Az igazság szenvedélye

Über das Pathos der Wahrheit

A hírnév valóban pusztán önszeretetünk legpompásabb része? – De csak az

emberek legritkább fajtájára jellemző vágyakozás ez, és náluk is csak a legritkább
pillanatokban. Ezek a felvillanásnyi megvilágosodás pillanatai, melyekben az
ember a saját karjának, mintha csak egy világ teremtését rendelné el,
megparancsolja, hogy kinyúljon, fény, mely magából támad és magából sugárzik
ki. Ekkor nyomakodik elő a boldogító bizonyosság, hogy amit a távolban hirtelen
észrevesz, és eme egyetlen érzet magasságát nem tarthatja vissza az utókor elől;
eme ritka megvilágosodás a minden eljövendőket illető örök szükségszerűséget
tárja föl, az ember saját hírnevének szükségszerűségét ismeri fel. Az emberiségnek
a jövőben örökké szüksége lesz rá, és mivel e megvilágosodás pillanata minden
tudásának kivonata és foglalata, az ember azt hiszi, hogy az ember ebben a
pillanatban halhatatlan, miközben minden más salakként, rothadásként,
értéktelenként, állatiként vagy szószaporításként elhajít magától és feláldoz.

Ist der Ruhm wirklich nur der köstlichste Bissen unserer

Eigenliebe? – Er ist doch an die seltensten Menschen, als Begierde,
angeknüpft und wiederum an die seltensten Momente derselben. Dies
sind die Momente der plötzlichen Erleuchtungen, in denen der
Mensch seinen Arm befehlend, wie zu einer Weltschöpfung,
ausstreckt, Licht aus sich schöpfend und um sich ausströmend. Da
durchdrang ihn die beglückende Gewissheit, dass das, was ihn so in's
Fernste hinaus hob und entrücke, also die Höhe dieser einen
Empfindung, keiner Nachwelt vorenthalten bleiben dürfe; in der
ewigen Nothwendigkeit dieser seltensten Erleuchtungen für alle
Kommenden erkennt der Mensch die Nothwendigkeit seines Ruhms;
die Menschheit, in alle Zukunft hinein, braucht ihn, und wie jener
Moment der Erleuchtung der Auszug und der Inbegriff seines
eigensten Wesens ist, so glaubt er als der Mensch dieses Momentes
unsterblich zu sein, während er alles Andere, als Schlacke, Fäulniss,
Eitelkeit, Thierheit, oder als Pleonasmus von sich wirft und der
Vergänglichkeit preisgiebt.
Minden eltűnést és pusztulást elégedetlenséggel szemlélünk, gyakran csodálkozva,
mintha abban valami lehetetlent tapasztalnánk. Kedvetlenek leszünk, ha egy magas
fa kettétörik, gyötrődünk, ha egy hegy leomlik. Minden Szilveszter éjen érzékeljük
a léttel és keletkezéssel szembeni tiltakozás misztériumát. Noha ez a világ
legmagasabb teljességének csak egy szempillantása egyáltalán bármiféle
következmény és örökös nélkül, mint ahogy a sebes felvillanás enyészik el, mégis
rendkívüli sérelem az erényes emberek számára. Az ő imperatívuszuk sokkal
inkább így szól: az, amit valaha egyszer felbukkant, hogy az „ember” fogalmát
szépen átformálja, annak örökké fenn kell állnia. Az, hogy a nagy pillanatok
láncolatot alkotnak, melyek az emberiséget hegyvonulatokként évszázadokon át
összekapcsolják, hogy az elmúlt idők legnagyobbjai ma is nagyok, és hogy a
dicsőségvágy reménykedő hite beteljesedik, ez a kultúra alapeszméje.

Jedes Verschwinden und Untergehen sehen wir mit Unzufriedenheit,

oft mit der Verwunderung als ob wor darin etwas im Grunde
Unmögliches erlebten. Ein hoher Baum bricht zu unserem
Missvergnügen zusammen und ein einstürzender Berg quält uns. Jede
Sylvesternacht lässt uns das Mysterium des Widerspruches von Sein
und Werden empfinden. Dass aber ein Augenblick höchster Welt-
Vollendung gleichsam ohne Nachwelt und Erben, wie ein flüchtiger
Lichtschein verschwände, beleidigt am allerstärken den sittlichen
Menschen. Sein Imperativ vielmehr lautet: das, was einmal da war,
um den Begriff "Mensch" schöner fortzupflanzen, das muss auch ewig
vorhanden sein. Dass die grossen Momente eine Kette bilden, dass sie,
als Höhenzug, die Menschheit durch Jahrtausende hin verbinden, dass
für mich das Grösste einer vergangnen Zeit auch gross ist und dass der
ahnende Glaube der Ruhmbegierde sich erfülle, das ist der
Grundgedanke der Kultur.

A követelés, hogy a Nagy legyen örök, a kultúrát félelmetes harcra gyújtja; és

minden más, még élő nemet kiált! A megszokottat, a kicsit, a közöset, a világ
minden sarkát megtölti nehéz talaj menti lég, melynek belélegzésére kárhoztattunk
mi mindannyian, és amelyet a Nagy maga tölt meg fojtó, zavaros és megtévesztő
kigőzölgéssel és füsttel az úton, melyen a Nagy a múlhatatlanság felé tör. Az út
emberi agyvelőkön át vezet! E szánalmasan rövid életű teremtmények agyvelején
át, melyek szánalmas vágyakra hagyatkoznak, magukat mindig fontosnak találják,
és rövid időre fáradságos módon eltávolítják maguktól az elmúlást. Élni akarnak,
élni valameddig – bármi áron. Kik akarnák magukat ilyen súlyos próbatételben
látni, melynek révén azután egyedül a Nagy él tovább? De mindig újra felbukkan
valaki, akit egy ilyen Nagy látványától oly boldogság tölt el, mintha az ember élete
gyönyörű lenne és mintha e keserű hajtás legszebb gyümölcse lenne a tudat, hogy
egykor valaki büszkén és sztoikusan élte le életét, egy másik mélyeket gondolva,
egy harmadik irgalmasan, ám mindegyik csupán egyetlen tanítást hátrahagyva,
miszerint az élte a legszebb földi életet, aki azt nem tisztelte. Mikor a közönséges
ember ehhez a létmértékhez méri magát, búskomorság vesz rajta erőt, azt
gondolva, hogy ez az ő útja a múlhatatlansághoz, és ez olimposzi kacajra, vagy
még inkább fensőbbséges gúnyra fakasztja; gyakorta iróniával lép a sírba – hisz mi
is neki eltemetve lenni?

An der Forderung dass das Grosse ewig sein soll, eintzündet sich der
furchtbare Kampf der Kultur; denn alles Andere, was noch lebt, ruft
Nein! Das Gewöhnte, das Kleine, das Gemeine, alle Winkel der Welt
erfüllend, als schwere Erdenluft, die zu athmen wir Alle verdammt
sind, um das Grosse qualmend, wirft sich hemmend, dämpfend
erstickend trübend täuschend in den Weg, den das Grosse zur
Unsterblichkeit zu gehen hat. Der Weg fürht durch menschliche
Gehirne! Durch die Gehirne erbärmlicher kurzlebender Wesen, als
welche, engen Bedürfnissen überliefert, immer wieder zu denselben
Nöthen auftauchen und mit Mühe eine geringe Zeit das Verderben von
sich abwehren. Sie wollen leben, etwas leben – um jeden Preis. Wer
möchte unter ihnen jenen schwierigen Fackelwettlauf vermuthen,
durch den das Grosse allein weiterlebt? Und doch erwachen immer
wieder Einige, die sich, im Hinblick auf jenes Grosse, so beseligt
fühlen, als ob das Menschenleben eine herrliche Sache sei und als ob
es als schönste Frucht dieses bitteren Gewächses gelten müsse, zu
wissen dass einmal einer stolz und stoisch durch dieses Dasein
gegangen ist, ein anderer mit Tiefsinn, ein dritter mit Erbarmen, alle
aber eine Lehre hinterlassend, dass der das Dasein am schönsten lebt,
der es nicht achtet. Wenn der gemeine Mensch diese Spanne Sein so
trübsinnig ernst nimmt, wussten jene, auf ihrer Reise zur
Unsterblichkeit, es zu einem olympischen Lachen oder mindestens zu
einem erhabenen Hohne zu bringen; oft stiegen sie mit Ironie in ihr
Grab – denn was war an ihnen zu begraben?

E dicsvágyók közül is a legvakmerőbb lovagját, aki reményei szerint saját címerét

csillagképbe írva kívánja viszontlátni, a filozófusok között kell keressük. Ő nem a
„publikumnak” él, nem a tömegek indulatainak és a kortársak zajos helyeslésének;
természete szerint magányosan rója útját. Adottsága a legritkább és bizonyos
értelemben a természet legtermészetellenesebbje, emellett az azonos adottsággal
rendelkezőkkel szemben egyenesen ellenséges és gyűlölködő. Önelégedettségének
fala gyémántból kell legyen, ha nem akar összetörni és elpusztulni, ha egyszer a
mozgás, az ember és a természet mind ellene vannak. A halhatatlanság felé vezető
útja minden másiknál nehezebb és rögösebb, és a filozófus mégis mindenki másnál
bizonyosabb benne, hogy céljához ér, miközben el sem tudja gondolni, hogy hol
állna másutt, ha nem az örökkévalóság szélesre tárt szárnyai alatt; ezért a filozófus
szemléletmódjához tartozik, hogy megveti a jelent és a pillanatnyit. Birtokában van
az igazságnak; forogjon csak az idő kereke, az igazság már nem menekülhet. Az
ilyen emberek számára fontos a tapasztalat, hogy valaha éltek. Lehetetlen
Hérakleitosz – hogy példánknál maradjunk – dölyfét hiábavaló lehetőségnek
elképzelni. Itt mutatkozik meg, hogy a megismerés iránti törekvés lényege szerint
kielégítetlen és kielégületlenséget okoz. Ezért nem fog senki hinni abban, hacsak
nem tanulta meg a történelemből, hogy isteni önbecsüléssel, határtalan
bizonyossággal bírjon, az igazság egyetlen vőlegénye legyen. Ezek az emberek
saját naprendszerükben élnek, ott kell őket felkeresnünk. Egy Püthagorasz,
Empedoklész is emberfeletti értéket tulajdonítottak maguknak – szinte vallásos
tisztelettel, de az együtt érzőket a lélekvándorlás és a minden létezők egységének
roppant belátása révén egybefűző kötelék őket is visszavezette a többi emberhez,
az ő segítségükhöz.

Die verwegensten Ritter unter diesen Ruhmsüchtigen, die daran

glauben ihr Wappen an einem Sternbild hängend zu finden, muss man
bei den Philosophen suchen. Ihr Wirken weist sie nicht auf ein
"Publikum," auf die Erregung der Massen und den zujauchzenden
Beifall der Zeitgenossen hin; einsam die Strasse zu ziehn gehört zu
ihrem Wesen. Ihre Begabung ist die seltenste und in einem gewissen
Betracht unnatürlichste in der Natur, dazu selbst gegen die
gleichartigen Begabungen ausschliessend und feindselig. Die Mauer
ihrer Selbstgenugsamkeit muss von Diamant sein, wenn sie nicht
zerstört und zerbrochen werden soll, denn alles ist gegen sie in
Bewegung, Mensch und Natur. Ihre Reise zur Unsterblichkeit ist
beschwerlicher und behinderter als jede andere, und doch kann
Niemand sicherer glauben als gerade der Philosoph, auf ihr zum Ziele
zu kommen, weil er gar nicht weiss, wo er stehen soll, wenn nicht auf
den weit ausgebreiteten Fittigen aller Zeiten; denn die Missachtung
des Gegenwärtigen und Augenblicklichen liegt in der Art des
philosophischen Betrachtens. Er hat die Wahrheit; mag das Rad der
Zeit rollen, wohin es will, nie wird es der Wahrheit entfliehen können.
Es ist wichtig von solchen Menschen zu erfahren, dass sie einmal
gelebt haben. Nie würde man sich, als müssige Möglichkeit, den Stolz
des weisen Heraklit, der unser Beispeil sein mag, imaginiren können.
An sich scheint ja jedes Streben nach Erkenntniss, seinem Wesen
nach, unbefriedigt und unbefriedigend; deshalb wird Niemand, wenn
er nicht durch die Historie belehrt ist, an eine so königliche
Selbstachtung, an eine so unbegränzte Überzeugtheit, der einzige
beglückte Freier der Wahrheit zu sein, glauben mögen. Solche
Menschen leben in ihrem eignen Sonnensystem; darin muss man sie
aufsuchen. Auch ein Pythagoras, ein Empedokles behandelten sich
selbst mit einer übermenschlichen Schätzung, ja mit fast religiöser
Scheu, aber das Band des Mitleidens, an die grosse Überzeugung von
der Seelenwanderung und der Einheit alles Lebendigen geknüpft,
führte sie wieder zu den anderen Menschen, zu deren Rettung, hin.

De a magány érzésénél, mely az epheszoszi Artemisz-templomban elfogja a

zarándokot, csak a hegycsúcsok végtelen sivatagában érezni valami dermesztőbbet.
A könyörületes felindultság akármilyen erős érzése, semmilyen kívánság, a
másikat segíteni és megmenteni akarás nem szabadítja meg: olyan, mint egy légkör
nélküli égitest. A szeme, megy befelé lobog, kifelé holtan és jegesen fénylik.
Dölyfének erődítményeit közvetlenül körbeveszik az elvakultság és visszásság
ostromló hullámai, de ő undorral fordul el. Az érző szívvel bíró emberek elkerülik
az ilyen álarcot, csak a távoli szentélyben, istenszobrok alatt, a hideg pompájú
architektúra mellett szeretik az ilyesmit. Az aljaemberek számára Hérakleitosz
emberként elgondolhatatlan, és mikor jól megnézik, ahogy a hangos gyerekek
játékára odafigyel, akkor mindenképpen olyasmire jut, amire halandó gondolna
ilyen esetben – Zeusz, a hatalmas istengyermek játékára, és a világ pusztulásának
és keletkezésének örök tréfájára. Nincs szüksége az emberekre, se a megismerésre;
amit az ember róla megtudhat vagy amivel neki szolgálhat, számára mind semmi.
„Én magam vizsgáltam és kutattam ki magamat” – mondta egyetlen szóban, és
ezzel egyetlenként teljesítette és váltotta be ama delphoi-i mondást: „ismerd meg
önmagad”.

Von dem Gefühl der Einsamkeit aber, das den Einsiedler des
ephesischen Artemis-Tempels durchdrang, kann man nur in der
wildesten Gebirgsöde erstarrend etwas ahnen. Kein übermächtiges
Gefühl mitleidiger Erregungen, kein Begehren, helfen und retten zu
wollen, strömt von ihm aus: er ist wie ein Gestirn ohne Atmosphäre.
Sein Auge, lodernd nach innen gerichtet, blickt erstorben und eisig,
wie zum Scheine nur, nach aussen. Rings um ihn unmittelbar an die
Feste seines Stolzes schlagen die Wellen des Wahns und der
Verkehrtheit; mit Ekel wendet er sich davon ab. Aber auch die
Menschen mit fühlenden Brüsten weichen einer solchen tragischen
Larve aus; in einem abgelegnen Heiligthum, unter Götterbildern,
neben kalter grossartiger Architektur mag so ein Wesen begreiflicher
erscheinen. Unter Menschen war Heraklit, als Mensch, unglaublich;
und wenn er wohl gesehen wurde, wie er auf das Spiel lärmender
Kinder Acht gab, so hat er dabei jedenfalls bedacht, was nie ein
Sterblicher bei solcher Gelegenheit bedacht hat – das Spiel des
grossen Weltenkindes Zeus und den ewigen Scherz einer
Weltzertrümmerung und einer Weltentstehung. Er brauchte die
Menschen nicht, auch nicht für seine Erkenntniss; an allem, was man
etwa von ihnen erfragen konnte und was die anderen Weisen vor ihm
zu erfragen bemüht waren, lag ihm nichts. "Mich selbst suchte und
erforschte ich" sagte er mit einem Worte, durch das man das Erfüller
und Vollender jenes delphischen Satzes "erkenne dich selbst" sei, und
Niemand sonst.

De amit eme jóslatból megértett, azt halhatatlan és örökkévaló jelentőségű

bölcsességnek vélte abban az értelemben, melyben Szibilla profetikus szavai
romolhatatlanok. A legtávolabbi emberiség számára is elegendő: éppen annyira
érthető, mint a delphoi isten maga, ki „nem mond ki semmit, és nem rejt el
semmit”. Még ha ezt róla „nevetés, cikornya és felkentség nélkül”, és sokkal
inkább „tajtékzó szájjal” tették közhírré, ennek el kell jutnia az eljövendő
évezredekhez. Mivel a világnak örökké szüksége van az igazságra, örökké
szüksége van Hérakleitoszra is, még hogyha erre ő, Hérakleitosz nem is szorul rá.
Mit számít neki az igazság dicsősége! „A dicsőség örökké elfolyó mulandóság!”,
mint gúnyosan megjegyezi. A dalnokoknak és költőknek való, melyeket őt
megelőzően „bölcseknek” mondtak – ezeknek jut az önszeretet legpompásabb
falatja, neki ez az étel túl közönséges. Az ő dicsősége nem őt magát, hanem valami
mást ad az embereknek; az ő önszeretete az igazság szeretete – és épp ez az
igazság mondja neki, hogy az ember halhatatlanságának van szüksége rá, és nem
neki az emberi Hérakleitosz halhatatlanságára.

Was er aber aus diesen Orakel heraushörte, das hielt er für

unsterbliche und ewig deutenswerthe Weisheit, in dem Sinne, in dem
die prophetischen Reden der Sibylle unsterblich seien. Es ist genug für
die fernste Menschheit: mag sie es nur wie Orakelsprüche sich deuten
lassen, wie er, wie der delphische Gott selbst, "weder sagt, noch
verbirgt." Ob es gleich von ihm "ohne Lachen, ohne Putz und
Salbenduft," vielmehr wie mit "schäumendem Munde" verkündet
wird, es muss zu den tausenden Jahren der Zukunft dringen. Denn die
Welt braucht ewig die Wahrheit, also braucht sie ewig Heraklit,
obschon er ihrer nicht bedarf. Was geht ihn sein Ruhm an! "Der Ruhm
bei immer forfliessenden Sterblichen!", wie er höhnisch ausruft. Das
ist etwas für Sänger und Dichter, auch für die, die, vor ihm als "weise"
Männer bekannt geworden sind – diese mögen den köstlichen Bissen
ihrer Eigenliebe hinunterschlucken, für ihn ist diese Speise zu gemein.
Sein Ruhm geht die Menschen etwas an, nicht ihn; seine Eigenliebe
ist die Liebe zur Wahrheit – und eben diese Wahrheit sagt ihm, dass
ihn die Unsterblichkeit der Menschheit brauche, nicht er die
Unsterblichkeit des Menschen Heraklit.

Az igazság! Valamely isten rajongó balgasága! Mi köze az embereknek az

igazsághoz!

Die Wahrheit! Schwärmerischer Wahn eines Gottes! Was geht die

Menschen die Wahrheit an!

És mi volt a hérakleitoszi „igazság”!

Und was war die Heraklitische "Wahrheit"!

És hol van eme igazság? Tovaillanó álom, melyet más álmok törölnek ki az
emberiség szeméből! – És még csak első sem volt!

Und wo ist sie hin? Ein verflogener Traum, weggewischt aus den
Mienen der Menscheit, mit anderen Träumen! – Sie war die Erste
nicht!

Talán mindezekkel együtt egy érzés nélküli démon, akinek minden, amit mi a
„világtörténelem”, „igazság” és „hírnév” dölyfös metaforái révén emlegetünk,
semmi más mondanivalóval nem bír: „A megszámlálhatatlan naprendszerek
valamely félreeső zugában…”
Vielleicht würde ein gefühlloser Dämon von alledem, was wir mit
stolzer Metapher "Weltgeschichte" und "Wahrheit" und "Ruhm"
nennen, nichts zu sagen wissen, als diese Worte:
"In irgend einem abgelegnen Winkel des in zahllosen
Sonnensystemen flimmernd ausgegossenen Weltalls gab es einmal ein
Gestirn, auf dem kluge Thiere das Erkennen erfanden. Es war die
hochmüthigste und verlogenste Minute der Weltgeschichte, aber doch
nur eine Minute. Nach wenigen Athemzügen der Natur erstarrte das
Gestirn, und die klugen Thiere mussten sterben. Es war auch an der
Zeit: denn ob sie schon viel erkannt zu haben, sich brüsteten, waren
sie doch zuletzt, zu grosser Verdrossenheit, dahinter gekommen, dass
sie alles falsch erkannt hatten. Sie starben und fluchten im Sterben der
Wahrheit. Das war die Art dieser verzweifelten Thiere, die das
Erkennen erfunden hatten."

„Ez az emberiség sorsa, eme pusztán megismerő állaté; az igazság csak

kétségbeesésbe taszítja és megsemmisíti, az igazság arra kárhoztatott, hogy örökké
nem igazságként létezzen. Az emberiségnek csak az elérhető igazságba vetett hit
való, e bizalomhoz forduló illúzió. Hiszen élete nem más-e tulajdonképpen, mint
örökös megcsalatás? Nem titkolta-e el előle a természet a legtöbb dolgot, például
mindjárt a hozzá legközelebbit, saját testét, melyről neki pusztán egy csalóka
„tudata” van? E tudatba van bezárva, és a természet elhajította a kulcsot. Csak a
filozófusok végzetes vágya, hogy egyszer a tudat-zárka hasadékán képesek lesznek
kinézni: talán az ember azért vágyik rá, mert ő maga sóvárságon, telhetetlenségen,
könyörtelenségen, gyilkolási vágyon nyugszik, tudatlanságának közönyösségében,
mintha egy tigris hátán lovagolna, miközben alszik.”

Dies würde das Loos des Menschen sein, wenn er eben nur ein
erkennendes Thier wäre; die Wahrheit würde ihn zur Verzweiflung
und zur Vernichtung treiben, die Wahrheit, ewig zur Unwahrheit
verdammt zu sein. Dem Menschen geziemt aber allein der Glaube an
die erreichbare Wahrheit, an die zutrauensvoll sich nahende Illusion.
Lebt er nicht eigentlich durch ein fortwährendes Getäuschtwerden?
Verschweigt ihm die Natur nicht das Allermeiste, ja gerade das
Allernächste z.B. seinen eignen Leib, von dem er nur ein
gauklerisches "Bewusstsein" hat? In dieses Bewusstsein ist er
eingeschlossen, und die Natur warf den Schlüssel weg. Oder
verhängnissvollen Neubegier des Philosophen, der durch eine Spalte
einmal aus dem Bewusstheits-Zimmer hinaus und hinab zu sehen
verlangt: vielleicht ahnt er dann, wie auf dem Gierigen, dem
Unersättlichen, dem Erkelhaften, dem Erbarmungslosen, dem
Mörderischen der Mensch ruht, in der Gleichgültigkeit seines
Nichtswissens und gleichsam auf dem Rücken eines Tigers in
Träumen hängend.

„Hagyd aludni” – mondja a művészet. „Ébreszd fel” – mondja a filozófus az

igazság szenvedélyével. De miközben azt reméli, felrázhatja az alvót, a filozófus
maga merül még mélyebb dogmatikus szendergésbe – talán épp az „ideákról” vagy
a „múlhatatlanságról” álmodik. A művészet hatalmasabb a megismerésnél, mert
akarja az életet, és végső soron eléri célját – a megsemmisülést. –

"Lasst ihn hängen," ruft die Kunst. "Weckt ihn auf" ruft der Philosoph,
im Pathos der Wahrheit. Doch er selbst versinkt, während er den
Schlafenden zu rütteln glaubt, in einen noch tieferen magischen
Schlummer – vielleicht träumt er dann von den "Ideen" oder von der
Unsterblichkeit. Die Kunst ist mächtiger als die Erkenntniss, denn sie
will das Leben, und jene erreicht als letztes Ziel nur – die
Vernichtung. –