Toplistás szerelem

Anne Eliot

TOPLISTÁS SZERELEM

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe:

Anne Eliot: Unmaking Hunter Kennedy

© Anne MacFarlane 2012, writing as Anne Eliot

Fordította:

KULCSÁR JÚLIA

Sorozatterv:

LONOVICS ZOLTÁN

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

Hungarian translation © Kulcsár Júlia, 2016

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 415 983 4 (epub)

ISBN 978 963 415 984 1 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Szerkesztette: Almássy Ágnes

Sorozatszerkesztő: Pavlovic Tijana

Műszaki szerkesztő: Diósi Katalin

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2018

E-mail: mora@mora.hu • Honlap: www.mora.hu

Tomnak

Tudom. Eljövök érted, és megmentlek.

Elszökünk egy erdőbe a tenger partján a poros, régi könyveimmel és a gitárjaiddal. Ott majd mindennap érdekes köveket fogunk keresni. Jó lesz?

Addig is: játszd el nekem újra azt a cigány dzsesszdalt, a Minor Swinget!

Szeretlek. Köszönöm, hogy viszontszeretsz.

Mindörökké.

Millió csók neked!

I. rész

A sztártalanítás

Fényes fekete koporsó

HUNTER

Hajnali 1 óra 50.

– Mi a fene! Korábban jött. – Hunter Kennedy gombóccal a torkában figyelte, ahogy az anyja limuzinja lassan végighajt a parkon. Zsebre vágta iPhone-ját, és zavarában erőltetetten mosolygott Barryre, a pszichiáterére. – Pedig nem szokott.

– Ez jó jel – viszonozta a mosolyt Barry. – Felelősségteljes gondolkodásra vall.

– Csak ki akarja élvezni, hogy aztán megint jól ott hagyhat valahol. Különben is, ha később jönne, kénytelen lenne hazavinni magával, nem igaz?

Barry nem válaszolt. A pszichiáter egyben a tulajdonosa is volt ennek az előkelő, kerítéssel körbevett, kamaszok számára fenntartott intézménynek. Mindketten tudták, hogy hazamenetelről szó sincs. Most lépett a következő szakaszba az a rémes hollywoodi nevelési terv, amivel Hunter anyja a problémát kezelte: a gyerek helytelenül viselkedik; a szülő fizeti a terápiát, de fütyül a gyerekére; végül meggyőz valakit, hogy vállalja át a piszkos munkát.

Mintha nem lett volna elég, hogy hat hétre bezárták erre a helyre.

Hunter hátán végigfutott a hideg, tiszta libabőr lett. Felvette az ocsmány, fehér-ezüst színű, kapucnis pulóvert, amit az anyja előre elküldött neki, és lehúzkodta a pulóver ujját, hogy eltakarja a csuklóját.

„Nem kell, hogy bármi is arra emlékeztesse anyát, miért vagyok itt. Itt az ideje eljátszani az engedelmes kisfiút, ahogy ígértem. Úgyse menekülhetek."

A limuzin megállt a díszes külső kapunál. Ez a kapu a látszat fenntartására szolgált: sem szöges drót, sem fegyveres őrök. A következő két kapu más volt: a járművek átkutatása, az igazolványok ellenőrzése és a fémdetektorok miatt itt már tovább tartott átjutni. Az intézkedések a bentlakók biztonságát szolgálták, legalábbis ezt hirdette magáról az intézet.

Ez még eltart egy darabig.

Mikor a kapu kitárult, egyre erősebben hallatszott valami fémes, recsegő hang; Hunter úgy érezte, elszívja előle a levegőt. A széles márványlépcső, ahol várakoztak, visszaverte a hangot.

– Hú, az a vacak az utolsókat rúgja. – Hunter összerezzent, mikor rájött, hogy a recsegés nemcsak a fejében létezik.

A hang egy bronz reklámtáblából jött; a felirat elvileg így szólt: Páfrányos Birtok Bentlakásos Intézet, de néhány körte kiégett, így az első két szónak csak egy része volt látható. „Pá-n-i-k, pá-n-i-k, pá-n-i-k" – villogott a szöveg.

Illik a helyzethez.

– Azt hiszem, túl sokáig vártam a megjavíttatásával. – Barry felállt a lépcsőzetesen kialakított virágágyás szélére, hogy közelebbről is megnézze a táblát; úgy tűnt, örül, hogy van mivel elfoglalnia magát.

Hunter az egyik márványoszlopnak támaszkodott, idegesítette, hogy a rajta lévő ruha elvakítja. Már akkor viszketett a bőre a gondolatra, hogy felvegye a csupa fehér holmit, mikor elővette a táskából.

De az anyja jellegzetes, óriási betűivel üzenetet is mellékelt a ruhákhoz: „Hunter! Kérlek, vegyél fel mindent, amit a táskában találsz! Mindent, légy szíves."

Ezért, mivel be akarta bizonyítani, hogy rendes gyerek, és mert az anyjától ritkán hallotta, hogy „légy szíves", Hunter engedelmesen felhúzta a szokásos túl szoros, a lábszárától a bokájáig szűkülő fazonú, fehér farmert. Ehhez jött az ezüstszínű, feliratos póló és a megalázó, hosszú nyaklánc, rajta egy ököl nagyságú, középkori karddal, ami jóval túlnyúlt a hozzá illő fémövön. A kard úgy lengett a láncon, mint egy nehéz, hegyes inga. Az anyja biztos szándékosan választotta, mert minden lépésnél beledöfött Hunter golyóiba.

A visszataszító, ezüstszínű bokszeralsó szegélyét direkt kívül hagyta, csak hogy látsszon, mindent felvett.

Mindent. Pont ahogy az anyja utasította.

És a hab a rémségek tortáján? A fehér tornacipő, ami még a bokszert is alulmúlta. Ugyanis lányoknak való, csillámokkal díszített talpa volt! Az orr- és a sarokrészre is a GuardeRobe szót hímezték ezüst cérnával – ez volt Hunter zenekarának a neve. A hatást tovább fokozta az elképesztő cipőfűző, rajta mindenütt apró betűkkel Hunter monogramja: H. K., H. K., H. K., H. K.

Ez is béna, csillogó anyagból.

„Pfuj! Hová tették a szemüket a tervezők?"

Hunter számára nem volt újdonság, hogy komplett idiótának kell öltöznie. Sose volt túl sok beleszólása abba, mit hordjon. Tudta, hogy az anyját boldoggá teszi, ha vita nélkül felveszi, amit választ neki.

És Hunter ma pontosan ezt akarta elérni.

Ráadásul a borzalmas holmik láttán halvány remény ébredt benne. Mi másért kéne munkaruhát felvennie, ha nem azért, mert az anyja meggondolta magát?

„Istenem, add, hogy így legyen!"

Hunter mélyet lélegzett. A hűvös éjszakai levegőtől megfájdult a tüdeje.

Már megint elfelejtett levegőt venni. Pedig ha bármit is megtanult ezen a helyen, az az, hogy: „csak lélegezz", és minden rendben lesz.

Barry benyúlt a tábla mögötti elektromos szekrénybe, és sikerült is elhallgattatnia a recsegést.

– Egy vagyonba fog kerülni a javíttatása – mondta, miután lemászott a virágágyás széléről.

Fáradtnak tűnt. Hunter biztos volt benne, hogy szegény pasas nincs úgy hozzászokva az éjszakázáshoz, mint ő.

– Szóval eljött az idő – szólalt meg Hunter, hogy enyhítse a várakozás feszültségét. – Igazán… érdekes élmény volt.

Barry elmosolyodott.

– Sajnálom, hogy sötétben kell kiengednünk. Általában nem így szoktuk intézni a dolgokat, de anyád azt mondta…

– Igaza volt. – Hunter vetett egy pillantást a limuzinra: az őrök a második kapunál éppen átkutatták a csomagtartót. – Különben most egy csomó lesifotós nyüzsögne itt. Csoda, hogy a személyzetből senki nem szivárogtatta ki a hírt, hogy itt vagyok.

– A diszkréciónknak köszönhetjük a jó hírünket. Az alkalmazottakat gondosan választjuk ki, és megfizetjük őket azért, hogy ne lássanak semmit. Ezért küldik hozzánk a szülők a gyerekeiket a világ minden tájáról, hogy segítsünk rajtuk. Kár, hogy nem vehettél részt a csoportos foglalkozásokon. Élvezted volna őket.

– Igen, tényleg kár – bólogatott Hunter, mint aki teljesen egyetért. Nem akarta megbántani a pszichiáterét, de cseppet sem vágyott a Barry-féle sírós-ölelkezős csoportfoglalkozásokra. – Talán legközelebb – tette hozzá ironikusan.

Barry megrovóan nézett rá.

– Reméljük, nem lesz legközelebb. Hiányozni fogsz, Hunter. Komolyan. De nem akarlak viszontlátni. Ugye érted?

Hunter elmosolyodott.

– Igen, én is így gondolom. És kösz, hogy meggyógyított.

Barry meglapogatta Hunter vállát, és a fiú viszonozta a gesztust.

– Egy szóval se mondtam, hogy meggyógyultál. A depressziót nem lehet csak úgy ki- és bekapcsolni. Ugye nem akarod, hogy megint kiselőadásba kezdjek erről?

– Tudom, tudom. Ez egy folyamat. – Hunter beletúrt a hajába, olyan régen nem vágatta le, hogy a tincsei a homlokába hullottak. – Ezt a beszélgetést is felszámítja mint terápiás foglalkozást?

– Hát persze hogy felszámítom. Dupla áron, mivel, ha nem vetted volna észre, rendelési időn kívül vagyunk.

– Értékelem, hogy ilyen őszintén beszél a pénzről – válaszolta Hunter ásítva.

Barry a homlokát ráncolta, és megérintette a fiú karját.

– Rendesen megfizetik a munkámat, mert jól végzem a dolgom. Pont úgy, ahogy téged is megfizetnek azért, hogy énekelj és gitározz. Nem mindenki akar kihasználni, fiam. Jó lenne, ha átértékelnéd, amit erről gondolsz.

Hunter vállat vont.

– Talán megváltoztatnám a nézeteimet, ha bármi bizonyítékot látnék a maga elméletére. De eddig még mindig az én elképzeléseimet láttam beigazolódni.

– Anyád pont azért küld Coloradóba, hogy ezen változtass. Nem a valóságban élsz. Ideje rendbe hoznod az életed. Most itt a lehetőség, hogy közelebbről megvizsgáld a saját érzéseidet. Próbálj valódi, feltétel nélküli barátságokat kötni.

– Ugyan! Képtelenség. – Hunter a lépcsőfokokat rugdalta. – A francokat fog ettől rendbe jönni az életem! Anyám csak be akar zárni valahova. Nézze meg egy műholdas térképen azt a Monument nevű várost! Nincs ott semmi, csak egy rakás fa. Lefogadom, hogy az ott lakók mind fűvel a foguk közt mászkálnak. Igazi fűvel, nem olyannal, amit el lehet szívni…

Hunter fel-alá járkált a bejárat előtt, Barry pedig követte.

– Csak úgy ismerheted meg a normális életet, ha távol kerülsz a hollywoodi nyüzsgéstől.

– Fütyülök a normális életre! Mire hazaérek, mindent elveszíthetek. A fenébe is! Úgy látszik, senkit sem érdekel, én mit akarok. Hogy érhetném be az átlagossal az eddigiek után? Vissza akarom kapni a régi életemet, amint sikerül elérnem, hogy anyám lehiggadjon.

– Amennyire én látom, az életed eddig másból sem állt, csak munkából.

– Szeretek dolgozni. Na és? Ez az én vigaszom. – Hunter megrázta a fejét. – Ráadásul nyolcéves korom óta nem láttam Nan nénikémet. Most már lehet vagy hetvenéves. Emlékszik rám egyáltalán? Örül, hogy odamegyek?

Barry bólintott.

– Hetvenkét éves. És nagyon izgatott, hogy nála töltöd a következő iskolaévet. Édesanyád mondta.

– Anyám mondta? – suttogta Hunter, és érezte, hogy összeszorul a torka. – Mikor és miért beszélt magával, ha velem nem áll szóba?

– Azt mondta, az még túl korai lenne. Nem áll rá készen.

– És maga tényleg beveszi ezt? – kiáltotta Hunter. – Elhiszi, hogy anyám azért a hat héttel ezelőtti kis butaságomért büntet a hallgatásával?

– Már megbeszéltük, hogy nem nevezed kis butaságnak, amit tettél.

– Jó, jó – nézett Hunter dühösen Barryre, és témát váltott. – Anyámmal azóta nem beszélgettünk igazán, amióta a semmirekellő mostohaapám két éve lelépett Floridába azzal a gyakornoklánnyal vagy személyi asszisztenssel, vagy kivel.

– Ezt már említetted. Tudom, hogy fájdalmasan érint.

– De nem úgy, ahogy gondolja – hunyorított rá Hunter. – Anya nagyon kiakadt, mikor rájött, hogy a személyi asszisztens nekem is kielégítette a személyes szükségleteimet. – Barry arckifejezése láttán elvigyorodott.

– Na ne! – hitetlenkedett a férfi.

– De igen – bólintott Hunter. – Kétszer egy héten a jakuzzinkban, meg mindenütt másutt is a házban. Anyám azóta nem áll velem szóba, hogy megmondtam neki, a lány jobban hiányzik, mint az a pasi, aki úgy tett, mintha az apám lenne. Még mindig hiányzik, hihetetlen dolgokra volt képes a szájával.

– Te jó isten! – Barry, akin szinte sose látszott, hogy valami meglepné vagy megdöbbentené, most határozottan meglepettnek és döbbentnek tűnt. – Miért nem szóltál nekem eddig erről?

A fiú vállat vont.

– Gondoltam, az első barátnőmet megtartom magamnak. Végül is az utána következő sok csajról beszámoltam. Mit számít még egy beteges szexsztori a lelki egészségemről szóló aktában? Legalább most már érti, miért nem lehetek normális. Miért nem köthetek normális barátságokat.

– De igen, megteheted – mondta Barry élénken gesztikulálva. – Annak a lánynak börtönben lenne a helye. Nem tehetsz arról, ami történt. Az ő hibája. Te még gyerek voltál két évvel ezelőtt. Hiszen most is csak tizenhét éves vagy.

Hunter ismét megvonta a vállát, és Barry szemébe nézett.

– Elég idős voltam ahhoz, hogy saját akaratomból vegyek részt benne. Nem hazudok. Élveztem. Azt hittem, szeretem – horkant fel gúnyosan. – Ő is csak tizenhét éves volt. A gonosz mostohaapucinak volt annyi esze, hogy megvárja, míg nagykorú lesz, és csak azután lépett le vele. Teljesen kikészített, mikor elment. Fogalmam se volt az egészről…

– Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyesmin mentél keresztül.

Hunter elfintorodott.

– A csaj megpróbálta velem is folytatni a dolgokat. Elhajtottam. Akkoriban nem szerettem osztozni a játékaimon.

– És most már tudsz osztozkodni? – Az orvos ismét nyugodtan beszélt, de kimeredt szeme és döbbent arckifejezése elárulta az érzéseit.

– Nem, most is utálok másokkal osztozni. Csak többé már nem játszom veszélyes játékokkal. Anya mindkettőjüket alaposan lefizette, hogy soha többé ne jöjjenek a közelembe. Egy nappal azután, hogy beváltotta a csekket, a csaj dobta a mostohaapámat. Ha akar, nyugodtan jegyzeteljen – vetette föl Hunter.

A terapeuta a fejét rázta.

– Te és az édesanyád sok mindenen mentetek keresztül. Tudom, hogy ő is jár pszichiáterhez. Majd beszél veled, de valószínűleg meg kell várnod, míg kicsit rendbe hozza az életét.

– Nem számít. – Hunter a limuzinra meredt, ami még mindig a második kapunál vesztegelt. – Ha arra kényszerít, hogy elmenjek Coloradóba, végeztem vele. És nem fogom a telefon mellett ülve várni, mikor hív fel végre anyuci. Már rég megtanultam, hogy semmit ne higgyek el annak a nőnek. Az ügynököm megígérte, néhány héten belül eléri, hogy kibújhassak a bíróval kötött megállapodás alól.

– Szerencsére édesanyád gondoskodott róla, hogy ne lehessen felrúgni a megállapodást. Miután kiengedünk, vagy Coloradóba mész, vagy a legközelebbi fiatalkorúak börtönébe. Ez az egész iskolaévre szól, akár tetszik az ügynöködnek, akár nem.

Hunter keresztbe fonta a karját.

– Martinnal számolni kell. Majd meglátja, hogy megnyeri nekem az ügyet.

– Fiam, pihenned kell. Ez rendkívül fontos. – A pszichiáter farkasszemet nézett a páciensével. – A helyedben elgondolkoznék Martin szándékain. Hát nem látod, hogy őt csak a pénz érdekli?

Hunter felsóhajtott.

– Azt én is tudom. – Szeme sarkából a limuzinra pillantott. – De legalább mindig megtartja, amit ígér. Neki sikerülni fog. És mint mondtam: úgyis mindenkit a pénz hajt – tette hozzá dacosan.

Igyekezett elnyomni magában a feltörő pánikot. Ha Martin nem tudja rávenni az anyját, hogy gondolja meg magát, akkor neki vége. Csapdába esik Coloradóban.

A saját anyja érte el, hogy nagy értékű rongálással vádolják. Az összetört autóval és a házban okozott kárral együtt nagyjából egymillió dollárnyi holmit tett tönkre.

Ebből csak a Porsche–911-ese kétszáznegyvenezer dollárt tett ki.

De az ő kocsija volt!

Övé volt a ház is, az ajtó is, a selyemszőnyegek és az a hülye, régi, olasz szökőkút is.

Mindet az ő pénzéből vették. És felajánlotta, hogy mindent pótolni fog.

Sajnos a bírót nem hatották meg az érvei. Az összes megrongált darab Hunter anyjának nevén volt. Ezzel a ténnyel sarokba szorították. És a bíró bedőlt az anyja által előadott könnyes sztorinak, hogy a fiú gyorsabban felépül, ha távol a világ szemétől pihenésre kényszerítik. Egy másik államban!

Barry hosszan kifújta a levegőt, miközben nézték, hogy a limuzin áthajt a harmadik kapun, és rágördül a kocsibeállóra.

– Örülök, hogy nincs választásod, Hunter. Miattad örülök neki, nem a pénz miatt.

Nem kapott választ. Mindketten tudták, hogy Barry nyolcszázhatvanöt dollárt keresett minden órában, amit Hunterrel töltött.

A limuzin végre leparkolt. Huntert egy fényes, fekete, kerekeken guruló koporsóra emlékeztette.

„Az én temetésemen."

– Minden rendben lesz? – kérdezte Barry, mintha megérezte volna, hogy Hunter szíve nem tudja eldönteni, hogy csak kihagyjon-e, vagy inkább végleg leálljon.

– Bárcsak tudnám.

Barry elkapta a tekintetét a fiúról, és végighúzta a kezét ritkás, őszülő haján. Az arckifejezése most idegességről árulkodott. Hunter igazán nem hibáztatta. Az anyja mindenkit halálra rémített.

– Haladj lépésről lépésre, fiam: koncentrálj a következő napra. A következő órára. – A terapeuta még mindig magyarázott. – Hívj, ha bármiben segíthetek. Ne feledd: időre van szükséged. Időre!

– Aha. Itt az idő, hogy saját ügyvédeket szerezzek.

Ostoba, buta szerelem

VERE

– Ne már! Ettől az űrlaptól úgy érzem magam, mintha drogfüggő lennék. – Vere Roth odafirkantotta a teljes nevét a „Palmer Ridge Gimnázium: zéró tolerancia – alkohol- és drogellenes megállapodás címet viselő szöveg aljára. – Idefelé megálltam a szekrényemnél, hogy bevegyek egy fejfájás-csillapítót. A hetes pont szerint ezért fel kéne adnom magam a rendőrségen. Vagy az igazgatónál? – Vere ránézett a legjobb barátnőjére, Jennára, majd a homlokát ráncolva ismét a szerződésre pillantott. – Sőt most, hogy elmondtam neked, kötelességed bejelenteni ezt a „drogfogyasztási ügyet, különben mindkettőnket felfüggesztenek!

– Azt csöppet se bánnám. – Jenna a pilláit rezegtette fekete keretes, hipszterszemüvege mögött. Közönséges átlátszó üveg volt benne, nem dioptriás, viszont nagyon jól állt neki.

Vere dátumozta az előtte fekvő megállapodást, majd félrerakta, és elővette a következő papírt.

– Évkönyvrendelő űrlap. Hurrá! Idén végre nagyobb fotókat készítenek rólunk! És majdnem az album elején leszünk. Alig várom. Menők vagyunk! Szuper!

– Persze, menők vagyunk. És ugyanakkor jelentéktelenek. Minek olvasod el az összes hülye papírt? Csak írd alá, és kész!

Jenna úgy oldotta meg a feladatot, hogy meghajlította a papírhalmot, és mindegyiknek olvasás nélkül aláírta és dátumozta az alját.

– Jenna! Egy csomó mindent nem töltöttél ki! Figyelsz? Még csak a beiratkozási hétnél járunk, és máris elszúrod a jegyeidet.

– Van egy tervem ezzel kapcsolatban. – Jenna hátravetette szőke copfját, és megigazította az iskolakezdés tiszteletére felvett, végig gombos, piros kockás blúza lekerekített gallérját. – Direkt rosszul töltöm ki az űrlapokat, és előbb-utóbb biztos behívatnak miattuk az irodába.

– Micsoda? Az meg mire jó?

Jenna elvigyorodott, zöld szeme huncutul csillogott.

– Ha szerencsém van, megúszhatok miatta valami hülye dolgozatírást a jövő hónapban. Lehet, hogy két napot is ellóghatok! Ja, és ha nem tudnád, te kis stréber nyaligép, ezen a héten nincs osztályzás.

– Értékelném a humorodat, de ahhoz túl meleg van itt. Nekem minden pluszkreditre szükségem van. Bárcsak beszámítanák az űrlaptöltögetést az emelt szintű bioszvizsgámba! – Vere felnyögött, és megropogtatta az ujjait, aztán fogta az utolsó papírt a halomban, és Jenna módszerével aláírta. Valami sportolással és szabadidővel kapcsolatos szöveg volt. Teendők fejsérülés esetén sportolók és diákszövetségi vagy klubtagok számára.

Ő és Jenna a színjátszó kör tagjai voltak. Nem mintha mutogatni akarták volna magukat, vagy ilyesmi. A színpadtechnikáért voltak felelősek: jelmezek, világítás, hang, speciális effektusok és kellékek. És talpig feketében dolgoztak, hogy „láthatatlanok" legyenek. Vere-t a világítástechnika érdekelte legjobban.

Rezegni kezdett a telefonja az asztalon.

– Ki küld neked rajtam kívül SMS-t? – ráncolta a homlokát Jenna. – Akarom mondani, cseszettül nem értem, ki a fene üzenget neked ilyenkor…

– Anya. – Vere megmutatta barátnőjének a telefon kijelzőjén megjelenő szöveget: „VERE! VERE! OTT VAGY?"

Jenna nevetett.

– Nem mondhatnád meg anyádnak, hogy cseszettül nem jó ötlet iskolaidőben SMS-eznie?

Vere elhúzta a száját.

– Nem bírom ezt az új gengszterutánzat stílusodat. Úgy beszélsz, és úgy is festesz – nézett végig baráti vigyorral Jenna öltözékén –, mint egy Hello Kitty-imádó, hipszterrel keresztezett, mocskos szájú farmerlány.

Jenna elvigyorodott.

– Tudom. Egy-sze-rű-en csodásan festek! És mégis egy olyan lánnyal lógok együtt, aki az apja levágott szárú farmerét hordja, egyenesen a hetvenes évekből. Mint mindig. És hozzá a bátyja ronda, kapucnis pulóverét. Mint mindig. Barna haját pedig állandóan kontyba csavarja. Nyolcadik óta semmit sem változott a stílusod. Az én ruháimat bármikor viszontláthatod egy magazinban.

– Ne már! Nincs is semmi bajod a külsőmmel. A barátnődként mondom, hogy le kéne szoknod erről az idétlen, erőltetett káromkodásról.

Jenna rávigyorgott.

– Talán igazad van. Cseszettül abba kéne hagynom, hogy ilyen csúnyán beszélek. De olyan cseszettül szórakoztató rossz kislánynak lenni.

– Nem vagy igazán az, ha ez a legcsúnyább szó, amit ismersz. De cseszettül abba kéne hagynod. Ha nem vigyázol, ettől csak tovább romlik a helyzetünk a suliban.

– Már ha az egyáltalán lehetséges – kacsintott rá Jenna.

Vere mobiljára új üzenet jött. Az asztal alatt megmutatta a barátnőjének is: „VERE? MEGKAPTAD AZ ELŐZŐT? OTT VAGY?"

„Jaj, anya! Mi az?" – írta vissza.

A harmadik SMS pont akkor jött, mikor megnyomta a Küldés gombot.

„ISKOLA UTÁN AZONNAL GYERTEK HAZA CHARLIE-VAL EGYÜTT. FELADATUNK VAN. TALÁLKOZNOTOK KELL VALAKIVEL. AZ EGÉSZ HÉTVÉGÉT A TÓNÁL TÖLTJÜK, NE CSINÁLJ PROGRAMOT. SEMMIT. ÉS NEM, MONDD MEG JENNÁNAK, HOGY NEM JÖHET. BOCS, SZÍVEM. NE IS PRÓBÁLKOZZ. NEM LEHET."

Jenna a homlokát ráncolta.

– Tiszta őrült ezzel a csupa nagybetűvel. Tud róla, hogy ez olyan, mintha üvöltözne? Egyáltalán, miféle feladatról beszél? És én miért nem jöhetek? Háromnapos ünnep lesz. Ezzel igazán a lelkembe gázol. És anyukád máskor mindig örül, ha veletek megyek a tóhoz – duzzogott. Az öklére támasztotta az állát, és hozzátette: – Mikor utoljára azt mondta, hogy találkoznotok kell valakivel, akkor jött az az ukrán cserediák a tavaszi szünetre. Emlékszel?

– Hogy felejthetném el? Hála istennek a srác csak két hétig maradt.

Összetalálkozott a pillantásuk, és kórusban mondták:

– Lexi, nem szexi.

Ezen megint nevetniük kellett.

– Az SMS elég aggasztóan hangzott – jegyezte meg Jenna.

Barátnője a tollával az asztalt ütögette.

– Ajjaj! Már látom is magamat és Charlie-t, ahogy sütiket osztogatunk valami templomi összejövetelen. Emlékszel, mikor fehér kesztyűt kellett viselnünk, és egész hétvégén a pokrócokat őriztük azon a takaróvarró-versenyen? – Vere megremegett az emléktől.

Jenna összeszedte a papírjait egy gyűrött halomba, de hirtelen visszaejtette őket az asztalra, és meglepett hangot hallatott.

– Riadó! Riadó! Wishford a láthatáron.

A tekintetét egy pontra szegezte barátnője válla fölött.

Vere levegő után kapkodott, mintha kiszívták volna a tüdejéből az oxigént.

Jenna lehalkította a hangját, és mosolyogva szólalt meg:

– Jót tett neki a nyári szünet. Mmm… Egyszerűen imádom a lebarnult srácokat. Imádom, mikor a fiúk… Úristen! Vele van a fél amerikaifoci-csapat is. Csupa menő végzős.

Vere megigazította a haját, és ültében kihúzta magát, de nem nézett a fiúk felé.

– Ha jelenetet rendezel, kinyírlak. Milyen közel van? Óó… – A szívére szorította a kezét. – Mit keresnek itt a végzősök? Azt hittem, nincs veszély. Utánanéztem, és nekik kettő és négy között kell regisztrálniuk.

– A sportolók együtt vannak a tizenegyedikesekkel – válaszolt Jenna felvont szemöldökkel. – Én is utánanéztem. Részt kell venniük valami tájékoztatón. Most éppen leülnek a mellettünk lévő padsorba. De ne aggódj, olyan zsúfoltan vagyunk itt, mint a szardíniák, kizárt, hogy észrevegyen.

– Odanézhetek? Érdemes megfordulnom?

Előző nap látta Curtist a verandájukon. A srác és Vere bátyja ugyanis az óvoda óta a legjobb barátok voltak. És Curtisnek őrülten jól állt az új frizurája. Annyira, hogy miután meglátta, Vere két teljes óráig a szobájában ülve küszködött a hányingerrel.

„Biztos én vagyok az egyetlen lány a világon, aki képes szó szerint rosszul lenni a szerelemtől."

Jenna vállat vont, ismét hátravetette hosszú copfját, és szánakozva nézett a barátnőjére.

– Majd szólok, ha olyasmit csinál, amiért megéri kockáztatnod, hogy elpirulsz és dadogni kezdesz.

– Köszi – mondta Vere, miközben sikertelenül próbálta meglátni Curtis tükörképét Jenna tágra nyitott szemében. Már ettől is összeszorult a gyomra, és végigfutott a hátán a hideg.

„Nem hiányzik, hogy itt álljak mindenki előtt vérvörösen. Miért kell nekem folyton elpirulnom?"

Vere-nek nem ment könnyen a tanulás. De rájött, hogy kemény munkával (na jó, néha nagyon kemény munkával) képes jó jegyeket szerezni, és elérni a céljait.

Úgyhogy megpróbálta ugyanezzel a módszerrel leküzdeni a pirulását is.

Csakhogy a probléma (és Vere arcszíne) makacsul ellenállt a megoldási kísérleteknek.

Ami egyik helyen beválik, máshol nem működik.

Curtis-ügyben Vere mindent elolvasott, mindennek utánanézett, aminek lehetett, betartotta az összes szabályt. De ha a fiú a közelben volt, mégis a krónikus szorongás és szociális fóbia klasszikus jeleit mutatta.

Jól ismerte ezeket a kifejezéseket, mert már rengetegszer próbált gyógymódot találni a problémájára. Utánaolvasott a tankönyvekben és minden, pszichológiával foglalkozó honlapon, amit csak talált.

Nagyjából arra jutott, hogy szokványos esetnek számít.

Egyszerűen olyan ember, aki a félénksége miatt gyakran elpirul. Nem nagy ügy.

Azt is megállapította, hogy fiútársaságban a félénksége szociális fóbiába csap át. Ami az ő korában gyakori, és majd elmúlik, ha jobban megismeri az illetőt.

Nincs benne semmi abnormális.

Az viszont már nem volt rendben, hogy ez a szorongás ijesztő méreteket öltött, ha olyasvalakiről volt szó, aki tetszett neki.

Vagyis, ha az a bizonyos srác a titkos imádottja, Curtis Wishford volt.

Az egyetlen, aki valaha is érdekelte.

Mintha a fiú olvasott volna a gondolataiban: valahol Vere háta mögött hangos nevetés csattant fel. Válaszul a lány arcát ismét elöntötte a forróság.

Ostoba, hülye szerelem.

Vere lejjebb csúszott a székén, és azon igyekezett, hogy valahogy lehűtse égő arcát, ami nem volt könnyű a forróságtól izzó kémialaborban.

Már csak negyven percet kell kibírnia, aztán meglóghat.

„Csak meg ne lásson!"

Mielőtt belezúgott volna a srácba, Vere, Curtis, Charlie és Jenna elválaszthatatlanok voltak. Mind egymás közelében laktak, és a szüleik már jóval az ő születésük előtt összebarátkoztak.

Vagyis több fotóalbumnyi kép ábrázolta őket együtt pelenkás, nyáladzó csecsemőként.

Később kardoztak, homokoztak, játszottak háborúsdit, rengeteg sütit dekoráltak, szülinapi bulikra meg a strandra jártak, és együtt mentek iskolába az első napon… A szokásos.

Mindent együtt.

Minden áldott évben.

De hetedikes korukban ennek vége lett: Vere és Curtis többé nem lógtak együtt, és nem beszélgettek.

Vége, kész, minden tönkrement közöttük. Az egész iskola szeme láttára.

És ennek két oka volt. Egy: a hetedik osztály. És kettő: az „Eset".

Hetedikben történt, hogy Vere úgy döntött, úgy istenigazából belezúg Curtis Wishfordba. És persze – rá jellemző módon – ezt az érzést is a szokásos hatalmas izgalommal és eltökéltséggel élte meg. Akkoriban kicsit túlzásba vitte a „kemény munka meghozza gyümölcsét" elvet.

Sőt Vere imádata Curtis iránt elérte a „patológiás rajongás" szintjét. (Ezt a kifejezést is a pszichológiával foglalkozó honlapokon tanulta.) Azokat, akik ezt művelik, általában őrültnek bélyegzik.

De hát hetedikben mindenki őrült.

Vere – a maga tizenkét évével – halálosan beleszeretett Curtisbe. Valódi megszállott, kiskamaszos megaszerelem volt ez. A füzeteit telefirkálta a fiú nevével, hosszú naplóoldalakat töltött meg azzal, hogy: Gwenivere Juliet Wishford vagy Vere Juliet Wishford vagy Mrs. Vere Wishford.

Kitalálta, hogy fogják hívni a gyerekeiket (Claire és Mara). Megtervezte az egész jövőjüket, beleértve a közös karriert világhírű kutya- és macskamentő állatorvosokként.

Juj! Kiskamaszos hülyeség.

Vere érezte, hogy ismét végigfut a hideg a hátán, mikor eszébe jut, milyen őrült volt akkoriban.

A naplókat mint bizonyítékot elégették a kandallóban Jennával egy ott alvós buli alkalmával. Vere egy éjszakán át zokogott a kettes számú ok, a hírhedt „Eset" miatt.

Jenna még mindig úgy emlegette: „Az Eset, Amit Nem Nevezünk Nevén".

Ez volt Vere saját, külön bejáratú Voldemortja.

Ő és Charlie úgy beszéltek róla, mint egy kínos, féktelen pillanatról, amit soha senki nem fog neki elfelejteni. Ha egy hetedikes lány tanácsot kérne tőle az első szerelmével kapcsolatban, Vere legelőször azt mondaná: „Csak ne üsd le a srácot mindenki előtt! Pláne ne a szülei előtt."

Attól a naptól kezdve Vere még sokkal jobban szorongott Curtis jelenlétében. Ráadásul a fiú mindig mindenütt ott volt. Majdnem olyan lehetetlen volt tőle megszabadulni, mint az évekig őt kísérő kuncogástól és gonoszkodó megjegyzésektől.

A bátyja miatt Vere folyton ott látta Curtist a házukban.

A többi srác pedig rá se nézett, biztos, mert már ismerték kínos pirulási és dadogási hajlamát.

De lehet, hogy azért, mert Vere távol tartotta magát tőlük.

„Nem is baj. Nem izgat a többi fiú. Még mindig szerelmes vagyok Curtis Wishfordba. Tessék, kimondtam! És minden jól alakul. Curtis és én… szóval… nagyon…"

Vere a karjára hajtotta a fejét, hátha sikerül a pad alatt egy pillantást vetnie Curtis lábára. Már profi volt abban, hogy jó távolról csodálja Curtist, anélkül hogy valaha beszélne vele.

Valahányszor Curtis átjött Charlie-hoz, Vere a szobájában bujkált. És közben émelygett.

De a hányinger ellenére fülét az ajtóra tapasztotta, és hallgatta az alagsorból felszűrődő hangokat.

Mikor a fiúk odakint voltak, Vere ügyesen leskelődött a függönyrésen át: figyelte, ahogy Curtis megnézi a kocsi motorját, vagy együtt focizik Charlie-val.

Mikor a konyhában voltak, és leckét írtak az étkezőasztalon, Vere úgy tett, mintha a lépcsőfordulóban, az ablakfülkében ülve tanulna, így tökéletesen hallotta a fiúkat.

Curtisnek gyönyörű bariton hangja volt, és hozzá hangos, átható nevetése. Charlie egyetlen másik barátja se tudott így nevetni.

A nyomába se érhetett senki.

Legalábbis hangerő dolgában. De Vere szívében is verhetetlen volt. Örökre.

A lány nem is tagadta, hogy szánalmasan viselkedik. Curtisszel kapcsolatban egyszer-kétszer veszélyesen közel állt ahhoz, hogy zaklató váljon belőle.

„De zaklatás ez egyáltalán, ha ő jön hozzánk? És folyton a házunk előtt focizik, meg az alagsorban lebzsel, és a családunkkal eszik, a mi asztalunknál. Szerintem nem az."

Nem mintha Vere egész nap a fiú szekrénye körül ólálkodott volna a suliban. Nem hajtott el Curtisék háza előtt, és nem próbált kettesben maradni rajongása tárgyával, ahogy más lányok tették ilyenkor.

Az „Eset" után Curtis megkönnyítette a dolgát.

Tökélyre fejlesztette, hogy jól nevelten keresztülnézzen a legjobb barátja kishúgán. Sosem viselkedett durván vagy udvariatlanul, csak fájdalmasan, feltűnően tartotta a távolságot. Plusz mindig vele volt a legújabb (kéthavonta cserélt) barátnője.

„Mondhatom, ez sokat segít a helyzeten. Juj! Igazán sokat segít… Legalább ezen a héten szingli. Az is valami."

Vere felsóhajtott, és a szék alatt harangozott a lábával; azt kívánta, bár még egyszer meghallaná Curtis hangját az egyre erősödő zajban.

Egész ügyesen leplezte az érzéseit az elmúlt években, már ha a vérvörösre váltó arcát nem számítjuk.

Csak Jenna és Charlie ismerte a legmélyebb titkait. Hogy mennyire megbénította a félénkség és az idegesség Curtis közelében, mennyire remélte, hogy egy nap majd – valami felejtő ital hatására – a fiú viszontszereti.

„Álmodozz csak!"

Nem számít. Tény, hogy hetedikben nagyon rosszul játszotta ki a lapjait. És túl sok ember szeme láttára. Az emlék nyomán csak a kínos érzés maradt és gyógyíthatatlan rajongása Curtis iránt. De a pirulásból legalább tudni lehetett, hogy még nem halt meg.

És azt is, hogy még mindig szerelmes a leghelyesebb srácba az egész suliban. Szerelmesnek lenni úgyis jobb, mint bármi más a világon.

Még ha nem is viszonozzák az érzéseit, ezt senki sem veheti el tőle.

Talán jövőre, mikor Curtis főiskolára megy, nem fog többé elvörösödni. De titokban remélte, hogy az a bizsergés a szíve táján, valahányszor rá gondol, nem szűnik meg.

Ostoba, buta szerelem…

Olasz kávé

HUNTER

A limuzin hátsó ajtaja kivágódott, még mielőtt a sofőr odaért volna, hogy kinyissa; Barry és Hunter hátrahőkölt.

Hunter anyja forgószélként termett előttük: levendulaszín selyem és bevásárlótáskák kavargása, kopogó cipősarkak.

– Hunter! Ajjaj, jó sokat fogytál. Ó, és milyen hosszú a hajad. Hmm… Talán nem is baj. – Alaposan megnézte magának, de nem ment hozzá közelebb, mintha attól félne, hogy fertőz.

– Csak ennyi mondanivalód van számomra? Most komolyan? – Hunter megpróbálta elkapni az anyja pillantását, de az mereven a lába elé nézett.

– Az öltözéked tökéletes – bólintott.

Hunter feszülten várta, mi következik, igazából reménykedett, hogy mond még valamit, bármit.

Szokás szerint csalódnia kellett.

Az anyja szó nélkül Barry felé fordult, és rávillantotta hatalmas, ragyogóan kék szemét.

– Barry, szívem! – kezdte.

Pillarebegtetés ezerrel.

Senki sem tudott ellenállni ennek az elbűvölő pillantásnak.

– Szükségünk lesz egy fürdőszobára, mosdókagylóval. Amit most Hunterrel kell csinálnom, rendetlenséggel jár.

Barry arckifejezése megváltozott: eddig úgy festett, mint egy hűséges arany retriver, de most jobban emlékeztetett egy ideges yorkshire terrierre.

– Ilyen későn nem áll rendelkezésre nagy személyzet. Mégis mekkora rendetlenségről van szó?

Hunter anyja keresgélni kezdett a szatyorban. Előhúzott egy aranyszínű, négyszögletes dobozt, rajta egy csinos nő fotójával. Odadobta a fiának, anélkül hogy a szemébe nézett volna.

Hunter hangosan felolvasta a dobozon látható, ragyogó aranyszínű feliratot:

– Venus tartós hajfesték: olaszkávé-szín. Mi a…?

Az anyja közelebb húzódott Barryhez, mintha félne, hogy Hunter kiborul. De ő nem teszi meg neki ezt a szívességet. Ezúttal nem. És soha többé.

Ő is tud taktikázni.

Mivel Hunter látványosan nem reagált, szinte megfagyott körülöttük a levegő, és kínos csend támadt. Végül az anyja idegesen a doboz felé intett a fejével, és furcsán remegő hangon szólt ismét a pszichiáterhez:

– Hunternek még sose volt sötét színű haja. Fontos, hogy ne ismerjék fel a repülőúton, Denver felé. Mi, Martin és én… – Elhallgatott, és végre Hunterre nézett, mielőtt folytatta volna: – Változtattunk a terveinken.

– Milyen értelemben? – kérdezte Barry.

– Hunternek álcáznia kell magát. Mostantól kezdve, vagyis onnantól, hogy a reptérre érünk. És azután inkognitóban kell maradnia, míg Coloradóban van. Teljesen „sztártalanítani" fogjuk. Mindent megtettünk, hogy a sajtó ne tudja meg, hol volt, és hová megy. Mi a véleményed?

– Álruha? Nagyon jó! Remek! – Barry úgy pislogott az asszonyra, mint akit hipnotizáltak. – Nagyon jó ötlet. Ha nem szimatol körülötte a sajtó, Hunter sokkal többet pihenhet. Kiváló gondolat.

Hunter döbbenten meredt kettejükre, úgy érezte, süllyedni kezd a lába alatt a talaj, de sikerült közömbös képet vágnia.

„Milyen álruha? Megőrültek?"

Továbbra is rezzenéstelen arccal vetett egy pillantást oldalra, és megállapította, hogy feleslegesen strapálja magát.

Az anyja se árulta el magát: tökéletesen tükrözte vissza a fia higgadt, nyugodt arckifejezését.

A francba, hiszen ő tanította meg erre Huntert hatéves korában, mikor az apja meghalt, és nem volt többé, aki gondoskodjon róluk.

„Sose lássák rajtad, hogy bánt valami, Hunter. Bármi történjék is, ne mutasd ki, mit érzel – mondogatta akkor is, mikor a fiú tízéves volt, és először szerepelt reklámokban. – A legkisebb hisztiért azonnal kirúgnak. Nem engedhetjük meg magunknak. Különben vissza kell költöznünk abba a lakásba. Ugye érted, Hunter? Most, hogy apád nincs többé, csak ketten maradtunk egymásnak. Érted, milyen komoly a helyzet?"

Hunter most megpróbált farkasszemet nézni az anyjával.

Az asszony nem is pislogott.

A fia örökölte a szemét, sápadt bőrét, hajától elütő színű, sötét szemöldökét és fotogén arcát. De szemben Hunter borzas, rövid frizurájával, az anyja egyenesre vasalt, fehérszőke haja jóval váll alá ért. Villogó kék szemével pillanatnyilag róla lehetett volna mintázni a gonosz Jégkirálynőt.

A Jégkirálynőt, akinek még soha senki nem mondta azt, hogy „nem". És aki akkor sem engedne neki, ha ő kiborulna és sírva fakadna.

Amit nem fog megtenni. Nem. Az anyja előtt soha.

Hunter korábban azt hitte, lehetősége lesz bocsánatot kérni, vagy legalább mondani valamit. De most, hogy látta az anyja szigorúan eltökélt arcát, tudta, hiába is reménykedik benne, hogy meggondolja magát.

Ez elintézett ügy.

Megszólalt egy hang a fejében: „Érted, milyen komoly a helyzet?"

Hunter elfordította a fejét. Igen, megértette. Felfogta.

Lassan kifújta, majd ismét beszívta a levegőt. Ez az egész az ő hibája. Nagyon elszúrta. Túl messzire ment.

És aztán még messzebbre.

Ostoba, ijesztő dolgokat művelt. Még ő maga is megrémült tőle.

Ráhúzkodta a pulóvere ujját a csuklójára.

Az anyja nyilvánvalóan még mindig haragszik. De nem fog neki sírni és könyörögni, és nem kérdezi meg, mennyi időbe telik, míg megbocsát. Ezzel kvittek voltak, mert azt sem tudta elképzelni, hogy ő valaha megbocsát az anyjának, amiért elküldi. Ráadásul befestett hajjal.

Ez a nő tényleg megőrült!

– Rendben, lássunk neki – mondta most az anyja, mikor látta, hogy a fia nem hajlandó (vagy nem képes) megszólalni.

Hunter feje lüktetni kezdett. Nem kapott levegőt, mintha a tüdeje ólommal telt volna meg. Rángatni kezdte a fehér pulcsi nyakát. Megfojtja ez a vacak!

Az anyja már a márványlépcső tetején állt, az automata ajtó kinyílt előtte, és nyitva maradt, várva, hogy belépjen.

– Szükségem lesz néhány törülközőre – szólt oda Barrynek, aki lelkes kiskutyaként követte.

Hunter nem hibáztatta