előtt...

A rácsos ablakon keresztül, amely mögött Švejk ült a priccsen, e szörnyű

órákban kihallatszott a derék katona éneke:
Katonának mindent lehet,
minden kislány minket szeret,
pénzt eleget faszolunk,
nincsen gondunk és bajunk...
Cá rará... Ein, zwei...
 A LELKI VIGASZ

Martinec tábori lelkész nem lépett be Švejkhez, hanem a szó szoros

értelmében belebegett hozzá, mint egy balett-táncosnő a színpadra. A
mennyei vágyakozás, valamint egy üveg ó-gumpoldskircheni hatására e
jelentős pillanatban oly könnyűnek érezte magát, mint a pihe. Úgy rémlett
neki, hogy e komoly és szent pillanatban istenhez közeledik, holott csak
Švejkhez került közelebb.
Becsukták mögötte az ajtót, magukra hagyták őket, s Martinec lelkesen
így szólt a priccsen üldögélő Švejkhez:
- Kedves fiam, én Martinec tábori lelkész vagyok.
Idejövet egész úton ezt a megszólítást érezte a legmegfelelőbbnek s
mintegy atyailag leghatásosabbnak.
Švejk felállt a vackáról, melegen megrázta a tábori lelkész kezét, és azt
mondta:
- Nagyon örvendek, Švejk vagyok, a 91. ezred 11. menetszázadának
ordonánca. Nemrég áthelyezték a káderünket Bruck an der Leuthába, hát
csak üljön le szépen ide mellém, feldkurát úr, és tessék elmesélni, hogy
miért csukták le. Elvégre a feldkurát úr tiszti rangban van, önnek
helyőrségi tiszti fogda járna, nem pedig ez a lyuk, hiszen ez a priccs csupa
tetű. Néha persze előfordul, hogy az ember nem tudja, melyik fogdába
tartozik tulajdonképpen, de hát összekavarják valahogy az irodán vagy
véletlenségből. Én egyszer, feldkurát úr, a budějovicei ezredfogdában
ültem, és behoztak hozzám egy kadettstellfertrétert. Az ilyen
kadettstellfertréter valami olyasféle volt, mint a feldkurátok, se hal, se
hús, úgy ordibált a katonákkal, mint egy tiszt, és ha történt valami, az
egyszerű bakák közé csukták le. Amolyan korcsok voltak ezek, feldkurát
úr, az altiszti konyháról nem kaphattak menázsit, legénységi menázsira
nem volt joguk, annál ők magasabb rangúak voltak, tiszti menázsi meg
szintén nem járt nekik. Voltak nálunk az elején vagy öten, és folyton sajtot
zabáltak a kantinban, mert sehonnét se kaptak menázsit, míg aztán a
Wurm óberlajtnant egyszer rájött erre, és megtiltotta nekik, mert azt
mondja, nem fér össze a kadettstellfertréterek méltóságával, hogy a
legénységi kantinba járjanak. De hát mit csináljanak, a tiszti kantinba nem
eresztették be őket. Így hát a levegőben lógtak, és néhány nap alatt olyan
gyötrelmes utat tettek meg, hogy az egyik beleugrott a Malšébe, egy
másik pedig megszökött az ezredtől, és két hónap múlva azt írta a
kaszárnyába, hogy hadügyminiszter lett Marokkóban. Négyen maradtak,
mert azt, aki a Malšébe ugrott, élve kihalászták, mert izgalmában
elfelejtette, amikor beugrott, hogy ő tud úszni, és kitüntetéssel tette le az
úszóvizsgát. Betették a kórházba, és ott megint csak bajban voltak vele,
mert nem tudták, hogy tiszti takarót adjanak neki vagy csak közönséges
legénységi takarót. Így aztán a középutat választották, és egyáltalán nem
adtak neki takarót, csak nedves lepedőkbe csomagolták, úgyhogy ő egy
fél óra múlva kérte, hogy eresszék vissza a kaszárnyába, és éppen ez volt
az, akit hozzám csuktak be még egészen vizesen. Négy napig ült ott, és
nagyon jól érezte magát, mert ott kapott menázsit, igaz, hogy csak
fogolymenázsit, de azért menázsit, abban legalább biztos volt, mint
mondta. Az ötödik napon érte jöttek, aztán egy fél óra múlva visszajött a
sapkájáért, és valósággal sírt örömében. Azt mondja nekem: „Végre
határoztak rólunk. Mától fogva minket, kadettstellfertrétereket a
főőrségen fognak lecsukni a tisztekkel együtt, menázsira a tiszti konyhán
fizetünk be, és ha a tisztek jóllaktak, akkor kapunk majd enni mi is, aludni
a legénységgel fogunk, kávét szintén a legénységi konyháról kapunk, és
dohányt is a legénységgel fogunk faszolni.”
Martinec tábori lelkész csak most tért annyira magához, hogy félbe tudta
szakítani Švejket egy mondattal, amelynek tartalma semmiképpen sem
kapcsolódott az eddigi beszélgetéshez:
- Igen, igen, kedves fiam! Vannak dolgok földön és égen, amelyeken
buzgó szívvel kell gondolkoznunk, isten végtelen irgalmában bizakodva.
Azért jöttem, kedves fiam, hogy lelki vigaszban részesítselek.
Elhallgatott, mert ez az egész valahogy nem stimmelt neki. Útközben már
részletesen kidolgozta beszédének tervét, elképzelte, hogyan veszi majd
rá a szerencsétlent, hogy elmélkedjék az élete felől, mert odafönt mindent
megbocsátanak neki, ha megbánja bűneit, ha őszinte bűnbánatot mutat.
Most azon gondolkozott, hogyan fogjon hozzá, de Švejk megelőzte egy
kérdéssel, hogy van-e cigarettája.
Martinec tábori lelkész még nem szokott rá a dohányzásra, ez volt az
egyetlen, amit korábbi életelveiből még megtartott. Néha ugyan, amikor
Fink tábornoknál egy kissé a fejébe szállt az ital, megpróbált elszívni egy
Britannika-szivart, de rögtön kiadott tőle mindent, s közben az volt az
érzése, mintha az őrangyala intően csiklandozná a torkát.
- Nem dohányzom, kedves fiam - felelte rendkívül méltóságteljesen.
- Csodálom - mondta Švejk. - Már sok feldkurátot ismertem, és úgy füstölt
mindegyik, mint a zlíchovi spirituszgyár. Egyáltalán el se tudom képzelni,
hogy egy feldkurát ne dohányozzon és ne igyon. Csak egyet ismertem, aki
nem pöfékelt, ez viszont dohányzás helyett bagót rágott, és prédikáció
közben teleköpködte az egész szószéket. Feldkurát úr hová valósi?
- Nový Jièín-i vagyok - felelte megtört hangon Martinec cs. kir. tisztelendő
úr.
- Akkor talán tetszett ismerni, feldkurát úr, bizonyos Rùžena Gaudrsovát,
tavalyelőtt Prágában volt alkalmazva egy Platnéršká utcai kocsmában, és
egyszerre tizennyolc ember ellen indított gyermektartási pert, mert ikrei
születtek. Az egyik ikernek az egyik szeme kék volt és a másik barna, a
másik ikernek az egyik szeme szürke volt és a másik fekete, ebből ez a nő
arra következtetett, hogy négy úr is angazsálva van a dologban, akiknek
ilyen szemeik voltak, és oda jártak abba a kocsmába, és volt valami közük
ehhez a nőhöz. Aztán az egyik ikernek sánta volt a lábacskája, mint egy
városi tanácsosnak, aki szintén oda járt, a másiknak meg hat ujj volt az
egyik lábán, mint egy képviselőnek, aki mindennapos vendég volt abban
a kocsmában. És most tessék elképzelni, feldkurát úr, hogy összesen
tizennyolc ilyen vendég járt oda, és az ikreknek mind a tizennyolctól volt
valami apajegyük, mert a nő ezekkel vagy privátlakásra, vagy szállodába
járt. A végén a bíróság úgy határozott, hogy ilyen tömegben az apa
ismeretlen, és akkor a nő mindent rákent a kocsmárosra, és beperelte a
kocsmárost, akinél szolgált, de ez bebizonyította, hogy már több mint
húsz éve impotens egy operáció óta, amit az alsó végtagjainak valami
gyulladása miatt hajtottak végre rajta. Erre a nőt kitoloncolták a feldkurát
úrékhoz Nový Jièínbe, ebből látni a legjobban, hogy ha sokat akar a
szarka, rendszerint frászt se kap. Az a nő meg kellett volna hogy maradjon
egy illetőnél, és nem lett volna szabad azt állítania a bíróság előtt, hogy
az egyik iker a képviselő úrtól van, a másik a városi tanácsos úrtól vagy
ettől meg ettől. A gyerekszületéseket mindig könnyen ki lehet számítani.
Ennyiedikén meg ennyiedikén voltam vele a szállodában, és ennyiedikén
meg ennyiedikén megszületett. Persze csak akkor, ha normális a szülés,
feldkurát úr. Az ilyen garniszállókban mindig akad egy ötösért valami
tanú, mint például a háziszolga vagy a szobaasszony, aki megesküszik rá,
hogy azon az éjszakán az illető tényleg ott volt a nővel, és amikor lefelé
mentek a lépcsőn, a nő még azt mondta neki: „És ha lesz belőle valami?”,
mire az illető azt felelte: „Ne félj, cuncimókus, majd én gondoskodom a
gyerekről.”
A tábori lelkész elgondolkozott, s most valahogy igen nehéznek érezte az
egész lelki vigaszt, pedig az előbb részletesen kidolgozta, hogy milyen
szavakat intéz majd kedves fiához. Az ítéletnapi nagy kegyelemről akart
beszélni, amikor a katonai gonosztevők kötéllel a nyakukban mind
felkelnek majd a sírjukból, s mivel megbánták bűneiket, kegyelemben
részesül valamennyi, akárcsak az a lator az újtestamentumban.
Talán életének legszebb lelki vigaszát készítette elő, amely három részből
állt volna. Először arról akart beszélni, milyen könnyű a kötél általi halál,
ha az ember tökéletesen megbékélt istennel. A katonai törvény
megbünteti az árulást, amit a császár őfelségével szemben követtünk el,
mivel a császár őfelsége valódi atyja a harcosainak, tehát az ellene
elkövetett legkisebb vétséget is méltán tekinthetjük apagyilkosságnak,
apagyalázásnak. Aztán tovább akarta fejtegetni azt az elméletet, hogy a
császár őfelsége isten kegyelméből való, hogy őt az isten állította a világi
ügyek intézésének élére, amiként a pápát a lelki ügyek intézésével bízta
meg. A császárt elárulva, magát az atyaúristent áruljuk el. A katonai
bűnözőt tehát a kötélen kívül örökös büntetés várja s örökös kárhozat,
mint az istenkáromlókat. De ha a világi igazságszolgáltatás a katonai
fegyelemre való tekintettel nem másíthatja meg az ítéletet, és kénytelen
felakasztani a bűnöst, azért a másik, örökös büntetést illetően még nincs
minden veszve. Az ember parírozhatja azt egy nagyszerű húzással: a
bűnbánattal.
A tábori lelkész így képzelte ezt a megható jelenetet, amely neki magának
is hasznára válik majd odafönt; jutalmul bizonyára törülni fognak minden
feljegyzést arról, hogy ő miképpen szerepelt és viselkedett Fink tábornok
lakásán, Przemyœlben.
Úgy képzelte, hogy bevezetésképpen majd ráordít az elítéltre: „Bánd meg
a bűneidet, fiam, térdeljünk le együtt! Mondd utánam, fiam!”
S a bűzös, tetves cellában majd felhangzik az ima: „Isten, kinek legfőbb
tulajdonsága az irgalmasság és a megbocsátás, esengve fohászkodom
hozzád, mentsd meg a lelkét e katonának, akinek parancsodra távoznia
kell ebből a világból a przemyœli rögtönítélő hadbíróság ítélete alapján.
Hallgasd meg e gyalogoskatona könyörgő és teljes bűnbánatát, hogy ne
kelljen a pokol kínjait elszenvednie, hanem részesüljön az örök
boldogságban.”
- Engedelmével, feldkurát úr, már öt perce úgy tetszik itt ülni, mint akit
letaglóztak, mintha még beszélni se volna kedve. Ebből rögtön látja az
ember, hogy most először tetszik lecsukva lenni.
- A lelki vigasz miatt jöttem - mondta komolyan a tábori lelkész.
- Érdekes, feldkurát úr, mit akar folyton azzal a lelki vigasszal. Én,
feldkurát úr, nem érzem magamat olyan erősnek, hogy valami vigaszt
nyújthassak a feldkurát úrnak. A feldkurát úr nem az első és nem is az
utolsó feldkurát, aki lakat alá került. Különben is, feldkurát úr, az igazat
megvallva, énbennem nincs meg az a beszélőképesség, hogy akárkinek is
vigaszt tudjak nyújtani ilyen nehéz helyzetben. Egyszer megpróbáltam, de
nem nagyon sikerült, tessék szépen lecsücsülni ide mellém, mindjárt
elmesélem. Amikor az Opatovická utcában laktam, volt egy Faustýn nevű
barátom, aki szállodai portás volt. Nagyon rendes, igazságos és törekvő
ember volt. Minden utcalányt ismert, a feldkurát úr bármikor elmehetett
volna hozzá a szállodába, az éjszaka bármelyik órájában, és csak annyit
kellett volna hogy mondjon: „Faustýn úr, szükségem lenne valami nőre”,
és ő rögtön lelkiismeretesen megkérdezte volna, hogy szőkére, barnára,
alacsonyra, magasra, soványra, kövérre, németre, csehre vagy zsidóra,
hajadonra, elváltra vagy férjezettre, intelligens vagy unintelligens nőre
van-e szüksége a feldkurát úrnak.
Švejk bizalmasan hozzásimult a tábori lelkészhez, átölelte a derekát, s így
folytatta:
- Mondjuk, hogy a feldkurát úr azt mondta volna: „Legyen szőke, hosszú
lábú, özvegy, intelligencia nélkül”, és tíz percen belül már ott is lett volna
a feldkurát úr ágyában, keresztlevéllel együtt.
A tábori lelkésznek kezdett melege lenni, és Švejk tovább beszélt, anyaian
magához szorítva a lelkészt:
- Nem is tetszik elképzelni, feldkurát úr, hogy ennek a Faustýn úrnak
milyen érzéke volt az erkölcsösséghez és a becsületességhez. Azoktól a
nőktől, akiket a szobákba közvetített és szállított, soha egy krajcár
borravalót se fogadott el, és ha egy ilyen nő néha mégis megfeledkezett
magáról, és a markába akart nyomni valamit, tetszett volna látni, milyen
mérges lett, és kiabálni kezdett vele: „Te disznó, mikor eladod a tested, és
halálos bűnt követsz el, ne képzeld, hogy az a vacak hatosod egy csöppet
is segít rajtam. Én nem vagyok kerítő, te szégyentelen ringyó. Csak azért
csinálom ezt, mert szánalmat érzek irántad, hogyha már idáig süllyedtél,
ne kelljen nyilvánosan mutatnod a szégyenedet a járókelőknek, hogy
aztán elkapjon valahol éjszaka az őrjárat, és három napot kelljen töltened
a kapitányságon. Itt legalább meleg helyen vagy, és senki se látja, hogy
milyen mélyre jutottál.” Aztán a vendégeknél kárpótolta magát, amiért
nem akart mint strici pénzt elfogadni. Megvolt a tarifája: a kék szemek
egy hatosba kerültek, a feketék tizenöt krajcárba, és mindent pontosan
kiszámított egy darab papíron, amit odaadott a vendégnek, mint egy
számlát. Nagyon szerény közvetítői árai voltak. Az intelligencia nélküli
nőkre egy hatost számított felárnak, mert abból indult ki, hogy az ilyen
közönséges libák jobban elszórakoztatják az embert, mint egy művelt
hölgy. Egyszer este eljött hozzám az Opatovická utcába ez a Faustýn úr,
borzasztóan fel volt izgatva, és ki volt kelve magából, mintha egy perccel
azelőtt húzták volna ki a villamos védőkeretje alól, és közben ellopták
volna a zsebóráját. Először nem mondott semmit, csak kivett a zsebéből
egy üveg rumot, ivott belőle, nekem is ideadta, és azt mondta: „Igyál.”
Így aztán nem szóltunk semmit, amíg ki nem ittuk azt az üveget, és akkor
azt mondta: „Pajtás, légy szíves, tegyél nekem egy szívességet. Nyisd ki
az utcai ablakot, én odaülök a párkányra, te pedig megfogod a lábamat,
és ledobsz a harmadik emeletről. Nekem már semmire sincs szükségem
az életben, megvan az az utolsó vigaszom, hogy van egy jó cimborám, aki
kisegít ebből a világból. Én többet nem maradhatok élve, engem, aki
becsületes ember vagyok, kerítéssel vádolnak, mint valami zsidóvárosi
stricit. Pedig a mi szállodánk első osztályú, mind a három szobalánynak és
a feleségemnek is megvan a bárcája, egy krajcárral se tartoznak a doktor
úrnak a vizitekért. Ha csak egy kicsit is szeretsz, dobj le engem a
harmadik emeletről, add meg nekem ezt az utolsó vigaszt.” Erre én azt
mondtam, hogy másszon fel csak az ablakra, és le is dobtam az utcára.
Ne tessék megijedni, feldkurát úr!
Švejk felállt a priccsre, és magával húzta a tábori lelkészt:
- Tessék idenézni, feldkurát úr, így fogtam meg, és zsupsz, le vele.
Švejk felemelte a tábori lelkészt, ledobta a padlóra, s miközben a rémült
tábori lelkész összeszedte magát a földön, Švejk tovább beszélt:
- Tetszik látni, a feldkurát úrnak se lett semmi baja, és őneki, a Faustýn
úrnak se, mert ő is csak körülbelül háromszor ilyen magasról pottyant le.
Tudniillik a Faustýn úr teljesen be volt rúgva, és elfelejtette, hogy én az
Opatovická utcában lakok egy egészen alacsony földszinten, nem pedig a
harmadik emeleten, mint egy évvel azelőtt, amikor a Køemenec utcában
laktam, és ő oda járt hozzám látogatóba.
A földön ülő tábori lelkész rémülten, nézett Švejkre, aki fölötte állt a
priccsen, s élénk taglejtésekkel kísérte szavait.
A tábori lelkésznek átvillant az agyán, hogy őrülttel van dolga, s azt
dadogta:
- Igen, kedves fiam, nem is volt az háromszor ilyen magas - majd
óvatosan az ajtóhoz hátrált, hirtelen dörömbölni kezdett rajta, s közben
olyan szörnyen üvöltözött, hogy azonnal kinyitották.
Švejk a rácsos ablakból látta, hogy a tábori lelkész az őr kíséretében
gyorsan áthalad az udvaron, s közben élénken gesztikulál.
„Most biztos a diliházba viszik” - gondolta Švejk, leugrott a priccsről, s
díszlépésben járkálva fel és alá, énekelni kezdett:
A gyűrűt amit adtál, viselni nem fogom.
Az angyalát, miért ne?
Ha berukkolok az ezredemhez,
a puskacsőbe bedugom...
A tábori lelkészt néhány perc múlva bejelentették Fink tábornoknak.
A tábornoknál ismét nagy összejövetel volt, amelyben kiemelkedő
szerepet játszott két kellemes hölgy, továbbá holmi borok és likőrök.
Jelen volt a reggeli rögtönítélő bíróság egész tisztikara, kivéve az egyszerű
közlegényt, aki reggel tüzet adott a többieknek.
A tábori lelkész ismét oly mesebeli módon libegett be a társaságba, mint
egy kísértet. Sápadt volt, feldúlt és méltóságteljes, mint az olyan ember,
aki érzi, hogy ártatlanul pofozták fel.
Fink tábornok, aki az utóbbi időben igen bizalmasan viselkedett a tábori
lelkésszel, most magához vonta a díványra, és borgőzös hangon
megkérdezte:
- Mi van veled, lelki vigasz?
Közben az egyik vidám hölgy egy Memphis-cigarettát vágott a tábori
lelkészhez.
- Igyál, lelki vigasz - mondta még Fink tábornok, bort töltve egy nagy zöld
pohárba a tábori lelkésznek. Mivel a lelkész nem itta meg mindjárt, a
tábornok saját kezűleg kezdte itatni, s ha a lelkész nem kortyol olyan
derekasan, bizonyára a nyakába öntötte volna az egészet.
Csak ezután kezdték faggatni, hogy miképpen viselkedett az elítélt,
amikor lelki vigaszban részesült. A tábori lelkész felállt, s mélységes
tragikummal a hangjában azt mondta:
- Megőrült.
- Nagyszerű lelki vigasz lehetett - mondta nevetve a tábornok, mire
valamennyien iszonyú röhögésben törtek ki, s a két hölgy újra
Memphiseket hajigált a tábori lelkészre.
Az asztal végében egy karosszékben az őrnagy szunyókált, miután máris
többet ivott a kelleténél, most felriadt apátiájából, gyorsan teletöltött két
borospoharat valami likőrrel, a székeken át utat tört magának a tábori
lelkészhez, s kényszerítette isten szédült szolgáját, hogy pertut igyon
vele. Aztán visszadülöngélt a helyére, és tovább szundított.
Ezzel a pertuivással az ördög végképp csapdába ejtette a tábori lelkészt;
az asztalon álló összes üvegekből s a vidám hölgyek szemeiből és
nevetéséből nyújtogatta feléje a karmait; szemben a hölgyek feltették a
lábukat az asztalra, úgyhogy Belzebub csipkék közül kukucskált a tábori
lelkészre.
A tábori lelkész a legutolsó pillanatig sem vesztette el azt a
meggyőződését, hogy a lelke forog kockán, s hogy ő most vértanúi
szerepet játszik.
Ezt ki is fejtette elmélkedéseiben, melyeket a tábornok két puccerjéhez
intézett, amikor átvitték a szomszéd szoba díványára:
- Szomorú, de magasztos színjáték zajlik le szemeitek előtt, ha
elfogulatlanul és tiszta elmével visszagondoltok mindama dicső
szenvedőkre, akik hitük áldozataivá lettek, s akiket mi vértanú néven
ismerünk. Rajtam láthatjátok, hogy az ember minden szenvedés után is
emelkedettnek érezheti magát, ha szívében igazság és erényesség
lakozik, amely felvértezi őt, hogy fényes diadalt arasson a legszörnyűbb
szenvedések fölött.
Aztán arccal a fal felé fordították, s a lelkész rögtön elaludt.
Nyugtalan álma volt.
Azt álmodta, hogy nappal mint tábori lelkész működik, este pedig
szállodai portás ama Faustýn helyében, akit Švejk ledobott a harmadik
emeletről.
Mindenfelől panaszok érkeztek róla a tábornokhoz, hogy szőkék helyett
barnákat szállított a vendégeknek, intelligens elvált asszony helyett
unintelligens özvegyasszonyt.
Reggel csuromvizesen ébredt, mint egy ázott ürge, a gyomra hintázott, s
az volt az érzése, hogy az ő morvaországi plébánosa hozzá képest egy
földre szállt angyal.
 ŠVEJK ISMÉT A MENETSZÁZADÁNÁL

Az az őrnagy, aki tegnap délelőtt a hadbíró szerepét játszotta Švejk

tárgyalásán, azonos volt azzal a személlyel, aki este a tábornoknál pertut
ivott a tábori lelkésszel, s azután elszunnyadt. Annyi biztos, hogy senki se
tudta, mikor és hogyan távozott el éjszaka az őrnagy a tábornoktól.
Mindnyájan olyan állapotban voltak, hogy senki se vette észre a
távollétét, sőt a tábornok teljesen összekeverte már, hogy ki beszél a
társaságból. Az őrnagy már több mint két órája nem tartózkodott
közöttük, de a tábornok a bajszát pödörgette, és hülyén vigyorogva így
kiabált:
- Jól beszélt, őrnagy úr.
Reggel sehol sem találták az őrnagyot. Köpenye ott volt az előszobában,
kardja ott lógott a fogason, csak a tiszti sapkája hiányzott. Azt hitték,
talán elaludt a ház valamelyik klozettján, végignézték az összes
klozettokat, de sehol sem találták. Helyette a második emeleten egy alvó
főhadnagyot fedeztek fel, szintén a tábornok társaságából, aki térden
állva aludt, arccal a vécényílásban; úgy tört rá az álom hányás közben.
Az őrnagyot mintha elnyelte volna a föld.
De ha valaki benéz a rácsos ablak mögé, ahol Švejket tartották fogva, azt
látta volna, hogy Švejk orosz katonaköpenye alatt két személy alszik a
priccsen, s a köpeny alól két pár csizma kandikál kifelé.
A sarkantyús csizma az őrnagyé volt, a sarkantyú nélküli Švejké.
Összesimulva feküdtek, mint két kismacska. Švejk az őrnagy feje alatt
tartotta a pracliját, s az őrnagy átölelte Švejk derekát, hozzábújva, mint
egy kutyakölyök az anyjához.
Nem volt ebben semmi rejtély. Mindez csupán azt mutatta, hogy az
őrnagy úr nem feledkezett meg a kötelességéről.
Bizonyára önökkel is megtörtént már, hogy egész éjszaka együtt ültek és
ittak valakivel, egészen másnap délelőttig, s a társuk egyszerre csak a
fejéhez kap, felugrik, és elkiáltja magát: - Jézus Mária, nyolc órára a
hivatalban kéne lennem. - Ez az úgynevezett kötelességtudási roham,
amely mintegy a lelkifurdalás mellékterméke gyanánt jelentkezik. Az
olyan embert, akire ez a nemes roham rátör, semmi sem téríti el attól a
szent meggyőződéstől, hogy neki azonnal ki kell pótolnia a hivatalban,
amit elmulasztott. Ők azok a kalap nélküli jelenségek, akiket a hivatali
portás nyakoncsíp a folyosón, s aztán lefektet a portásfülke díványára,
hogy aludjak ki magukat.
Hasonló roham tört ki az őrnagyon is.
Amikor felébredt a karosszékben, egyszerre csak az jutott az eszébe, hogy
azonnal ki kell hallgatnia Švejket. A hivatali kötelességtudásnak ez a
rohama oly hirtelen jelentkezett, s oly gyorsan és elszántan zajlott le,
hogy az őrnagy úr eltűnését senki sem vette észre.
Annál érezhetőbb volt viszont az őrnagy jelenléte a katonai fogda
őrszobáján. Az őrnagy úgy esett be oda, mint egy bomba.
Az ügyeletes őrmester az asztalra dőlve aludt, s körülötte a
legkülönbözőbb helyzetekben szundikált az őrszemélyzet többi tagja is.
Az őrnagy, akinek a sapkája félrecsúszott, olyan cirkuszt rendezett, hogy
ásítás közben mindenkinek elállt a lélegzete, és szörnyű fintorba rándult
az arca, s így nem egy rakás katona bámult az őrnagyra kétségbeesetten
és torzul, hanem egy rakás grimaszt vágó majom. Az őrnagy ököllel az
asztalra csapott, és ráordított az őrmesterre:
- Maga hanyag fráter, ezerszer mondtam már magának, hogy az emberei
szaros disznók. - A rémült legénységhez fordulva így kiabált: - Katonák!
Nektek még alvás közben is csak a hülyeség bámul a szemetekből, és
amikor felébredtek, úgy néztek ki, nyavalyások, mintha mindegyik felfalt
volna egy vagon dinamitot.
Ezek után hosszú és bőséges prédikáció következett az őrszemélyzet
minden tagjának kötelességeiről, végül pedig felszólította őket, hogy
azonnal nyissák ki neki Švejk celláját, mert újabb kihallgatásnak akarja
alávetni a delikvenst.
Szóval így került éjszaka az őrnagy Švejkhez.
Azt az állapotot, amelyben odakerült, néha úgy is szokták jellemezni,
hogy minden tótágast áll az emberben. Az őrnagy utolsó kirobbanása egy
parancs volt, hogy adják oda neki a fogda kulcsát.
Az őrmester végső kétségbeesésében a kötelességére gondolt, s nem
engedelmeskedett, ami az őrnagyra váratlanul nagyszabású hatást
gyakorolt.
- Szaros disznó banda - ordította az udvaron -, ha a kezembe adtátok
volna a kulcsot, elbántam volna veletek.
- Alázatosan jelentem - felelte az őrmester -, kénytelen vagyok bezárni az
őrnagy urat, és biztonsága végett őrt állítani a cella elé. Ha az őrnagy úr
majd ki akar jönni, méltóztassék dörömbölni az ajtón.
- Te hülye - mondta az őrnagy -, te pávián, te teve, azt hiszed, én félek
valami fogolytól, hogy őrt kell a cella elé állítani, amikor kihallgatom?
Krucihimmel donnervetter, zárjatok be, és már tűnjetek is el!
Az ajtó fölötti mélyedésben egy lecsavart kanócú, rácsos petróleumlámpa
árasztott némi gyenge fényt, ami alig volt elegendő ahhoz, hogy az
őrnagy megtalálja az álmából felriadt Švejket, aki katonás tartásban állt a
priccse mellett, és türelmesen várta, hogy mi is lesz ebből a látogatásból.
Švejknek eszébe jutott, hogy legjobb lesz, ha szabályszerűen jelentkezik
az őrnagy úrnál, s ezért erélyesen elkiáltotta magát:
- Őrnagy úrnak jelentem alássan, létszám egy lecsukott ember, egyébként
nem történt semmi.
Az őrnagynak most sehogy sem akart eszébe jutni, hogy voltaképpen
miért is jött ide, s ezért így szólt:
- Ruht! Hol van az a lecsukott ember?
- Az én vagyok, őrnagy úr, jelentem alássan - mondta büszkén Švejk.
Az őrnagy azonban nem törődött ezzel a válasszal, mert a tábornok bora
és likőrje már kiváltotta agyában a legutolsó alkoholikus reakciót. Akkorát
ásított, hogy attól bármely civilnek kiugrott volna az állkapcsa. Az
őrnagynál azonban ennek az ásításnak csupán az volt a hatása, hogy
áthelyezte gondolatait abba az agytekervénybe, ahol az emberi
éneklőképesség lakozik. Minden kényszer nélkül lerogyott hát Švejk
priccsére, s olyan hangon, amilyet a leszúrt malac szokott hallatni a halála
előtt, visítva elkezdte:
Oh! Tannenbaum! Oh! Tannenbaum,
wie schön sind deine Blätter!263
Ezt aztán elismételte egynéhányszor, érthetetlen rikkantásokat keverve a
dalba.
Azután a hátára dőlt, mint egy medvebocs, a sarokba kuporodott, és
azonnal horkolni kezdett.
- Őrnagy úr - ébresztgette Švejk -, alázatosan jelentem, hogy tetűt tetszik
kapni.
De hiába volt minden. Az őrnagy aludt, mint akit főbe vertek.
Švejk lágyan ránézett, s azt mondta:
- Jól van, csak alukálj, te snapszosveder - és betakarta a köpenyével.
Később odamászott hozzá, s így találták őket reggel összesimulva.
Kilenc órakor, amikor már mindent tűvé tettek az őrnagyért, Švejk
lemászott a priccsről, s úgy vélte, helyes lesz felkölteni az őrnagy urat.
Néhányszor igen alaposan megrázta, levette róla az orosz köpenyt, végül
az őrnagy felült a priccsen, s bárgyún rábámulva Švejkre, tőle várta a
rejtély megfejtését, hogy mi is történt vele.
- Őrnagy úrnak jelentem alássan - mondta Švejk -, hogy már többször is
voltak itt az őrszobáról megnézni, hogy az őrnagy úr még életben van-e.
Ezért vettem magamnak a bátorságot, hogy most felköltsem az őrnagy
urat, mert nem tudom, hogy rendszerint meddig tetszik aludni, és így
esetleg többet tetszik aludni, mint kellene. Az uhøinìvesi sörgyárban volt
egy kádár. Ez mindig reggel hat óráig aludt, de ha ennél tovább aludt,
akár csak egy negyedórával, negyed hétig, akkor már egészen délig aludt,
és olyan sokáig csinálta ezt, hogy a végén kidobták az állásából, és erre ő
mérgében súlyosan megsértette az egyházat és uralkodó családunk egyik
tagját.
- Te lenni hülye, mi? - kérdezte az őrnagy, nem minden kétségbeesett
felhangok nélkül, mert a tegnapi mulatság után olyan volt a feje, mint a
kő, s még mindig nem talált választ arra, hogy voltaképpen miért ül itt,
miért hozták ide az őrszobáról, s ez az alak, aki előtte áll, miért hord össze
mindenféle hülyeségeket, aminek se füle, se farka. Borzasztó furcsának
érezte az egészet. Homályosan emlékezett rá, hogy éjszaka már volt itt
egyszer, de miért?
- Én már lenni itt éjszaka? - kérdezte bizonytalanul.

263
Ó, fenyőfa, ó, fenyőfa, / milyen szépek a leveleid!
- Parancsára, őrnagy úr - felelte Švejk -, ahogy az őrnagy úr szavaiból
kivettem, jelentem alássan, az én kihallgatásomra tetszett jönni.
Az őrnagynak derengeni kezdett a fejében, magára nézett, azután maga
mögé, mintha keresne valamit.
- Ne tessék aggódni semmiért, őrnagy úr - mondta Švejk. - Pontosan úgy
tetszett felébredni, ahogy be tetszett jönni. Köpeny nem volt az őrnagy
úrnál, kard se volt, csak a sapkája. Itt a sapka, ki kellett hogy vegyem az
őrnagy úr kezéből, mert az őrnagy úr a feje alá akarta rakni. A tiszti
díszsapka, az olyan, mint egy cilinder. Arra, hogy cilinderen kialudja
magát, csak egy Karderaz nevű úr volt képes Lodìnicében. Ez végignyúlt a
kocsmában egy lócán, a feje alá tette a cilinderét, tudniillik temetéseken
szokott énekelni, és minden temetésre cilinderben járt, szépen a feje alá
tette a cilindert, és beszuggerálta magának, hogy neki nem szabad
összenyomnia, és egész éjszaka úgyszólván súlytalan testtel lebegett
fölötte, úgyhogy ez egyáltalán nem ártott a cilindernek, inkább még
használt, mert ahogy a Karderaz úr az egyik oldaláról a másikra fordult,
lassanként kikefélte a hajával a cilindert, úgyhogy reggelre egészen ki volt
vasalva.
Az őrnagy, aki most már tisztában volt a helyzettel, továbbra is bárgyún
bámult Švejkre, s csak azt ismételgette:
- Te hülyéskedni mi? Szóval én lenni itt, most én menni el. - Felállt, az
ajtóhoz ment, és dörömbölni kezdett.
Mielőtt kinyitották volna, még azt mondta Švejknek:
- Ha nem jönni távirat, hogy te lenni te, akkor te lógni!
- Hálásan köszönöm - mondta Švejk -, tudom, őrnagy úr, hogy a szívén
tetszik viselni a sorsomat, de ha netalán fel tetszett szedni valamit ezen a
priccsen, őrnagy úr, tessék meggyőződve lenni, hogy ha kicsike és
vöröses az ülepe, akkor az egy hím, ha csak egy van belőle, és nincs vele
egy másik, olyan hosszú, szürke, a hasán vörös csíkocskákkal, akkor rend-
ben van, különben egy pár lenne, és ezek a dögök szörnyen szaporák,
még a házinyulaknál is szaporábbak.
- Lassen sie das264 - mondta az őrnagy letörten, amikor kinyitották az
ajtót.
Az őrnagy most már nem csinált jeleneteket az őrszobán, igen
mérsékelten megparancsolta, hogy hozzanak egy konflist, és míg a konflis
Przemyśl szörnyű utcakövein zötyögött vele, folyton csak arra gondolt,
hogy a delikvensnél nincs nagyobb hülye a világon, de azért valószínűleg
mégiscsak valami ártatlan marha, ami pedig őt, az őrnagyot illeti, nincs
más hátra, vagy rögtön főbe kell lőnie magát, amint hazaérkezik, vagy
elhozatja a tábornoktól a köpenyét meg a kardját, elmegy a városi
fürdőbe, fürdés után megáll a Vollgruber kocsmánál, rendbe hozza az
étvágyát, s azután telefonon jegyet rendel a városi színház esti
előadására.
Még oda sem értek a lakására, máris döntött, hogy a második megoldást
választja.

264
Hagyja ezt.
A lakásán egy kis meglepetés várta. Éppen idejében érkezett...
A folyosón Fink tábornok állt, az őrnagy puccerjének gallérját szorongatta,
iszonyatosan tombolt, és így ordított:
- Hol van az őrnagyod, te barom? Beszélj, te állat!
Az állat azonban nem tudott beszélni, mert már kék volt az arca a
tábornok fojtogatásától.
Az őrnagy rögtön a megérkezésekor észrevette, hogy a szerencsétlen
puccer erősen a hóna alá szorítja az őrnagy köpenyét és kardját, melyet
nyilván elhozott a tábornok előszobájából.
Ez a jelenet nagymértékben szórakoztatta az őrnagyot, ezért megállt a
nyitott ajtóban, és tovább nézte hű szolgájának szenvedéseit; a szolga
ugyanis különböző gazemberségek miatt már régóta begyében volt az
őrnagynak.
A tábornok egy pillanatra elengedte a megkékült puccert, de csak azért,
hogy kihúzzon a zsebéből egy táviratot, csépelni kezdte vele a puccer
száját és arcát, s közben ezt kiabálta:
- Hol van az őrnagyod, barom, hol van a hadbíró őrnagyod, barom, hogy
átadhasd neki ezt a hivatalos táviratot?
- Itt vagyok - kiáltotta az ajtóban Derwota őrnagy, akinek a „hadbíró
őrnagy” és a „távirat” szavak ismét eszébe juttatták bizonyos
kötelességeit.
- Ah - kiáltotta Fink tábornok -, megjöttél? - Szavai olyan epésen
hangzottak, hogy az őrnagy nem válaszolt, és határozatlanul állva
maradt.
A tábornok rászólt, hogy menjen be vele a szobába, s amikor leültek az
asztal mellé, odadobta neki a pucceren szétvert táviratot, és tragikus
hangon azt mondta:
- Olvasd, ez a te műved.
Míg az őrnagy a táviratot olvasta, a tábornok felállt a székről, fel-alá
futkározott a szobában, feldöntötte a székeket és zsámolyokat, s vadul
kiabált:
- És mégis felakasztom!
A távirat így szólt:
„Josef Švejk közlegény, a 11. menetszázad ordonánca, folyó hó 16-án
veszett el a chyrów-felstyni vonalon, szolgálati úton, mint szállásmester.
Švejk közlegény haladéktalanul a wojalyczei dandárparancsnokságra
szállítandó.”
Az őrnagy kihúzta az asztalfiókot, kivett egy térképet, s azon
gondolkozott, hogy Felstyn Przemyśltől negyven kilométerrel délkeletre
fekszik, itt tehát egy szörnyű rejtély lappang: hogyan jutott Švejk
közlegény orosz egyenruhához a fronttól több mint százötven kilométerre
eső helyeken, hiszen a front a Sokal-Turze-Kozlów vonalon húzódik.
Mikor az őrnagy közölte ezt a tábornokkal, és megmutatta neki a térképen
azt a helyet, ahol a távirat szerint Švejk néhány nappal azelőtt elveszett,
a tábornok olyat ordított, mint egy bika, mert érezte, hogy minden
rögtönítélő reménye füstbe ment. A telefonhoz lépett, felhívta az
őrszobát, és megparancsolta, hogy a letartóztatott Švejket azonnal
kísérjék hozzá, az őrnagy lakására.
Mielőtt a parancsot teljesíthették volna, a tábornok szörnyű
káromkodások formájában számtalanszor kifejezésre juttatta mérgét,
hogy miért is nem akasztatta fel rögtön a saját felelősségére, minden
további vizsgálat nélkül.
Az őrnagy tiltakozott, s valami olyasféléket beszélt, hogy a jog és az
igazság kéz a kézben haladnak; egyáltalán, ragyogó körmondatokat
vágott ki az igazságos bíráskodásról, a justizmordokról, s általában
minden elképzelhető dologról, ami a nyelvére jött, mert a tegnapi
mulatság után iszonyatos kaccenjammerje volt, s ezért ki kellett beszélnie
magát.
Mikor végre elővezették Švejket, az őrnagy felvilágosítást kért tőle, hogy
mi volt ott Felstynnél, és mi a helyzet ezzel az orosz egyenruhával.
Švejk természetesen elmagyarázott mindent, s nemhiába volt olyan jártas
az emberi bajok történelmében, mondanivalóját alá is támasztotta
néhány példával. Aztán az őrnagy megkérdezte, hogy miért nem mondta
el mindezt a bíróság előtt kihallgatása alkalmával, mire Švejk azt felelte,
hogy voltaképpen senki se kérdezte tőle, hogyan került orosz
egyenruhába, mindig csak azt kérdezték: „Beismeri, hogy önként, minden
kényszer nélkül vette fel az ellenség uniformisát?” Mivel ez igaz volt, ő
nem mondhatott mást, mint azt, hogy: „Persze, igenis, hogyne, úgy van,
kétségtelenül.” Ezért utasította vissza felháborodva azt az állítást, ami a
bíróság előtt hangzott el, hogy tudniillik ő elárulta a császár őfelségét.
- Ez az ember tiszta hülye - mondta a tábornok az őrnagynak. - Felvenni
egy tó partján valami orosz egyenruhát, amit isten tudja, ki hagyott ott,
aztán tűrni, hogy bevágják az orosz hadifoglyok közé, ezt csak egy hülye
teheti meg.
- Alázatosan jelentem - szólt közbe Švejk -, néha magam is úgy veszem
észre, mintha gyengeelméjű volnék, különösen így estefelé...
- Kuss, ökör - förmedt rá az őrnagy, majd a tábornokhoz fordulva
megkérdezte, hogy mi legyen Švejkkel.
- Akasszák fel a dandárjánál - mondta ki a döntést a tábornok.
Egy óra múlva Švejket már fegyveresen kísérték az állomásra, hogy onnét
a wojalyczei dandártörzshöz szállítsák.
Švejk egy kis emléket hagyott maga után a fogdában; egy darabka fával
három oszlopban rákaparta a falra mindazon levesek, szószok és
körítések jegyzékét, amelyeket civilben evett. Ezzel mintegy tiltakozását
fejezte ki az ellen, hogy huszonnégy óra leforgása alatt egy falat ennivalót
sem adtak neki.
Švejkkel együtt a következő írás ment a dandárhoz:
A 469. sz. távirat alapján megküldetik a dandártörzsnek további
intézkedés végett Josef Švejk közlegény, ki a 11. menetszázadból
szökött meg.
Az őrkíséret négy emberből állt, és ugyanannyi nemzetiséget képviselt.
Volt benne egy lengyel, egy magyar, egy német és egy cseh; ez utóbbi
vezette a kíséretet, őrvezetői rangot viselt, s igen magas lóról beszélt
letartóztatott földijével, éreztetve vele szörnyű fölényét. Amikor ugyanis
Švejk az állomáson engedélyt kért arra, hogy vizelhessen, az őrvezető
nagyon gorombán azt felelte, hogy majd a dandárnál kivizelheti magát.
- Jó - mondta Švejk -, ezt tessék nekem írásba adni, hogy ha megpattan a
húgyhólyagom, tudni lehessen, hogy ki csinálta. Erre törvény van,
őrvezető úr.
Az őrvezető, aki civilben ökrösbéres volt, megijedt ettől a húgyhólyagtól, s
így az állomáson az egész kíséret ünnepélyesen elvonult Švejkkel a
klozettra. Az őrvezető különben is rendkívül bősz embernek mutatkozott
az egész úton, s olyan felfuvalkodottan viselkedett, mintha nem lenne
vitás, hogy holnap legalább is hadtestparancsnokká fogják kinevezni.
Mikor már a przemyśl-chyrówi vonatban ültek, Švejk így szólt hozzá:
- Őrvezető úr, ahogy így elnézem magát, mindig egy Bozba nevű őrvezető
jut eszembe, aki Trientben szolgált. Amikor ezt kinevezték őrvezetőnek,
mindjárt az első napon nőni kezdett neki a terjedelme. Az arca
megdagadt, és a hasa úgy felpuffadt, hogy másnap már semmilyen
kincstári nadrág nem ment rá. De a legrosszabb az volt, hogy hosszában
nőni kezdett a füle. Így aztán a betegszobára küldték, és az ezredorvos
azt mondta, hogy minden őrvezetővel ez szokott történni. Eleinte
felfúvódnak, van, amelyiknél hamar elmúlik, de ez egy olyan nehéz eset,
hogy még ki is pukkadhat, mert a csillagjától a köldökére megy az egész.
Le kellett vágni a csillagját, hogy megmentsék, és akkor ő szépen
lelohadt.
Attól fogva Švejk hiába próbált diskurálni az őrvezetővel, s
megmagyarázni neki, miért tartja a mondás, hogy az őrvezető a század
szerencsétlensége.
Az őrvezető minderre csak sötét fenyegetésekkel válaszolt, hogy majd
meglátjuk, ki fog nevetni, ha megérkeznek a dandárhoz. Egyszóval, a földi
nem úgy viselkedett, mint ahogy egy földihez illik, s amikor Švejk
megkérdezte, hogy hová valósi, azt felelte, hogy semmi köze hozzá.
Švejk mindent megpróbált vele. Elmesélte neki, hogy őt nem most kísérik
először, de eddig mindig jól szórakozott azokkal, akik kísérték.
Az őrvezető azonban tovább hallgatott, és Švejk így folytatta:
- Nekem az az érzésem, őrvezető úr, hogy magát valami nagy
szerencsétlenség érhette az életben, ha így megkukult. Én már sok
szomorú őrvezetőt ismertem, de ilyen istencsapását, mint maga, őrvezető
úr, bocsásson meg, és ne haragudjon, még sohase láttam. Öntse ki
nekem a lelkét, mondja el, hogy mi bántja, és lehet, hogy tudok adni
valami jó tanácsot, mert az a katona, akit kísérnek, mindig sokkal
tapasztaltabb, mint azok, akik kísérik. Vagy tudja mit, őrvezető úr, hogy
jobban teljen az idő, meséljen valamit, például arról, hogy maguk felé
milyen a vidék, vannak-e halastavak, vagy ha például volna ott valami
várrom, elmesélhetné nekünk, hogy milyen legendák fűződnek hozzá.
- Elegem van már - kiáltotta az őrvezető.
- Maga egy szerencsés ember - mondta Švejk -, van, akinek soha sincs
elege.
Az őrvezető teljes hallgatásba burkolózott, miután kimondta utolsó
szavát:
- Ne félj, majd kiokosítanak a dandárnál, de én nem állok le veled.
Ezzel a kísérettel különben sem igen lehetett szórakozni. A magyar sajátos
módon társalgott a némettel, minthogy németül csak annyit tudott, hogy
„jawohl” és „was?” Ha a német elmondott valamit, a magyar rábólintott,
és azt mondta: „Jawohl”, ha pedig a német elhallgatott, a magyar azt
mondta: „Was?” és a német újra elkezdte. A kíséret lengyel tagja
arisztokratikusan félrehúzódott, senkiről se vett tudomást s egymagában
szórakozott azzal, hogy kifújta az orrát a földre, a jobb hüvelykujjának
igen ügyes igénybevételével, aztán a puskája tusával szétkente, amit a
földre csinált, majd illedelmesen a nadrágjához törülte a mocskos puskát,
miközben szüntelenül ezt dörmögte maga elé:
- Szűzanyám.
- Na, te se tudsz valami sokat - mondta neki Švejk. - A Bojištìn egy
pincelakásban lakott egy Macháèek nevű utcaseprő, ez az ablakra fújta ki
az orrát, és olyan ügyesen szétkente, hogy egy kép lett belőle, amin
Libuše265 látszott, ahogy megjósolja Prága dicsőségét. Egy ilyen képért
egyszer olyan állami ösztöndíjat kapott a feleségétől, hogy olyan lett a
pofája, mint egy zsák, de azért nem hagyta abba, és folyton
tökéletesítette magát. Ez volt neki az egyetlen szórakozása.
A lengyel nem válaszolt, s végül az egész kíséret mély hallgatásba merült,
mintha temetésre mennének, s a megboldogultra gondolnának nagy
kegyelettel.
Így közeledtek a wojalyczei dandártörzs felé.

Közben a dandártörzsnél rendkívül lényeges változások történtek.

A dandártörzs vezetésével Gerbich ezredest bízták meg. Ez az úr
rendkívüli katonai képességekkel rendelkezett, melyek podagra
formájában a lábába húzódtak. A minisztériumban azonban igen
befolyásos ismerősei voltak, akik elintézték, hogy ne menjen nyugdíjba, s
így most nagyobb katonai alakulatok stábjai között vándorolt, magasabb
fizetést kapott a legkülönbözőbb háborús pótlékokkal együtt, s mindenütt
addig maradt meg a helyén, amíg podagrás rohamában el nem követett
valami hülyeséget. Aztán megint áthelyezték valahová, rendszerint
magasabb pozícióba. Ebéd közben semmi másról nem beszélt a tisztekkel,
mint lábának dagadt nagyujjáról, amely időnként iszonyatos méreteket
öltött, úgyhogy az ezredesnek különlegesen nagy csizmát kellett viselnie.
Étkezés közben az volt a legkedvesebb szórakozása, hogy
mindannyiuknak elmesélte, hogyan nedvezik a lábujja, hogyan izzad
szüntelenül, úgyhogy vattában kell tartania, s ennek az izzadságnak olyan
szaga van, mint a megsavanyodott húslevesnek.

265
A cseh mondakör híres nőalakja.
Így hát az egész tisztikar mindig őszinte szívvel búcsúzott el tőle, amikor
áthelyezték valahová. Különben igen joviális úr volt, nagyon barátságosan
viselkedett az alacsonyabb rangú tisztekkel, s elmesélte nekik, mennyi
finomságot evett és ivott régebben, amikor még nem volt ez a
nyavalyája.
Amikor Švejk megérkezett a dandárhoz, s az ügyeletes tiszt parancsára a
rá vonatkozó iratokkal együtt Gerbich ezredes elé vezették, az ezredes
irodájában éppen Dub hadnagy ült.
A sanok-sambori menet óta eltelt néhány nap folyamán Dub hadnagy egy
újabb kalandnak lett a hőse. Felstynen túl ugyanis a 11. menetszázad egy
lószállítmánnyal találkozott, melyet a sadowa-wiszniai dragonyosezredhez
kísértek.
Dub hadnagy tulajdonképpen maga sem tudta, hogy történt a dolog;
tény, hogy be akarta mutatni Lukáš főhadnagynak a lovaglóművészetét,
felpattant egy lóra, ez eltűnt vele a patak völgye felé, s Dub hadnagyot
később ott találták meg egy kis mocsárban, oly szilárdan beültetve, ahogy
a legügyesebb kertész se tudta volna beültetni. Amikor kötelek
segítségével kihúzták, Dub hadnagy semmire se panaszkodott, csak
halkan nyögdécselt, mintha a végét járná. Így aztán útközben bevitték a
dandártörzsre, s otthagyták egy kis kórházban.
Néhány nap múlva magához tért; az orvos kijelentette, hogy még kétszer-
háromszor bedörzsölik a hátát meg a hasát jód-tinktúrával, aztán bátran
visszamehet az alakulatához.
Most tehát ott ült Gerbich ezredesnél, s a legkülönbözőbb betegségekről
társalgott vele.
Amikor meglátta Švejket, nagy hangon felkiáltott, mert hiszen tudott
Švejk rejtélyes eltűnéséről Felstyn előtt:
- Nahát, megint megvagy! Rossz pénz nem vész el. Te is ilyen rossz pénz
vagy.
A teljesség kedvéért el kell még mondanunk, hogy lovaskalandja
alkalmával Dub hadnagy könnyű agyrázkódást szenvedett, ezért nem is
szabad csodálkoznunk, hogy szorosan Švejkhez lépve versben kezdett
ordítani rá, istent híva segítségül a Švejk elleni harcban:
- Atyám, ó, tehozzád szólok, dörgő ágyúk füstje elborít engem, golyók
sziszegése szól a fülemben, seregek ura, téged szólítlak, atyám, ó, add a
kezembe ezt a gazembert... Hol voltál ilyen sokáig, nyomorult? Miféle
egyenruha van rajtad?
Még azt is el kell mondanunk, hogy a köszvényes ezredes irodájában igen
demokratikus hang uralkodott, amikor az ezredesnek éppen nem volt
rohama. Egymás után mentek be hozzá a legkülönbözőbb sarzsik, hogy
meghallgassák nézeteit a megsavanyodott húsleves szagú, dagadt
lábujjról.
Olyankor, amikor Gerbich ezredest nem kínozták a rohamai, irodája
mindig tele volt a legkülönbözőbb sarzsikkal, mert az ezredes e rendkívüli
esetekben igen vidámnak és beszédesnek mutatkozott, s szerette, ha
kellő hallgatóság van körülötte, amelynek disznó vicceket mesélhet; ez
igen jót tett neki, s a többieknek megszerezte azt az örömöt, hogy
kényszeredett nevetésben törhettek ki számos ódon adoma fölött, amely
talán már Laudon tábornok idején is forgalomban volt.
Gerbich ezredesnél az ilyen időszakokban nagyon könnyű volt a szolgálat,
mindenki azt csinált, amit akart, s ha Gerbich ezredes megjelent
valamelyik stábnál, az ember biztos lehetett benne, hogy ott
mindennemű lopások és egyéb disznóságok fognak történni.
Az elővezetett Švejkkel együtt most is a legkülönbözőbb sarzsik tódultak
be az ezredes irodájába, s kíváncsian várták, mi fog történni, miközben az
ezredes áttanulmányozta a dandártörzshöz intézett írást, melyet a
przemyœli őrnagy fogalmazott meg.
Dub hadnagy azonban a tőle megszokott kedves modorban tovább
folytatta beszélgetését Švejkkel:
- Te még nem ismersz engem, de majd ha megismersz, meg fogsz
gebedni a félelemtől.
Az ezredes egy csöppet sem lett okosabb a kísérőlevéltől, mert a
przemyśli őrnagy még enyhe alkoholmérgezésének hatása alatt diktálta
ezt az írást.
Mindazonáltal Gerbich ezredes jó hangulatban volt, mert tegnap és ma se
jelentkeztek kellemetlen fájdalmai, s nagyujja olyan szelíd volt, mint egy
bárány.
- Hát mit is követett el maga tulajdonképpen? - kérdezte Švejktől olyan
nyájas hangon, hogy Dub hadnagy úgy érezte, mintha tőrt forgatnának a
szívében, s inkább maga válaszolt Švejk helyett:
- Ez az ember, ezredes úr - mutatta be Švejket -, hülyének tetteti magát,
hogy idiotizmusával leplezze a gazemberségét. Nem ismerem ugyan a
vele érkezett levél tartalmát, mindazonáltal feltételezem, hogy ez az alak
ismét elkövetett valamit, csakhogy ezúttal nagyobb méretekben. Ha
megengedné, ezredes úr, hogy betekintsek a szóban forgó iratba,
kétségkívül szolgálhatnék ezredes úrnak némi útmutatással arra
vonatkozóan, hogy mi a teendő ezzel az emberrel.
Švejkhez fordulva így szólt hozzá, csehül:
- A véremet szívod, mi?
- Szívom - felelte Švejk méltóságteljesen.
- No tessék, ezredes úr - folytatta németül Dub hadnagy. - Semmit se
kérdezhet tőle az ember, egyáltalán nem lehet vele beszélni. De addig jár
a korsó a kútra, amíg el nem törik, s most már példásan meg kell
büntetni. Megengedi, ezredes úr...
Dub hadnagy belemerült a przemyœli őrnagy levelébe, s amikor
elolvasta, diadalmasan felkiáltott:
- Most aztán véged van, hová tetted a kincstári egyenruhádat?
- Egy tónak a gátján hagytam, amikor felpróbáltam ezeket a rongyokat,
hogy az orosz katonák hogy érezhetik magukat benne - felelte Švejk -, itt
tulajdonképpen csak egy tévedésről van szó.
Švejk elmesélte Dub hadnagynak, hogy mi mindent szenvedett e
tévedése miatt, s amikor befejezte, Dub hadnagy ráordított:
- Na most majd megismersz engem. Tudod, mi az, kincstári tulajdont
elveszteni, tudod, mit jelent az, te lator, ha valaki háborúban elhagyja az
egyenruháját?
- Lajtnant úrnak jelentem alássan - felelte Švejk -, ha egy katona elveszti
az egyenruháját, akkor újat kell hogy faszoljon.
- Jézus Mária - kiáltotta Dub hadnagy -, te ökör, te állat, te addig játszol
velem, amíg a háború után százévi pótszolgálat marad a nyakadban.
Gerbich ezredes, aki mostanáig nyugodtan és jóindulatúan üldögélt az
asztal mögött, egyszerre csak iszonyatos grimaszt vágott, mert lábának
eleddig nyugalmas nagyujját a köszvényroham békés és szelíd bárányból
dühöngő tigrissé, hatszáz voltos villanyárammá, kalapáccsal lassacskán
szétvert testrésszé változtatta. Gerbich ezredes csak intett a kezével, s
olyan hangon ordított fel, mintha lassú tűzön pirítanák:
- Mars ki az egész! Ide a revolveremet!
Ezt már mindenki ismerte, s ezért ki is rohantak Švejkkel együtt, akit egy
őr a folyosóra húzott. Csak Dub hadnagy maradt benn, s mivel ezt a
pillanatot igen alkalmasnak találta, még most is megpróbálta Švejk ellen
uszítani az ezredest, aki szörnyű fintorokat vágott:
- Szabadjon felhívnom a figyelmét, ezredes úr, hogy ez az ember...
Az ezredes elnyávogta magát, és a hadnagyhoz vágta a kalamárist, mire
a rémült Dub hadnagy szalutált, és azt mondta:
- Természetesen, ezredes úr - majd eltűnt az ajtóban.
Aztán sokáig csak üvöltés és nyöszörgés hallatszott az ezredes irodájából,
míg végül megszűnt a fájdalmas roham. Az ezredes nagyujja
visszaváltozott szelíd báránnyá, a köszvényroham elmúlt, az ezredes
csengetett, és megparancsolta, hogy megint vezessék be hozzá Švejket.
- Nahát, mi van veled? - kérdezte az ezredes, aki úgyszólván
megfeledkezett minden kellemetlenségéről, s most olyan szabadnak és
boldognak érezte magát, mintha a tengerpart homokjában sütkérezne.
Švejk barátságosan rámosolygott az ezredesre, elmesélte neki az egész
Odüsszeiáját, elmondta, hogy ő a 91. ezred 11. menetszázadának az
ordonánca, és nem tudja, mihez kezdenek ott nélküle.
Az ezredes visszamosolygott rá, majd kiadta a következő parancsokat:
- Állítsanak ki Švejknek katonai menetlevelet Lembergen keresztül
Zóltanec állomásra, ahová holnap kell megérkeznie a menetszázadának,
adjanak neki a raktárból új kincstári mundért, továbbá hat korona
nyolcvankét fillér menázsimegváltást az útra.
Amikor Švejk új osztrák mundérjában elhagyta a dandártörzset, hogy az
állomásra menjen, Dub hadnagy éppen a törzsnél lézengett, és nem
kevéssé volt meglepve, amikor Švejk a legszigorúbb katonás tartásban
jelentkezett nála, megmutatta neki az iratait, és készségesen
megkérdezte tőle, hogy nem üzen-e valamit Lukáš főhadnagy úrnak.
Dub hadnagynak nem jött más a nyelvére, mint ez a szó: - Abtreten! - S
csak a távolodó Švejk után pillantva mormolta maga elé: - Majd
megismersz te engem, Jézus Mária, majd megismersz...

Zóltanecben összejött Ságner kapitány egész zászlóalja, kivéve a

„nachhutot”, a 14. századot, amely elveszett valahol, amikor kivonultak
Lembergből.
A városkába érkezve Švejk teljesen új környezetben érezte magát; itt már
minden arra mutatott, hogy nincs nagyon messze a front, ahol a csihi-puhi
folyik. Mindenütt tüzérek és trénkocsik állomásoztak, minden házból a
legkülönbözőbb ezredekbe tartozó katonák léptek ki, a birodalmi németek
elitként sétáltak közöttük, és bőséges készleteikből arisztokratikusan
cigarettát osztogattak az osztrákoknak. A főtéren felállított birodalmi
német konyhák mellett még söröshordók is álltak, itt mérték a sört a
katonáknak ebédhez és vacsorához, s a hordók körül mint torkos macskák
gyülekeztek az elhanyagolt osztrák katonák, akiknek felfúvódott a hasuk a
piszkos-édes cikóriafőzettől.
Hosszú kaftános, pajeszes zsidók csoportjai a nyugati égbolton gomolygó
füstfelhőket mutogatták egymásnak, és hevesen gesztikuláltak. Mindenütt
arról kiabáltak, hogy Uciszków, Busk és Derewiany községek égnek a Bug
folyó mentén.
Világosan hallani lehetett az ágyúdörgést. Valahol azt kiabálták, hogy az
oroszok Kamionka Strumilowát bombázzák Grabovából, s a Bug mentén
folyik a harc, és a katonák feltartóztatják a menekülteket, akik már vissza
akartak térni otthonukba a Bug mögé.
Mindenütt nagy volt a zűrzavar, senki se tudott semmi biztosat: nem
lendültek-e az oroszok megint offenzívába, véget vetve szüntelen
visszavonulásuknak az egész fronton.
A városka főparancsnokságára a tábori csendőrök járőrei minden
pillanatban behoztak egy-egy rémült zsidó embert, valótlan és
megtévesztő rémhírek terjesztésének vádjával. Aztán véresre verték a
szerencsétlen zsidókat, és rongyos üleppel hazaengedték őket.
Szóval ebbe a zűrzavarba érkezett meg Švejk, s menetszázadát keresve
végigjárta a városkát. Már az állomáson csaknem konfliktusba került az
etapp-parancsnoksággal. Mikor ahhoz az asztalhoz ért, ahol az
alakulatokat kereső katonáknak adtak felvilágosítást, egy káplár ráordított
az asztal mellől, hogy tán csak nem akarja, hogy ő menjen, s keresse meg
neki a menetszázadát. Švejk azt felelte, hogy ő csak azt szeretné tudni,
hol állomásozik itt a városkában a 91. ezred ilyen és ilyen
menetzászlóaljának 11. menetszázada.
- Azért olyan fontos nekem, hogy tudjam, hogy hol van a 11. menetszázad
- hangsúlyozta Švejk -, mert én vagyok az ordonánca.
Szerencsétlenségére a szomszéd asztalnál valami törzsőrmester ült, most
felugrott, mint egy tigris, és ráüvöltött Švejkre:
- Átkozott disznó, ordonánc vagy, és nem tudod, hogy hol a menetszázad?
Mielőtt Švejk válaszolhatott volna, az őrmester eltűnt az irodában, s
csakhamar kihozott onnét egy kövér főhadnagyot, akinek olyan
tekintélyes külseje volt, mint egy hentesáru-nagykereskedés
tulajdonosának.
Az etapp-parancsnokságok egyúttal csapdák is voltak az elvadult katonák
számára, akik talán a háború végéig keresgették volna az alakulataikat a
különböző etappokon, s a legszívesebben a végtelenségig sorba álltak
volna az etapp-parancsnokságok egyes asztalai előtt, amelyek ezt a
feliratot viselték: Menagegeld.
Mikor a kövér főhadnagy belépett, az őrmester elkiáltotta magát:
- Habt acht! - s a főhadnagy megkérdezte Švejktől:
- Hol vannak az irataid?
Švejk odaadta, a főhadnagy meggyőződött róla, hogy menetiránya
valóban a dandártörzstől Zóltanecbe, a századhoz szól, visszaadta az
iratokat Švejknek, s kegyesen odaszólt az asztalnál ülő káplárnak:
- Adja meg neki az információkat - majd ismét bezárkózott a szomszédos
irodahelyiségbe.
Mikor az ajtó becsukódott mögötte, a törzsőrmester vállon ragadta
Švejket, s az ajtó felé taszítva megadta neki a következő információkat:
- Tűnj el, büdös, de gyorsan!
Így aztán Švejk ismét belekerült a zűrzavarba, s most valami ismerőst
keresett a zászlóaljból. Sokáig rótta az utcákat, míg végül mindent egy
lapra tett fel.
Megállított egy ezredest, és tört németségével megkérdezte tőle, nem
tudja-e véletlenül, hol állomásozik az ő menetzászlóalja és menetszázada.
- Velem csehül is beszélhetsz - mondta az ezredes -, én is cseh vagyok. A
te zászlóaljad itt állomásozik nem messze Klimontów községben a vasút
mellett, és a legénységnek nem szabad bejönnie a városba, mert az egyik
századotok, mihelyt megérkezett, mindjárt összeverekedett a téren a
bajorokkal.
Švejk tehát megindult Klimontów felé.
Az ezredes utánakiáltott, a zsebébe nyúlt, és öt koronát adott Švejknek
cigarettára, aztán barátságosan ismét elbúcsúzott tőle, s tovább menve
az ellenkező irányban, azt gondolta: „Milyen szimpatikus katona.”
Švejk tovább-bandukolt a falu felé, s az ezredesről gondolkozva, arra a
megállapításra jutott, hogy tizenkét évvel ezelőtt Trientben volt egy
Habermaier nevű ezredes, aki ugyanilyen barátságosan viselkedett a
katonákkal, s a végén kiderült, hogy homoszexuális, mert az Adige folyó
strandján meg akart erőszakolni egy kadétot, a szolgálati szabályzattal
fenyegetőzve.
Ilyen sötét gondolatokba merülve Švejk lassacskán beért a közeli faluba, s
a zászlóalj törzsét már nem volt nehéz megtalálnia, mert a falu ugyan
messzire elnyúlt, de csak egyetlen tisztességes épület állt benne, a nagy
községi iskola, melyet e tiszta ukrán vidéken a lakosság hathatós
lengyelesítése céljából építtetett a galíciai kormányzat.
A háború folyamán az iskola több fázison ment át. Jó néhány orosz és
osztrák stáb volt már itt beszállásolva, s a Lemberg sorsát eldöntő nagy
csaták idején a tornatermet műtővé alakították át. Itt történt a lábak és
kezek amputálása, a koponyák lékelése.
Az iskola mögötti kertben egy tölcsérforma nagy gödör ásított, valami
nagy kaliberű gránát robbanásának nyomaként. A kert egyik sarkában
egy erős körtefa állt, egyik ágán egy kötéldarab, melyen nemrég a
helybeli görögkatolikus plébános lógott; a helybeli lengyel iskolaigazgató
akasztatta fel azzal a váddal, hogy tagja volt egy ó-orosz csoportnak, s az
orosz megszállás idején misét celebrált a templomban az orosz pravoszláv
cár fegyvereinek győzelméért. Sajnos, ez nem volt igaz, mivel abban az
időben a vádlott egyáltalán nem tartózkodott otthon: az epekövét kúrálta
Bochnia Zamurowanában, ezen a kis fürdőhelyen, melyet megkímélt a
háború.
A görögkatolikus plébános felakasztásában több tényező működött közre:
nemzetisége, felekezete és egy csirke. A szerencsétlen plébános ugyanis
közvetlenül a háború előtt kitekerte a nyakát a lengyel iskolaigazgató
egyik csirkéjének, amely az elültetett dinnyemagokat kapirgálta a
kertjében.
A megboldogult görögkatolikus plébános után üres maradt a
plébániaépület, és elmondhatjuk, hogy mindenki hazavitt magának
valami emléket a plébános úrról.
Egy lengyel parasztocska még az öreg zongorát is hazavitte, s a
fedőlapját a disznóól ajtajának megjavítására használta fel. A bútorok egy
részét szokás szerint a katonák aprították fel, de a konyhában szerencsés
véletlen folytán megmaradt a nagy kályha, kitűnő tűzhelyével, mert a
görögkatolikus plébános semmiben sem különbözött ultrakollégáitól,
szerette a begyét, és szívesen látta, ha sok fazék és serpenyő áll a
tűzhelyen vagy a sütőben.
Így aztán szinte hagyománnyá vált, hogy minden áthaladó katonai
alakulat itt rendezte be a tiszti konyhát. A konyha fölötti nagy szobában
afféle tiszti kaszinó működött. Asztalokat és székeket a falusi lakosságtól
szereztek.
A zászlóalj tisztjei ma éppen ünnepi vacsorára készülődtek, pénzt adtak
össze, és vettek egy disznót, s Jurajda szakács disznótort készített a
tiszteknek; ezenközben körülvették a legkülönbözőbb élősdiek a
tisztiszolgák soraiból, de valamennyiük közül kitűnt a számvivő őrmester,
aki tanácsokat adott Jurajdának a disznófej feltrancsírozására
vonatkozóan, hogy neki is jusson egy darab az orrából.
Leginkább a telhetetlen Baloun düllesztette a szemeit.
Ilyesféle érzéki vággyal és mohósággal nézhetik az emberevők, hogy a
nyárson sülő misszionáriusból hogyan folyik a zsír, kellemes illatokat
árasztva. Baloun körülbelül úgy érezte magát, mint egy tejestaligába
fogott kutya, amikor egy hentessegéd megy előtte, kosarat visz a fején a
füstölőkamrából frissen kikerült kolbászokkal, s egy kolbász-lánc kilóg a
kosárból a hátára, úgyhogy csak ugrani kéne, és be lehetne kapni, ha nem
volna az az utálatos hám, amibe a szerencsétlen kutyát befogták, ha nem
volna az a nyomorult szájkosár.
S a májashurka tölteléke, magzat-életének első korszakában, egy óriási
májashurka-embrió, halomban feküdt a deszkán, s bors, zsiradék és máj
illatát árasztotta.
Jurajda pedig feltűrt ingujjával olyan komolyan tevékenykedett, hogy
modellje lehetett volna egy képnek, amely az Úristent ábrázolja, amint a
káoszból éppen megteremti a földgolyót.
Baloun nem bírta tovább, felzokogott. Zokogása szívet tépő bömböléssé
nőtt.
- Mit bőgsz, mint a bika? - kérdezte Jurajda, a szakács.
- Hazagondoltam - felelte zokogva Baloun -, hogy én ilyenkor mindig
otthon voltam, és még a legjobb szomszédomnak se akartam kóstolót
küldeni, mindig csak egyedül akartam felfalni mindent, és fel is faltam.
Egyszer úgy megtömtem magam májas hurkával, véres hurkával meg
tormás hússal, hogy mindenki azt hitte, menten szétpukkadok, és ostorral
kergettek körbe az udvaron, mint a tehenet, ha felfúvódott a lóherétől.
- Jurajda úr, engedje meg, hogy belemarkoljak abba a töltelékbe, aztán
kiköthetnek, különben nem élem túl ezt a szenvedést.
Baloun felállt a lócáról, s tántorogva, mint a részeg, az asztalhoz lépett, és
kinyújtotta pracliját a töltelékhalom felé.
Elkeseredett küzdelem indult. Az összes jelenlevők együtt is csak nehezen
tudták visszatartani, hogy rá ne vesse magát a töltelékre. Abban már nem
tudták megakadályozni, hogy amikor kidobták a konyháról,
kétségbeesetten bele ne markoljon egy fazékba, amelyben a bél ázott a
májas hurkához.
Jurajda szakács annyira méregbe jött, hogy egy egész csomó pálcikát
utánahajított a menekülő Balounnak, s azt kiáltotta:
- Nesze, zabálj pecket, te dög!
Közben odafönt már összegyűltek a zászlóalj tisztjei, s mialatt ünnepi
hangulatban várták, hogy a konyhán véget érjen a szülés, másféle alkohol
híján, egyszerű rozspálinkát ittak, amit hagymafőzettel festettek sárgára,
s amiről a zsidó kereskedő azt állította, hogy ez a legjobb és legeredetibb
francia konyak, még az apjától örökölte, az pedig a nagyapjától.
- Te gazember - mondta neki ebből az alkalomból Ságner kapitány -, ha
még azt mered mondani, hogy az ükapád a franciáktól vásárolta, amikor
visszavonultak Moszkva alól, úgy lecsukatlak, hogy ott maradsz, amíg a
családod legfiatalabb tagja a legöregebb nem lesz.
Miközben a tisztek minden korty után elátkozták a vállalkozó szellemű
zsidót, Švejk már a zászlóaljirodán ült; csak Marek egyéves önkéntest
találta ott, aki mint a zászlóalj történetírója arra használta fel a zászlóalj
zóltaneci tartózkodását, hogy előre leírjon néhány győzelmes harcot,
amely a jövőben minden bizonnyal le fog játszódni.
Egyelőre jegyzeteket készített, s amikor Švejk beállított, éppen ezt írta fel:
„Ha lelki szemeink előtt megjelennek mindazon hősök, akik részt vettek
az N. falu melletti harcokban, ahol zászlóaljunk oldalán az N. ezred egyik
zászlóalja s az N. ezred másik zászlóalja is harcolt, azt látjuk, hogy a mi N-
ik zászlóaljunk tett tanúságot a legragyogóbb stratégiai képességekről, s
tagadhatatlanul hozzájárult az N-ik hadosztály győzelméhez, melynek az
volt a célja, hogy végérvényesen megerősítse állásainkat az N.
szakaszon.”
- Na látod - mondta Švejk az egyéves önkéntesnek -, már megint itt
vagyok.
- Engedd meg, hogy megszagoljalak - mondta barátian meghatódva
Marek egyéves önkéntes -, hm, tényleg börtönszagod van.
- Mint rendesen - mondta Švejk -, csak egy kis félreértésről volt szó; és te
mit csinálsz?
- Mint látod - felelte Marek -, papírra vetem Ausztria hős lelkű védőit, de
valahogy semmi se akar kijönni belőle, szar az egész. Különösen
aláhúzom benne az „N” betűt, minthogy ez rendkívüli tökélyre fejlődött
mind a jelent, mind a jövőt illetően. Eddigi képességeimen kívül Ságner
kapitány szokatlan matematikai tehetséget is felfedezett bennem.
Ellenőriznem kell a zászlóalj számadását, s az eddigi zárlatom azt mutatja,
hogy a zászlóalj teljesen passzív, s csak arra vár, hogy valamiképpen
kiegyezzen orosz hitelezőivel, mert vereség és győzelem után egyforma
jól megy a lopás. Egyébként teljesen mindegy. Még ha az utolsó emberig
fel is morzsolnának bennünket, itt vannak a győzelmünkről szóló
dokumentumok, mert bataillonsgeschichtsschreiberi szerepemben van
szerencsém például ilyeneket írhatni: „Ismét szembeszállt az ellenséggel,
amely már azt hitte, hogy a győzelem az övé. Katonáink kitörése és
szurony-rohama egy pillanat műve volt. Az ellenség kétségbeesetten
menekül, saját lövészárkaiba ugrik, irgalmatlanul átdöfjük szuronyainkkal,
úgyhogy fejvesztve elhagyja lövészárkait, a sebesült és ép foglyok
tömegét hagyva hátra kezünkben. Egyike ez a legdicsőbb pillanatoknak.”
Aki mindezt megéli, a következő levelet küldi majd haza a tábori postán
keresztül: „Nagy volt a seggreverés, drága feleségem! Egészséges
vagyok. Elválasztottad már a kicsikét? Csak arra ne tanítsd, hogy idegen
embereket »papának« szólítson, mert az nagyon fájna nekem.” A cenzúra
aztán kihúzza azt, hogy „nagy volt a seggreverés”, mert nem lehet tudni,
hogy ki kapta, s e szavak különböző kombinációkra adhatnak okot, mivel a
levélíró nem fejezi ki magát elég világosan.
- A legfőbb, hogy világosan beszéljen az ember - jegyezte meg Švejk. -
Amikor 1912-ben misszionáriusok jöttek a prágai Szent Ignác templomba,
volt ott egy prédikátor, és ez azt prédikálta a szószékről, hogy ő
valószínűleg senkit se fog viszontlátni a mennyekben. Ezen az esti
lelkigyakorlaton részt vett egy Kulíšek nevű bádogos, és ez azt mondta az
ájtatosság után a kocsmában, hogy az a misszionárius biztosan sok
mindent elkövethetett, ha kijelenti a templomban, mintha nyilvános
gyónást végezne, hogy ő senkivel se fog találkozni a mennyekben; nem is
tudom, miért küldenek ilyen embereket prédikálni. Mindig világosan és
érthetően kell beszélni, nem pedig olyan kacskaringósan. A Brejškában
volt évekkel ezelőtt egy pincemester, és ennek az volt a szokása, hogy
amikor dühös volt, és munka után elment hazulról, mindig megállt egy
éjjeli kávéháznál, idegen emberekkel koccintgatott, és koccintás közben
mindig azt mondat: „Mi tirátok, ti meg miránk...” Ezért aztán egy
tisztességes jihlavai úrtól egyszer akkora pofont kapott, hogy reggel,
amikor kiseperték a fogait, a kávéházas odahívta a kislányát, aki az ötödik
elemibe járt, és megkérdezte tőle, hogy egy felnőtt embernek hány foga
van a szájában. A kislány nem tudta, és ezért az apja kiverte neki két
fogát, és harmadnap levelet kapott attól a pincemestertől, amiben
bocsánatot kért mindazokért a kellemetlenségekért, amiket okozott, ő
nem akart semmi gorombát mondani, de a közönség nem érti meg őt,
mert az a mondás így szól: „Mi tirátok, ti meg miránk haragudnátok?” Aki
valami kétértelmű dolgot mond, előbb nagyon jól meg kell hogy gondolja.
Az egyenes ember, aki nem tesz lakatot a nyelvére, ritkán kap pofont. És
ha néhányszor már megtörtént vele, akkor mindig vigyáz, és társaságban
inkább befogja a pofáját. Igaz, hogy az ilyen emberről mindenki azt hiszi,
hogy képmutató, meg isten tudja, milyen, és sokszor az ilyet is elpáholják,
de ezt már az ő megfontoltsága hozza magával, az ő önuralma, mert
mindenkinek számolni kell azzal, hogy ő egyedül van, és vele szemben
sokan vannak, akik sértve érzik magukat, és ha verekedni kezdene velük,
még egyszer annyit kapna. Az ilyen ember legyen szerény és türelmes.
Nusléban van egy Hauber nevű úr, ezt egyszer vasárnap Kundraticében
az országúton tévedésből megkéselték, amikor a Bartùòek-malomtól jött
visszafelé valami kirándulásról. Sikerült neki hazaérnie azzal a késsel a
hátában, és amikor a felesége levette neki a kabátját, szépen kihúzta a
hátából, és másnap délelőtt már gulyáshúst aprított azzal a késsel, mert
solingeni acélból volt, és szépen ki volt köszörülve, és nekik odahaza
csupa csorba és tompa késük volt. Aztán az asszony egy egész készletet
akart ilyen késekből a háztartásba, és minden vasárnap elküldte a férjét
kirándulni Kundraticébe, de ő olyan szerény volt, hogy nem ment sehová,
csak a nuslei Banzet kocsmába, mert tudta, hogy ha ott ül a konyhában,
akkor a Banzet hamarább kidobja, mielőtt még hozzányúlhatna valaki.
- Te egyáltalán nem változtál meg - mondta az egyéves önkéntes.
- Nem - felelte Švejk -, nem értem rá. A végén még agyon is akartak lőni,
de nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy tizenkettedike óta sehol se
kaptam lénungot.
- Minálunk most már nem is kapod meg, mert mi Sokalba megyünk, és
csak a csata után lesz lénungfizetés, mert spórolni kell. Ha úgy számítom,
hogy két hét múlva érünk oda, akkor minden elesett katona után a
pótlékokkal együtt huszonnégy korona hetvenkét fillér lesz a
megtakarítás.
- És különben mi újság nálatok?
- Először is elvesztettük a nachhutunkat, aztán a tisztikar disznótorra
készül a plébánián, a legénység pedig a faluban kószál, és a
legkülönbözőbb erkölcstelenségeket követi el a helybeli nőnemű
lakossággal. Délelőtt kikötöttek egy katonát a ti századotokból, mert
felmászott a padlásra egy hetvenéves öregasszony után. Szerintem ez az
ember ártatlan, mert a napiparancsban egy szó se volt arról, hogy hány
éves korig van megengedve.
- Én is úgy gondolom - mondta Švejk -, hogy az az ember ártatlan, mert
ha egy ilyen vénasszony felmászik a létrán, az ember nem látja az arcát.
Pont egy ilyen eset volt egyszer Tábor mellett a hadgyakorlaton. Az egyik
szakaszunkat a kocsmában szállásolták el, és ott valami nőszemély az
előszobát sikálta, és egy Chramosta nevű katona odasettenkedett hozzá,
és megpaskolta, hogy is mondjam csak, a szoknyáját. A nőnek nagyon
fejlett szoknyája volt, és amikor a Chramosta így megpaskolta, nem szólt
semmit, erre megpaskolja másodszor is, megpaskolja harmadszor, a nő
megint nem szól semmit, mintha nem is őrá tartozna, erre a Chramosta
elszánta magát a tettre, és a nő nyugodtan tovább sikálta a padlót, és
aztán hátrafordította az egész arcát, és azt mondta neki: „Hát én jól
beugrattam magát, kis katona.” Ez a vénasszony több mint hetvenéves
volt, és aztán elmesélte a dolgot az egész falunak. Most pedig szabadjon
kérdezném öntől, hogy nem volt-e szintén lecsukva a távollétemben.
- Nem volt rá alkalom - mentegetőzött Marek -, viszont ami téged illet,
közölnöm kell veled, hogy a zászlóalj elfogatóparancsot adott ki ellened.
- Nem baj - mondta Švejk -, nagyon helyesen tették, a zászlóaljnak ezt
meg kellett tenni, hogy elfogatóparancsot adjon ki ellenem, ez a
kötelessége volt, mert olyan sokáig semmit se lehetett tudni rólam.
Szóval azt mondod, hogy az összes tisztek disznótort ülnek a plébánián?
Akkor oda kell hogy menjek, és jelentkezzek, hogy megint itt vagyok,
különben a Lukáš főhadnagy úr nagyon nyugtalan lenne miattam.
Švejk szilárd, katonás léptekkel megindult a plébánia felé, s közben azt
énekelte:
Nézz meg engem, babám,
én gyönyörűségem,
nézz meg engem, babám,
micsoda nagyurat
csináltak belőlem...
Aztán Švejk felment a plébánia lépcsőjén, amerről a tisztek hangját
hallotta.
A legkülönbözőbb dolgokról folyt a szó, s éppen a dandárt szapulták, hogy
micsoda rendetlenség van ott a stábnál, s még a zászlóalj adjutánsa is
pálcát tört a dandár fölött:
- Pedig táviratoztunk nekik Švejk miatt, Švejk...
- Hier! - kiáltotta a nyitott ajtó küszöbén Švejk, és a szobába lépve
megismételte: - Hier! Melde gehorsam, Infanterist Švejk,
Kumpanieordonanz 11. Marschkumpanie!
Látva Ságner kapitány és Lukáš főhadnagy elképedt arcát, amelyen
valamiféle csendes kétségbeesés tükröződött, nem is várt a kérdésükre,
és elkiáltotta magát:
- Alázatosan jelentem, hogy agyon akartak lőni, hogy elárultam a császár
őfelségét.
- Az isten szerelméért, miket beszél maga, Švejk? - kiáltotta
kétségbeesetten a sápadt Lukáš főhadnagy.
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, a dolog úgy volt...
És Švejk részletesen elmagyarázta, hogy mi is történt vele.
A tisztek tágra meredt szemmel bámultak rá, Švejk a legapróbb
részleteket is elmondta, még arról sem feledkezett meg, hogy a tó gátján,
ahol a baleset történt vele, nefelejcsek nőttek. Aztán felsorolta a tatár
neveket, amelyekkel zarándokútján megismerkedett, például a
Hallimulabalibejt, s hozzátett még egy egész sor másik nevet, amit ő
maga talált ki, például azt, hogy Valivolavalivej, Malimulamalimej - de
ekkor Lukáš főhadnagy már nem bírta tovább, és kifakadt:
- Megrúgom, maga barom! Folytassa röviden, de összefüggően!
És Švejk tovább fűzte az események logikus láncolatát, s amikor a
rögtönítélő bírósághoz, a tábornokhoz és az őrnagyhoz ért, megemlítette,
hogy a tábornok bandzsított a bal szemére, és az őrnagynak a szeme kék
volt.
- Akárcsak az égbolt - tette hozzá rímben.
Zimmermann, a 12. század parancsnoka, Švejkhez vágta a bögrét,
amelyből a zsidó rabvallató pálinkáját itta.
Švejk nyugodtan tovább mesélt, hogy aztán sor került a lelki vigaszra, és
az őrnagy reggelig az ő karjaiban aludt. Aztán fényesen megvédte a
dandárt, ahová elküldték, miután a zászlóalj kikérte őt, mint elveszett
katonáját. Letette iratait Ságner kapitány elé, látnivaló, mondta, hogy a
dandárnak az a magas fóruma felmentette őt minden gyanú alól, majd
megjegyezte:
- Szabadjon alázatosan jelentenem, hogy Dub lajtnant úr a dandárnál
tartózkodik agyrázkódással, és az összes tiszt urakat üdvözölteti. Kérem a
lénungomat és a dohánypénzemet.
Ságner kapitány és Lukáš főhadnagy kérdő pillantásokat váltottak, de
ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s valamiféle csöbörben megjelent a
gőzölgő májashurka-leves.
Ez volt a kezdete mindama gyönyöröknek, amelyekre vártak.
- Maga átkozott fickó - mondta Švejknek Ságner kapitány, akit a közelgő
élvezetek kellemes hangulatba ringattak -, magát csak ez a disznótor
mentette meg.
- Švejk - tette hozzá Lukáš főhadnagy -, ha még egyszer történik valami,
hát csúnyán megjárja.
- Alázatosan jelentem, hogy nekem csúnyán meg is kell járnom - szalutált
Švejk -, ha az ember a katonaságnál van, tudnia kell...
- Tűnjön el! - kiáltott rá Ságner kapitány.
Švejk eltűnt, és lement a konyhába. Oda visszatért közben a letört Baloun,
s azt kérte, hogy a disznótornál ő szolgálhassa ki Lukáš főhadnagyot.
Švejk éppen Jurajda szakács és Baloun vitájának kellős közepén érkezett a
konyhába.
Jurajda eléggé érthetetlen kifejezéseket használt a vitában.
- Te falnok, te bélpoklos - mondta Balounnak -, képes lennél izzadásig
zabálni, és ha veled küldeném fel a májas hurkát, a lépcsőn
megkamatyolnád az egészet.
A konyha most új külsőt öltött. A zászlóalj és a századok számvivő
őrmesterei rangsorban és a Jurajda szakács által kidolgozott terv szerint
falatoztak. A zászlóaljírnokok, a századok telefonistái és néhány sarzsi egy
rozsdás lavórból hörbölték nagy mohón a májashurka-levest, amit forró
vízzel hígítottak fel, hogy rájuk is jusson valami.
- Nazdar! - üdvözölte Vaněk számvivő Švejket, egy disznólábon rágódva. -
Az előbb itt volt a mi Marek önkéntesünk, és jelentette, hogy maga
megint közöttünk van, és új mundért visel. Maga most szép kis
slamasztikát csinált nekem. Marek rám ijesztett, hogy ezt a mundért most
nem tudjuk elszámolni a brigáddal. Tudniillik a maga mundérját
megtaláltuk a tó gátján, és már jelentettük is a zászlóaljirodán keresztül a
dandárnak. Maga énnálam úgy van beírva, hogy fürdés közben vízbe
fulladt, magának egyáltalán nem kellett volna visszajönni, hogy
kellemetlenségeket csináljon nekünk a dupla mundérjával. Maga nem is
tudja, hogy mit követett el a zászlóalj ellen. A mundérjának minden egyes
darabja leltárba van véve. Nálam, a század mundérjegyzékében úgy
szerepel, mint szaporulat. A századnak többlete van egy teljes mundérral.
Erről jelentést tettem a zászlóaljnak. Most értesítést kapunk a dandártól,
hogy maga ott új mundért kapott. Mivel pedig a zászlóalj közben azt
jelenti a ruhakimutatásokban, hogy egy teljes mundér, mint szaporulat...
Ezt már ismerem, ebből ellenőrzés lehet. Ha valami ilyesféle apróságról
van szó, az intendantúra mindjárt kiszáll hozzánk. Ha elvész kétezer pár
bakancs, azzal senki se törődik...
- Csakhogy mi a maga mundérját vesztettük el - mondta Vaněk
tragikusan, miközben egy kezébe került csontból a velőt szívta, s a
maradékot egy gyufaszállal kotorta ki belőle, amit fogpiszkálónak használt
-, az ilyen apróságok miatt egészen biztosan ellenőrzés lesz. Amikor a
Kárpátokban voltam, egyszer ellenőrzés jött hozzánk kizárólag azért, mert
nem tartottuk be azt az utasítást, hogy a megfagyott katonák lábáról
épen kell lehúzni a csizmát. Lehúztuk, lehúztuk, de két csizma közben
felhasadt, és egy másik katonának már szét volt menve a halála előtt.
Erre kész volt a baj. Kijött egy ezredes az intendantúráról, és ha a
megérkezése után nem kap mindjárt egyet a fejébe az oroszoktól,
úgyhogy legurult a völgybe, nem tudom, mi lett volna belőle.
- Róla is lehúzták a csizmát? - kérdezte Švejk érdeklődve.
- Le - felelte Vaněk mélabúsan -, de senki se tudta, hogy ki, úgyhogy még
az ezredes csizmáját se tudtuk bevenni a kimutatásba.
Jurajda szakács visszatért az emeletről, s első pillantása a megtört
Balounra esett, aki szomorúan, megsemmisülten üldögélt a tűzhely
mellett, és szörnyű kétségbeesetten bámulta a saját beesett hasát.
- Neked a hezichaszták szektájába kéne tartozni - mondta szánakozva a
művelt Jurajda -, azok is egész nap a köldöküket nézték, míg a végén úgy
látták, hogy dicsfény sugárzik a köldökük körül. Akkor azt hitték, hogy
eljutottak a tökéletesség harmadik fokára.
Jurajda benyúlt a sütőbe, és kivett egy darab véres hurkát.
- Zabálj, Baloun - mondta barátságosan -, zabálj, amíg meg nem
pukkadsz, fulladj meg, te nagybélű.
Balounnak könnyek szöktek a szemébe.
- Otthon, amikor disznót öltünk - magyarázta sírva Baloun, miközben
felfalta a parányi véres hurkát -, először megettem egy jó darab tormás
húst, aztán az egész orrát, a szívét, a fülét, egy darab májat, a vesét, a
lépet, egy darab oldalast, a nyelvet, aztán...
S halkan hozzátette, mintha mesét mondana:
- Aztán jött a májas hurka, hat darab, tíz darab, aztán a kövér véres
hurkák, a rizsesek meg a zsemlések, az ember azt se tudta, melyikbe
harapjon először, a rizsesbe vagy a zsemlésbe. És minden szétomlik az
ember nyelvén, mindennek olyan jó szaga van... és az ember csak zabál,
és zabál.
- Azt hiszem - jajveszékelt tovább Baloun -, hogy a golyó meg fog kímélni
engem, de az éhség végez velem, és soha életemben nem találkozok már
egy olyan tepsi májas hurka-töltelékkel, mint otthon. A kocsonyát, azt
nem szerettem úgy, mert az csak remeg, és semmi se jön ki belőle. Az
asszony meg ölni tudott volna a kocsonyáért, és én még egy darab fület
se hagytam neki a kocsonyájába, mert mindent én akartam felfalni, úgy,
ahogy nekem a legjobban ízlett. Nem becsültem meg azokat a
csemegéket, azt a bőséget, és az apósomnak letagadtam a
járandóságából egy disznót, és levágtam, felfaltam, és a tetejébe még fájt
a szívem, hogy legalább egy kis kóstolót küldjek a szegény öregnek...
aztán ő megjósolta nekem, hogy egyszer éhen fogok dögleni, így járnak a
zabálósak.
- Íme, be is vált a jóslat - mondta Švejk, akinek ma önkéntelenül is csupa
rímek jöttek a nyelvére.
Jurajda szakács már leküzdötte a Baloun iránti részvét hirtelen rohamát,
mert Baloun valahogy gyorsan odasettenkedett a tűzhelyhez, kihúzott a
zsebéből egy darab kenyeret, s be akarta mártani a szószba, amely egy
nagy tepsiben minden oldalról körülfolyt egy nagy darab disznósültet.
Jurajda ráütött a kezére, úgyhogy Baloun kenyere beleesett a szószba,
mint egy úszó, aki a hídról fejest ugrik a folyóba.
Jurajda nem hagyta, hogy Baloun kivegye csemegéjét a tepsiből, nyakon
csípte, és kilódította az ajtón.
A letört Baloun még láthatta az ablakból, hogy Jurajda egy villával
kihalássza azt a kenyérszeletet, amely egészen barna lett a beleszívódott
szósztól, odaadja Švejknek, s még rárak egy darab húst a pecsenye
tetejéről, a következő szavakkal:
- Egyen csak, szegény barátom!
- Szűzanyám - jajdult fel Baloun az ablak mögött -, lőttek a kenyeremnek.
- Hosszú karjait lóbálva bement a faluba, hogy valami harapnivalót
keressen.
Švejk nekilátott Jurajda nemes ajándékának, s tele szájjal azt mondta:
- Igazán örülök, hogy megint az enyéim között vagyok. Nagyon fájt volna
nekem, ha a századot nem részesíthettem volna tovább értékes
szolgálataimban. - Letörülve álláról az odacsurgott szószt és zsírt, így
fejezte be:
- Nem tudom, nem tudom, mihez fogtatok volna nélkülem, ha ott tartanak
valahol, és a háború még elhúzódik egypár évig.
Vaněk számvivő őrmester érdeklődve megkérdezte:
- Mit gondol, Švejk, sokáig tart még ez a háború?
- Tizenöt évig - felelte Švejk. - Ez magától értetődik, mert egyszer már volt
egy harmincéves háború, és most kétszer olyan okosak vagyunk, mint
azelőtt, tehát harminc osztva kettővel, az tizenöt.
- A kapitányunk puccerje azt mesélte - szólt közbe Jurajda, -, hogy azt
hallotta, ha elérjük Galícia határát, nem megyünk tovább. Aztán az
oroszok elkezdenek tárgyalni a békéről.
- Azért nem is lenne érdemes háborúzni - mondta Švejk nyomatékosan. -
Ha háború, akkor legyen háború. Én semmi esetre se fogok előbb beszélni
a békéről, amíg Moszkvában és Pétervárott nem leszünk. Elvégre ha
egyszer világháború van, nem érdemes csak a határokat körülszarakodni.
Vegyük például a svédeket a harmincéves háborúban. Milyen messziről
jöttek, és eljutottak egészen Nìmecký Brodig meg Lipnicéig, ahol olyan
rumlit csináltak, hogy az ottani kocsmákban éjfélkor még ma is svédül
beszélnek, úgyhogy senki se érti meg egymást. Vagy a poroszok, azok se
voltak éppen szomszédok, és Lipnicében mégis annyi a porosz, mint a
szemét. Eljutottak egészen Jedouchovba meg Amerikába, és onnét megint
vissza.
- Egyébként - mondta Jurajda, akit a mai disznótor teljesen kizökkentett a
lelki egyensúlyából, és összezavart -, minden ember a pontyoktól
származik. Vegyük például, barátaim, Darwin fejlődéselméletét...
Ekkor azonban berontott Marek egyéves önkéntes, és félbeszakította a
fejtegetéseit:
- Meneküljön, ki merre lát - kiáltotta Marek -, Dub hadnagy az előbb autón
megérkezett a zászlóaljtörzshöz, és magával hozta azt a beszari Biegler
kadétot is.
- Szörnyű egy pasas - folytatta információit Marek -, ahogy kikecmergett
vele az autóból, mindjárt berontott az irodára. Tudjátok, amikor elmentem
innét, azt mondtam, hogy szundikálni fogok egy kicsit. Így hát
végignyúltam a lócán az irodában, és szépen elkezdtem szunyókálni,
amikor egyszerre csak nekem ugrik. Biegler kadét elordította magát:
„Habacht!”, Dub hadnagy meg talpra állított, és rákezdte: „Ugye most
bámul, hogy megleptem az irodán, kötelességmulasztás közben? Aludni
csak takarodó után lehet.” Biegler meg hozzátette: „A kaszárnyai
szabályzat 9. paragrafusának 16. szakasza alapján.” Erre Dub hadnagy
ököllel az asztalra csapott, és azt ordította: „Maguk talán meg akartak
szabadulni tőlem itt a zászlóaljnál, de ne higgyék, hogy agyrázkódás volt,
az én koponyám még kibír egy keveset.” Biegler kadét közben
belelapozott az asztalon fekvő iratokba, és az egyikből hangosan
felolvasta magának: „280. sz. hadosztályparancs.” Dub hadnagy azt hitte,
ezzel őt akarja ugratni az utolsó mondata miatt, hogy a koponyája még
kibír egy keveset, ráripakodott a kadétra, hogy tiszteletlenül és
szemtelenül viselkedik az idősebb tisztekkel szemben, és most idehozza a
kapitányhoz, hogy panaszt tegyen ellene.
Csakhamar meg is jelentek, mert a konyhán keresztül kellett felmenni az
emeletre, ahol az egész tisztikar üldögélt, s ahol egy disznócomb
elfogyasztása után a pufók Malý zászlós egy áriát énekelt a „Traviata”
című operából, nagyokat böfögve közben a káposzta s a zsíros ebéd
hatására.
Amikor Dub hadnagy belépett, Švejk elkiáltotta magát:
- Habacht, vigyázz az egész!
Dub hadnagy egészen odalépett Švejkhez, hogy egyenesen
beleordíthassa az arcába:
- Most mulass, most véged van! Kitömetlek, hogy a 91. ezrednek legyen
rólad valami emléke.
- Zum Befehl, lajtnant úr - szalutált Švejk -, egyszer azt olvastam,
jelentem alássan, hogy volt egyszer egy nagy csata, amelyikben elesett
egy svéd király az ő hűséges lovával együtt. Mind a két dögöt
Svédországba szállították, és most mind a két tetem ott van kitömve a
stockholmi múzeumban.
- Honnét szeded a tudományodat, te nyavalyás? - ordította Dub hadnagy.
- Alázatosan jelentem, lajtnant úr, hogy a bátyámtól, aki tanár.
Dub hadnagy sarkon fordult, kiköpött, s Biegler kadétot maga előtt tolva
megindult felfelé az ebédlőbe. De nem bírta megállni, hogy az ajtóból
még vissza ne forduljon Švejkhez, s olyan kérlelhetetlen szigorúsággal,
mint egy római császár, aki egy sebesült gladiátor sorsáról dönt a
cirkuszban, a jobb keze hüvelykujját lefelé fordítva rá ne kiáltson Švejkre:
- Le a hüvelyket!
- Alázatosan jelentem - kiáltotta utána Švejk -, az enyém máris lefelé áll.

Biegler kadét olyan volt, mint az őszi légy. Időközben végigjárt egypár
koleraállomást, s miután annyi manipulációnak vetették alá mint
koleragyanúst, teljes joggal rászokott arra, hogy egészen öntudatlanul
állandóan beletegyen a nadrágjába. Végül egy ilyen megfigyelő állomáson
valami szakembernek a kezébe került, aki nem talált kolerabacilusokat a
székletében, tanninnal megedzette Biegler beleit, mint a suszter szurkos
fonállal az ócska cipőket, s a legközelebbi etapp-parancsnokságra küldte a
kadétot „frontdiensttauglich”266 minősítéssel, noha Bieglert az első tavaszi
szellő is elvitte volna.
Nagyon jóságos ember volt ez az orvos.
Amikor Biegler kadét figyelmeztette, hogy nagyon gyengének érzi magát,
mosolyogva azt válaszolta:

266
„Frontszolgálatra alkalmas.”
- Az arany vitézségi érmet még elbírja. Hiszen maga önként jelentkezett
katonának.
Így hát Biegler kadét útnak indult az aranyérem felé.
Edzett belei már nem eresztettek híg folyadékot a nadrágjába, de azért
még mindig gyakran rájött a szükség, úgyhogy az utolsó etapp-állomástól
a dandártörzsig, ahol Dub hadnaggyal találkozott, Biegler útja
voltaképpen tüntető felvonulás volt az összes elképzelhető latrinákon
keresztül. Többször is lekésett a vonatjáról, mert olyan soká ült az állomás
klozettján, hogy a vonat közben elindult. Többször is előfordult, hogy nem
szállt át, mert a vonat klozettján ült.
De mindennek ellenére, az útjában álló összes latrinákon keresztül,
Biegler kadét mégiscsak egyre közelebb jutott a dandárhoz.
Dub hadnagynak ez idő tájt még néhány napig a dandárnál kellett volna
maradnia kezelés végett, de aznap, amikor Švejk elment a zászlóaljhoz, a
törzsorvos meggondolta a dolgot Dub hadnaggyal kapcsolatban, mert
tudomására jutott, hogy délután egy szanitécautó indul arrafelé, ahol a
91. ezred menetzászlóalja tartózkodott.
Nagyon örült, hogy sikerül megszabadulnia Dub hadnagytól, aki mint
mindig, itt is ezekkel a szavakkal erősítette meg különböző állításait:
- Erről még a háború előtt beszéltem otthon a járási kapitány úrral.
„Mit deinem Bezirkshauptmann kannst du mir den Arsch lecken”,267
gondolta magában a törzsorvos, és hálát adott a véletlennek, hogy a
szanitécautók felfelé mennek Kamionka Strumilowára, Zóltanecen
keresztül.
Švejk nem látta a dandárnál Biegler kadétot, mivel ez már több mint két
órája megint egy vízöblítéses klozetton ült, amelyet a dandár tisztjei
számára állítottak fel. Bátran állíthatjuk, hogy Biegler kadét sohasem
vesztegette az idejét az efféle helyeken, mert elismételte magában a
dicső osztrák-magyar hadsereg összes dicső csatáit, az 1634. szeptember
6-i nördlingeni csatától kezdve egészen az 1878. augusztus 19-i szarajevói
csatáig.
Miközben számtalanszor meghúzta a vízöblítéses klozett fogantyúját, s a
víz dübörögve lezúdult a csészébe, Biegler kadét behunyta a szemét, s azt
képzelte, hogy csatazajt, lódobogást és ágyúdörgést hall.
Dub hadnagy és Biegler kadét találkozása nem a legidillikusabb
körülmények között zajlott le, s bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy későbbi
viszonyuk a szolgálatban és a szolgálaton kívül is meglehetősen savanyú
legyen.
Dub hadnagy ugyanis, amikor már negyedszer akart benyitni a klozettra,
ingerülten bekiáltott:
- Ki van ott?
- Biegler kadét, 91. ezred, N. zászlóalj, 11. menetszázad - hangzott a
büszke válasz.

267
„Kinyalhatod a seggemet a járási kapitányoddal!”
- Itt Dub hadnagy, ugyanabból a századból - mutatkozott be a konkurrens
az ajtó túlsó oldalán.
- Azonnal készen vagyok, hadnagy úr!
- Várok!
Dub hadnagy türelmetlenül nézte az óráját. Senki se hinné, mekkora
energiára és állhatatosságra van szükség ahhoz, hogy az ember ilyen
helyzetben kibírjon az ajtó előtt még tizenöt percet, aztán még ötöt, aztán
megint ötöt, miközben kopogására, dörömbölésére és rugdalására mindig
ugyanazt a választ kapja:
- Azonnal készen vagyok, hadnagy úr.
Dub hadnagy érezte, hogy belázasodik, különösen amikor holmi
reménykeltő papírzizegés után újabb hét perc telt el, s az ajtó még mindig
nem nyílt ki.
Mindennek tetejébe Biegler kadét olyan tapintatos volt, hogy még egyszer
sem húzta meg a vizet.
Dub hadnagy enyhe lázban dideregve azt kezdte fontolgatni, hogy ne
menjen-e panaszra a dandárparancsnokhoz, aki talán megparancsolná,
hogy törjék be az ajtót, és húzzák már ki onnan Biegler kadétot. Az is
eszébe jutott, hogy itt talán függelemsértés történt.
Dub hadnagy csak újabb öt perc múlva vette észre, hogy tulajdonképpen
nincs már semmi keresnivalója az ajtó mögött, mivel az indítóok már
régen elmúlt. De azért kitartott a klozett előtt, mintegy elvből, s tovább
rugdosta az ajtót, amelynek túlsó oldaláról mindig ugyanaz a válasz
hallatszott:
- In einer Minute fertig, Herr Leutnant.268
Végül hallatszott, hogy Biegler meghúzza a vizet, s egy pillanat múlva a
két férfiú már szemtől szemben állt egymással.
- Biegler kadét - mennydörögte Dub hadnagy -, ne képzelje, hogy
ugyanabból a célból vagyok itt, mint maga. Azért jöttem, mert maga nem
jelentkezett nálam, amikor megérkeztem a dandártörzshöz. Nem ismeri a
szolgálati szabályzatot?
Biegler kadét utánagondolt egy darabig, hogy nem követett-e el mégis
valamit, ami nem fér össze a fegyelemmel s az alacsonyabb és magasabb
tiszti sarzsik kapcsolatára vonatkozó szabályokkal.
Biegler tudatában e tekintetben roppant űr és szakadék tátongott.
Az iskolán senki sem tartott nekik előadást arról, hogy ilyen esetekben
hogyan kell viselkednie az alacsonyabb rangú tisztnek a magasabb
rangúval szemben; vajon azt kívánja-e a szabályzat, hogy ne fejezze be a
kakálást, hanem röpüljön ki a klozett ajtaján, egyik kezével a nadrágját
tartva, és a másikkal szalutálva?
- Nos, feleljen, Biegler kadét! - kiáltotta Dub hadnagy kihívóan.
S ekkor Biegler kadétnak eszébe jutott egy egészen egyszerű válasz,
amely mindent megmagyarázott:
268
Egy percen belül kész vagyok, hadnagy úr.
- Hadnagy úr, a dandártörzshöz való megérkezésem után nem volt
tudomásom arról, hogy hadnagy úr itt tartózkodik, s miután elintéztem
ügyeimet az irodán, azonnal a klozettra mentem, és megszakítás nélkül
ott tartózkodtam egészen az ön megérkezéséig.
Majd ünnepélyes hangon hozzátette:
- Biegler kadét ezennel jelentkezik Dub hadnagy úrnál.
- Látja, ez nem kicsiség - mondta keserűen Dub hadnagy -, véleményem
szerint, Biegler kadét, magának közvetlenül a dandártörzshöz való
megérkezése után érdeklődnie kellett volna az irodán, hogy nincs-e itt
jelen a maga zászlóaljának, a maga századának valamelyik tisztje.
Viselkedéséről majd a zászlóaljnál fogunk dönteni. Autón utazom oda, és
maga velem jön. Semmi „de”!
Biegler kadét ugyanis azt vetette ellen, hogy a dandártörzs irodájáról már
részletes vasúti marsrutát kapott; az utazásnak ezt a módját Biegler
sokkal célszerűbbnek tartotta, tekintettel remegő végbelére. Hiszen
minden gyerek tudja, hogy az autók nincsenek berendezve az ilyesmire.
Míg az ember megtesz száznyolcvan kilométert, rég a nadrágjában van
minden.
Ördög tudja, hogyan történt, de eleinte, amikor elindultak, az autó rázása
semmilyen hatást nem gyakorolt Bieglerre.
Dub hadnagy egészen kétségbeesett, hogy nem sikerült végrehajtania
bosszútervét.
Induláskor ugyanis Dub hadnagy azt gondolta magában: „Várj csak,
Biegler kadét, ha rád jön a szükség, azt hiszed, meg fogom állítani az
autót?”
S ebben az irányban kellemes beszélgetést is kezdett arról, már
amennyire a sebesség, amellyel a kilométereket falták, lehetővé tette,
hogy a pontosan megszabott útvonalat követő katonai autóknak nem
szabad tékozolniuk a benzint, és nem állhatnak meg sehol.
Biegler kadét igen ésszerűen azt hozta fel ez ellen, hogy ha az autó vár
valahol valakire, egyáltalán nem fogyaszt benzint, mert a sofőr leállítja a
motort.
- Ha a megszabott időben célhoz akar érni - folytatta rendíthetetlenül Dub
hadnagy -, sehol sem szabad megállnia.
Biegler kadét részéről nem hangzott el több válasz.
Így hasították a levegőt több mint egy negyedórán át, amikor Dub
hadnagy egyszerre csak úgy érezte, mintha valahogy fel volna fúvódva a
hasa, és célszerű lenne megállítani az autót, kimászni, odamenni az
árokba, letolni a nadrágot, és megkönnyebbülést keresni.
A százhuszonhatodik kilométerig hősiesen tartotta magát, de ekkor
erélyesen megrántotta a sofőr köpenyét, és a fülébe kiáltotta:
- Halt!
- Biegler kadét - mondta Dub hadnagy kegyesen, gyorsan kiugorva az
autóból, s az árok felé tartva -, most maga is felhasználhatja az alkalmat.
- Köszönöm - felelte Biegler kadét -, nem akarom fölöslegesen feltartani az
autót.
S Biegler kadét, jóllehet ő is alig bírta már, szentül megfogadta, hogy
inkább összecsinálja magát, de nem szalasztja el e remek alkalmat, hogy
blamálja Dub hadnagyot.
Mielőtt Zóltanecbe értek volna, Dub hadnagy még kétszer állította meg az
autót, s az utolsó megálló után dühösen így szólt Bieglerhez:
- Ma lengyel gulyást ebédeltem. A zászlóaljtól majd táviratilag panaszt
teszek a dandárnál. Romlott savanyúkáposzta és fogyasztásra alkalmatlan
sertéshús. A szakácsok pimaszsága túlmegy minden határon. Aki még
nem ismer engem, most majd megismer.
- Nostitz-Rieneck tábornagy, a tartalékos lovasság büszkesége - felelte
Biegler - kiadott egy tanulmányt „Was schadet dem Magen im Kriege” 269
címmel, amelyben azt ajánlja, hogy a háborús fáradalmak és szenvedések
közepette egyáltalán nem kell sertéshúst fogyasztani. Hadmozdulatok
közben minden mértéktelenség megárt.
Dub hadnagy egy szót sem válaszolt erre, csak azt gondolta magában:
„Majd elbánok én a te műveltségeddel, te piszok.” Aztán meggondolta
magát, s egy teljesen hülye kérdéssel fordult Bieglerhez:
- Maga tehát úgy véli, Biegler kadét, hogy az a tiszt, akinek maga az
alárendeltje, mert hiszen annak kell tekintenie magát a rangja szerint,
mértéktelenül sokat eszik? Nem akarta véletlenül azt mondani, Biegler
kadét, hogy telezabáltam magam? Köszönöm a gorombaságát. Legyen
nyugodt, hogy ezért még számolok magával, maga még nem ismer
engem, de ha majd megismer, soha életében nem felejti el Dub
hadnagyot.
Az utolsó szónál csaknem kettéharapta a nyelvét, mert éppen egy gödrön
robogtak át.
Biegler kadét megint csak nem válaszolt, Dub hadnagy ettől ismét
felingerült, és durván megkérdezte:
- Ide hallgasson, Biegler kadét, azt hiszem, annyit mégiscsak megtanult,
hogy válaszolnia kell a fölöttesének a kérdéseire, nem?
- Hogyne - mondta Biegler kadét -, van egy ilyen szabály. Mindenekelőtt
azonban elemzés tárgyává kell tenni a mi kettőnk kölcsönös viszonyát.
Tudomásom szerint én még sehová sem vagyok beosztva, így hát teljesen
elejthetjük azt a feltevést, mintha közvetlen alárendeltje volnék önnek,
hadnagy úr. A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy tiszti körökben a
feljebbvalók kérdéseire csakis szolgálati ügyekben kell válaszolni. Mi
ketten, ahogy itt ülünk az autóban, semmilyen meghatározott
hadműveletnek nem alkotjuk valaminő harci egységét. Közöttünk
egyáltalán nem áll fenn szolgálati viszony. Mindketten az alakulatunkhoz
megyünk, s bizonyára nem lehetne semmi néven nevezendő szolgálati
nyilatkozatnak tekinteni a szavaimat, ha válaszolnék arra a kérdésre,
vajon azt akartam-e mondani, hogy ön telezabálta magát, hadnagy úr.
- Befejezte? - ordított rá Dub hadnagy. - Maga... maga...
269
„Mi árt a gyomornak a háborúban.”
- Be - jelentette ki szilárd hangon Biegler kadét -, ne feledje, hadnagy úr,
hogy arról, ami közöttünk történt, valószínűleg tiszti becsületbíróság fog
dönteni.
Dub hadnagy szinte magánkívül volt már a dühtől. S a hadnagy
egyéniségéhez tartozott az is, hogy amikor dühbe gurult, még nagyobb
ostobaságokat és hülyeségeket mondott, mint nyugodt állapotban.
Így hát azt dörmögte:
- Magáról a hadbíróság fog dönteni.
Biegler kadét felhasználta ezt az alkalmat, hogy megsemmisítő csapást
mérjen ellenfelére, s a legbarátságosabb hangon azt mondta:
- Tréfálsz, pajtás.
Dub hadnagy rákiáltott a sofőrre, hogy álljon meg.
- Egyikünknek gyalog kell mennie - hörögte.
- Én a kocsiban maradok - mondta nyugodtan Biegler kadét -, te pedig
csinálj, amit akarsz, pajtás.
- Menjünk tovább - üvöltött a sofőrre Dub hadnagy, mintegy delíriumban,
majd méltóságteljes hallgatásba burkolózott, mint Julius Caesar, amikor az
összeesküvők közeledtek hozzá, hogy ledöfjék gyilkaikkal.
Így érkeztek meg Zóltanecbe, s itt aztán rábukkantak a zászlóalj nyomára.

Miközben Dub hadnagy és Biegler kadét még a lépcsőn is arról vitatkozott,

hogy egy kadétnak, aki még sehová sincs beosztva, joga van-e májas
hurkára abból a mennyiségből, amelyet az egyes századok tisztikarának
szántak, odalent a konyhában mindenki jóllakott már, végignyúltak a
széles lócákon, eldiskuráltak minden elképzelhető dologról, s közben nagy
élvezettel pipáztak.
Jurajda, a szakács kijelentette:
- Ma feltaláltam egy óriási dolgot. Azt hiszem, teljesen forradalmasítani
fogja a szakácsművészetet. Tudod, Vaněk, hogy ebben az átkozott faluban
sehol sem tudtam majorannát keríteni a májas hurkába.
- Herba majoranae - mondta Vaněk számvivő őrmester, akinek eszébe
jutott, hogy ő drogista.
Jurajda tovább mesélt:
- Kifürkészhetetlen dolog, ahogy az emberi lélek szükség esetén
megragadja a legkülönbözőbb eszközöket, ahogyan új láthatárok tárulnak
fel előtte, ahogyan elkezdi feltalálni a leglehetetlenebb dolgokat,
amelyekről az emberiség addig még csak nem is álmodott... Szóval sorra
járom az összes házakat majorannáért, futkosok, kutatok,
megmagyarázom nekik, hogy mihez van szükségem rá, hogy néz ki...
- Még az illatát is le kellett volna hogy írjad - szólalt meg a lócájáról Švejk
-, meg kellett volna mondanod, hogy a majorannának olyan szaga van,
mint amikor az ember egy virágzó akácfasorban beleszagol egy üveg
tintába. Prága mellett a Bohdalec-hegyen...
- Ugyan, Švejk - szakította félbe kérő hangon Marek egyéves önkéntes -,
hagyd már Jurajdát, hadd fejezze be.
Jurajda folytatta elbeszélését:
- Az egyik portán találtam egy öreg, katonaviselt embert, még Bosznia-
Hercegovina megszállásának idejéből, aki a pardubicei ulánusoknál
szolgálta le az idejét, és máig se felejtett el csehül. Ez elkezdett vitatkozni
velem, hogy Csehországban nem majorannát tesznek a májas hurkába,
hanem kamillát. Igazán nem tudtam, mihez is fogjak, mert hiszen minden
értelmes és elfogulatlan embernek be kell látnia, hogy a májas hurkába
való fűszerek között a majoranna a királynő. Gyorsan valami pótlékot
kellett találni, ami erős, fűszeres ízt adjon a hurkának. No, és az egyik
házban valami szentkép alatt egy esküvői mirtuszkoszorút találtam
felakasztva. Fiatal házasok laktak ott, a mirtuszkoszorú ágai még elég
frissek voltak. Így aztán mirtuszt tettem a májas hurkába, persze az egész
esküvői koszorút háromszor jól le kellett forráznom, hogy a levelek
megpuhuljanak, és elveszítsék túlságosan csípős szagukat és ízüket.
Magától értetődik, hogy amikor elvettem tőlük azt az esküvői
mirtuszkoszorút a májas hurkába, nagy volt a sírás-rívás. Azzal búcsúztak
el tőlem, hogy ezért a szentségtörésért, mert a koszorú be volt szentelve,
egész biztosan megöl a legelső golyó. Na ugye, ti is megettétek a
májashurka-levesemet, és egyikőtök se vette észre, hogy majoranna
helyett mirtuszszaga van.
- Jindřichúv Hradecben - mondta Švejk - évekkel ezelőtt volt egy Josef
Linek nevű hentes, és ennek két doboza volt a polcán. Az egyikben
mindenféle fűszereket tartott összekeverve, amiket a májas és véres
hurkába rakott. A másik dobozban valami rovarirtó port tartott, mert ez a
hentes már többször meggyőződött róla, hogy a kuncsaftjai poloskákat
vagy svábbogarakat harapnak ketté a kolbászban. A poloskákról mindig
azt mondta, hogy fűszeres ízük van, mint a keserű mandulának, amit a
kuglófba szoktak tenni, de a svábbogarak úgy bűzlenek a hentesáruban,
mint egy átpenészedett öreg biblia. Ezért nagyon sokat adott a
tisztaságra a műhelyében, és mindent felhintett ezzel a rovarirtó porral.
Egyszer éppen véres hurkát készít, és közben náthás volt. Fogja a
rovarirtó poros dobozt, és beleszórja a véres hurka töltelékébe, és attól
fogva Jindřichúv Hradecben mindenki csak a Linekhez járt véres hurkáért.
Az emberek szinte tódultak a boltjába, ő meg olyan okos volt, hogy a
végén mégiscsak rájött, hogy ez attól a rovarirtó portól van, és attól fogva
ládaszámra rendelte ezt a port, utánvéttel, de előbb figyelmeztette a
céget, amelyiktől beszerezte, hogy a ládákra azt írják: „Indiai fűszer.” Így
ez az ő titka volt, és vele szállt a sírba, és a legérdekesebb az volt, hogy
azoktól a családoktól, akik az ő véres hurkáját vásárolták, az összes
svábbogár és poloska elköltözött. Azóta Jindřichúv Hradec a legtisztább
városok közé tartozik egész Csehországban.
- Befejezted? - kérdezte Marek egyéves önkéntes, aki, úgy látszik, szintén
szeretett volna bekapcsolódni a beszélgetésbe.
- Ezt már befejeztem volna - felelte Švejk -, tudok ugyan még egy hasonló
esetet a Beszkidekből, de azt majd csak akkor mondom el nektek, ha
benne leszünk a gefechtben.
Most Marek egyéves önkéntes vette át a szót:
- A szakácsművészet leginkább háborúban mutatkozik meg, különösen a
fronton. Legyen szabad egy kis összehasonlítást tennem. Békében
olvastunk és hallottunk az úgynevezett jéglevesekről, vagyis az olyan
levesekről, amelyekbe jeget tesznek, s amelyek igen népszerűek Észak-
Németországban, Dániában és Svédországban. És látjátok, jött a háború,
és az idén télen a katonáknak annyi fagyott levesük volt a Kárpátokban,
hogy meg sem ették, pedig az egy specialitás.
- Fagyott gulyást is lehet enni - szólt közbe Vaněk számvivő őrmester -, de
nem sokáig, legfeljebb egy hétig. Emiatt hagyta el a kilencedik századunk
az állásait.
- Még békében - mondta Švejk rendkívül komolyan - az egész katonaság a
konyha meg a legkülönbözőbb ételek körül forgott. Budějovicében volt
nekünk egy Zákrejs nevű főhadnagyunk, ez folyton a tiszti konyha körül
forgolódott, és ha egy katona elkövetett valamit, haptákba állította, és
nekitámadt: „Te gazember, ha ez még egyszer előfordul, én egy rendesen
kiklopfolt rostélyost csinálok a pofádból, krumplipürét verek belőled, és
aztán megetetem veled. Rizses libaaprólék fog folyni belőled, úgy fogsz
kinézni, mint egy megspékelt nyúl a tepsiben. Na látod, meg kell javulnod,
ha nem akarod, hogy az emberek azt higgyék, hogy fasírthúst csináltam
belőled káposztával.”
A további fejtegetést s az étlapnak, mint háború előtti katonanevelő
segédeszköznek szerepéről szóló érdekes beszélgetést hirtelen
félbeszakította egy éles kiáltás, amely odafont hangzott el, miután véget
ért az ünnepi ebéd.
A nagy hangzavarból világosan kivált Biegler kadét kiáltása:
- A katonának már békében tudnia kell, hogy mit kíván tőle a háború,
háborúban pedig nem szabad elfelejtenie, hogy mit tanult a
gyakorlótéren.
Azután Dub hadnagy lihegése hallatszott:
- Kérem annak konstatálását, hogy immár harmadszor vagyok megsértve!
Odafönt nagy dolgok zajlottak.
Dub hadnagyot, aki közismerten alattomos szándékokat táplált Biegler
kadéttal szemben a zászlóaljparancsnok színe előtt, mindjárt belépésekor
nagy ordítással fogadták a tisztek. A zsidó pálinka valamennyiüknél
megtette a magáét.
Ezért most összevissza kiabáltak, Dub hadnagy lovaglóművészetére
célozgatva:
- Lovászmester nélkül nem megy!
- Be van törve a musztáng!
- Mennyi ideig csavarogtál a vadnyugati cowboyok között, pajtás?
- Műlovar!
Ságner kapitány gyorsan teletöltött neki egy vizespoharat az átkozott
pálinkából, és a sértődött Dub hadnagy asztalhoz ült. Odahúzott egy
rozoga öreg széket Lukáš főhadnagy mellé, aki a következő barátságos
szavakkal üdvözölte:
- Mindent megettünk már, kamerád.
Biegler kadét szomorú alakján mintegy keresztülnézett a társaság, annak
ellenére, hogy Biegler kadét szigorúan előírásos tartásban körüljárta az
asztalt, hivatalosan jelentkezve Ságner kapitánynál és a többi tisztnél, s
noha mindannyian látták és ismerték, mindannyiszor elismételte:
- Biegler kadét bevonult a zászlóaljhoz.
Biegler fogott egy teli poharat, majd igen szerényen leült az ablak mellé, s
várta az alkalmas pillanatot, hogy elsüthesse a tankönyvekből szerzett
ismereteit.
Dub hadnagy, akinek a fejébe szállt a szörnyű kotyvalék, ujjával
megkopogtatta az asztalt, és váratlanul Ságner kapitányhoz fordult:
- A járási kapitánnyal mindig azt mondogattuk: „Hazafiság,
kötelességtudás, önmegtagadás: ezek az igazi fegyverek a háborúban.”
Különösen sokat gondolok erre mostanában, amikor hadseregünk
belátható időn belül átlépi a határt.
......................................................................................................................
.............................
Idáig diktálta a „Švejk”-et Jaroslav Hašek, ekkor már súlyos betegen.
1923. január 3-án meghalt, s műve befejezetlen maradt.

.oOo.