EDGAR RICE BURROUGHS: TARZAN ÉS AZ ARANYSZŐRŰ OROSZLÁN

Szkennelte, javította, tördelte: Dr. Kiss István;

2000.
 1. Az aranyszőrű oroszlán

Sabor, a nőstény oroszlán a kicsinyét szoptatta. A kölyök egyetlen

bolyhos gömböcske volt, épp olyan foltos-pettyes, mint Sita, a
párduc. Sabor búvóhelye, a sziklabarlang előtt a meleg napon,
elnyújtózva az oldalán, félig hunyt szemmel, de éberen hever.
Korábban három ilyen kis bolyhos gömböcskéje volt - két lánya meg
egy fia.

Sabor és társa, Numa nagyon büszkék voltak rájuk: büszkék és

boldogok. Ám a prédalehetőség kevésnek bizonyult, és Sabor nem
táplálkozhatott anyához illőn, ezért nem volt elegendő teje, hogy
etethesse a három mohó kölyköt. Ráadásul hideg esőzés jött, és a
kicsinyek sorvadozni kezdtek. Csak a legerősebb - a kis hímpalánta
- élte túl a nehéz időt, két ikerhúga elpusztult. Sabor gyászolta
őket, fel s alá járkált a siralmas kis szőrcsomók mellett, közben
vinnyogott, hörgött-nyögött. Orrával olykor meg is bökdöste két
szegénykéjét, mintha reménykedne, hogy felébreszti őket valahogy
abból a hosszú álomból, melyből nincs többé földi ébredés. Persze,
a végén felhagyott ezzel az igyekezettel, és most vad szívének
minden érzésével az egyetlen megmaradt kölykén csüggött. Hát ezért
volt Sabor olyan éber - még a szokottnál is éberebb.

Numa, a párja távol járt. Két éjszakával ezelőtt zsákmányt ejtett,

azt odavonszolta rejtekükhöz, de az előző éjjel megint elment, és
még nem tért vissza. Sabor, ahogy most félig szendergett, Vappira
gondolt, a dundi antilopra, s arra, hogy az ő társa esetleg már
vonszolja valahol az elejtett prédát a kusza dzsungelbozóton át. De
nem biztos: esetleg Pakkó, a zebra lesz az - oroszlánok a zebrahúst
ínyenc falatként fogyasztják -, igen, az ízletes rostú, telt;
harsogó húsú zebra! És Sabor pofájában a gondolatra is összefutott
a nyál.

Hoppá, ez meg mi volt? Fülét hegyezte, és éles hallásával mintha

valami alig hallható hangot szűrt volna ki a csendből. Sabor
fölkapta a fejét, elébb ide-oda ingatta, mintha két füle antenna
volna, és keresné a legelőnyösebb beállítást, arra várva,
megismétlődik-e az iménti zaj. Orra a levegőbe szimatolt. Szellő is
épp csak moccant, leheletnyi, ám azt ő jó érzékkel tudta, hogy
feléje leng, és abból az irányból, ahonnét a hang jött. Tudta, hogy
valami közeledik, ugyanis a hang közben felerősödött.

Ahogy egyre tagadhatatlanabb lett a közeledés, a vadállat

idegessége is fokozódott. Hasára fordult, elvonva kölykétől a tej
forrását. A kis oroszlán ezt kelletlen morgással fogadta, míg aztán
a nőstény egy-két haragos hördülése el nem csitította. Most-,már
ott állt ő is szépen az anyja mellett, és először Sabort nézte,
majd abba az irányba pillantgatott, amerre az anyja, és ő is
hasonlóképpen billegette jobbra-balra a fejét.

Nyilvánvaló volt, hogy valami zavaró dolog van abban a

hangban-zajban, amit Sabor hallott - valami ingerlő, talán riasztó
is -, csak épp nem lehetett egészen bizonyos benne, hogy
balsejtelmei jogosak-e. Hiszen az is lehet, hogy az ő nagy társa s
élete párja tér vissza, bár kétségtelen, hogy ez nem oroszlánmozgás
neszezése, főként nem zsákmányt vonszoló vadé.
 Sabor a kölykére pillantott, s ahogy így nézte; válaszul a kicsi
panaszosan vinnyogott. Benne is ott élt a félelem, hogy valami baj
érheti - és Saborban ugyanúgy, hiszen a kis kölyök családjának
utolsó maradék sarja volt! Nem azért vagyok én itt, gondolta az
anyaoroszlán, hogy megvédjem őt ...!

A szellő hirtelen meglegyintette orrát azzal a szaggal, amely a dús

dzsungelsűrűn át közelítő lényé volt, és az anyaállat tekintete
átalakult: villogó fogú, vad tekintetű maszk lett belőle, örjöngő
düh fogta el, mert az illat, mely a dzsungelben feléje közelített,
nem kétséges, hogy számára gyűlöletes emberszag volt. Az oroszlán
talpra szökkent, fejét lesunyta, és izmos farka csapdosni-körözni
kezdett. Csupa ideg volt a teste, egész lénye. Az állatok valami
különös közlési rendszerben állnak egymással - és az anya most
eképp figyelmeztette kölykét: feküdjön le, lapuljon meg, míg ő
vissza nem tér. A kis oroszlán mászó-kúszó tartásban simult a
földhöz, ő maga nekilódult. Indult, ment, hogy szembetalálkozzék
ellenségükkel.

A kölyök is hallotta a zajt, amit az anyja, és most már a szagot is

megérezte - idegen illat volt ez, mely sosem érte még eddig
orrcimpáját, hanem azt nyomban tudta róla, hogy ellenség szaga, oly
szag, melynek hatása ugyanaz volt nála, mint a felnőtt nőstény
oroszlánnál, mert a gerincén felállt tőle a szőr, apró tépőfogai
pedig elővicsorodtak. Mikor a felnőtt állat lopakodva elindult a
bozóton át, a kis kölyök, semmibe véve a szülői utasítást, követte,
s közben a fara úgy himbálózott jobbra-balra, ahogy fajtájának
nagyon kis, fiatal egyedeié. Ez a látvány valami mókás jelleget
kölcsönzött lényének, és ellentétben állt azzal a méltósággal, amit
szemből sugárzott a feje, a tekintete: Az anya mindazonáltal
olyannyira elmerült az ösztönök által rászabott, elemi erővel rá
váró feladatban, hogy nem is vette észre, miféle engedetlenségre
vetemedik szeme fénye.

Vagy száz méteren át nagyon sűrű dzsungelben kellett haladniuk, ám

ezen keresztül az oroszlánok már megfúrták-vágták a maguk
alagútját, mely rejtekhelyükhöz, a barlanghoz vezetett. Amikor
elértek egy kis tisztásra, azon át is pontos csapás, egy ösvény
vitt, mely aztán a tisztás másik felén a dzsungel további sűrű
részén folytatódott. Ahogy Sabor elérte ezt a tisztást,
megpillantotta félelmének, s gyűlöletének tárgyát is: éppen ott, a
tisztás túlfelén. De mi van, ha ez az emberféle nem is rá, nem is
az ő fajtájára vadászik? Talán eszébe se jut, hogy oroszlán van a
közelében? Efféle tények azonban Sabornak ma nem számítottak.
Általában ilyenkor békén hagyta volna az emberfélét, ha az nem megy
hozzá olyan közel, hogy kicsinyének biztonságát fenyegesse; és ha
nincs kölyke, nyomban eltűnt volna a dzsungelsűrűben, mihelyt az
idegent megpillantja. De ma a nőstény oroszlán ideges volt és félt
- félelem volt a szívében, mer t csak ez az egy szál kicsinye
maradt meg, és anyai ösztöne megháromszorozódva irányult er re az
egyetlen kölyökre.

Alighanem hármat szeretett benne, az egyetlen túlélőben, ezért nem

várta be, hogy az ember részéről bármi fenyegető jel mutatkozzék.
Inkább ő maga ment elébe, hogy megállítsa, s mindennek elejét
vegye, A szelíd anyai lényből Sabor a pusztítás rettentő
megtestesítője lett; agyát egyetlen gondolat járta át, izgatta fel
ölni akart.
 A tisztás szélére érve nem habozott, semmi figyelmeztető jelet nem
adott. A fekete harcos csak abból jött rá, hogy egyáltalán oroszlán
van a közelében, hogy az ördög-arculatú elháríthatatlanul, sebesen,
mint a kilőtt nyílvessző szökkent felé. A fekete ember most nem
oroszlánra vadászott. Ha tudja, ha sejti, hogy Sabor ott van
valahol e tájon, nagy ívben elkerülte volna! Menekült volna most
is, ha van hova. A legközelebbi fa messzebb volt tőle, mint a
nőstény oroszlán. A táv negyedét sem tehette volna meg - és az
iszonyú vadállat már ott is van. A fekete embernek semmi reménye
nem volt. A vad csaknem elérte már, amikor mögötte meglátta a kis
kölyköt. A férfinál volt egy súlyos dárda. Jobbjával dobáshoz
hátralendítette, és amikor Sabor szökkenve emelkedett; elhajította.
A dárda abban a pillanatban hatolt át a vad szívén, amikor a
rettenetes, karmos mancsok elérték és összeszorították a fekete
ember arcát s koponyáját. A nőstény oroszlán súlya a harcost is
lerántotta a földre, még néhány utolsó végrángás, és mind a ketten
kimúltak.

Az elárvult kölyök ott állt vagy hat méternyire a jelenettől, és

tágra meredt szemmel nézte, mi történt. Most élte át élete első
nagy katasztrófáját. Szeretett volna közeledni szülőanyjához, de az
emberszag távol tartotta. Hirtelen keserves hangon vinnyogni
kezdett - ezzel eddig mindig célt ért, anyja e hang hallatán
odament hozzá. De most fel sem emelkedett, rá se tekintett. A kis
oroszlán döbbenetében nem fogta fel, mi is ez. Folyamatosan sírt,
és egyre nagyobb szomorúság lett úrrá rajta, egyre magányosabbnak
érezte szívét. Óvatosan közelebb kúszott anyjához. Látta, hogy a
furcsa teremtmény, anyjának áldozata, nem mozdul. Így lassan
elszállt a rettegés, összeszedte hát a bátorságát, egészen közel
bújt az anyaállathoz, és megszagolgatta. Még mindig nyögdösött és
nyivákolt neki, de az anya továbbra sem felelt.

A kis kölyöknek végre derengeni kezdett, hogy valami itt nincs

rendjén, hogy az ő kedves, erős, nagy anyja többé nem az, aki az
imént volt. Valami változás történt, amelynek eredményét látta, de
ennek ellenére ragaszkodott védelmezőjéhez. Sokáig sírdogált, és ez
így ment egészen addig, míg a holt tetemhez kuporodva-bújva el nem
aludt.

Így lelt rá Tarzan - pontosabban Tarzan és a felesége, Jane, a

fiuk, Korak az Ölő, visszatérőben a titokzatos Pal-ul-don földről,
ahol a két férfi megmentette Jane Claytont. Közeledésükre a kölyök
felnyitotta a szemét, lábra is állt, hátracsapta a fülét, anyjához
hátrálva vicsorgott rájuk. Ahogy a majomember meglátta a kicsit,
elmosolyodott.

- Bátor kis ördög - jegyezte meg Tarzan, egyetlen pillantással

felmérvén a tragédiát, mely itt történt.

Közeledett a prüszkölő kölyökhöz, és arra számított, hogy az apró

oroszlán megfordul és elrohan, de nem így történt. Az állat vadul
horkantgatott tovább, és ahogy Tarzan lehajolt hozzá, a keze után
kapott.

- Micsoda bátor kis lény! - kiáltotta Jane. - Ő, árva édesem!

- Jókora oroszlán lenne belőle - állapította meg Korak -, vagyis

hát, csak lett volna, ha az anyja életben marad. Nézzétek ezt a
hátgerincet ... olyan egyenes és erős, mint egy dárda. Kár, hogy a
kis ördögnek meg kell halnia.

- Miért kellene - kérdezte Tarzan. - Ugyan miért?

- Azért olyan túl sok esélye nincs -így Korak. - Még pár hónapig
szopós; és ki fogja etetni?

- Majd én - jelentette ki Tarzan.

- Csak nem akarod örökbe fogadni?

Tarzan igenlően bólintott.

Korak és Jane nevetett.

- Ez lesz csak a szép dolog - mondta az Ölő.

- Lord Greystoke mint Numa fiának mostohaanyja - kacagott Jane.

Tarzan együtt mosolygott velük, figyelme azonban továbbra is a

kölyökre szegeződött. Hirtelen mozdulattal elkapta, megragadta a
grabancánál - vagy inkább simogatni kezdte a nyakánál azt a kis
oroszlánbozontot, és kedvesen beszélni kezdett hozzá. Vajon mit
mondhatott? Ki tudja azt! És mégis; a kölyök, mintha tudta, értette
volna, mert hirtelen ő is abbahagyta a morgást. Már nem akarta
összekarmolni, se megharapni a hozzáérő kezet. Akkor aztán a
majomember fölemelte, és a melléhez szorította: A kölyköcske minden
vadsága elszállt, és tépőfogaival sem fenyegette az imént még oly
elviselhetetlen szagú, ellenséges idegent.

- Hát ezt meg - kérdezte kiáltva Jane Clayton -, hallod-e, hogy

csináltad?

Tarzan megvonta széles vállát.

- Az emberrel ... igen, az emberrel a saját fajtája nem ellenséges,

mikor ilyen parányi - válaszolta. - És ezek az állatok itt a
vadonban, no látod, az én fajtáim, hiába civilizáltok engem emígy
vagy amúgy. Nem félnek ezek tőlem, ha jelzem nekik, hogy a barátjuk
vagyók. Még ez a kis csibész is értett a vadonbeli jó szóból,
látjátok!

- Akkor se értem, bármi legyek! - ámuldozott Korak. - Azt hiszem,

jócskán ismerem Afrika állatait, és mégis ...! Ilyen hatalmam Sose
lesz felettük, sosem fogok tudni így szót érteni velük, ahogy te.
Mi teszi ezt?

- Tarzan csak egy van, fiam - válaszolta mosolyogva Lady Greystoke.

Egy kicsit évődve mondta ezt a fiának, és mégis, a hangjában ott
volt a leplezetlen büszkeség.

- Ne feledd, hogy vadak közt születtem, vadak neveltek fel, őserdei

állatok - emlékeztette a fiát Tarzan. - Talán ... ki tudja ...?
mégis majom volt az apám; nem emlékeztek, hogy Kala mindegyre ezt
állította?
 - John! De hát ... ilyet? Hogy tréfálkozhatsz így - kiáltotta Jane.
- Pontosan tudod, ki volt apád és anyád.

Tarzan ünnepélyesen a fiára nézett, fél szemét lehunyta.

- Anyád - mondta akkor .- sosem jut el már oda, hogy az

emberszabású majmok kiváló képességeit kellően értékelje. Azt
hinné, aki hallja, hogy ösztönösen is tiltakozik: ő bizony nem
ilyenféle alakhoz ment hozzá!

- John Clayton, szóba sem állok veled, ha nem hagyod abba az ilyen
beszédet - tiltakozott a Lady. - Nem elég, hogy javíthatatlan
vadember vagy? Szégyelld magad! Még azt is állítanád, hogy meg sem
állsz vissza a majomságig ...!

Hosszú volt az út Pal-ul-donból hazafelé, de most már tudták, egy

hétbe se telik, s ott lesznek egykori otthonuk helyén. Kérdés
persze, hogy a németek rombolásai után maradt-e bármi is, amit
ilyképp otthonuknak nevezhettek még. A csűröket, a gazdasági
épületeket a barbár ellenség mind fölégette, és a bungaló belsejét
is jócskán szétrombolták a gyűlölködő kezek. Azok a vazirik, akiket
nem öltek meg Fritz Schneider zsoldosai, meghallották a nekik szóló
harci riadót, s a dob szavára angol zászló alá gyülekeztek, mert
hasznosítani akarták magukat, bármi szegény módon is, az igaz
emberi ügy szolgálatában. Tarzan ennyit tudott; mielőtt Lady Jane
keresésére indult. Ám hogy a háborút hány vaziri élte túl,
valamint, hogy az ő roppant birtokával végső soron mi lett, ezt még
csak nem is sejtette. Vándorló-kóborló bennszülöttek hordái, arra
vonuló arab rabszolgakereskedők - akik szintén nem a humanitásukról
ismeretesek! - alkalmasint azt is tönkretehették, amit a németek
épen hagytak még maguk után. Meg aztán arra is gondolnia kellett,
hogy maga a dzsungel követelhette jogait, csápjait kiterjesztve
befödte a szép tisztásokat, törölte az emberi kéz alkotó nyomát,
mindent felfaló, elemi zöld sűrűjével bizonyítván: a civilizáció
futó pillanat volt csak itt, az "igazság" továbbra is az ősvilágé.

Miután Tarzan a kis Numát örökbe fogadta, kénytelen volt a

gyakorlatban is figyelembe venni új társuk szempontjait a napi
menetelések és pihenők során. A kölyöknek ugyanis táplálékra volt
szüksége, és ez a táplálék nem lehetett egyéb, csakis tej.
Oroszlántej szóba sem jött, szerencsére azonban- eléggé sűrűn
lakott vidéken jártak, melynek bennszülött népe nem érzett
ellenszenvet a majomember iránt. A falvak szinte egymást érték itt,
s így történt, hogy a Dzsungel Nagy Ura és társai már aznap
délután, amikor a csöppséget lelték, olyan településhez érkeztek,
ahol a lelenc számára megfelelő tej állt rendelkezésre.

Persze, a bennszülöttek eleinte eléggé komoran fogadták a kis

csapatot, mert látták, hogy mindenféle úti alkalmatosság nélkül
jönnek.

Nem igazi szafári, állapították meg azonnal. Ha pedig ez így van,

az idegenek aligha viszonozhatják bőséges ajándékkal
szívességeiket. Se megvetést, se félelmet nem éreztek. Arra
gondoltak, hogy az élelmet nyilván ingyen kellene adniuk, de a
jövevények kellő kísérettel, fegyverzettel sem rendelkeznek ahhoz;
hogy megsarcolhassák a falu népét. Parancsokat se osztogathatnak
nekik, védekezni se tudnak, ha a helybeliek úgy vélnék, hogy
valamiért érdemes lenne fölébük kerekedni. Viselkedésükre ezért
volt jellemző a közöny és a mogorvaság.

Tény azonban, hogy a bennszülötteket lassan mégis érdekelni kezdte

a fehérek szokatlan öltözéke, felszerelése. A jövevények majdnem
ugyanolyan mezítelenek voltak, mint ők maguk, a fegyverzetük is
hasonló, kivéve a fiatalabbik férfit, akinél puska volt. Mind a
három fehér ember - két férfi és egy nő - ugyanolyan díszeket
viselt, mint Pal-ul-don lakói, s az ilyesmi nagyon bizarrnak
tűnhetett az egyszerű idevalósi bennszülöttek szemében.

- Hol a főnökötök? - kérdezte Tarzan, ahogy beballagott a faluba,

ahol nők, gyermekek és csaholó kutyák csapata kísérte.

A fák árnyában néhány harcos szunyókált. Ezek is felrezzentek, s

mentek az érkezők felé.

- A főnök alszik - válaszolta egyikük. - Kik vagytok, hogy

felébresztenétek? És mit akartok?

- Beszélni akarok a főnökötökkel. Eriggyetek, és keltsétek fel,

aztán álljon elém.

A harcosok egyike tágra nyílt szemmel bámult vissza Tarzanra, aztán

harsogó nevetésben tör t ki.

- Még hogy a főnök álljon őelébe! - kiáltotta társaihoz intézve

szavait. Továbbra is hahotázott, a térdét csapkodta, majd
könyökével oldalba bökte szomszédját, élvezze ő is e nagy viccet.

- Csak mondd meg neki - folytatta rezzenetlenül a majomember -,

hogy Tarzan kíván beszélni vele.

A hallgatóság ebben a pillanatban, szinte varázsütésre elnémult, a

hangulat nyomban megváltozott. Akik Tarzan közelében álltak,
hátraszökkentek, a nevetés abbamaradt, a szemek kerekre tágultak. A
legnagyobb hahotázó pedig egyszerre ünnepélyes hangra váltva így
rendelkezett:

- Hozzatok gyékényeket! Hadd ülhessen le méltóképpen Tarzan és

kísérete, míg én hívom Umangát, a főnököt. - A nagyhangú ember
avval már futott is, ahogy a lába bírta, és érződött: még ő volt
boldog, hogy nem kell tovább jelen lennie a nagy ember színe előtt,
akít tudatlanul így megsértett.

Most már nem számított, hogy nincs velük szafáripoggyász vagy

kíséret, s hogy a helybéliek nem számíthatnak ajándékokra tőlük.
Ellenkezőleg, a bennszülöttek egymást igyekeztek felülmúlni
hódolatuk kifejezésében. Mielőtt a főnök odaérkezhetett volna,
sokan már vissza is tértek adományaikkal; ennivalót és díszeket;
csecsebecséket vittek Tarzanéknak. Akkor feltűnt Umanga főnök. Öreg
ember volt, már akkor is ennek a falunak a főnöke, mikor Tarzan még
meg sem született. Régimódi, atyáskodó, méltóságos modorban
üdvözölte a vendégét, ahogy az egyik nagy ember a másikat.
Leplezetlenül örült, hogy "a dzsungel lordja" megtiszteli őt s
népét látogatásával.

Amikor Tarzan elmondta, mit óhajt, és megmutatta az

oroszlánkölyköt, Umanga biztosította: lesz tej bőven, méghozzá
meleg tej, a főnök saját kecskéiből fejt nedű, amíg csak Tarzan
kegyeskedik náluk időzni. Beszélgetés közben a majomember éles
szeme felmérte a falut - lakóit, és hirtelen felvillant a szeme.
Észrevett ugyanis egy szukát a sok korcs kutya között, melyek a
kunyhók körül s az utakon szaladgáltak. A szukának hatalmas, tejtől
duzzadozó tőgyei voltak! Tarzan terve máris készen állt.
Hüvelykujjával az állat felé mutatott.

- Megveszem tőled ezt a szukát - közölte Umangával.

- A tied máris, Bwana, fizetség nélkül - felelte a főnök. - Két

napja kölykezett, de múlt éjszaka elveszítette a kicsinyeit. Nagy
kígyó lophatta ki őket a fészekből. De ha te elfogadod tőlem,
boldogan adom, sőt, helyette akár a többi kutyából is kaphatsz,
hiszen ez a szuka amúgy elég sovány, nem lesz valami ízes falat
nektek.

- Dehogy akarom én megenni! - válaszolta Tarzan. - Magammal viszem

az útra, és így a kis oroszlánnak mindig lesz friss tej. Hozzátok
hát ide nekem ezt a kutyát.

Pár fiú már lódult is, elkapták az állatot, kötelet vetettek a

nyakára, úgy vonszolták a magas vendég- elébe. Akár az
oroszlánkölyök, eleinte a kutya is félt, mert a Tarmangani illata
jócskán elütött a fekete emberekétől - morgott és vicsorgott új
gazdájára. De a majomember csakhamar megnyerte az eb bizalmát is,
így aztán újonnan szerzett társa kis idő múltán már a legnagyobb
békességben hevert mellette, miközben az imént még idegen ember kéz
barátságosan vakargatta, simogatta. Más kérdés volt, hogy lehet
majd odaédesgetni hozzá az oroszlánkölyköt, ugyanis a két állat
kölcsönösen irtózott minden idegen szagtól. Az oroszlán ezért egyre
csak vicsorgott és prüszkölt, a kutya kaffogott és hörgött.
Türelemre volt itt szükség - végtelen türelemre -, de a végén a
majomember akarata érvényesült: a szuka szépen szoptatta a kicsiny
Numát. Az éhség legyőzte az oroszlánban élő természetes gyanakvást,
a majomember határozott, de kedves viselkedése pedig a szuka
bizalmát nyerte meg, mert szegény pára életében eddig több rugást
és ütést kapott, mint simogatást.

Aznap éjszakára Tarzan kikötötte a kutyát a kunyhóban, melyet

szállásukul kaptak. Hajnalig kétszer is gondja volt arra, hogy az
oroszlánkölyök szophasson. Másnap elbúcsúztak Umangától és népétől.
A kutyát pórázon vezették, a kis oroszlán pedig Tarzan karjában
vagy zsákban utazott, melyet a majomember a hátára vett.

Az oroszlánkölyköcskét Jad-bal-janak nevezték, ami a Pal-ul-donban

lakó pithecanthropusok nyelvén azt jelenti, hogy "aranyszőrű
oroszlán". A név jogos volt, méghozzá a kis állat szőrszíne miatt,
aki napról napra jobban megszokta őket meg a nevelőanyját, s ez is
egyre inkább a maga húsának-vérének tekintette a kicsit. A szukát
elnevezték Za-nak és ez "leány"-t jelentett. Másnap leoldották róla
a pórázkötelet, s az állat készségesen követte őket önszántából is
a dzsungelen át. Eszébe sem jutott, hogy megszökjön, sőt, még
szomorkodott is, ha hármójuk közül legalább egyikük nem volt a
közelében.

Ahogy közeledett a pillanat, mikor az ösvény kiér a dzsungelből a

hullámzó síkságra, ahol egykor- az otthonuk állt, mindhármójukat
fojtott izgalom töltötte el. Jóllehet egyikük sem szólt egy szót
sem a szívükben váltakozó reményekről, félelmekről. Vajon mit
fognak ott találni? Mi egyebet találhatnak, mint ugyanolyan kusza
vegetációt, amilyet a majomember egykor eltisztított onnét, hogy
felépítse közös otthonukat ifjú asszonyának, s magának?

Végül kiléptek a dzsungel védő sűrűjéből, és végignéztek a távoli

síkságon, ahol egykor fák és bokrok előterében a bungaló
körvonalait láthatták. Válogatott fák és bokrok voltak ezek,
melyeket a környék csinosítására ők telepítettek oda.

- Nézd! - kiáltotta akkor Lady Jane. - Nézzétek ... ott ... most is
ott van!

- De mik azok a dolgok ott balra, hátrább? - kérdezte Korak.

- A bennszülöttek kunyhói - világosította fel Tarzan.

- A földeket pedig ... művelik! - kiáltotta az asszony.

- És a gazdasági épületek némelyikét is újjáépítették - állapította

meg Tarzan. - Ez pedig csak egyet jelenthet: hogy a vazirik
visszatértek a háborúból ... visszatért az én hűséges népem.
Helyreállították, amit a németek leromboltak, és vigyáznak az
otthonunkra, arra várva, hogy megjöjjünk mi is.

2. Jad-bal-ja tanul

Hosszú távollét után így érkezett haza Tarzan, a majomember, s vele

Jane Clayton és Korak. A társaságukban volt Jad-bal-ja, az
aranyszőrű oroszlán, valamint a nevelőanyja, Za, a szuka.

Az elsők közt, akik viszontlátták és üdvözölték őket, ott volt

Muviro, az öreg, Vazimbu apja - a jó Vazimbué, aki életét adta,
miközben a dzsungel fiának otthonát és asszonyát védelmezte.

- Jaj, Bwana - mondta, a boldogságtól szinte sírva a hűséges fekete

-, vénséges szemem megifjodik a te láttadon. Oly réges-rég volt az,
hogy te innen elmentél, és mégis, íme, hiába kételkedtek a
visszatértedben annyian, az öreg Muviro tudta, hogy a nagyvilágon
semmi sincs, ami legyőzhetne téged, én jó uram! A vén Muviro.tudta,
hogy gazdája visszatér egy nap szeretett otthonába, ahol az ő
hűséges vaziri népe várja, hanem hogy asszonyod, akit valamennyien
halottnak hittünk, szintén itt lesz veled, csakugyan felülmúl
minden képzeletet. Hatalmas lesz az örömujjongás ma éjszaka a
vaziri kunyhókban. A föld beleremeg a táncba, és az egek csengenek
és zengenek, ahogy a nők örömkiáltásai felcsapnak a magasba, mert
visszatértetek hozzájuk mindhárman, akiket legjobban szeretnek a
világon.

A találkozás boldogsága valóban hatalmas volt a- vaziri kunyhókban.

S ez nem egyetlen éjszaka tartott, hanem éjszakáról éjszakára állt
a tánc, az örömünnep, míg csak Tarzan álljt nem parancsolt, véget
vetve a dáridónak - lévén, hogy szűkebb családjával végre szeretett
volna pihenni, aludni is egy jót. A majomember tapasztalhatta, hogy
hűséges vaziri népe, angol munkavezetőjének, a nemkülönben hű
Jervis-nek vezetésével nemcsak az istállókat, a gazdasági
épületeket és a bennszülött kunyhókat hozta tökéletesen rendbe, de
a bungaló belsejét is, ekképpen az otthonos hajlék pontosan olyan
volt, mint a germán támadás előtt.

Jervis éppen Nairobiban járt, a birtok gazdasági ügyeit intézte, és

csak pár nappal Tarzanék visszatérte után bukkant fel újra a
farmon. Meglepetése, boldogsága ugyanolyan őszinte és határtalan
volt, mint a vaziriké. A főnökkel és a harcosokkal órákon át ült a
Nagy Bwana lábánál, hallgatták a furcsa föld, Pal-ul-don
históriáit, meg a sok kalandot, ami hármójukkal történt. A vazirik
ámuldoztak, hogy milyen különös "kis házi kedvencet" hozott magával
a majomember. Már az sem volt mindennapi, hogy Tarzan egy
bennszülött faluból keverék kutyát vesz maga mellé, de ez még csak
hagyján. Hanem hogy ősi ellenségének, Sabornak és Numának a kölykét
gondozza, ezt egyszerűen nehéz volt elhinni. Ugyanígy meglepte a
derék vaziriket az a mód, ahogy a dzsungel ura a kis oroszlánt
nevelni kezdte.

Az aranyszőrű oroszlán és nevelőanyja a majomember szobájának egyik

sarkát kapta meg, és naponta sok-sok óra telt azzal, hogy Tarzan
edzeni és nevelgetni próbálta a parányi foltos, sárga "gömböcöt". A
kis állat csupa játékosság és érzés volt, de nem lehetett kérdés,
hogy egy idő múlva hatalmas, vad és vérengző őserdei lény válik
belőle.

Ahogy múltak a napok, Jad-bal-ja nőtt, növögetett, és sok trükköt

megtanult Tarzantól. Sókat ügyesedett: tudta már miként kell
elkapni és odavinni valamit; lesben moccanatlanul feküdni és közben
fülelni nevelője szinte nem is hallható szavára-jelére, hogyan kell
innét odamenni, lopózni, ahogy Tarzan parancsolja; vadászni
elrejtett dolgokra szag után, aztán a gazda lába elé tenni a
zsákmányt. Ha éppen hús volt "a menü", a vaziri harcosok vad ajkán
megannyiszor kaján mosoly jelent meg, annyíra tetszett nekik Tarzan
ötlete. A majomember tudniillik készített egy emberformájú bábut és
a húst ennek a torkára kötötte. Az etetés módja mindig ugyanez
volt. A kis kölyök a majomember egyetlen szavára lelapult, és a
földhöz tapadva kúszni kezdett, s akkor Tar zan odamutatott a
bábura, majd csak ezt az egyetlen szót suttogta: "Kapd ell" A kis
oroszlán akármilyen éhes volt, soha rá nem vetette magát a húsra,
míg gazdája és tanítómestere ezt a bizonyos szót ki nem ejtette a
száján. Hanem az- után vad hördüléssel vetette rá magát a vágyott
zsákmányra. Az első időkben, mikor Jad-bal-ja nagyon kicsíny volt
még; némi nehézséget okozott számára a magasság, hogy a torokra
erősített, áhított húscafatokat elérje. De ahogy nagyobb lett,
egyre könnyebben érte el célját, és a végén egyetlen jól célzott
ugrás is elég volt ahhoz, hogy a következő pillanatban a kitömött
bábu a földön heverjen, és a torkán levő becses húshoz az oroszlán
hozzájusson.

A leckék között volt egy, amely mind közül a legnehezebbnek

bizonyult, és az is valószínű, hogy csak Tarzan, akit vadállatok
neveltek, aki vérengző fenevadak társaságában élt, csak ő lehetett
ebben az esetben a tanítómester: le kellett győznie az apró fenevad
alapösztöneit, rá kellett kényszerítenie a maga akaratát. Hetek,
hónapok munkája volt a "hozd ide!" gyakorlat. Ez abból állt, hogy e
szó hallatán a kis állatnak mindent, de mindent sértetlenül kellett
odavinnie a gazdájához, amit az kért; így akár a báburól a húst is,
és nem volt szabad semmi módon kárt tennie a "céltárgyban". Az
oroszlánkölyök ha sikeresen végezte dolgát, tapasztalhatta, hogy a
jutalom sem marad el a produkcióért: a majomembertől mindig
kétszeres adag húst kapott, s épp a legkedveltebb falatokból.

Lady Greystoke és Korak gyakran érdeklődéssel szemlélte az

aranyszőrű oroszlán nevelődését, jóllehet az asszony túlontúl
titokzatosnak ítélte meg a kis kölyök efféle "beprogramozását", és
némi kétségei voltak a majomember döntésének bölcsességét illetően.

- Mi a csodát kezdhetsz egy ilyen vadállattal, ha felnő? - kérdezte

Jane. - Ebből egy igazi nagy Numa lesz, rettentő példány. Ha
ennyire hozzászokik az emberekhez, és végképp nem fél tőlük,
ráadásul mindig a bábu torkáról kapja a falatot ... gondold csak
meg! Élő emberek torkának fog majd esni, ha megéhezik.

- Azt fogja csak enni, amit én megengedek és megparancsolok neki -

felelte a majomember.

- Csak nem gondolod, hogy majd mindig embert fog enni? - vágott
közbe a Lady nevetve.

- Sosem fogembert enni.

- Ugyan, hogy akadályozhatod meg, ha kölyökkorától embertoroknak

ugrasztod?

- Attól félek, Jane, alábecsülöd az oroszlán intelligenciáját, vagy

ha nem, hát én becsülöm túl, de nagyon. Ha a te elméleted igaz,
akkor munkám java része még hátravan, de ha én gondolkodtam
helyesen, akkor túl vagyok a nehezén. Mindegy, majd kísérletezünk
egy kicsit, és kiderül, melyikünknek van igaza. Magunkkal visszük
Jad-bal-ját ma délután a síkságra. Van ott elegendő zsákmány neki,
és könnyen meggyőződhetünk róla, mekkora hatalmam van a kis Numa
felett.

- Van rá száz fontom - mondta Korak, s jót nevetett, ahogy a

fogadást ajánlotta -, hogy a kisöreg pontosan azt teszi majd,
amihez kedve van, mihelyt megérzi az igazi vérszagot kint!

- Könnyelmű vagy, fiam, de csak tessék - mondta a majomember. - Azt

hiszem, ma délután megmutatom neked s anyádnak, mi is az, amit
emberfia nem álmodott még, főleg el nem ért soha ezen a világon.

- Lord Greystoke, a világ egyes számú szuper állatidomára! -

kacagott csengő hangon Lady Greystoke, és Tarzan készséggel
csatlakozott hozzá.

- Csak hát ez nem állatidomítás - mondta aztán a majomember. - A

terv, amelyet követtem, természetesen képtelenség volna bárki más
számára, erre csak én vagyok képes. Tételezzünk fel egy esetet,
hadd illusztráljam, mit gondolok. Jön hozzád valaki, akit gyűlölsz,
ösztönösen és örökletesen a halálos ellenségednek gondolod őt.
Félsz is tőle. Egy szót sem értsz abból; amit mond. Végül nyers
erőszakkal rád- kényszeríti akaratát. Meg kell tenned, amit kíván,
de hát hogyan teszed azt? Önzetlen hűséggel? Korántsem - lázongva,
undorral, gyűlölettel csinálod, mert így érzel a lény iránt. Várnád
a pillanatot, amikor kibújhatsz e kötelékből, már meg is szegnéd az
engedelmességet. Még tovább is mennél ... ellene fordulnál, hogy
megsemmisítsed őt. Vegyük a másik esetet. Jön valaki, és te úgy
érzed, ehhez a lényhez közöd van, ő a barátod, a védelmeződ. Érti
és beszéli a nyelvedet. Táplál téged, elnyeri bizalmadat a
kedvességével, védelmező szeretetével, s akkor arra kér, tennél meg
a kedvéért valamit. Visszautasítanád? Nem, dehogy, készséggel
engedelmeskedsz. Pontosan így fog engedelmeskedni nekem az
aranyszőrű oroszlán.

- Mindaddig, amíg céljai és érdekei ezt kívánják - jegyezte meg

Korak.

- Hát akkor lépjünk még egyet - mondta a majomember. - Tegyük fel,

hogy ez a teremtmény, akit-amit szeretsz, akinek vagy aminek
engedelmeskedsz, még büntetni is tud. Bizony, az is a hatalmában
áll, sőt, meg is ölhet, ha szükséges ... ha másképp nem éri el,
hogy parancsát teljesítsd. Akkor hogyan áll a dolog az
engedelmességgel?

- Majd meglátjuk - mondta Korak. - Kiderül, milyen könnyedén szerzi

meg nekem az aranyszőrű oroszlán azt a bizonyos száz fontot.

Aznap délután nekivágtak a síkságnak, és Jad-bal-ja ott baktatott

Tarzan lovának nyomában. Egy kis facsoportnál, bizonyos távolságra
a bungalótól leszálltak a lóról, lent már óvatosan, lopakodva
haladtak tovább egy völgyteknő felé, ahol általában antilopok
szoktak legelni. Lassan elértek a mélyedést szegélyező sűrű bozótos
feléjük eső részéhez. Ott volt Tarzan, Jane és Korak, s közvetlenül
Tarzan mellett az aranyszőrű oroszlán. Négy igazi dzsungelvadász,
és valamennyiük közül épp Jad-bal-ja az oroszlán volt még a
legkevésbé rátermett. Csaknem nesztelenül kúsztak a bokrok között;
levél alig zörrent alattuk, míg végre letekintettek a mélyedésbe,
ahol egy kis csapat antilop békésen legelészett. Egy öreg bak volt
hozzájuk a legközelebb. Tarzan valami titokzatos módon jelzést
adott Jad-bal-jának.

- Hozd ide - suttogta neki, és az aranyszőrű oroszlán valami alig

hallható kis hördüléssel felelt a parancsra.

Felelt, majd nyomban - kísértetiesen halkan - neki is vágott a

bozótos lejtőnek. Az antilopok gyanútlanul legelésztek tovább. A
zsákmány és az oroszlán között túl nagy volt még a távolság,
hiábavaló lett volna bármi nagy ugrás, így Jad-bal-ja egyelőre
várt. A bozótban rejtőzködve azt leste, hogy az antilop esetleg
közelebb jön hozzá, vagy netán végre hátatfordít neki, s úgy legel.
Négyen figyelték a legelésző növényevőket - egyetlen hang nélkül.
Úgy látszott, amazok tökéletesen -gyanútlanok, nem is sejtik a
közeli veszélyt. Az öreg hím antilop közelebb húzódott
Jad-bal-jához. Az oroszlán csaknem észrevétlenül készülődött az
ugrásra. Az egyetlen árulkodó jel a farka hegyének mozgása-rángása
volt; és akkor ... mint a mennyek villáma; mint a kilőtt nyíl, úgy
robbant ki iménti tökéletes moccanatlanságából egy pillanat alatt.
Már majdnem elérte zsákmányát, amikor a bak rádöbbent a vészre - de
későn, nagyon későn, mert alig pördült egyet az antilop, az
oroszlán már rajta volt, két hátsó lábára állva lefogta. A csorda
többi tagja kétségbeesett, fejvesztett futásban keresett menedéket.
 - Hát akkor - mondta Korak -, most majd meglátjuk.

- Ide fogja hozni nekem az antilopot - szögezte le Tarzan

magabiztosan.

Az aranyszőrű oroszlán egy pillanatig tétovázon, hörögve állt- a

zsákmány fölött. Aztán felcsippentette a gerincénél fogva, majd
fejét félrebillentve vonszolni kezdte maga mellett a földön. Így
tért vissza lassan, szinte cammogva Tarzanhoz. Vonszolta fölfelé a
lejtőn, a bozóton át az elejtett antilopot, míg gazdájához nem ért.
Akkor lába elé ejtette, és megállt. Felnézett a majomemberre és
szemében olyasmi csillogott, amit csak büszkeségnek lehetett
érteni, és tekintetében ott volt az is, hogy ő most a megérdemelt
jutalomra vár.

Tarzan megsimogatta a fejét, majd halkan mondott neki valamit,

valami dicsérő szót, aztán előhúzta a vadászkését, elmetszette az
antilop fő ütőerét, hogy kibocsássa a földre a vért.

Jane és Korak ott állt hozzájuk egészen közel, és figyelték

Jad-bal-ját, hogy vajon mit tesz a fiatal oroszlán a friss, forró
vért látva és szagolva?

Jad-bal-ja beleszippantott a levegőbe, aztán horkantott is egyet,

majd elővillantotta tépőfogait, és szelídnek nem mondható
kifejezéssel meredt az emberi trióra. A majomember nyitott
tenyérrel ellökte onnét. ám a kis oroszlán megint felhördült, és
hírtelen feléje kapott. Numa gyors, Bar a az őz sebes és fürge, de
a majomember olyan, mint a villám. Olyan gyorsan ütött vissza,
olyan sebes és fürge villámerővel, hogy Jad-bal-ja ugyanabban a
pillanatban, hogy gazdájára morgott, már hanyatt is penderedett és
elterült a földön. De nyomban talpra ugrott, és igy meredtek
egymásra: állat és gazdája.

- Feküdj! - parancsolta a majomember. - Le, Jad-bal-ja! - Hangja

halk volt és rezzenetlen.

Az oroszlán csak egy pillanatig habozott, aztán leheveredett, ahogy

Tarzan, a majmok neveltje tanította. A parancsszó "élt". Tarzan
megfordult, felemelte a tetemet, a vállára vetette; és elindult.

- Gyerünk! - parancsolta Jad-bal-jának. - Utánam. - És további

pillantásra se méltatva védencét, elindult a lovak felé.

- Tudhattam volna - mondta nevetve Korak -, és akkor most száz

fonttal gazdagabb lennék.

- Hát persze hogy tudhattad volna - felelte anyja.

3. TitoKZatos találkozás

Vonzó külsejű, mégis egy kicsit túlöltözött fiatal nő ebédelt egy

másodrangú londoni falatozóban. Hogy e kifőzde-szerű helyen annyira
feltűnő jelenség volt, nem is elsősorban a jó alakjának és csinos
arcának köszönhette, hanem társának, a huszas éveinek derekán járó,
szépen megtermett férfinak. A férfi akkora szakállt viselt, hogy
elbújhatott volna mögötte, akár a bozótban, és a testmagassága
közel két méter volt. Széles válla, ívelt mellkasa, keskeny csípője
csak fokozta az említett hatást. Megnézni való volt. Egész tartása
az edzett sportembereket idézte a szemlélőben.

A nő és a férfi beszélgetésbe merülve ült ott, s ami azt illeti, a

figyelmes szem észrevehette, hogy társalgásuk olykor közel jár a
heves vitához.

- Mondom neked, nem érted - szögezte le a férfi -, hogy senki másra

nincs szűkségünk. Mi a csudának osztoznánk másokkal ... minek
apróznánk hatfelé a dolgot, amikor ezt simán megcsináljuk ketten,
te meg én?

- Pénz is kell a kivitelezéshez - válaszolta a nő -, és azzal

egyikünksem büszkélkedhet. Nekik viszont van dohányuk bőven, és
szívesen támogatnak minket ... engem azért, amit tudok, téged meg a
megjelenésedért és az erődért. Esteban, figyelj, ezek téged két
éve- keresnek, és tessék, most megtaláltak. Igazán nem szeretnék a
bőrödben lenni, ha átejted őket. Nyissz, és már át is vágták a
torkod, ha úgy gondolják, hogy az útjukban vagy, mivel tudod a
terveiket. És akkor te most azzal jössz, hogy ki akarod forgatni
őket ... Hát észnél legyél! - A nő e szavak kíséretében vállat
vont. - Nem, drágaságom, én sokkal jobban szeretem az életemet,
semhogy ilyen vad dologban veled tartsak ... ilyen öngyilkos
összeesküvésben.

- Flóra, figyelj, nekünk ebből jóval több kinézhet, mint amit ezek
ajánlanak. Te vagy az ész, te tudsz mindent, ami kell, én vállalom
a kockázatot ... akkor miért fizessenek ki minket egy-egy
hatodrésszel, he?!

- Ezt mondd el nekik te magad; Estenban - közölte a lány, újabb

vállrándítás kíséretében. - De ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot,
megelégszel annyival, amennyit kínáltak neked. Ide figyelj, én
tudom, amit tudni kell ... és én hajtottalak fel téged ... és
akkor? Mégse kérek többet, mégis megelégszem a dolog hatodával!
Továbbá biztosíthatlak, hogyha nem csíped az ügyet, az az egyhatod,
amit úgy lekicsinyelsz, elég lesz bárkinek, hogy haláláig fényűzően
eléldegéljen.

A férfin nem látszott, hogy ezek a szavak nagyon meggyőzték volna,

és a fiatal nő is úgy érezte, hogy jó lesz rá ügyelni. Igaz, ami
igaz, nagyon keveset tudott ő erről a férfiról, és személyesen csak
párszor találkozott vele - úgy két hónapja fedezte fel, egy londoni
mozi vásznán! Valami látványos szuperfilm ment, és ez az alak volt
a pretoriánus gárda egyik katonája, "egy római harcos".

És a fizikai megjelenése - alakja, arányai - már eleve feltűnést

keltettek; kellett is ez, mert a szerepe amúgy igen csekély volt.
És ama sok ezer néző közül, aki a filmet megtekintette, alkalmasint
Flóra Hawkes volt az egyetlen, aki futó figyelemnél többre méltatta
őt. Nem mintha a történet nyűgözte volna le. Társaival már vagy két
éve kerestek egy olyan alkatú férfit, mint Esteban Miranda, aki mi
tagadás, típusának valóban a díszpéldánya volt. Egy "megálmodottat"
valóban nehéz megtalálni, de most, hosszú keresés után, már-már
reménytelen helyzetben Flóra csak rálelt Estebanra - a
pretoriánusra! - egy jelentéktelen londoni stúdió színészei között.
Aztán már elegendő volt az ismeretséghez Flóra jó külseje, és ahogy
kettejük között egyre jobban "domborodtak" és érlelődtek a dolgok,
a lány véletlenül se tett említést arról, hogy valami "egyéb" célja
is van.

Flóra Hawkes azonnal látta, hogy a férfi spanyol eredetű; s

feltehetően jobb családból- származik - azt meg, hogy milyen
gátlástalan; megértette abból, hogy Esteban olyan gyorsan
egyetértett a sötét tervvel, s ráadásul még ő akarta kisemmizni á
többieket! Flóra tudta jól, hogy e gátlástalanság miatt vigyáznia
kell, nem szabad a férfi tudomására hoznia a terv igazi titkait,
azokat a'részleteket, melyek e pillanatig kizárólag az ő "szellemi,
tulajdonát" képezték. E dolgokat még négy régebbi társának sem
árulhatja el.

Most csendben ültek pár pillanatig, forgatták kiürült poharukat. A

lány egyszerre felpillantott, és azt látta, hogy Esteban tekintete
reá szegeződik. Ezt a nézést még Flóra Hawkesnél kevésbé járatos
nők is igen egyszerű módon értelmezték volna.

- Azt teszel velem, amit akarsz, Flóra - mondta akkor a férfi -,

mert ha veled vagyok, megfeledkezem az aranyról, mindenről, és csak
arra az egyre gondolok, amit valójában adhatnál, de amit mindig
megtagadsz tőlem ... Mégis, érzem én azt, eljön még a mi napunk. -
Aztán hozzátette: - Az enyém.

- A szerelmet és az üzletet nem szerencsés keverni - közölte a lány

józanul. - Várj, míg ezzel a munkával megleszünk. Akkor majd,
Esteban, beszélgethetünk a szív dolgairól is.

- Nem szeretsz te engem - mondta a férfi elfúló, rekedtes hangon. -

Tudom én azt ... láttam én azt ... a többiek mind szerelmesek
beléd. Ezért gyűlölöm őket úgy. És ha megtudnám, hogy te csak egyet
is viszontszeretsz közülük, hát ki tudnám vágni a szívét. Néha
gondoltam is ilyet ... hogy van valami közöd hozzájuk. Először az
egyikre gyanakodtam, aztán a másikra. Igen, túlságosan jól vagy te
velük, Flóra. Láttam, hogyan szorongatja a kezed John Peebles;
mikor azt hitte, nem lesi senki, és hogy mikor Dick Throck a
táncpartnered, olyan közel bújtok egymáshoz; az arcotok is összeér.
Hidd el, nem tetszik ez nekem, Flóra, és egy szép napon majd
megfeledkezem az aranyról meg az összes dologról; és akkor történik
valami, hogy ne legyenek annyian, akik osztozni akarnak az
aranyrudakon, amiket hazahozok Afrikából. És akkor még nem is
említettem Blubert és Kraskit, ők ugyanolyan rosszak. Lehet, hogy
épp Kraski a leghitványabb mind közt, mert olyan jóképű ördög, és
nem szeretem, ahogy 'olyan nagy borjú szemekkel bámulod, falod
mindig.

A lány szemében most már a harag tüzei villogtak. Egyetlen dühös

mozdulattal elhallgattatta a férfit.

- Mi köze ahhoz Senor Mirandának, hogy nekem kik a barátaim, vagy

hogyan bánok velük és ők hogy s mint viselkednek velem? Szeretném,
ha tudnád, barátocskám, hogy én ezeket az embereket hosszú évek óta
ismerem, míg a te becses személyednek csak pár hete örvendhetek. Ha
bárki megszabhatná nekem, mit és mikor tegyek, amiről - hála
istennek - nincs szó, akkor te lennél az utolsó, akit efféle jogok
illetnének!
 A férfi szeme vadul égett.

- Hát úgy van, ahogy gondoltam! - kiáltotta. - Szereted egyiküket.

- Most egy kicsit föl is emelkedett az asztal mellől, s a lány felé
hajolt. Tartása, hangja fenyegető volt. - Csak tudjam meg, melyik
az, esküszöm, darabokra tépem.

E szavak kíséretében ujjai végigszántottak sűrű, hosszú, fekete

haján amitől egyik oldalt úgy állt a lobonc, mint a lovak sörénye.
Szemében oly fény villant, hogy a lány szíve egy pillanatra
beledermedt. Mintha őrültet látott volna, olyan volt a vele
szemközt ülő Esteban Miranda. A lány egész egyszerűen félni
kezdett, s megértette, a legokosabb az lesz, ha csellel lecsitítja.

- Ugyan, ugyan, Esteban - suttogta lágyan Flóra -, miért kell így

felhúznod magad ilyen semmiségért, hallod? Nem mondtam egy szóval
se, hogy bármelyiküket szeretem ... se azt, hogy téged szeretlek.
Épp csak az van, hogy engem nem szokás így lerohanni. Lehet, hogy
nálatok a spanyol senoriták ilyen forrón szeretik, de én angol lány
vagyok, és ha tényleg szeretsz, hát úgy bánsz velem, ahogy az angol
szerelmesek szoktak.

- Nem, azt nem mondtad, hogy bármelyiket is szereted közülük.

Másrészt viszont azt sem, hogy nem szereted-e mégis valamelyiküket
... Hallod, Flóra, mégis melyik az, amelyiket szereted ?

És a szemében továbbra is ott lángolt a tűz, és roppant teste

szinte beleremegett az elfojtott vágyakozásba.

- Mondom, hogy egyiket se szeretem, Esteban - nyugtatta a lány. -

Ahogy egyelőre téged se szeretlek. Hanem annyit mondhatok - tette
hozzá -, hogy téged még esetleg szerethetlek, érted-e? Igen,
Esteban, még beléd szerethetek, ahogy senki másba, csak épp ... az
van, hogy nem engedélyezhetek ilyesmit a szívemnek, amíg épségben
vissza nem térsz, hogy aztán szabadon éljünk, ahogy kedvünk tartja.
Akkor, talán akkor, de még erre sem tehetek ígéretet.

- Jobb lenne - mondta a férfi komoran, bár láthatóan megenyhülve -,

jobb lenne, Flóra, ha megígérnéd. Hidd el, hogy jobb lenne. Mert
engem nem ér dekel az arany, ha nem te vagy a koronája, érted?

- Pszt! - figyelmeztette a lány. - Már jönnek. Épp ideje, így is

fél órája késnek.

A férfi most arra fordította tekintetét, amerre a lány nézett, és

így figyelték, ahogy a négy férfi belép az étkezdébe. Ketten
nyilvánvalóan angolok voltak - nagydarab "marhahúsfickók",
középosztálybeliek, és nem ís tagadhatták volna le, hogy egykor
ökölvívással foglalkoztak. Harmadikuk, Adolph Bluber tömzsi, kövér
német ember volt, kerek, piros arcú, bikanyakú, míg a negyedik a
legfiatalabb, s egyben a legjobb külsejű is a kvartettből. Sima
képe, tiszta tekintete, mindenekelőtt pedig nagy, fekete szeme
elegendő ok lehetett volna rá, hogy Miranda féltékeny legyen, sőt
ha ehhez hozzávesszük még a hullámos, dús barna hajfürtöket, a
görög istenekre emlékeztető alakot, az orosz-táncos- kecsességű
mozgást, nos ... És mit tesz isten, Carl Kraski valóban táncos
volt, már amikor nem brigantiként, selyemfiú-féle gazemberkedésből
akart megélni.

A lány szívélyesen üdvözölte mind a négyüket, míg a spanyol férfi

megelégedett afféle kurta-furcsa biccentéssel. A jövevények
székeket húztak oda, és letelepedtek Flóráék asztalához.

- Sört ide - rikkantotta Peebles, és rácsapott az asztalra, hogy

felhívja magukra a pincér figyelmét. - Sört ide, az áldóját nekije
...!

A javaslatot egyhangú ujjongás fogadta, s míg az italra vártak,

amolyan cseverészés folyt, mindenféle érdektelen témákról. Hogy
milyen nagy a hőség; hogy s mint vannak, mióta nem látták egymást;
milyen az élet. A lány s a négy férfi így cseverészett, miközben
Esteban egyre komorabban merült magába. Hanem ahogy a pincér
megjött a sörökkel, és a társaság lelkesen ürítette a poharakat
Flórára - nyilvánvalóan ez volt a szokott jel az összejöveteleiken!
-, nyomban rátértek az üzlet fontosabb dolgaira is.

- No hát! - kiáltotta megint Peebles, és húsos öklével újra az

asztalra csapott. - Itt vónánk, és ez a lényeg. Megvan mindenünk
Flóra ... a tervek, a dohány és Senor Miranda! És semmi akadálya,
drága öregem, hogy te is a színre lépj!

- Mennyi pénzetek jött össze? - tudakolta Flóra. - Itt rengeteg

pénzre van szükség, és tényleg fuccs az egésznek, ha nem kezdjük
vastagon !

Peebles akkor Bluberre nézett.

- Hát itt van - mondta; és húsos ujjával rábökött -, ez a mi

kicsattanó pénztárosunk. A kincstárnok! Majd ő megmondja, mí az,
ami a kasszát feltölti, a bitang hájas kis németalföldi, hahaha!

Bluber válaszul behízelgőn mosolygott "a nagy viccre", és

összedörzsölte kövérkés tenyerét.

- Persze - mondta akkor idegenes kiejtéssel -, menji pénz az, amit

gondol, Miss Flóra, hogy nekünk van összejövetelesen?

- Kétezer font a minimum, ami kell - felelte gyorsan a lány. -

Anélkül el se kezdjük.

- Ah, jó, jó, jó - kiáltotta pattogva Bluber. - De irtózat sok

pénzecske ... kettőezer font ...! Jaj !

A lány utálkozó mozdulatot tett.

- Azt rögtön az elején megmondtam, hogy olcsójánosokkal, piti

palikkal nem kezdek - mondta hidegen. - Amíg pedig össze nem
hozzátok a kellő pénzt, hát fityiszt nektek, nem kapjátok meg a
térképeket. Sőt, még arról se lesz fogalmatok, merre kell menni, ha
rá akartok lelni a bűvös helyre, ahol annyi az arany, ha jól
hallom, hogy ezt a szigetet kétszer megvehetitek belőle, ha
tetszik. Ezt .csak úgy mondom. Felőlem aztán nekivághattok, a ti
pénzetek bánja. De ha azt akarjátok, hogy értelme is legyen, hát
előbb mutassátok nekem azt a kétezer fontot, annyi alatt szóba se
állok veletek. Mese nincs, csupán akkor mondok bármit is az úton,
amelyen ... igen, a világ leggazdagabb embereivé válhattok.

- Ugyan, hagyd - mondta Throck, mintha csak hördült volna egyet. -

Ez a szarházi megszerezte már azt a pénzt. Akármi legyek, ha tudom,
mit játssza itt az eszét.

- Ő már csak ilyen - tódította az orosz táncos. - Ez még az

anyakönyvvezetővel is alkudozna, hogy neki fizessen, amiért munkát
ad neki ...!

- Jaj, jaj - sóhajtotta Bluber. - Jó, jó. De hát mi ok, amiért több
pénzt kiadunk, mint szükséges okvetlen? Ha egyezer fontért
megbírnánk csinálkozni, lenne annál jobb, ez csak persze, nem?

- De mennyire - vakkantotta a lány. - Aztán, ha ezt az egyezer

fontot- hozod, akkor azt csinálhatsz vele, amit akarsz ... de
nélkülem, és a tervek nélkül, jó? És jaja mi!? A második ezres a
váratlan események miatt kell. Ha jártál volna valaha is arra,
tudnád: ott majdnem minden pillanatban csupa váratlan dolog
történik.

- Ah, jaj, jaj nekem - nyögte Bluber.

- Megvan ennek a pénz - közölte Peebles. - Hát akkor ne rágjuk

itten a gatyamadzagot, Gyerünk !

- Lehet, hogy nála a pénz, de én azt előbb látni is szeretném -

szögezte le a lány.

- Mit gondolsz te így ...! És ennyi pénzt fogok hordozni körül

magammal?! - szörnyülködött Bluber.

- Nem elég neked, ha a szavát adja rá? - dörmögte most már Throck
is.

- Szép kis tolvajbanda, az vagytok, ha a véleményemet akar játok

hallani - mondta a lány csípősen, és felkacagott. - Rendben van -
folytatta aztán, és keményen szembenézett a durva arcokkal -, Carl
adja rá a szavát, elhiszem. Ha ő azt mondja, hogy megvan a
pénzetek, méghozzá olyan formában, hogy fel lehet használni
bármelyík pillanatban az expedíciónkhoz, hát jó, akkor ... de csak
neki ... elhiszem.

Peebles és Throck dühösen felhorkant, Miranda szeme résre húzódott,

így nézett az oroszra. Bluber viszont, éppen ellenkezőleg, teljesen
közömbös maradt. Úgy látszik őt csak sértegetni kellett; minél
nagyobb gorombaságokat kapott a fejéhez, annál jobban élvezte. Ha
valaki tisztelettel, bizalommal kezeli őt, azzal a legpimaszabb, ez
hamar meglátszott rajta. Csak Kraski maradt ugyanolyan, mint volt.
Önelégültsége egy szemernyit se rendült meg, és mosollyal fogadta a
felforrt vérű spanyol villámló tekintetét ís.

- Flóra - mondta akkor -, figyelj, Blubernek tényleg megvan a

pénze. Éspedig úgy, mit mondjak, hogy mindannyian beleadtuk a
magunkét. Tudjuk, hogy az utolsó fityingért is meg fog küzdeni,
mielőtt kiadná. Ő nem az az ember, aki csak úgy dobálózna a
vagyonokkal. Most már a tervnek az a része jön, hogy szépen
párosával elpályázzunk innen Londonból.
 Zsebéből térképet húzott elő, széthajtogatta, aztán kiterítette a
társaság elé az asztalra. Ujjával rábökött egy X-szel megjelölt
pontra. - Itt fogunk találkozni, és itt egészen konkrétan
megszervezzük az expedíciót - mondta. - Bluber és Miranda megy
elsőként, aztán Peebles és Throck. Mire te meg én megérkezünk -
folytatta, és a lány felé fordult e szavakkal -, már minden készen
áll, hogy azonnal nekivágjunk a terepnek. Mélyen bent, a célhoz jó
közel állandó tábort létesítünk. Miranda addig meghúzza magát a
pofabozontja mögött, hogy így mondjam; és felkészül a szerepre. Az
lesz hosszú utazásának döntő színpada. Tudom én, hogy jártas ebben
a dologban, és képes efféle figurát alakítani. Mivel csak primitív
bennszülöttekkel és vadállatokkal lesz dolgunk, ezeket kell
megtéveszteni; nem kellenek ahhoz világrengető képességek. - Az
orosz halkan, lágyan mondta mindezt, de valamilyen gunyor os, maró
éle volt a szavai- nak, hogy a fekete spanyol szemek azonnal gonosz
fénnyel villogtak rá.

- Ha jól értem - kérdezte akkor Miranda -, te és Miss Hawkes ...

szóval, ti kettesben utaztok az X pontig? - Szelídre fogott
hangjában elfojtott hörgések lapultak.

- Jól érted - felelte Kraski. - Már ha általában jól szoktad érteni

a dolgokat.

A spanyol most már felemelkedett ültéből, és félig áthajolt az

asztalon. Fenyegetés volt ebben a mozdulatban, és a lány azonnal
megragadta a kabátját.

- Nem! - kiáltotta Flóra Hawkes. - Ilyesmit nem tűrök! -

Visszanyomta a székre Estebant. - Már ennyi is elég volt nekem ma
köztetek ... és ha nem hagyjátok abba, hát fel is út, hozzám sokkal
jobban illő társakat keresek, és kész!

- Ez az, ez beszéd - helyeselt Peebles harciasan. - Ennek a

kettőnek fel is út, le is út!

- Johnnak igaza van - horkant fel megint Throck. - Én aztán

támogatom őt. Ha tovább folytatjátok - fordult most Miranda és
Kraski felé -, hát isten bizony, én foglak kirepíteni innen
benneteket, de úgy, hogy többé nem találtok magatokra!

- Jó, jó - nyögte Bluber -, ah, fogjatok szépen kezet mindannyian,

és legyen szent a béke.

- Halihó! - rikkantotta Peebles. - Erről van szo-ho-hó! Gyerünk,

Esteban, nem disznóláb!

- A tied se, Carl! Oda a mancsot; rajta. Ne kezdjétek itt az

ellenlábaskodást, hahaha!

Az orosz biztosnak érezte a helyzetét, mármint Flóránál, ezért kész

volt mindenféle nagylelkűségre, lendületesen kezet nyújtott az
asztalon át, a spanyol felé. Esteban volt az, aki egy pillanatig
habozott.

- Gyerünk már, öreg, a szent mindenit! - rikkantotta Throck. -

Különben visszamehetsz huszadik statisztának, mi meg találunk
helyetted különb színészt! Na ...!

A spanyol sötét arcán hirtelen valami fény villant: örömnek is

mondhatta volna akárki. Kezet nyújtott. S mert Kraski se vonta
vissza a magáét, jót csattant a párjára.

- Megbocsáss, testvér - mondta Esteban -, forró a vérem, de az nem

jelent semmit. Miss Hawkes jól mondta, összetartozunk, legyünk hát
barátok valamennyien. Itt a kezem rá, Kraski, ami engem illet.

- Jó - mondta Kraski -, én meg sajnálom, ha megsértettelek. - De

elfelejtette, hogy ellenfele színész, és ... Igen, ha most abba a
sötét lélekbe valóban beleláthatott volna, elborzad.

- És akkor, Gott, most mind jó barátok, mi itt - mondta Bluber,

kezét dörzsölve álszentül -; miért ne beszélnénk meg, mikor kezdünk
mindent csinálni, hogy legyen jó vég? Miss Flóra; ő nekem adja
térképet, és az irányulásokat, éS mi ráindulunk azon módban.

- Volna egy ceruzád, Carl - mondta a lány; és ahogy a férfi

átnyújtotta az írószerszámot, Flóra kikeresett egy helyet a
térképen, bizonyos távolságra az "X-es körzet" közepétől, s oda egy
apró kört kanyarított. - Ez a 0 pont - mondta. - Ha valamennyien
ott leszünk, majd megadom a pontos eligazítást, hogyan tovább, de
addig nem.

Bluber két keze kétségbeesetten lendült a magasba.

- Ah! Drága Miss Flóra! Mit nem gondol el? Mink itten adunk kifelé
kétezer font, azért Csak, hogy vegyünk a zsákban egy macskát?

- Igen, és akkor itt vagyunk, és ez van! - bömbölte John Peebles,

és megint az asztalra vert.

A lány könnyed mozdulattal felállt az asztal mellől.

- Ó, hát semmi baj, tényleg - mondta, megvonva vállát. - Ha így

gondoljátok, igazán semmiből se áll, hogy elfelejtsük az egészet.

- Jaj, várjunk, vár junk, Miss Flóra - kiáltotta Bluber, és ő is

sietősen talpra szökkent. - Hát ne ilyen izgalmat, mégse. Csak hogy
nem látja-e, nekünk ez mi van? Kétezer font, az elrettentő
összegecske, és mi jó emberek vagyunk az üzletben. Igazán nem
akarjuk kiadózni úgy, hogy semmi nem üti meg érte a markolatunk!

- Én nem kértem, hogy adjanak ki bármit, és a markolata se érdekel

- felelte dühösen Flóra Hawkes. - De ha ebben az üzletben bárkinek
bíznia kell a másikában, hát maga az, akinek bíznia kéne bennem.
Ide figyeljen, ha én most elmondom mindazt, amit tudok, hol állok?
Hogy tudom megakadályozni magukat, Bluber, hogy odamenjenek, aztán
engem szépen kisemmizzenek? Legyen észnél, és lássa be, hogy én se
estem a fejemre!

- De hát mi sem vagyunk bolondok, Miss Flóra - erősködött Bluber. -

Mi nem gondolunk arra, hogy magát becsapjuk, semmi pillanatra.

- Másrészt nem is angyalok, Bluber, egyikük se az - vágott vissza a

lány. - Ha azt akarják, hogy egy ről a kettőre jussanak ebben a
dologban, hát az csak úgy fog menni, ahogy én akarom. És én ott
akarok lenni az elejétől a végéig; hadd lássam, mi az, ami tényleg
az enyém. Eddig a szavamat adtam, és el is hitték, hogy nálam van a
nyerő lap, hát akkor most már játszuk végig az egészet, vagy
mindennek lőttek, rendben? Hiszen mi értelme lenne, hogy
elvergődjek egy ilyen nyomorult dzsungelvidékre, És magammal
vonszoljam az egész társaságot, elszenvedjem a megpróbáltatásokat
... ha a Wégén nem sikerül, ha kénytelen vagyok üres kézzel távozni
magam is? És nem vagyok olyan agyalágyult, hogy azt higgyem:
megúszom egy ilyen bandita népséggel szemben, mint a maguké,
Bluber, ha kiderül, hogy átvertem mindenkit. És amíg tisztességesen
játszom, biztosra vehetem azt is, hogy vagy Esteban, vagy Calr
vigyáz majd rám, és akkor ... mit érdekel a többi? Ott se lesz baj
! Kérdezem, tiszta lap ez így, vagy sem?

- Nos hát, John, halljuk, mire gondolsz, és te is Dick, he? -

kérdezte Bluber a két hajdani ökölvívótól. - Carl, róla tudom, hogy
ő mindig azt fogja gondolni, ami Flóra gondolata, nem?

- Fenébe is - felelte Throck -, nekem ez soha nem okozott addig

gondot, amíg nem volt muszáj, de most azt gondolom, mégis az a
legjobb, ha megbízunk Flórában.

- Egyetértek - hagyta rá John Peebles. - Ha mégis megpróbálsz

valami trükköt, Flóra ... - És két kezével, begörbített ujjaival
jelentőségteljes mozdulatot tett úgy toroktájon.

- Értelek, John - válaszolta a lány mosolyogva. - És azt is tudom,

hogy két fontért ugyanezt megtennéd, hát még akkor kétezerért.
Akkor viszont, mintha mindenki egyetértene abban, hogy a dolgokat
az én terveim szerint bonyolítjuk le. Igaz, Carl?

Az orosz bólintott.

- Ami a többieket illeti, ők is velem értenek egyet - szögezte le.

És ezek után a jeles kis társaság hozzálátott, hogy minél

konkrétabban kidolgozza a tervet. Percről percre, részletről
részletre, hogyan jutnak el arra a helyre, amelyet a lány a
térképen Owal jelölt.

4. Mesélő lábnyomok

Jad-bal-ja, az aranyszőrű oroszlán kétévesen fajának oly remek

példánya lett, amilyet még a Greystoke család is ritkán látott.
Méretre jócskán meghaladta a fejlett hímek átlagát, alakja
tökéletes volt, feje nemes vonalú, nagy fekete sörénye pedig igazi
nagy hím külsejét kölcsönözte neki. Ehhez jött még intelligenciája,
mely valóban sokkal nagyobb volt, mint szabadon, vadon felnőtt
társaié.

Jad-bal-ja végtelen büszkesége és öröme volt a majomembernek, aki

olyan nagy gonddal tanította és edzette őt, hogy a benne rejlő
képességek mind maradéktalanul kibontakozhassanak. Az oroszlán már
rég nem gazdája ágyának végében aludt, hanem erős ketrece volt,
melyet Tarzan maga szerkesztett neki a bungaló hátsó felében,
hiszen ki tudta volna jobban nála, a dzsungel uránál, hogy egy
oroszlán, bárhogy nevelkedett is, azért csak oroszlán - vérengző
húsevő. Az első évben Jad-bal-ja még egymaga járta az erdőt-mezőt,
és kedvére csatangolhatott a ház körül is, utána azonban már csak
Tarzan társaságában. Gyakran megtörtént, hogy együtt mentek
vadászni. Az oroszlán a maga módján Jane-nel és Korakkal is
ugyanilyen közeli kapcsolatban volt, és egyikük sem félt tőle,
mindketten megbízhattak benne. Ennek ellenére az igazi nagy
kapcsolat Jad-bal-ja és a majomember között élt. Az oroszlán Tarzan
gazdaságának feketéit is tiszteletben tartotta, és nem bántotta a
háziállatokat sem. A ház ura még idejekorán, amikor kölyök volt,
megtanította, hogy büntetés jár érte, ha a kutyaólak vagy a
tyúkketrecek népét tizedelni merészeli. Hozzájárult a farm
élőállományának biztonságához az a körülmény is, hogy az oroszlán
sosem volt igazán éhes.

Ember és vadállat a jelek szerint tökéletesen értette egymást. Az

persze kérdés, hogy az oroszlán valóban "Megértett-e" mindent, amit
Tarzan mondott neki, de bárhogy volt is, már eleve a hihetetlenség
határát súrolta az a mód, ahogyan a majomember Jad-bal-jával
közölni tudta, mit is kíván tőle. A kölyökben engedelmességet
alakított ki a szigor és a gyengéd bánásmód keveréke. Azután ez a
beidegződés a felnőtt oroszlánnak is elmaradhatatlan sajátja volt.
Ha kellett; Tarzan parancsára Jad-bal-ja messzire elment és zebrát
vagy antilopot ejtett el; aztán épségben hazavitte a zsákmányt s
letette gazdája lábához. Meg sem próbált belekóstolni húsukba, sőt,
olykor még élő állatokat is "szállított". Ilyen volt az az
aranyszőrű oroszlán, amely isten-forma gazdájával az ősvadonban
cserkészett és vadászott.

Ebben az időben mindenféle hírek és rémhírek terjedtek el, elérvén

a majomember füléhez is, hogy birtokától nyugatra és délre
rablóbanda garázdálkodik. Csúnya történetek jártak
elefántcsont-rablásról, rabszolgakereskedelemről és kínzásokról,
amilyenek nem zavarták meg a majomember vad dzsungelének nyugalmát
Amor Ben Khatour sejk napjai óta. De másféle történetek is
keringtek, melyek hallatán Tarzan felvonta a szemöldökét, úgy
elcsodálkozott, annyira gondolkodóba esett. De aztán egy hónap is
eltelt úgy; hogy a dzsungel ura semmiféle híresztelést nem hallott
nyugat felől.

A háború a Greystoke família jövedelmét igencsak lecsökkentette.

Gyakorlatilag mindenüket oda kellett adniuk a Szövetségesek
ügyéért, és most amijük csak maradt, szinte teljesen ráment Tarzan
afrikai birtokának fellenditésére.

- Jane - mondta egy este feleségének a ház ura -, nagyon úgy fest a
dolog, hogy egy újabb opari út előtt állunk.

- Opar? A hallatára is elborzadok, és nem akarom, hogy te odamenj -

felelte a nő. - Kétszer már megmenekültél, de emlékezz; mindig épp
csak az életed menthetted Oparból. Harmadszorra aligha leszel ilyen
szerencsés. Van épp annyink, John, hogy itt kényelmesen és boldogan
eléldegéljünk. Ez a két dolog mindennél fontosabb, s ezt
kockáztatnánk holmi kincseskamrák feszegetésével?

- Nem fenyeget veszély, Jane - biztosította Tarzan. - A múltkor ott

volt Werper a sarkamban, előttem a földrengés, a kettő közt tényleg
csaknem ottvesztem. De most semmi valószínűsége, hogy efféle
veszedelmek adódnak megint.

- Azért csak nem akarsz egyedül menni, John? - kérdezte az asszony.

- Magaddal viszed Korakot?

- Nem - mondta a férfi. - Hogyan is vinném? Neki itt kell maradnia

veled, hiszen az én hosszú távolléteim - a te számodra
veszedelmesebbek, mint a magaméra. Viszek ötven vazirit, ők lesznek
a teherhordozóim, az aranycipelők. Így megint feltölthetjük
magunkat egy időre, és megleszünk jól.

- És mi lesz Jad-bal-jával? - érdeklődött Jane. - Őt sem viszed?

- Őt sem - szögezte le a férfi. - Maradjon ő csak itt Korakkal, ő

tud vigyázni rá, és néha még vadászgathatnak is együtt. Szeretnék
gyorsan haladni, könnyű poggyásszal, ahogy mondani szokás; és az
oroszlánnak túl nehéz megpróbáltatás lenne az ... Tudod jól, hogy
ők nem szeretnek sokat mászkálni a tűző napon, s mivel nekünk
többnyire nappal kell mennünk; nem hiszem, hogy Jad-bal-ja olyan
sokáig bírná.

És így esett, hogy Tarzan, a dzsungel ura megint nekivágott. Várta

az Oparba vezető hosszú út. Mögötte ott vonult-ötven óriás vazirí,
a törzsnek színe-virága, mely Tarzant tiszteletbeli és valódi
főnökének fogadta. A bungaló verandáján ott állt Jane és Korak,
istenhozzádot integetve, miközben a bungaló hátsó feléből a
majomember hallhatta Jad-bal-ja, az aranyszőrű oroszlán bömbölését.
És ahogy távolodtak, Numa hangja ott járt velük a hullámzó
síkságon, míg végül el nem halt a messzeségben.

Tarzan csapatának menetütemét a leglassúbb teherhordó határozta

meg, de még az is olyan volt, hogy igen gyorsan haladhattak. Opar
jó huszonöt napi járóföldre volt a farmtól - könnyű poggyásszal
utazó férfiak számára -, visszafelé azonban az arannyal megrakott
vaziri gárda sebessége lassúbbra volt tervezve. Ezért aztán a
majomember két hónapot szánt a vállalkozásra. Szafárija, mivel
csupa tapasztalt harcos tartott vele, a leggyorsabb előrejutást
ígérte. Készleteket nem vittek; mert jó vadászok voltak
valamennyien, és a táj, melyen átvonultak, sok vadat kínált - minek
terhelték volna agyon magukat olyan holmikkal, melyek csak a fehér
utazók cókmókjai.

Tövises bonra és némi lomb biztosította nekik az éji fedelet, és

dárdáik-nyilaik jóvoltából, meg nagy fehér főnökük érdemeképpen, a
hasuk sosem volt üres. Válogatott legénységével Tarzan huszonegy
napos odautat remélt - úgy, ha csak maga megy, még kevesebb időre
lett volna szüksége, mert akkor kétszer-háromszor ilyen gyorsan
haladhatott volna. Ha ugyanis a majomember úgy határozott, hogy
valahová nagyon hipp-hopp el akar érni, hát szinte repült a
dzsungelen át, ahol éjjel-nappal egyformán otthonos volt, és
gyakorlatilag sosem fáradt el.

A harmadik héten egyik nap kora délutánján történt, hogy Tarzan,

messze a feketéi előtt vadászott. Hirtelen fölfedezte Bara, az őz
holt tetemét - tollas nyíl állt ki az oldalából. Biztos volt abban,
hogy Barát a közelben érte a lövés, aztán ide vonult el meghalni. A
nyílvessző ugyanis olyan helyen érte az állatot, hogy azonnali
végét nem okozhatta. A majomember azonban, még mielőtt közelebb
ment volna, hogy alaposan szemügyre vegyen mindent, felfigyelt a
nyíl alakjára. Amikor kihúzta az őz testéből, úgy elcsodálkozott,
mintha valaki swazi-földi hajviseletet pillant meg a Broadwayn vagy
a Stranden, ugyanis a nyílvessző a megszólalásig azonos volt
azokkal, amelyeket a világ bármely nagyvárosának sportboltjaiban
lehet kapni. Efféle vesszőket kínálnak kimondottan "civilizációs",
tehát parkbélí vagy városszéli nyilazgatóknak. Elképzelni sem
lehetett bizarabb látványt, mint hogy itt Afrikában ez az ide nem
illő tárgy tűnik valakinek a szeme elé. Hogy a nyílvessző mégis
megfelelt a célnak, bizonyította, hogy Bara élettelenül hever ott - s
a majomember ennek ellenére biztos volt benne, hogy a lövést nem
helybéli bennszülött kéz adta le.

Tarzan kíváncsisága nőttön nőtt, s vele az óvatossága is - ez már

csak amolyan dzsungelbéli beidegződés volt nála. Hiszen ha valaki
valóban túlélő akar lenni a maga vadonában, és ha a hely jó
ismerőjének tartja magát, éles szemmel-füllel föl kell figyelnie
mindenre, ami szokatlan és váratlan. Így történt, hogy elindult
Bara nyomán visszafelé, hogy ha lehet, kiderítse, ki volt, mi volt
a gyilkosa. A vérnyomot viszonylag könnyen követhette, és a
majomember el is csodálkozott, hogy a vadász miért nem ment a
zsákmánya után, miért nem szedte össze - hiszen az állat már egy
napja ott heverhetett. Tapasztalnia kellett, hogy Bara hosszú utat
tett meg sebesülten, és a nap már alacsonyan járt a nyugati égen,
mikor Tarzan végre az állat gyilkosának első nyomára bukkant.

Lábnyomokat lelt; és ezek ugyanúgy meglepték, mint a nyílvessző

jellege. Gondosan megvizsgálta a leleteket, és lehajolva még bele
is szimatolt felettük a levegőbe. Érzékeny szaglása volt, ám
hihetetlennek, sőt, egyszerűen képtelenségnek kellett tartania amit
tapasztalt: a mezítlábas nyomok fehér emberről árulkodtak. Nagy
darab emberről, körülbelül mint amekkora ő maga, Tarzan. Kata
nevelt fia tűnődve állt ott, csak bámulta a titokzatos idegen
nyomát; és közben beletúrt sűrű, fekete hajába. Ez nála az
elképedés jellegzetes kifejezése volt.

Miféle meztelen fehér ember járhat itt Tarzan dzsungelében, ejtheti

el Tarzan vadját efféle vadásztársasági kecses nyílvesszőcskével?
Hihetetlennek tűnt, hogy egyáltalán ilyen ember létezhet, és mégis,
a majomember elméjében elkezdtek visszaderengeni a pár hete hallott
híresztelések. Eltökélte, hogy megoldja a rejtélyt, így aztán, hogy
a dolog végére járjon, elindult az idegen nyomán. Kuszán kanyargó
nyom volt. s arról árulkodott, hogy tapasztalatlan vadász jár
céltalanul a dzsungelen át. Eképpen gondolkodott a majomember, ám késő
este lett. még mindig nem jutott közelebb a megoldáshoz. Ahogy az éj
leszállt, Tarzan úgy döntött, visszatér táborukhoz.

Tudta, hogy a vazirik húst várnak, s ő nem akart csalódást okozni

nekik - jóllehet arra is rájött közben, hogy nem ő az egyetlen, aki
ezen az éjszakán a környéken vadászik. A közelben nagyvad volt,
hallotta is hördüléseit: oroszlán járta a vadont. A messziségből a
másik oroszlán tompa bődülései is odahallatszottak. De hát olyan
nagy dolog volt mindez a majomembernek? Megpróbálta ő már
ügyességét, erejét, fűrgeségét ily helyzetekben - akár ember, akár
vadállat volt a könyörtelen, nyers világ rivális portyázója, akivel
mérkőznie kellett.
 Így aztán el is ejtette a maga zsákmányát, kiragadta a csalódott,
dühös oroszlán orra elől a kövér antilopot, melyet a ragadozó már a
sajátjának tekintett. Vállára kapta a tetemet, így szökkent fel az
immár támadó Numa útjából, a fák alsó lombteraszára, ahonnét
harsány hahotával gúnyolta az őrjöngő fenevadat, majd nesztelenül
eltűnt az éj sötétjén.

Könnyen megtalálta a tábort. Az éhes vazirik már várták. Olyannyira

megbíztak benne, hogy egyetlen pillanatig sem kételkedtek abban,
hogy meghozza a vacsorahúst.

Másnap kora reggel Tarzan elrendelte a továbbindulást Opar felé. A

vaziriket a legrövídebb úton előreküldte. Ő pedig valami
kacskaringósabbat választott. Át akarta fésülni a dzsungelt a
különös nyílvessző s a lábnyomok gazdája után. Elérkezvén ugyanarra
a helyre, ahol a sötétség miatt átmenetileg fel kellett adnia
vállalkozását, máris ott folytatta, ahol abbahagyta. Megvolt a
nyom, el is indult rajta, és nem kellett sokáig haladnia, ott volt
az újabb bizonyság, hogy valami veszedelmes és rejtelmes személy
van jelen. Mert a nyomon ott hevert előtte egy óriásmajom teteme,
ama nagy emberszabásúak egyikéé, amilyenek között Tarzan
felnevelkedett. A mangani szőrös hasából az emberi civilizáció
gépterméke, egy másik nyílvessző állt ki. A majomember szeme szűkre
húzódott, szemöldöke haragosan megrándult.

Ki az, aki ide merészel behatolni, az ő szent terepére, ki

gyilkolja ilyen gátlástalanul az ő népét?

A majomember torkából feltört lassan az elmaradhatatlan hördülés. A

civilizáció vékony rétege, amit fehér emberek között hordott magán,
most egyszerre lehámlott róla. Nem angol lord állt ott, szőrös
rokonának tetemét a dzsungel vadja nézte, szívében valami sötét
gyanú árnyával és a gyűlölet tüzével. Tarzan igazi vadonlakó volt,
gyűlölettel a gyilkos emberféle iránt. Egy ragadozó szemlélte a
gátlástalan ember véres művét. Tarzan tudatában nyoma sem vólt
annak, hogy ez az emberféle egy másik vérség szerint neki
"ugyanúgy" a rokona.

Megállapította, hogy a nyom, mintegy kétnapos, Tarzan sietve

elindult a gyilkos után. Nem volt semmi kétsége felőle, hogy itt
közönséges gyilkosság történt. Ismerte jól a manganik szokásait,
tudta, hogy emberszabású óriásmajom sosem provokál küzdelmet,
hacsak nem kényszerűségből teszi.

Tarzan széllel szemben haladt, és körülbelül fél óra múltán finom

szaglásával fölfedezte, hogy az elpusztult emberszabású majom
rokonai a közelben időznek. Tudta, milyen félénkek, s ezért a
legnagyobb óvatossággal haladt, nehogy a heves természetű
dzsungellakók elriadjanak, mielőtt egyáltalán ráeszmélnének, ki is
érkezik. Nem túl gyakran találkozott velük, azt viszont tudta, hogy
vannak még köztük páran, akik még felismerik, s révükön a törzs
többi tagjával is szívélyes viszonya alakulhat ki.

Az aljnövényzet olyan sűrű volt, hogy Tarzan inkább a középső

ágszinteken haladt. Könynyedén és fürgén lendült ágról ágra, s
hirtelen kibukkanva a levelek közül már ott is volt az óriás
emberszabásúak feje fölött. A csapatban körülbelül húszan voltak,
és a természet nyújtotta tisztáson azzal foglalkoztak - ősi
szokásuk szerint -, hogy étkezési célokra hernyókat, lepkéket s
bogarakat gyűjtsenek; állandó táplálékul szolgált számukra az ily
apró nyüzsgő lények sokasága.

A majomember arcán finom mosoly futott végig, ahogy egy nagy ágon
megpihent. Jól megfigyelhette a lombok mögül a kis csapatot.

A nagy majmok minden cselekedete, minden apró mozdulata a

gyerekkort idézte Tarzan emlékezetében, azt az időt, amikor ő maga
is, Kala mohó nevelőanyai szeretetének védelmében, hasonló módon
járt-kelt, vadászott és gyűjtögetett Kercsak törzsének
dzsungelerdejében.

A zsibongó, élénk fiatalok közt ott látta megint Nitát és más

gyerekkori játszótársait, meg a többi, már felnőtt, veszedelmes
vadállatot, őket, akiktől eleinte félt, aztán férfiként mindet
legyőzte. Az emberi élet szokásai, körülményei változhatnak, de a
majmok ugyanúgy éltek tegnap, ahogy ma, és a sok-sok holnap sem hoz
változást: egy darabka "örökkévalóság".

Pár percig csöndben figyelte őket. De boldogok is lesznek, ha

rádöbbennek, ki érkezett körükbe! Mert a majomember közismert volt
dzsungelszerte arról, hogy a mangani nép barátja és védelmezője.
Először, persze, morogni-hörögni fognak rá, fenyegetően lépnek fel,
mert nem hisznek teljességgel a saját szemüknek, a saját fülüknek
sem, ami Tarzan személyazonosságát illeti. Amíg meg nem jelenik a
tisztásukon, hogy a törzs öreg hímjei körülállhassák, mereven;
villogó tépőfogakkal, s orrcimpáik nem tanúsítják, hogy a jövevény
valóban az, akinek hihetik - igen, addig nem hisznek el róla semmit
sem maradéktalanul. Akkor, semmi kétség, nagy lesz a szenzáció, de
csak pár percig megy, mert a majomösztönök világa már csak ilyen:
el fogja vonni a figyelmüket róla egy megrezzenő levél, egy lepke
vagy hernyó, egy madártojás, és mennek a dolgukra, nem törődnek
vele se többet, mint a törzs bármely másik tagjával. Míg azonban
erre sor kerül, nyilvánvalóan mind végigszagolgatják, sőt, talán a
testét is megfogdossák kérges mancsaikkal.

Tarzanon volt a sor. Üdvözölni kellett a törzset, s ez meg is

történt. A barátságos hangra a majmok felpillantottak, ő meg
kilépett rejtekéből.

- Tarzan vagyok t - kiáltotta. - Nagy har cos; a mangani nép

barátja. Tarzan barátsággal jön az övéihez. - E szavak kíséretében
leszökkent a tisztás dús füvére.

Azon nyomban pokoli kavar odás támadt. Sikoltozások hallatszottak,

figyelmeztető jelek hasogatták a-levegőt, és a nőstények a tisztás
távolabbi végébe húzódtak kicsinyeikkel. A hímek szőre égnek állt,
hördüléseket hallatva néztek szembe a betolakodóval.

- Ugyan! - rikoltotta Tarzan. - Hát meg se ismertek? Tarzan vagyok,

a mangani nép barátja. Kala volt a nevelőanyám, így lettem Kercsak
törzsének királya.

- Ismerünk - mordult fel az egyik öreg hím. - Tegnap láttuk, ahogy

megölted Gobut. Eriggy innen, vagy mi ölünk meg téged.

- Én Gobut nem öltem meg - válaszolta a majomember. - Tegnap én is

láttam a tetemét, és a gyilkosának követtem a nyomát. Ekképpen
jutottam el most hozzátok.

- Láttunk - makacskodott az öreg hím. Eriggy innen, vagy megölünk.

Nem vagy te többé a mangani nép barátja.

A majomember töprengve húzta össze a szemöldökét. Nyilvánvaló volt,

hogy a majmok azt hiszik, őt látták, ahogy társukat megölte. Mi a
magyarázat? Hogyan tudja ezt ő maga is értelmezni? A nagy fehér
ember mezítlábas nyomai mégis többet jelentenének, mint akár ő maga
is hitte? Tarzan döbbenten állt. De aztán ismét fölemelte
tekintetét, és ekképpen szólt a hímekhez:

- Nem én öltem meg Gobut - állította ő is makacsul. - Sokan

közületek egy életen át ismernek engem, és aki ismer, az tudja,
hogy manganit én csak tisztességes, nyílt küzdelemben öltem meg.
Tudjátok, hogy minden dzsungellakó közül a manganik a legősibb és a
legjobb barátaim. Tarzan, a majmok fia, hogyan ölné meg orvul az
egyik testvérét?

- Mi csak azt tudjuk - felelte hajthatatlanul az öreg hím -, amit

láttunk. Megölted Gobut. A saját szemünkkel láttuk, ahogy megölted.
Eriggy innen, de gyorsan, vagy mi ölünk meg. A majomember hatalmas
harcos lehet, kemény küzdő, de Pagth népe még nála is különb. Én
vagyok Pagth, a Pagth-törzs királya. Menj innen, vagy megölünk.

Tarzan vitatkozni próbált, de tudta, hiába - meg se hallgatnák.

Annyira biztosak a maguk igazában, hogy tudniillik ő volt az, aki
társukat, Gobut; a hímet megölte. Végül úgy döntött, hogy elkerüli
a harcot, melynek során valakinek okvetlenül meg kellene halnia e
derék nép soraiból. Szomorúan elfordult, s továbbállt. Hanem most
aztán már minden eddiginél jobban vágyott rá, hogy Gobu gyilkosát
szemtől szembe lássa; kiderítse, ki az, aki az ő örök birodalmába
merészelt behatolni.

Tarzan addig követte a nyomot, míg nem keveredett több férfiéval,

köztük feketékével is. Ám volt köztük néhány fehér ember
cipős-csizmás lábnyoma is. Aztán egy nőé - gyereké? Nem tudta volna
megmondani. A nyomok láthatóan a sziklás hegyek felé vezettek,
melyek Opar szikkadt völgyét vették körül.

Tarzan megfeledkezett eredeti céljáról, s most memcsak az élt

benne, hogy a betolakodókat utolérje, és rákényszerítse őket,
valljanak szándékaikról. Gobu gyilkosának pedig meg kell adnia,
amit a sors rendelt neki. Így haladt az elég jelentős számú
társaság kiválóan kivehető nyomain, s megállapította, hogy fél napi
járóföldnél aligha lehetnek messzebb előtte. Ez viszont azt
jelenti, hogy az Opar körüli völgyteknő peremén járhatnak - már ha
az a céljuk. S hogy mi egyéb lehetett volna, Tarzan elképzelni sem
tudta.

Mindig szigorúan titokban tartotta, hol is van Opar. Tudomása

szerint csak Bane-nek, aztán a fiuknak, Kortiknak volt fogalma az
ősi Atlantisz lakóinak erről a feledett városáról, pontos helyéről.
Mégis, mi egyéb vonzotta ide a fehé embereket ebbe a vad,
fölfedezetlen dzsungelbe, mely Opart minden oldalról védőn
körülveszi? Csakis a kincs városa.
 Ekképpen töprengett, és közben sebesen követ-te a nyomot Opar felé.
Leszállt a sötét, de a nyom olyan friss volt, hogy a majomember a
szag után is eligazodott. Aztán hirtelen megpillantott valamit nem
messze maga előtt: egy tábor fényét.

5. A végzetes cseppek

Otthon, a bungalóban és a farmon az élet a szokásos módon folyt,

ugyanúgy, mint Tarzan távozása előtt. Korak hol gyalogszerrel, hol
lóháton, mindenfelé megfordult, ahol a szorgos- kezek munkálkodtak,
pásztorok legeltettek. Néha csak maga ment, gyakrabban viszont a
fehér felügyelő, Dervis társaságában. Ha lóra szálltak, Jane is
sokszor velük tartott.

Korak az aranyszőrű oroszlánt pórázon tartotta, mert nem volt benne

bizonyos, hogy valóban parancsolni tud neki. Leginkább pedig attól
félt, hogy gazdája távollétében az állat esetleg visszaszökik a
dzsungelbe, ahol vad életét igazából elkezdhetné. Korak arra is
gondolt, hogy ha egy ilyen oroszlán csak úgy szabadján mászkál a
vadonban, roppant veszedelmet jelent az emberekre. Mivel köztük
nőtt fel, nem alakult ki benne az a természetes félelem és
tartózkodás, amely máskülönben minden vadállat sajátja. Ráadásul az
az embertoroktépő gyakorlatozása ...! Nem kellett hozzá különösebb
képzelőerő, hogy Korak maga előtt lássa, mit eredményezne az, ha az
aranyszőrű oroszlán úgy istenigazából "önellátóvá" válna a környék
dzsungeleiben.

Tarzan távollétének első hetében történt, hogy Nairobiból táviratot

hozott Lady Greystoke-nak egy futár. A kábelüzenet arról
tudósította, hogy Londonban élő apja komolyan megbetegedett. Anya
és fía megtárgyalta, mi legyen.

Bizonyosra vehették, hogy talán másfél hónap is eltelik, mire

Tarzan visszaér. Futárt se küldhetnek sokkal több reménnyel utána,
akkor viszont nagy a valószínűsége, hogy a Lady már nem látja többé
élve apját. Ez még akkor sem biztos, állapították meg, ha nyomban
útra kél.

Úgy határoztak, hogy Korak elkíséri őt Nairobig, onnét visszatér a

birtokra, és egymaga felügyel a dolgokra, míg Tarzan az opari
kirándulásról meg nem érkezik.

Nairobi jókora út volt a Greystoke-farmtól, és Korak még úton volt

visszafelé, mikor - úgy három héttel Tarzan távozta után - az egyik
alkalmazott, aki az oroszlánra vigyázott és etette, gondatlanul
nyitva felejtette a ketrec ajtaját, mikor takarította. Jad-bal-ja
fel-alá járkált, ahogy a seprő ide-oda lengett a ketrecben. Ők már
jó barátok voltak, s így a vaziri nem félt a hatalmas
aranyszőrűtől. Ezért aztán nem is nézett rá túl gyakran, teljes
bizalommal hátat fordított neki. A fekete bőrű aznap is épp ott
dolgozgatott a ketrec túlsó sarkában, s Jad-bal-ja az ajtóban állt.
Nézegette, s lassan fölfedezte, hogy az ajtó nincs zárva. Csendesen
fölemelte egyik párnás mancsát, a résbe dugta, és az ajtó engedett.
Az aranyszőrű oroszlán hirtelen kifurakodott a nyíláson, és ahogy
az ajtórácsot ellökte, a riadt fekete már csak nézhette, hogyan
szökken le puhán a földre.
 - Állj, Jad-bal-ja! Állj! - üvöltötte rémülten, és utána iramodott.
De az aranyszőrű oroszlán nagyobb sebességre kapcsolt, átugrott a
kerítésen, és az erdő irányába indult.

A fekete követte, vadul lengette a seprűjét, hangosan kiáltozott.

Erre a többi vaziri is előbukkant a kunyhókból, s a tisztáson
csatlakoztak társukhoz, így próbálták meg űzőbe venni Tarzan
oroszlánját. A füves síkságon jó darabig követték, de akár a
futamodó felhők valamelyikét is űzhették volna az égen, a hatalmas
teremtmény ügyet sem vetett fenyegetéseikre, igyekezetükre. Így
esett, hogy az aranyszőrű oroszlán eltűnt az őserdőben, hiába
kutatták a nyomát sötétedésig. Akkor felhagytak a dologgal, és
kétségbeesetten tértek vissza a farmra.

- Jaj nekem! - kiáltotta a boldogtalan fekete ápoló, aki felelős

volt Jad-bal-ja szökéséért. - Mit szól majd a Nagy Bwana, mit mond
nekem, ha visszatér és látja, hogy szökni hagytam az ő drága
aranyszőrűjét!

- Jó időre száműzni fognak a bungalótól, Kivazi - közölte vele a

vén Muviro. - És nem vitás, hogy a legelővidékre, a füves keletre
küldenek majd a nyájat őrizni, ahol bőségesen találkozhatsz
oroszlánokkal. Csak épp hogy nem lesznek olyan barátságosak, mint
Jad-bal-ja volt! És akkor ez még a fele se annak, amit érdemelnél.
Ha a Nagy Bwana nem szeretné olyan teli szívvel az ő fekete bőrű
gyermekeit, ha olyan lenne, amilyen fehér bwanákat a vén Muviro már
látott, no hát, megkorbácsoltatna, hogy nem állsz a végén a
lábadon, sőt, bele is halsz netán.

- Férfi vagyok - jelentette ki Kivazi. - Igazi férfi és vaziri

harcos, ezért bármi büntetést ró rám a Nagy Bwana, méltón fogom
kiállni.

Ezen az éjszakán történt, hogy Tarzan elérte az ismeretlen társaság

táborát, melynek a nyomán járt. Észrevétlen maradt, és pontosan ott
kuporgott egy fa lombozatában a tábor közepe fölött. A táborhelyet
mindenünnen igen sűrű, tüskés boma-bozót övezte. A nagy tüzek,
melyeket feketék egész sora táplált a rengeteg tűzifával, rőzsével,
amit nyilvánvalóan a nap folyamán gyűjtöttek össze erre a célra,
bevilágított mindent. A tábor közepéhez közel néhány sátor állt, s
ezek egyike előtt, lobogó tűz fényében, négy fehér ember ült.
Ketten közülük nagydarab, bikanyakú, vörös képű alakok voltak,
feltehetően angolok, s az alsóbb néprétegekből; a harmadik zömök
volt, kövéres, alighanem valami germán; a negyedik viszont magas
volt, karcsú, csinos arcú, sötétbarna hullámos hajú. E két utóbbi
pontosan úgy volt felszerelkezve - öltözete szerint is -, ahogy
bizonyos kalandfilmek szerint Közép-Afrikában utazni illik.
Valóban, mintha a mozivászonból léptek volna le, a legújabb
dzsungel-thriller hőseiként. A fiatalabb férfi egyértelműen más
volt, mint egy igazi angol, és Tarzan agya villámsebesen úgy
értékelte a látványt, hogy ez az illető szláv. Nem sokkal a
majomember megérkezése után ez a férfi felkelt, odament a közeli
sátrak egyikéhez, és miután belépett, Tarzan a magasból azt
hallotta, hogy a ponyvalapok mögött halk beszélgetés folyik. A
szavakat nem tudta kivenni, de azt igen, hogy a párbeszéd
szereplőinek egyike minden kétséget kizáróan nő. A tűznél maradt
három férfi folytatta tovább a meglehetősen hézagos tereferét,
amikor hirtelen, közvetlenül a tüskesövény mögül oroszlánbőgés
verte fel a dzsungel csendjét.

Bluber riadt rikoltással szökkent talpra, hogy csak úgy szánkázott,

aztán hátrahőkölt, közben átbukott saját tábori székén, és hanyatt
terült.

- Istenemre, Adalph! - mordult rá akkor az egyik bikanyakú. - Ha

még egyszer nekem ezt csinálod, kitekerem a nyakad. Ide jöttünk, ez
egy ilyen hely, nem érted?

- Tőle féljél, ne az oroszlántrillázástól, hahaha! - mennydörögte

most a másik.

Bluber feltápászkodott.

- Mein Gott! - kiáltotta, és a hangja reszketett. - Azt hittem, már

jöven ő által a kerítés, he! Esküszöm, ha ebből én megúsz, nem
jövök többé Afrika, ennyi próbálásba, a boldog világ minden
kincsére se ide. Amin három hónap átmente rajtam! Ah! Ha gondolok
csak benne! Ach, du lieber! Oroszlánok és leopárdok, és orros
szarvúk és vízlovak!

Társai hahotáztak.

- Mondtuk mi aztat Dickkel, a kezdet kezdetétől, hogy te nem vagy

ide való, komám! Mit merészkedtél be a dzsungelek dzsungelébe? -
kérdezte akkor egyikük.

- És minek megvettem mind ez a hacukákokat? - jajongott tovább a

germán. - Mein Gott, húsz guinea-mbe került, és mi van belőle? Ah,
én ezt tud előre, adok egy árva guinea, annyi is elég, és egész
ruhám tára van meg, nem ez az Afrika, meg a szomjvérek, ragadós
állatok!

- De azért jól áll neked ez a cucc - vigasztalta az egyik

bikanyakú.

A tömzsi folytatta a sirámait:

- Nos akkor tessék, hogy szakad és lesz mocsok az egész! Hogy

sejthettem én, hogy végül sorsom ez? Mikor Princess Theater láttam,
magam szeme, hős hogy tölt három hónap Afrika belselyei, és jön
haza, s a nadrágján nincs egy petty, egy folt, kívül-belül se,
szakadárság ... Ki tudta, hogy Afrika ennyi tövis és fröcskötés?

Ez volt az a pillanat, mikor Tarzan elérkezettnek tartotta az időt.

Leszökkent a magasból, megállt a tűz fénykörében a három alakkal
szemközt. A két angol felugrott, nyilvánvaló döbbenettel, és Bluber
is megfordult, tett egy fél lépést, mintha menekülni akarna, de
ahogy a szeme megakadt a majomemberen, leállította magát. A
rémületet mintha megkönnyebbülés váltotta volna fel a szívében, s
most már egészen másképp nézett "az égből pottyant" Tarzanra.

- Mein Gott, Esteban! - rikkantotta a germán. - Mit gyüttél vissza

ily koraság, és minek így te jössz, hirtelen jöszöl ... nem
gondolod, van idege másnak is?
 Tarzan haragudott, dühös volt ezekre a ripők betolakodókra, akik az
ő engedélye nélkül idemerészkedtek. Az ő birodalma volt ez, itt ő
szavatolta a békét és a nyugalmat. Ha pedig Tarzan dühös volt,
arcán mindig elkezdett lángolni a seb helye. Erről Bolganí, a
gorilla tehetett, ő mart oda réges-rég, amikor a még ifjú Tarzan
élethalálharcban mérte össze az erejét vele, először tapasztalva,
mit is ér apja vadászkése. A kés! Ez őt, a viszonylag gyenge kis
Tarmanganit előnyös helyzetbe hozta, a dzsungel nagy vadjai fölé
emelte.

Szürke szeme szűkre húzódott, hangja hideggé, szinte élettelenné

vált, és így szólt hozzájuk:

- Kik vagytok ti - kérdezte parancsolón -, hogy idemerészkedtek?

Betolakodtok erre a földre, mely ősi jog szerint a vaziriké és
Tarzané! Hogy járhattok itt a dzsungel urának engedélye nélkül?

- Honnét szedted ezt a hadovát, Esteban? - tudakolta erre az egyik

angol. - És mi a francnak jössz vissza ilyen hamar? A
teherhordóidat hol hagytad? És az arany, azzal mi van, hé?

A majomember egy pillanatig csöndesen nézte a kérdezőt.

- Én Tarzan vagyok - közölte akkor. - Fogalmam sincs, miről

beszélsz. Azt keresem, aki megölte Gobut, a nagy majmot, és aki
lemészárolta Barát, az őzet. És mindezt úgy tette, hogy nem kérte
hozzá az engedélyem.

- Ugyan, az istenbe is - szólalt meg a másik angol -, Esteban,

hagyd ezt a dumát. Ha hülyéskedni akarsz valakivel, hát ne velünk.
Nem ismerünk tréfát, ennyit már tudhatnál.

A sátorban, ahová a negyedik fehér férfi az imént belépett, egy nő

halálra rémülve megérintette a társa karját, és eszelős tekintettel
mutatott a kinti magas, csaknem mezítelen figurára, a majomemberre.
Tarzant most tetőtől talpig megvilágította a tűz fénye.

- Szentséges isten, Carl - suttogta a nő. Nézd! - A hangja is

reszketett.

- Mi baj van, Flóra? - kérdezte amaz. Esteban van ott, ennyi az

egész.

- Az nem Esteban - sziszegte a lány. - Ez ... igen, ez Lord

Greystoke maga ... Tarzan, a dzsungel ura.

- Elment az eszed, Flóra - felelte a férfi. Hogy lehetne ő?!

- Ő az, és kész - makacskodott a lány. - Gondolod, hogy nem

ismerném meg? Hiszen a városi házában dolgoztam évekig! Naponta
láttam. Azt hiszed, nem tudom, milyen a majomember? Nézd azt a
vöröslő heget, ami ott lángol a homlokán! Tudom, mi ennek a
homloksebnek a története, és láttam így vörösleni is ... mindig
akkor, ha dühös valamiért. Látod? A dzsungel ura most dühös.

- Jó, és ha ő Tarzan, a majomember vagy akármi, akkor mi van? Mit

csinálhat?!
 - Nem ismered őt - válaszolta a lány. - El sem tudod képzelni,
mekkora erő lakozik benne ... minden emberi és vadállati képesség!
Ha rájön, miben sántikálunk, nem érünk vissza élve a partvidékre.
És ahogy elnézem, nagyon úgy fest, mintha máris rájött volna utunk
céljára. Carl, az isten legyen velünk, más nem segít, hacsak ...
hacsak...

- Hacsak micsoda? - kérdezte türelmetlenül a másik.

A lány egy pillanatig csendben volt.

- Egyetlen megoldást látok - mondta végül. - Meg nem ölhetjük, azt

nem szabad, mert a vad feketéi tudomást szereznének róla, és akkor
a világon semmi meg nem ment minket. De azért van egy megoldás, ha
gyorsan cselekszünk. - Megfordult, és egy pillanatig ott
kotorászott az egyik táskájában, majd hirtelen odanyújtott a
férfinek egy üvegcsét, mely valami folyadékot tartalmazott. - Menj
ki, beszélj vele - utasította akkor Kraskit -, barátkozz össze
őlórdságával. Hazudj neki. Mondj neki akármit. Ígérj bármit. Csak
légy vele szívélyes, úgy, hogy kávéval kínálhasd. Egyáltalán nem
iszik semmilyen szeszes italt, de tudom, hogy szereti a kávét.
Gyakran szolgáltam fel neki kávét a szobájában, késő este, éjszaka,
mikor színházból vagy bálból tért haza. Vedd rá, hogy elfogadja
tőled a kávét, és akkor tudod, mit kell tenned ezzel itt! - És az
üvegcsére mutatott a férfi kezében.

Kraski bólintott.

- Értem - mondta; megfordult és kiment a sátorból.

De csak egy lépést tehetett, s a lány visszahívta.

- Gondod legyen rá, hogy engem meg ne lásson. Álmában se forduljon

elő az az ötlet, hogy én esetleg itt lehetek.

A férfi megint biccentett, s ment. Közeledve a tűznél álló ideges

alakokhoz, máris kellemes mosollyal és szíves szóval üdvözölte
Tarzant.

- Üdv, ezer üdv! - mondta. - Mindig örülünk, ha idegent

köszönthetünk táborunkban. Üljön le, kérem. Adjon az úrnak egy
tábori széket, John - fordult e szavakkal Peebleshez.

A majomember ugyanúgy mérte végig Kraskit, ahogy az imént a

többieket. Szemében nem gyúlt szívélyes, baráti fény az orosz
üdvözlése hallatán.

- Azt akarom kideríteni éppen - közölte Kraskival -, hogy mit is

keres errefelé a társaSágotok. Ezek azonban itt egyre csak ahhoz
ragaszkodnak, hogy olyasvalaki volnék, aki nem vagyok. Vagy hülyék,
vagy hamisjátékosok, kiváncsi vagyok, melyik az igazság. Aszerint
fogom kezelni őket.

- Ugyan, ugyan - kiáltotta Kraski csitítón. - Biztos vagyok benne,

hogy félreértés az egész. Hanem hát mondja, kérem, kicsoda ön?

- Tarzan vagyok, a majomember - felelte. - Afrikának ezen a részén

emberfia nem vadászhat az engedélyem nélkül. Ez annyira közismert
tény, hogy el se jöhettetek a parttól anélkül, hogy föl ne
világosítottak volna felőle. Magyarázatot szeretnék hallani tehát,
mégpedig gyorsan.

- Jaj, hát ön, Tarzan! - kiáltott fel Kraskit. - Szerencsésnek

mondhatjuk magunkat, mert innentől biztos utunk lehet, és
megszabadulunk a rettenetes dilemmánktól. Kedves uram elvesztünk,
menthetetlenül eltévedtünk, s ennek oka vezetőnk tudatlansága vagy
fondorlata volt. persze néhány héttel ezelőtt megszökött tőlűnk.
Természetes, hogy hallott már önről, hiszen ki ne hallott volna
Tarzanról. Eszünkben sem volt, hogy territóriumát engedély nélkül
háborgassuk. Délebbre akarnánk a környék néhány állatfajának életét
kutatni, gyűjtő barátunk és alkalmazónk Adolph Bluber úr, aki sok
állatot gyűjtött s gyűjt, nem kímélve az anyagi áldozatot, hogy
derekas kollekciót mutathasson be odaát Amerikában, szülővárosa
múzeumában. Biztosra veszem, hogy ön jól eligazíthat minket, hol is
járunk és merre tovább.

Peebles, Throck és Bluber elképedve hallgatta Kraski szemenszedett

hazugságait. Elsőül a germán nőtt fel az ügyhöz, lévén a két brit
püfölőlegény túl lassú észjárású, rugalmatlan az orosz táncos fürge
ötleteinek felfogására.

- Nos, persze - mondta Bluber, tenyerét dörzsölgetve. - Ez van az

egész dolog, akartam mondani magának éppen imént.

Tarzan élesen fordult most felé.

- Akkor mi volt az a nagy Esteban így, Esteban úgy? - kérdezte. -

Nem így nevezett engem itt mindenki?

- Ah - kiáltotta Bluber. - Johnnak megvannak maga kis tréfák. Nem

ismeri Afrika, sosem járt erre. Hát azt hitte talán, hogy ön
bennszülött ... mert ő minden bennszülöttet Estebannak hív. Ez a
John már csak ilyen. És nagyon élvezet neki, mert hiszi,
bennszülöttek nem értenek őt meg, és ő ezen nevet rajtuk. Hallod-e,
John, nem így van? - Ám a ravasz Bluber meg se várta John válaszát.
- Látja - folytatta -, elvesztünk innen, nem tudjuk dzsungel útja,
megfizetünk önnek mindent jó tanácsért ... mondja meg, mennyiben
van a jó tanács.

A majomember hitte-is, nem is. Tény, hogy valamelyest megenyhült a

társaság efféle céljairól hallva. Talán félig mégiscsak az igazat
mondják, és mindössze céltalan bolyongva, véletlenül tévedtek be az
ő területére. Ezt majd úgyis megtudja a bennszülött teherhordóktól,
akiktől az ő vazirijei a szín valót fogják hallani. Ennek ellenére
tovább piszkálta a kíváncsiságát, hogy valami Estebannal
téveszthették össze. Ráadásul Gobunak, a nagy majomnak a gyilkosát
is szerette volna felderíteni.

- Kérem, foglaljon helyet - unszolta Kraski ... - Éppen kávét

főztünk volna, és nagyon örülnénk, ha csatlakozna hozzánk. Igazán
nem akartunk rosszat azzal, hogy idejöttünk, és biztosíthatom önt,
hogy készséggel megadjuk a kért jóvátételt, akár önnek, akár
másnak, ha akaratlanul is bajt okoztunk volna.

Tarzan úgy gondolta, abból még nem lehet baja, ha ezekkel az

emberekkel kávézik; s talán igazságtalan is volt velük. Tény, hogy
egy csésze kávé még nem nagy elköteleződés.

Flórának igaza volt, hogy ha a dzsungel urának valami efféle

gyengéje van, hát ez épp egy csésze kávé úgy éj idején.

A felajánlott tábori széket nem fogadta el, hanem lekuporodott

majom-guggolásba. A vadriasztó tüzek fényei ott játszott barna,
sima bőrén, megcsillogtatva; felséges izmait, teljes istenszerű
alakját. Tarzan a régi isteneket, Apollóm, Merkurt idézte
látványával. Szimmetrikusak, kiegyensúlyozottak voltak formái, s
épp csak utaltak a roppant erőre, mely bennük lakozik. A fürgeség,
a kezdeményezés éppúgy erénye volt ennek a testnek, mint az
erőfeszítések elviselése. Az óriási alak mindenképpen igazi
félistennek látszott a dzsungel ölén.

Throck, Peebles és Bluber lenyűgözve nézte, miközben Kraski a

tűzhöz ment, hogy a kávét elkészítse. A két angol csak most döbbent
rá, hogy valóban összetévesztették a jövevényt az ő Estebanjukkal.
Peebles egyre csak a fejét vakarta, mindenfélét mormolva magában,
mint, aki hiszi is, nem is, amit Kraski itt Tarzan kilétéről
összebeszél. Bluber szívét hideg rémület markolászta. Az ő
fejlettebb intelligenciája elegendő volt ahhoz, hogy átlássa,
Kraski felismerése a helyes, nem pedig Peebles és Throck hiedelme,
s mert ő maga mit sem sejtett Flóra kávés tervéről, meglehetős
pánikban volt, mert élénken elképzelte, mi lesz akkor, ha Tarzan
rájön, hogy ők pontosan tudják: Opar küszöbén állnak, s oda is
igyekeznek. Azt azért, persze nem tudta, hogy a legközvetlenebb
életveszélyben forognak ezzel, nem fogta fel - amit Flóra -, hogy a
dzsungel ura, és nem egyszerűen John Clayton, Greystoke lordja.

Bluber inkább arra a kétezer fontra gondolt, amit holtbiztosan

elveszítenek, ha jól ismerte meg Tarzan "modorát". Tudta, hogy a
majomember nem fogja elengedni innen az aranyat, amit Esteban
esetleg épp most szed ki Opar kincseskamráiból. És így Bluber
csaknem a sírás szélén állt, s akkor tért vissza Kraski a kávéval;
szolgálatkészen maga hozta.

A sátor belvilágának sötét árnyai közül Flóra Hawkes idegesen

pillantgatott ki a szoba eleji jelenetre. Már arra is a rettenet
töltötte el, hogy egykori gazdája itt van, s megláthatja őt, hiszen
szobalány volt ő lord Greystoke londoni házában csakúgy, mint az
afrikai bungalóban és nem lehetett kétsége felőle, hogy a
majomember azonnal felismerné. Rettegés volt ez a javából, és Flóra
talán borzalmasabbnak festette a dolgot, mint amennyire valójában
Tarzantól félnie kellett, de ezzel együtt jól érezte, hogy
hűtlensége bármi büntetést eredményezhet ebben a helyzetben. A lord
ugyan mindenkor a legnagyobb becsben tartotta s végig kedves volt
hozzá.

Csakhogy Flóra az idők során annyit hallott a legendás opari

kincsről - a Greystoke házaspár társalgásából -, hogy természettől
fogva igyekvő és gátlástalan lényében felébredt az elemi vágy, mi
lenne, ha ...! A birtoklás ösztöne. Lassanként kialakult a terv,
úgy gondolta, megérí az a sok aranyrúd! Elégséges lesz, hogy egy
élet fényűző nyugalma kiteljen belőle. A terv egy ízig az övé volt,
de Kraski érdeklődését azonnal felkeltette. Ő hozta aztán a két
angolt és Blubert. Aztán ők négyen összeadták az expedíció
költségeihez szükséges pénzt. Flóra volt az, aki olyan férfit
keresett, aki Tarzant saját dzsungelében megszemélyesítheti. Így
lelt rá Estebán Mirandára, a csinos, erős, gátlástalan spanyolra,
aki ripacs-képességeit a smink mesterségével bővítve merőben
alkalmasnak látszott, hogy eljátssza a dzsungel lordjának szerepét.
Már legalábbis annyiban, amennyit a külsőségek épp megkívánhattak.

A spanyol nemcsak erős volt és nyughatatlan kedélyű, de vakmerő és

bátor is. Amióta lenyírta a szakállát, valamint "felöltötte" a
dzsungelember megannyi jegyét, egy pillanatot sem mulasztott el,
hogy a lehető legnagyobb átéléssel csaló mód ne "alakítsa" Tarzant.
Dzsungelbéli tudománya, persze, egy szemernyi sem volt, és ha arra
gondolt, hogy nagyobb vadakkal kellene megküzdenie, kiverte a
veríték. Vadászott azonban kisebb vadra lándzsával és nyíllal, és a
fűlasszóval is gyakorlatozott, lévén, hogy alakításának ez is része
volt.

Most azonban Flóra Hawkesnak azt kellett látnia, hogy jól

kidolgozott terve az összeomlás szélén áll. Reszketve nézte a
férfiakat a tűznél, mivel az ő félelme Tarzantól eléggé
megalapozott volt. Ahogy látta, mint közeledik Kraski a kis
csoporthoz a kávéval, baljós előérzete támadt. A férfi egyik
kezében volt a kanna, a másikban a csészéket vitte. Letette őket a
földre, valamivel Tarzan mögött, aztán mikor a majomembernek
töltött, a lány láthatta, hogyan csöppent bele egy jókora adagot az
üvegcséből.

Hideg veríték ült ki Flóra Hawkes homlokára, ahogy Kraski a csészét

fölemelte, és Tarzan felé nyújtotta. Vajon elfogadja? Netán gyanút
fog? Ha igen, van-e mértéke a rettentő büntetésnek, mely rájuk vár
vakmerőségükért? Látta, ahogy Kraski sorra adja a csészéket
Peeblesnek, Throcknak, Blubernek, majd visszatér a körbe az
utolsóval, a magáéval. Ahogy az orosz a csészét felemelte és
ajkához vitte, közben udvariasan meghajolt a majomember felé. A
lány nyugtázta, hogy mind az öt férfi iszik. Az, amit erre érzett,
oly megrázó erejű volt, mintha ernyedés áradt volna végig tagjain.
Lerogyott a matracára, reszketve feküdt és arcát két karja közé
temette.

Eközben Tarzan felhajtotta csészéjéből az utolsó cseppet is.

6. Lopakodó halál

Ama nap délutánján, melyen Tarzan fölfedezte az összeesküvők

táborát, a romos Opar városának bomladozó külső falán álló őrszem
észrevette, hogy egy kis csapatnyi ember ereszkedik le a völgybe a
környező sziklák gerincéről. A legöregebb Opar-lakók sem emlékeztek
rá, hogy Tarzanon, Jane Claytonon és fekete vaziri népükön kívüli
idegent láttak volna a völgy ölén. Csak a messze múlt legendái
számoltak be olyasmiről, hogy gyakrabban jártak oda a
külvilágbeliek. Ennek ellenére időtlen idők óta az volt a szokás,
hogy egy szál őrszem állt a külső fal magasán. Mostanság csupán
egyetlen töpörödött, nyomorék emberforma teremtmény idézte az
elveszett Atlantisz sok-sok vad harcosának emlékét. Különös és
megmagyarázhatatlan volt a természet rendelése, hogy ezt a
pusztulást csaknem kizárólag a férfiakra hozta, a nők megmaradtak
egyenes, jól formált, gyakran mutatós, sőt, éppenséggel szépséges
lényeknek. Ez az állapot annak a rendező elvnek volt
tulajdonítható, hogy a majomszerű nőnemű csecsemőket azonnal
megölték, és ez a sors várt az olyan hímnemű bébikre is, akik
merőben csak emberi vonásokat viseltek.

A külső városfal őre Opar hímnemű népességének jellegzetes példánya

volt: tömzsi emberke, vagy olyasféleség, kusza hajjal és szakállal,
bozontos fürtjei alatt szűk homlok-kal, mely szögletesen
előreszökkent. Közel ülő apró szeme és tépőfogai arról tanúskodtak,
hogy majomszerű ősökre tekinthet vissza. Ugyanezt a körülményt
idézték kurta-görbe lábai, hosszú, izmos, majomkarjai, s mindkettőt
- akárcsak felsőtestét - gyér szőrzet borította.

Gonosz, véraláfutásos szemmel figyelte, hogyan közelednek a

társaság tagjai a völgyön át Opar felé. Növekvő izgalmának
csalhatatlan jele volt, hogy sokkal szaporábban lélegzett, s e
lihegés közben mély, szinte nem is hallható hördülések hagyták el a
torkát. Az idegenek túl messze voltak még, épp csak annyit lehetett
kivenni belőlük, hogy emberi lények, és vagy négy-öt tucatnyian
lehetnek. Miután az őr erről a két tényről meggyőződött,
leereszkedett a külső falról, keresztülvágott a belső falig húzódó
udvaron; majd a belső falat is maga mögött hagyva, sebes ügetéssel
haladt tovább a széles úton. Végül eltűnt az út végén magasodó,
romlatag, de mindegyre fenséges benyomást keltő szentélyben.

Cadj, Opar főpapja ott kuporgott a szentélyfal túlján, óriási fák

lombja alatt, mely beborította az egykori szentélykertet.
Társaságában volt tíz-tizenkét alacsonyabb rangú pap, mind
bizalmasai. Meg is hökkentek, látván, hogy egy közönséges őr Opar
alacsonyabb rendű kasztjának egyikéből csak így beront. A fickó
lélekszakadva egyenesen Cadjhoz futott.

- Cadj ! - kiáltotta. - idegenek ereszkednek le a völgybe, és Opar

felé tartanak. Északnyugat felől érkeztek, át a szegélysziklákon.
Lehetnek ötvenen is, ha nem jóval többen! Láttam és figyeltem őket
a külső fal tetejéről, de annál többet, mint hogy emberek, nem
tudok mondani. Ahhoz, nagyon messze vannak. A nagy Tarmangani
utolsó ittléte óta nem jártak idegenek Oparban.

- Sok-sok hónap telt el azóta, hogy a nagy Tarmanganí, aki

Tarzannak nevezte magát, köztünk járt - szögezte le Cadj. -
Megígérte, hogy visszatér még az esők előtt, mert látni akarja, nem
érte-e baj Lát, de nem jött, és La azt állítja, hogy már nem is él.
Szóltál-e másnak is arról, amit láttál? - kérdezte szinte
ráförmedvén a hírhozóra.

- Nem - felelte az.

- Jó! - kiáltotta Cadj. - Gyerünk, menjünk ki valamennyien a külső

falhoz, hadd lássuk, kinek volna mersze, hogy a tiltott Opar
városába belépjen. Senki egy szót se áruljon el másnak abból, amit
most Blaghtól hallhattunk.

- Cadj szava törvény, míg maga La nem szól - mormolta a papok

egyike.

Cadj dühös-arccal fordult a megszólaló felé.

 - Én Opar főpapja vagyok - jelentette ki. - Ki az, aki engedetlen
volna velem szemben?

- De hát La ugyanígy főpapnő - mondta az egyik -, és a főpapnő Opar

királynője.

- Ám a főpap rendelkezhet bárki sorsáról, hogy áldozat legyen a

holtak termén vagy a Lángsugarú Isten oltárán - emlékeztette
sokatmondóan Cadj a közbeszólót.

- Csendben leszünk, Cadj - válaszolta erre amaz meggyötörten.

- Jó! - hördült a főpap, aztán elindult a kis csoport élén a

kertből a szentélyfolyosókon át Opar külső fala felé. Innen
figyelték a közeledő idegeneket, akik a távolság ködében is jól
kivehetően a völgyön keresztül a romváros felé haladtak.

A figyelők egymás közt az óriás majmok mély torokhangjait

váltották, ez volt beszédük. Megtűzdelték e nyelvet néhány furcsa
szóval, melyek bizonyára az elsüllyedt Atlantisz örökségeként
maradtak rájuk. Nemzedékek végtelen láncolata hagyományozta ezt a
töredék kincset - méghozzá emberi ősökről. Az Atlanti-óceán mélyén
hevert már az a birodalom, városostul és civilizációstul, de élt a
kalandos szellem emléke, a szellemé, mely egykor idehajtotta őket,
Afrika mélyére, hogy aranyat keressenek, s hogy felépítsék a maguk
távoli városának mását, a nagyszerű Opart.

Cadj és kísérői bozontos szemöldökük alól figyelték az idegeneket,

akik üggyel-bajjal vergődtek előbbre s előbbre a már hanyatló
egyenlitői nap tüzében a völgyön át. A rekkenő sivárságban, a
városlakók csoportja felett, az egyik óriásfa sűrű lombjában
megjelent egy kis szürke majom, mely ott surrant halkan a
nyomukban, fenn az ősi "légi úton". Komoly, szomorú pofájú
majmocska volt, de, mint fajtájának minden példánya, ő is hajlott a
kíváncsiságra, s ez most olyannyira elragadta, hogy kedvéért még
elemi félelmeit is legyőzte. Opar vad hímjeinek nyomába lopódzott.
Leszökkent a lombmagasból a kövezett útra, átjutott a belső falon,
azután kint felmászott a külsőre, előnyös helyet keresvén, ahol a
nagy gránittömbök elrejtették, s bizonyosra vehette, nem fedezik
fel, s ő is végighallgathatja, miről beszélnek az opariak. Nyert
ügye volt, mert a nagy majmok nyelvét használták az érintkezéshez,
és ezt a "tájszólást" ő tökéletesen ismerte.

Lassan alkonyodott, mire a város felségterűletére behatoló csapat

oly közel ért, hogy a figyelők kivehették az alakokat is. Ekkor
történt, hogy az egyik fiatal pap izgatottan felkiáltott:

- Ő az, Cadj, a nagy Tarmangani, aki Tarzannak nevezi magát. Látom

őt, nem vitás, ő az. A többiek valamennyien feketék. Hajszolja
őket, dárdájával böködi, amelyiket kell. A viselkedésükből az
látszik, mintha félnének tőle, és nagyon fáradtak, elnyűttek, de ő
nem ismer irgalmat. Egyre csak űzi a csapatát.

- Biztos vagy benne, hallod-e - kérdezte akkor Cadj parancsolólag

-, hogy valóban Tarzant látod?

- A lehető legbiztosabb - válaszolta az iménti pap.

 S akkor egy társa is csatlakozott a véleményéhez. Közben a csapat
olyan közel járt már a falhoz, hogy maga Cadj is jól láthatott
mindenkit. Megállapította, hogy a közeledő Tarmangani valóban
Tarzan, a majomember.

A dzsungel ura visszatért Oparba! A főpap egy darabig dühösen

töprengett, aztán hirtelen a többiekhez fordult:

- Ne jöjjön ő ide! - kiáltotta. - Ne jöjjön, be ne lépjen Oparba!

Száz harcost ide gyorsan. Szembeszállunk velük. Ahogy átjönnek a
külső falon, lemészároljuk őket mind egy szálig.

- De hát La - vetette ellen az a pap, aki az iméntiekben is

kiváltotta Cadj haragját -, La mást ígért, én határozottan
emlékszem. Hónapokkal ezelőtt, mikor Tarzan megmentette
királynőnket a bőszült Tantor agyaraitól, örök barátságot fogadott
neki.

- Csend - horkant rá Cadj -, nem fog belépni Oparba! Lemészároljuk

őket, mind egy szálig, mivel azt azért nem vagyunk kötelesek tudni,
hogy kik ők; úgy ám s, ha "rájövünk", már késő lesz. Értitek? És
tudjátok azt is, hogy bárki óhajtaná keresztezni terveimet, meghal,
Nem áldozati oltáron, hanem az én kezem által, de meghal
mindenképpen. Hallottátok? - E szavak kíséretében rászegezte
mocskos ujját a reszkető papra.

Manu, a kis majom, aki végighallgatta mind ezt, szinte majd

szétrepedt az izgalomtól. Ismerte ő Tarzant - ahogy Afrika vándor
majmai valamennyi égtájon ismerték őt -, és tudta, hogy nekik
barátjuk, s védelmezőjük. Manu szemében Opar hímjei nem voltak se
vadállatok, se emberek, se jóbarátok. Azt tudta, hogy ezek
kegyetlen és barátságtalan lények, s az ő fajtájának húsát is
megeszik, és ennek megfelelően érzett irántuk. Ezért érdekelte
annyira az, amit hall. Hallotta a tervet, melyet a nagy Tarmangani
élete ellen szőttek. Megvakarta kis szürke fejét, folytatta a farka
tövével, kapirgált egyet a hasán is, ahogy megpróbálta megemészteni
az új értesüléseket is, eljuttatni apró agyának homályos rekeszeibe
a még szükséges "elemeket", melyekből most majd ő fog tervet
készíteni. Terveket arra, miként hiúsítsa meg a főpap, s társai
elképzeléseit, és mentse meg Tarzan életét. Grimaszokat vágott,
ekkép csúfolta, ha láthatatlanul is, a gyanútlan Cadjt és társait.
A nagy gránittömb most is jó szolgálatot tett a rejtőző kis
állatnak. Manu életében még sosem adódott ilyen nagy esemény.
Szeretett volna azonnal leszökkenni a magasból, hogy örömtáncot
lejtsen - hadonászott és vakaródzott izgalmában. De jó lett volna
megfenyegetni és nyíltan csúfolni az undok opariakat!

Valami mégis azt súgta neki, hogy ezzel egyáltalán nem járna jól, a
legszerencsésebb esetben is kövek záporoznának rejteke felé - és a
papok igencsak tudtak célozni. Manu sosem volt az a nagy
gondolkodó, de most messze felülmúlta önmagát már azzal is, hogy
elméjét- egyetlen dologra összpontosította, nem hagyta, hogy
figyelme elkalandozzék olyan különféle apró jelenségekre, mint
például egy rezzenő levél vagy tovazümmögő bogár. Mi több, még azt
is hagyta, hogy egy jókora hernyó átmásszon "hatókörén"; és
sértetlenül csusszanjon ki halálos veszedelméből.

Az alkony épp leszállt, mikor Cadj egy kis szürke majmocskát

pillantott meg. Az állat a külső fal gerincén kúszott át, ötven
lépésnyire attól a helytől, ahol ő kuporgott társaival, és az opari
harcosok érkezését várta. De hát annyi majom volt arra Opariában
...! Cadj figyelme szinte nyomban el is terelődött az ügyről. A
sűrűsödő sötétben nem vehette észre, hogy az apró lény a völgyön át
szökdel tova, és úgy közelíti meg a betolakodókat. A csapat most,
mintha megállt volna egy magaslat tövében, mely a várostól, mintegy
mérföldnyire magányosan emelkedett a völgyben.

A kis Manu nagyon félt egymaga a leszálló sötétben, és igen gyorsan

szökdelt előre. Farkával legyezve-lebezve is segítette-lökte magát.
Egész idő alatt riadt pillantásokat vetett jobbra-balra. Ahogy
elérte a dombhalmot, olyan gyorsan feliramlott az oldalán, ahogy
csak bírt.

Csakugyan jókora, meredélyes gránitszirt volt ez a magaslat,

oldalai többnyire szinte függőlegesek, de az időjárás
viszontagságai annyira kikezdték a sziklákat, hogy a kis Manunak
nem okozott gondot a feljutás. Hogy lélegzethez jusson, csitítsa
apró szívének mindegyre heves dobogását, egy pillanatnyi pihenőt
tartott a tetőn, aztán körbejárt, keresett egy olyan helyet,
ahonnét leláthat a mélyben álldogáló társaságra.

Tarzan, a nagy Tarmangani csakugyan ott volt, és vele vagy ötven

gomangani. Ez utóbbiak egy csomó hosszú, egyenes rudat erősítgettek
össze, és a rudakat két párhuzamos sorban a földre fektették. A
rudakra mintegy lábfejnyire vagy kicsit távolabb, rendre kisebb
ágakat fűztek, fontak át, közel húsz hüvelyk hosszúakat, s az egész
valami durván tákolt, de megbízható létrára, hágcsóra kezdett
emlékeztetni. Manu, persze, mit sem értett ezen előkészületből, s
azt sem tudta, hogy az egész tervrészlet Flóra Hawkes fürge agyában
született meg, s a cél az volt, hogy így másszanak fel a szakadékos
dombhalomra, azaz a sziklára, melynek magasán most Manu állt, s
ahonnét Opar kincseskamráinak egyik bejárata nyílt ...

Manu azt sem sejtette, hogy a társaságnak esze ágában sincs

"szemből" bevonulni Opar városába, következésképpen semmiféle
veszély sem fenyegeti őket, hogy Cadj gyilkosainak karjaiba
rohanjanak. Manu számára valóság volt, hogy Tarzanra, a
majomemberre a halál leselkedik, és így, miután tényleg kifújta
magát, nem vesztegette idejét, máris figyelmeztetni akarta népének
nagy barátját.

- Tarzan - kiáltotta azon a nyelven, melyet mindketten jól

ismertek.

A fehér ember, s a feketék is felnéztek a csevegő hangocska

hallatán.

- Manu az, Tarzan -folytatta a kis majom. - Aki azért jön hozzád,
hogy óvjon, ne menj Oparba. Cadj és emberei a külső falnál várnak,
hogy lemészároljanak titeket.

A feketék, miután rájöttek, hogy a hangocska "gazdája" mindössze

egy kis majom, azonnal visszatértek dolgukhoz, és a fehér ember
ugyanígy semmibe vette a figyelmeztetést. Manut nem lepte meg, hogy
a feketék így veszik a dolgot, tudta ugyanis, hogy az ő nyelvét nem
értik, hanem hogy Tarzan rá se hederít, ez már felfoghatatlan volt
számára. Újra meg újra a nevén szólította Tarzant. Többször
elrikkantgatta a figyelmeztetést, amit a majomembernek szánt - és
egyetlen egyszer sem kapott választ, nem tapasztalhatta semmi
jelét, hogy a nagy Tarmangani egyáltalán érti, hallja őt. Manu
számára ez elképesztő rejtély volt. Mi történhetett, hogy a
majomember ilyen közömbös egy régi-régi barátja intésének hallatán?

Végül a kis majom feladta, és vágyódva pislogott visszafelé, a fák

felé, melyek a sziklaszirt és Opar városának külső fala közt
álltak.

Most már aztán csakugyan vaksötét volt, és kis Manu beleborzongott,

ha elgondolta, miféle út vár rá vissza a völgyön át, ahol az
éjszaka felteHetően hemzseg már az ellenségeitől. Megvakarta a
fejét, két manccsal átfogta térdét, és lekuporodott a sziklatetőn.
Nagyon elesetten ült ott a gombócnyi kis majom. Ám akármilyen
kényelmetlen volt is a kiemelkedőn, itt viszonylag biztonságban
érezhette magát. Éppen ezért Manu úgy határozott, hogy inkább itt
tölti az éjszakát, és nem vág neki a bizonytalan sötétnek, a
kalandos és kockázatos hazatérésnek. Ekképpen történt, hogy később
láthatta, hogyan fejeződnek be a létrán a munkálatok, miként
támasztják a sziklafalhoz. Amikor a hold fölkelt és bevilágította a
színhelyet, megfigyelhette, hogyan unszolja-kényszeríti régi
Tarmangani ismerőse az embereit fölfelé a létrán. Sose látta ő,
hogy Tarzan ilyen nyers, kegyetlen lett volna a kíséretében lévő
feketékkel. Manu tudta, mily veszettül dühös tud lenni a nagy
Tarmangani, ha ellenséggel áll szemben, legyen az ember vagy
vadállat, ám azt nem tételezte volna fel róla, hogy a barátaiként
kezelt fekete bőrűekkel ílyesmit engedjen meg magának!

A feketék, vonakodva bár, egymás után felmásztak a létrán, és a

fehér ember dárdája eközben sürgette, biztatta őket: gyorsabban,
gyorsabban. Amikor mind fent voltak, Tarzan is követte őket, s Manu
azt látta, mintha a nagy szikla szívében tűnnének el.

Nem sok idő telt el, és Manu észrevette, hogy ismét felbukkannak -
méghozzá mindegyikük két súlyos tárgyat hoz, jókora terhet.

A kis majom úgy ítélte, hogy ezek a dolgok nagyon hasonlítanak a

kisebb kőtömbökhöz, melyeket az opari épületekhez használtak egy
kor.

Látta, ahogy a magaslat meredek pereméhez viszik a tömböket, s

onnét lehajítják mindet a mélybe. Amikor az utolsó bennszülött is
megjelent, és ledobta a tömböket, a csapat tagjai szép sorjában
visszamásztak a létrán, a sziklamagaslat tövébe. De ezúttal Tarzan
ment elöl.

Akkor a létrát is visszavonták, lefektették, szétszedték, darabjait

pedig így a magaslat tövében hagyták. Elébb azonban összeszedték a
tömbféleségeket, melyeket a magasból szórtak oda. Tarzannal az
élen, gyors menetben nekivágtak a visszaútnak. Látszott, hogy minél
előbb szeretnék elérni a völgy peremét.

Manu komoly rejtély előtt állt-ült volna, ha ember, mivel azonban

kis majom volt csúpán, hát épp csak látta, amit látott, és túl
sokat nem próbált töprengeni rajta. Tudta, hogy az emberek dolgai
furcsa dolgok, gyakran felfoghatatlanok. Például: a gomangani, aki
nem képes olyan gyorsan és fürgén haladni a dzsungelvadonon át,
mint akármelyik állat, megrakja magát fölösleges terhekkel, fém
kar- és bokaperecekkel, nyakláncokkal és övekkel, állatbőröket
aggat magára, pedig az ilyesmi csak akadály, az élet bonyolítója -
boldogabbak is az ügyeket nem cifrázó állatok. Manu tehát
legföljebb odáig jutott most gondolataival, hogy gratulált magának,
amiért nem ember; sajnálta ezeket az esztelen, ostóba lényeket.

Manu elalhatott. Az volt az érzése, hogy csak egy pillanatocskára

csukta be a szemét, hanem ahogy kinyitotta, mit látott: hajnalpír
kis fénye derengett már az égen, és a völgyet övező hegykoszorú
egyik élén épp akkor tűnt fel Tarzan csapatának vége. Manu a másik
irányba tekintett, Opar felé, és hozzákészült, hogy lemásszon a
sziklamagasból, visszatérjen Opar biztonságot nyújtó falai mögé.
Egy pillanatra azonban megtorpant - hiszen Sita, a párduc arra
kószálhat még, ezért a kis majom olyan kiszögellőt keresett a
magasban, ahonnét a szikla és Opar között minden négyzetméternyi
helyet beláthatott. És akkor megint látott valamit, ami ismét
izgalomba hozta. De mennyire! A romos külső városfal mögül ugyanis
előbújt Opar rettenetes embereinek jókora hada. Vannak vagy százan,
állapíthatta volna meg Manu, ha tudna számolni, mint ahogy nem
tudott.

A jelek szerint a sziklamagaslat felé tartottak, s ő csak ült,

kuporgott fenn tovább, nézte, ahogy közelednek, és eltökélte, hogy
csak, csak akkor mászik le, akkor indul vissza Oparba, ha tiszta a
levegő. Egyetlen városlakó se keresztezhesse az ő útját. Egy
pillanatig megfordult a fejében az is, hogy hátha utána jönnek,
mert ő, a kis termetű állatok önközpontusága határtalan! Mivel
pedig ő majmocska volt, a feltételezés nem is látszott annyira
képtelennek. Nyomban behúzódott egy sziklakiszögellés mögé, s csak
fél szemét, apró, villogó fényét "mutatta" az ellenségnek. Látta,
ahogy egyre közelebb érnek már, és roppantul izgatott lett, bár egy
csöppet sem félt, mert tudta, hogyha ezek felmásznának a
sziklamagaslat egyik oldalán, ő eliramodna a másikon, és félúton
lenne már Oparba, mire egyáltalán rádöbbenhetnének az üldözői.

És azok csak jöttek, már ott voltak, de nem, nem álltak meg a
sziklamagaslatnál, dehogy álltak! Még közel se nagyon mentek Manu
rejtekhelyéhez, egyszerűen továbbhaladtak. S akkor történt, hogy a
kis majomagyban megfogalmazódott a felismerés: Cadj és emberei
Tarzant és csapatát vették üldözőbe azért, hogy Tarmanganit
meggyilkolják. Jó, jó, Tarzan előző este megsértette őt azzal, hogy
olyan közönyö- sen vette az intelmeit. De ő azt - nyilván! -
elfelejtette, mert íme, most jószerivel ugyanolyan izgalomba jött,
mint tegnap délután: látva, hogy a majomember életét veszély
fenyegeti. Első gondolata az volt, hogy utána szalad, figyelmezteti
megint, csakhogy azon nyomban elfogta a félelem is. Ő, ilyen
messzire merészkedni Opar fáitól! Ez volt a fő ellenérv, s nem
annyira az, hogy az opariak csapata mellett kellett volna
elhaladnia vállalkozása közben.

pár percig még ott ült, forgatta fejében tervét, figyelte őket.
Mind elvonultak a magaslat alatt, és Manunak nem lehetett kétsége,
Cadj csapata pontosan abban az irányban halad, amerre Tarzan utolsó
embereit látta eltűnni. Nem lehetett felőle kétsége, ezek az
opariak a majomembert üldözik.
 Manu még egyszer szemügyre vette a magaslat és az Opar közti
terepet. Nem látott azonban semmit, ami tervezett visszatérésétől
elrettenthette volna. Ezért aztán, fajtájának élénkségével, már
iramlott is lefelé a szikla meredek oldalán, majd a legnagyobb
sebességgel száguldott Opar felé. Nehéz lenne megmondani, mikor is
fogalmazódott meg benne a terv. Talán akkor gondolta ki a dolgot,
amikor ott kuporgott a magasban, miközben fent látta, hogy Cadj és
csapata ment Tarzan után. Vagy talán akkor öltött testet az
elgondolás, amikor a kis majom Opar felé szökdelt a terméketlen
síkon át. Vagy csak úgy ott volt az agyában hipp-hopp, ahogy megint
elérte a leveles fák védelmét. Bárhogy volt is, annyi tény, hogy
Opar főpapnője és uralkodónője, ahogy papnőinek csoportjával a
szentélykertek egyik medencéjében fürdőzgetett, hirtelen egy kis
majom vísítását-sivítását hallotta meg. Aztán már látta is, hogy az
apró állat őrült módjára farkával kapaszkodva lengett a medence
fölé hajló fa nagy ágán. Igen, egy kis szürke majom, oly komoly
arcú, hogy bárki azt hihette volna róla, hogy nemzetek sorsa függ a
kérdéstől; melyet előadni készül. És mindig így nézett!

- La, La! - sivította. - Elmentek megölni Tarzant. Elmentek megölni

Tarzant!

A név hallatára La azonnal csupa fül lett. Derékig kiemelkedett a

vízből és a kis majom felé fordult.

- Hogy érted ezt, Manu? - kérdezte. - Annak már nagy ideje, sok
hónapja, hogy Tarzan utoljára Opartban járt. Miről beszélsz te itt?

- Láttam őt - rikkantotta Manu. - Láttam, bizony, múlt este,

sok-sok gomanganival. Eljött a nagy sziklamagaslatig, mely Opar
előtt emelkedik a völgyben, valamennyi emberével felmászott a
tetejére, bement a hegy szívébe, aztán ki is jöttek, köveket
hoztak, melyeket lehajigáltak a völgybe. Utána visszamásztak a
szikláról, összeszedték a köveket, és elhagyták a völgyet ... arra.
- És Manu mutatta az irányt. Egyik kis szőrös ujjával északkeletnek
bökött.

- Honnét tudod te azt, hogy Tarzan volt, a dzsungel ura? - kérdezte

La.

- Manu ne ismerné meg barátját, s unokatestvérét? - kérdezte

meghökkenve a kis majom. - A saját szememmel láttam, a majomember
vólt az!

Opar úrnője töprengve vonta fel szép szemöldökét. Szíve mélyén ott
szunnyadt Tarzan iránt érzett nagy-nagy szerelmének parazsa. Tűz
volt az, igazi tűz, csak vissza kellett fojtania, mióta kényszerből
Cadj asszonya lett. Történt pedig ez azután, hogy a majomembert
utoljára látta. Opar írott törvénye, hogy a Lángsugarú Isten
főpapnőjének férjet kell választania bizonyos számú évvel a
felavatása után, kis La arra vágyott, hogy ez a férj, ez a
házastárs Tarzan legyen. De a majomember nem érzett iránta
szerelmet, és La tudta, hogy Tarzan soha nem is szeretheti őt. Erre
mit tehetett, meghajolt sorsának akarata előtt - így fogadta el
Cadj ölelését.

Ahogy múltak a hónapok, és Tarzan csak nem tért vissza Oparba -

pedig ígérte! -, nem jött, hogy lássa, jól van-e, épségben él-e La,
az úrnő kezdett hajlani Cadj véleményére, aki azt állította, hogy a
majomember már nem lehet az élők sorában. Bár az undok Cadjot ettől
nem, nem szerette jobban, mégis, a dzsungel ura iránti érzelmeiből
afféle fájó emlék lett, nosztalgia. Hanem most, hogy azt kellett
hallania, Tarzan él - ó, olyan volt ez, mintha régi sebét
szaggatták volna fel megint. Először nem is figyelt egyébre, csak
hogy- Tarzan ilyen közel volt Opar városához, de most a kis majom
rikácsolásából meg kellett érteni, hogy Tarzan veszélyben van -
hogy aztán mi ez a veszély, La nem tudhatta.

- Ki az, aki elindult, hogy meggyilkolja Tarzant? - kérdezte tehát.

- Cadj, Cadj! - sivította a kis majom. - Nekivágott az útnak

sok-sok emberrel, követik Tarzan nyomát!

La egy szemvillanás alatt kiszökkent a medencéből, köntösét és

díszeit átvette öltöztetőnőjétől, sebesen felöltözött, majd gyors
léptekkel elindult a kerten át a szentély felé.

7. "Fel kell áldoznod őt"

A hadra kelt Cadj, vele a száz rettenetes opari, mindőjüknél kemény

fegyverzet - bunkó és kés -; lopakodva mászott le a védfal oldalán,
hogy a völgyben folytassa útját a fehér ember s fekete kísérői
nyomán. Különösebben nem siettek, mert jól látták Opar külső
faláról, hogy a társaság igen lassan halad. Fogalmuk sem lehetett
róla, miért, hiszen a távolság nem tette lehetővé, hogy
felismerhessék a terheket, melyeket a feketék a hátukon cipeltek.
Mindamellett Cadj azt sem akarta, hogy a "prédára" fényes nappal
csapjanak le, hiszen az ő terve nagyon is az éjszaka leplét; a
váratlanságot, a meglepetést kívánta meg. Így akart támadni, s
bizonyosra vette, hogy csapatának nagy létszáma elegendő lesz az
alvó tábor teljes szétzilálásához, a maradéktalan öldökléshez.

A nyomok jól követhetők voltak. Nem lehetett semmi félreértés,

ezért ráérősen haladtak az enyhén lejtős lankán, lefelé a völgy
mélyebb részeibe. Déltájban frissen tákolt kerítést vettek észre
egy kis tisztáson. A boma belső teréből kihúnyó tűz füstje
kanyargott az égre. Itt volt tehát a majomember tábora.

Cadj visszavonta embereit a sűrű bokrok mögé, melyek a csapást

szegélyezték. Erről a jó rejtekből kiküldött egy felderítőt. Ez pár
pillanat múlva vissza is tért, és közölte, hogy a tábor már üres, s
akkor Cadj ismét nekilódult az embereivel. Bementek a bomába,
megvizsgálták a talajt, következtetni akartak Tarzan csapatának
létszámára. Mig ezzel foglalatoskodtak, Cadj észrevett valamit a
földön, a bokrok rejtekén, a boma túlvégében. Igen vigyázatosan
közelített, mer t olyasmit látott, ami nemcsak a kíváncsiságát
keltette fel, hanem óvatosságra is intette őt. Nevezetesen azért,
mert a "dolog", mintha egy ember teste lett volna, ahogy
összekucorogva hever.

Vagy tucatnyi opart közelített, sújtásra kész bunkókkal a Cadj

figyelmét felkeltő emberforma felé, és amikor kellő közelségbe
értek, láthatták, nem akárki az: Tarzannak, a dzsungel urának
élettelen teste feküdt előttük.
 - A Lángsugarú Isten lesújtott, hogy megszentségtelenített oltárát
megbosszulja! - rikoltotta a főpap, s szeme fanatikus fénnyel
lángolt.

Ám eközben egy pap, valamelyest gyakorlatiasabban, odatérdelt a

majomember mellé, és - talán kevésbé volt ijedős Cadjnál! - fülét
szívére tapasztotta.

- Nem halott - suttogta a pap. - Talán csak alszik.

- Fogjátok el, de azonnal - rendelkezett Cadj, és máris szőrös

kezek tapadtak Tarzanra, annyi mancs, ahány csak odaért. A
majomember nem tanúsított ellenállást, még szemét sem nyitotta ki,
s a következő pillanatban már hátra volt kötve a két keze.

- Vonszoljátok el oda, ahol a Lángsugarú Isten szeme őrzőn

vigyázhatja! - kiáltotta Cad.

Kihúzták hát Tarzant a boma kellős közepére, a napfényre, és Cadj,

a főpap elővonta az ágyékkötőjéből kését. Magasba emelt késsel
kezében tornyosult leendő áldozatának élettelen teste fölé. Cadj
kísérői kört alkottak a fogoly körül, néhányan vezetőjük mögött
sorakoztak fel. Nem voltak valami boldogok, és hol Tarzanra, hol
főpapjukra tekingettek; Aztán futó pillantásokat vetettek a napra,
amely magasan járt a felhőfoltos égen. De bármi gondolatok
ködösítették is el félvad agyukat, egyetlen egy volt csak köztük,
aki ezeknek hangot is mert adni, méghozzá ugyanaz a pap, aki előző
nap kétségbe merte vonni, hogy vajon helyes-e Cadj terve, mely a
majomember megölésére irányult.

- Cadj - mondta hát most -, kí vagy te, hogy önhatalmúlag áldozatot

merj ajánlani a Lángsugarú Istennek? Kizárólag La. a mi főpapnőnk s
úrnőnk jogosult erre! Igazán felkészülhetsz rá, hogy haragudni fog,
ha eljárásodról értesül.

- Csend, Dooth! - üvöltötte Cadj. - Én, Cad; Opar főpapja, mondom

ezt neked! Én, Cadj, aki Lának törvényes férjeura vagyok. Az én
szavam, tudd meg; mindenkor Opar törvénye is. És, ha pap akarsz
maradni, és ha félted az életed, hallgass! Akkor pap maradsz, és
élni fogsz.

- A te szavad nem törvény, Cadj - felelt Dooth felháborodva -, és

ha dühbe hozod Lát, a főpapnőt s királynőt, vagy ha magadra
haragítod a Lángsugarú Istent, hát ugyanolyan büntetés sújt le rád,
mint bárki másra. Ha ezt az áldozatot merészeled itt bemutatni,
mindkét harag a fejedre száll.

- Elég - kiáltotta Cadj -, a Lángsugarú Isten szólott hozzám, és

azt követelte, hogy ezt az embert feláldozzam szentélyének oltárán.

Odatérdelt a majomemberhez, és éles késének hegyét ráillesztette a

szíve tájékára, majd hátrafelé a magasba lendítette a pengét -
előkészülve a halálos döfésre. Abban a pillanatban felhő érkezett a
nap elé, s hirtelen árnyékot vetett rájuk. A körülöttük álló papok
halk moraja hallatszott.

- Nézzétek - kiáltotta most megint Dooth -, a Lángsugarú Isten

haragszik. Elrejtette arcát Opar népének tekintete elől.

Cadj megmerevedett. Félig kihívó, félig riadt pillantást vetett a

nap "arcát" elfedő felhőre. Aztán lassan fölemelkedett, két karját
a magasba emelte a rejtőzködő Isten felé, így maradt csendben,
moccanatlanul, mint aki maga a figyelem és az engedelmesség. Majd
hirtelen a kísérőihez fordult e szavakkal:

- Opar papjai! A Lángsugarú Isten szólott az ő főpapjához. Az nem

igaz, hogy ő haragszik! Azt óhajtja, hogy velem és csak velem
szólhasson, rendelkezése pedig, hogy ti vonuljatok vissza a
dzsungelbe, ott várjatok, míg el nem jön ismét, hogy Cadj hallja a
szavát, s ti csak utána térhettek ide vissza. Felszólítalak
benneteket, távozzatok! Rajta!

A papok többsége láthatóan hajlott e szóra, ám Dooth és még

néhányan haboztak, s nem lehetett felőle kétség, hogy hitetlenkedve
fogadják Cadj közlését.

- Mozgás! - parancsolta Cadj.

És az engedelmesség oly erős beidegződés, hogy még a habozók is

kötélnek álltak, és eltűntek a dzsungelben. A főpap arcán
fondorlatos, elégedett mosoly futott végig, ahogy utolsójukat is
eltűnni látta. Aztán megint a majomembernek szentelte minden
figyelmét. Hogy a főpapi kebelbe azért mélységes szorongás is
lakozott - Istent illetően -, tanúsították azok a szorongó
pillantások, amelyeket Cadj az égre, a nap felé tett. Eltökélt
szándéka volt, hogy megöli a majomembert, míg Dooth a többiekkel
távol jár a tett színhelyéről, hanem az istenség iránt érzett
áhítatos félelem visszafogta. Látní szerette volna, ráragyog-e
szándékára az isten, mielőtt a szerény porhüvely, határozni merne.

Ahogy várakozott Cadj, jókora felhő sötétítette el a napot, ezér t

a főpap idegessége nőttön nőtt. Hatszor emelte kését a magasba,
hogy a végzetes döfést végrehajtsa, hatszor gátolta meg a babonás
félelem. Eltelt öt perc, tíz, tizenöt és a nap egyre csak ott
bujdokolt a felhő mögött. Most azonban Cadj már látta, hogy
csakhamar eléri a szegélyét, és megint odatérdelt a majomember
mellé kellő testhelyzetbe, hogy mikor teljes lesz a fény, a kést
végre szívébe mártsa. Utoljára érik a sugarak az élő Tarzant, Cadj
látta, ahogy az égi "utas" lassan feléje kúszik a boma felett, és
gonosz, közel ülő szemében démoni gyűlölet tüze lángolt. Még egy
pillanat, s a Lángsugarú Isten helyeslőleg tekint az áldozatra, s
főpapjára. Cadj beleremegett a várakozásba. Egy parányit még
feljebb emelte kését, izmai megfeszültek, hogy lecsapjanak, és
akkor ...

... A dzsungel halálos csendjét egy női hang törte meg, csaknem
sikító élességgel.

- Cadj ! - ennyi volt csak, amit a hang közölt, de oly váratlanul,

a meglepetés erejével, mintha villám csapna le a derült égből.

A főpap kése fenn volt már a magasban, s akkor ... a tisztás szélén
az arra forduló Cadj megpillantotta Lát, a főpapnőt, mögötte pedig
Doothot és még néhány alacsonyabb rangú papját.
 - Mit jelentsen ez, Cadj? - zengett La haragos hangja.

A főpapnő sebes léptekkel közelített Cadjhoz. A főpap komor arccal

állt fel.

- A Lángsugarú Isten ennek a hitetlennek az életét követelte -

mondta.

- Hazug, hazug, hazug - jelentette ki La ellentmondást nem tűrően.

- A Lángsugarú Isten csak a főpapnő ajkán át közli óhajait a
halandókkal. Már túl sokszor próbáltad kijátszani királynődet. Tudd
meg hát, Cadj, hogy úrnőd olyképp is élet, s halál ura, hogy te a
többi halandóhoz hasonlóan, az ő kegyétől függsz! Opar hosszú
történetének valós legendái tudatják velünk, hogy nem is egy
engedetlen főpap végezte már áldozatként a Lángsugarú Isten
oltárán. És nem lehetetlen, hogy csakhamar folytatódik a soruk! Hát
fékezd hiúságodat, s gonosz indulatod, különben hatalomvágyad a
veszted okozza.

Cadj visszadugta kését, aztán komoran elfordult. Gyilkos pillantást

vetett Doothra, mert nem volt kétsége felőle, hogy a papnak
köszönheti ezt a kedvezőtlen fordulatot. Hogy e pillanatban úrnője
kerekedett felül, nem lehetett vitás, de akik ismerték Cadjot,
tudhatták, a főpap szívében ott a makacs rosszindulat, és csak a
kedvező pillanatra vár. Annál is inkább, mert Cadjnak azért sok
híve volt az opari papság soraiban. Sokan kételkedtek benne, vajon
La merészeli-e valaha is kihívni oly sok alattvalójának
nemtetszését és haragját azzal, hogy főpapjának halálát vagy
lefokozását rendeli el - hiszen Cadj a rangját oly ősi törvények és
szokások szerint szerezte, melyeknek gyökere messze az emlékezet
előtti időkbe nyúlt vissza.

La éveken át talált ürügyeket, hogy halogassa a ceremóniákat,

melyek házasságban egyesítették volna a főpappal. És La sokak
ellenszenvét vívta ki azzal is, hogy olyan nyilvánvalóan rajongott
a majomemberért. Bár később rákényszerült, hogy Cadj asszonya
legyen, sose mulasztotta el az alkalmat, hogy a főpap iránt érzett
utálatát és undorát kifejezze. Számosan voltak kegyencei, akik
komolyan aggódtak; meddig űzheti e "játékait" a főpapnő
büntetlenül. Ismervén a körülményeket, nem is csodálkoztak azon,
hogy Cadj a szívében áruló indulatokat és terveket sző.
Szövetségese volt mindebben Oah papnő, aki La hatalmára és
pozíciójára tört. Ha Lát kibillenthetnék helyéről - ha
végezhetnének vele! -, akkor már Cadj elintézné, hogy Oah legyen a
főpapnő. A főpap ígéretet kapott Oahtól arra is, hogy a felesége
lesz, aztán ráhagyja - a hímre - az uralkodás jogát. Mivel azonban
mindketten babonás félelemmel tekintettek Lángsugarú Istenségükre, La
élete egyelőre biztonságban volt. De az árulásnak csak a legparányibb
szikrája kellett ahhoz, hogy a gonosz indulatok parazsából heves tűz
támadjon.

Jelenleg maradéktalanul az ő szava volt a szent, megparancsolhatta

a főpapnak, hogy mondjon le Tarzan feláldozásáról. De La sorsa,
talán az élete is attól függött, hogy a következőkben miként kezeli
a foglyot. Ha megkíméli az életét, ha bármi módon is elárul
olyasmit, hogy netán újra feltámadt benne az a nagy szerelem,
melyet annak idején csaknem nyilvánosan be is vallott - akkor
nagyon elképzelhető: sorsa megpecsételődött. Egyszerűen az is
kérdéses volt, hogy büntetlenül megmentheti-e, szabadon engedheti-e
Tarzant.

Cadj és a többiek közül is sokan figyelték, hogyan megy oda Tarzan

mellé La. Ahogy aztán ott állt, pár pillanatig csendben, komolyan
nézett le az élettelen férfira.

- Halott már? - kérdezte akkor.

- Nem volt halott, amikor Cadj elküldött minket - mondta

buzgólkodva Dooth. - Ha pedig halott, akkor Cadj ölte meg, míg
minket elküldött innen.

- Én nem öltem meg -jelentette ki Cadj. - Ez, mint La megmondta

nekünk, királynőnkre marad. A Lángsugarú Isten szeme tekint le
rád, Opar főpapnője. A késed ott van a derekadon, az övedben, az
áldozat előtted hever.

La figyelmen kívül hagyta a férfi szavait, és Dooth felé fordult.

- Ha él még - utasította -, készítsetek hordágyat, azon hozzátok

Oparba.

Ekképpen jutott hát el Tarzan, a majomember megint Atlantisz

egykori gyarmatvárosába.

Kraski rendes adag altatót adott neki, a hatás hosszú órákon át

tartott. éjszaka volt, mikor kinyitotta a szemét, és egy pillanatra
riadtan vette tudomásul a sötétséget és a csendet, mely körülvette.
Az első percekben csak annyit érzékelt, hogy bőrökön fekszik,
valamint hogy sértetlen, mivel fájdalmat nem érzett. Agyának ködén
lassanként aztán áthatoltak az utolsó pillanat eseményei, minden,
amit átélt, mielőtt elveszítette volna az öntudatát. S akkor már
tudta, miféle trükk áldozata lett. Meddig feküdt öntudatlanul és
hol volt, el sem képzelhette.

Lassan talpra állt, s örömmel állapíthatta meg, hogy egy kis

zsibbatag kábulaton kívül teljességgel "a régi" volt. óvatosan
körültapogatózott a sötétben. Elővigyázatosan kinyújtott karja
mozgott, a lábát milliméterről milliméterre csusszantotta tovább,
nehogy megnyíljon alatta a föld. Csaknem az első pillanatban kőfal
állta el útját. Követte ennek vonalát, és hamar rájöhetett, négy
fal van, s ezek igen kis teret zárnak be, melynek két kijárata van,
kétfelől egy-egy ajtó. Itt most csak a tapintása és a szaglása
lehetett a segítségére. Ezek eleinte csak arról árulkodtak neki,
hogy valami föld alatti kamrába van bezárva. Ahogy a narkotikum
hatása szűnt, az érzékek élessége fokozódott, s már derengeni
kezdett Tarzan agyában, hogy az illat; amit érez, ismerős. Igen, ez
a gyengécske szag; mely orrcimpáit érinti, merőben olyasmi, amilyet
korábban már érzékelhetett hasonló körülmények között. Egyszerre
fentről, a föld és a falak rétegein át, valami hátborzongató,
távoli sikoly szűrődött le hozzá. A majomember végtelenül éles
fülének ez is elegendő volt, hogy élénk emlékeket idézzen föl
agyában. A képzettársítás gyors láncolatán át rájött, mi is ez az
ismerős illat és hang. Tudta, nem lehetett kétsége felőle, hogy
Oparban van.

Felette, a szentélyben La, a főpapnő álmatlanul forgolódott az

ágyán. Nagyon is jól ismerte népének érzésvilágát, és tudta, milyen
áruló indulatok élnek főpapjában, Cadjban. Volt fogalma arról a
vallási fanatizmusról is, mely gyakran vezetett mágikus
őrjöngésekhez, bestiális és sötét elméjű hívők képtelen tetteibe.
El tudta képzelni, milyen "tüzet" gyújthat ellene a szívekben Cadj,
ha ezúttal sem lesz hajlandó feláldozni a Lángsugarú Isten oltárán
a majomembert. S nem tudott elaludni, lázasan keresett valami
megoldást, hiszen eszébe sem jutott megtenni az áldozatot. Bármi
rémséges kultusz főpapnője volt is La, félvadállatok királynője,
azért közben nő is, nagyon is az, asszony, aki életében egyszer tud
csak szeretni igaz szerelemmel, és ez a szenvedélye az istenforma
majomemberé lett örökre - a férfié, aki ismét a keze közé került.
Már kétszer sikerült megmenekülnie a főpapnő halálos kése elől,
mert a szerelem győzött a féltékenységen és a fanatizmuson. La, a
nő, megértette, hogy többé sosem remélheti: "foglyul ejtheti" a
nagy-nagy reménytelenség ellenére is oly forrón szeretett férfit.

Ma éjszaka olyan kér déssel találta szemközt magát, amely - azt

kellett éreznie - szinte meghaladja erejét. Az a tény, hogy már
Cadj felesége volt, kizárt minden reményt, hogy valaha is a
majomember asszonya lehessen. Ennek ellenére La szent
elhatározása az volt, hogy - ha egyetlen mód van rá - megmenti
Tarzan életét. Tarzan kétszer mentette meg az ő életét; egyszer
egy őrjöngő pap fenyegette, a másik alkalommal Tantor, párzó
vadságában. Meg aztán a királynő szavát adta a majomembernek,
hogy barátként jöhet Oparba, baráti fogadtatásban részesül.
Hanem Cadj befolyása sem volt lekicsinyelhető, és a nő tudta,
hogy ez a befolyás most közvetlenül és nyersen a majomember
ellen irányul. Látta ezt kísérőinek arcán, kegyetlen tekintetén,
ahogy a majomembert a hordágyra helyezték - látta, hogy milyen
gonosz pillantásokat vetnek feléje is. Előbb vagy utóbb
felbátórodnak és megvádolják - egyébb se kell, csak valami
parányi ürügy. La tudta, milyen mohó kíváncsisággal várják,
hogyan viselkedik majd Tarzannal. Éjfél is elmúlt, mikor
egyszerre csak belépett hozzá a papnők egyike, akik éjjelente
mindig ott őrködtek hálószobája ajtajánál.

- Dooth szeretne beszélni veled - suttogta a szobalány.

- Későre jár - felelte La -, és férfiakat különben sem szokás

beengedni a szentélynek erre a felére. Hogyan jött ide, és mit
akar?

- Azt mondja, La javára szolgál, amiben jár, ugyanis Lát komoly

veszedelem fenyegeti - válaszolta a lány.

- Hozzátok akkor elém - rendelkezett La. , - És, ha kedves az

életed, ne szólj róla senkinek.

A papnő egy pillanat múlva vissza is tért, s jött vele Dooth. A pap
tisztes távolságra megállt a főpapnőtől, és illendően köszöntötte.
La jelt adott a lánynak, távozhat, aztán kérdően fordult a
férfihoz.

- Beszélj, Dooth! - mondta.

- Tudunk mindannyian - mondta - La szerelméről, amit ő az idegen

majomember iránt érez. S én, aki alacsony rangú pap vagyok, nem
érezhetem feljogosítva magam, hogy úrnőm dolgaiba belekérdezzek.
Dolgom csak szolgálat, s szent szándékom, hogy a főpapnőt híven
szolgáljam, nem úgy, mint azok, akik cselszövényt készítenek
ellened.

- Hogy érted ezt, Dooth? Miféle cselt szőnek ellenem?

- E pillanatban is - hangzott a pap válasza. Cadj és Oah, és velük

nem egy pap s papnő, azon a terven munkálkodnak, melynek áldozata
magad lennél, úrnőm. Kémeik állandóan figyelnek, mer t tudják, hogy
szabadon akarod engedni a majomembert. És majd jön hozzád valaki,
azzal a tanáccsal, hogy valóban engedd is meg neki a szökést, lévén
ez minden probléma legegyszerűbb megoldása. Csakhogy ő Cadj
küldötte lesz, és a többiek figyelni és fülelni fognak, s aztán
jelentik a népnek és a papoknak, hogy te a Lángsugarú Isten
áldozatát futni hagytad. Igaz, Tarzanra ez sem hoz semmi jót, mert
Cadj és Oah elhelyezte már az őröket aa Oparból kivezető utak
mentén. Ők majd rávetik magukat a menekülőre, és lemészárolják,
mielőtt a Lángsugarú Isten kétszer alászállhatna a nyugati erdők
mögött. Egyetlen módja van annak, La úrnő, hogy mentsd magad, a
puszta életedet !

- Éspedig? - hangzott a sürgető kérdés élesen.

- A magad kezével fel kell áldoznod őt szentélyünk oltárán, meg

kell ölnöd a majomembert, ó, Opar főpapnője - mondta elérzékenyülve
az alacsony rangú pap.

8. A múlt mély titka

Másnap korán La éppen megreggelizett, s elküldte Doothot élelemmel

Tarzanhoz, amikor egy fiatal papnő érkezett hozzá - Oah húga. A
lány még bele sem foghatott a mondókájába, és a királynő már tudta,
ő Cadj küldötte. Az a cselszövény, melyről Dooth beszélt neki az
éjszaka, nem rémálom. A dolgok nekilódultak. A fiatal lány
feszengett, láthatóan riadt volt, félt, hogy így kell állnia a
királynő előtt, akinek hatalmával tisztában volt, s azt is tudta,
hogyha La akarja, ő halálok halálával hal bármely pillanatban. La
biztos volt abban, ha végrehajtja tervét, meglepetést okoz Cadjnak,
s híveinek.

Csendesen várta hát, mit mesél a lány. Ám így is el kellett telnie

egy kis időnek, hogy Oah húga összeszedje a bátorságát, és meglelje
a bevezető szavakat. Inkább mindenfélét összelocsogott addig, csak
hogy ne kelljen -a tárgyra térnie. La, a főpapnő meg mulatott a
kínlódásán.

- Ritkaság - mondta La -, hogy Oah húga idelátogat királynőjének

lakosztályába -, mégha nem hívatják, úgy értem. Boldogan látom
mennyire megérti ő, mivel tartozik úrnőjének, s nem tagadja meg
ekképp a Lángsugarú Isten hű szolgálatát.

- Azért jöttem - nyögte ki végül a lány, és csaknem úgy folytatta,

mint aki betanult szerepet mond -, azért jöttem, hogy elmondjam,
kihallgattam véletlenül valamit, s ez téged, úrnőm, talán érdekelni
fog, sőt, bizonyos vagyok benne, hogy szívesen hallod szavam.
 - Csakugyan? - kérdezte La, és felvonta szemöldökét.

- Kihallgattam, ahogy Cadj beszélt néhány alacsonyabb rangú pappal

- közölte, most már mint a vízfolyás. - A főpap azt mondta, hogy ő
nagyon örülne, ha a majomember megszökne, és akkor ez neked is,
neki, Cadjnak is könnyebbség lenne. Megleptek ezek a szavak ! Azt
gondoltam, királynőm, La boldog lesz, ha erről tudomást szerez,
hiszen mindannyian tudjuk, hogy ő barátságot ígért a majomembernek,
és ezért nem akarja feláldozni őt a Lángsugarú Isten oltárán.

- Tisztában vagyok a kötelességemmel - felelte fensőbbséges hangon

La. - Nem szükséges, hogy Cadj vagy holmi szolgálólány kitanítson!
Tudom, mik egy főpapnő kiváltságai, és, hogy ekképp az áldozati jog
is az övé. Ezért nem hagytam, hogy Cadj haj tsa végre az áldozatot.
Az idegen szívét és vérét senki más keze nem adhatja az oltáron a
Lángsugarú Istennek, csak az enyém. Így harmadnapon meg fog halni a
késemtől, a szentély oltárán.

La szavai pontosan a várt hatást tették a lányra. Mert Cadj

küldöttének arcára csalódottság és tanácstalan elbizonytalanodás
ült ki. Mestere nem tanította ki erre a meglepő fordulatra. Ezért
hát Oah húga talált gyorsan valami ürügyet, hogy úrnője színe elöl
távozhassék.

Amikor ez megtörtént, La alig tudta elfojtani elégedett mosolyát.

Eszében sem volt, hogy Tarzant a Lángsugarú Isten oltárán valóban
feláldozza, hanem hát ezt Oah húga honnan- is tudhatta volna! Ő
csak visszatért szépen Cadjhoz, s ott elmondott mindent, amire
emlékezett, s hogy La a hírt miképpen fogadta. A főpap erre még
csalódottabb lett, terve ugyanis most nem annyira az volt, hogy
Tarzan életét kioltsa, hanem, hogy a főpapnőt olyan tett
elkövetésére csábítsa, mely aztán kivívná a papság és a nép
haragját, minek következtében La életét lehetne követelni. Oah, aki
jelen volt húga beszámolójánál, ajkát harapdálta, mert az ő
kiábrándultsága is nagy volt. Életében nem érezte olyan közel magát
a főpapnői címhez; pár percig nagy csendben járkált hát fel s alá,
aztán e szavakkal fordult Cadjhoz.

- La szereti ezt a majomembert - mondta Oah -, és még ha netán

feláldozza is, csak azért tenné, hogy a nép haragjától menekedjék.
Szereti őt, s egyre jobban, én tudom! Jobban, Cadj, mint ahogy
téged valaha is szeretett! A majomember is tisztában van ezzel, és
megbízik Lában. És mert ez így van, nekünk egy esélyünk marad.
Cadj, hallgass Oah szavára. Elküldünk valakit a majomemberhez, aki
azt hazudja neki: Lától érkezett, és La azt üzeni, hogy kövesse,
kivezeti Oparból, ahol szabad lesz. Így a mi csapdánkba vezeti őt,
aztán, ha megöltük Tarzant, többen odaállunk La elé, és árulással
fogjuk megvádolni! Az, aki a majomembert kivezette, azt mondja
majd, hogy valóban La küldte őt, és a papok, s a városlakók nagyon
megharagusznak, s te nyugodtan követelheted La halálát. Könnyű
feladatnak látszik, ami után megszabadulunk mindkettőjüktől.

- Jól van! - kiáltotta Cadj. - Megtesszük, méghozzá holnap

hajnalban, és mielőtt a Lángsugarú Isten nyugovóra hanyatlana, új
opari főpapnőre fog letekinteni.

Azon az éjszakán Tarzan zajra riadt fel. A zaj az egyik cellaajtó

felől jött. Hallotta, ahogy a reteszt hátratolják, az ajtó lassan,
ahogy az ódon sarokvasak engedik, nyikordulva nyílik. A
szuroksötétben nem tudta megállapítani, ki jött be, és épp hol áll,
de hallotta a szandálos lábak lopakodó mozgását a padlón. Aztán a
nevét hallotta, suttogva - egy nő ér kezett hát.

- Itt vagyok - válaszolta ő. - Ki vagy te, és mit akarsz Tarzantól,

a dzsungel urától?

- Életed veszélyben van - válaszolta a hang. - Gyere, kövess engem.

- Ki küldött? - tudakolta a majomember.

Érzékeny orrcimpájával azonosítani próbálta az éji látogató

illatát, de a levegő már tele is volt valami súlyos párfőm
szagával. A nő nyilván ezzel kente a testét, így nem volt semmi
lehetősége, hogy megállapítsa, azok közül a papnők közül való-e az
illető, akiket ő már korábbi opari látogatásaiból ismert, avagy
számára idegen.

- La küldött - felelte a női hang. - Azért jöttem, hogy

kivezesselek Opar üregmélyéből a szabadságba, a kinti világba, a
város falain kívülre. - A nő a sötétben tapogatózva végre meglelte
Tarzant. - Itt vannak a fegyvereid - mondta, s valóban át is adta a
jelzett tárgyakat.

Aztán kézen fogta a férfit, és vezetni kezdte ki a tömlöcből, végig

egy hosszú, tekervényes és továbbra is vaksötét folyosón. Ősöreg
lépcsők során, átjárókon és újabb folyosószakaszokon haladtak és
eközben ajtók nyíltak, csukódtak rozsdás vasakon, nyikorogtak és
nyögtek, s hallatszott a rozsda pergése. Tarzan még körülbelül se
tudta volna megmondani, mekkora távot tettek meg, s hogy mely
irányban. Eleget hallott Doothtól, mikor a pap az ennivalóját vitte
neki, eleget ahhóz, hogy higgyen Lában - bízzon benne, hogy az
asszony segíteni fog neki. Dooth közölte vele, hogy La volt az, aki
megmentette őt Cadj késétől, mikor a főpap eszméletlenül lelte őt a
boma belsejében, ahol is az európaiak, akik odavonszolták,
otthagyták.

Mivel a nő azt mondta, hogy La küldötte, Tarzan készségesen

követte. A majomembernek egyre Jane jövendölése járt az eszében,
hogy tudniillik nagy bajok várhatók, ha ezt a harmadik opari
kiruccanását makacsul végrehajtja, és csak bámult, mennyire igaza
volt a feleségének, hiszen megtörténhetett volna, hogy valóban nem
szabadul a fanatikus papok késétől, a Lángsugarú Isten
"bosszújától". Persze eredetileg esze ágában sem volt Opar városába
bemenni, de, mintha a végzet angyala lebegett volna e hely fölött,
lesújtván mindenkire, aki a tiltott városhoz közelít, vagy aki a
feledett kincseskamrákból a maga részét kihasítani merészelné.

Vezetője több mint egy órán át vitte a pokolmélyi sötéten, a föld

alatti folyosókon, míg végre egy lépcsőn felérve, Tarzan bozótos
sűrűt pillantott meg maga körül. Igaz, a hold sápadt fényében ezt
is alig kivehetően. De ahogy a friss levegő megcsapta, azonnal
tudta, hogy kiértek a szabadba. A nő, aki egy szót sem szólt attól
fogva, hogy cellájából kihozta, most elindult valami hihetetlenül
kanyargós ösvényen. Ez az út ide-oda cikázott, sűrű ősvadonon át
vezetett; s fölfele tartott.
 A csillagok, s a hold állásából, valamint abból, hogy mindvégig
kaptatón haladtak, Tarzan arra következtetett: az Opar mögötti
hegyek közé vezeti őt a nő. Ő maga soha fel nem keres- te volna azt
a tájat, annyira vadnak és barátságtalannak ítélte, és olyan
állatokat sem nagyon sejtett arrafelé, amilyenekre kedvvel
vadászott. Máris meglepte a növényzet jellege, hiszen azt hitte,
hogy ezek a hegyek kopárak, legföljebb gacsos, szikár fák nőnek
rajtuk és szigorú tüskebokrok.

Ahogy folytatták útjukat, s egyre feljebb kapaszkodtak, a hold is

magasabbra hágott, mígnem szelíd égi fénye már ragyogó élességgel
világította meg a majomember előtt a közvetlen környezetet. Akkor
látta, hogy egy szűk völgyön fölfelé sűrűn benőtt kis
szakadéktorokba igyekeznek. Az is nyilvánvaló lett számára, miért
nem látszik messziről ez az opari vegetáció. Mivel ő maga is
hallgatag természetű volt, a nő némasága fel se tűnt neki, hiszen ő
maga is, ha bármi mondandója van, közölte- volna. Nem érezte sosem,
hogy beszélnie kell, ha arra különös jó oka nincsen. Azok, akik
nagy úton járnak, általában nem szoktak sok szót vesztegetni - s a
szavakkal együtt a becses levegőt!

Mikor Tarzan, s kísérőnője felkapaszkodott egy hajdani vízmosás

meredekjén, a keleti ég csillagai halványulni kezdtek a hajnal első
messzi ígérkezésének. Egy viszonylag egyenletes fennsíkra érkeztek.
Miközben továbbhaladtak, az ég világosodni kezdett, és a nő
hirtelen megállt egy lanka tövében, és a felkelő nap fényében
Tarzan megpillantott egy sűrűn benőtt völgyteknőt "a hegy
szívében", a két-három mérföldnyi messzeségig húzódó erdőség
távolabbi végében. A fák résein át azt láthatta, hogy az új nap
tündökletében valami épületféle körvonalai kezdenek víllogni. Akkor
Tarzan megfordult, kísérőjére pillantott, és arcára rá volt írva a
meglepetés döbbenete: mert aki előtte állt, maga La volt, Opar
főpapnője.

- Te vagy az? - kiáltotta a majomember. Hát akkor Cadjnak tényleg

meglesz az ürügye, hogy félretegyen téged az útból, ahogy Dooth
jelezte.

- Sosem lesz alkalma rá, hogy félretegyen - közölte La. - Én

ugyanis nem térek vissza többé Oparba.

- Nem térsz vissza Oparba? Soha többé? - Kiáltott fel Tarzan. - Hát
akkor hová akarsz menni? Mihez akarsz kezdeni?

- Veled tartok - mondta a nő. - Nem kérlek arra sem, hogy szeress.
Csak azt kérem tőled, hogy vigyél el engem Oparból, és szabadíts
meg az ellenségeimtől, akik meg akarnak gyilkolni. Látod, nem volt-
más megoldásom. Manu, a kis majom kihallgatta a cselszövőket, és
eljött hozzám, hogy felvilágosítson, mi mindent terveznek. Akár
feláldozlak, akár megmentelek, nekem már mindegy lett volna.
Eltökélték, hogy végeznek velem, hadd lehessen főpapnő Oah, Cadj
pedig Opar egyedüli királya. Hanem én téged, Tarzan, semmi
körülmények között fel nem áldoztalak volna, akkor hát ez maradt az
egyetlen megoldás, hogy mindketten megmeneküljünk. Nem mehettünk
Opartól északi vagy nyugati irányban, a síkságon át, mert arra
mindenütt ott vannak Cadj harcosai. Hiába vagy te Tarzan és
hatalmas harcos, orvul lemészároltak volna, győzött volna a túlerő.
 - De hát hová vezetsz most? - kérdezte Tarzan.

- Két rossz közül a kisebbiket választottam; ebben az irányban

ismeretlen ország terül el, és mi, opariak csupa rémes legendát
ismételgetünk róla. Komor szörnyek és furcsa népek a szereplőik.
Opar-lakó, ha oda merészkedett, még sohase tért vissza. De ha élt
valaha is a földön teremtmény, aki ezen a rejtelmes völgyön
sikerrel keresztülvághat, az Tarzan, a dzsungel ura.

- Hanem azt mondd meg - vetette ellen Tarzan -, hogyha ennyire

semmit sem tudsz erről a vidékről, s lakóiról, hogyan ismered ily
biztosan a csapást, mely arra vezet?

- Ismerjük az utat, mely a csúcsra vezet, de azzal kész is, tovább

még sosem jutottunk, mi legalábbis nem. A nagy majmok és az
oroszlánok járnak ezen a csapáson, amikor lejönnek Oparba. Az
oroszlánok, persze, nem mondhatják meg nekünk, merre vezet tovább
az út, a nagy majmok pedig nem hajlandók rá, mert velük többnyire
háborúságban állunk. Ezen a csapáson jönnek le Oparba, hogy
el-elraboljanak valakit népünkből, és mi is itt állítunk nekik
csapdát, mert gyakran áldozunk majmot a Lángsugarú Istennek.
Legalábbis régebben így volt, újabban ugyanis nagyon óvatosak, és
inkább nekik jut több belőlünk, mint belőlük nekünk; jóllehet,
fogalmunk sincs, mire kellenek nekik a mieink, hacsak nem
ennivalónak. Nagyon erőteljes faj az övék, még Bolganinál, a
gorillánál is feljebb állnak, és sokkal-sokkal ravaszabbak és
okosabbak, mert ahogy a mi ereinkben majomvér is csörgedezik, úgy
az övéikben embervér; ilyenek ezek a nagy majmok, az Opar fölötti
vidék lakói.

- Miért kell mindenáron átmennünk éppen ezEn a völgyön, La, ha

menekülni akarunk Oparból? Nyilván akad más út is, nem?

- Nincs más út, Tarzan - felelte a nő. - A nagy völgy minden útján
Cadj hívei lesnek ránk, hát csak ez a menekvésünk marad. Ezért
hoztalak ezen az ösvényen, mely a szakadékos sziklahegységet
átszeli Opartól délre. Ezen a völgyön át kell haladnunk, hogy olyan
csapásra leljünk, melyen a hegy magasába feljuthatunk, s onnét a
túloldalon le.

A majomember csak állt, nézett lefelé az alattuk elterülő erdős

teknőbe, és elméje a pillanatnyi nagy kérdéseket forgatta. Ha maga
van, biztos, hogy nem erre jön, hiszen kellőképpen bízott erejében
és ügyességében, s nem volt kétsége felőle, hogy Cadj embereit,
bármi éberen őrizzék is a többi utat, kijátssza. De neki -most Lára
is gondolnia kellett, s megértette, hogy azzal, amit tett - az ő
menekítésével -, minden további bizalmát Tarzanba helyezte, s neki
egy pillanatra sem szabad felednie ezt az erkölcsi kötelességet.

A legbölcsebb elgondolásnak az látszott, ha a teknő peremén, ívben

haladnak, és az odavillogó épületet a legmesszebb elkerülik.
Egyetlen céljuk az volt csupán, hogy utat találjanak, mely a hegyen
átvezet, aztán "kisegíti" őket e barátságtalan országból. Ahogy a
nagy fák lombjaitól elrejtett valami egyre fénylett, s csillámlott,
Tarzant is ugyanígy kerítette a hatalmába egy érzés:
ellenállhatatlan vágy, hogy mégis megnézze, mi az. Nem hihette,
hogy a teknőben vadállatokon kívül más lény is honoljon, s így az
építményről is úgy vélte, rég nem létező emberek keze műve - vagy
azoknak az atlantiszbélieknek voltak kortársai, akik Opart
építették, vagy maguk az eredeti opariak emelték a "palotát", csak
utódaik már el is feledkeztek létéről, eredetéről. S miért ne
gondolhatta volna Tarzan, hogy valóban palota van ott. Méretre,
pompára oly sokat ígért már az elő villanó látvány is.

A majomember nem ismert félelmet, jóllehet, ott élt benne a minden

vadállatot jellemző végső óvatosság is. Sosem habozott volna, hogy
erejét és ügyességét az alacsonyabb rendű fajokkal szemben bármikor
kipróbálja, akármilyen veszedelmesek legyenek is - hiszen mellette
szólt, hogy ezek nem képesek a harcban tervszerűen szövetkezni
ellene, ahogy az emberek, De ha emberek állnak- össze szép számban,
hogy rá vadásszanak, tisztában volt vele, hogy úgy már komoly
veszéllyel kellene szembe néznie, és a maga adottságai nem
feltétlenül bizonyulnának elegendőnek. Ennek ellenére úgy
okoskodott, hogy a völgy nem jelenthet valós veszélyt, mert aligha
lakják emberi lények.

Biztos volt benne, hogy ha az épületet közelebbről szemügyre veszi,

kiderül majd: lakatlan rom, és a legrettentőbb ellenségei itt csak
nagy majmok, s az oroszlánok lehetnek. Ám ezek egyikétől sem félt,
sőt, még az is elképzelhető volt, hogy egyenesen békés
kapcsolatokat teremthet. Úgy vélte, hogy a teknő túloldalán
kijáratra bukkanhat, ezért természetesnek tartotta azt a megoldást,
hogy a lehető legrövidebb úton kell átvágniuk az ismeretlen
terepen. Ezért leküzdötte ösztönét, mely a gondos felderítést sugallta
volna, s a legnagyobb gyorsaság és eredményesség mellett döntött.

- Gyerünk - mondta hát Lának, és elindult a lejtőn, mely a teknőbe

vezetett. Egészen pontosan abban az irányban haladt, amerről az
épület villogott feléjük.

- Csak nem erre akarsz menni?! - kiáltotta döbbenten a nő.

- Miért ne - felelte Tarzan. - Ez a legrövidebb út a völgyön át, és

amennyire megítélhetem a hegyen átvezető utat, a legvalószínűbb,
hogy az szintén erre keresendő.

- De én félek - mondta La. - A Lángsugarú Isten csak a

megmondhatója, milyen veszedelmek leselkednek ránk ezek közt a fák
közt.

- Csak Numa és a mangani nép - mondta a majomember. - Tőlük pedig

nem kell félnünk.

- Te semmitől se félsz - állapította meg La -, de én csak nő

vagyok.

- Az ember csak egyszer hal meg - vágta rá Tarzan -, és akkor úgyis

meg kell halnia. Ha örökké félünk, mit érünk vele, csak
nyomorúsággá tesszük az életet. Ismétlem, menjünk a legrövidebb
úton, és talán látunk olyasmit is, amiért a végén azt mondjuk:
megérte a kockázat.

Egy kitaposott ösvényt választottak a sűrű bozóton át. Ahogy a fák

között haladtak, azok kétfelől egyre növekedtek, egyre sokasodtak.
Már közeledtek a teknő mélye felé, míg a végén ott haladtak a sűrű
erdő zöld lombsátora alatt.

Nem volt erős a szél, és hátulról fújt, ezért a majomember, bár

lendületesen haladt, mindvégig éber volt, nagyon éber. A csapás
keményre taposott földjén alig volt nyom, amelyből
következtethetett volna arra, hogy miféle állatok járhatnak ezen a
környéken. De azért oroszlán nyom akadt itt-ott. Tarzan gyakran
megállt, fülelt, sokszor fölemelte a fejét, érzékeny orrcimpáival
beleszimatolt a levegőbe, tudni akarta, mit rejt a környék.

- Azt hiszem, emberek vannak ebben a völgyben - jelentette ki

hirtelen. - Egy ideje szinte biztosra veszem, hogy figyelnek
minket. De akárki legyen is a leselkedő, minden képzeletet felülmúl
a rátermettsége, mert épp csak valami halvány jel árulkodik a másik
lény jelenlétéről.

La aggódva pillantott körül, és közel húzódott Tarzanhoz.

- Én senkit se látok - mondta halkan.

- Én se - közölte a majomember. - Még csak rendes szagot se kaptam,

és mégis: bizonyosan érzem, hogy valaki követ minket. Valaki vagy
valami ... a szag után jön, s elég ügyes ahhoz, hogy tegyen róla:
mi ne érezhessük az ő illatát. Bárki-bármi legyen is, nagyon
valószínű, hogy fent jön a fákon, és jó magasan maradva mindig
felettünk tartja szagnyomát. A légmozgás is őt segíti, de még ha
szembe hozná is a szél az illatát, jeltelen maradt. Várj itt,
megbizonyosodom felőle - mondta, avval könnyedén föllendült az ágak
közé, a szomszédos fára.

Manunak, a kis majomnak méltó versenytársa lehetett volna, oly

fürgén és igyekvőn haladt. Pár pillanat múlva már megint ott volt a
lány mellett.

- Igazam volt - mondta -, van valaki vagy valami, nem is messze. De

hogy ember-e, mangani-e, nem tudnám megmondani, mert a szaga túl
szokatlan nekem, egyiket sem jelzi egyérterműen, de valahogy a
kettőt együtt. De mi is itt vagyunk, kettőn áll a vásár. Gyere! -
Azzal már fel is lendítette Lát a vállára, s egy pillanat múlva
fent járt vele az egyik fa magasán. - Ha csak nincs egészen a
közelünkben, amit nem hinnék - közölte a majomember -, szagnyomunk
elmegy majd a feje fölött, és beletelik egy kis időbe, míg újra
fölfedez minket, ha- csak - ismételte a fordulatot - nincs annyi esze,
hogy szintén magasabbra jöjjön utánunk.

La csak bámult, milyen erős a majomember, ahogy könnyedén szökkent

vele fáról fára, és hihetetlennek tűnt számára az is, milyen
sebességgel haladnak. Vagy félóra hosszat ment ez így, s akkor
Tarzan egészen hirtelen megtorpant - épp egy lengő ág felett.

- Nézd csak! - mondta, és előre, lefele mutatott.

A jelzett irányba tekintve, a levélzeten át a lány valami kis

táborfélét látott, erősen körbekerített tucatnyi kunyhót. A dolog
rendkívüli módon magára vonta a figyelmét. Nemkülönben a
majomemberét, aki szintén fürkészve figyelte, mi ez ott a lombok
mögött. Nem vitás, hogy kunyhók voltak, de mintha ide-oda
lengedeztek volna a levegőben. Volt, amelyik szelíden csak úgy
előre-hátra, mások hevesebben föl és le. Tarzan odalendült egy
közelebbi fára, ott lejjebb ereszkedett egy vastag ágra, arra
leengedte válláról Lát. Lopakodva elindult előre, a lány követte,
hiszen ő is, akár a többi opari; "fakúszó" is vólt. Egyszerre csak
elértek egy helyre, ahonnét világosan láthatták a falut és hirtelen
fény derült a lengő kunyhók rejtélyére is.

Amolyan kaptár típusú kunyhók voltak, mint Afrikában számos törzsé,

átmérőjük mintegy hét láb, magasságuk hat-hét, ám nem földön
álltak, hanem mindegyik kunyhó súlyos, kábelszerű fűkötélen lógott,
a kerítéssel körbevett térség egyik ór iási fájának erős ágán.

Mindegyik kunyhó fenekének közepéről még egy könnyebb kötél

csüngött alá. Ahogy ott voltak, a kis falu felett a magasban,
Tarzan abból a szögből nem látott a kunyhókon semmiféle nyílást,
melyen át emberméretű lény beférhetett volna. A kunyhók oldalán
mintegy három lábnyira a fenékszint fölött négy-öt hüvelyk átmérőjű
lukak voltak Lent a földön. A cölöpkerítéssel körbevett térségen
ott volt a falu jó pár lakója is - ha valóban falunak volt
nevezhető ez a kis lengőházegyüttes. A lakók nem kevésbé voltak
furcsák Tarzan szemében, mint "kalitkáik" a légben. Nyilvánvaló
volt, hogy négerfélék; de típusukat a majomember egyáltalán nem
ismerte. Valamennyien mezítelenek voltak, és semmiféle ékítményt nem
viseltek. A testükön mindössze- festékfoltok voltak láthatók -
összevissza; csak úgy itt meg ott. Magasnak és rendkívül izmosnak
látszottak, jóllehet, a lábuk túl kurta, karjuk túlságosan hosszú
volt, s így egyáltalán nem keltettek harmonikus benyomást, ráadásul az
arcuk szinte bestiálisnak minősült. Állkapcsuk hihetetlenül
előreszökkent, míg bozontos szemöldökük felett nem volt homlok - a
koponya csaknem vízszintesen futott onnét hátra.

Ahogy Tarzan szemlélte őket, látta, ahogy egyikük a kunyhófenekeken

lógó kötelek valamelyikén épp lekúszik. Aztán már meg is értette,
mí a kötelek szerepe, s hogy a lengő kunyhók bejárata hol van. Azok
a lények, akik szerte kuporogtak az ülepükön, éppen evéssel voltak
elfoglalva. Sokuknál csontok voltak, ezekről rágták le a nyers húst
- jókora, villogó foguk volt hozzá. Mások gyümölcsöket, gyökereket
majszoltak. Mindkét nemből voltak ott egyedek, s a két nem
mindenféle korosztállyal képviseltette magát - gyerekkortól érett
korig. Amúgy igazán öregek nem látszottak sehol. Gyakorlatilag mind
szőrtelenek voltak, kivéve a fejükön bodorodó kusza, vöröses fürtöket.

Ritkán szólaltak meg, és a hangjuk akkor is főleg afféle vadállati

hördüléseket idézett. Míg Tarzan figyelte őket, egyszer sem fordult
elő, hogy bármelyikük elmosolyodott volna, nevetésről már nem is
szólva. Ez, mindentől függetlenül, máris jócskán megkülönböztette
őket a többi afrikai néptörzstől. Tarzan áttekintette ugyan az
egész táborhelyet, mégsem látott sehol sem főzőalkalmatosságokat,
és arra se utalt semmi, - hogy használnának tüzet. A földön ücsörgő
lények körül ott hevertek fegyvereik, afféle kurta dárdák, éles,
fémvégű csatabárdocskák. A majomember örült, hogy erre vették
útjukat. Úgy gondolta, legalább láthat egy bennszülött emberfajtát,
ha ez annak mondható, amelynek létezéséről eddig még csak nem is
álmodott. Ez a típus a vadállatiság határán áll, Még a vazdonok, a
ho-donok, a pal-ul-donok is feljebb jutottak a fejlődés létráján,
közelebb napjainkhoz, mint ezek a kreatúrák itt a függő kunyhók
tövében.
 Ahogy nézte őket, óhatatlanul elcsodálkozott, hogyan készíthettek
ezek ilyen pompás fegyvereket, hogy lehettek ehhez eléggé
intelligensek. A köröttük heverő dolgok ugyanis már messziről a
kézműves tudás és ízlés jeleit mutatta. A kunyhóik is igen
eredetiek. És a táborhelyet övező cölöpkerítés erős, magas, remekül
megépített védfal az oroszlánok ellen, melyek veszedelmessé tették
a völgyteknő életét.

A magasból figyelő Tarzan és La egyszerre vette észre, hogy bal

felöl valaki közeledik. Egy pillanat múlva megláttak egy férfit,
aki tökéletes hasonmása volt a lent tanyázóknak, és a
cölöpkerítésre hajló fa ágáról lendült a tábor terére. A többiek
szinte közönyös pillantással nyugtázták csak az érkezését. A férfi
előbbre ment, lekuporodott közéjük, mintha mondott volna valamit, s
bár Tarzan nem hallotta a szavait, úgy ítélte meg, hogy gesztusai
és jelbeszéde azoknak a furcsa lényeknek a híréről számol be,
akiket ő az imént az erdőben látott. A majomember megértette, hogy
ez a férfi volt az, aki követte őket, s akit ő olyan ügyesen rázott
le a szagnyomukról. Az elbeszéltek láthatóan izgalomba hozták a
társaságot, mert némelyek talpra szökkentek, aztán behajlított
térddel ugrálni kezdtek, karjukat groteszkül emelték-ejtették
oldaluk mellé. Arckifejezésük alig változott. Egy-két pillanat
múlva aztán mind ott kuporogtak, ahogy az előbb.

A történtek alatt a vadonban valami rettentő visszhang zendült meg

- hangos ordításé, ami a majomember emlékezetében sok vad dolgot
idézett fel.

- Bolgani - suttogta Lának.

- A nagy majmok egyike - mondta a nő, és beleborzongott.

Hirtelen megpillantották. Lendületesen közeledett a dzsungel

ösvényén a hatalmas gorilla. Tarzan akkor olyat látott, amit még
soha. A csaknem gigantikus alak egyenes testtartással járt, akár
egy ember, végig csak a talpa érte a földet. Feje és arca majdnem
teljesen gorillaszerű volt. Ahogy ez a rendkívüli lény a közelükbe
ért, Tarzan rájött, hogy valami lényeges különbség is van. Bolgani,
emberszívű és emberagyú. eddig rendben, ez még nem tenné olyan
döbbenetessé és egyedivé az óriást. Hanem talán mindennél
különösebb volt, hogy a jövevény díszeket viselt magán - s
mÍféléket!

Arany és gyémánt villogott lompos bundáján, könyöke felett több

karperec ékeskedett, bokája felett bokaperecek, és körülbelül a
dereka táján volt egy öv, melyről elöl is, hátul is lelógott
egy-egy toldalék, ami arany lapokból volt összefűzve, mindegyik
lapocskán gyémánt tündökölt, s a két toldalék majdnem a földet
söpörte. John Clayton, Greystoke lordja soha életében nem látott
ílyen barbár műremekeket még; igen, még Opar mesés kincsei között
sem akadtak efféle felbecsülhetetlen értékű drágakövek.

Nyomban aztán, hogy a rettenetes üvöltés felverte a vadon

viszonylagos csendjét, Tarzan láthatta azt is, milyen hatást tesz a
dolog a tábor lakóira. Azonnal talpon voltak valamennyien. A nők és
a gyerekek a fák törzse mögé húzódtak, aztán a köteleken felkúsztak
lengő házaikba, míg a férfiak közül néhányan arrafelé igyekeztek,
ahol, mint a majomember rájött, a falu bejárata volt. Odakint, ezen
a kapun túl a gorilla megállt, hangját ismét nekieresztette, ám
ezúttal mondott valamit, nem üvöltött.

9. Lesújt a halál

Ahogy a roppant termetű emberforma gorilla a táborba belépett, a

harcosok becsukták a kaput, majd tisztelettudóan hátrább húzódtak;
úgy figyelték, hogyan megy az állat a falu "főterére", hogyan áll
meg, s néz körül.

A nők és a gyerekek hallhatták a parancsot, de eszük ágában sem

volt engedelmeskedni, maradtak ott, ahol voltak, a rejtekhelyükön.

A harcosok feszengtek, nyilván féltek is a rettenetes teremtmény

rendelkezésétől, melynek ugyanakkor ők sem akartak eleget tenni.

- Szólítom őket, ide! - ismételte a gorilla. Vagy magam megyek

értük.

Erre már az egyik harcos összeszedte a bátorságát, s megszólalt.

- Ez a falu már adott egy nőt a hold mostani szakában. Most egy
másik falu van soron.

- Csend! - bömbölte a gorillaember, és fenyegetően indult a harcos

felé. - Te hitvány gomangani, hogyan merészelsz bolganival
szembeszállni? Hangom Numáé, a nagyúré; engedelmeskedj vagy
meghalsz.

A fekete ember remegve fordult meg, hogy a nőket és a gyerekeket

odahívja, ám felszólításának senki sem engedelmeskedett. A bolgani
türelmetlen mozdulatot tett.

- Menjetek, hozzátok ide őket - rendelkezett.

A feketék pedig, vonakodva bár, komoran elindultak, hogy a nőket és

a gyerekeket a rejtekhelyekről előhozzák. Aztán visszatértek, és
hozták övéiket - a legtöbbjét a hajánál, némelyiküket a karjánál
fogva rángatták oda. Nagy szenvedés volt számukra ez a kényszerű
áldozatkészség, de nem mutatták, hogy bármit is éreznének.
Gyengédségnek nyoma se volt. Ugyanakkor Tarzan pontosan értette, mi
a véleményük - elárulták ezt a harcos következő szavai.

- Nagy Bolgani - hallhatta Tarzan -, ha Numa egyre csak ezt a falut

tizedeli, hamarosan nem lesz már elég nő itt, és túl kevés gyerek
születik, aztán végül elfogyunk mindahányan.

- Mit érdekel az engem? - horkantotta a gorillaember. - Ha Numa

mindenkit elvisz ebből a faluból, úgyis marad elég. Mi egyébre
volnátok? Az uralkodónak! És hű szolgáinak. Bolgani népének
teremtett titeket a sors.

Ahogy ekképpen szólott, végigvizslatta a nőket, s gyerekeket,

vizsgálgatta mancsával húsukat-bőrűket, mellkasukat és hátukat.
Aztán hirtelen visszatért egy viszonylag fiatal nőstényhez, akinek
csípőjén ott kapaszkodott egy csöppség.
 - Ez jó lesz - mondta a gorillaember.

A gyereket lekanyarította anyjáról, aztán odacsapta a tábor

főterének földjére. A kicsike ott hevert arccal a homokban.
Keservesen nyögdelt, színte már halódott. A szegény anya, mint azt
ösztöne diktálta, döbbenten, remegve és félve állt, aztán hirtelen
a gyerekéhez rohant. A gorillaember megragadta roppant mancsával,
és őt is a földhöz csapta. Ekkor felettük a magasból felhangzott a
támadó hím majom rettenetes üvöltése. A szerencsétlen emberek a
borzadályos hang hallatán még riadtabban tekintettek a magasba,
miközben a gorillaember vicsorogva emelte pofáját a hang irányába,
kutatván, honnét ez a bestiális üvöltés.

És fent egy lengő ágon, olyan teremtményt pillantottak meg,

amilyenről addig álmodni sem mertek - fehér embert, Tarmanganit,
aki szőrtelen volt, mint Hiszta, a kígyó. Ahogy meglátták, az
idegen karja már lendült is, sújtott, mint a holtbizonyos halál. A
dárda hegye, a penge belemerült a bolgani szőrös mellkasába. A
rettenetes majomlény egyetlen velőtrázó üvöltéssel rogyott le.
Bődülve, görcsben rángva terült el a földön, és iszonyatos rángások
közepette holttá merevedett.

A majomember nem kedvelte különösebben a bomangani fajt, de

született angol agya és szíve egyértelműen a gyengébbek védelmét
parancsolta. Ez a fair play elve volt a dzsungelben is! Másrészt a
bolgani nép ősellensége volt a majomembernek, első győzelmét is
bolgani felett aratta.

A szerencsétlen feketék döbbenettel, ámuldozva álltak meg, amikor a

fáról lepottyant közéjük a hihetetlen lény. Riadtan hátráltak,
támadólag felemelték, meglengették dárdáikat.

- Jó barát vagyok - mondta nekik a majomember. - Tarzan vagyok, a

dzsungel ura. Eresszétek le fegyvereiteket. - Avval odahajolt a
bolganihoz, kirántotta testéből a gyilkos fegyvert, s így
folytatta: - Ki ez, hogy így idejöhet a falutokba, prédálhatja
nőstényeiteket, és ti ellenállást sem tanúsítotok, ki ez, hogy
dárdáitokkal a szívét átdöfni nem merészelitek?

- A nagy bolganik egyike ő - felelte a harcos, aki a jelek szerint

a csapat szóvivője, a falu afféle vezetője volt. - Választott népe
Numának, az uralkodónak, s ha ő megtudja, hogy ezt a bolganit a mi
falunkban érte utol a végzet, valamennyiünk számára halált jelent
ez.

- Ki ez a Numa? - kérdezte parancsolólag a majomember, aki úgy

tudta a maga nyelvhasználata szerint, hogy "Numa" oroszlánt jelent,
s e név senkit, semmi mást nem jelölhet.

- Numa az uralkodó - felelte a fekete ember -, aki a bolgani néppel

él, ott, a Gyémánt- Palotájában.

Nem pontosan e szavakkal fejezte ki magát, hiszen a nagy majmok

nyelve - bár az opariak nagyobb intelligenciája és fejlettsége
finomította -, egészen primitív. Amit mondott, lényegében olyasmi
volt, hogy "Numa, a királyok királya, aki a csillogó-villogó kövek
királyi kunyhójában lakik", s ez a majomember tudatában pontosan a
kívánt hatást váltotta ki, a dolog lényegét közvetítette. A Numa
név, semmi kétség, a bolgani király felvett neve volt, az uralkodó
cím - vagy: császár! - mindössze azt jelentette, hogy "a főnökök
közt is az első.

Abban a pillanatban, hogy a bolgani holtan rogyott a földre, a

sértett anya már rohant, fölkapta szerencsétlen kicsinyét, karjába
vette, aztán odakuporodott a tábor fala mellé, melléhez szorította,
csitítani igyekezett sírását. Tarzan hamar észrevette, hogy az
apróság inkább ijedelmében sír, nem a sérülése olyan súlyos. Az
anya először rémüldözött, amikór látta, hogy a majomember meg
akarja vizsgálni porontyát, elhúzta előle, vad fogait villogtatta,
de hirtelen behatolt tompa agyába a felismerés, hogy ez az a lény,
aki megmentette őket a bolganitól. Megértette, hogy Tarzan az,
akinek ezt az együttlétet köszönheti, s hogy nyilván nem akar bajt
nekik. Tarzan, miután meggyőződött róla, hogy a kicsinek csak
zúzódásai vannak, visszatért a harcosokhoz, akik pár lépésnyire
csoportokba verődve, izgatottan tárgyalták a történteket. Ahogy
észrevették közeledését, félkört alkotva széthúzódtak.

- A bolgani nép most már mindannyiunk vesztét fogja okozni -

mondták. - Megfognak gyilkolni minket, ha megtudják, mi történt a
falunkban. Tarmangani, velünk kell jönnöd a Gyémántok Palotájába,
ott átadunk a bolgani népnek, és Numa talán megbocsát nekünk.

A majomember mosolygott. Hát, mit hisznek róla ezek a fekete

akárkik ...! Hogy ő majd önként lemond a szabadságáról, a kezükre
adja magát, tessék, vigyék csak Numához, a bolgani császárhoz?!
Jóllehet, veszélyeknek tette ki magát azzal, hogy bejött ebbe a
faluba, de meg volt győződve arról, hogy nem hiába Tarzan ő, a
dzsungel ura - majd kivágja magát valahogy ebből a szorongatott
helyzetből is. Állt ő már szemben vad dárdavetőkkel, és pontosan
tudta, mire számíthat, ha ellenségesek az érzületeik. Persze jobban
szerette volna, ha megmarad a békesség ezekkel az emberekkel, hiszen
eleve az jutott az eszébe, mikor megpillantotta a falujukat a
dzsungelnek ezen az elhagyatott helyén, hogy alaposan kifaggatja őket
erről-arról.

- Várjatok - mondta -, csak nem fordulnátok szembe egy jó baráttal,

aki a falutokba jött, sőt, meg is oltalmazott titeket?

- Mi téged nem ölünk meg, Tarmangani. Mi csak elviszünk Numához, a

bolgani uralkodóhoz.

- De az ugyanaz - felelte Tarzan. - Hiszen afelől nincs semmi

kétség, hogy Numa, a bolgani uralkodó akkor megölet engem.

- Nem tehetünk róla - válaszolta a szóvivő. - Megmentenénk, ha

tudnánk, de ha a bolgani rájön, mi történt a mi falunkban, magunk
leszünk azok, akiknek szenvednünk kell miatta. Csak az a megoldás,
ha téged büntetnek helyettünk.

- De miért kellene azt bárkinek is megtudnia, hogy a bolganit a ti

falutokban érte a halál? - tudakolta Tarzan.

- Talán nem fogják meglátni a tetemét, mikor legközelebb idejönnek?

- kérdezte a szóvivő.
 - Nem fogják, ha nem hagyjátok itt - felelte erre Tarzan.

A feketék a fejüket vakarták. Tompult, tudatlan agyukban fel sem

derengett eddig semmi ilyen megoldás lehetősége. De hát, amit ez az
idegen most itt mondott, abban tényleg van valami. Rajtuk kívül
csak ő tudja, hogy a bolganira itt sújtott le a halál. Akkor hát?
Ha tetemét elviszik innen, nyoma se marad az egésznek. Semmi gyanú
a falu ellen! Hanem hát hova vigyék? Fel is tették Tarzannak ezt a
kérdést.

- Majd én elintézem - nyugtatta meg őket a Tarmangani. - Feleljetek

a kérdéseimre őszintén, és megígérem nektek, hogy elviszem innen
őt, és úgy elrejtem, hogy soha senki rá nem jön, hol halt meg és
hogyan.

- Mik lennének a kérdéseid? - tudakolta a szóvivő.

- Idegen vagyok ezen a vidéken. Eltévedtem erre - válaszolta a

majomember. - És szeretném megtalálni az utat, mely kivezet a
völgyből ... arrafelé. - Avval délkeletnek mutatott.

A fekete erre csak a fejét rázta.

- Lehet, hogy van út kifelé a völgyből arra - mondta - de hogy hová

vezet, azt ember nem tudja, még azt sem állíthatom neked biztosan,
hogy tényleg van út, és tényleg van valami arra. Mondják, hogy a
hegyen túl minden csupa tűz, de senki se mer odamenni, hogy
megnézze. Ami engem illet, sosem voltam még messzire a falumtól -
legföljebb egynapi járóföldnyire, vadászni, hogy a bolganinak
prédája legyen, és, hogy gyümölcsöt, diót, banánt gyűjtsek a nagy
majmok számára. Van-e hát kivezető út, nem tudom, de ember azon
járni amúgy sem merne.

- Soha senki se hagyja el a völgyet? - tudakolta Tarzan.

- Nem tudom, mások mit csinálnak, mit nem - felelte a szóvivő. - De

innen a faluból senki.

- Abban az irányban mi van? - kérdezte Tarzan, és Opar felé

mutatott.

- Nem tudom -válaszolta a fekete -, csak azt, hogy néha a bolgani

arról ér kezik. A nagy majmok arról furcsa teremtményeket hoznak
magukkal: kis embereket, a bőrük fehér, nagyon szőrösek, a lábuk
kurta-furcsa, girbe-görbe, a karjuk hosszú, és néha nőstények is
érkeznek velük, de azok egészen mások, mint a fura kis Tarmangani
emberek. Hanem hogy hova kerülnek el, mi lesz velük, nem tudom, és
a nagy majmok sem mondják meg nekünk. Ezek voltak hát a kérdéseid?

- Igen, ez minden - válaszolta Tarzan, látván, hogy ezektől a

tudatlan falubeliektől úgysem kaphat semmiféle rendes
tájékoztatást.

Megértette, hogy magának kell megtalálnia a völgyből kivezető utat,

s mert azzal is tisztában volt, hogy ha egyedül vág neki, hamarabb
végez a dologgal, úgy határozott: megnyeri a feketéket ennek a
tervnek.
 - Ha elviszem a bolganit, úgy, hogy a társai nem tudják meg, hol
érte a halál, úgy kezeltek majd, mint a barátotokat? - kérdezte.

- Akkor úgy - válaszolta a falu szóvivője.

- És akkor - folytatta Tarzan -, itt maradhat az én fehér társnőm?

Vigyáztok rá, nem lesz bántódása? Elrejthetitek egyik kunyhótokban,
ha netán a bolgani erre jönne. Különben meg rajtunk kívül más úgyse
tud arról, hogy köztetek van. Mit szóltok hozzá?

A sok fekete ember körülnézett.

- Nem látjuk őt - mondta a szóvivő. - Hol van?

- Ha megígéritek, hogy védelmezni fogjátok és rejteket adtok neki,

máris hozom őt - válaszolta a majomember.

- Magam nem fogom bántani - közölte erre a főember. - De a

többiekért hogyan állhatnék jót?

Tarzan ekkor a többiekhez fordult, akik csoportba húzódva álltak.

Feszülten fülelt valamennyi.

- Figyeljetek - mondta nekik Tarzan -, én most idehozom a társnőmet

a falutokba. Ti meg, gondoskodtok róla és elrejtitek, védelmezitek,
míg vissza nem jövök. Mert elviszem a bolgani tetemét, nehogy
titeket bárki gyanúba keverjen majd. Ha pedig visszatérek, elvárom,
hogy a társnőm épségben fogadjon, a haja szála meg ne görbüljön.

"Társnőm" - ezt Tarzan gyakorlatilag úgy mondta a falubelieknek,

hogy "az asszonyom". Hadd érezzék, hogy az ő védelmét élvezi, hadd
legyen bennük hála, esetleg félelem is Lával kapcsolatban. Az lesz
a legbiztosabb. Tarzan akkor felnézett a magasba, ahol társnője
rejtőzködött, és hívta, ereszkedjen alá. Egy pillanat múlva a nő
lejött a legalsó ágszintre, s onnét szökkent oda egyenesen Tarzan
karjai közé.

- Itt van ő, az asszonyom - jelentette ki akkor a majomember. -

Vigyázzatok rá, jól rejtsétek el a bolgani elől. Ha visszatérve azt
tapasztalom, hogy csak a legkisebb bántódása is volt, hát megyek és
közlöm a bolgani néppel, mit csináltatok egyik társukkal -
jelentette ki Tarzan a tetemre bökve.

La esdeklőn tekintett rá, szemében félelem tükröződött.

- Csak nem akarsz tényleg itthagyni engem? - kérdezte.

- Csak átmenetileg - válaszolta a majomember. - Ezek a szegények

itt attól félnek, hogyha kiderül, hol érte a halál ezt a behemótot,
társai bosszúból lesújtanak rájuk. Így hát megígértem nekik, hogy
eltávolítom a tetemet, hadd terelődjék a gyanú inkább más helyre,
másokra. Ha kellőképp fejlettek ahhoz, hogy élhessen bennük a hála
érzete, amit mindazonáltal nem mernék bizonyosra venni, akkor azért
tartoznak nekem valamivel, hisz megszabadítottam őket a fenevadtól
is, a következményektől is. Ezért talán csak tiszteletben tartanak
és megvédenek téged, de hogy kisebb legyen a kockázat,
megfenyegettem őket a bolgani néppel ... mert attól, jól tudom,
valóban rettegnek. Így már biztos lehetek benne, hogy nem lesz
bántódásod, míg vissza nem térek, máskülönben itt sem hagynálak,
La. Hanem hát, lásd be, egymagamban gyorsabban haladhatok, és azért
megyek el, hogy megtaláljam az utat, mely a völgyből kivezet
minket. Aztán visszajövök érted, és együtt megyünk tovább a biztos
csapáson vagy legalábbis a siker nagyobb reményében.

- De visszajössz, ugye? - kérdezte La, és hangjában félelem volt,

vágyakozás, könyörgés.

- Visszajövök - válaszolta Tarzan, aztán a feketékhez fordult. -

Ürítsetek ki egy kunyhót társnőmnek, asszonyomnak, és gondotok
legyen rá, hogy senki se zaklathassa; kapjon enni-inni,
Emlékezzetek rá, mit mondtam, az ő biztonságától függ az életetek.

Tarzan lehajolt, a vállára emelte a kimúlt gorilla tetemét. Az

egyszerű feketék csak ámultak ekkora erő láttán. Maguk sem voltak
éppen gyengék, s mégis: álmukban sem merték volna vállalni ezt a
terhet. Még rogyadozva se bírták volna, és akkor ez a furcsa
Tarmangani ilyen könnyedséggel jár-kel vele! Kinyitották neki a
védfal ajtaját, aztán csak bámultak utána, ahogy könnyed léptekkel
halad a dzsungel ösvényén, mintha tollpihét vinne. Egy pillanat, és
már el is tűnt egy kanyarban, elnyelte a sűrű ősvadon.

La a feketékhez fordult:

- Készítsétek elő a kunyhómat! - mondta, mert nagyon fáradt volt,

pihenni vágyott.

A helybeliek sandán méregették, sutyorogni kezdtek egymás közt. A

nőnek nem lehetett kétsége felőle, hogy a feketék között nincs
egyetértés. A beszédfoszlányokból kivehette, hogy némelyek azon
vannak: engedelmeskedniük kell Tarzan parancsának, míg mások
kereken megtagadnák az engedelmességet, sőt, vannak, akik őt kívül
szeretnék tudni a faluból, hogy föl ne fedezze a bolgani nép itt
közöttük - mert azért megint rájuk vár a bűnhődés.

- Jobb lenne - hallotta akkor La az egyik feketét -, ha

kiszolgáltatnánk őt a bolgani népnek. Most, rögtön. És megmondanánk
nekik, hogy láttuk: ő gyilkolta le Numa küldöncét. Azt mondjuk
majd, hogy Tarmanganit is megpróbáltuk elfogni, de nem sikerült,
elmenekült, csupán az asszonyát csíptük el. Ezzel megnyerjük Numa
kegyeit, és talán nem fog elragadni tőlünk annyi gyereket és nőt.

- Vigyázz, Tarmangani hatalmas - hangzott mások ellenvéleménye. -

Talán még a bolgani népnél is hatalmasabb az ő ereje. Rettentő
ellenségünk lehet, ha így cselekszünk. És ha ráadásul a bolgani nép
se hisz nekünk? Két haragosunk lesz! A nagy majmok törzse és
Tarzan.

- Igazatok van - kiáltotta ez utóbbiaknak La. - A Tarmangani

hatalmas, mindenkinél hatalmasabb. Sokkal jobb, ha a barátságát
őrzitek meg, ne tegyétek ellenségetekké. Fél kézzel el- intézi ő
Numát, az oroszlánt, és az a fél keze maga a halál. Láttátok,
milyen könnyedén kapta vállára a hatalmas bolgani tetemét;
láttátok, hogy távozott táncos léptekkel a dzsungelen át ezzel a
teherrel. Ugyanilyen könnyedén viszi a tetemet a vadon fái között,
fenn a magasban, az ágakon szökellve. Nincs a világon hozzá
hasonló. Nincs párja Tarzannak, a majomembernek! Ha van eszetek,
gomanganik, hát megőrzitek Tarzant jó barátnak.

A feketék csak hallgatták szavait, eltompult arckifejezésük semmit

se árult el abból, ami bennük zajlik vagy nem zajlik. Pár
pillanatig csendben ott álltak, az egyik oldalon a tudatlan
feketék, a másikon a karcsú, szépséges fehér nő. Ekkor megint La
szólalt meg.

- Rajta - parancsolta -, készítsétek elő a kunyhómat. - És most

megint ő volt a Lángsugarú Isten főpapnője. Opar úrnője, aki
rabszolgáknak adja ki megfellebbezhetetlen utasításait.

Fejedelmi tartása, vezénylő hangja megtette a hatást. A falu lakói

nyomban "áthangolódtak" és La most már jól látta, mennyire igaza
volt Tarzannak: ezekre csak megfélemlítéssel lehet hatni. Hiszen
máris valamennyien sürögtek-forogtak, tették a dolgukat, siettek
egy közeli kunyhóhoz, melyet sebtén előkészítettek a vendégnek.
Friss levelek, füvek kerültek az aljába és La étkéül gyümölcsöt,
diókat és banánt hoztak elő.

Hogy minden megvolt, La felkúszott a kötelen, bemászott a

fenéknyíláson át a kunyhóba, amit szellősnek és kényelmesnek
talált. Még viszonylag tiszta is volt. Felhúzta maga után a
kötelet, majd végighevert a puha ágyon, aztán a lengő kunyhó finom
himbálózása, a levegő szelíd surrogása, a madárdal, a bogárzümmögés
és az a roppant fáradtság, melyet tagjaiban érzett, csakhamar
megtette a magáét: kimerülten mély álomba hullt az opari királynő.

10. Tébolyult árulás

Opar völgyétől északnyugatra egy tábori konyha tüzéről füst szállt

fel. Vagy száz fekete és hat fehér ember ütött itt tanyát,
fogyasztotta esti étkét. A feketék komoran kuporogtak, kedvetlenek
voltak, így motyorásztak egymás közt, elégedetlenkedtek a sovány
koszt miatt. A fehérek fenyegetően tekingettek körül, és kezük
ügyében ott volt a lőfegyver is. Egyikük, egy lány, e szavakat
intézte öt férfitársához:

- Adolph fukarságának és Esteban hetvenkedésének köszönhetjük, hogy

így vagyunk, ahogy vagyunk - mondotta.

A kövér Bluber megvonta a vállát, a nagydarab spanyol felvonta

szemöldökét.

- Már én mér volnék hibáztatható? - kérdezte Adolph.

- Mert fösvény vagy, barátom, nem volt szíved elegendő teherhordót

felfogadni. Megmondtam neked még időben, hogy ehhez nekünk kétszáz
fekete kell, de te meg akartad spórolni azt a vacak kis summát, és
most mi az eredmény? Ötven ember cipel fejenként nyolcvan font
aranyat, a többiek meg a tábori holmik alatt roskadoznak, miközben
alig van elegendő harcosunk, hogy megvédjenek minket, ha szükséges.
Állati módon meg kell hajszolnunk őket, ráadásul itt van az is,
hogy a legszívesebben elhajigálnák a terheiket, olyan elcsigázottak
és dühösek. Nem sok hiányzik, hogy lemészároljanak minket. És még a
tetejébe a hasukat se tömhetik meg ... Ha legalább a kosztjuk
meglenne, akkor a kedv se hiányozna, az eszük nem menne el
bármelyik pillanatban, hanem ha éhesek, rosszkedvűek lesznek és
lázonganak, rájuk tör a lustaság. Ha Esteban nem vágott volna úgy
fel, hogy micsoda vadász ő, hát több mindent hoztunk volna
magunkkal, de így most két szék közt vagyunk! Alig vágtunk neki a
visszaútnak; a fejadagok már a felére csökkentek.

- Mit ejtsek el és hogyan, ha nincs vad sehol? - kérdezte

felhorkanva a spanyol.

- Van vad bőven - hangzott az orosz Kraski ellenvetése. - Látjuk a

nyomaikat nap mint nap.

A spanyol gyilkos tekintetet vetett rá.

- Ha annyi a vad - jelentette ki -, hát tessék, menj magad és

vadásszál !

- Én sose állítottam magamról, hogy vadász lennék - tiltakozott

Kraski. - Ennek ellenére, ha kimennék egy parittyával meg egy
fúvócsővel, ejtenék el annyit, mint te.

A spanyol fenyegetően szökkent talpra, de az orosz abban a

pillanatban már rá is fogta súlyos revolverét.

- Fejezzétek be - harsogta a lány, és odaugrott kettejük közé.

- Hadd verekedjenek meg, ebadta fickói! - dörmögte John Peebles. -

Ha az egyik anyaszomorító megöli a másikat, legalább nem kell
annyifelé osztani a kosztot!

- Mit vagytok vitázkodva? - tiltakozott Bluber. - Annyi van, elég

rész mindenkinek itt ... egy fejre jut negyvenháromezer font. Ha
dühösségbe jöttök rám, Mein Gott!, nekem estek rám mondtok
mindenféle nevet, goromba szájaggal, hogy föveny vagyok ...
fösvény, úgy értem ... és akkor ti? Nem látjátok, hogy nem szálka
van a szemetekben, hanem gerenda! Jawohl, ach! Ti vagytok fukarok,
és örülök, hogy nem születtem, mint angol.

- Pofa be - förmedt rá Throck. - Vagy még negyvenháromezer fonttal

több jut nekünk, amit szétoszthatunk szűk körben.

Bluber riadtan nézett az angolra e fenyegetés után.

- No, ugyancsak már, ugyancsak már! - hadarta. - Dick, ne tegyed

ezt a mondogatás! Csak nem vagy olyan érzékeny már te - folytatta
behízelgő hangon -, hogy kicsiny tréfára mindjárt látsz tüzet és
bikát! Jó barátom!

- Elegem van ebből a szövegből - mondta Throck. - Nem vagyok holmi

finomjankó, én egyszerűen az vagyok, ami a két öklöm. Annyit azért
én is látok, hogy ebben az egész rohadt társaságban Flóra az
egyetlen, akinek az agya nem férne el egy kis dióhéjban. John,
Bluber, Kraski, meg én, hát mi azért vagyunk csak, mert Flóra
tervéhez pénz kellett. Ami meg a színészünket illeti - és Esteban
felé bökött -, ő a pofázmányát meg az alakját adta, hogy meglegyen
az előadás. Nekünk nem kell semmi nagy ész ehhez a dologhoz, és
nincs is egyikünknek se több esze, mint amennyi épp kell. Flóra a
vállalkozás esze, na! És minél előbb belátja ezt valaki, minél
hamarább engedelmeskedik neki, annál jobb valamennyiünknek. Ő már
járt itt Afrikában ezzel a Greytoks vagy Greystoke lorddal, vagy
kifenével, korábban is ... te voltál a lordnénak a komornája, vagy
micsoda, igaz, Flóra? Ismeri a mi Flóránk a terepet, a
bennszülötteket, az egész dörgést az állatokkal, mi meg egy nagy
feneség, amit tudunk, hát annyi !

- Throcknak igaza van - vágta rá Kraski gyorsan. - Túl sokat

civódtunk. Nem volt igazán senki se főnök, az pedig kell. Hát
mostantól fogva Flóra a főnök, rendben? Ha valaki ebből a csávából
kihúzhat minket, hát csakis ő az és, ha elnézem, hogy viselkednek
ezek a fekete alakok - mondta, és a teherhordók felé intett a
fejével -, hát tényleg mázlink van, ha ép bőrrel megússzuk. Arról
már nem is beszélve, hogyha még az aranyból is megmarad valamink
...

- Ach, nein! Csak nem gondolod, hogy drága aranyat elhagyjuk? -

Bluber hangja elcsuklott, csaknem sipítósra vált.

- Azt gondolom, hogy kövessük mindenben Flórát - felelte Kraski. -

Ha ő azt mondja, hogy hagyjuk az aranyat a csudába, hát hagyjuk.

- Meglesz - hagyta rá Throck.

- Én is egyetértek - helyeselt Peebles. - Amit Flóra mond, az meg

van mondva.

A spanyol komoran biccentett.

- Hát, akkor ebben valamennyen egyetértürk, ugye, Bluber ? -

kérdezte Kraski.

- Jaj ... hát jó, persze ... ha ezt mondjátok mind - kapálózott
Bluber. - És ahogy Joh mondja, eddig van, és hogyan tovább.

- Flóra, halljuk - mondta Peebles. - Most te vagy a góré, amit te

mondasz, az van. Csak hát akkor mi lenne az?

- Hát jó - szögezte le a lány. Itt táborozunk, míg ezek az emberek

ki nem pihenik magukat. Holnap kora reggel nekilátunk és szerzünk
nekik húst. Az ő segítségükkel keresztül tudjuk vinni a dolgot. Ha
pihentek egy jót, ha megtömték a hasukat, folytathatjuk utunkat és
eljuthatunk a partig. Ha nagyon lassan haladunk, akkor nem jön
megint rájuk ez a kimerültség. Ez az első tervem. De a sikere azon
múlik, hogy szerzünk-e húst. Ha nem, akkor elásom itt az aranyat,
és a feladat csak annyi, hogy a lehető leggyorsabban elérjük a
partvidéket. Ott majd új teherhordókat toborzunk, kétszer annyit,
mint most, és kellő mennyiségben hozunk élelmet az oda- és
visszaútra is. A szárazföld belsejében minden táborhelyünkön
elrejtünk egy jó adag ellátmányt, amit nem kell fölöslegesen
cipeltetnünk. Így könnyen és gyorsan haladhatunk, főleg, ha
meggondoljuk, hogy teherhordóink száma a szükségesnek a duplája
lesz. "Váltógazdasággal" dolgoztatjuk őket, így nem lesznek nagy
elfáradások, zúgolódások. Ezek a terveim. Nem kérdezlek titeket,
mit szóltok az ügyhöz, mert nem is érdekel. Megtettetek főnöknek,
jó, hát mostantól mindent úgy teszek, ahogy a legjobbnak tartom.
 - Hip-hip-hurrá! - harsogta Peebles. - Ez a beszéd, ezt szeretem
hallani.

- Szólj a teherhordók vezetőjének, Carl - közölte Kraskival a lány

-, beszélni akarok vele. - Az orosz egy pillanat múlva már jött is
vissza, vele egy jól megtermett bennszülött. - Owaza - mondta a lány,
ahogy a fekete megállt előtte -, fogytán vagyunk az ennivalónak, és az
embereid kétszer akkora terhek alatt görnyednek, mint amekkorát
elbírnak. Kérlek, mondd meg nekik, hogy mi lesz: itt maradunk, míg kí
nem piheni magát mindenki. Holnap vadászunk, és szerzünk húst. Három
megfelelő ember vezetésével te is küldd ki ehhez a fiaidat, őket
használjuk hajtónak. Bőséggel ejtünk vadat, szerzünk tömérdek húst és,
ha az emberek pihentek és ettek is, lassú ütemben nekivágunk az útnak.
Ott a továbbiakban már megint lesz elég vad, pihenünk, és nagyot
eszünk. Közöld velük: ha így cselekszünk, biztonságban elérjük a
partvidéket, megtartjuk a poggyászokat is. A végén dupla bért fizetek,
mint amiben eredetileg megállapodtunk.

- Himmel! - kiáltotta Bluber. - Kétszer annyit, mint amit

kialkudtunk velük?! Flóra, ah, tíz százalék többlet, az is épp elég
jó részesedés lenne a pénzükre, miért nem azt ígéred meg nekik.

- Pofa be, te hülye - torkolta le Kraski.

Bluber elhallgatott, tehetetlen nemtetszéssel csóválta a fejét. A

fekete, aki komoran és rosszallóan állt a lány elé, most láthatóan
felélénkült:

- Megmondom nekik - közölte. - És azt gondolom, nem lesz több

bajotok velük.

- Jó - mondta Flóra -, akkor most menj, mondd el nekik mindezt.

A fekete megfordult és ment.

- Hát akkor - mondta erre megkönnyebbült sóhajjal a lány -, most

azért talán már dereng előttünk valami fény.

- Kétszer annyi pénz nekik, mint ígértük! - sopánkodott Bluber.

Másnap kora reggel felkészültek a vadászathoz. A feketék

mosolyogtak, örültek, várták a sok húst. Így vágtak neki nagy
lábdobogással a dzsungelnek, s közben vidáman énekeltek.

Flóra három csoportra osztotta őket, mindegyiknek egy-egy

csapatvezetője volt. Megkapták a pontos irányt és helyet, így
alakult ki a hajtók láncolata. Másokat fegyverhordozásra osztottak
be, míg egy kis fegyveres különítmény a tábor őrzésére maradt
hátra. A fehérek, Esteban kivételével, puskát vittek magukkal. A
spanyol színész, mintha megkérdőjelezte volna Flóra tekintélyét:
ragaszkodott hozzá, hogy ő pedig dárdával, nyíllal vadászik
továbbra is. Mint, aki ennyiben sem akar hűtlen lenni a szerepéhez.

Már hetek óta szorgosan vadászott, mégse büszkélkedhetett egyetlen

vaddal sem. Ennek ellenére, önhittsége mit sem fogyatkozván,
ugyanígy óhajtotta- folytatni. Annyira átélte szerepét, hogy
komolyan azt gondolta, ő Tarzan, a dzsungel ura. És minden apró
részletet úgy kidolgozott, a sminkelésnek oly nagy mestere volt,
hogy ha ehhez hozzávesszük ragyogó termetét és csinos arcát;
már-már Tarzan "másodpéldányának" tűnhetett fel. Nem is csoda hát,
hogy saját magát is csaknem "elbolondította", pontosan úgy, ahogy
másokat is rendre rászedett. Akadtak ugyanis teherhordók, akik
személyesen ismerték a nagy majomembert, de még ők is ingadoztak,
jóllehet, azt nagyon csodálták, hogy Tarzan ennyire megváltozott.
Voltak olyan apró dolgok, melyek a dzsungel urát egyáltalán nem
jellemezték, és Esteban a vadászatban csakugyan maga volt a siralom.

Flóra Hawkes, aki jócskán áldva-verve volt intelligenciával,

megértette, hogy most már egyik társával sem érdemes kötözködnie,
hagyta, hogy Esteban ezen a reggelen így vadásszon, ha kedve
tartja, a többiek viszont orroltak egy kicsit e döntése hallatán.

- Nem mindegy? - kérdezte őket a lány, miután a spanyol megint

magányosan nekivágott. - Feltételezhetjük, hogy lőfegyverrel se bánik
ügyesebben, mint dárdával, nyíllal. Carlon és Dicken kívül nincs is
igazi "mesterlövészünk", hát rajtuk a világ szeme, tőlük függ a siker.
Esteban önteltsége ezzel akkora pofonokat kapott, hogy még az is
előfordulhat, hogy bizonyítani akar, és ma csakugyan zsákmánnyal tér
vissza. S adja az ég, hogy így legyen!

- A magam részéről azt remélem, hogy kitöri azt a hülye nyakát -

mondta Kraski. - Megtette a kötelességét, de most már azt hiszem,
könnyebben volnánk, ha megszabadulhatnánk tőle.

A lány tagadólag rázta a fejét.

- Nem - mondta -, effélékre ne is gondoljunk, ilyet ne beszéljünk.

Együtt vágtunk bele ebbe a dologba, tartsunk hát össze az utolsó
percig. Ha valamelyikünk halálát kívánod, honnan tudod, nem
óhajtja-e más valaki a te halálodat?

- Nem kétlem, Miranda azt szeretné, ha meghalnék - válaszolta

Kraski. - Sosem tudok úgy nyugovóra térni éjszaka, hogy el ne
gondoljam: az a nyomorult csepűrágó képes lenne akár belémvágni a
kést hajnalig. És nem hangolt jobb kedvre iránta az se, Flóra, hogy
te így a védelmedbe veszed. Elejétől fogva egy kicsit engedékeny
voltál vele.

- Ha voltam, voltam, semmi közöd ahhoz - utasította el a lány.

Ekképp indultak el vadászni. Az orosz duzzogva és komoran,

szívében-agyában bosszúterveket forgatva Esteban ellen, sőt, még
rosszabb dolgokat is, míg a dzsungelben magányosan vadászgató
Estebant a gyűlölet és a féltékenység mardosta. Sötét elméjében
örömmel fogadott minden olyan szikrát, mely olyasmit sugallt, hogy
irtsa ki a társaság férfitagjait egy szálig, és akkor az övé lesz
az összes arany, az övé a nő. Gyűlölte valamennyiüket, mindegyikben
vetélytársat látott, ami Flóra szerelmét illeti. Ha csak egy is
meghal közülük, így okoskodott, nemcsak szerelmi esélyei
növekszenek, de potom negyvenháromezer fonttal az az összeg is,
melyen az életben maradókkal osztozhat. Mind- ezek a töprengések
annyira lekötötték, hogy magára a vadászatra szinte gondolni is
képtelen volt. Pedig rosszul tette, csak a jelenre kellett volna
összpontosítania. Így haladt át egy kis szakasznyi tisztásra, ahol ...
egyszerre csak ötven pompás ébenfa színű harcos állt vele szemközt.
 Esteban dermedten torpant meg, és egy pillanatra teljességgel
elfeledte, miféle szerepet is játszik. Csak arra gondolt, hogy ő
egy szál magányos fehér ember itt a vad Afrika szívében, és harcra
kész bennszülöttek bandájával hozta össze a balsors. Az sem
lehetetlen, hogy kannibálokkal. Ez a halálos csend és ez a
tökéletes moccanatlanság mentette meg, a vazirik ugyanis, akik
szemközt álltak vele, az urukat látták viszont benne, s ehhez épp
ez a jellegzetes póz és tartás is hozzájárult.

- Ó, Bwana; Bwana - kiáltotta panaszosan az egyik harcos, és felé

futott -, hát te-vagy az csakugyan, Tarzan, a dzsungel ura, akiről
már-már lemondtunk? Azt hittük, elvesztél. Mi, hű vazirijeid,
keresésedre indultunk, látod, s nem bántuk Opar várható
fenyegetéseit sem, mert olyasmi is eszünkbe jutott, hogy hátha
megpróbáltad teljesen egyedül a dolgot, aztán elfogtak.

A fekete, aki egykor Tarzan testőre is volt Londonban, tört

angolsággal beszélt, ám erre a tudományára határtalanul büszke
volt. Nem mulasztott volna el egyetlen alkalmat sem, hogy
képzetlenebb társai előtt ne büszkélkedjék nyelvismeretével.
Miranda számára csakugyan szerencsés körülmény volt, hogy épp ezzel
a szóvivővel került szembe, vagyis, hogy a sors ezt a feketét
szemelte ki a nagy feladatra. Igaz, Esteban tőle telhetően
megpróbálta már elsajátítani a nyugati partvidék teherhordó népének
nyelvét, beszélgetésbe azért nehezen bonyolódhatott volna
bármelyikükkel is. Ő maga egy kukkot sem értett a vaziri nyelvből.
Flóra gonddal iskolázgatta őt, kitanította Tarzan jellegzetes
eszméire s megannyi ügyére-bajára, életének konkrét környezetére és
szereplőire. Így aztán a dzsungel magányos kocavadásza sejtette,
hogy e pillanatban a majomember hűséges vaziri népének tagjaival
találkozott. Soha eddig ilyen fenséges testalkatú feketéket nem
látott - arányos termet, szoborszerű tagok, csupa erő, az arcokon
intelligencia, rendezett vonások, és mintha az evolúciónak annyíval
álltak volna magasabb fokán a helybeliek átlagánál, amennyivel a
nyugati partvidék teherhordói a majmok felett. Szerencsésnek
mondhatta magát Esteban Miranda, a fürge eszű, minden hájjal
megkent színész. Máskülönben elárulta volna rémületét, aztán
elkeseredését, hogy az országnak ezen a fertályán épp Tarzan hősies
és hűséges embereinek karjaiba fut. Egy pillanatig még ott állt
közöttük, az agya csöndesen járt közben, és rájött, hogy egyetlen
esélye van az életben maradásra - ha ezt a szerepet a végsőkig
élethűen játssza tovább. És ahogy ezt fontolgatta a gátlástalan
spanyol, az agyába mintha mindent megvilágító villám hasított
volna, gyorsan összeszedte magát.

- Mióta utoljára láttalak titeket - mondta - rájöttem, hogy fehér

emberek kis társasága hatolt be földünkre azzal a céllal, hogy Opar
kincseskamráit kifosszák. Követtem őket, míg csak rá nem bukkantam
táborukra, aztán a ti keresésetekre indultam. El is mondhatom, mi
van velük: sok aranyrúd, mert már megjárták Opart. Kövessetek, és
akkor lerohanjuk a táborukat, elvesszük tőlük az aranyat. Rajta! -
s e szavak kíséretében már indult is vissza épp az imént elhagyott
táborukhoz.

Ahogy így együtt nekivágtak a dzsungelnek, Usula, a vaziri, aki

angolul szólt hozzá, ott ment Esteban oldalán. A spanyol hallotta,
ahogy mögöttük a többi harcos amúgy bennszülött nyelven társalog, s
ebből ő egy szót sem értett. Ekkor döbbent rá, milyen kínosra
fordulhat a helyzete bármely pillanatban, ha vaziríül szólnak
hozzá, hiszen Tarzan ezt a nyelvet nyilvánvalóan tökéletesen
értette. Ahogy hallgatta Usula fecsegését, az agya sebesen járt, és
hírtelen, mintha isteni szikra lenne, emlékezetébe villant egy
baleset, melyet Tarzan szenvedett el, s amelyről Flóra beszélt
neki. Opar kincseskamráiban történt a dolog: súlyos ütés érte a
fejét, és elvesztette az emlékezetét is. Esteban úgy okoskodott: mi
lenne, ha mostani szerepének némely hiányosságait egyszerűen az
amnéziára, efféle emlékezetvesztés következményeire fogná? Ha
minden rosszra fordul, még ez ígérkezik a legjobbnak. Azt mondta
tehát váratlanul Usulának:

- Emlékszel-e arra a balesetre, melyet ott szenvedtem el Opar

kincseskamráiban? Amikor a memóriám olyan hosszan kihagyott?

- Hogyne, Bwana, jól emlékszem - válaszol ta a fekete.

- Hasonló baleset ért nemrég - folytatta Esteban. - Nagy fa zuhant

az útra, és közben egy erős ág fejbe vert. Nem veszítettem el
teljesen az emlékezetemet, annyi történt csak, hogy azóta nehezen
jut eszembe mindenféle dolog a múltból, és sok olyasmi is van, amit
teljességgel elfelejtettem, például a te neved se jut az eszembe.
Vagy itt van ez, hogy vaziriül hirtelen, mintha egy árva szót sem
értenék.

Usula együttérzően nézett rá.

- Jaj, Bwana, szomorú csakugyan Usula szíve - mondta -, hogy ezt a

balesetedet kell hallania. Semmi kétség, a baj hamarosan elmúlik,
ahogy a múltkor is, és közben majd én, Usula leszek a te
emlékezőtehetséged.

- Jól van - hagyta rá Esteban. - Hát mond meg a többieknek is, hogy
sok egyebet is elfelejtettem, például nem találom a hazautat se
nélküled és egyéb érzékeim is tompábbak. Hanem hát, Usula, ahogy
mondod, a dolog hamarosan a múlté lesz, s én az leszek megint, aki
voltam.

- Hűséges vaziri néped boldogan várja e pillanatot, Bwana - közölte

Usula.

Ahogy közeledtek a táborhoz, Miranda figyelmeztette Usulát: szóljon

társainak, csendben haladjanak. A tisztás külső szegélyén álljt
parancsolt nekik. Innét alaposan megfigyelhették a bomát és a
sátrakat, láthatták, hogy az egészet mindössze fél tucatnyi
bennszülött őrzi.

- Ha látják, milyen túlerőben vagyunk; nem fognak ellenállást

tanúsítani - jelentette ki Esteban. - Vegyük körül a táborukat, s
akkor majd a jeladásomra egyszerre megindulunk. Te közlöd velük,
hogy én Tarzan vagyok, hű vaziri népemmel, és az aranyért jöttem,
melyet ők elloptak. Meghagyom az életüket, ha azonnal távoznak
erről a földről, és soha az elkövetkezendőkben nem térnek ide
vissza.

Ha céljainak az felel meg, a spanyol készséggel ráuszította volna a

vaziriket a tábor őrzőire, s akkor jaj nekik, de az ő ravasz
elméjében sokkal alkalmasabb terv fogalmazódott meg. Azt akarta,
hogy ezek itt tanúi legyenek annak, hogy ő a vazirikkel jött, és
azt óhajtotta, hogy elmondják majd a többieknek, Flórának és
társainak, amit ő, Esteban tudatni szándékozik velük, s amit majd
közöl az egyik őrrel, mialatt a vazirik begyűjtik az aranyat.

Esteban utasította hát Usulát, hogyan állítsa fel embereit a tábor

körül, s meghagyta, ne bújjanak addig elő, míg ő be nem kúszik a
tábor belsejébe, ahol ily módon majd magára vonja az egyik őr
figyelmét. Körülbelül negyedórába telt, míg a hadrend felállt.
Usula visszatért Estebanhoz, közölte vele, hogy minden rendben.

- Ha a kezem fölemelem, akkor tudhatjátok, hogy észrevettek engem,

és hogy akkor jött el a pillanat, amikor indulnotok kell -
figyelmeztette Esteban a vazirik első emberét. Aztán lassan
elindult a tábor közepe felé. Az őrszemélyzet egyik tagja
észrevette, fel is ismerte - mint Estebant. A spanyol tett néhány
lépést még a boma irányába, aztán megállt.

- Én vagyok Tarzan, a majomember - közölte. - Táborotok körül van

véve, harcosaim itt állnak. Egy mozdulatot se merészeljetek és
akkor nem lesz bántódásotok.

Avval fölemelte, meglengette karját. Ötven harcedzett vaziri lódult

neki e pillanatban, hogy csak úgy zsongott tőlük a dzsungel. Az
őrök nem leplezhették riadalmukat, kezük idegesen matatott puskáik
závárzatán.

- Ne lőjetek - óvta őket Esteban. - Vagy mindenkit legyilkolunk. -

Közelebb ment, és a vazirik felsorakoztak körülötte, teljesen
szorosra húzva gyűrűjüket a boma körül. - Szólj hozzájuk, Usula -
mondta akkor Esteban.

A fekete csapatvezető előlépett.

- A vazirik vagyunk - kiáltotta. - Ő pedig Tarzan, a majomember, a

dzsungel ura. Azért jöttünk, hogy visszavegyük Tarzan aranyát, amit
tí eltulajdonítottatok. Opar kincseskamrájának tolvajai! Ezúttal
meghagyjuk az életeteket azzal a feltétellel, hogy elhagyjátok ezt
az országot, és soha többé eszetekbe se jut, hogy lábatokat ide még
egyszer betegyétek. Közöljétek ezt a főnökötökkel, mondjátok meg
gazdátoknak, hogy Tarzan szeme éberen figyel, és az ő vaziri népe
is őrködik. TegyÉtek le a fegyvert.

Az őrök örültek, hogy ép bőrrel megúszhatják a dolgot, engedtek

Usula felszólításának, És egy pillanattal később a vaziri csapat
már bent volt a boma belterületén. Esteban irányításával
összeszedték az aranyrudakat és aranytömböket és míg
tevékenykedtek, Esteban az őrszemélyzet egyik tagjához fordult,
akiről tudta, hogy így-úgy ért valamit angolul.

- Közöld a gazdáddal - mondta tehát ennek -, hogy Tarzannak ők örök

hálával tartoznak, mert a dzsungel ura egyetlen életet sem oltott
ki bosszúból, hogy saját országában lerohanták és kirabolták.
Megöltem azt a nyomorultat, aki Tarzannak adta ki magát, testét az
oroszlánoknak vetettem. Közöld velük, hogy Tarzan megbocsátja nekik
még azt is, hogy mikor táborukba látogatott, megpróbálták
megmérgezni őt. De a feltétel, amit a dzsungel ura szab, ez: soha
többé ne tegyék be a lábukat az afrikai kontinensre! Hony felejtsék
el Opar titkát, és senkinek ne szóljanak róla! Tarzan éber szeme
figyel, és a vaziri harcosok is Tarzan éber szemei. Senki el nem
jöhet Afrikába úgy, hogy Tarzan ne tudna arról. Még mielőtt Londont
elhagyták, Tarzan már tudott róluk, várta őket. Mondd meg nekik
ezt.

Alig pár perc kellett csak a vaziriknek, hogy az aranykincset

összeszedjék. Aztán mielőtt az őrök felocsúdhattak volna,
valamennyien eltűntek a dzsungelben, élükön "Tarzan, a főnökük".

késő délután volt már, mikor Flóra és a négy férfi visszatért a

vadászatról. Vidám, emelkedett hangulatú feketék rajzottak
körülöttük, hozták a sikeres vadászat gazdag eredményét.

- Hát tessék, Flóra, hogy te lettél a főnök - jElentette ki- Kraski

-, a szerencse valóban elkezd teli szájjal mosolyogni ránk. Van
elég húsunk, pár napra bőven futja belőle, és ha teli lesznek a
pocakok, haladásunk üteme is menten más lesz, mint az eltelt
nyomorúságos időben!

- Mondom részemről magamnak, hogy a dolgok állását más szemüvegben

látom - hebegte Bluber túláradó boldogsággal.

- Az istenit akárkinek! - hörögte Throck. - Azt mondom, Flóra

csodálatos egy husikája a jóságos égnek!

- Mi a nyavalya ez? - kiáltotta akkor Peebles. - Mi van ezekkel a

nyomoroncokkal ? - S a boma őrei felé mutatott.

Most már olyan közel jártak, hogy a dolgok menete felgyorsult.

Az őrszemélyzet tagjai kétségbeesetten rohantak feléjük.

- Tarzan volt itt, a majomember - kiáltoztak az őrök halálos

rémületben. - Vele volt egy egész hordányi vaziri ... ezer hatalmas
harcos ... lerohantak minket, hiába küzdöttünk; nem volt semmi
esélyünk! Elrabolták az aranyat, azzal távoztak. A majomember
különös szavakat szólott a távozás előtt. Azt mondta, hogy megölte
közületek az egyiket, aki magát Tarzannak nevezni merészelte. Nem
értjük. Reggel elment vadászni, aztán hamarosan visszatért ezer
harcossal, és elvitte az összes aranyat. Azzal fenyegetett meg
minket, hogy halálnak halálával halunk, ha valaha is visszatérünk
erre a földre.

- Mi, mi az, ami van!? - kiáltotta Bluber. - Az arany eltündökölte?

Ah, ah! - S akkor hiú kérdések hangzottak el, mindenki egyszerre
ordibált, míg végre Flóra csendet parancsolt a társaságnak.

- Gyere - szólította fel az őrcsapat parancsnokát. - Menjünk be a

bomába, ott mondj el mindent részletesen. Szép lassan, sorold el,
mi történt, miután eltávoztunk a táborból.

Aztán figyelmesen hallgatta a fekete bőrű beszámolóját. Közbe-közbe

feltett neki néhány kérdést is. Végül elbocsátotta, s nyomban utána
a társaihoz fordult.

- Teljesen világos - jelentette ki. - Tarzan magához tért, mert az

altató hatása elmúlt. Aztán a nyomunkba eredt a vazirijeivel,
elkapta és megölte Estebant, végül rálelt a táborra, idejött és
elvitte az aranyat. Örülhetünk, ha élve megússzuk az egészet, és
elfeledhetjük Afrikát.

- Ach, weh! - Bluber hangja csaknem visításba csapott. - A mocskos

szemét. Elrabol nekünk minden arany, és miénk még veszteség
kettőezer font az üzleten!

- Pofa be; gyáva féreg! - kiáltott rá hörgő hangon Throck. - Neked

meg a vacak színésznek köszönhetjük az egészet. Ha az képes lett
volna valami vadat ejteni, te meg nem versz a fogadhoz minden
garast, hát nem tartanánk itt. Ha ez a szarházi Tarzan kinyírta
Estebant, úgy az élete legjobb cselekedete volt! Nem lenne nagy kár
érted se, te germán, és még megkaphatod, nem sokat adnék a
gigádért.

- Ebből elég, Dick - bömbölte Peebles. - Senki se hibás ebben,

ahogy én látom. Ahelyett, hogy csépeljük a szót, nézzük inkább,
hogyan kaphatnánk el ezt a híres Tarzant, hogy visszavegyük tőle az
aranyat, ami a miénk.

Flóra Hawkes nevetett.

- Arra szemernyi esélyünk sincs - mondta. - Ismerem Tarzant. Ha

egymagában állna szemben velünk, akkor is az ő oldalán lenne minden
esély, de most ráadásul vele vannak a vazirik, és ők a legremekebb
harcosok egész Afrikában. Az utolsó leheletükig hajlandók küzdeni
érte. Próbáljátok csak ki, mondjátok Owazának, hogy menjen Tarzan
után a harcosaival, mert el akarjátok venni tőle az aranyat. Egy
árva szál teherhordót se láttok többé. Már Tarzan nevének
említésére is kitérnek a hitükből ezek a feketék, akik a nyugati
partvidéken élnek. Inkább az ördög, de Tarzan nem! Uraim, uraim!
Elvesztettük a játszmát. Nincs más hátra, minthogy legalább
megpróbáljunk élve kijutni innen, és áldhatjuk a
szerencsecsillagunkat, ha sikerül! A majomember figyelni fog
minket. Nem csodálkoznék, ha valahonnét ezekben a pillanatokban is
lesne ránk. - E szavak hallatára társai riadtan néztek szét, ideges
pillantásokat vetettek a dzsungel sűrűje felé. - És akkor se fog
visszaengEdni minket Oparba egy újabb rakományért, már, ha netán
rávehetnénk is a feketéket egy második vállalkozásra.

- Kétezer font, kétezer drága kicsi fontocska! - siránkozott

Bluber. - És ez a ruházat, ami nekem húsz guinea-be került!
Angliába fel sem húzkodhatom soha, legföljebb, ha maskarás bálba
megyek.

Kraski nem szólt egy szót sem, csak ült, tekintetét a földre
szegezte, hallgatta a többieket. Most fölemelte a fejét.

- Elveszett az aranyunk - mondta -, és míg visszaérünk Angliába, ki

kell adnunk a kétezer fontunk maradékát is, tehát a vállalkozásunk
tökéletes kudarc. Lehet, hogy ti valamennyien beletörődtök ebbe a
teljes csődbe, de én nem. Más dolgok is vannak Afrikában, nemcsak
az opart kincs. És ha elhagyjuk ezt a földet, semmi értelme, hogy
üres kézzel távozzunk. Valamit vinnünk kell magunkkal, hogy
visszatérüljön az időnk és a befektetésünk!

- Hogy érted ezt? - érdeklődött Peebies.

 - Sokat beszélgettem Owazával - felelte Kraski -, és még ezt a
kótyagos nyelvüket is megpróbáltam valamicskét elsajátítani. Sok
mindent megtudtam a vén gazemberről. Olyan nagy csibész, mint annak
a rendje, és ha minden gyilkosságért külön akarnák felkötni, hát
annyi élete kéne hogy legyen, mint a macskáknak van. Hanem ettől
függetlenül ravasz, jóeszű fickó, és sokkal többet tanultam tőle,
mint a majommakogásuk ... A lényeg az, hogy épp eleget megtudtam
ahhoz, hogy biztonsággal állítsam: ha összetartunk, derekas
haszonnal távozhatunk majd Afrikából. Ami engem illet, még Opar
aranyát sem adtam fel. Ami elveszett, elveszett, de maradt azért
bőven még ott, és egy nap, ha ez az egész ügy elcsitul, visszajövök
és elviszem a részem.

- De a másik dologgal mi van? - sürgette Flóra. - Hogyan segíthet

nekünk Owaza?

- Van errefelé egy kis arab csoport - magyarázta Kraski -, akik

rabszolgákat meg elefántcsontot rabolnak. Owaza tudja, hol
dolgoznak, merre a fő táboruk. Nincsenek sokan, és a feketéik
majdnem mind rabszolgák, akik egyik percről a másikra készek
ellenük fordulni. Elgondolásom a következő: elég erősek vagyunk,
hogy lerohanjuk őket, elvegyük az elefántcsontjukat, ha a
rabszolgáikat magunk mellé állítjuk. A rabszolgák nekünk nem
kellenek, nem tudunk velük mit kezdeni. Megígérhetjük hát bátran
nekik a szabadságot, hálából, hogy a segítségünkre lesznek.
Owazával és a bandájával megosztozunk az elefántcsonton.

- Honnan tudod, hogy Owaza segíteni fog nekünk? - kérdezte Flóra.

- Az övé az ötlet, ezért hát biztosra veszem - felelte Kraski.

- Nem hangzik rosszul, ha a véleményemet akarjátok hallani -

szögezte le Peebles. - Én se akarnék üres kézzel távozni innet.

Aztán sorra a többiek is beleegyezésüket adták.

11. Furcsa tömjénfüst

Tarzan a vadállati természet kíváncsiságának engedelmeskedett,

amikor a bolgani tetemével a gomanganik falujából arra távozott,
amerre a magaslatról a csillogó épületet látták. Széllel szemben
haladt, és a szagokból, amelyek az orrát rendre-sorra megcsapták,
tudhatta, hogy a bolgani lakóhelyek felé közelít. A gorillaemberek
szaga keveredett a gomanganikéval, meg ott lebegett valami étel
illata, s ezen túl még valami: súlyos és édes ... ami a
majomembernek, furcsa módon, a tömjént juttatta eszébe.

Jóllehet képtelenségnek tűnt, hogy a bolgani- tanyáról tömjénillat

szálljon. De talán abból a nagy építményből jön, amelyet nemrég a
magasból láttak. Emberkéz emelhette azt a palotaszerűséget, és
talán ma is emberek lakják, csak hát a szagelegy egyetlen része sem
árulkodott arról, hogy fehér ember volna a közelben.

Amikor az egyre erősebbé váló szagok már nem hagytak kétséget

afelől, hogy bolgani-közelben jár, Tarzan föllendült terhével a
fákra; mert így sokkal nagyobb volt az esélye, hogy észrevétlen
maradhat. Akkor a lombok között maga előtt megpillantott valami
különös és titokzatos épületcsoportot, egy hátborzongató
architektúrát. Mintha egy másik világ körvonalait látta volna. E
fal túljáról jött a bolganik szaga, a tömjénillat, és az egészbe
belevegyültek még Numa szagnyomai is. Az épülettömböt körülvevő fal
előtt a dzsungelt olyan ötven lábnyi körzetben kiirtották, ekképpen
még fa sem hajlott a fal fölébe. Tarzan így is közel hatolt, a
lehető legközelebb úgy, hogy a lombozat azért elrejtse. Kellő
magasságban választotta megfigyelőpontját, hogy a fal mögötti
terepet alaposan áttekinthesse.

A fallal körülvett csoportszerű épület mérete jókora volt.

Különböző részeit, mintha különböző időkben emelték volna, és egyik
új darab sem volt "tekintettel" a korábbiakra. A legteljesebb
összevisszaság valósult meg itt. Az épületrészek és tornyok a
legkisebb hasonlóságot sem viselték, s az egész inkább valami
szemgyönyörködtető, bizarrul szeszélyes alakulat volt. Az épület
vagy tíz lábnyi magasságban mesterséges emelkedőn állt. Ennek
oldalát gránitfal borította, fentről széles ívű lépcső vezetett le
az alsóbb szintre. Az épületet sűrű bokros vette körül, itt-ott fák
magasodtak, ezeknek némelyike láthatóan ős-öreg volt. Az egyik
hatalmas tornyot csaknem teljesen befutotta a borostyán. Ám az
egész képződmény legjellegzetesebb vonása így is az épület gazdag,
barbár díszítése volt. Csiszolt márvány alapanyagába bonyolult
mozaik ágyazódott; tele aranydarabokkal, gyémántokkal. Ezrével
csillámlottak a fényes kövek, becses fémalakzatok a homlokzatokról,
a minaretekről, kupolákról és tornyokról.

A tizenöt-húsz hektárnyi zárt terület java részét az épületegyüttes

töltötte be. A terasz, amelyen állt, gazdagon tagozódott. Voltak
kicsíny sétányok, virágágyak, bokrok, díszfák, míg a lenti szint,
legalábbis amennyit Tarzan láthatott belőle, afféle konyhakert
lehetett. A kertben, s a fentebbi teraszon mezítelen feketéket
pillantott meg, olyanokat, amilyenek a faluban éltek, ahol Lát
hagyta. Férfiak és nők egyaránt a zárt területen dolgoztak.
Közöttük ott forgolódott néhány gorilla-szerű lény, olyan, mint
amilyet Tarzan a faluban megölt.

Ám ezek nem dolgoztak, inkább mintha felügyeltek volna a feketék

munkájára, irányították volna az ügyeket, és a dolgozókkal
egyértelműen fensőbbségesen, parancsolgatólag bántak, sőt, oly kor
brutalitásra is vetemedtek. A gorillaembereket gazdagon
díszítették ugyanolyan ékítmények, amilyenek az általa cipelt
kimúlt példányt is cifrázták.

A majomember érdeklődéssel figyelte az élénk jelenetet. Ekkor két

bolgani jelent meg egy nagy kapu felől, mely a főbejárat volt. A
bejárat mintegy harminc láb széles és talán tizenöt láb magas
lehetett. A gorillák fején körben hosszú, fehér tollak lengtek.
Belépve mindjárt elfoglaltak valami őrhely-félét a kapu két
oldalán, aztán kezüket a szájukhoz emelve, egy sor éles kiáltást
hallattak, melyek, mintha a trombitaszót helyettesítették volna. A
feketék azon nyomban abbahagyták tevékenykedésüket, és a teraszról
a kertbe levezető lépcső tövébe siettek. Itt felsorakoztak
kétfelől, és az őrző bolganik ugyanígy két sort alkottak a
főkaputól a lépcsőig. Az épület belsejéből most felhangzott az
iménti trombitaszó-szerű kiáltás párja, s egy pillanattal később
Tarzan azt látta, hogy odabentről megjelenik egy menetoszlop; négy
bolgani Halad elől egy sorban, mindegyiken ünnepi tollfejék volt,
és mindegyikük égnek meresztve jókora bunkót vitt maga előtt.
Mögöttük jött két trombitás, és húsz lábnyira e trombitások mögött
feltűnt egy nagy, fekete sörényű oroszlán. Mintha pórázon lenne:
négy izmos fekete fogta kétfelől, s mintha aranyláncokat tartottak
volna, melyek csillogó-villogó gyémántos nyakörvben végződtek a
bestia nyakán. Az oroszlánt aztán újabb húsz bolgani követte,
négyes sorokban. Ezek dárdákkal jöttek, hanem, hogy a fegyverek az
oroszlánt védték-e vagy éppenséggel az embereket az oroszlántól,
Tarzan számára rejtély maradt.

A kapu és a lépcső között sorakozó bolganik a legvégső odaadásról

tettek bizonyságot: derékból mélyen meghajoltak a köztük áthaladó
Numa előtt. Ahogy a vadállat a lépcső tetejét elérte, a menet
megállt. Ekkor a lejjebb álló gomanganik a földre borultak,
homlokukkal a porba. Numa, egy láthatóan vénebb oroszlán,
méltóságosan állt, fejedelmien nézte az előtte így megalázkodó
embereket. Gonosz szeme üvegesen csillogott, rút fintor közepette
villantotta elő sárgás fogait. Mélységes tüdejéből pedig feltört az
a baljós kiáltás, melynek hallatán a gomanganik eszelősen
reszkettek. A majomember töprengve vonta össze a szemöldökét. Soha
életében nem látott még ehhez fogható furcsa jelenetet: hogy egy
ember hunyászkodjon meg a vadállat előtt! A menet azonban
egyszeriben nekilódult, haladt tovább, lefelé a lépcsőn, majd a
kertben jobbra kanyarodott egy kis úton. Ahogy elhagyta a
bolganikat és a gomangani-népséget, ezek ismét kiegyenesedtek mind,
folytatták ügyködésüket.

Tarzan nem hagyta el rejtekét, figyelt tovább. Szeretett volna

valami magyarázatot erre a rendhagyó, ellentmondásos helyzetre. Az
oroszlán kíséretével elérte a palota távolabbi sarkát, ott
bekanyarodtak, eltűntek a majomember szeme elől. Mit jelentett Numa
ezeknek a népeknek, s furcsa teremtményeknek? Mit képviselt? Mi az
oka ennek a fejtetőre állított fajta-szerinti rangsorolásnak? Hogy
az ember itt lejjebb foglaljon helyet, mint a félvad bestiák, és a
legmagasabb "piramis-csúcson", ahol épp az emberi lénynek kellene
állnia, igazi vadállat helyezkedik el - vérszomjas ragadozó!

Tarzan vagy negyedóráig Kuporgott a magasban ily gondolatok

közepette, miután Numa a palota keleti végénél eltűnt. Figyelmét
ekkor már valami más vonta magára az épület másik végénél: újabb
éles trombitaszó harsant. egyik a másik után. A majomember arrafelé
fordult, és azt látta, hogy a menet ismét feltűnik - jön a lépcső
felé, amelyen nemrég a kertbe leereszkedett. Abban a pillanatban,
hogy felzengett a trombitajel, a bolganik és a gomanganik
elfoglalták ismét az iménti hódoló helyüket, felöltötték a
tiszteletadó tartást és arcot, s közben Numa diadallal bevonult az
épületbe.

Tarzan, a majomember beletúrt mind a tíz ujjával a hajába,

megkuszálta sűrű üstökét, de aztán csak fejrázás lett a dologból "a
gondolati vereség" jeleként, hogy egyszerűen nem lel magyarázatot a
látottakra. Kíváncsiságát mindazonáltal annyira felpiszkálta a
jelenség, hogy úgy döntött: felderíti a palotát és közvetlen
környékét, mielőtt folytatná útját a völgyből kivezető csapás
megkeresésére.
 A bolgani testét otthagyta az ágvillában, majd elindult lassan az
épület körül, hadd lássa mindenfelől - legalább a környező erdőség
fáinak fedező lombján át. Úgy találta, hogy az építészeti stílusok
mindenfelől nézve merőben egyedi képet nyújtanak. A kert is minden
oldalról övezi a palotát, kivételt legföljebb a déli oldal
képezett, ahol Tarzan karámokat és ólakat pillantott meg. Ezekben
sok kecskét, számtalan csirkét látott. És ezen a részen a légben, a
fákon több száz kaptárszerű kunyhó is lengett, olyan, amilyet
nemrégiben a gomangani bennszülött-faluban láthatott. Feltételezte,
hogy ez a bennszülött szolgák lakóhelye, a feketéké, akik a palota
körüli vesződséges és alantas munkákat végezték.

A hatalmas gránitfal, mely az egész épületet körülvette,

nyílástalanul meredezett mindenütt. Csupán egyetlen kapuja volt, a
palota keleti oldalával szemközt. Jókora ki-bejárat volt ez,
erőteljes szerkesztésű kapu, láthatóan azt a célt szolgálta, hogy
komoly, jól felfegyverzett támadó erőknek is ellenálljon. Sőt,
annyíra masszív volt, hogy a majomember biztosra vette: akár
faltörő kosok ellen is védelmet nyújthatott. Ahogy történelmi
időkben vagy az újabb korokban, ezen a tájon nem volt valószínű
ilyesféle hadak létezése. Következésképpen Tarzan feltételezte,
hogy e fal és kapuja valami hihetetlen hajdankor tanúja, és semmi
kétség, Atlantisz ősi világának szédítő maradványa. S talán a
Gyémántok Palotája építőit kellett védenie az azóta elsüllyedt
földrész hódítóival szemben, akik Opar aranybányáinak kiaknázására,
Közép-Afrika gyarmatosítására érkeztek.

A fal, a kapu és maga a palota is - mind, mind hihetetlen korokat

sejtettek. Ám volt valami ellentmondás is, tudniillik olyan remek
állapotúnak látszott minden, hogy nem lehetett kétséges: értelmes,
ésszel élő lények lakják. A déli oldalon Tarzan azt látta, hogy új
torony váza épül, sok-sok fekete dolgozik rajta, és bolganik
irányításával faragják s illesztgetik helyükre a roppant súlyú
gránittömböket.

A majomember megpihent az egyik keleti kapuhoz közeli fán, és

figyelte, hogyan zajlik az élet, áramlanak ki-be a lények az ódon
boltív alatt. Ekképpen láthatta azt is, hogy erőteljes gómanganik
nagy csoportja tódul be a környező vadonból a palota fallal zárt
birtokterébe. Négyesével két-két rúdra erősített bőrökön jókora
gránitdarabokat hoztak. Két-három bolgani kísérte a menetet, mely
mögött s előtt is fekete harcosok jelentős csoportjai jöttek
csatabárdfélékkel és dárdákkal felfegyverkezve. A fekete
teherhordók és a bolganik magatartása olyan benyomást keltett a
majomemberben, mintha szamarak-öszvérek menetét látná sok-sok
korlátolt egykedvűség haladt az úton a hajcsárok nógatására,
ütlegére. Ha bármelyikük is lankadt, rogyadozott, a dárdahegy
kíméletlenül megtalálta, esetleg lesújtott a dárdanyél. Különösebb
brutalitásról nem volt szó - általában így szoktak bánni
világszerte a teherhordó állatokkal. A feketék arcán sem volt
lázongásnak, kétségbeesésnek több jele, mint az igavonó állatok
pofáján látszott. Emberek ugyan, mégis szolgaságra rendelt állatok.
Lassan tódultak be a kapun, aztán eltűntek Tarzan szeme elől.

Pár perccel később újabb társaság tűnt fel a vadon felől, ezek is a
palota körüli birtokról érkeztek. Ötven jól felfegyverzett bolgani,
kétszer annyi fekete harcos - dárdával és szekercével. Ezek a
lények körülvettek négy izmos teherhordozót, akik egy kis
hordágyfélét hoztak. A tetején egy díszes ládát pillantott meg a
majomember. Lehetett az úgy két láb széles, négy láb hosszú, s a
mélysége is lehetett két láb. Maga a láda sötét fából készült,
melyen meglátszott a sok-sok év, az idő foga. A pántozata és
megannyi sarkalása a jelek szerint színaranyból készült, s a
csillogást foglalatban még gyémántok is ékesítették. Tarzan nem is
találgathatta, hogy mi volt a ládában. Ő annyit látott csupán, hogy
az itteniek nagy értéket tulajdonítanak e dolognak - másképp nem
lenne- ez a roppant fegyveres fedezet. A ládát egyenest a palota
északkeleti sarkán lévő nagy, borostyán-borította toronyba vitték,
melynek bejáratát ugyanolyan masszív és súlyos ajtók védték,
amilyen maga a keleti kapu volt.

Tarzan kihasználta az első kínálkozó alkalmat, és átlendült a

dzsungelösvényen, hogy aztán a magasban folytassa útját, vissza
ahhoz a fához, mely nek ágbirodalmában a megÖlt bolganit hagyta.
Kiemelte a villából, vállára vetette, majd visszatért a keleti
kapuhoz, közel a dzsungelösvényhez. Amikor a jövés-menés pár
pillanatig elcsitult, lehajította a tetemet a földre, minél
közelebb a kapuhoz.

- És most - gondolta a majomember - tessék, találgassák csak, ki

végzett a társukkal.

Tarzan délkelet felé haladva közeledett a hegyekhez, melyek a

Gyémántok Palotájának völgye mögött emelkedtek. Gyakran kellett
kitérőt tennie, hogy a bennszülöttek falvait ne érintse, és a
bolgani-csapatokkal se találkozzék, melyek itt, úgy látszik, a
szélrózsa minden irányában nyüzsögtek. Késő délután kiért az
emelkedők közül; s megpillantotta a túloldalon a hegységet. Nyers
gránittömbökből gyűrt hegyek voltak ezek, szakadékos ormaik messze
a fák vonala felett cakkozták az eget. Közvetlenül előtte egy igen
jellegzetes csapás vezetett le egy kanyonba, amely távolabb fölfelé
kanyarodott a csúcs felé. Ez - gondolta - ugyanolyan megfelelő hely
lesz a felderítés folytatásához, mint bármi más. A majomember
látva, hogy tiszta a levegő, leszökkent a fák magasából a földre,
és a csapást szegélyező aljnövényzet védelmét kihasználva,
csendesen, de sebesen a hegymagasok felé vette további útját. A
legtöbbször a sűrűben kellett haladnia, mert a csapáson szinte
folyton bolganik és gomanganik jöttek-mentek. A társaság a hegynek
fel üres kézzel vonult, aztán gránittal megrakodva tértek vissza.
Ahogy ő is közeledett a hegy tömbjéhez, a sűrű aljnövényzet átadta
a helyét a ritkásabb-lazább bozótnak.

Ezen át már sokkal könnyebben haladhatott, igaz, annak is nagyobb

volt a veszélye, hogy észreveszik. Persze, a vadállat ösztöne, mely
Tarzant a dzsungelbéli mozgásban mindenkor segítette, most is
elegendő volt, hogy védje olyan helyeken is, ahol más biztosan
elügyetlenkedte volna a rejtőzködést. Félúton a csapás szűk
szakadékon vitt át, húsz lábnál alig volt szélesebb az egész, a
fala időkoptatta, tömör gránit. Itt aztán nem volt búvóhelyre
lehetőség, és a majomember megértette, hogyha ide "belép", az
egyértelmű a fölfedeztetéssel.

Körbepillantott, aztán látta, hogy egy kis kerülővel máshonnan is

elérheti a szakadék magas peremét, ahol a szanaszét heverő
gránittömbök között sűrűn magasodó fák, bokrok védelmében ismét
rejtőzködni tud majd. És talán a lenti csapást is tisztábban
áttekintheti.

Nem is tévedett, mert ahogy a csapás fölött elért egy kilátópontig,

maga előtt széles hegyszakadékot látott. A völgykatlanszerű
sziklafalakat sok-sok nyílás tarkázta, akár egy kaptárét, és Tarzan
majdnem biztosra vette, hogy ezek csakis alagútbejáratok lehetnek.
Fából készült durva létrák vezettek egyikhez-másikhoz, a föld
színéhez közelebb, míg a többi bejáratból kötél lógott ki. Ezekből
az alagutakból aztán emberek bukkantak elő. A vállukon kis
zsákokban földet hoztak; amit aztán közös halomba öntöttek egy
patakocska mellett, mely lenn átszelte a szakadékvölgyet. Bolganik
felügyelete mellett itt más feketék mosták a földmocskot a vízben,
de hogy mit kerestek, Tarzan nem tudhatta.

A sziklás mélyedés egyik oldalán további feketék fejtették a

gránitot, és így lépcsőzetesen bontogatták le a hegy oldalát.
Mezítelen feketék, mellettük vad bolgani őrök, primitív szerszámok.
A kőfejtők munkája teljességgel nyilvánvaló volt, de hogy a föld
gyomrából mit s miért hoztak ki a többiek, ezt Tarzan nem tudta
volna továbbra sem megmondani, jóllehet föltételezhette, hogy
aranyról van szó. Viszont honnét szedik a gyémántjaikat? Aligha
ezekből a tömör gránitsziklákból.

Pár percnyi figyelmes szemlélődés meggyőzte Tarzant, hogy a csapás,

melyet követett, ebbe a zsákutca-félébe vezet. Ezért aztán feljebb,
ezen túl próbált további utat keresni végső célja, a völgyből való
kijutás, a nagy külső hegygerincen való átjutás érdekében.

Tarzan a nap hátralévő részét s csaknem az egész másnapot

ugyanennek a feladatnak szentelte; ám az eredmény csak annyi volt,
hogy bekellett látnia: se szoros, se hágó, se hasadék nem vezet ki
a völgynek ezen a felén. A kietlen csúcsok egyikét-másikát célozta
meg, de mindig ugyanarra jutott: meredek gránitfalak tornyosultak
előtte. A majomember ezeken a függőleges síkokon semmi kapaszkodót
nem találhatott magának. Még ő se! A völgyteknő déli és keleti
felén folytatta a kutatást, de amit tapasztalt, ugyanígy
kiábrándította. A végén visszafordult a vadon felé, és most már
elfogadta azt a megoldást, hogy inkább Opar völgyén keresztül jut
ki innen Lával, a sötétség beálltakor.

Épp virradt, amikor Tarzan visszaérkezett a bennszülött falu

kunyhóihoz, ahol Lát hagyta. De még terepszemlét se tartott, már
látta, hogy valami nincs rendjén. Nemcsak a kapu volt tárva-nyitva,
de életnek se látszott jele a védfal mögött. A kunyhók sem
lengedeztek, pedig az volt annak a jele, hogy élet zajlik bennük és
körülöttük. Tarzan mindig éberen ügyelt arra, hogy csapdába ne
csalják, ezért most is mielőtt leereszkedett volna a faluba,
gondosan szemügyre vett mindent. Gyakorlott szeme és érzékei azt
"közölték" vele, hogy ezt a települlést az elmúlt huszonnégy óra
során hagyták el lakói. Rohant a kunyhóhoz, ahol La éjszakázott.
Sebtén felkúszott a kötélen. Megvizsgálta a lakás belvilágát, ahol
persze, teljes volt az üresség, s főleg a főpapnőnek nem volt semmi
nyoma. Leszökkent a kötélről a földre, és most a falu többi részét
vette sorra. Valami jelet keresett, ami arra utalhatna, mi is
történt a falubeliekkel, és persze, mindenekelőtt Lával. Több
kunyhó belsejét is megvizsgálta, és éles szeme észrevette, hogy
valamivel távolabb tőle, az egyik ilyen kalitkaszerű alkalmatosság,
mintha mégis lengene. Sietve tette meg a csekély utat odáig, ám
amikor közel ért, azt kellett látnia, hogy kötél nem lóg le a
fenékbejárattól.

Tarzan megállt, tekintetét a nyílás felé emelte, melyen át azonban

semmi egyebet nem látott, csak a kunyhótető belsejét.

- Gomangani - kiáltotta, - én vagyok az, Tarzan, a majomember.

Gyere a nyíláshoz, és mondd el nekem, mi történt társaiddal, és mi
van az én társammal s asszonyommal, akit a ti harcosaitok védelmére
hagytam itt a falutokban.

Válasz nem jött, és Tarzan újra kiáltott, mert bizonyosra vehette,

hogy a kunyhóban rejtőzik valaki.

- Gyere le - szólította fel az illetőt -, különben én megyek érted.

Feleletet erre sem kapott. A majomember ajkán komor mosoly suhant

át, így vonta ki övéből a kését, a foga közé kapta, majd
macskaugrással ellökte magát a földtől, aztán már ott is volt a
keze a nyílásnál, elkapta két peremét, innen behúzódzkodott a
kunyhó terébe.

Ha ellenállásra számított, bizony effélével nem találkozott, sőt, a

félhomályban azt sem tudta volna megmondani, van-e ott rajta kívül
más emberforma lény. Amikor a szeme hozzászokott a derengéshez,
észrevette, hogy szemközt, épp a kunyhó oldala mellett van egy
halom levél és fű. Odaszökkent, félrerántotta az egészet, és akkor
megpillantotta egy nő összekuporodott alakját. Megragadta a
vállánál fogva, felültette.

- Mi történt? - kérdezte sürgetőn. - Hol vannak a falubeliek? Hol

az asszonyom?

- Ne ölj meg! Ne ölj meg! - kiáltotta sírva - Nem én voltam. Nem az

én hibám volt.

- Eszembe sincs, hogy megöljelek - nyugtatta Tarzan. - Mondd meg az

igazat, és nem kell féltened az életedet.

- A bolganik elvitték őket - kiáltotta a nő. - Eljöttek, mikor a

nap már alacsonyan járt aznap, hogy te érkeztél ... és nagyon
dühösek voltak, mert megtalálták társuk tetemét a Gyémántok
Palotájának kapujánál. Tudták, hogy a mi falunkba jött, és senki se
látta, hogy a palotából távozott. Eljöttek hát ide, fenyegetőztek,
és meg is kínozták a mieinket. Akkor aztán a harcosok elmondtak
nekik mindent. Elrejtőztem. Nem tudom, hogy nem találtak meg, de a
végén távoztak, meg a többieket magukkal vitték. A te társadat és
asszonyodat is. Már sosem fognak visszatérni.

- A bolganik megölik őket? - kérdezte Tarzan.

- Igen - mondta a nő. - Azok megölnek mindenkit, aki nem tetszik

nekik. Aki ártásukra van.

Most, hogy egyedül maradt, és nem terhelte Láért sem felelősség,

Tarzan megtehette volna könnyen, hogy nekivág az éj leple alatt az
opari völgynek, ahol biztonságosan átjut az őrökön, aztán a
hegyeken. De hát ilyen gondolat talán meg sem fordult a fejében. A
majomember szívét hála és hűség jellemezte. La megmentette őt az
opari nép fanatizmusától, a cselszövénytől. Megmentette őt annak az
árán, ami a legdrágább lehetett neki: odalett a hatalma, a
tekintélye, a békéje, a biztonsága. Kockáztatott érte, a
majomemberért, az életét. Száműzötté vált, elvesztette hazáját.
Tarzan nem elégedhetett meg ezzel a végzetes hírrel: a bolganik
elvitték és meg akarják ölni őket. Tudnia kellett mielőbb, hogy
él-e még, és ha igen, akkor az ő feladata is egyértelmű: minden
erővel hozzá kell látnia, hogy kiszabadítsa. Aztán kijuttassa a
völgyből is, messzi e hely megannyi veszedelmétől.

Tarzan a napot a palota körül töltötte. Az alkalmat fürkészte,

mikor juthatna be úgy, hogy senki se lássa. De a dolog nem akart
sikerülni, mert sosem volt olyan pillanat, hogy ne lett volna vagy
gomangani, vagy bolgani a kertben.

Amikor a sötétség leszállt, a nagy keleti kaput becsukták, a

kunyhók s a palota lakói pedig visszahúzódtak falai mögé. Egyetlen
őrt sem hagytak kint, ami egyértelműen arra utalt, hogy a bolganik
nem félnek semmiféle támadástól. A gomanganikat teljességgel
alávetették hatalmuknak, a palotájuk körül emelkedő fal pedig több
volt, mint elegendő, hogy a portyázó oroszlánoktól védje őket. Így
a fal lényegében csak a régi idők emlékjele volt, oly koroké,
amikor hatalmas, mára eltűnt ellenség fenyegethette őket, vagyis
elődeiket.

Végül teljesen besötétedett, és Tarzan közelebb merészkedett a

kapuhoz. Átvetette fűkötelét az egyik faragott oroszlánon, mely a
kapu egyik oszlopát díszítette, és sebesen a fal tetejéig kúszott.
Onnan aztán könnyedén leszökkent túloldalt a kertbe. Hogy
távozásának egyszerű útját biztosítsa, hiszen megtörténhet, hogy
rátalál Lára, s vele menekül, kinyitotta és szélesre ki is tárta a
súlyos kapuszárnyakat. Aztán lopakodva elindult a borostyán
borította keleti torony felé, melyet - egész napi felderítés után -
úgy ítélt meg, hogy alkalmasint a legkönnyebb bejutást ígéri a
palotába. Tervének sikere sokban azon múlt, milyen korú és milyen
erős indájú a borostyán, mely a toronynak csaknem a tetejéig
felfutott. Nagy megkönnyebbülésére azt tapasztalhatta, hogy a derék
kúszónövény el fogja bírni a súlyát.

A palotát körülvevő fákról látta, hogy a talajtól jóval feljebb, a

torony tetejéhez közel van egy nyitott ablak. Ráadásul ezen az
ablakon - ellentétben a palota többi ablakával - nincs rács. A
torony számos ablakán át fakó fény derengett, akár a palota sok más
ablakából is.

Tarzan kerülte a kivilágított foltokat, így kúszott gyorsan, de

óvatosan a rácstalan ablak felé. Amikor elérte a nyílást, kerülve a
kockázatot, bepillantott előbb a párkányon át. Megelégedéssel
tapasztalta, hogy az ablak egy kivilágítatlan szobáé, ám odabent
akkora volt a sötétség, hogy a majomember végképp semmit se tudott
kivenni. Nagy gonddal felhúzódzkodott a párkányig, aztán csendesen
bemászott a szobába. A sötétségen áthatolva óvatosan körbement a
helyiségben. Azt tapasztalta, hogy különös mintázatú faragott ágy
álh benne, meg egy asztal, s van pár lóca-szerű pad is. Az ágyon
szőttesek hevertek, alattuk antilop- és leopárdbőrök.

Az ablakkal szemközt, melyen Tarzan behatolt, volt egy csukott

ajtó. Ezt a majomember lassan, csendesen kinyitotta annyira, hogy
egy kis résen át ki tudjon nézni a homályos világítású folyosóra, a
körkörös hallba. Ennek közepén egy négy lábnyi átmérőjű luk nyílt,
s ezen egy hosszú pózna vezetett át függőlegesen. Aztán az is
eltünt a mennyezet hasonló nyílásában. A póznából kurta
keresztrudakként kis fadarabok álltak ki. Nyilvánvalóan lépcső volt
ez, és a torony különböző szintjei közti közlekedést szolgálta.
Volt ott még három egyenes oszlop, egyenlő távolságra, a kőr alakú
nyílás kerületétől, melyeknek az lehetett a szerepük, hogy a
mennyezetet alátámasszák. A kör alakú hall külső kerületén számos
ajtó nyílt még, melyek a kinyitott ajtóhoz hasonlítottak.

Mert semmi zajt nem hallott, és semmi jelét sem vette, hogy rajta
kívül más is lenne a közelben, Tarzan kinyitotta most már tágabb
résre a szoba ajtaját, és kilépett a lépcsős hallba. Orrcimpáit
megcsapta ugyanaz a furcsa tömjénszag, mely néhány nappal azelőtt,
a palotához közeledve, először köszöntötte. Itt, a torony
belsejében ez a tömjénillat sokkal erősebb volt, gyakorlatilag
minden más szagot elnyomott. A majomember számára csaknem
lehetetlenné tette, hogy a szokott módon kezdjen a kutatáshoz La
után. Mi több, ahogy elnézte ezeket az ajtókat, meghökkenve gondolt
arra, hogy szinte képtelen feladat előtt áll. Ezt a nagy tornyot ő
egymaga képtelen végigkutatni úgy, hogy közben semmiféle segítségre
nem számíthat szaglószervétől. Felfoghatatlannak tartotta, hogyan
is lesz ez, hiszen ráadásul a végsőkig óvatosnak kell lennie.

A majomember semmiképp sem volt elbizakodott. Ismerte cselekvésének

lehetőségeit és korlátait, tisztában volt vele, hogy két-három
bolganival szemben nincs semmi esélye, ha egyszer észreveszik, hogy
itt bóklászik a törzshelyükön, a palotában, ahol nekik minden
ismerős, számára pedig minden idegen. Mögötte ott volt a nyitott
ablak, a csendes dzsungeléj, a szabadság. Előtte pedig? Veszély, a
kirajzolódó kudarc, s nagyon valószínű, hogy a halál. Melyiket
válassza?

Egy pillanatig csendesen állt, gondolataiba merülve, aztán felkapta

a fejét, megfeszítette széles vállát, dacosan rázott egyet fekete
loboncán, és megtette az első lépést, a legközelebbi ajtó felé.
Vakmerően haladt helyiségről helyiségre, s körbejárta az egész
emeletet, hiába - se Lának, se vele kapcsolatban semmi apróságnak
nem bukkant a nyomára. Lelt ugyanakkor érdekes bútorokat,
szőnyegeket, látott sok szép tapétát, arany és gyémánt díszítéseket
mindenütt, s egy félhomályban úszó szobában még egy alvó bolganit
is. De a majomember oly halkan járt, hogy aa alvó békén alhatott
tovább, még az sem riasztotta fel, hogy Tarzan körbejárta a szoba
közepén álló ágyát, és egy elfüggönyözött alkóvot vizsgált meg
mögötte.

Végül a majomember úgy határozott, hogy előbb a fentebbi emeletet

deríti fel, s csak aztán indul az alsóbb szintek felé. Ennek a
tervnek megfelelően először is nekivágott a középen emelkedő furcsa
lépcsőnek. Három szinten kellett keresztülvágnia, míg a torony
legfelső emeletét elérte. Mindegyik emeleten hasonló kép fogadta:
körben csukott ajtók, és mindegyik emeleten homály, fali fáklyákból
derengő fény. A széles, sekély öblű edényekben valami faggyúszerűség
lötyögött, s e folyadékban úszott a kanóc.

A legfelső szinten mindössze három ajtó volt, s azok is mind

csukva. Ennek az emeleti középső körnek a teteje már a toronyéval
volt azonos - ez volt az a kintről is látható kupola-alakzat.
Közepén újabb kör alakú nyílás tárult, s a lépcsőpózna ezen át
hagyta el az épületet, beleveszve a sötét éjszakába.

Ahogy Tarzan a hozzá legközelebbi ajtót kinyitotta, nagy csikorgást

műveltek a sarokvasak, és ez volt az első hallható hang, mely
toronybéli kutatásának eredményeképpen hallatszott. A benti tér,
mely fogadta, megvilágítatlan volt, és ahogy Tarzan ott állt, pár
pillanatig szobormerev csendben az ajtó keretében, egyszerre
rádöbbent, hogy valami moccan mögötte, alig hallhatóan.
Hátraperdült, s mögötte, igen, az emelet másik ajtónyílásában ott
állt egy ember, egy férfi.

12. Aranyrudak

Esteban Miranda még huszonnégy órája se játszotta Tarzan szerepét a

vaziri közönségnek, amikor kezdett rájönni, hogy hiába is ez a
trükk. A passzivitását indokló "agysérülés" meséjét a végtelenségig
nem folytathatja. Először is Usula mintha nem lett volna
elragadtatva az ötlettől, hogy épp csak elveszi az aranyrudakat a
betolakodóktól, aztán megfutamodnak előlük.

A megoldás a harcosokat sem lelkesítette jobban, mint a vezért. Ami

azt illeti, el se tudták képzelni, hogyan van ez: nincs a világon
annyi bum-bum, amely az ő Tarzanjukból, a dzsungel urából gyávát
csinálhat! Hogy a végén megfutamodjon holmi partvidéki feketék
elől, begyulladjon egy maroknyi fehér embertől, mikor azokból se
lehet sokkal többet kinézni, mint gyávaságot.

Mindezeket követően, aznap délután történt, hogy a spanyol

rájöhetett, korántsem kéjutazás; ami rá vár, és ha azt akarja, hogy
"hosszabb életet szavazzanak neki a biztosítónál", minél előbb meg
kell válnia a vazirik társaságától.

Épp egy meglehetősen nyílt dzsungelterepen haladtak. A bozót nem

volt túlságosan sűrű, a fák meglehetős távolságra álltak egymástól,
és akkor, hirtelen, egy orrszarvú rontott rájuk. A vazirik
döbbenten látták, hogy Tarzan, a majomember azon nyomban, hogy a
vadállatot megpillantotta, sarkon pördül és futásban keres
menedéket egy fa felé. Ráadásul Buto elől szökni próbálván Esteban
hasra is esett, és amikor a fát elérte, nem szökkent fel könnyedén
az alsó ágszintre, hanem nekiállt mászni a törzsön, ahogy
iskolásgyerekek a tornaórai rúdon - és szégyenszemre mindig
visszacsúszott a földre.

Ezalatt Buto, aki mindig inkább szag vagy hang után támadott -
lévén oly gyenge a látása -, kitért eredeti útjából, ugyanis egy
ügyes vaziri eltérítette. Miután pedig ezt a fickót sem tudta
szarvára kapni, dühös hördülések közepette eltűnt a bozótban.

Mikor Esteban végre feltápászkodott, és látta, hogy az orrszarvú

eltávozott, kínosan kellett tapasztalnia, hogy jól megtermett
fekete harcosok veszik körül. Az arcokra szánalom és sajnálkozás
ült, s még a megvetésnek is észrevette némi nyomát. A spanyol
megértette, hogy most nagy riadalmában jóvátehetetlen hibát
követett el. Nem maradt más, minthogy az egyetlen nyomorúságos
kifogást szedte elő, amivel csak próbálkozhatott.

- Jaj, a fejem, szegény fejem - kiáltotta, és mindkét tenyerét a

halántékára szorította.

- Persze, az az ütés a fejedet érte, Bwana - mondta Usula -, mert

hű vaziri néped úgy vélte eddig, hogy gazdájának a szíve nem ismer
félelmet.

Esteban nem válaszolt, csöndben folytatták hát útjukat. Ez így ment

egészen addig, míg a sötétség leszállta előtt tábort ütöttek a
folyó partján, épp egy vízesés felett. Délután Esteban kidolgozott
magában egy tervet, mely menekvést jelenthet kétes kettős
helyzetéből. Még táborverés előtt elrendelte, hogy a vazirik ássák
el a kincset.

- Itt fogjuk hagyni - rendelkezett -, és holnap nekivágunk, hogy

megkeressük a tolvajokat. Szándékom ugyanis, hogy megbüntessem
őket. Tanulják meg, hogy Tarzan birodalmába ők sem jöhetnek csak
úgy fenyítetlenül. Csak „ sebesülésem gátolt, hogy azonnal le ne
mészároljam őket, amikor felfedeztem elvetemültségüket.

Ez a viselkedés már jobban tetszett a vaziriknek. Reménysugárnak

érezték, hogy a majomember a régi, s most mintha megint úgy
viselkedne, ahogy az a dzsungel urához illik. Ezért hát könnyebb
szívvel és újra vidámabban folytatták útjukat másnap reggel,
ezúttal már azért, hogy az angolok táborát felkutassák. Usula
ravasz vezérletével úgy vágtak át a dzsungelen, hogy a tolvaj
társaság feltehető útját keresztezzék. A ter v sikerült is, és épp
akkor fedezték fel őket, amikor az esti táborveréshez készülődtek.
A vazirik, Estebannal, már rég érezték a tűz füstjét, hallották a
nyugatÍ partvidékről származó teherhordók énekelgetését,
fecsegését.

Most Esteban maga köré gyűjtötte "Tarzan hű vazirijeit".

- Gyermekeim - mondta, angol szavait Usulához intézve -, ezek az

idegenek azért jöttek ide, hogy ártalmára legyenek Tarzannak. Akkor
hát a dzsungel uráé a bosszú. Menjetek hát, hagyjátok, hogy
egymagam büntessem meg ellenségeimet, éspedig a magam módján.
Térjetek haza, hagyjátok egyelőre az aranyat ott, ahol van, sok
időnek kell eltelnie ugyanis, míg nekem szükségem lesz rá.

A vazirik csalódottak voltak, hiszen ez a terv igazán nem vágott

egybe vágyaikkal s elképzeléseikkel. Ők azt szerették volna, ha
legyilkolhatják ezeket az ócska nyugati-partiakat. Hanem hát aki
így rendelkezett, az ő szemükben továbbra is Tarzan volt, a nagy
Bwana, akinek ők mindenkor engedelmességgel tartoztak. Esteban
közlése után egy darabig némán, izegve-mozogva, kényszeredetten
álltak, aztán végül elkezdtek egymás közt vaziri nyelven
beszélgetni a dologról. A spanyol egy szót sem értett belőle, annyi
azonban világos volt a számára, hogy Usulát unszolják valami ügyben
- és a vazirik vezetője csakugyan oda is fordult hozzá.

- Ó. Bwana - kiáltotta a fekete ember. - Hogyan térhetnénk mi

vissza Lady Jane-hez, hogy mondhatnánk neki, hogy itthagy tunk
téged sebesülten, a fehér emberek puskája előtt, kiszolgáltatva
egyedül az ő harcosaiknak? Ne kívánj tőlünk ilyet, Bwana, Bwana! Ha
a régi lennél, nem szólnánk egy szót sem, nem féltenénk téged, de a
sebesülésed óta a fejed nem az, ami volt, és akkor hogyan
merhetnénk magadra hagyni téged a dzsungelben. Hagyd hát, hogy mi,
a te hű vazirijeid, megbüntessük ezeket a népeket, és utána
biztonságban hazavigyünk téged, ahol kigyógyúlhatsz ebből a bajból,
amit a sérülés hozott rád.

A spanyol nevetett ...

- Már tökéletesen jól vagyok - közölte -, és nem fenyeget nagyobb

veszély így egymagamban, mint ha veletek volnék. - Ez, csak ő
tudta, a valós tényállás igen enyhe kifejezése volt! -
Engedelmeskedjetek óhajomnak - folytatta szikorral. - Nenjetek
vissza most rögtön, azon az úton, amelyen jöttünk. Miután
megtettetek két mérföldet, üssetek tábort éjszakára, és reggel
folytassátok zavartalanul a hazautat. Ne üssetek zajt, nem akarom,
hogy ezek itt akár csak sejtsék is, hogy itt vagyok. Értem ne
aggódjatok. Jól vagyok, és talán utol is érlek benneteket, mielőtt
megérkeztek házunkhoz. Induljatok, rajta!

A vazirik szomorúan fordultak meg, s elindultak az ösvényen, melyen

idejöttek, s pár pillanat múlva már utóvédjük is eltűnt a spanyol
tekintete elől.

Esteban Miranda megkönnyebbült sóhajjal fordult most már

sajátjainak tábora felé. Tartott tőle, hogy ha merőben
meglepetésszerűen érkezik, a bennszülött őrgárda "üdvlövései"
fogadják, hát hangosan kiáltozni kezdett, ahogy a bomát
megközelítette.

- Tarzan, Tarzan! - üvöltötte az első fekete, aki meglátta. - Most

aztán tényleg végünk, megöl minket!

Esteban látta, micsoda izgalom támad a teherhordók és testőrök

soraiban, s ami a legrosszabb: az őrök már kapták is a puskájukat
és ujjuk a ravaszon volt, idegesen feszült.

- Ne, ne, csak én vagyok, Esteban Miranda - kiáltotta fennszóval a

spanyol. - Flóra! Flóra, Mondd meg ezeknek a hülyéknek, hogy ne
lőjenek!

Már a fehérek is figyelték, és hangjának hallatán Flóra valóban

megálljt parancsolt a feketéknek.

- Rendben, rendben - nyugtatta őket -, ő nem Tarzan. Tegyétek le a

fegyvert.

Esteban mosolyogva lépett a táborba.

- Hát akKOr itt volnék - mondta.

- Azt hittük már, halott vagy - mondta Kraski. - A fickók némelyike

szerint Tarzan olyasmit mondott, hogy megölt téged.

- Elfogott - mondta Esteban -, de hát, mint látjátok, azért meg nem

ölt. Azt gondoltam, megteszi, aztán mégse tette, és a végén szélnek
eresztett a dzsungelben. Talán az volt az elgondolása, hogy úgyis
otthagyom a fogam, és így eléri a célját, akkor is, ha a vérem nem
tapad a kezéhez.

- Ismerhetett ő tégedet - horkantotta Peebles -, mert ha soká

egymagad kószálsz a dzsungelben, hát éhen dögölsz, amilyen ügyes
vagy, azt hiszem!

Esteban erre a szellemességre mit sem felelt, Flórához fórdult:

- Nem örülsz, hogy viszontlátsz, Flóra?

A lány vállat vont.

- Hát nem mindegy? - kérdezett vissza. - Pocsékba ment az

expedíciónk. Némelyek szerint ez főleg a te hibád, - És fejével úgy
általában a társaság többi fehér tagja felé bökött.

A spanyol bosszús arcot vágott. Mintha senki se törődött volna

vele. Ő se törődött a többiekkel, abban viszont bízott, hogy Flóra
legalább valami lelkesedést mutat, hogy visszatért. Nos, ha csak
sejtené is a lány, hogy ő mit forgat az elméjében, biztosan
boldogabban nézne rá, sőt, még örülne is, hogy kedveskedhet! De hát
nem sejtette. Nem tudta, hogy ez a spanyol, Esteban Miranda az
aranyrudakat szépen elrejtette, hogy egy nap foghatja magát,
visszamehet értük, gazdag lehet! Esteban .eredetileg úgy gondolta,
hogy ráveszi Flórát, hagyja faképnél a többieket, tartson vele,
aztán később ők kettesben visszajönnek ide az aranyért - de most
sértett volt, elment a kedve. Hát nem, a kincsből senki nem kap egy
vasat sem! Megvárja, hogy ezek mind elpályázzanak Afrikából, aztán
visszatér ide ő maga, felmarkolja az egészet. Mivel a dolog
egyetlen gyenge láncszeme az volt, hogy a vazirik is tudnak a
rejtekhelyről, s így a kincs előbb-utóbb visszakerülhet Tarzanhoz,
valamit tennie kellett. Ehhez meg szüksége volt legalább egy
társra, akivel megoszthatja a titkot, a gondot, a vagyont. Jó, de,
ki legyen az?

Úgy tett, mint aki már el is felejtette társainak durcás

tekintetét, s helyet foglalt köztük. Nem volt kétsége felőle: nem
tombol az öröm, hogy őt viszontlátják. Ám, hogy ennek mi az oka,
még csak találgatni sem tudta, nem értesült ugyanis Kraski és Owaza
egyezségéről, mely szerint most az elefántcsont-kereskedők kirablására
kerülne majd sor. Az ő visszatérte ellen a leplezetlen kifogás az,
hogy még valakivel osztozni kell a zsákmányon. Kraski volt az, aki
most aztán ki is mondta, ami a többiek lelkét ugyanúgy nyomta e
tárgyban.

- Miranda - kezdte az orosz -, ide figyelj, közmegegyezéssel az a

vélemény, hogy te és Bluber ...igen, ti ketten vagytok felelősek a
vállalkozás kudarcáért. Nem bűnbakot keresünk. Az egészet csak
tényként említem, De mióta te eltűntél, mi itt kidolgoztunk egy
bízonyos tervet, arra nézve, hogy mégse kelljen üres kézzel
távoznunk Afrikából. Kis ellenérték „z elveszett aranyért. Mindent
pontosan elterveztünk, és te nem kellesz a kivitelezéshez. Semmi
kifogásunk ellene, ha velünk jössz. Ha kedved van hozzá. Csak úgy,
társasági alapon. De most a kezdet kezdetén leszögezem, hogy az
osztozkodásnál levegőnek fogunk nézni, és nem szabad durcáskodnod.

A spanyol erre csak mosolygott, kezével nem- törődöm mód

legyintett.

- Tökéletesen rendben - mondta. - És még azon túl is. Nem kérek

semmit. Dehogy vennék el én tőletek bármit! - És magában
vigyorgott, ahogy arra a több mint negyedmillió fontnyi aranyra
gondolt, amit ő majd egy szép nap maga visz el Afrikából.

A többiek nyilván nem számítottak rá, hogy Esteban ilyen készséges

lesz, és igen nagy megkönnyebbülés fogadta a dolgot, a
feszültségnek még a nyoma is eltűnt.

- Rendes fickó vagy, Esteban - jelentette ki Peebles. - Kezdettől

fogva mondtam én, hogy te sose fogsz letérni a jó útról, és
őszintén örülök hogy épségben és egészségben visszataláltál
hozzánk. Rettentő odáig voltam, mikor azt hallottam, hogy
kinyiffantál, úgy bízám!

- Ja, ja - bólogatott Bluber. - John olyan odáig volt, hogy sírta

végig este elalvást, míg csak el nem nyomta az álom. Nem igaz,
John?

- Hagyd abba, te, Bluber - horkantott fel fenyegetően Peebles, és

villámló szemet meresztett a kövérre.

- Hagyok én mindent, hagyok hát - felelte Adolph, látva, hogy a

nagydarab angol dühös rá -, persze, mind szomorogtunk, hogy
Estebant megölték, és mind boldogok vagyunk, hogy élete van még.

- És hogy esze is van - jegyezte meg Throck -, és nem kér tőlünk

majd semmit.

- Ne félj - nyugtatta Esteban -, ha csak visszatérhetek Londonba,

én már elég boldog leszek azzal ... elegem van Afrikából, életemben
ne lássam többé.

Aznap este, mielőtt elaludt volna, a spanyol még egy-két órán át

nagy gonddal tervezgetett magában arról, hogyan is biztosíthatná
magának, kizárólag csak magának azt az aranyat. Egyedül attól félt,
mi van, ha a vazirik kiássák. Ezért úgy gondolta, könnyen
meglelheti a helyet most, hogy kiássa, és elrejtse máshová a
közelben. Ehhez csak az kell, hogy nyomban visszatérhessen oda,
azon az ösvényen, amelyen Usula vezette őket. A lényeg az, hogy
egymaga mehessen vissza, senki ne tudjon erről a dolgáról. Mert
most odatalál, de ugyanilyen biztosra vette, hogy a partvidékről
aztán soha többé nem tudna idejönni egymaga. Meg nem leli a helyet
még egyszer! Ez pedig azt jelentette, hogy meg kell osztania titkát
valakivel, aki ismerős errefelé, aki megleli a helyet bármikor,
bárhonnét megint. Csak hát kiben bízhat meg ő! Gondolatban sorra
vette a szafári valamennyi tagját. Elméje mindegyre ugyanannál a
valakinél állt meg, és ez: Owaza. Bízni, persze, nem bízott a
gonosz vén csirkefogóban, de más választása nem volt, aki céljainak
megfelelhetett. Így jutott arra az elhatározásra, hogy ha tetszik,
ha nem, ezzel a bűnös öreg feketebőrüvel osztja meg a titkát, és
inkább a Kapzsiságára épít, nem a becsületére, amikor a segítségét
kéri. Mert ő úgy fizethet ennek az alaknak, olyan gazdaggá teheti,
hogy arról a legvadabb éjein sem álmodott. A spanyol valóban
könnyen volt nagylelkű, hiszen mesés vagyon várt rá. Ekképpen
merült álomba ezen az éjszakán Esteban Miranda. Az utolsó gondolata
is az volt, hogy ennyi arany negyedmillió font sterlingnél nagyobb
érték. Mi mindenhez segítheti majd hozzá őt a világ nagyvárosaiban.

Másnap reggel éppen falatoztak, amikor Esteban csak úgy mellesleg

megemlítette, hogy előző nap, nem messze itt a táboruktól, látott
egy szép csapatnyi- antilopot. Javasolta, hogy ő maga mellé venne
négy-öt embert, elmenne vadászni egy kicsit, aztán este csatlakozna
a táborban a többiekhez. Senki se tiltakozott, titkon talán olyan
megfontolásból, hogyha Esteban többet "vadászgat", ha messzibbre
merészkedik a táborhelytől, több az esélye annak is, hogy otthagyja
végre valahol a fogát. Ezt pedig nem bánták volna, hiszen a szívük
mélyén nem kedvelték, ahogyan nem is bíztak benne.

- Elviszem magammal Owazát - közölte Esteban. - Ő a legügyesebb

vadász valamennyi fekete közül, és ő választ majd még öt-hat
kísérőt. - Később azonban, hogy megemlítette neki a vadászatot,
Owaza ellenállt.

- Van húsunk elég, két napra való - mondta a spanyolnak. - Menjünk

el innen inkább, minél hamarabb, el a vazirik és Tarzan földjéről.
A partvidékig bárhol találok én nektek bőséggel vadat. Menjünk
innen két nap hosszát, és akkor vadászok nektek, ami csak kell.

- Figyelj - suttogta neki akkor Esteban. - Többről van szó, én

nemcsak antilopra megyek itt, érted-e.? Itt a táborban erről egy
szót se szólhatok, de ha valamivel odébb leszünk, elmondom neked.
Jobban megfizetlek ezért az egy útért, ha velem tartasz, mint
amennyit az egész elefántcsont-dologból remélhetsz.

Owaza érdeklődve figyelt, s közben mindegyre a gyapjas fejét

vakargatta.

- Mindazonáltal nem rossz nap a vadászatra, Bwana - szögezte le

akkor. - Hát jó, veled tartok, és hozok öt fiút.

Miután Owaza megtervezte a társaság útját, megszervezvén a

következő éjszakai táborhelyet is, ahol a spanyollal rálelnek
Flóráékra, a vadásztársaság nekivágott. Azon a csapáson haladtak,
amelyen Usula vezette Estebant nemrég. Közeledtek ahhoz a helyhez,
ahol az elásott kincset otthagyták. Nem kellett sokáig haladniuk,
Owaza máris észrevette a vazirik nyomait.

- Sok ember járt errefelé tegnap - mondta Estebannak, fürkészőn

nézve a spanyol arcát.

- Én nem láttam őket - felelte amaz. - Nyilván azután jöttek, hogy

én már elhaladtam itt.

- De hát csaknem a mi táborunkig merészkedtek, és akkor

megfordultak és elmentek megint - mondta Owaza. - Figyelj, Bwana,
itt van velem a karabély, és te előttem fogsz haladni. Ha ezek a
nyomok a te embered nyomai, és engem te tőrbe csalsz, hát te fogsz
meghalni.

- Hallgass rám, Owaza - mondta akkor Esteban. - Most már elég

messze vagyunk a tábortól, elmondhatok neked mindent. Ezek Tarzan
vazirijeinek a nyomai. A majomember elásta a kincset, innen egy nap
járóföldre. Én a vaziriket hazaküldtem, és most szeretnék veled
visszatérni oda, előásni az aranyat, és áttenni más rejtekhelyre.
Aztán hogy ezek megszerezték az elefántcsontjukat, és visszatértek
Angliába, mi ketten visszajövünk ide, aztán kiássuk a kincset;
megosztozunk rajta ... tényleg becsületes összeg lesz a tied.

- De hát ki vagy te? - kérdezte Owaza. - Gyakran kételkedtem benne,

hogy te vagy-e Tarzan, a majomember. Aznap, hogy az Opar előtti
táborból távoztunk, egy emberem olyasmit mondott, hogy téged a
tiéid megmérgeztek; aztán otthagy tak a táborban. Azt mondta, hogy
ő ezt a saját szemével látta ... élettelenül feküdtél valami bokrok
mögé rejtve ... és közben mégis velünk voltál aznap, együtt
haladtunk! Gondoltam, az az emberem hazudott nekem, de láttam az
arcán a döbbenetet, mikor megpillantott téged. Azóta többször is
eltűnődtem rajta, vajon két Tarzan volna, két majomember?

- Én nem vagyok Tarzan, a majomember - közölte Esteban. - Tarzan, a

majomember volt az, akit megmérgezve otthagytak a táborban a
társaim. Csak hát az nem méreg volt, hanem olyasvalami, amitől
hosszú ideig alszik, és abban reménykedtek, hógy megölik a
vadállatok, mielőtt felébredne. Nem tudjuk, most aztán él-e még,
vagy sem. Ezért nem kell félned se a vaziriktől, se Tarzantól, már
ami engem illet, Owaza - mert én is minél messzebbre akarom
elkerülni azt a helyet, ahol ők előfordulhatnak.

A fekete ember bólintott.

- Meglehet, hogy most igazat mondtál - jelentette ki, hanem azért

továbbra is úgy haladtak, hogy Owaza ment hátul, és mindig a keze
ügyében volt a fegyvere.

óvatosan mentek, mert attól féltek, hogy még esetleg beleszaladnak

a vazirikbe, de nemsokára elérték azt a helyet, ahol Tarzan
harcosai táboroztak, s láthatták, hogy onnét Usula népe más irányba
haladt tovább. Nem fenyegette őket veszély, hogy bármi mód
összetalálkozhatnak velük.

Ahogy elértek egy olyan pontot, mely már csak mérföldes távolságra
volt az elásott arany helyétől, Esteban szólt Owazának, hagyják
hátra a fiúkat, míg ők maguk előremennek, hogy az aranyrudakat
áttelepítsék.

- Minél kevesebben tudnak erről - közölte a feketével -, annál

nagyobb biztonságban leszünk.

- Bwana a bölcsesség szavait mondja - hagyta rá a gonosz fekete.

Esteban könnyen megtalálta a vízesés közelében a helyet, és

kifaggatva Owazát azt is láthatta, hogy a fekete vezető tökéletesen
ismeri a környéket, és nem lesz majd gond egyenesen idejönni a
partvidékről. Az aranyat átcipelték valamivel ar rébb, elrejtették
a folyóhoz közeli sűrű bozótban. Tisztában voltak vele, hogy ez
ugyanolyan jó rejtekhely, mint ha száz meg száz mérföldre vinnék el
innen - hiszen teljességgel valószínűtlen volt, hogy a vazirik vagy
más, aki tudja az eredeti rejteket, azt higgye majd: a tolvaj épp
csak pár száz méternyire vitte odébb a kincset.

Amikor végeztek, Owaza a napra nézett.

 - Ma este aztán már nem érjük el a tábort - mondta. - És még ahhoz
is nagyon kell igyekeznünk, hogy holnap csatlakozhassunk a
többiekhez.

- Nem is vágyom a társaságukra olyan nagyon - vallotta be Esteban

-, csak hát ezt nem mondhattam meg nekik. őszintén szólva, ha soha
életemben nem látom őket többé, akkor se fognak valami nagyon
hiányozni.

Owaza vigyorgott. Ravasz agyában már formálódott valami terv.

- Ugyan - gondolta -, minek meghalni esetleg az arab csirkefogókkal

vívott harcban pár elefántagyarért, mikor itt ez az egész
aranykincs, amihez csak annyi kell, hogy kivigyük a partra, és a
miénk?

13. Egy furcsa, lapos torony

Tarzan megpördült, és azt látta, hogy mögötte áll egy ember a

Gyémántok Palotája borostyán borította keleti tornyának legfelső
emeletén.

Fürge ujja máris kirántotta tokjából a kését. De csaknem ugyanebben

a pillanatban már le is engedte a kezét. Tűnődve nézte az idegent,
arcára hitetlenkedés ült, ám ugyaneffélét látott a váratlanul
feltűnt férfin is. Akit Tarzan látott, nem bolgani volt, nem is
gomangani, hanem fehér ember, egy kopasz, öreg, aszott vénemberke,
hosszú fehér szakállú - igen, fehér ember, és meztelen is hozzá.
Csak a barbár helyi díszek fedték testét, aranypántok,
gyémántokkal.

- Isten! - kiáltotta a furcsa jelenség.

"God!" - Tarzan szeme kérdőn tágra meredt. Ez az egyetlen angol szó

olyan fantasztikus eseményekre világított rá, hogy a majomember
teljességgel elképedt.

- Ki vagy te? Mi vagy te? - folytatta az öregember, de most már a

nagy majmok nyelvén:

- Te az imént egy angol szót szóltál - mondta Tarzan. - Beszéled

ezt a nyelvet? - És maga angolul folytatta a társalgást.

- Édes Istenem! - kiáltotta az öreg. - Hogy megéltem még, hogy ezt

a nyelvet mástól hallhatom! - Most már ő is angolul beszélt tovább
igaz, kicsit akadozva, mint akin érződik, hogy rég elszokott a
nyelv gyakorlásától.

- Te ki vagy, azt mondd? - tudakolta akkor Tarzan. - És mit keresel

itt?

- Ugyanezt kérdeztem én is tőled - adta vissza a szót az öreg. - Ne

félj tőlem, válaszolj csak. Nyilván angol vagy, és nem kell tőlem
félned.

- Én egy nő után jöttem ide, akit a bolganik elraboltak - közölte

Tarzan.

A másik bólintott.

- Igen - mondta. - Tudom, itt van az a nő.

- Épségben? - csattant fel Tarzan. - Jól van?

- Nem érte bántódás - válaszolta az öregember. - Biztonságban és

épségben lesz egészen holnapig ... esetleg holnaputánig. De ki vagy
te, és hogyan jutottál be ide a külső világból?

- Tarzan vagyok, a majomember - válaszolta a dzsungel ura. - Azért

járom ezt a völgyet, hogy megleljem az opari völgyből kivezető
utat, ott ugyanis a nő, a társam életveszélyben volt. Hát te?

- Öreg ember vagyok - felelte amaz. - Gyerekkorom óta itt élek.

Potyautas voltam azon a hajón, amelyik Stanleyt hozta Afrikába,
miután Stanley Pool-i állomás elkészült, eljöttem vele ide,
Belső-Afrikába. Egy nap elhagytam a tábort. Vadászni indultam, de
eltévedtem, és rosszindulatú bennszülöttek fogságába estem. Ők még
beljebb hurcoltak, a falujukba, onnét megszöktem, de már úgy
összekavarodott bennem akkor minden, hogy nem tudtam meglelni a
partvidék felé vezető utat. Fogalmam sem volt, hova, merre.
Ekképpen vándoroltam vagy egy hónapig, míg aztán egy elátkozott
napon megleltem ennek a völgynek a bejáratát. Nem tudtam, miért nem
végeztek velem azon nyomban, de hát nem tették, és később rájöttek,
hogy hasznukra lehet ilyen-olyan tudományom. Azóta segítek nekik a
kőfejtésnél, a bányászatban, a gyémántcsiszolásban. Tőlem tanulták
az egyes vasszerszámok készítését, lett fúrójuk, gyémánthegyű
eszközük is nem egy. Gyakorlatilag most már én is közülük való
vagyok. Hanem a szívemben ott élt a remény, hogy valaha még
elmenekülhetek ebből a völgyből ... Kész reménytelenség, ha az
ember ilyesmiben bízik, tudom, és mégis, mégis ...! Csak hát:
tényleg lehetetlen.

- Nincs a völgyből kiút? - kérdezte Tarzan.

- Egy van, de azt mindig őrzik.

- Hol van az? - tudakolta Tarzan.

- Folytatása az egyik bányaalagútnak, végig átszeli a hegyet, a

túloldali völgybe ér ki. A bányákat ezeknek a majmoknak az ős-ősei
már emberemlékezet előtti korokban működtették. A hegyeket át- meg
átfúrták aknákkal, tárnákkal. Az aranytartalmú kvarc mögött
rettentő mennyiségben lelhető módosult peridotit, mely gyémántot
tartalmaz, és ennek bányászása végett vált szükségessé a hegy
átfúrása ... feltehetően a szellőzés miatt. Ez az alagút az Oparba
vezető völgyön kívül az egyetlen út, ahol innét ki lehet jutni.
Időtlen idők óta őrzik ezt a kijáratot, és ahogy én képzelem, nem
annyira a külső ellenséggel szemben, hanem elsősorban azért, hogy a
rabszolgák a völgyből el ne szökhessenek. Ők azt gondolják, hogy
ellenség nem is fenyegetheti birodalmukat. Az Oparba vezető utat
pedig egyszerűen nyitva hagyják, mert jól tudják, hogy gomangani
rabszolga a napimádók völgyébe ugyan el nem merészkednek soha. Hát
ugyanezen okból, amiért a rabszólgák nem tudnak kiszökni innen,
maradunk mi magunk is itt örök időkig, látod.
 - Hogyan őrzik azt az alagutat? - kérdezte Tarzan.

- Két bolgani, velük vagy tucatnyi gomangani harcos, esetleg még

több, s mindig ott van ez az őrség - felelte az öregember.

- A gomanganik szívesen megszöknének?

- Mint hallottam, ezt a múltban már többször megkísérelték -

válaszolta a vén angol. - De amióta én itt élek, effélére sosem
volt példa. Azokat a hajdaniakat rendre elkapták és megkínozták.
Aztán egész fajtájukat még keményebben kezelték, bűnhődhettek annak
a néhánynak a könnyelműsége miatt.

- Sokan vannak a gomanganik?

- Talán ötezren élnek a völgyben - közölte az öreg.

- És hány bolgani van?

- Úgy ezer-ezerszáz.

- Öt az egyhez - tűnődött Tarzan. - És még- félnek a szökéstől, nem

és nem merik.

- Nem szabad elfelejtened - intette az öreg- ember -, hogy a

bolganik népe az uralkodó faj, nagyon intelligensek is . . . míg a
feketék alig állnak magasabban, mint az erdei vadállatok.

- Ettől függetlenül: emberek - emlékeztette Tarzan.

- Alakra, formára - mondta a vénség. - De tudnak olyan közösséget

alkotni, mint az emberek. Nem érték el még a fejlődés ilyen fokát.
Igaz, hogy egész családok élnek együtt, közösen, egy-egy faluban.
Hanem ezt az elgondolást is, akár a fegyvereiket, a bolganiktól kapták
azért, hogy ne irtsák ki őket az oroszlánok s a párducok. Régebben,
mint hallottam, gomangani, ha elérte azt a kort, hogy vadászni tudott,
külön kunyhót épített magának, távol a többiektől, ott kezdte élni
magányos életét. Akkoriban a családi életre nem is emlékeztetett náluk
semmi, de semmi. Aztán a bolganik megtanították nekik, hogyan
építsenek védfallal körülvett falvakat, kényszerítették a férfiakat és
nőket, maradjanak efféle településeken, itt neveljék fel a
gyerekeiket, azután meg a gyerekeknek kellett ott maradniuk. Így hát
néhány falunak már negyven-ötven lakosa is megvan manapság. De a
halálozási arányszámuk magas, és nem tudnak olyan gyorsan
megsokszorozódni, mint a rendes körülmények között élő népek, ahol
béke és biztonság van. Sokat maguk a brutális bolganik ölnek meg, de a
vérengző vadállatok is leszedik a sápot.

- Öt az egyhez, és mégis rabszolgasorban maradnak ... micsoda gyáva

népség lehet - mondta továbbra is ámulva a majomember.

- Ellenkezőleg, egyáltalán nem gyávák ... - válaszolta az

öregember. - A legbátrabban szembeszállnak akár egy oroszlánnal is.
De olyan rettentő rég uralkodik felettük a bolganik akarata, hogy
ez az egész már amolyan megrögzött szokássá vált bennük. Ahogy
például mi Istennel szemben eleve félelmet érzünk, úgy félik ők a
bolganikat. Ez az érzés már születésétől fogva benne van minden
gomanganiban.

- Nagyon érdekes - jegyezte meg Tarzan, De most inkább arról a

nőről beszélj nekem, akit én keresek.

- A feleséged? - kérdezte az öregember. - A társad?

- Nem - ismerte be Tarzan. - A gomanganiknak azt mondtam, hogy a

társam, az asszonyom, de csak azért, hogy megvédelmezzék. Ő La,
Opar királynője, a Lángsugarú Isten főpapnője.

Az öreg hitetlenkedve nézett.

- Lehetetlen! - kiáltotta. - Az elképzelhetetlen, hogy Opar

királynője az életét kockáztassa, és elmerészkedjen
ős-ellenségeinek földjére.

- Kénytelen volt rá - magyarázta meg Tarzan. - Az életét

veszélyeztette saját népének egy csoportja, ugyanis La nem volt
hajlandó feláldozni engem az istenüknek.

- Ha a bolganik ezt tudnák - mondta az öreg -, nagy lenne ám az

örömük!

- Azt mondd nekem, hol van ő - követelte Tarzan. - La megmentett

engem a maga népétől, nekem pedig most meg kell mentenem őt, bármit
tervezzenek is ellene a bolganik.

- Reménytelen - mondta az öregember. - Megmondhatom neked, hol van,

de nem tudod megmenteni.

- Megpróbálhatom - válaszolta Tarzan.

- Csak épp kudarcot vallasz és te is meghalsz - hangzott a felelet.

- Ha igazat mondtál, hogy teljes képtelenség kijutni innen a

völgyből, akkor úgyis meghalok, nem igaz? - érvelt a majomember. -
Csakhogy én nem értek veled egyet ebben a kérdésben.

Az öreg vállat vont.

- Nem ismered te a bolganikat - mondta.

- Mondd meg, hol a nő - követelte Tarzan.

- Nézd csak - felelte erre az öreg, és intett Tarzannak, kövesse őt

lakosztályába. Ott aztán egy ablakhoz lépett, mely nyugatra nézett.
Valami furcsa, lapos torony felé mutatott, mely a főépület tetején
emelkedett, közel a palota nyugati végéhez. - Talán valahol abban a
toronyban van - közölte Tarzannal az öregember. - De ami téged
illet, lehetne akár az Északi-sarkon is.

Tarzan egy pillanatig csendben állt, ám éles szeme a látvány minden

apró részletét rögzítette. Látta a furcsa, alacsony, lapos tetejű
tornyot, és az volt a véleménye, hogy a főépület tetejéről
megközelíthető. Azt is látta, hogy az ősfák ágai imitt-amott a
torony fölé hajolnak, és ama gyér fényeken kívül, melyek a
palotaablakokból szűrődnek ki, életnek semmi más jelét nem
észlelte. Hirtelen az öreghez fordult.

- Nem ismerlek téged - mondta neki -, de azt hiszem, bízhatok

benned, hiszen a vér köteléke erős, és a magunk fajtáját ebben a
völgyben csak mi ketten képviseljük. Igaz, lehet valami hasznod
abból is, ha elárulsz engem, és látod, mégsem hiszem, hogy ilyesmit
cselekednél.

- Ne félj - adta feleletül az öregember. - Gyűlölöm én őket. Ha

tudnék, segítenék is neked, de hát én tisztában vagyok vele, hogy
bármi tervet forgatsz is a fejedben, kivitelezése reménytelen. Azt
a nőt te sosem mentheted már meg, sosem fogod elhagyni a Gyémántok
Palotájának völgyét. Még a palotából sem távozhatsz, ha a bolganik
nem akarják.

A majomember elvigyorodott.

- Te már olyan régóta élsz itt - mondta -, hogy átveszed a

gomanganik felfogását, azt, ami őket ilyen makacsul rabszolgasorban
tartja. Ha menekülni akarsz, tarts velem. Lehet, hogy kudarcot
vallunk, de akkor is; jobb megpróbálni, mint örökkön ennek a
toronynak a foglyaként élni!

A vénember a fejét rázta.

- Nem - mondta -, reménytelen. Ha lehetséges lett volna a

menekülés; én talán már réges- rég nem lennék itt.

- Akkor hát Isten áldjon - köszönt el tőle Tarzan, majd az ablakon

kiszökkenve elindult a lenti tető felé. Újra a borostyán erőteljes
indáin kúszott.

Az öregember még egy pillanatig figyelte, míg azt nem látta, hogy a
tetőn óvatosan a lapos torony felé halad, ahol Lát remélte. Akkor a
vén fickó maga is nekilódult, csak épp nem a falon, hanem a durván
ácsolt lépcsőn, le a torony belsejébe.

Tarzan a főépület egyenetlen tetején felkapaszkodva a kiemelkedőkön

haladt, majd a túloldalukon leszökkenve igyekezett tovább. Így
tette meg a keleti torony és a furcsa lapos torony közti
meglehetősen nagy távolságot. Ez az a különös alkotmány, ahol talán
La raboskodik!

A majomember lassan haladt, mert most a vadállat óvatossága élt

benne elsősorban. Ahol megsűrűsödtek az árnyak, ő is meg-megállt,
fülelt. Amikor végre elér te a tornyot, látta, hogy több nyílása is
van a tetőn. Nyílások, amelyeket csak afféle súlyos
függönyszerűségek fednek, amilyeneket a keleti toronyban is látott.
Ezek egyikét óvatosan félrehúzta, s bepillantott egy jókora
szobába, ahol semmi bútorzat nem volt. Középen, megint hasonlóan a
nagy toronybelihez, ott emelkedett a lépcső. A szobában senkit sem
látott, s akkor odamerészkedett a lépcsőzethez. Letekintett és
látta, hogy ez a lépcsőpózna is mélyre ereszkedik, sok-sok szinten
át.

Meg nem mondhatta, hány emeletről van szó; épp csak annyit sejtett,
hogy nyilván a palota alatti alagsorba, pinceszintekre is lehatol
ez a közlekedőrendszer. Élet hangjai szűrődtek föl hozzá a
lépcsőaknán át, és szagok, ám ezek a szokásos módon meglehetősen
kivehetetlenek voltak. Elnyomta ugyanis árnyalataikat,
sajátosságaikat az a nagyon erős tömjénszag, mely a palotát
egyebütt is makacsul belengte.

Ez a "parfüm" okozta a majomember összes baját, hogy éles szaglása

nem súghatta meg neki: gomangani van a közelben. A fekete ott
feküdt egy függöny mögött, az egyik torony falmélyedésében.
Helyzeténél fogva láthatta; ahogy Tarzan a szobába belép, aztán
most már azt figyelte, hogyan tekintget le a majomember a lépcsőrúd
melletti mélybe. A gomangani szeme először kerekre tágult a
rémülettől, hiszen efféle különös lényt, mint ez, még soha életében
nem látott. Ha eléggé intelligens lett volna, hogy legalább
vallásos babona élhessen benne, nyilván azt gondolja: isten szállt
le a magasból. Mivel azonban túlságosan alacsonyrendű volt ahhoz,
hogy akár ilyen képzeteket is táplálhasson, azt látta csupán, hogy
itt van egy furcsa, másféle lény, s ez nyilván csak ellenség lehet.
Kötelessége volt, hogy gazdáit figyelmeztesse a betolakodó
jelenlétére: A palotát védeni kellett, de egyelőre kénytelen volt
várni, bevárni, hogy akkora legyen a távolság közte és az idegen
közt, ami már észrevétlen, biztonságos mozgást engedélyez a
számára. Mutatkozni nem mert, hiszen azt a bolganiktól már
megtanulta, hogy annál kevesebb szenvedés ér valakit, minél kevésbé
tűnik fel a parancsolók szemében.

Az idegen hosszasan bámult lefelé a lépcsőaknába, a gomangani

hosszasan feküdt ott, és figyelte őt. De a végén a jövevény csak
nekivágott a lépcsőzetnek, eltűnt figyelőjének látköréből. Az akkor
óvatosan talpra szökkent, kimászott a tetőre, s ott fenn sietett az
épület nyugati végében magasodó nagy torony felé.

Ahogy Tarzan lejjebb ereszkedett a lépcsőn, a tömjénszag egyre

bosszantóbb, áthatóbb lett. Máskor ő egyszerűen szag után
tájékozódott volna, most kénytelen volt hangokhoz igazítani
felderítését. Sokszor még a központi folyosókra is be kellett
merészkednie, hogy bizonyosra mehessen. Ahol az ajtók zárva voltak,
lelapult a földre, az alsó réseken próbált bekémlelni. Számos
esetben megkockáztatta, hogy nevén szólítsa Lát, de választ egyszer
sem kapott.

Már négy szintet kutatott át, és leszállt az ötödikre is, amikor

megpillantott egy ajtónyílásban, egy láthatóan izgatott, talán
riadt feketét. A fickó hatalmas termete és teljes fegyvertelensége
szembeszökő volt. Ahogy ott állt, tágra nyílt szemmel bámulta a
majomembert, nézte, hogyan szökken le a lépcsőfokokról, áll meg
vele azonos emeletszinten.

- Mit akarsz? - hebegte végül a fekete. - A fehér nőstényt keresed,

az asszonyodat, akit a bolganik elraboltak?

- Igen - felelte Tarzan. - Mit tudsz róla?

- Tudom, hol rejtették el - válaszolta a fekete. - És ha követsz

engem, én el foglak tégedet vezetni hozzá.

- Miért vagy velem ilyen készséges? - kérdezte Tarzan, azonnal

gyanút fogva. - Miért nem rohansz azonnal a gazdáidhoz, jelenteni
nekik, hogy itt van valaki, és hogy fogjanak el azonnal, hallod-e?
 - Nem tudom az okát, miért küldtek, hogy mondjam meg neked ezt -
felelte a fekete. - A bolganik küldtek. Nem is akartam jönni, mert
féltem.

- Mit mondtak, hova vezessél engem? - kérdezte Tarzan.

- Egy szobába, aminek az ajtajára azon nyomban rátolják a reteszt.

Te annak a szobának akkor a foglya leszel.

- És te? - kérdezte a majomember.

- Én is, persze, fogoly leszek veled együtt. A bolganikat nem

érdekli az, hogy velem mi lesz. Talán te ott engem megölsz, de a
bolganikat ez egyáltalán nem érdekli.

- Ha csapdába csalsz, tényleg megöllek - biztosította a feketét

Tarzan. - De ha netán elvezetsz a nőhöz, valamennyien megmenekülünk
... mondom, esetleg. Szeretnél megszökni innen, mi?

- Megszöknék én szívesen, de az nem megy.

- Próbáltad már?

- Dehogy. Nem, nem próbáltam én azt. Próbálnál te olyat, ami nem

sikerülhet?

- Ha csapdába csalsz, az az egy biztos, hogy megöllek. Ha elvezetsz

a nőhöz, legalább megvan az esélyed, hogy életben maradsz. Mit
választasz hát?

A fekete megvakarta a fejét, mert ez a gondolat lassan azért

beszivárgott tompa agyába. Végül azt mondta:

- Bölcs ember vagy te nagyon. - Szünetet tartott. - Elvezetlek a

nőhöz.

- Gyerünk, te menj elöl - vezényelt Tarzan. - Követlek majd. - A

fekete lejjebb ereszkedett egy szinttel, ott kinyitott egy ajtót,
és így jutottak be egy hosszú egyenes folyosóra. Ahogy a majomember
követte vezetőjét, ráért elgondolkodni rajta: bolgani "házigazdái"
vajon hogyan is szereztek tudomást érkezéséről. Nem tudott egyebet
gondolni, mint hogy az öreg árulta el. Hiszen Tarzan legjobb
tudomása szerint ő volt az egyetlen, aki látta őt a toronyban, a
palotában. Nagyon sötét volt ez a folyosó, melyen a fekete ember
vezette, alig szűrődött be valami halvány fény az előbbi járatból,
melynek ajtaja nyitva maradt mögöttük. A fekete ember egyszerre
megállt; csukott ajtó volt előttük.

- A nő itt van benn, mögötte - mutatott az ajtóra.

- Egyedül van? - kérdezte Tarzan.

- Nem - felelte a fekete ember. - Nézd - mondta, avval már nyitotta

is az ajtót, mely mögött nehéz függöny lógott. Ezt a fekete szépen
félrehajtotta, és Tarzan láthatta nyomban, mit rejt a szoba mélye.

A majomember megragadta a fekete ember csuklóját, el ne szökjön

hirtelen, aztán így lépett be; így járatta körül szemét az újabb
térben. Jókora szoba volt ez, és a velük szemközti oldalán egy
nagy, emelt tér magasodott, amolyan pódiumféle, melynek alja sötét,
díszesen faragott fából készült. A pódiumon egy hatalmas, fekete
sör ényű oroszlán trónolt - ugyanaz a példány, melyet Tarzan a
kerti menetben látott. Aranyláncai - a "pórázok" - most a padlóba
vert karikákhoz voltak erősítve. A négy fekete meg szoborszerűen
állt ott - kettő-kettő jobbról és balról. A vadállat mögötti
aranytrónokon háróm bolgani ült. A magaslathoz vezető lépcsők
tövében két gomangani őr között állt La. Kétfelől afféle faragott
padok néztek "szemközt" az emelvénnyel, s ezek első soraiban ott
ült vagy ötven bolgani. Tarzan nyomban felfedezte közöttük azt a
töpörödött öregemberkét, akit a toronyban látott. Agyában
teljességgel egyértelművé vált az események kikövetkeztethető
menete, az árulás módja.

A szobát sok száz fali fáklya világította meg. Az égő anyag

egyszerre árasztott fényt és tömjénillatot - ez volt az a nehéz
szag, amely mindent belengett, s amely Tarzan orrát is elemi erővel
csapta meg, mióta csak a bolganik birodalmába belépett. A terem
magas, katedrálist idéző ablakai tárva-nyitva álltak az egyik
oldalon, s beáramlott rajtuk a dzsungel éjszakájának enyhe
levegője. Az ablakok felett szabad kijárat nyílt a dzsungelbe.
"Szabad", vagyis az lett volna, ha nem állja el az így tárt kaput
ötven állig felfegyverzett gorillaember. Tarzannak elsőül az
villant az agyába, hogy itt a stratégia, a csel sokkal céravezetőbb
lehet, mint az erő. Ám ahogy tovább töprengett, hamar rájött, hogy
végső soron mégis csak az erő lehet a megmentője, és minden
fondorlat hasztalan. Az oldalán álló fekete emberhez fordult.

- Az oroszlán gomangani őrszemélyzete szívesen elszökne a

bolganiktól? - kérdezte.

- A bolganiktól mindig minden gomangani szívesen megszökne -

hangzott a válasz.

- Ha mindenképpen be kell lépnem ebbe a szobába - folytatta Tarzan

-, csatlakozol hozzám, közlöd a gomanganikkal, hogy ha velem
küzdenek, segítek nekik kijutni ebből a völgyből? Csak álljanak
mellém!

- Én ezt nekik megmondom, de ők ezt nem fogják elhinni - felelte

kertelés nélkül a fekete ember.

- Azért csak mondd meg nekik, és azt is, hogy mind meghalnak, ha
nekem nem segítenek - fejezte be Tarzan.

- Megmondom nekik ezt.

Tarzan megint a szobának szentelte figyelmét, és látta-hallotta,

hogy a középső trónon feszítő bolgani beszél.

- Numa nemes urai, legelső alattvalói a Vadak Királyának, Minden

Teremtett Dolgok Uralkodójának választottai - kezdte mély,
hördülgetős hangon. - Numa hallotta a szavakat, melyeket e nő itt
ekképpen szólott, és Numa legszentebb akarata, hogy ez a nő haljon
meg. A Nagy Császár éhes. Ő maga fogja felfalni őt itt, nemes
urainak és a Hármak Birodalmi Tanácsának jelenlétében. Ez Numa
akarata.

Tetszéshördülések hallatszottak válaszul a vadállatias jelenlevők

köréből, miközben a hatalmas oroszlán kivillantotta undok
metszőfogait, s olyat bődült, hogy a palota beleremegett. Eközben
gonosz, sárgászöld szeme rettentőn szegeződött a nőre, aki előtte
állt. Hogy az efféle ceremóniák jelentése teljesen egyértelmű a
számára, bizonyította a viselkedése. Máskor is csakhamar derekas
hússzaggatás és csontropogtató-csámcsogásos, sikolyos lakoma
követte a Tanács vezetőjének szónoklatát.

- Holnapra következő napon - folytatta a szóvivő - majd ennek a

teremtménynek, a Császár Tornyában bizton őrzött fogolynak a társa
kerül Numa ítélőszéke elé. Rabszolgák - kiáltotta talpra szökkenve
a bolgani, miközben tekintetét a nőt őrző gomanganikra szegyezte -
vonszoljátok a nőt császárotok elébe!

Az oroszlánra egyszeriben rátört az őrjöngés. Farkával csapdosni

kezdett, megfeszítette láncait, úgy üvöltött, horkantgatott,
nyújtózott, hátsó lábaira emelkedve, így kereste a legalkalmasabb
testhelyzetet, hogy Lára vesse magát. A királynőt eközben erőnek
erejével az emelvény lépcsőihez vezették, ahol a csekély magasban
várta a vérszomjasan kiéhezett emberevő.

A nő nem üvöltött, riadalmát némaságába burkolta, csak ösztönösen

szabadulni akart, de hiába tekergett őrzőinek vasmarkaiban. A
hatalmas gomanganik ellen mindez reménytelen volt.

Elérték az utolsó lépcsőfokot, és már-már az következett volna,

hogy az oroszlán karmai közé vetik Lát, amikor e mozdulatukat
valami rettenetes ordítás állította meg. A hang a szoba egyik
feléből jött. Olyan volt az, hogy a gomanganik eleve megdermedtek,
a bolganik pedig talpra szökkentek, mintha az eget akarnák helyből
átfúrni bozontos koponyájukkal. A látvány, amelyre felfigyelhettek
a hang hallatán, dühüket vívta ki - joggal. Mert egy csaknem
mezítelen fehér ember szökkent a szobába, kezében dárdával.
Hallottak már erről a fehér emberről, de egyikük se látta. És olyan
gyors volt ez a fehér jelenés, hogy abban a pillanatban, mikor
jelenlétét észlelték, már lendítette is a karját. A jelenlévők még
talpon sem termettek, és a nehéz dárda repült ... életre-halálra.

14. Borzalmak szobája

Fekete sörényű oroszlán haladt a dzsungel éjén. Fenséges közönnyel

vette tudomásul a körötte élő-lélegző teremtett lényeket, nagyúrian
fúrta át magát az ősvadonon. Nem vadászott, mert nem törekedett
óvatosságra, másrészt egyetlen hangot sem hallatott. Csak haladt
sebesen, bár olykor meg-megállt, beleszimatolt a légbe,
szagnyomokat keresett, fülelt. Ekképpen érkezett el egy magas
falhoz. Ennél elkezdett komolyabban szaglászni. Mellette haladt,
míg a falnál egy félig nyitott kapuhoz nem érkezett. Ezen át máris
bejutott a zárt térbe.

Előtte egy nagy épület magasodott, Ahogy ott állt, fülelt, figyelt
- odabentről egy dühödött oroszlán rettentő bődülése harsant fel. A
fekete sörényű akkor félrehajtotta fejét, lopakodva tovább indult.
 Abban a pillanatban, amint Lát a vérszomjas oroszlán karmai közé
akarták vetni, a majomember hatalmas kiáltással a terembe ugrott.
Hangja úgy megreszkettetett mindent, hogy a gomanganik, a királynő
végzetének végrehajtó szolgái egy másodpercre leálltak. A
dermedetnek ezt a szinte kis szilánknyi ideét használta ki a
majomember, hogy rettenetes erővel elhajítsa a dárdát. A bolganik
döbbenetére és dühére a fegyver a császár testébe hatolt - a szívét
járta át. A nagy, fekete sörényű oroszlán, "uruk" halott volt.

Tarzan oldalán eközben ott állt az a gomangani, akit a dzsungel ura

engedelmességre és szolgálatra kényszerített. Ahogy a majomember
előretörtetett La felé, ez követte. Közben társainak kiáltozott,
hogy ha segítenek, a nagy Tarmangani meghálálja; segít nekik
kimenekülni a bolganik ör„k szolgaságából.

- Hagytátok, hogy a hatalmas császárt megöljék - magyarázta üvöltve

-, ezért úgyys halálnak halálával lakoltok majd. - Azokra a szegény
gomanganikra értette ezt, akik az élettelen Numát az imént őrizték.
- Ne számítsatok a bolganik irgalmára. Segítsétek ezt az idegent és
társát, és akkor legalább esélyetek lesz az életre, szabadságra.
Igen, titeket meg - fordult most La két őréhez - szintén felelősnek
fognak tartani mindazért, ami történt. Ne habozzatok, reményetek
csak az lehet, ha segítségünkre vagytok.

Tarzan közben már ott volt La mellett. Felvonszolta gyorsan az

emelvény lépcsőin. azt remélte ugyanis, hogy ott egy pillanatra
megvetheti a lábát a bolganik ellenében. Ötvenen voltak ezek - és
már nekilódultak, hogy legyűrjék.

- Legyilkolni azt a hármat ott, az emelvény felett! - rendelkezett

Tarzan a gomanganikhoz intézve szavait. Ezek ugyanis láthatóan
haboztak, kinek a pártjára álljanak. - Legyilkolni őket ... Akkor
tiétek lehet a szabadság! Öljétek meg őket, ha kedves az életetek.

Hangjának parancsoló csengése, egész lényének bűvölete, született

vezéralkata most is elérte a hatást. Egyszerre feltámadt az
elfojtott gyűlölet a pódiumon trónoló három bolgani által képviselt
szolgaság ellen; és ahogy dárdáikat elhajították, s a fegyverek a
szőrös-lompos szörnytestekbe fúródtak, a gomanganik egyszer s
mindenkorra döntöttek sorsuk felől: Tarzannak, a majomembernek a
követői lettek, hiszen itt már nem volt visszaút, a bolgani-hazában
kihívták maguk ellen a végzetet.

A majomember félkézzel átkarolta Lát, vitte le a magaslatról, ahol

dárdáját kihúzta közben az elejtett oroszlán testéből. Aztán
szembefordult a feléje közelítő bolganikkal, lábát a tetemre tette,
s egyszerre felharsant torkából a rettenetes üvöltés - Kercsak
majomtörzsének diadaljele.

Szemközt a bolganik visszahőköltek, mögötte a gomanganik egyetlen

pőre rémületbe dermedtek.

- Megállj ! - kiáltotta Tarzan, és tenyerét tiltón emelte a

bolganik felé. - Figyeljetek! Tarzan vagyok, a majomember, a
dzsungel ura! Nem kerestem a viszályt a ti népetekkel. Csak át
akartam haladni földeteken, hogy hazaérjek. Hagyjatok utamon békén,
s engedjéteK velem ezt a nőt, s ezeket a gomanganikat.
 A bolganik részéről dühödt hörgés volt a válasz, és tovább
nyomultak az emelvény felé. Soraikból hirtelen kilépett a keleti
torony öregje, és Tarzan felé futott.

- Hohó, te áruló! - kiáltotta a majomember. - Hát te akarsz az első

lenni, aki kivívja maga ellen Tarzan haragját? - Angolul szólt, és
a vénember is ugyanígy válaszolt.

- Áruló? - meglepetten kiáltotta.

- Bizony az, áruló - hangzott Tarzan válasza. - Hát nem te voltál

az, aki idesietett a bolganikhoz, hogy elmondja nekik: bent vagyok
a palotájukban? Nem azért küldték elébem a gomanganit, akinek
csapdába kellett volna csalnia engem?

- Én semmi ilyet nem tettem - felelte amaz. - Én csak azért jöttem

ide, hogy a fehér nő mellett legyek, ha bármiben segíthetek neki,
vagy netán neked, ha úgy hozza a sors. És most, angol lévén, melléd
nyíltan állok, így érjen a halál, ha az vár rám, Isten legyen a
tanúm ! Mert semmi téged meg nem menthet a bolganik veszedelmétől
... most, hogy a császárukat megölted.

- Akkor hát gyere - rikoltotta Tarzan -, és bizonyítsd hűségedet.

Most már érted, ugye, hogy jobb meghalni, mint örök szolgaságban
élni?!

A hat gomangani is felsorakozott, hárman-hárman Tarzan és La

mellett, a hetedik meg, aki a majomemberrel lépett a terembe és
addig fegyvertelen volt, kirántotta a három lemészárolt bolgani
testéből a fegyvereket, és szintén csatasorba állt. Az erők új
eloszlása némiképp megdöbbentette a bolganikat. Meg is álltak az
emelvényhez vezető lépcsők tövében, De ez csak pillanatnyi
megtorpanás lehetett - hiszen ötvenen voltak kilenc ellen.
Nekilódultak hát újra. A lépcsőfokokon Tarzan és a gomanganik harci
szekercékkel, dárdákkal, bunkókkal fogadták őket.

Először még visszaszorították a gorillák támadását, de a--túlerő

hamarosan végzetesnek ígérkezett. A bolganik most már győztesnek
látszottak: nem lehetett vitás, hogy a majomember s csapata
elveszett. Akkor hirtelen valami rettenetes bődülés rázta meg a
levegőt, s mert, mintha a küzdők oldala mellől jött volna, a csata
egy másodperc töredékére "leállt".

Most mindenki a bömbölés irányába fordította tekintetét, és azt

láthatták, hogy a terem egyik ablakmélyedésében egy hatalmas,
fekete sörényű oroszlán áll. Egy pillanatig szinte szoborrá
merevedett, arany alakká, de aztán felharsant megint az iszonyatos
bömbölés, úgy, hogy az egész épület s kinek-kinek minden íze-sejtje
belereszketett.

Tarzan az emelvényről letekintett a roppant vadállatra, és alig

telt egy pillanatba, már kiáltott is neki.

- Jad-bal-ja! - És a bolganikra mutatott, ekképp folytatván - kapd

el!

Alig hangzottak el ezek a szavak, a roppant szörny, igazi

ördögjelenség, már a gorillaemberekre vetette magát. Ugyanakkor a
majomember agyában felvillant a merész terv a menekülésre
mindazokkal együtt, akik e pillanatban övéi.

- Gyorsan - vezényelte a gomanganikat -, essetek neki a

bolganiknak. Itt az igazi Numa, láttátok! A Vadak Királya, minden
teremtett lény uralkodója. Lemészárolja ellenségeit, de megkíméli
Tarzant, a dzsungel urát, és a gomanganikat, akik hűek hozzá.

Látván, hogy rettegett parancsolóik meghátrálnak az oroszlán

rettenetes csapásai elől, a gomanganik felbátorodtak. Szekercékkel
és bunkókkal ők is a bolganikra rontottak. Tarzan eldobta dárdáját,
előrántotta kését, és felzárkózott az oroszlán mellé. Így
irányította Jad-bal-ját, mutatta neki egyik áldozatot a másik után,
Arra vigyázón, nehogy "harcostársa" gomanganinak essen, vagy netán
a kis angolt vegye célba, nem is szólva Láról. Már húsz bolgani
hevert holtan a terempadlóján, amikor eljött az a pillanat, hogy a
többiek inkább futamodóra vették a dolgot. Akkor Tarzan magához
parancsolta Jad-bal-ját, a gomanganiknak pedig így szólt:

- Menjetek! Rajta! Vonszoljátok le a hamis Numa tetemét az

emelvényről. Távolítsátok el a teremből, mert, íme, megérkezett az
igazi uralkodó, hogy elfoglalja a trónt, amely megilleti.

Az öregember és La bámulva meredt Tarzanra és az oroszlánra.

- Ki vagy te? - kérdezte az öregember akkor -, hogy ilyen csodákat

művelhetsz a vadon rettegett réme által? Ki vagy, és mik a
szándékaid?

- Várj, és majd meglátod - mondta komoran Tarzan. - Azt hiszem,

most már valamennyien biztonságban vagyunk, és a gomangani nép is
nyugalommal élhet jó darabig ezután.

Ahogy a feketék lerángatták az oroszlán tetemét az emelvényről,

majd kihajították a szoba ablakán, Tartan felküldte Jad-bal-ját,
hogy foglalja el a helyet, amit a hamis Numa bitorolt nemrég.

- Látjátok -fordult akkor a gomanganikhoz Tarzan -, itt az igazi

császár és uralkodó, akit nem kell a trónhoz láncolni. Hárman
azonnal menjetek a tieitek kunyhóihoz, és gyűjtsetek mindenkit a
trónterembe; hadd lássák ők is, miféle változások történtek.
Siessetek, mert nem ártana, ha sok harcosunk lenne, mire a bolganik
visszatérhetnek.

A gomanganik tompult agyát, alacsony értelmi képességeit szinte

teljesen összekuszálta az iménti eseménysor. Megbűvölten álltak,
míg nem hárman közülük csakugyan nekilódultak, hogy Tarzan
parancsát teljesítsék. A többiek pedig csak bámulták a majomembert,
mintha életükben először valóban istenséget látnának maguk előtt.
La is ódament, megállt Tarzan mellett, felnézett rá, ámulattal
szemlélte arcát, és a szemében olyan odaadás és áhítatos tisztelet
tükröződött, mint a feketékében.

- Még nem mondtam köszönetet neked, Tarzan, dzsungelek ura

mindazért, amit kockáztattál; s amit tettél értem - szólt a
királynő. - Tudom, hogy csak az én keresésemre jöttél ide, azért,
hogy megments ezektől a lényektől, és azt is tudom, hogy nem a
szerelem űzött, hogy ezt a hősies és igazán reménytelen tettet
végrehajtani próbáld. Hogy ily nagy sikerrel jártál, nekem ez
csodával határos, ám én, kinek népe oly legendásan sokat tud a
bolganik képességeiről és tetteiről, tisztában vagyok vele, hogy innen
mindezzel együtt sem menekülhetünk ... Kérlek hát, könyörgök neked,
mentsd most már csak a magad életét, mert ha valakinek, hát csak neked
van esélyed a menekülésre, de neked is csak egymagadban.

- Nem értek egyet veled, La, ha azt mondod, hogy nincs esélyünk a
menekülésre - hangzott a majomember ellenvetése. - E pillanatban
úgy látom, hogy nemcsak kettőnknek; illetve hármunknak nyílt meg a
menekülés biztos útja, hanem hogy ezeknek a szegény gomanganiknak
is kivívhatjuk a szabadságot. Megszabadíthatjuk őket a
rabszolgasorból, a bolganik zsarnoki uralmától. És még ez sem elég.
Bizony, nem lennék elégedett most ennyivel. Nemcsak ezeknek az oly
kevéssé vendégszerető lényeknek kell itt bünhődníük, hanem a te
hamis, lázadó papjaidnak is. Ebből a célból akarok én erős
gomangani haddal kivonulni a Gyémántok Palotájának völgyéből, és
akkor: irány Opar! Olyan nyomatékos lesz a megjelenésünk, hogy Cadj
inkább önként lemond majd a hatalomról, és az általa bitorolt trónt
visszafoglalhatod. Ennél kevesebbel nem érem be, és munkámat nem
tekintem bevégzettnek, míg mindezt meg nem teszem.

- Derék, bátor ember vagy - jelentette ki most az öreg angol -,

ráadásul olyan sikert mondhatsz magadénak, amit legmerészebb
álmomban sem hittem volna. Ennek ellenére, Lának igaza van abban,
hogy te nem ismered a bolganik vadságát és gonoszságát, sem azt nem
tudod, milyen korlátlan hatalmat gyakorolnak a gomanganik felett.
Ha azok agyából elűzhetnéd a primitív félelmet, mely oly elemi
erővel nyomasztja őket, nem mondom, rendes kivonulásod lehetne a
völgyből, de ez a fajta siker, azt hiszem, még a te erődet is
meghaladja. Nem, nem! Egyetlen reményünk, ha van, hogy szép
csendben elmenekülünk a palotából, így, magunk ... méghozzá amíg a
bolganik zavarodottsága tart. És abban bízunk; hogy a fürgeség s a
jó szerencse elegendő lesz és megsegít ... hogy túl legyünk e völgy
vidékén, mielőtt valóban jaj nekünk!

- Látod - kiáltotta La -, már most is késő ... - jönnek,

visszajönnek!

Tarzan is arra nézett, és látta a terem nyitott ajtaján át, hogy a

folyosón már közeledik egy jelentős bolgani-csapat. Tekintete ekkor
villámsebesen a szemközti ablakokra szegeződött.

- Várjatok csak - mondta lelkesen. - Nézzétek, van még valami!

A többiek is kitekintettek az ablakokon, és azt láthatták, hogy

odalenn jókora sereg, több száz fekete, egész gomangani-had
gyülekezik és sietve a torony felé indul. A trónteremben az
emelvényen maradt feketék diadalmas reménnyel kiáltották:

- Jönnek! Hát jönnek! Szabadok leszünk, a bolganik nem

dolgoztathatnak minket többé, nem facsarhatják ki minden erőnket,
nem verhetnek, kínozhatnak, nem lökhetnek oda eledelül Numának.

Ahogy az első bolganik megjelentek az ajtóban, már özönlöttek is be

a gomanganik a szemközti fal ablakain keresztül. Az a három fekete
vezette őket, akiket Tarzan értük küldött. A jelek szerint olyan
eredményesen adták át az üzenetet, hogy a kunyhók népére szinte rá
sem lehetett ismerni. Új emberek voltak ezek, vérátömlesztésként
hatott rájuk a szabadság ígérete.

A bolganik vezetője megpillantva őket parancsolólag elkiáltotta

magát, hogy azonnal fogják el a trónemelvény betolakodóit. A válasz
azonban nem engedelmesség volt, hanem egy jól irányzott dárda - a
hozzá legközelebb álló fekete hajította, és a gorillaember holtan
bukott előre. A csata megkezdődött.

A bolganik sokkal többen voltak a palotában, mint a feketék, ám

ezek voltak előnyösebb helyzetben: birtokukban tartották a
tróntermet, melynek bejáratán át sosem tódulhatott be egyszerre túl
sok bolgani. Tarzan azonnal megértette, micsoda harci kedv tüzeli a
feketéket, ráparancsolt hát Jad-bal-jára, kövesse. Lesietett az
emelvényről, hogy a gomangani erőket irányítsa. Minden nyíláshoz
kellő számú véderőt vezényelt, a terem közepén pedig, mintegy
tartalékként, ő tartotta az egyensúlyt. Akkor magához rendelte az
öregembert, egy kis harci megbeszélésre.

- A keleti fal kapuja nyitva - mondta Tarzan. - Én hagytam úgy.

Elképzelhető, hogy húsz-harminc fekete biztonságban elérje ezt a
kaput, kijusson a dzsungelbe, megvigye a dolgok hírét a környező
falvakba, és netán erősítést kapjunk! Ideküldenék a harcosaikat,
hogy ők fejezzék be a felszabadító hadműveletet, melyet magunk
kezdtünk.

- Kiváló elgondolás - felelte az öregember; bolganik aligha

tartózkodnak köztünk s a palotának ama szárnya közt. Ez a
pillanatnyi helyzet, így hát, ha azt akarjuk, hogy egyáltalán
sikerülhessen a ter v, gyorsan kell cselekednünk. Majd én
kiválasztom az embereidet. Úgy értem, hogy főnökféléknek kell
lenniük, olyanoknak, akiknek adnak a szavára.

- Helyes! - kiáltotta Tarzan. - Válaszd ki őket, de azonnal. Mondd

meg nekik, mit kívánunk tőlük, és győzd meg őket, hogy a gyorsaság
itt már fél siker!

Az öregember egyenként kiválasztott harminc harcost, és

valamennyinek gondosan a lelkére kötötte, pontosan mi is a dolga. A
feketék örvendezve hallották ezt a tervet, és biztosították
Tarzant, hogy legkésőbb egy órán belül itt lesz az első erősítés.

- Ahogy a palotaudvart elhagyjátok - közölte a majomember -,

zúzzátok össze a kapu zárját, hogy a bolganik véletlenül se
zárhassák be. Így a segédcsapatok zavartalanul bejöhetnek majd. Azt
is mondjátok meg a falubelieknek, hogy akik elsőül érkeznek,
maradjanak a falon kívül, várják meg, míg kellően gyülekeznek
össze, csak aztán jöjjenek be, ha már biztonságos az érkezésük
idebenn. Legalább annyian legyenek, ahányan most itt ebben a
teremben vagytok.

A feketék jelezték, hogy mindent értenek, aztán egy pillanattal

később már neki is vágtak. A terem egyik ablakán át távoztak, és
eltűntek a kinti éjsötétben.

Nem sokkal ezután a bolganik úgy határoz-

tak, hogy döntő csapást mérnek a trónterem fő-
bejáratát őrzőkre. Legalább húsz gorillaember be
is hatolt a helyiségbe. A dolgok állása fordulni
látszott. A feketék nagyon féltek a bolganiktól,
mintha nem mertek volna ellentámadást kezde-
ményezni. Akkor Tarzan előreszökkent, hogy
segítsen nekik a beözönlő bolganikkal szemben,
és szólította Jad-bal-ját is. A hatalmas oroszlán
pedig leugrott az emelvényről, és engedelmes-
kedett ura parancsának, aki rámutatott a legkö-
zelebbi bolganira, és elkiáltotta: - Kapd el!
Jad-bal-ja egyenesen a gorillaember torkának
ugrott, és a hatalmas állkapcsok egyetlen egy-
szer zárultak csak össze a torzzá rémült, üvöltő
fej tövén - avval vége is volt. Az oroszlán nem
sokat teketóriázott, elengedte a tetemet, s gaz-
dájának parancsára máris a következő bolganíra
vetette magát. Hárman haltak meg gyors egy-
másutánban, s a többieket ez a fejlemény arra
késztette, hogy inkább hanyat-homlok mene-
küljenek a borzalmaknak e szobájából. Ugyan-
akkor a feketék bátorsága is visszatért, s most
már űzőbe vették zsarnokaikat. Egy csapatuk az
ajtó és az oroszlán között termett, elzárva a
gorillaemberek elől a kijáratot.

- Fogjátok el őket! Fogjátok el őket! Ne öljetek meg többet! -

kiáltotta Tarzan. Majd így szólt a bolganikhoz: - Adjátok meg
magatokat, és nem esik bántódásotok.

Jad-bal-ja ott állt szorosan a gazdája oldalán, és kimeredt

szemmel, hördülések kíséretében nézte a bolganikat. Olykor a
majomemberre emelte könyörgő tekintetét, mely minden szónál
ékesebben mondta el szívének vágyát: "Küldj megint közéjük!"

A terembe betódult bolganik közül mostanra már csak tizenöt maradt

életben. Egy pillanatig haboztak, aztán egyikük eldobta a fegyvert.
A többiek követték példáját, és a fegyverek ott hevertek a terem
padlóján. Tarzan most Jad-bal-jához fordult:

- Vissza! - hangzott parancsszava, és az emelvény felé mutatott.

Az oroszlán megfordult, aztán a magaslat felé kullogott. Tarzan

ismét a bolganikhoz intézte szavait.

- Egyikőtök - mondta nekik -menjen, vigye meg üzenetemet a

többieknek: azonnali és feltétel nélküli megadást követelek.

A bolganik suttogni kezdtek egymás közt, aztán egyikük vállalta,

hogy elmegy, és beszél a többiekkel. Miután kiment a teremből, az
öregember Tarzanhoz fordult.

- Sosem fogják megadni magukat - mondta. - Vigyázz, hamis a

nyelvük, álnokok.

- Rendben - mondta Tarzan. - Tudom én azt, csak időt szeretnék

nyerni, mert most arra van a legnagyobb szükségünk. Ha volna valami
alkalmas hely, ahová ezeket addig bezárhatnám; annak örülnék a
legjobban. Akkor legalább ennyivel kevesebb ellenségünk lenne, és
az is valami.

- Helyiség az van - közölte az öreg. - Itt egy szoba - mutatott a

trónterem egyik belső ajtaja felé. Bezárhatod őket oda. Efféle
szoba bőven akad a császár tornyában.

- Jól van - mondta Tarzan.

Kiadta a paranCsát, és pár pillanat múlva a bolganik zár mögött

voltak a trónteremmel szomszédos helyiségben. A folyosóról
behallatszott a gorillaemberek fő haderejének vitatkozása. Nyilvánvaló
volt, hogy Tarzan üzenetét tárgyalják meg.

Tizenöt perc is eltelt, végül harminc, és nem jött válasz, egyelőre

azonban a harc is szünetelt. Végre visszatért az, akit Tarzan az
üzenettel elküldött. Belépett a trónterem főbejáratán.

- Nos hát - érdeklődött a majomember - mi a válaszuk?

- Megadásról szó sem lehet - felelte a bolgani. - De abba

beleegyeznek, hogy elhagyd a völgyet, feltéve, ha szabadon engeded
a túszokat, és a többieknek sem lesz bántódása.

A majomember a fejét rázta.

- Szó sem lehet róla - felelte. - Elég erős vagyok ahhoz, hogy én
űzzem ki a Gyémántok Palotájának völgyéből a bolganikat, ha
mindenképpen úgy akarom. Nézzétek - mutatott Jad-bal-jára. - Itt az
igazi Numa. Az a lény, melyet ti a trónra ültettetek, csak egy
vadállat volt, ő az igazi Numa. Ő Numa, a vadak királya, minden
teremtett lény császára és uralkodója. Nézzetek rá. Pórázon kell őt
tartani négy rabszolgának? Nem! Ő valóban uralkodó. De van egy
császár, aki még nála is hatalmasabb. És ez én vagyok, igen én
vagyok az, Tarzan, a dzsungel ura! Nézzetek rám, a majomemberre, és
gondoljátok meg: ha kivívjátok haragomat, nemcsak Numa bosszúja
sújt le rátok, hanem Tarzané is. A gomangani nép az én népem, és a
bolgani nép a rabszolganépem lesz. Menj, és mondd meg a társaidnak
ezt! És ha kedves az életük, hát járuljanak elébem, és
könyörögjenek kegyelemért. Menj!

Ahogy a hírnök ismét eltávozott, Tarzan az öregemberre nézett, aki

úgy tekintett vissza rá, hogy könnyen áhítatnak vagy csodálatnak
vehette volna bárki, ha nincs ott a szeme sarkában valami huncut
mosoly is.

- Na, jó - mondta nagy sóhaj kíséretében a majomember -, ezzel

nyertünk megint legalább egy félórát, és az is sok idő.

- Igen, hát szükségünk is van ennyi időre; sőt, még többre is -

felelte az öreg -, hanem hát, avval együtt is, esküszöm, többet
értél el megint, mint amit ember álmodhat. Sose hittem volna, hogy
kételyt ébreszthet bárki is a bolganik szívében, mikor ők eddig
soha az életben nem kételkedtek mindent elsöprő erejükben!

A kinti folyosóról egyszerre zajok hallatszottak. érvelés,

vitatkozás hangjai helyett mozgás lármája. Érezhetően történt
valami. S csakugyan, mintegy ötvenfős gorillacsapat állt fel
közvetlenül a trónterem főbejárata mellett. Nagy csendben álltak,
készen tartották fegyvereiket, mintha azt akarnák kifejezni, hogy
erre ugyan a bentiek közül senki többé ki nem megy. Látszott, hogy
a fegyveresek eltűnnek jobbra-balra, a palota fő előcsarnokának
ajtóin-ablakain át. A gomanganik Lával és az öreggel együtt
türelmetlenül várták, hogy megérkezzenek vég- re a fekete
segédcsapatok, míg Tarzan kicsit előrehajolva üldögélt az emelvény
szélén, és fél karját Jad-bal-ja nyakán nyugtatta.

- Terveznek valamit - mondta az öreg. - Nagyon kell vigyáznunk,

meglepetések jöhetnek. Ha most érkeznének a feketék, mikor csak
ötvenen őrzik a kijáratot, még felül is kerekednénk rajtuk és most
már magam is azt hiszem, volna valami halvány esélyünk, hogy a
palotakertből kijussunk. De csak akkor.

- Régóta élsz itt - mondta Tarzan -, átjárt téged is ugyanaz az

értelmetlen félelem, amit a feketék is éreznek a bolganikkal
szemben. Ahogy beszélsz és gondolkozol felőlük, azt hihetné az
ember, hogy ezek amolyan szuperemberek, természetfölötti lények.
Barátom, ezek csak vadállatok, közönséges bestiák, és ha kitartunk
ügyünk mellett, a végén győzedelmeskedni fogunk rajtuk.

- Vadállatok, bestiák, hát persze - válaszolta az öreg. - De

emberagyú vadak, érted? A ravaszságuk, ügyességük: az valóban
bestiális!

A hosszú csendet csak a gomanganik izgatott suttogása törte meg

néha. Látszott, hogy lelki- erejük, hadra foghatóságuk egyre fogy,
ahogy a várakozás kínos negyedórái telnek. Nem volt jó hatással
rájuk, hogy a falvakból nem és nem jönnek a társak. Ehhez jött még
az a lehangoló bizonytalanság, hogy vajon mit tervezhetnek a
bolganik. Rombolta a feketék kedélyét s harci szellemét, hogy
esetleg már készül is valami ellenük - és nem lesz mentség. A
gorillaemberek csendje rémesebb volt bármi zajnál, küzdelemnél. A
fehérek közül La volt az, aki nem bírta tovább a némaságot.

- Ha a gomanganik közül harmincan ilyen könnyen elhagyhatták a

palota terepét - kérdezte -, miért nem követhetjük mi is ezt a
példát.

- Ennek két oka is van - felelte a majomember. - Az első: hogy ha

egyszerre távoztunk volna, a bolganik biztos nem hagyják annyiban.
Nem nyerhetünk időt, hogy a mi hírnökeink érjenek előbb a falvakba
... igen, akkor a küldönceik megelőznek minket, és odakint, gondold
meg, egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy megannyi ellenséges
harcossal vagyunk körülvéve. A másik ok pedig az, hogy én ezeket a
teremtményeket rendesen meg akarom büntetni: hadd jöhessen az
elkövetkezőkben bárki épségben, biztonságosan a Gyémántok
Palotájának völgyébe. No, és most egy harmadik okot is mOndok neked
- tette hozzá kis szünet után. - miért nem menekülhetünk el
történetesen ebben a pillanatban? Látod - folytatta -, kint a
teraszon és a kertben csak úgy nyüzsögnek a bolganik. Bármi is a
tervük, arra épül, ha nem tévedek, hogy mi ki akarunk menekülni az
ablakokon át. Ugyanis a bolganik a teraszon és a kertben el akarnak
bújni előlünk. Úgy ám.

Az öregember most odament egy olyan ablakhoz, ahonnét a terasznak

és a kerteknek jelentős részét beláthatta.
 - Igazad van - mondta. - A boLganik ott tömörülnek kint az
ablakaink alatt; kivéve a főbejárat őreit. Feltételezem, hogy a
terem többi kijáratánál is felálltak már. Ezt jobb, ha tudjuk. - Azzal
gyorsan odament egy függönyös ajtóhoz, félrevonta a leplet, és
megpillantott egy kis csapatnyi bolganit. Moccanatlanul álltak,
eszükbe sem jutott, hogy megragadják, bántalmazzák. Az öreg végigjárta
a többi ajtót is - az eredmény ugyanez volt. Mindenütt a néma,
moccanatlan gorillaőrök. Felment az emelvényre is, a három trónszék
mögé, s így körbejárva mindent, visszaérkezett Tarzanhoz és Lához. -
Úgy van, ahogy gyanítottam - közölte. Körbevettek minket rendesen. Ha
nem kapunk segítséget, csakhamar végünk.

- De ezzel meg is osztották az erejüket - figyelmeztette Tarzan.

- Még akkor is elegen vannak hozzánk - tiltakozott az öreg.

- Lehet, hogy igazad van - hagyta rá Tarzan. - De legalább nem

adjuk olcsón a bőrünket.

- Hát ez meg mi? - kiáltotta La.

És ugyanabban a pillanatban a trónteremben tartózkódók mind

felkapták a fejüket. Mert a terem mennyezetén egyszerre csapóajtók
nyíltak, s vagy tucatnyi ilyen nyíláson át sok tucatnyi
gorillaember vészt jósló, komor arca nézett le rájuk.

- Mit akarnak ezek megint? - kiáltott fel Tarzan is, de senkinek

sem kellett válaszolnia, annyira nyilvánvaló volt: a bolganik
fentről elkezdtek bedobálni hozzájuk égő, olajba áztatott
rongykötegeket, melyeket előre kecskebőrbe zártak, és a tróntermet
csakhamar betöltötte a- sűrü, kibírhatatlanul fojtogató füst,
melybe égő szőr szaga keveredett.

15. A vérrel írt térkép

Esteban és Owaza, miután megint elrejtették az aranyat,

visszatértek oda, ahol az öt fiút hagyták. Azután már együtt
folytatták útjukat a folyóhoz, s ott tábort ütöttek éjszakára,
Megbeszélték a további terveket is, Elhatározták, hogy Flóráék a
csoport másik részével úgy érik el a partot, ahogy tudják, ők
mindenesetre más tengerparti részt céloznak meg. Ott majd
összeszednek elegendő teherhordót maguknak, hogy az aranykincsért
eljöhessenek.

- Miért kell egész a partig mennünk, hogy teherhordóink Legyenek?

- kérdezte Esteban. - Miért nem toborozhatunk magunknak
teherhordókat valamelyik közeli faluból?

- Itteniek sose jönnének el velünk a tengerpartig - magyarázta

Owaza. - Ezek itt a falvakban nem teherhordó népek. Legföljebb a
következő településig cipelnék nekünk az aranyat, és kész.

- No, és akkor? - kérdezte a spanyol. - Mi baj van abban? Ott; a

következő faluban felfogadnánk megint újakat, és így haladnánk
településről településre.
 Owaza csak a fejét rázta.

- Jó terv, Bwana - mondta -, de van egy bökkenő. Nincs pénzünk, nem

tudunk fizetni a teherhordóknak.

Esteban a fejét vakarta.

- Ebben igazad van - állapította meg. - Viszont megúsznánk azt az

átkozott hosszú utat innen a partig, aztán megint vissza. - Pár
pillanatig csendben ültek, töprengtek. - Megvan! - kiáltotta végül
a spanyol. - Még ha lennének is teherhordozóink, akkor se mehetnénk
most egyenest a partvidékre, hiszen beleszaladhatnánk Flóra Hawkes
társaságába. Hagyjuk csak, hadd távozzanak Afrikából, és majd utána
vigyük ki a partig az aranyunkat. Két hónap várakozás se olyan nagy
idő, gondold meg, milyen pokoli lassan juthatnak el ők odáig, a sok
lázadozó teherhordójukkal. Ezért amíg várakozunk, vigyünk el egy
aranyrudat a legközelebbi kereskedelmi állomásra, ott váltsuk
csereértékekre, Azzal ide visszatérhetünk, és megcsinálhatjuk ezt a
faluról-falura dolgot. a magunk váltott teherhordóival.

- Bwanából a bölcsesség szavai szólnak - jelentette ki erre Owaza.

- A legközelebbi kereskedelmi állomás nincs olyan messze innen,
mint a partvidék, tehát nemcsak időt takarítunk meg, de megúszunk
sok-sok kemény, fárasztó menetelést is.

- Akkor reggel visszamegyünk az új rejtekhelyre, és kiásunk egy

rudat - mondta a spanyol. - De nagyon kell vigyáznunk, nehogy bárki
utánunk jöjjön, mert amíg nem nélkülözhetetlenül szükséges,
senkinek se szabad megtudnia, hol a kincs. Amikor visszajövünk
érte, akkor az embereink is tudni fognak róla, de attól fogva végig
az arannyal vagyunk mi is. Kicsi hát az esélye, hogy elvehessék
tőlünk.

Ekképpen másnap reggel a spanyol és Owaza visszatért a

rejtekhelyhez, és kiástak egy szál aranyrudat.

Mielőtt ismét eltávoztak volna onnan, Esteban Miranda a leopárdbőr

belsejére, melyet a vállán átvetve hordott, odarajzolt egy
térképet. Ezen a rajzon a kincs helyét rögzítette magának.
Rajzeszközül egy kihegyezett botocskát használt, melyet vérbe
mártogatott - e célból megölt egy kis rágcsálót. Owazától tudta a
folyó nevét, és a jellegzetes tereptárgyakét is, melyek az elásott
kincs helye körül félreismerhetetlenek voltak. Megjelölte az
irányt, hogy hogyan lehet pontosan a partvidékről idejönni. Ezeket
az adatokat is felírta-felrajzolta a térképére. Amikor elkészült,
megnyugodott - hiszen másképp félnie kellett volna, hogyha Owazával
bármi történik, ő maga aztán soha többé nem talál el ide.

Jane Clayton már csomagostul-mindenestül ott volt a parti

kikötőben, hogy London felé behajózzon, amikor egészen váratlanul -
táviratot kapott Angliából, melyből megtudhatta, hogy apja túl van
a veszélyen, jól van, s neki lényegében egyáltalán nem is kell
utaznia. Pár nap pihenő után indulhatott vissza a far mra. Ugyanaz
a hosszú, fárasztó, forrósággal vert- út várta, melyet szinte csak
épp az imént tett meg.

Ahogy a bungalóhoz visszaérkezett, döbbenten értesült róla, hogy

Tarzan, a majomember még mindig nem tért meg az opari
kirándulásból, a kincses expedícióból. Ami Korakot illeti, fiuk is
meglehetős kétségek közt leledzett, óvakodott volna azonban bármi
olyasféle megjegyzéstől, hogy apja nem tud vigyázni magára. Jane
sajnálkozva hallotta, hogy az aranyszőrű oroszlán megszökött, tudta
ugyanis, hogy Tarzan mennyire megkedvelte a nemes vadállatot.

Jane Clayton visszatértének második napján befutottak azok a

vazirik, akik Tarzant Oparba kísérték volna, de a dzsungel ura nem
volt velük. Az asszony szíve most már csordultig telt félelemmel és
aggodalommal. Tudni akarta, mégis mi lehet urával s
parancsolójával. Alaposan kikérdezte a vaziriket, s amikor arról
értesült, hogy Tarzan újabb balesetet szenvedett, s ez csúnyán
hatott az emlékezőtehetségére, Jane Clayton nem tétovázhatott
tovább: közölte, hogy mindjárt másnap Tarzan keresésére indul.
Felszólította a vaziriket, akik épp most érkeztek vissza, hogy
kísérjék el erre az útjára.

Korak megpróbálta lebeszélni anyját, de miután ez hiábavalónak

bizonyult, ragaszkodott hozzá, hogy ő is vele tart.

- Nem lehetünk egyszerre mindnyájan távol itthonról - tiltakozott

Jane. - Te; fiam, itt maradsz. Ha kudarcot vallanék, visszatérek
nyomban; és akkor te vágsz neki.

- Nem engedhetlek el egymagadban, anya - makacskodott Korak.

- Nem vagyok magam, ha velem vannak a vazirik - nevetett az

asszony. - És azt is nagyon jól tudod, fiam, hogy bárhol Afrika
szívében ugyanolyan biztonságot jelentenek nekem ők, mintha itthon
ücsörögnék körükben a farmon.

- Igen, hát ez nagyjából rendben van - felelte a fia. - Csak mégis:

bár mehetnék, vagy legalább lenne itt Meriem.

- Igen, azt én se bánnám, ha Meriem itt volna - válaszolta Lady

Greystoke. - De ne aggódj. Tudod, hogy dzsungelbéli képességeim, ha
nem is érik el Tarzanét vagy Korakét, azért nem kell szégyenkeznem.
És akkor még ott van a vazirik hűsége és bátorsága ... hát nem
érhet engem semmi baj.

- Azt hiszem, ez igaz - mondta Korak. - Mégsem örülök; hogy

nélkülem vállalkozol erre.

Így történt, hogy Jane Clayton másnap reggel családi kíséret

nélkül, ötven vaziri társaságában nekivágott a nagy útnak, hogy
megkeresse élete párját.

Amikor Esteban és Owaza ígérete ellenére nem tért vissza a táborba,

a társaság tagjai eleinte mérgelődtek, később aggódni kezdtek, nem
is annyira a spanyolért, hanem hogy esetleg Owazát valami baj érte,
és nem vezetheti majd őket vissza biztonságban a partvidékre.
Ráadásul csak ő tudott bánni a komor, konok és lázongó
teherhordókkal. A négerek azonban kételkedtek benne, hogy Owaza
elveszett volna, inkább az volt a véleményük, hogy - Estebannal
együtt - szándékosan hagyta ott őket. Luvini, aki Owaza
távollétében a csapatvezetőjük volt, már ki is alakított egy
elméletet.
 - Owaza és a Bwana amúgy a maga szakállára elindult az
elefántcsontkereskedők nyomában. Trükkel ugyanazt érhetik el, amit
mi erővel, és akkor csak kettejüknek kell osztozni az
elefántcsonton.

- De két ember hogyan rohanhat le egy rablóbandát? - kérdezte

hitetlenkedve Flóra.

- Nem ismered te Owazát - felelte Luvini. - Ha beszélni tud a

szolgákkal, már telezsongja a fejüket úgy, hogy melléje állnak.
Aztán, ha az arabok látják, ki harcol az oldalán ... vagyis, hogy
Tarzan az, a majomember ... hát rémült futásban keresnek menedéket.

- Azt hiszem, igaza van - vélekedett Kraski. - Ez az egész valahogy

nagyon a spanyolra vall. - Hirtelen Luvinihez fordult. - És mondd
csak, el tudsz te vezetni minket az arabok táborához? - kérdezte.

- Persze - felelte a néger.

- Jól van - kiáltotta Kraski. - Hát akkor, Flóra, mi a véleményed

er ről az elképzelésről? Küldjünk gyorsfutárt az arabokhoz,
tájékoztassuk őket Owaza és Esteban tervéről, közöljük velük, hogy
a spanyol nem Tarzan, hanem csak a dzsungel urának utánzata, egy
egyszerű csaló. Fogják el őket, tartsák őrizetben, míg mi oda nem
érünk. Ha aztán ott leszünk, látni fogjuk, mi a helyzet, és
aszerint alakítjuk a továbbiakat. Nagyon valószínű, hogy az eredeti
tervünk lesz a jó, mihelyt az arabok barátjaként a táborba
bejutottunk.

- Helyes - mondta Flóra -, nem hangzik olyan rosszul. Jó nagy

gazemberség ... de hát ... olyan, amilyen te vagy.

- Az orosz elpírult. - Madarat tolláról ... - mondta sokat

sejtetően.

A lány közönyösen rántotta meg a vállát, de Bluber, aki Peebles és

Throck társaságában csendes fültanúja volt a beszélgetésnek, kikelt
magából.

- Hogy itten ki gazember, miféle madárnak a tolla vagyunk mi? -

kérdezte dühösen. - Te vagy egy jómadár, Kraski, hallod-e. Carl
Kraski úr ...! Én egy becsületes ember vagyok. Adolph Bluber, rólam
senki semmi jómadarat el ne mondjon ...

- Jaj, fogd be már végre! - csattant fel Kraski. - Ha a terv

valamit is ér, te benne leszel, tudom én azt ... és ha nincs semmi
kockázat, hát valami hasznot is remélhetsz. Ezek az arabok azt az
elefántcsontot lopták, sőt még talán öltek is ér te. Ráadásul
rabszolgákat hurcolnak magukkal, kereskednek velük ... azokat mi
kiszabadítjuk. Például.

- Rendben van - mondta Bluber. - Szép és nemes az egész, de csak

emlékezzél rá, Mister Kraski, hogy én becsületemben járó ember
vagyok.

- A mindenségit! - förmedt rá Throck. Mind becsületes emberek

vagyunk mi itten; életemben nem láttam még ilyen jámbor, papi
gyülekezetet, hahaha!
 - Persze, fő a becsület - bömbölte John Peebles. - És aki rólunk
más mond, hát kap majd egy becsületes verést, annyi szent!

A lány bágyadtan mosolygott.

- A becsületes embert hamar észrevenni - mondta. - Telekürtöli a

becsületével a fél világot, azt hangoztatja mindenütt. No, sebaj.
Most az a lényeg, hogy eldöntsük: egyetértünk-e Kraskival, vagy
sem. Ezt tényleg közösen kell elhatározni, kinek-kinek szíve
szerint. Öten vagyunk. Szavazzunk, mi legyen.

- Az embereid csatlakoznak hozzánk? - fordult Luvinihez Kraski.

- Ha ígéretet kapnak, hogy nekik is jut elefántcsont - felelte.

- Ki van Carl terve mellett? - kérdezte akkor Flóra.

Egyhangúlag a tervre szavaztak. Nem volt hát akadály,

nekikezdhettek. Félóra múlva már indult is a futár a rablók
táborába, megvinni a "hírt" a bandavezérnek. Csakhamar az egész
társaság tábort bontott, elindultak a futár után.

Egy hét múlva, hogy az arabok táborát elérték, tapasztalhatták,

hogy küldöncük épségben befutott; s már várták őket. Hanem
Estebannak és Owazának híre-hamva se volt, még a környéken se látta
őket senki. Az arabok így mintha egy kicsit gyanakodni kezdtek
volna, egyszerűen hadicselnek kezdték vélni az egészet, mellyel
ezek a fegyveres fehérek és szép számú társaik ellenállás nélkül
beférkőzhettek védett táborukba.

Jane Clay ton és a vazirik gyorsan haladtak; és meg is lelték Flóra

Hawkes társaságának nyomait, pontosan ott, ahol a vazirik utoljára
látták Estebant, akit még most is Tarzannak, a majomembernek
hittek. Követték a teljesen világos nyomot, és sokkal gyorsabban
haladtak, mint a Flóra-szafári. Így aztán egy hét múlva ott voltak
az arab tábor közelében - egy mérföldnyire az
elefántcsontrablóktól, akiknek körében Kraskiék időztek. Flóra
társasága arra várt, hogy Esteban vagy Owaza végre feltűnjön, de
azt se bánták volna, ha egy kedvező pillanat jön, s tervük szerint,
becsület ide vagy oda, lerohanhatják az arabokat. Közben Luvini és
néhány társa titkos hadjáratot folytatott: szervezték a rabszolgák
lázadását. Jóllehet nap mint nap beszámolt Flóra Hawkesnak, hogy s
mint halad e dologgal, Luvini bölcsen hallgatott róla, hogy holmi
kis magántervet is szövöget közben. A rabszolgák lázadását és az
arabok legyilkolását követően a fehérekkel is egytől egyig végezni
fognak, kivéve a lányt; mert Flórát Luvini magának akarta. Vagy
megtartja, vagy eladja valami északi fekete szultánnak. Luvini
lépésről lépésre akart haladni: az arabokat a fehérek segítségével,
a fehéreket a feketék segítségével akarta legyőzni, miután ellopják
tőlük a fegyvereiket.

Luvini könnyen végre is hajthatta volna ezt a tervet, ha nincs

Flóra fiatal fekete szolgája; aki odaadó rajongással ragaszkodott
úrnőjéhez.

Flóra Hawkes attól, hogy mohóságában és kapzsiságában képes volt a

végsőkig is elmenni, igen rendes és nagylelkű gazdának bizonyult. A
jó bánásmód, melyben fiatal fekete szolgáját részesítette, meg is
hozta a kamatait - hogy úgy mondjuk, az osztalék szinte nagyobb
volt, mint a befektetés.

Luvini egyik nap délután épp azt magyarázta nagy meggyőző erővel
Flórának, hogy minden készen áll, jöhet a zendülés, és az este már
legyilkolhatják az arabokat - épp csak a sötétség leszálltát kell
bevárni. A fehérek mohóságát rég felszította az a sok elefántcsont,
amit a rablók táborában láthattak. Alig várták, hogy a sikeres
összeesküvés révén a nem is álmodott gazdag zsákmány birtokába
juthassanak.

Nem sokkal vacsora előtt történt, hogy a fiatal fekete fiú

bekúszott Flóra Hawkes sátrába. Szeme tágra meredt, iszonyúan
rémültnek látszott.

- Hé, mi a baj? - kérdezte Flóra nyomban.

- Psz! - figyelmeztette a fiú. - Meg ne hallják, hogy itt beszélek

veled. Gyere közelebb, megsúgom, mit tervez Luvini titokban!

A lány odahajtotta fejét a kis feketéhez.

- Olyan kedves voltál hozzám - mondta, és ajka szinte Flóra füléhez

ért. - Most azért jövök, hogy elmondjam, Luvini a te vesztedet
akarja.

- Mit beszélsz? - kiáltotta Flóra fojtott hangon.

- Igen, igen, Luvininek az a terve, hogy miután az arabokat

megöltük, parancsot ad a fekete fiúknak, hogy akkor a fehér
emberekkel végezzenek, téged pedig ejtsenek foglyul. Vagy magának
akar megtartani, vagy elad északra egy halom pénzért.

- De honnan tudod te ezt? - kérdezte a lány.

- A táborban az összes fekete tudja - felelte a fiú. - Nekem

kellene ellopnom a te puskádat és pisztolyodat, ahogy a többi fiú
is ellopja a gazdája fegyvereit.

A lány talpra szökkent.

- Majd én megadom neki, a bitang árulónak - kiáltotta, pisztolyt

ragadott, és már rohant volna ki a sátorból.

A fiú elkapta a térdét, köréje kacsolta a karját, úgy fogta vissza.

- Ne! Ne! - kiáltotta. - Ne tedd. Ne mondj semmit. Az eredménye

csak az lehet, hogy hamarabb ölik meg a fehér férfiakat, téged meg
ugyanúgy foglyul ejtenek. A táborban minden fekete fiú ellenetek
van. Luvini megígérte, hogy az elefántcsontot egyenlő arányban
elosztja köztük. Most már készen állnak és, ha fenyegetni mered
Luvinit, vagy bármi más módon elárulod, hogy tudsz a tervről,
nyomban ellened fordulnak.

- Hát akkor mit tegyek, mit tanácsolsz? - kérdezte Flóra Hawkes.

- Egy reményed lehet csak, és az a szökés. Meneküljetek ... a fehér

férfiakkal együtt tűnj el a dzsungelben. De még én magam sem
csatlakozhatom hozzátok.

A lány egy pillanatig csendben állt, úgy nézte a kis fekete fiút.
Majd végül azt mondta:

- Rendben van, úgy teszek, ahogy javasoltad. Megmentetted az

életemet. Talán sosem hálálhatom meg neked, de az is lehet, hogy
mégis. És most menj, mielőtt gyanúba keverednél.

A fekete elhagyta a sátrat, a hátsó fal alatt mászott ki, hogy

valóban észre ne vegyék társai, akik a tábor közepéről a sátrak
bejáratát szemmel tartották. Mihelyt távozott, Flóra csak úgy
mellesleg kisétált a sátor ajtaján, és átment Kraskihoz. Az orosz
Bluberral lakott közös sátorban. Ott is lelte őket, aztán suttogva
elmesélte, mit hallotta kis fekete fiútól. Akkor Kraski közölte az
ügyet Peeblesszel és Throckkal, és megegyeztek, hogy semmi jelét
nem adják gyanakvásuknak. Az angolok első reakciója az volt, hogy a
"vadakat" le kell rohanni, de Flóra figyelmeztette őket, bármi
elhamarkodott akció végzetes lenne: olyan nagy a túlerő, hogy
reménytelen minden efféle erőszakos kísérlet.

Bluber, szokásos ravaszdi és álnok észjárásával, aki mindig a

kettős játékra törekedett, ha a legkisebb esély mutatkozott bármi
ilyenre, azt javasolta, titkon tájékoztassák az arabokat,
egyesítsék erőiket, aztán ha ezáltal megerősödtek kölcsönösen, meg
se várják a feketék támadását, nyissanak tüzet, lőjenek közéjük ...

Flóra Hawkes megvétózta ezt a javaslatot is.

- Semmi értelme - tiltakozott -, hiszen az arabok a szívük mélyén

ugyanúgy az ellenségeink, mint a feketék. Ha sikerülne a négerek
fölé kerekedni, pár perc múlva az arabok mindent tudnának az
eredeti terv részleteiről, és akkor az életünk ennyit se érne -
pattintva mutatta az ujjával.

- Gondolom, Flórának szokás szerint most is igaza van - horkantotta

Peebles. - De hát mi a nyavalyát kezdünk majd akkor is? A
dzsungelben bolyonghatunk vezető nélkül, vadászok nélkül, szakács
nélkül, teherhordók híján. Hogy lelünk egyáltalán a partvidékhez
vezető útra, azt mondja meg valaki. És akkor is, mire megyünk?

- Gondolom, mégis ez az egyetlEn megoldás - nyögte Throck -, de az

ördög vigyen el, ha rajongok érte. Még hogy megfutamodni ...!

A távolból oroszlánbőgés ütötte meg a fülüket. A hördülések a

dzsungelből jöttek.

- Ach, weh! - kiáltotta siránkozva Bluber. - Ebben a dzsungelben

járjunk a magunk szakállán? Mein Gott! Inkább itt maradok, és
Meghalok úgy, ahogy fehér emberhez méltó.

- De nem úgy fogsz meghalni, ahogy fehér emberhez méltó - hurrogta

le Kraskí. - Hanem majd halálra kínoznak, ha itt maradsz, hallod?

Bluber a kezét tördelte, olajos arcán veríték.

- Ah, mi végnek maradtam itten én! Minek csináltam meg ezt? -

jajveszékelt. - Mit nem maradtam Londonban otthon, ahová minden
szál kötöz?

- Pofa be végre! - tolta le Flóra. - Hát nem érted, hogy ha bármi

gyanús viselkedést látnak, ezek a feketék rögtön lecsapnak ránk?
Egy dolgot tehetünk: megvárni, míg az arabokat lerohanják. Addig
meglesznek a fegyvereink, mert csak utána akarják elvenni tőlünk a
pisztolyt és puskát. Mikor öldösik az arabokat ... a harc
zűrzavarában szépen köddé válunk, irány a dzsungel, a többi meg
...? Isten kezében vagyunk, Isten legyen velünk!

- Nem - motyogta Bluber, aki nem volt se élő, se holt -, Gott, mein
Gott, segíts! Egy pillanat se telt bele, és Luvini lépett hozzájuk.

- Urak, hölgyek, minden készen van - közölte. - Megesszük a

vacsorát, de közben is legyetek résen. Ha meghallotok egy lövést,
tudjátok: az a jel. Akkor nyissatok tüzet az arabokra.

- Rendben - mondta Kraski. - Épp erről beszélgettünk, és

elhatároztuk, hogy a kapunál állunk fel, így majd megakadályozunk
bármi szökést.

- Remek - mondta Luvini -, de neked itt kell maradnod; asszonyom. -

E szavait már csupán Flórához intézte. - Neked az nem volna
biztonságos, ha ott vagy, ahol a csata dúl. Maradj itt szépen a
sátradban, és mi elintézzük majd a csúnya munkát a tábor másik
felén vagy a kapunál, ha bárki szökést kísérelne meg.

- Részemről rendben - hagyta rá Flóra: Itt maradok, itt a

legbiztonságosabb.

A fekete láthatóan elégedett volt, hiszen a dolgok nem is

alakulhattak volna jobban az ő szempontjából. Otthagyta hát őket, s
pár pillanat múlva az egész tábor a vacsorához készülődött. A
levegőben ugyanakkor volt valami feszültség, minden vibrált, s ez
az ideges hangulat feltűnhetett volna az araboknak, ám érdekes
módon az egész társaságból csak ők nem törődtek vele, mi is
történik. Bluber enni se bírt rémületében, reszketve ült, szeme
ide-oda járt a táboron. Először a feketéket pásztázta, aztán az
arabokat, végül a kaput. Hogy mekkora távolság választja el tőle,
azt talán százszor is felmérte: Közben várt, várt, a lövést várta,
a vérengzés kezdetét, ami neki jel lesz, hogy a dzsungelbe
meneküljön, és ott az első éhes oroszlán prédája legyen.

Peebles és Throck rezzenetlen arccal ette a vacsoráját, és ettől

Blubernek csaknem felfordult a gyomra. Kraski tiszta ideg volt,
alig evett, de félelmét se mutatta. Ugyanígy közönyt színlelt Flóra
Hawkes is, jóllehet pontosan tudta, hogy a helyzetük reménytelen.

Leszállt a sötétség. A feketék s az arabok közül néhányan még

ettek, amikor a csendet hirtelen fegyverropogás törte meg: egy
sorozatnyi puskalövés, melynek nyomán egy arab a földre rogyott.
Kraski megragadta Flóra karját.

- Gyere! - kiáltotta neki.

Követte őket Peebles és Throck - és előttük száguldott Bluber, aki

a félelemtől mintha szárnyakat kapott volna. Így vágtattak a tábor
kapuja felé.

A levegőt megtöltötte a küzdő felek rikoltozása, kiabálása, a

puskaropogás. Az arabok csak tucatnyian voltak, mégis bátran
felvették a harcot, s mert sokkal jobb lövészek voltak, mint a
feketék, a küzdelem kimenetele egyelőre nyílt volt. Kraskí
mindettől függetlenül kinyitotta a kaput, s az öt fehér eltűnt a
dzsungel sűrű sötétjében.

Persze, a táborbeli küzdelem végeredménye nem lehetett kétséges így

sem. Hiába voltak mesterlövészek az arabok, a feketék túlereje
olyan döntőnek bizonyult, hogy az elefántcsont- rablók maroknyi
csapata fogy va fogyott, míg végül az utolsó északi nomád is holtan
esett össze. Luvini figyelme most az öt fehérre terelődött, akiket
azonban mintha a föld nyelt volna el. A fekete "főnök" ebből
megértette, hogy tervüket valaki elárulta. A másik dolog, amit
világosan látott, az volt, hogy a szökevények ilyen rövid idő alatt
nagyon messzire nem juthattak.

Összegyűjtötte hát közel kétszáz harcosát, és elmondta nekik, mi

történt. Meggyőzte őket arról, hogy ha a fehérek elmenekülnek
innen, biztosan erősítéssel érkeznek vissza, hogy megbüntessék a
feketéket. Hittek neki, és belátták, hogy a menekülők nyomát
azonnal követni kell, le kell csapni rájuk, mielőtt akár a
legközelebbi faluba eljutnának a dolgok hírével.

És alig egynapi járóföldre valóban volt is egy falu.

16. Gyémánt minden mennyiségben

Ahogy a primitív füstbombák nyomán a császár tróntermében fojtogató

gomolygás támadt, a Tarzan köré tömörült feketék könyörögve kérték
a majomembert, mentse meg őket valahogy, hiszen ők is látták,
hogyan őrzik a bolganik az összes kijáratot, s hogy a kertben
mekkora erőkkel várják a menekülőket.

- Egy pillanat, egy pillanat - intett le mindenkit Tarzan -, hadd

legyen előbb a füst olyan sűrű, hogy a bolganik elől rejtve marad
bármilyen hadmozdulatunk. Akkor majd kirontunk a teraszra nyíló
ablakokon. lévén hogy azok vannak a keleti kapuhoz a legközelebb,
és így legalább van esélyünk, hogy sorainkból néhányan
megmenekülnek.

- Jobbat mondok - hangzott ekkor az öregember javaslata. - Ha a

füst eltakar minket, kövessetek. Van egy kijárat, melyet nem
őriznek a bolganik, mert álmukban sem gondolnák, hogy arra
mehetünk. Amikor az imént az emelvényen a három trónus mögött
elhaladtam, láttam, hogy azt nem őrzi senki.

- Hová vezet az a kijárat? - tudakolta Tarzan.

- A Gyémántok Tornyának pincéjébe - felelte az öreg -, tudod, abban

a toronyban találkoztunk. A palotának az a része csakugyan igen
közel van a keleti kapuhoz. Ha eljutunk abba a szárnyba, mielőtt a
bolganik megneszelnék a dolgot, valószínűnek tartom, hogy legalább
a dzsungelbe kimenekülhetünk.
 - Fényes! - örvendezett a majomember. - Most már nem sok kell, és a
füst valóban betakar minket, mint a paplan.

- És csakugyan, a füst olyan sűrű volt már, hogy a trónteremben

alig lehetett levegőt venni. A bentlévők közül sokan köhögni,
fuldokolni kezdtek, és mindenkinek könnyezett a szeme a sűrűn
gomolygó, csípős anyagtól. Ennek ellenére tudniuk kellett, hogy a
füst még mindig nem rejti el őket tökéletesen a figyelő bolgani
őrök elől.

- Nem tudom, meddig lehet ezt még kibírni - mondta Tarzan. -

Amennyi nekem kell, annyi már van belőle.

- Még hadd sűrűsödjék egy kicsit - kérte az öreg. - Egy pár

píllanat, és akkor, azt hiszem köddé válhatunk benne mi is.

- De én nem bírom tovább - sikoltotta La - Megfulladok, és félig

belevakultam már !

- Rendben van - egyezett bele az öreg. Nem hinném, hogy látnak még
minket, olyan vastag a füstjük. Gyertek, kövessetek. - Avval
elindult felfelé a pódium lépcsőjén, és a trónok mögött besurrant a
függönyök fedte kis nyílásba. Az öregember után La tűnt el nyomban,
követte őt Tarzan, vele Jad-bal-ja. Az oroszlán valóban a
tűrőképessége határán volt, Tarzan alig tudta fékezni már a
trónteremben. Most vad hördülésekkel haladt gazdája mellett, és
tulajdonképpen szerencse volt, hogy a bolganik nem jöttek rá a
hangokból, merre menekülnek a foglyaik. Tarzan és oroszlánja mögött
aztán ott tolongott a köhögő-harákoló gomanganik hada.

Mivel azonban Jad-bal-ja ott haladt közvetlenül előttük, nem

tülekedtek olyan sietve, mint ahogy egyéb körülmények között ebben
a helyzetben bizonyára tették volna.

A benyíló egy sötét folyosóban folytatódott, mely durván faragott

lépcsőkkel vezetett lejjebb. Aztán megint vízszintes vágat
következett - a vaksötéten át. Jókora távolságot tettek meg így - a
Gyémántok Tornya és a Császár Tornya között. De oly nagy volt a
megkönnyebbülésük, amikor a trónterem szörnyű füstjét maguk mögött
hagyták, hogy a sötétséggel nem is nagyon törődtek. Türelmesen
követték az öregembert, aki - a folyosók jó ismerője - azt is
közölte velük nyugtatólag, hogy azok az iménti lépcsők jelentették
az egyetlen akadályt az alagútban.

A folyosó végén az öreg megállt egy súlyos ajtó előtt, melyet némi
nehézségek árán kínyitott:

- Várjatok egy pillanatig - mondta -, hadd keressek egy fáklyát,

mindjárt lesz egy kis fény is.

Hallották, ahogy az ajtó túlján kotorászik, majd fellobbant valami

halvány fény. Azért persze, homályos volt így is minden, de Tarzan
kivette a szoba nagy négyszögletű alakját, noha a tér valódi
kiterjedését a síri fényben csak sejteni lehetett.

- Gyertek be mind - rendelkezett az öregember -, és csukjátok be az

ajtót. - Aztán Tarzanhoz fordult: - Gyere! - mondta. - Míelőtt
elhagyjuk ezt a szobát, olyasmit mutatok neked, amit ember szeme
sose látott még.

A szoba távolabbi végébe vezette, ahol Tarzan a fáklya gyenge

fényében polcok sorát látta. Mindegyik zsúfolásig meg volt rakva
kis bőrzacskókkal. Az öreg a fáklyatálat letette az egyik polcra,
majd kezébe vett egy kis zsákot, kinyitotta, és valamit a tenyerébe
öntött.

- gyémántok - mondta. - Mindegyik zsákocska öt fontot nyom, és mind

tele van gyémánttal. Időtlen idők óta folyik a felhalmozásuk,
sokkal többet bányásznak ugyanis, mint amennyire szükségük van.
Legendáik szerint Atlantisz lakói még vissza fognak ide térni, és
akkor nekik eladhatják a gyémántkincset. Ezért aztán egyre csak
bányásszák a drágaköveket, és úgy tárolják ezt a tömérdeket itt,
mintha állandó, gyakorlati piaca lenne. Tessék, vigyetek el
egyet-egyet. - Avval Tarzannak is, Lának is odalendített egy
zsákocskát. Majd hozzátette: - Én ugyan nem hiszem, hogy valaha is
kijutunk innen élve, de biztos, ami biztos. - És ő is elvett egy
zsákot.

A gyémántraktártól az öregember egy létrán a következő emeletre

vezette őket, majd onnét gyorsan a torony főkapujához. Két súlyos
ajtó választotta már csak el őket a terasztól, amelyen túl oly
közel ott volt a kitárt keleti kapu. Az öreg már-már nyitotta volna
az ajtókat, amikor Tarzan megálljt intett neki.

- Egy pillanat - mondta a majomember. - Várjuk meg a gomanganikat.

Egy kis időbe telik, míg felkapaszkodnak a fokokon. Ha valamennyien
összejöttek mögöttünk, akkor nyisd a kapukat, és akkor te és La,
tíz-tizenkét gomangani kíséretében szépen nekivágtok. Megpróbáltok
kijutni a keleti kapun. Mi meg itt maradunk utóvédnek, hátha
támadás éri csapatunkat a bolganik részéről. Készüljetek fel -
tette hozzá pár pillanat múlva. - Azt hiszem, felértek
valamennyien.

Tarzan gondosan elmagyarázta a tervét a feketéknek is, majd az

öreghez fordult, s vezényelt:

- Rajta!

A retesz elcsusszant, az ajtó kitárult, és a következő pillanatban

az egész élboly nekivágott a keleti kapu felé vezető útnak.
Rohantak.

A bolganik még mindig a trónterem körül tömörültek. Egészen addig

nem jöttek rá, hogy áldozataik kisiklottak a kezükből - míg
Jad-bal-jával maga Tarzan is kívül nem volt a keleti kapun. Akkor a
gorillaemberek fölfedezték őt, ráismertek, s a következő
pillanatban nagy lárma, kiáltozás támadt. Erre jó pár száz bolgani
összeszaladt, és vágtatott a szökevények után.

- Jönnek - kiáltotta a többieknek Tarzan -, itt jönnek már,

fussatok az életetekért. Te, La vedd az utad Opar felé a völgyön
át.

- Hát te? - kérdezte izgatottan a fiatal nő.

 - Maradok, és velem lesz a gomangani nép is - felelte a majomember.
- Csak megpróbálom feltartóztatni egy kicsit ezeket a gorillákat.

La megállt.

- Egy lépést se teszek tovább nélküled, Tarzan - közölte. - Eddig

is túl sok kockázatot vállaltál értem. Hát nem és nem! Vagy jössz
velem, vagy maradok.

A majomember vállat vont.

- Ahogy tetszik - jelentette ki. - Most már tényleg itt jönnek.

A majomember a legnagyobb nehézséggel állított meg egy csapatnyi

feketét. Nem szívesen gyűltek most már köréje, mert mihelyt kívül
voltak a Gyémántok Palotájának kapuján, egy célt láttak csak,
nevezetesen, hogy a lehető legmesszebbre kerüljenek onnét, még-
hozzá mielőbb. Talán ötven harcos hallgatott a szavára, és Tarzan
ezekkel vetette meg a lábát a kapunál, amely felé több száz bolganí
tódult.

Az öregember megérintette Tarzan karját.

- Jobb, ha menekülsz - mondta. - A gomanganik serege az első

támadásra összeomlik.

- Mi értelme a futamodásnak - válaszolta a majomember. - Azzal csak

elveszítenénk, amit eddig nyertünk. Menekülünk? Jó, de az egész
völgy darázsfészekké változik majd körülöttünk.

Alig fejezte be szavait, az egyik gomangani már fel is kiáltott:

- Jönnek! Nézzétek, jönnek! - És a dzsungel ösvényére mutatott.

- Méghozzá épp a legjobbkor - jegyezte meg Tarzan, megpillantva a

feketék első seregét, ahogy áradtak a dzsungelből a keleti kapu
felé ... - Fel, fel! Gyertek! - kiáltotta nekik. - Nyakunkon a
bolganik! Rajta, bosszuljátok meg sérelmeiteket! - Avval már
pördült is, mágnesként húzva magával a körötte tömörülteket, és
szembefordult a vágtatva érkező gorillaemberekkel. Mögötte
egyre-másra, hullámokban érkeztek a fekete tömegek, áramlottak be a
Gyémántok Palotájának keleti kapuján. A gomangani nép úgy zúdult a
bolganikra, aakár a szökőár. Ellenállhatatlanul elsöpörtek mindent
maguk előtt, míg a gorillaemberek csata sora megingott, és a palota
védői visszaszorultak egészen az épület faláig.

Az üvöltözés, a harc, a vér látványa és szaga rettenetesen hatott

Jad-bal-jára. Tarzan csak nehezen tudta visszatar tani, hogy rá ne
vesse magát barátra-ellenségre válogatás nélkül. Ennek
eredményeképpen a majomembernek nem is maradt ereje, ideje a valódi
harcra, hanem most már láthatta, hogy nincs rá szükség, megy az
nélküle is. Hacsak csoda nem történik, a bolganik veresége már
bizonyos.

Nem tévedett. A gomanganik dühe olajként égett, az első sikerek és

a vér ugyanúgy megvadította az elnyomottakat, ahogy a vad forgatag
Jad-bal-ját. Bosszújuk dicső órája volt ez. Nem kértek, de nem is
adtak kegyelmet, és a küzdelemnek az vetett csak véget, hogy
egyszerűen nem leltek több legyilkolandó bolganit.

Amikor a harc befejeződött, Tarzan - La és az öregember

társaságában - visszatért a trónterembe, ahol már nem érződött
vészesebben a "szőnyegbombák" füstje. Előszólították minden falu
főnökét, akik felsorakoztak az emelvény lépcsőjének tövében. A
magasban ott állt a három fehér ember, velük a nagy, fekete sörényű
oroszlán, Jad-bal-ja. Tarzan akkor így szólt hozzájuk:

- Gomanganik, ti a Gyémántok Palotájának völgyében kivívtátok

szabadságotokat ezen az éjszakán, legyőzve a zsarnok uralkodókat,
akik oly rég rabságban tartották népeteket, hogy arra még a
legöregebbek se emlékeznek. Oly sok-sok hosszú korszakon át
uralkodtak rajtatok, hogy az elnyomás világában nem nevelődhetett
ki soraitokban egyetlen egy személy sem, aki képes lenne
méltóképpen, bölcsen igazgatni független birodalmatokat. Ezért más
fajból kell uralkodót választanotok.

- Te légy az! Te légy! Te légy az! - kiáltották a jelenlevők

egyre-másra, és visszhangozva a derék faluvezetők javaslatát. -
Tarzan legyen a királyunk!

- Nem úgy! - kiáltotta a majomember, és csendet kérve magasba

emelte a kezét. - Van itt valaki, aki régóta él köztetek, ismeri
szokásaitokat, világotokat, reményeiteknek s igényeiteknek is
különb tudója nálam. Ha úgy határoz, hogy veletek marad, és rááll,
hogy uralkodótok legyen, bizonyosra veszem, hogy jó királyotok
lesz. - E szavak kíséretében Tarzan az öregemberre mutatott.

Az öreg meredten és riadtan visszanézett rá.

- De én el akarok innen menni - mondta. Vissza akarok térni a

civilizált világba, annyi éven át éltem itt eltemetve, mégis, az az
én világom!

- Nem tudod, mit beszélsz - válaszolta a majomember. - Túl nagy

utat tettél meg, messzire mentél. Nem találsz vissza már. Nem
lelnél igaz barátokra ott, ahonnét elszakadtál egyszer. Csalás,
képmutatás, sok kapzsiság, mohóság és becsvágy, megannyi
kegyetlenség várna ott rád. Azt fogod látni, hogy senkit sem
érdekelsz, és hogy téged se fog érdekelni ott igazán senki. Lásd,
én, Tarzan elhagytam dzsungelemet, elmentem az emberek által
épített városokba, de mindig undort éreztem ott, mindig boldogan
tértem ide vissza a vadonomba, a nemes vadak közé, akik mindig
becsületesek, ha szeretnek, ha gyűlölnek. Visszajöttem mindig ide a
természet szabadságába, hamisítatlan, való világába. Ha viszont a
régi világodba térsz vissza - folytatta Tarzan -, csalódott leszel,
és azt érzed majd, hogy eldobtál egy nagy lehetőséget: nem vittél
tökélyre egy művet, mely pedig megérte volna. Ezeknek a szegény
teremtményeknek szükségük van rád. Én nem maradhatok itt, hogy
kivezessem őket a sötétségből, de te megteheted. Úgy átalakíthatod
őket, hogy szorgalmas, erényes, kedves nép formálódjék belőlük.
Persze a hadviselés tudományában is maradjanak csak jártasak,
hiszen, ha jól élünk, mindig lesznek, akik irigyelik és, ha nálunk
erősebbek, megpróbálják könyörtelenül elvenni tőlünk, ami a mienk.
Ezért hát edzeni kell népedet, hogy megvédhesse országát s jogait,
éspedig a harc eszközeivel. Ehhez tudásra és ügyességre van
szükség, és fegyverekre, alkalmas eszközökre.
 - Igazat szóltál, Tarzan, dzsungel ura - mondta az öregember. -
Nincs semmi, ami engem abban a régi világban várna és vonzana,
ezért hát, ha a gomanganik is úgy akarják, maradok.

A falufőnökök, miután Tarzan kikérte véleményüket, azt felelték,

hogy ha Tarzan maga nem vállalhatja a dolgot, szívesen veszik az
öregembert, akit valamennyien vagy személyesen, vagy hírből már
ismernek, és becsülete van náluk, mert sosem vett részt az ellenük
folyó kegyetlenkedésben.

Pár életben maradt bolgani elbújt a palota zugaiban. Most

megkeresték, s valamennyit a trónterembe vitték. Itt két
lehetőséget kínáltak nekik: maradhatnak a völgyben, de csak
rabszolgaként, vagy távozhatnak, de akkor örökre.

A feketék rájuk is rontottak volna, hogy őket is lemészárolják, de

új, jó királyuk nem engedte.

- De hát hova menjünk, ha a Gyémántok Palotájának völgyét

elhagyjuk? - kérdezte aa egyik bolgani. - Fogalmunk sincs róla, mi
van Opar városán túl, arról meg nagyon is van fógalmunk, hogy
Opartian csak ellenségeket találunk.

Tarzan csendben, kérdő tekintettel meredt rájuk. Hosszú ideig nem

is szólt egy szót sem. Közben javaslatok hangzottak el a
falufőnökök és a bolganik részéről. A kérdés az volt, mi legyen az
életben maradt bolganik sorsa. Végül a majomember fölemelkedett,
szavait a bolganikhoz intézve.

- Vagytok vagy százan - kezdte -, erőteljes teremtmények, akik

félelmetes harcosok is lehetnétek. Itt ül mellettem La, Opar
főpapnője és királynője. Egy gonosz pap, aki La hatalmát bitorolja,
elűzte őt trónjáról, de holnap Oparnak vonulunk a legderekabb
gomanganikkal a Gyémántok Palotájának völgyéből, és megbüntetjük
Cadjot, a főpapot, aki úrnője árulójának bizonyult, és La ismét
Opar trónjára ül. De az árulás magvait egyszer már elhintették, az
ismét kihajthat, szárba szökhet ott, amikor azt a legkevésbé várnánk.
Hosszú időnek kell tehát eltelnie, hogy La újra feltétlenül bízhasson
népének hűségében. Ez a körülmény lehetőséget és hazát kínál nektek.
Csatlakozzatok hozzánk, most, hogy Oparba megyünk és harcoljatok
velünk, hogy Lát a trónjára visszasegíthessük. Ha a harc véget ér,
maradjatok Oparban, alkossátok La királynő testőrségét, nemcsak a
külső, de a belső ellenséggel szemben is.

A bolganik megtárgyalták egymás közt a dolgot, s ez eltartott így

pár percig, aztán egyikük odament Tarzanhoz.

- Elfogadjuk a javaslatodat - mondta.

- És hűek lesztek Lához? - kérdezte a majomember.

- Bolgani még soha nem volt áruló! - jelentette ki a gorillaember.

- Úgy legyen! - kiáltotta Tarzan. - És te, La, elégedett vagy ezzel

a megoldással?

- Szolgálatomba fogadom őket - jelentette ki a nő.

 Másnap kora reggel Tarzan és La háromezer gomangani és száz bolgani
kíséretében nekivágott, hogy megbüntesse az áruló Cadjot. Nem sokat
töprengtek a kialakítandó stratégián. Egyszerűen keresztülvonultak
a Gyémántok Palotájának völgyén, leereszkedtek a sziklás
szakadékba, mely az opari völgybe vezet, aztán egyenest La
palotájának hátsó részét célozták meg.

Egy kis szürke majom, ahogy ott ült a folyondárok és a kúszó

szőlőindák közt a szentélyfalak tetején, látta, hogy közelednek.
Félrebiccentette a fejecskéjét, először az egyik, majd a másik
oldalra, és olyannyira elkezdte érdekelni és izgatni az ügy, hogy
még a hasa vakargatásáról is megfeledkezett - jóllehet ezzel a
foglalatossággal hihetetlenül sok időt el tudott tölteni. Minél
közelebb ért a hadoszlop, annál izgatottabb lett Manu, a kis majom,
és amikor úgy nagyjából felmérhette már, hányan is vannak a
feketék, szinte magánkívül volt. Ám az utolsó csepp, mely az
őrületbe kergette, az az volt, hogy rádöbbent, bolganik is érkeznek
- s az ő kis világának ezek voltak a rontó ördögei.

Cadj éppen a belső szentély udvarán tartózkodott, ahol napkeltekor

áldozatot mutatott be a Lángsugarú Istennek. Vele volt egy sor
alacsonyabb rangú pap, és Oah is a papnőivel. Nyilvánvaló volt,
hogy feszültségek vannak már köztük, elárulták ezt a komor arcok,
de Oah szavai is, melyeket Cadjhoz íntézett.

- Megint túl messzire mentél, Cadj - kiáltotta elkeseredetten a nő.

- Az áldozatot csakis a Lángsugarú Isten főpapnője mutathatja be.
Mégis ragaszkodsz hozzá, hogy a magad méltatlan kezével forgasd az
áldozati kést.

- Csend legyen, asszonyszemély - mordult rá a főpap. - Cadj vagyok,

Opar királya, a Lángsugarú Isten főpapja. Ami vagy, azt csakis Cadj
kegyeinek köszönheted. Ne tedd próbára türelmemet, különben
csakhamar megismered, milyen az, ha az áldozatban a kést
méltóképpen megforgatják.

Nem lehetett félreérteni e szavak baljós jelentését. A jelenlévők

közül sokan el sem rejthették döbbent riadalmukat, hogy Cadj ily
szentségsértő módon bánik a főpapnővel. Bármennyire nem becsülték
is Oaht, a tény azért tény maradt: ezt a nőt választották a
legmagasabb méltóságra, és akik hittek benne, hogy La halott - ha
már Cadj, oly nagy fájdalmunkra, ezt hitette el velük -, teljes
tisztelettel adóztak Oah magas és szent rangjának.

- Figyelj, Cadj - figyelmeztette az idősebb papok egyike -, el ne

véts valamit: van olyan határ, amit még te sem hághatsz át!

- Te merészelsz fenyegetni engem? - rikoltotta Cadj, és szemében az

elvakultság dühe égett. - Te fenyegetni merészelsz engem, Cadjot, a
főpapot? - És ahogy így kiáltott, oda- zökkent ahhoz, aki
megsértette, és már lendült is a szentelt penge. Éppen vadul a feje
fölé emelte, hogy lesújtson, amikor egy kis szürke majom érkezett
fecserészve, sipítozva a magasban, s közölte velük, a
szentélyúdvart övező fal résén át:

- A bolganik! A bolganik! - Hangja elcsuklott, sikoltott. - Jönnek!

Jaj, jönnek!
 Cadj megállt, majd Manu felé pördült. Kést tartó keze már lehullt,
csak lógott az oldala mellett.

- Manu, te ... láttad is őket? - kérdezte. - Igazat beszélsz? Ha ez

megint csak afféle tréfa, jaj az életednek, többet nem ugratod
Cadjot!

- Igazat beszéltem - fecsegte és sipítozta a kis állat. - A magam

két szemével láttam őket.

- Hányan vannak? - kérdezte Cadj. - És mennyire vannak Opartól?

- Annyian vannak, ahány levél van a fán - válaszolta erre Manu. -

És már közel járnak a szentély falához ... a bolganik és a
gomanganik. Mintha a földből nőttek volna ki, akár hűvös-párás
időben a szakadékvölgyek ölén a fű.

Cadj megfordult, arcát a nap felé emelte, majd elnyújtott üvöltést

hallatott, mely velőtrázó visítássá változott. Háromszor
harsantotta ezt a borzalmas, undok kiáltást, aztán megparancsolta
az udvaron jelenlévőknek, hogy kövessék. Peckesen elindult a palota
belső épület- tere felé. Ahogy Cadj ama régi útra irányította
lépteit, melyre Opar palotája nézett, minden folyosóról és kapuból
gacsos-göcsös, szőrős emberlények csoportocskái bukkantak elő.
Mindegyik bunkókkal, késekkel volt felfegyverezve.
Visongva-kiáltozva felettük a fákon kis szürke majmok legalább
húszas csapata szökellt.

- Nem itt - kiáltotta a majomcsapat -, nem itt! - És a város déli

felére mutogattak.

Fegyelmezetlen csőcselékként haladt a papok és a harcosok hordája.

Így léptek be Cadj vezetésével a palota épületébe, s ott az
ellenkező szárny felé igyekeztek. Épp felkapaszkodtak a palotát
védő fal magasára, amikor Tarzan és erői odakint megálltak.

- Sziklákat! Köveket! - üvöltötte Cadj, s válaszul e parancsra a

lenti udvaron a nők nyomban hozzáláttak, hogy az omladozó falból
kihullt kődarabokat összeszedjék, a harcosoknak feladogassák. -
Eriggyetek innen! - üvöltötte tovább Cadj a kapu elé érkezett
hadnak. - Eriggyetek! Én vagyok Cadj, a Lángsugarú Isten
főpapja, és ez az ő szentélye. Szentségtelenül ne illessétek ezt
a magasztos helyet, különben az ő haragja fog rátok lesújtani.

Tarzan egy kicsit előbbre lépett a sorból, aztán csendet

parancsolón emelte föl kezét:

- La, a ti főpapnőtök s királynőtök van itt kiáltotta akkor az

opari falakon elhelyezkedőkhöz. - Cadj áruló és gazember. Nyissátok
ki kapuitokat, és fogadjátok a királynőt. Adjátok az árulókat az
igazságszolgáltatás kezére, és nem lesz bántódásotok. Ám ha
megpróbáljátok megakadályozni La visszatértét, akkor erőnek
erejével hatolnak be az ő hadai, és lészen vérontás, és lészen ez
La törvényes joga!

S ahogy így beszélt, La is felsorakozott mellette, hadd lássa őt

minden alattvalója. Ebben a pillanatban kiáltozás harsant La
üdvözlésére és egy-két hang nyomban Cadj ellen. Cadj nyilván látta,
hogy nem sok kell hozzá, és övéi is ellene fordulnak, rikoltva
elrendelte a támadást, egyszersmind maga is elhajította sziklakövét
Tarzan felé. A majomembert csak bámulatos fürgesége mentette meg,
így a kő elsüvített mellette, s egy gomanganit talált szíven, aki a
földre rogyott. És a következő pillanatban már a többi szikla és kő
is záporozott rájuk, s Tarzan válaszul elrendelte a rohamot.
Bömbölve és hörögve rontottak a falaknak a bolganik és a
gomanganik. Macskaügyességgel kúsztak a falon, hiába lengtek fenn a
fejük felett-a védők fenyegető bunkói és buzogányai. Tarzan Cadjot
választotta magának ellenfélül. Az elsők közt ért fel a fal
tetejére.

Szőrös, torz alakú harcos támadta meg bunkójával, s a majomember,

ahogy félkézzel kapaszkodva függött a fal peremén, másik kezével
elkapta s kicsavarta a fegyvert a védő mancsából. Ugyanebben a
pillanatban azt látta, hogy Cadj megfordul s eltűnik a lenti
udvarban. Tarzan föllendült a fal szélére, ahol azonnal két újabb
opari harcos fogadta. A társaik kezéből kicsavart fegyverrel
egyiküket jobbra, a másikat balra taszította könnyedén, hiszen nagy
magassági fölényben volt, és sokkal erősebb volt náluk. A
majomembert hajtotta-űzte a gondolat, hogy Cadjnak, aki a La elleni
lázadás szervezője és vezetője volt, nem szabad megmenekülnie.
Tarzan épp akkor szökkent le a belső udvar kövezetére, amikor a
főpap a túloldalon eltűnt egy boltíves bejáratban.

Papok és papnők próbálták visszafogni a majomembert. A papok közül

Tarzan egyet megragadott a bokájánál, felkapta, a feje fölött
pörgette, így vágott utat magának. Az udvar túlsó végénél megállt
még egyszer, hátrafordult, aztán rettentő izomerejének
megfeszítésével, ahogy csak bírta, az üldözők képébe vágta
társukat, eleven lövedékként. Nem törődött vele, mi a hatás,
pördült megint és rohant a menekülő Cadj után. A főpap meg tudta
őrizni előnyét, mert sokkal jobban eligazodott a palota és a
szentélyépület zegzugain s labirintusain, mint Tarzan. A majomember
bizonyosra vette, hogy az út a szentélynek valami belső udvarára
vezet. Ott majd lel Cadj egy titkos lejárót, mely a palota alatti
folyosórendszerbe nyílik, s nyilván oly tömérdek elágazás vezet
minden irányba, hogy könynyen talál búvóhelyet, ahonnét szinte
lehetetlen lesz kifüstölni. Tarzan ezért minden erejét összeszedte,
hogy a szent udvar t hamarább érje el, és ezzel megakadályozza
Cadjot a búvólyuk elérésében. Nem hagyja, hogy a biztonságot nyújtó
föld alatti világba lejuthasson. Ahogy beugrott végre a kapun át az
udvarra, egy hurok - gondosan előkészített s vetett aljas eszköz! -
a bokájára fonódott, s ő maga hatalmas zajjal a földre bukott.
Csaknem ugyanebben a pillanatban rávetette magát egy maroknyi kis
göcsös-gacsos opari férfi. Tehették, hiszen félig kábultan hevert
ott, és mielőtt öntudatát igazából visszanyerhette volna, már
alaposan meg is kötözték.

Még akkor sem volt egészen magánál, amikor azt érezhette, hogy
fölemelik a földről és viszik, aztán lerakják valami hideg
kőtalajra.

Végre visszatért eszméletéhez, s akkor döbbent rá, hogy megint ott

fekszik az áldozati oltáron a Lángsugarú Isten szentélyének belső
udvarán, s fölé hajolva ott van Cadj is, a főpap. Kegyetlen arca
torz, minden vonását a most már hamarosan elkövetkező bosszú
beteljesülésének gyönyöre járja át.

- Hát végre csak! - kiáltotta Cadj. - Tarzan, ezúttal megismered a

Lángsugarú Isten haragja helyett Cadj haragját, az emberét, és most
ne számíts késlekedésre, se közbeavatkozásra! Magasan a feje fölé
lendítette a szent kést.

A kés hegyén túl Tarzan, a dzsungel ura a fal magas élét látta, és
ezen a falszegélyen épp egy fekete sörényű, roppant fej jelent meg.
Kibontakoztak a vállak, a rettenetes oroszlántest egésze. És akkor
...

- Jad-bal-ja! Kapd el! - kiáltotta a majomember.

Cadj keze megállt a levegőben, a kés a sem- mibe mutatott. Követte

a majomember tekintetét, arra nézett ő is, és abban a pillanatban
az aranyszőrű oroszlán már le is szökkent a kövezetre. Két hatalmas
ugrással a főpapnál termett. Az opari szent kés a földre hullt, és
a rettenetes állkapcsok összecsattantak a nyak nál, a pokoli
rémületbe facsarodott arc alatt.

Az alacsonyabb rangú papok, akik ott maradtak Cadj mellett, mert

látni akarták, hogyan éri el halálát Tarzan, a dzsungel ura, most
fejvesztetten menekültek az udvarból, látván mit művel urukkal az
aranyszőrű oroszlán. Nem maradt más, csak Tarzan, Jad-bal-ja és
Cadj teteme Opar szentélyének belső udvarán.

- Gyere, Jad-bal-ja - parancsolta akkor Tarzan -, és ne hagyd, hogy

bárki is bánthassa a gazdádat.

Egy óra múlva már La diadalmas seregei vették birtokba Opar ősi
palotáját és szentélyét. Azok a papok és harcósok, akik nem estek
el a küzdelemben, hamar megadták magukat. Elismerték királynőjüknek
és főpapnőjüknek Lát. Az úrnő parancsára megindult Tarzan és Cadj
keresése. Egy kis csopor t élén maga La haladt. Ő jutott el a szent
udvarba. Amit látott, hirtelen megtorpanásra késztette. Mert ott
feküdt az oltárra kötözve Tarzan, és mellette vad pofával és
villogó szemekkel ott tornyosult az aranyszőrű oroszlán,
Jad-bal-ja, és Lára meredt.

- Tarzan! - sikoltotta La, és megindult volna az oltár felé. - Cadj

akarata csak beteljesült. Atyáim istene, könyörülj rajtam ...
Tarzan halott.

- Nem! - kiáltotta a majomember. - Dehogy halott! Gyere, oldozz el,

mert megkötöztek, és ha nincs Jad-bal-ja, kioltotta volna életemet
a főpap kése.

- Hála Istennek, hogy így esett! - sikoltotta

La, és rohant volna az oltárhoz, de megint
visszarettentette a felhördülő oroszlán.

- Feküdj! - parancsolt Jad-bal-jára Tarzan. - Ő hadd jöjjön ide! -

És az oroszlán odaheveredett gazdája mellé, szakállas pofájával
dörzsölgetni Kezdte urának mellkasát.

La odament, a szent kést fölemelte a földről, és elvagdosta a

dzsungel urának kötelékeit. Ekkor fedezte föl az oltár mögött Cadj
tetemét.

- Leggonoszabb ellenséged halott - szólt Tarzan. - És a haláláért

Jad-bal-jának mondj köszönetet, mint ahogy én is neki köszönhetem
az életem. Te magad pedig ezután uralkodj békességben és
boldogságban, és élj barátságban a Gyémántok Palotájának völgybéli
lakóival.

Aznap éjszaka Tarzan a bolganik és a gomanganik főnökei, valamint

Opar papjai s papnői La királynő vendégeiként lakomáztak a nagy
díszteremben; ették pedig a finom falatokat Atlantisz hajdani
lakóinak arany táljairól - e tálakról, melyeket egy elsüllyedt, már
csak a legendákban élő földrészen formáztak és kovácsoltak mívesen.
Másnap reggel pedig Tarzaan, Jad-bal-ja kíséretében, továbbindult:
haza, a vazirik földjére.

17. Tűzkínzatás

Flóra Hawkes és négy társa bukdácsolva menekült az úttalan dzsungel

sötét sűrűjén át. Luvini embereivel üldözte őket. A fehéreknek nem
volt semmi meghatározható céljuk, hiszen mindvégig a feketék
vezették őket, s halvány fogalmuk sem lehetett, merre járnak -
elveszve bolyongtak. Valamennyiükben egyetlen gondolat, egyetlen
szándék élt: minél messzebbre kerülni az elefántcsont-harácsolók
táborától.

Teljesen függetlenül attól, mi lett a harc kimenetele, tudták,

sorsuk megpecsételődik, ha bármelyik fél elfogja őket. Ekképpen
botorkáltak vagy félóra hosszat, amikor pillanatnyi pihenőt
engedélyeztek maguknak. A beállt csendben tisztán hallhatták a
dzsungel mélyéből az üldözés zaját. Nem tehettek mást,
lélekszakadva loholtak tovább céltalanul.

Meglepetésükre egyszer csak valami fény kezdett előttük derengeni.

Mi lehet az? Teljes kört írtak le, és úgy tűnt, mintha mindvégig az
elhagyni vágyott tábor felé közeledtek volna.

Óvatosabban haladtak tovább, míg végre kiderült: tüskés boma-tábor

van előttük, annak látták körvonalait. A tábor közepén ott lobogott
egy kis tűz, körülötte mintegy ötven fekete bőrű harcos
csoportosult, és ahogy a menekülők még közelebb értek, látták, hogy
a feketék közt jól kivehetően ótt áll még egy alak, s a tábortűz
fénye jól megvilágítja. Döbbenetes látvány volt: egy fehér nő! - és
még, döbbenetesebb a zaj, a dobogás a hátuk mögött, az üldözőké.

A feketék gesztusaiból és handabandájából; úgy látták, nem lehetett

kétséges, hogy az imént hallott csatalármát vitatják, a csetepatét,
mely az elefántcsontos arabok tábora felől hallatszott - sokat
mutogattak ugyanis abba az irányba. Most a nő fölemelte kezét,
csendet intett, és füleltek. Ez volt alkalmasint az a pillanat,
amikor meghallották a Flóra Hawkes- féle társaságot üldöző feketék
dzsungelzajongását.

- Egy fehér nő van köztük - mondta Flóra a többieknek. - Nem

tudhatjuk, ki az, mégis, egyetlen reményünk ő. Hiszen akik
üldöznek, hamarosan utol is érnek minket. De ez a nő ... talán
védelmet nyújt nekünk. Rajta, én megpróbálom kideríteni -
jelentette ki, és válaszra se várva nekivágott, ment vakmerően a
boma felé.

Társai követték, s alig tettek meg egy kis utat, az egyik vaziri
harcos éles szeme máris fölfedezte őket. A boma-védfal egyszerre
"kivirágzott" dárdahegyekkel.

- Állj ! - kiáltotta a harcosok egyike. - Mi Tarzan vaziri népe

vagyunk. Kik vagytok ti?

- Angol nő vagyok - válaszolta Flóra. - Társaimmal eltévedtünk a

dzsungelben. Szafári-embereink elárultak minket ... a főnökük,
vezetőnk most bennünket üldöz a harcosaival! Öten vagyunk csak,
védelmeteket kérjük.

- Hadd jöjjenek - mondta a vaziriknek Jane.

Ahogy Flóra Hawkes és a négy férfi belépett a bomába, Jane Clayton

s a vazirik vizslató szeme járt rajtuk. Ám még egy szempár figyelte
őket a táborral szemközt, egy nagy fa lombsűrűjéből. A szürke
szemekbe furcsa fény szökött, ahogy felismerték Flóra Hawkest és
társait.

Mikor a jövevények közel értek a tábor lakóihoz, Lady Greystoke nem

fojthatta el csodálkozását.

- Flóra! - kiáltotta. - Flóra Hawkes, hogy az isten csudájába

kerülsz te ide, és mit csinálsz?

A lány is megdöbbent, de úgy, hogy beledermedt.

- Lady Greystoke! - kiáltott fel, és földbe gyökerezett a lába.

- Nem értem - folytatta Lady Greystoke. - Fogalmam sem volt, hogy

Afrikában vagy.

A sima beszédű Flóra sem ocsúdott olyan könnyen ebből a rémületből,

de vele született ravasz ter mészete diadalmaskodott, és máris kész
volt a válasz:

- Mr. Bluberrel és barátaival vagyok itt - mondta. - Ők tudományos

kutatásokat végeznek errefelé, s elhoztak magukkal, mert tudták,
hogy jártam már itt Afrikában önnel és Lord Greystoke-kal, és
ismerem valamelyest a vidék sajátosságait, a szokásokat és a
körülményeket. Most pedig az történt, hogy az embereink, akiket
béreltünk, ellenünk fordultak. Ha nem segítenek rajtunk, elvesztünk
valamennyien.

- Nyugati-partvidékiek? - érdeklődött Jane.

- Igen - válaszolta Flóra.

- Azt hiszem, az én vaziri kísérőimnél kellő fogadtatásra találnak.

Hányan vannak?

- Mintegy kétszázan - vágta rá Kraski.

 Lady Greystoke a fejét rázta.

- Az arány nem túl kecsegtető - jegyezte meg végül, majd hívta

Usulát, aki őrségben állt. - Kétszáz fickó a nyugati partokról.
Ezeket az embereket üldözik - magyarázta Jane Clayton. - Harcolnunk
kellene, hogy megvédjük őket.

- Vazirik vagyunk - mondta Usula nagyon egyszerűen. Abban a

pillanatban már fel is tűntek Luvini előőrsei a tábortűz
megvilágította terep szélén.

És Ahogy a fogadásukra kész, fénylő testű harcosokat

megpillantották, a nyugati parti fickók isszahőköltek. Ugyanakkor
Luvini egy pillanat alatt felmérte, milyen csekély számú
ellenséggel állnak szemben. Előreszökkent az emberei elé, és
kihívóan, sértegetően követelőzött. Szavainak az volt a lényege,
hogy a fehér embereket adják néki vissza. Szavait fantasztikus,
groteszk lépésekkel kísérte, egyszersmind puskáját és öklét is
rázta. Hirtelen a harcosai is átvették mozdulatait, és vagy kétszáz
torok, az egész sereg harsogta, visongta ugyanazt. Fenyegetőztek,
és bakugrásokkal kívánták nyomatékosítani közlendőjüket.
Belelovalták magukat a dologba, hogy a végén már-már eszelős lázban
égtek: megvolt a támadás minden lelki aláfestése és alapfeltétele.

A vazirik a boma mögött csak némán álltak, ígY várták az

ellenséget. Őket Tarzan iskolázta, és rég leszoktak az efféle
előjátékokról, melyek más harcias törzsek szívének - csata előtt -
oly nélkülözhetetlenül kedvesek.

- Túl sok puskájuk van - jegyezte meg Lady Greystoke. - Nem jók így
a kilátásaink.

- Hatan sincsenek köztük, akik rendesen, egyből eltalálnának egy

célt - nyugtatta Kraski.

- Maguk négyen, férfiak, fegyverrel vannak mind. Álljanak be a

vazirik közé. Aztán figyelmeztessék a szafári-népüket, hagyjanak
minket békén, vonuljanak el. Nem kell lőni, amíg nem támadnak, de
az első gyanús jelre tüzet nyitnak, és lőnek szakadatlan. Nincs
semmi, amitől annyira inába szállna a nyugati-partvidéki fekete
ember bátorsága, mint ha fehérek lőnek rá. Flórával mi hátul
maradunk a nagy fa közelében.

Tekintély csengett a hangjában, nem tűrt ellenvetést, érződött

rajta, hogy hozzászokott a parancsoláshoz, és hogy jól tudja, mit
beszél.

A férfiak engedelmeskedtek, még Bluber is beállt a vazirik közé az

első sorba, pedig úgy remegett, mint a nyárfalevél.

Mozdulataikat a tábortűz fényében Luvini világosan látta, s látta

az a másik szempár is, aki ott lapult a nagy fa lombjában, mely
alatt Jane Clayton és Flóra Hawkes állt. Luvini nem harcólni jött,
hanem azért, hogy foglyul ejtse Flóra Hawkest. Embereihez fordult.

- Ötvenen vannak - mondta. -Könnyűszerrel lemészárolhatnánk őket,

de nem azért jöttünk, hogy harc legyen. Azért jöttünk, hogy a fehér
lányt visszavegyük. Ti maradjatok itt, csapjatok nagy zajt,
kössétek le ezeknek a sakálivadékoknak a figyelmét, én addig ötven
emberrel megkerülöm a táborukat. Nyomuljatok közben egy kicsit
előre, hátráljatok valamelyest, keltsetek fel így magatok iránt a
figyelmet. Elrabolom a fehér lányt a fa alól, és ha ez megvan,
tudatom rögtön veletek. Ti meg akkor vonuljatok vissza a faluba,
ahol a cölöpkerítés mögött minden támadástól védve leszünk.

Tetszett ez a terv a nyugati-partvidéki feketéknek, akik

egyáltalán nem rajonganak a harcért. Tették hát a dolgukat,
táncoltak, veszettül fenyegetőztek, ahogy addig, mert azt érezték,
büntetlenül, kockázat nélkül tehetnek bármit, hiszen csakhamar
úgyis jön a visszawonulás, vér nélkül meglesz a győzelem, várja
őket a cölöpfal mögötti biztonság.

Luvini pedig nekivágott. Kerülővel kúszott célja felé, rejtette

a
sűrű dzsungelnövényzet, és fedezte hadának fülsiketítő zaja. Csak
egyet nem tudott: hogy épp most, arról a fáról, a sűrű lombból
odaszökken a két fehér nő elébe egy hatalmas férfialak, fehér ember
egy szál ágyékkötő s egy leopárdbőr híján mezítelen. Isteni alakját
így rajzolja ki az éjben a hevenyészett vad tűz fénye.

- John! - kiáltott fel Lady Greystoke. - Hála az Istennek, hogy te

vagy itt!

- Pszt! - Intette a fehér óriás, mutatóujját az ajkára téve, aztán

hirtelen megpördült, Flóra Hawkes felé.

- Te vagy az, akiért most jöttem! - kiáltotta, és felkapva a

t„rhét, könnyedén a vállára vette, majd mielőtt még Lady Greystoke
közbeavatkozhatott volna - mielőtt felfoghatta volna, mi is történt
egyáltalán, kecses mozdulattal átszökkent a bomán, és eltűnt a
tábor mögötti dzsungelsűrűben.

Jane Clayton egy pillanatig szédülten állt, mint akit váratlan ütés
ért, aztán fojtott sóhaj kíséretében zokogva a földre rogyott, két
karja közé temetve az arcát.

Ekképpen lelt rá harcosaival Luvini, ahogy óvatosan kúszva

megközelítették a bomát, majd besurrantak a táborba. Eközben a
szemközti oldalon a harcosok féktelen hujogatása és fenyegetőzése
fedezte az akciót. Egy fehér nőért jöttek, s találtak is egyet.
Nyers mozdulatokkal talpra ráncigálták, kiáltozását durva kézzel
elfojtották, aztán megragadták, kivonszolták a dzsungelbe, és a
cölöpkerítéses táborfalu felé vették vele útjukat.

Tíz perc múlva a fehérek és a vazirik azt láthatták, hogy az imént

még őrjöngő feketék egy szálig visszaszállingóznak a dzsungelbe,
továbbra is ordítozva és fenyegetőzve, mintha ellenségük
maradéktalan megsemmisítéséről lenne szó - jóllehet egy puskalövés
nem dördült, egyetlen dárda nem röppent.

- A mindenségit! - mondta Throck. - Vesszek meg, ha értem: minek

volt ez az istenverte hajcihő? Azt hittem már, hogy meg se állnak,
míg nyársra nem húznak minket vacsorára, hahaha! De ezek a
balfácánok semmit se csináltak, mi meg szépen megúsztuk, tessék!

Bluber kidüllesztette a mellét.

 - Pár maroknyi bennszülött kevés, hogy egy Adolph Blubernek
megkottyanjon - jelentette ki.

Kraski csak bámult a távozó feketék után, majd a fejét vakarva a

tábortűz felé fordult.

- Nem értem - mondta. Majd hirtelen azt kérdezte: - Hol van viszont
Flóra és Lady Greystoke?

Akkor jöttek rá, hogy a két nő nyomtalanul eltűnt. A vazirik

őrjöngtek. Kiabálták úrnőjük nevét, de hiába, válasz nem jött.

- Rajta! - kiáltotta Usula. - Mi, vazirik majd harcolunk, ha csak

az kell! - És átszökkent a bomán, ötven embere követte, így
indultak, vágtatva, a nyugati-partvidékiek üldözésére.

Pár pillanat műve volt csak, hogy utolérjék őket, és ami akkor
"kibontakozott", verés volt inkább, nem harc. A nyugati-partvidék
feketéi rettegve menekültek a vazirik elől, még a fegyverüket is
elhajigálták, hogy könnyebb legyen a futás: De Luvininek és
társaságának volt némi előnye, így ők elérték a tábor védfalát.
Mielőtt űzöttek s űzők befutottak volna, ők foglyukkal biztonságba
kerültek. Bent azonnal megvetették a lábukat, tudták ugyanis,
hogyha a vaziriket a táborba beengedik, tömegmészárlás jön, amit
aligha úsznak meg élve. Védték, tartották hát a bejáratot, és
egyenlőre meg is állították Tarzan népének rohamát. Ennyi idő elég
volt ahhoz, hogy a kaput becsukják és rátolják a reteszeket. A falu
eleve nagy erő elleni védelemre épült, könnyű volt hát védeni a
benti csaknem kétszáznak a kinti alig ötvennel szemben.

Usula megértette, hogy nyakra-főre támadni itt esztelenség. Hátrább

is vonta embereit egy kicsikét, s ott dühös arccal lekuporodtak.
Égő szemmel meredtek a cölöpfal kapujára, s közben Usula azon törte
a fejét, hogyan lehetne kicselezni az ellenséget, hiszen puszta
erővel nem tudtak vólna diadalmaskodni a nyugati partvidékieken.

- Nekünk most csak Lady Greystoke kell jelentette ki. - A bosszúval

ráérünk máskor i!

- Jó, de azt se tudjuk, a faluban van-e - figyelmeztette egyik

embere.

- Hol lenne máshol, azt mondd meg - kérdezte Usula. - Persze, van
valami igazad, elképzelhető, hogy mégsincs a faluban, de éppen
ezért szeretnék valami biztosat tudni. Van egy tervem. Nézzétek, a
szél a falu túloldala felől fúj. Tízen csatlakoztok hozzám, a
többiek a bejárat elé vonulnak, és nagy zajt csapnak, mintha
támadni akarnának. Egy idő múlva a kapu ki fog nyílni, erre a
fejemet teszem. Kinyílik a kapu, és ők kijönnek. Addigra
megpróbálok visszaérni. De ha nem tudok, akkor is oszoljatok két
csoportra, álljatok fel a kaputól jobb felől és bal felől.
Hagyjátok, hogy a nyugati-partvidékiek elmeneküljenek. Figyelni
csak- is Lady Greystoke-ra kell. Ha őt megpillantjátok,
szabadítsátok ki, akárhányan őrzik. Értitek? - Társai bólintottak.
- Akkor gyerünk - vezényelte, és a tíz kiválasztott harcossal
eltűnt a dzsungelben.
 Luvini Jane Claytont a bejárathoz közeli kunyhók egyikébe vitte.
Gondosan összekötözte, sőt, kikötötte még egy cölöphöz is. Abban a
tudatban volt ugyanis, hogy ő Flóra Hawkes. Aztán otthagyta a
sötétben, és visszasietett a kapuhoz, hogy irányíthassa a falu
védelmét.

Az utolsó óra eseményei olyan gyorsan peregtek, hogy Jane Clayton

kábult volt még a sokkok sorozatától, mely érte. Jelen helyzetének
rémségei eltörpültek ahhoz a borzasztó emlékhez képest, hogy Tarzan
őt egy másik nő kedvéért otthagyta legnagyobb bajában. Igen, eltűnt
a dzsungelben ezzel a Flóra Hawkesszal. Hiába tudta, amit Usula
mondott - Tarzannak erről a bizonyos fejsérüléséről,
emlékezetkihagyásáról -, nem volt ez vigasz, oly durva volt, amit a
majomember tett: így itthagyni őt!

Ekképpen feküdt most, arccal a földnek, zokogva, egy arab falu

kunyhójának mocskában. évek óta nem hullatott ilyen keserves
könnyeket.

Míg őt a bánat ezen mód emésztette, Usula és tíz embere halálos

csendben ott kúszott a cölöpkerítés külső oldala mellett, és az
arab táborfalu hátsó feléhez közelített. Találtak ott kivágott
bokrokat, rőzsét nagy mennyiségben. Az arabok nem végeztek
félmunkát, mikor tisztást vágtak a falujukhoz. A holt faanyagot
közvetlenül a karófa mellett halmozták fel. Körülbelül
háromnegyed-magasságig jutottak vele. Mivel ezt a műveletet nem
tudták teljes csendben végezni, Usula máris szalasztotta egyik
emberét, hogy szóljon a többieknek, csapjanak még nagyobb ricsajt,
ordítozásuk hadd nyomja el a falu mögött tevékenykedők zaját. A
terv bevált, de könnyű dolguk így sem volt. Több mint egy órás
erőfeszítésükbe telt, míg a "felhalmozással" elégedettek lehettek.

Luvini a cölöpfal résén át jól látta, hogy a vazirik- a hold

fényében csak riadalmat keltenek a kapunál, s hogy támadásról ezen
az éjszakán szó sem lesz. Ezért úgy határozott, hogy a maga
részéről fel is hagy az éber figyeléssel, s idejét sokkal
kellemesebb mulatságokra fordítja. Harcosainak zömét utasította,
maradjanak a kapu környékén, figyeljenek mindenre, őt pedig azonnal
riasszák, ha a vazirik részéről bármi gyanúsat észlelnének. Aztán
mint aki jól végezte a dolgát, a kunyhóba ment, ahol Lady
Greystoke-ot hagy ta.

Nagydarab fickó volt ez a Luvini, lapos, alacsony, előreszökkenő

homlokú, majomállkapcsú. Ahogy a kunyhóba lépett, és fáklyatartóját
ledöfte a földbe, véreres szeme mohón falta máris az előtte
moccanatlanul, kiszolgáltatottan heverő nő gyönyörű alakját.
Megnyalta duzzadt ajkát, közelebb lépett, kinyújtotta kezét,
megérintette zsákmányát. Jane Clayton felnézett, aztán undorodva
húzódott hátra. A fekete férfi arcára meglepetés ült ki, amikor
Lady Greystoke-ot, vagyis a számára teljesen ismeretlen nőt
meglátta.

- Ki vagy te lenni? - kérdezte a szokásosnál is jobban törve a

fehér emberek nyelvét.

- Lady Greystoke vagyok, Tarzannak, a dzsungel urának a felesége -

válaszolta Jane Clayton. - És ha észnél vagy, azonnal szabadon
engedsz.
 Meglepetés és rémület fogta el Luvinit, és még valami, de hogy a
tompult agyat melyik borította el inkább, nehéz lett volna
megmondani. Sokáig csak ült, bámulta a nőt, majd lassan mohó,
kéjsóvár kifejezés ült ki az arcára, és eltűnt a félelem, mely
eleinte még tagadhatatlanul rajta volt. Jane Clayton ebből a
változásból a reá váró végzetet olvashatta ki.

Luvini ügyetlenül matató ujjaival kioldozta Jane kötelékének

csomóit, szabaddá tette csuklóját-bokáját. A nő érezte a fekete
ember borzalmas, bűzös leheletét, látta véreres szemét, vöröslő
nyelvét, hihetetlenül undok, húsossá duzzadt ajkát. Jane abban a
pillanatban, hogy megérezte kötelékei lazulását, talpra szökkent,
és rohant volna a kunyhó kijárata felé, de a hatalmas kéz elkapta,
visszarántotta. Luvini nem tréfált. Mohón húzta magához a nőt, aki
vadul védekezett, és mint egy őrjöngő nőstény tigris, többször is
belevágott a rútul vigyorgó arcba. Nyers erővel, bestiálisan és
gátlástalanul törte le a férfi Jane Clayton gyenge ellenállását; s
ekképpen vonta őt mind közelebb magához. Mintha megsüketültek volna
mindketten e küzdelem hevében; nem hallották se a vazirik lármáját,
se a faluban támadt hirtelen, újabb zajt és nyugtalanságot.
Harcoltak, de úgy, hogy a nő eleve kudarcra s gyalázatra volt
ítélve.

A cölöpkerítés hátsó részénél Usula már meggyújtotta fáklyáival a

felhalmozott rőzsét: égett vagy féltucat helyen. A lángokat
felkapta a könnyű dzsungel-fuvallat, és csaknem egyszerre lobbant
mindenütt a tűzfüggöny sűrűje. Ez már ellenállhatatlanul harapdálta
a védfal erős faanyagát. Vöröslő szikrazápor zúdult a falu
zsindelytetőire, és percek alatt az egész település lángban állt.
Bekövetkezett az is, amit Usula jósolt, vagyis hirtelen kitárult a
kapu; és a nyugati partvidék fiai bőrük színénél is sötétebb
rémülettel menekültek. A kapu két oldalán ott álltak a vazirik.
Hagyták őket futni a dzsungelbe, mert ők csak úrnőjüket lesték, hol
hozzák, hol jön - de hiába. Odabent már minden a poklok lángjában
állt, de Lady Greystoke-nak nyoma sem volt.

Már rég letettek róla, hogy a faluban élet lehet még, túl nem
élhette ezt a tüzet senki, ha bennmaradt. Mégis, vártak és
reméltek, míg aztán Usula volt az, aki feladta a hiábavalónak
tetsző virrasztást.

- Soha nem is volt ő itt - jelentette ki. Most aztán kergethetjük a

nyugati-partiakat, hogy elkapjunk párat közülük és megtudjuk, mer
re lehet egyáltalán Lady Greystoke.

Nappal lett, mire a szétszórt nyugati-partiak kis csoportjára

bukkantak. Ott ütöttek tábort pár mérfölddel nyugatabbra. Hamar
körülvették őket. Amikor azok megtudták, hogy nem lesz bántódásuk,
azonnal meg is adták magukat. Annyit kellett csak megtenniük, hogy
becsülettel válaszoljanak Usula kérdéseire.

- Hol van Luvini? - ez volt Usula első kérdése. Az európaiaktól

tudta meg előző este a nyugati-parti feketék mostani vezetőjének a
nevét.

- Nem tudjuk, nem láttuk őt azóta, hogy a faluból eljöttünk

-felelte az egyik fekete. -, Mi egyébként is az arabok rabszolgái
voltunk, és amikor a táborfaluból kimenekültünk az éjszaka, nyomban
elváltunk amazoktól, mert úgy gondoltuk, nagyobb biztonságban
leszünk, ha Luvinitől minél távolabbra kerülünk. Kegyetlenebb ő még
az araboknál is.

- Láttátok azt a fehér nőt, akit Luvini tegnap este a faluba

cipelt? - kérdezte Usula sürgetően.

- Egy fehér nőt hozott, az biztos - felelte egy másik fekete.

- Mit csinált vele? Hol van most az a nő? - hangzott a következő

kérdés.

- Nem tudom. Amikor behozta, megkötözte kezét-lábát, és bevitte a

kapu közelében lévő kunyhóba, amelyikben ő lakott. Azóta a nőt nem
is láttuk.

Usula megfordult és a társaira nézett. Szemében roppant félelem

izzott, és ez visszatükröződött a többiek magatartásában is.

- Rajta! - mondta akkor. - Vissza kell mennünk a faluba. Ti pedig

velünk jöttök - tette hozzá, szavait a nyugati-parti feketékhez
intézve. - És ha hazudtatok ... - Jelentőségteljes mozdulatot tett:
mutatóujját húzta el a torka előtt.

- Nem hazudtunk neked - biztosították az idegen feketék.

Sebes léptekkel tértek vissza a falu üszkös romjaihoz. Az arabok

egykori építményéből egyéb se maradt, csak pár kupacnyi füstölgő
hamu; zsarátnok.

- Hol volt az a kunyhó, ahol a fehér nőt őrizte Luvini? - kérdezte

Usula türelmetlenül, ahogy e gyötrelmes színhelyen jártak.

- Itt - mondta az egyik fekete, és pár gyors lépéssel odament az

egykori kapu mögötti térségre. Akkor meg is torpant azonnal, és
lemutatott valamire, ami a földön hevert. - Itt van - mondta -,
itt, az a nő, akit kerestek.

Usula a többiekkel együtt odanyomult. Harag és bánat küzdött

bennük, ahogy nézték a lábuk előtt heverő, elszenesült emberi
maradványt.

- Ő az - mondta Usula. Elfordult, hogy ne lássák bánatát, mert

könnyek gördültek le ébenszín orcáján. A többi vaziri ugyanilyen
megindultan állt, hiszen mind olyan nagyon szerették a nagy Bwana
asszonyát.

- De hátha mégsem ő az - próbálkozott egyikük. - Hátha valaki más.

- Hamar megmondható az - kiáltotta a harmadik. - Ha a hamu közt ott

vannak a gyűrűi, akkor nincs kétség. - Avval már térdelt is le,
kutatott a gyűrűk után, amelyeket Lady Greystoke mindig viselt.

Usula kétségbeesetten rázta a fejét.

- Ez ő, ez ő - hajtogatta. - Még a cölöp is itt van, amihez

kikötötték. - És rámutatott a cölöpnek elszenesedett maradványára a
test kupaca mellett. - Ami meg a gyűrűket illeti, Luvini nyilván
elvett tőle minden effélét, mikor foglyul ejtette. Mindenkinek volt
ideje elhagyni a falut, kivéve őt, aki ... egy cölöphöz volt
kötözve, és nem bírt elszabadulni ... ó, ez senki más nem lehet,
csak ő!

A vazirik kis sírteknőt ástak, és nagy tisztelettel elhelyezték

benne a hamvakat, a helyet magát pedig kis kőrakással jelölték meg.

18. A bosszú ösvényén

Tarzan, a majomember viszonylag lassan, Jad-bal-ja sebességéhez

igazodva, hazafelé haladt, és vegyes érzelmekkel gondolta át az
elmúlt hét eseményeit. Igaz, hogy sikertelenül járt az opari
kincseskamrák dolgában, de a gyémántos zsákocska, amelyet magával
vitt, többszörösen kárpótolta ennek a tervének kudarcáért, Egyedül
az izgatta, hogy vazirijeit végre biztonságban tudhassa. Aztán élt
benne egy kicsit a vágy, hogy megkeresse azokat a fehéreket, akik
az orvossággal elaltatták, hadd ossza ki nekik a megérdemelt
büntetést. Mivel azonban leghőbb vágya, messze legfontosabb dolga
most az volt, hogy hazaérjen, nem is tett kísérletet arra, hogy ezt
a megtorló akciót a közeljövőben végrehajtsa.

Együtt vadászott, együtt étkezett, egymás oldalánál aludt ember és

nagy oroszlánja, együtt haladtak a vad dzsungelösvényen hazafelé.
Tegnap Bara, az őz húsán osztoztak, ma Horta, a vadkan lett étkük,
és aligha kellett attól félniük, hogy egy nap bármelyikük éhes
marad.

Már csak egynapi járóföldre voltak a bungalótól, mikor Tarzan

nyomokra bukkant. Harcosok nagy csapata vonult arra. Ahogy némelyek
falják, egyre falják a legfrissebb részvényárfolyamokat, mintha az
életük függne a tőzsde pillanatnyi változásaitól, úgy dolgozott fel
Tarzan minden parányi jelet, adatot, amit a dzsungel kínált neki.
Mindaz, amit efféle közlésekből, tényekből megtudott, egész élete
során a létezésének volt a sine qua non-ja: az tehát, ami nélkül
nem megy. Most hát gondosan megvizsgálta ezt a nyomot is. Pár napos
volt, és részben már szétdúlták a vadállatok, de azért használható
volt. A majomember éles szimata még szagokat is felfedezett.
Részleges közönye hirtelen átcsapott élénk érdeklődésbe, mert a
nagy harcosok lábnyomai között feltűnt neki egy fehér nőé is - egy
szeretett lábnyom, melyet úgy ismert, ahogy, mondjuk, az édesanyja
arcát ismeri az ember.

- A vazirik visszatértek, közölték, hogy hiányzom - következtetett.

- És most ő, igen, ő nekivágott velük, hogy megkeressen engem. - Az
oroszlánhoz fordult. - Bizony, Jad-bal-ja, most megint csak
elfordulunk a hazaúttól ... de nem, nem, hiszen ahol ő van, ott
vagyunk mi otthon.

Hanem a nyomok iránya valamelyest rejtély volt Tarzannak, mert a

csapás nem egyenesen az opari úton vezetett, hanem attól kicsit
délebbnek. Hatodik nap éles fülével meghallott valami neszezést:
közeledő emberek zaja. Egyszerre az orrát is megcsapta a feketék
szaga. Jad-bal-ját a bozótba küldte, ő maga meg felszökkent a fákra és
sebesen a közeledő feketék felé indult. Ahogy a távolság fogyott, a
szag erősödött, míg aztán, bár még nem is látta őket, tudta, hogy a
vazirik azok. Ám egy bizonyos illat, mely boldoggá tette volna,
hiányzott.

És Usula jött - de milyen szomorúan és leverten! - a vazirik élén,

s akkor az ösvény kanyarulatánál hirtelen szembetalálta magát
gazdájával.

- Tarzan! - kiáltotta Usula. - Te volnál az valóban?

- Senki más - felelte a majomember -, de hol van Lady Greystoke?

- Jaj, uram, gazdám, hogyan mondjuk meg ř mi azt neked! - kiáltotta

Usula szinte sírva.

- Csak nem azt akarod mondani ... - kiáltott fel Tarzan is. - Nem,
az lehetetlen. Neki a haja szála se görbülhet, ha az én hűséges
vazirijeim az őrei.

A harcosok szomorúan és szégyenkezve csüggesztették le fejüket.

- Életünket ajánljuk fel érte, vesszünk valahányan - mondta, avval

el is dobta már lándzsáját-pajzsát Usula, és egyszerű mozdulattal
odatárta nagy, széles mellét Tarzannak. - Sújts ide, bwana -
mondta.

A majomember lehajtott fejjel fordult el, Aztán egyszerre megint

Usulához fordult.

- Mondd el nekem, hogyan történt - kérte -, és felejtsd el botor

ajánlatodat, ahogy én is elfelejtem ezt az ostobaságot.

Usula röviden elmondta az eseményeket, amelyek Jane halálához

vezettek. A majomember három szót szólt csupán, és feltett egy rá
jellemző kérdést:

- Hol van Luviní?

- Jaj, hát épp ezt nem tudjuk - felelte Usula.

- De majd én megtudom - jelentette ki Tarzan. - Menjetek utatokra,

gyermekeim, siessetek haza a kunyhóitokba asszonyaitokhoz,
gyermekeitekhez, és amikor újra látjátok majd Tarzant, abból tudni
fogjátok, hogy Luvini halott.

Esdekelve kérték, hogy vele tarthassanak, de ő rájuk se hederített.

- Szükség van rátok odahaza az évnek ebben a szakában - mondta. -

Máris túl sokat voltatok távol a nyájtól és a földektől. Menjetek
vissza, mondom, és vigyétek meg a hírt Koraknak. Ám azt is
mondjátok meg neki, hogy ez a- kívánságom: maradjon otthon és, ha
én kudarccal járok, akkor jöjjön csak utánam, hogy félbemaradt
munkámat befejezze.

Ahogy ezt elmondta, megint arrafelé fordult, amerről jött.

Füttyentett, egyetlen mély, hosszú dallamot szólaltatott meg, mire
egy pillanat múlva elébük szökkent a dzsungel ösvényén Jad-bal-ja,
az aranyszőrű oroszlán.
 - Az aranyszőrű oroszlán! - kiáltotta Usula. - Hogy elszökött
Kivazitól, mekkora volt a keresés! De hát ezek szerint épp ő
kereste gazdáját, a kedves Bwanát!

Tarzan bólintott.

- Jött árkon-bokron, míg rám nem talált - mondta, aztán elbúcsúzott

a vaziriktől, és ment, bosszút állni Luvinin.

John Peebles egy fa ágvillájában kuporgott, és bágyadt tekintettel

köszöntötte a irkadó hajnalt. Közelében ott volt Dick Throck is.
Kraski azonban, aki intelligensebb volt náluk, és ezért több volt
benne a kezdeményezés s az ötlet, két erős ágon kisebb ágakat
vetett át, melyből kényelmes ágya lett, amin végignyújtózhatott. Jó
három méterrel följebb Bluber is így viszonylag biztonságos
elágazásra lelt, ahol megkapaszkodhatott.

- Isten az atyám - horkantotta Peebles - jöjjön akármi rohadék

oroszlán inkább, de még egy ilyen éjszakából nem kérek, a fene
akárkibe!

- Egyetértek - kontrázott Throck. - Inkább alszok a fődön; de nem

így késbe-villába!

- Ha a három kedves úrnak összesen annyi esze lett volna az elmúlt

időkben, mint egy rozmárnak, hát az éjszaka kényelmesen alhattunk
volna, és nem fönn a fán - szögezte le Kraski epésen.

- Hé, ott fönn a mennyekben, pufók Bluber! Mister Kraski hozzád

intézte a beszédét! - kiáltotta Peebles, és szavának meglepően sok
éle volt.

- Ach, weh! - nyögte erre a megszólított. - bánkódok is én bárkin,

megvan nekem egyszerűen a végem!

- Azt akarná, hogy emeljünk neki szép házat, ahol aztán őurasága
bevághatja a szunyát - folytatta Peebles. - Mit nem képzel még itt
az ilyen finom ember!

- Ugyan, Peebles, miért ne dolgoznátok ti Dyck Throckkal, s az a

lapát mancsotok, talán leesne az opari aranygyűrű? - folytatta
Kraski. - Rég éhen haltatok volna, ha én nem gondoskodom
ennivalóról. És az oroszlánok laknak majd jól belőletek, vagy
csont-bőr döglötök meg a végén, ha nem hallgattok rám; nem, mintha
olyan nagy kár lenne értetek.

A többiek nem is figyeltek már erre az utolsó oldalvágásra. Tény,

hogy az idők során oly végtelen sokat veszekedtek, hogy már
egyáltalán nem is érdekelték egymást. Peebles és Throck párosát
leszámítva valamennyien keresztbe-kasul gyűlölték és utálták
egymást. Csak a biztonság kedvéért maradtak együtt.

Peebles nagy, nehézkes testével lassan le- ereszkedett. Throck

követte, aztán Kraski is melléjük szökkent. Végül Bluber is
lemászott, aki egy pillanatig dermedten nézte tisztességtelen
külsőt kölcsönző ruháját.
 - Mein Gott! - kiáltotta végül. - Nézzetek rám! Ez az öltöny nekem
belekerült húsz guinea ... tessék! Kész tönk. Rámentem a tönkre!
Nekem nem akarásodik több egy font kiadás se, nem akarásodik az
nekem több!

- A fenébe a rohadt ruháddal! - kiáltotta Kraski. - Kit érdekel az

akarásod! Itt állunk étlen-szomjan, fenyegetnek minket a vérszomjas
vadállatok, vagy ki tudja, miféle kannibálok, Flóra eltűnt, és
akkor te jössz, és a ruhád, a költségeidet meg a hasfájásodat
panaszolod fel! A fenébe a húsz guinea-ddel! Unlak, Bluber, és most
már tényleg mozdulj, nem maradhatunk itt tovább.

- De merre tovább? - kérdezte Throck.

- Ugyan, hát nyugatnak, csak az van! - válaszolta Kraski,

felháborodottan. - Erre a part, látjátok? - mutatta. - És nekünk
nincs más hátra, csak erre, előre!

- Hohó! - rikkantotta Peebles. - Ami nyugatnak van, nincsen

keletnek! Nyugatnak kell mennünk, másképp hogy érünk oda, ennyi!

- Ki beszél itt keletről? - kérdezte meghökkenten Kraski.

- Senki se beszél, csak épp tegnap végig keletnek mentünk -

dohogott Peebles. - Én egész nap tudtam, hogy valami nem stimmel,
hát akkor ez volt az. Már értem.

Throck ostoba meglepetéssel nézett társára.

- Mit beszélsz? - kérdezte - Azt mondod, mi végig keletnek mentünk?

- Egyszerű - felelte Peebles. - És bizonyítani is tudom. Lévén hogy

ami engem illet, már elnézést, többet tudok, mint a társaság többi
tagja. Ugyanis azóta, hogy a bennszülöttek leléptek, egyre a
kontinens belseje felé vezetnek! - Avval az orosz felé bökött a
fejével, s így állt ott, csípőre tett kézzel; várva a választ.

- Ha azt hiszed, hogy szántszándékkal rossz irányba viszlek

titeket, Peebles - mondta erre Kraski -, hát tessék, fordulj meg,
aztán menj a másik égtájnak. Én viszont haladok tovább, amerre
indultunk, lévén az a helyes irány.

- Fenét a helyes irány - kurrogott vissza Peebles. - És én majd

megmutatom neked. Idesüss! Ha nyugatnak mész, a nap akkor a bal
oldaladról van, hát nem? Igaz? Végig, amíg a delelő fele jár. Na de
akkor: amióta mi így megyünk, a nap egyre a jobb kezünk felől van.
Mióta a bennszülöttek nincsenek. Egész idő alatt gondoltam én, hogy
valami nincs rendben. Csak nem tudtam rájönni egész mostanig. Pedig
olyan világos, mint ... mint a nap. Keletnek megyünk mi végig. Csak
eszünkbe kell jutnia a napról!

- Ah! - nyögte Bluber. - És most, mein Gott, mikor fordítjuk vissza

magunkat, vagy mi lesz, nem értem!

Kraski nevetett, és elfordult, hogy folytassa az utat, a megkezdett

irányba.

- Akkor felőlem mentek, amerre akartok És ha néha gondolkodni is

méltóztattok, vegyétek eszetekbe, hogy az Egyenlítőtől délre
csámborogtok, és ott minden pont fordítva van. Helyes? A nap,
például, mindig északnak látszik ... bár ettől függetlenül megvan
az a jó szokása, hogy nyugaton nyugszik le. Ennyi az egész.

Blúber volt az első, aki kapiskálni kezdte Kraski igazságát.

- Ugyan már, fiúk - mondta. - Carlnak igaza van. - Avval

megfordult, és köv-ette az oroszt.

Peebles csak állt, a fejét vakarva, a kérdés ilyetén állása

tökéletesen elképesztette. Throck is érzelmi válságon ment át.
Végül mindketten, lassan, mint az eszük járása, megfordultak, és
Bluber után indultak Kraski útvonalán.

- Gyerünk, John - mondta Peeblesnek Throck, aki gyorsabban döntött.

- A fenébe is, tényleg igaza van, legyen. Arra mennek, amerre a nap
tegnap leszállt, és az nyilván nyugat, na.

Ekképpen történt, hogy Peebles követte Throckot, jóllehet kevés

meggyőződéssel.

A négy férfi éhes volt, sajgott a lába mindnek, csak vonszolták

magukat a dzsungel ösvényén nyugat felé. Zsákmánynak való vadat
mindhiába kerestek erre, mivel fogalmuk sem volt semmiféle
vadonbéli tudományról. Jobbról-balról, "keletről-nyugatról" akár
vadállatok vagy vérszomjas harcosok is leselkedhettek volna rájuk,
mivel a fehér ember érzékei ily helyzetekhez annyira tompák, hogy a
leggyatrább, gyakorló ellenség is azonnal sikerre számíthat vele
szemben.

Így történt, hogy valamivel dél múltán, amikor épp egy kis
tisztáson keltek át, nyíl zizzent, alig kerülvén el Bluber fejét.
Mindannyian rémülten álltak meg. Adolph, ahogy megtorpant,
hisztérikus kiáltást hallatott, s a földre vetette magát. Kraski a
vállához kapta puskáját, tüzelt.

- Ott ni! - rikoltotta az orosz. - A bokrok mögött, ott! - akkor

egy másik nyílvessző egy másik irányból a karjába fúródott. Peebles
és Throck, a két lassú hústorony, ha lemaradt is az orosz mögött,
ugyanolyan vakmerően szállt be az akcióba.

- Hasra ! - kiáltotta Kraski, és jó példával maga járt elöl. -

Hasra, és tüzelj, ami belefér. Adjuk meg nekik!

A férfiak épp hogy hasra vághatták magukat, máris kiözönlött a

tisztásra egy kis csapatnyi pigmeus vadász. Tömérdek nyíl
susogott-zizegett Kraskiék feje fölött. Eközben egy közeli fáról
egy acélszürke szempár figyelte a jelenetet.

Bluber ott feküdt hason, karjába temette arcát, mellette hevert a

puskája, ami nem más volt így, mint a fegyveres ember fogalmának
megszégyenítése. De Kraski, Peebles és Throck derekasan tette a
magáét, szórta a pigmeusokra az ólmot.

Kraski és Peebles ólma álmot is hozott két pigmeusra, örök álmot,

mire a többiek inkább takarodót fújtak. Visszavonultak a
dzsungelsűrűbe. Egy pillanatig mindenfajta ellenségeskedés
szünetelt, halotti csend állt be, amit fentről, a közeli faóriás
lombsűrűjéből váratlanul egy hang tört meg.

- Ne lőjetek, míg nem mondom - hallatszott angolul. - És akkor

megmentelek titeket, nem bántlak én se.

Bluber felkapta a fejét.

- Gyere csak, gyere gyorsan! - követelte gyermetegen. - Nem fogunk

lőni. Mentsél meg és ne bántsál, adok neked öt fontomat.

A fáról ekkor füttyjel hallatszott, egy szál dallam, mély, hosszan

elnyújtott hang, aztán kis időre megint csend lett.

A pigmeusokat egy pillanatra szintén meglephette a titokzatos hang

a magasból, és leálltak, de aztán, hogy semmi nem hallatszott, s
úgy vélték, nem kell félniük, előbukkantak bozótfedezékükből. Aztán
zúdult is a következő nyílözön a tisztás füvében lapuló négy fehér
férfira. Ugyanakkor egy fehér óriás szökkent le egy pátriárka-korú
faóriás alsó ágszintjéről, s egy fekete sörényű, nagy oroszlán
bukkant elő a bozótsűrűből.

- Ah! - visította Bluber, és megint két karjába temette arcát.

A pigmeusok egy másodpercig rémülettől lenyűgözve álltak, aztán a

vezetőjük elordította magát:

- Ez Tarzan! -, és hanyatt-homlok menekültek vissza a dzsungelbe.

- Igen, Tarzan az ... Tarzan, a majomember! kiáltotta fennszóval

Lord Greystoke. - Tarzan és az aranyszőrű oroszlán. - Hanem ezt
pigneus nyelven mondta, így a fehérek egy szót sem értettek belőle.
Majd hozzájuk fordult: - a feketék elszeleltek - jelentette ki. -
Keljetek fel.

A négy férfi talpra tápászkodott.

- Kik vagytok és mit kerestek erre? - kérdezte Tarzan, a

majomember. - Hanem hát minek is kérdezem. Ti vagytok azok; akik
elkábítottatok engem, aztán otthagytatok magamra a táborotok helyén
tehetetlenül, kiszolgáltatva az éhes oroszlánoknak vagy a
bennszülötteknek.

Bluber előrebotorkált, kezét dörzsölgette, hajbókolt és mosolygott.

- Ach, nein! Mister Tarzan! Nem ismerjük mi kegyedet. Hogyan

tettünk volna életben valaha ilyet, ha tudunk róla, hogy kegyed
Tarzan! Isten az atyám ... Mentsen meg, engem legalább! Adok tíz
fontot ... húsz fontot ... mindegy. Kérem, mondja meg, mibe van az
magának, megadok érte akármit.

Tarzan ügyet sem vetett Bluberre, hanem a többiekhez fordult.

- Az egyik embereteket keresem - mondta. - Egy feketét, Luvini

nevűt. Megölte a feleségemet. Hol van?

- Erről mit sem tudunk - mondta Kraski. - Luvini elárult és cserben

hagyott minket. Akkor egy ideig ott volt a maga felesége és még egy
fehér nő a táborban. De hogy hova lettek, mi lett velük, arról
fogalmunk sincs. Hátul tartózkodtak, miközben mi elöl sorakoztunk
fel, hogy védjük a tábort a magunk emberei és az arabok rabszolgái
ellen. A maga vazirijei voltak velünk. Miután az ellenség
visszavonult, láttuk, hogy a két nő nincs sehol. Nem tudjuk, mi
lett velük. Őket keressük, de hiába.

- Ennyit a vazirik is elmondtak - közölte Tarzan. - De Luvinit ...

láttátok azóta Luvinit?

- Nem, azóta nem - válaszolta Kraski.

- És mit csináltok itt egyáltalán? - Tudakolta Tarzan.

- Mr. Bluberrel jöttünk ide, tudományos expedíció az egész -

felelte az orosz. - Rengeteg bajunk lett azonban. A vezetőnk, a
fegyveres kísérőink, a teherhordóink mind fellázadtak, itthagytak
minket. Teljesen magunkra maradtunk, reménytelen a helyzetünk.

- Ja, ja! - kíáltotta Bluber. - Mentsen meg minket! Kérem; mentsen

meg minket! De ezt az oroszláncot vigye el innét! Engem rávisz
teljesen az idegeimre!

- Nem fog bántani, ne félj - mondta Tarzan -, feltéve, ha én nem

parancsolok neki ilyet.

- Kérem; semmilyet neki ne parancsoljon, semmilyet - könyörgött

Bluber.

- Hová akarnátok menni? - tudakolta Tarzan.

- Szeretnénk elvergődni valahogy a tengerpartig - felelte Kraski -,

onnan meg irány haza, London.

- Gyertek velem - mondta Tarzan -, én talán segíthetek nektek. Nem

érdemlitek meg ugyan, de nem nézhetem, hogy fehér emberek itt
vesszenek el a dzsungelben.

Követték őt nyugat felé, és aznap éjszakára egy kis folyó mellett

ütöttek tábort. A londoniak nehezen szokták meg a nagy oroszlán
közelségét, és Bluber maga volt a megtestesült rémület.

Ahogy ott ültek a tűznél, elfogyasztván a Tarzan készítette

vacsorát, Kraski azt javasolta, hevenyésszenek össze valami
fészerfélét a nagy vadak ellen.

- Nem szükséges - közölte Tarzan - Itt van Jad-bal-ja, ő megvéd

titeket. Itt fekszik majd mellettem, és amit egyikünk nem hall meg,
azt meghallja a másik.

Bluber felsóhajtott.

- Mein Gott! - tört fel belőle. - Tíz fontot is megadakoznék egy

éjszakára való alvásért.

- Olcsóbbért is megalhatsz ma éjjel - felelte Tarzan. - Mert semmi

bántódás nem érhet, ha itt van Jad-bal-ja, s vele itt vagyok én.

- Jó; akkor gondolok mondást: jó éjt! jelentette ki Bluber.

 Elvonult, és pár lépésnyire a tűztől leheveredett. Összehúzta
magát, aztán pillanatokon belül már aludt is. Throck és Peebles
követte a példáját, és Kraski sem maradt el sokáig mögöttük. Az
orosz félálomban feküdt ott, de szeme kis résre nyitva volt még.
Látta, hogy Tarzan fölemelkedik a tűz mellől, ahol addig guggolt,
majd egy közeli fa felé fordult. Mikor így nyújtózkodott, valami
kiesett az ágyékkötője alól - egy kis bőrzsák -, igen egy kis zsák,
dudorodásig tele valamivel.

Kraski csupa éberség volt, úgy figyelte a majomembert, aki

eltávolodott valamely-est a tűztől és Jad-bal-ja társaságában
szintén aludni tért.

A nagy oroszlán leheveredett az elnyugvó óriás mellé, és az orosz

csakhamar azt láthatta, hogy mindketten alusznak. Kraski nyomban
nekilódult: kúszva, lopakodva közelítette a tűz mellé pottyant
zsákot. Szinte ahányat mozdult, annyiszor rögtön meg is állt,
lesett azz alvók felé. Két vadállat, gondolta, de most nem volt
aggodalomra oka. Aztán odaért a zsákocskához, kinyúlt érte, gyorsan
magához rántotta és bedugta az inge alá. Majd megfordult és
ugyanilyen óvatosan visszakúszott a maga helyére. Mozdulatlanul
feküdt ott, fejét a fél karjára tette, a másik kezével pedig
gondosan megtapogatta a zsákmányt.

- Mintha kavicsok lennének - motyogta magában. - És nyilván azok

is, kellenek a barbár díszekhez, melyeket ez a vadember, ez a
dzsungelbeli fenevad, aki ugyanakkor angol főrend, kedvelhet. Nem
látszik egy csöppet se valószínűnek, hogy ült már a Lordok Házában.

Kraski ily gondolatok közepette zajtalanul kinyitotta a zsákocskát

- és egy pillanat múlva már tenyerébe is öntötte tartalmának egy
részét.

- Jóságos isten! - kiáltotta fojtott hangon. - Gyémántok!

Mohón öntötte ki a zsák egész tartalmát.

Jókora, tündöklő, kristálytiszta kövek - öt fontnyi gyémánt!

Tisztán, szépségesen ... egy világnyi vagyon ... A kövek értékének
a puszta sejtése is bódulatba sodorta az oroszt.

- Jóságos isten! - ismételte. - Krőzus kincse van a kezemben.

Hamar összekotorta és visszatömködte a zsákba a köveket, s közben

fél szeme egyre Tarzanon és Jad-bal-ján volt. Ám egyikük sem
rezzent, és most, hogy a gyémántok benne voltak újra a kis zsákban,
az orosz is nyugodtabb lett.

- Majd holnap - motyogta -, igen, holnap ... Persze, isten adta

volna, hogy még ma éjjel megpróbáljam, de nem, nem ...

Másnap kora délelőtt Tarzan a négy európaival elérkezett egy

derekas formájú, takarosan körülfalazott településhez. A falu sok
kunyhóból állt. A majomembert nem egyszerűen szívélyesen fogadták,
hanem uralkodónak kijáró hódolattal.

A fehérek csak ámultak, milyen tisztelet övezi Tarzant a harcosok

körében, s ugyanígy viselkedett a falu főnöke is. Ahogy a szokásos
ceremóniákon túlestek, Tarzan a négy londonihoz fordult. Intett
nekik, odahívta őket.

- Ezek itt jó barátaim - közölte a fekete főnökkel. - Szeretnének

biztonságban eljutni a tengerpartra. Kérlek, adj elegendő élelmet
nekik; s küldj velük kellő számú harcost, aki vigyáz rájuk további
útjuk során. Én, Tarzan, a majomember kérem tőled ezt a
szívességet.

- Tarzan, a majomember, a nagy főnök, a dzsungel ura, akinek

egyetlen szava parancs - válaszolta a fekete.

- Jó! - kiáltotta Tarzan. - Adj nekik enni rendesen, és bánj velük

jól. Nekem most más elintéznivalóm van, nem maradhatok itt
semmiképpen.

- Teli lesz a hasuk, és a hajuk szála sem görbül, úgy érik el a

partot - közölte a fekete- főnök.

Tarzan, a majomember egyetlen búcsúszó nélkül, mint aki tudomást

sem vesz a jelenlétükről, eltűnt az európaiak szeme elől. Ahogy
ment, nyomában ott ügetett Jad-bal-ja, az aranyszőrű oroszlán.

19. A gyilkos dárda

Álmatlan éj köszöntött Kraskira. Nem tagadhatta: fél. Félt attól,

hogy Tarzan előbb-utóbb mégiscsak észreveszi, hogy a gyémántos
zsákja nincs meg, és akkor visszatér, és számonkéri a dolgot a négy
londonin, "jó barátain".

Így történt hát, hogy mikor a pirkadat első halvány fénye

megjelent a keleti égen, az orosz feltápászkodott száraz
fűnyoszolyájáról, melyet neki s Blubernek jelölt ki éji szállásul a
főnök, és lopakodva kilépett a falu utcájára.

- Egek! - motyogta magában. - Az esély egy az ezerhez, hogy

egymagamban elérem a partot, de ez - és megtapogatta inge alatt a
gyémántos zsákot -, ez minden erőfeszítést megér. Akár az életemet
is érdemes kockáztatni, feláldozni érte! Ezer király kincsének is
megtenné ez. Istenem, mit jelenthetne ez nekem Londonban,
Párizsban, New Yorkban.

Kisurrant a faluból, s a következő pillanatban a dzsungel zöldje

összezárult Carl Kraski körül. Ezzel az orosz örökre eltűnt
társainak életéből.

Bluber fedezte fel elsőnek, hogy Kraski nincs sehol. Bár nem volt
köztük nagy szeretet, de Peebles és Throck barátsága folytán
összetartoztak az út során.

- Láttátok már Carlt ma reggel? - kérdezte Peeblest, ahogy a három

férfi összegyűlt a kondér körül, melyből az egyáltalán nem ízletes
levesfélét kanalazhatták.

- Nem - mondta Peebles. - Nyilván még alszik.

 - Nincs a kunyhóban - felelte Bluber. Mikor felébredtem, nem volt
ottan.

- Tud ő vigyázni magára - mordult fel Throck, teli pofával. -

Biztos összejött itt valamelyik hölgyeménnyel - tette hozzá
kacsintva. Még vigyorgott is, hogy Kraski jól ismert gyengéjéből
ekképp gúnyt űzhet.

Befejezték reggelijüket, és próbáltak szót érteni pár harcossal,

hogy megtudják, mikor is szándékozik a főnök útnak indítani a kis
karavánt a part felé. És Kraski még mindig nem volt sehol. Bluber
most már komolyan aggódott. Nem is annyira az orosz sorsa töltötte
el szorongással, hanem a sajátja: mi lesz vele még, ha egy ilyen
békés faluban, az éj csöndes óráin is efféle rémes eltűnések
következhetnek be? Amikor társainak erről szót ejtett, bolhát
ültetett a fülükbe. Ezért aztán három eléggé aggódó férfiú
jelentkezett a főnöknél kihallgatásra.

Jelbeszéddel és kevert-tört angolsággal, bennszülött szavak

segítségével - a londoniak tudtak már kettőt-hármat! - megértették
a főnökkel Kraski eltűnését és, hogy a maguk részéről tudni
szeretnék, mi is történt vele.

A főnök ugyanúgy megdöbbent, mint ők, és nyomban elrendelte

faluszerte gondos keresését. Mindent átfésültek, de
eredménytelenül. Kraski nem volt a védfalak között. Aztán csakhamar
fölfedezték a lábnyomait: a falu kapuján át a dzsungelbe távozott.

- Mein Gott! - kiáltotta Bluber. - Kimendegélt oda az éj évének

alján, sötétben, egymaga. Kellett megőrülnie!

- Az istenit! - hördült fel Throck. - Mi a nyavalyát akarhatott

ezzel?

- Nem tűnt el semmitek se? - kérdezte Kraski társától Peebles. -

Hátha ellopott valamit.

- Ach weh! - sápítozott Bluber. - Mi lehetett volna, mit ellophat

még? Fegyverek, lőszerünk, mind van mellettünk, helyén. Nem vitte
el. Ezenkívül van-e értékünk bármi egyéb, mint az én öltönyöm,
kerülése húsz guinea? Van, hogy?

- Jó, de akkor,miért tette? - hitetlenkedett Peebles.

- Nyilván rájött a holdkórosság - mondta Throck. - Alvajáró volt. -

Ők hárman körül-belül ennyi magyarázatot tudtak találni Kraski
eltűnésére. Egy óra múlva a főnök a harcosok kíséretében már
indította is őket a tengerpart felé.

Kraski vállára vetett puskával, jobbjában súlyos automata pisztolyt

szorongatva, kitartóan haladt a dzsungel ösvényén. Állandóan
fülelt, nem hallja-e üldözés zaját, nem leselkedik-e valami
jobbról-balról a sűrűben egyéb veszély. Egyedül a titokzatos
dzsungelben: rémálmok iszonyatát élte át percről percre. Minden
megtett mérföld után csökkent a szemében a gyémántkincs értéke a
biztonságéhoz képest, amit elhagyott érte. Rettegve gondolta el, mi
várhat még rá, míg eléri - ha eléri - a tengerpartot.
 Egy Hiszta, egy kígyó lendült le egy helyütt valami alacsonyan lógó
ágról, és a férfi nem mert lőni, nehogy elárulja hollétét az
esetleges üldözőknek. Mivel a hüllő elzárta útját, kénytelen volt
kerülőt tenni, bebújni a legsűrűbb aljnövényzet sötétjébe, mely a
keskeny csapást jobbról-balról szegélyezte. Amikor visszafurakodott
az útra, ruhája rongyokban lógott, bőrét is összekarmolászták a
tövisek, több sebből vérzett. A verítéktől lucskos volt, kimerülten
zihált, és ruhadarabjait elözönlötték a hangyák. Fájdalmas
csípéseik lassan félőrültté tették.

Ahogy megint kiért a szabadba, letépte magáról ruháit, hogy

ekképpen szabaduljon meg a csípő-maró gyötrelemtől. Mindenén oly
sötétlő tömegben nyüzsögtek ezek a hangyák, hogy nem is ölthette
fel a ruháját újra. Csak gyémántos zsák, a lőszer, a fegyverek
maradtak vele. Ingén, nadrágján már milliónyi hangya nyüzsgött, a
helyzet rosszabb volt, mint annakelőtte.

A holmikról valahogy lerázta a hangyasereget, s ment tovább

anyaszült meztelenül. S amikor félóra múlva, zihálva végigzuhant
pihenní a forró, nyirkos dzsungelföldön, megértette, micsoda
reménytelen vállalkozásba kezdett, hogy egymaga akarja elérni a
partot. Világosabban látta ezt, mint valaha. Európai ember számára
ugyanis semmi se olyan megalázó, mint ha a ruháját veszíti el.
Ezzel teljes magabiztossága foszlik le róla.

Bármennyire kényelmetlen volt is az a sok tépett rongy, most, hogy

le kellett mondania e göncökről, érzékenyebben érintette, mint ha a
fegyverét vették volna el tőle. Ennyire nagy rajtunk a szokás
hatalma, a környezetünké. Kudarcra ítélt, vesztes Kraski volt az,
aki ott a dzsungel úttalan útján törtetett.

Az éjszakát éhesen és fázva egy fa ágközében töltötte. Mindenfelé

bömbölésztek, hörögtek, kaffogtak, ordítottak a nagy húsevő
ragadozók. Borzadálytól remegve riadt fel néha álmából, s nem bírt
elaludni. Aztán amikor a halálos kimerültség elnyomta, az se volt
egészséges alvás, csak kábult rémálmok sora - amiből egy hirtelen
üvöltés megint a valóságra döbbenti, eszelős éber állapotra.
Idegtépő lassúsággal teltek a vaksötét éjszaka velőzaklató órái, és
úgy érezte, sosem jön el a hajnal. De jött, s Kraski botorkálva
nyomban el is indult megint nyugatnak.

A félelem, a fáradtság s a kín szinte csak félig hagyta eszmélni.

Így bódulatban támolygott tovább, és minden eltelt óra érezhetően
ernyedtebbé tette. Hiszen amióta - több, mint harminc órája -
otthagyta társait, sem ennivalóhoz, sem vízhez nem jutott.

Közeledett a dél. Kraski már nagyon lassan tudott csak haladni, és

mind többször megállt. Egy ilyen pihenője alkalmával történt, hogy
tompult érzékei emberi hangokra figyelmeztették. Gyorsan megrázta
magát, halovány képességeit összeszedve figyelni, fülelni próbált.
Erőnek erejével koncentrált, s akkor hirtelen megújult akarattal
talpra szökkent.

Nem volt felőle kétség, hangokat hallott, nem is túl messziről.

Ezek európai emberek beszédének rémlettek. Persze Kraski azért
óvatos volt, lassan kúszott előre, míg aztán az ösvény egy
fordulójánál kitárult a szeme előtt egy fákkal lazán tarkázott
tisztás egy sáros kis dzsungelfolyó mellett. A folyó partjához
közel ott állt egy apró fészerkunyhó, fűből font alkotmány, és az
egész szabályosan körül volt véve az elmaradhatatlan kerítéssel -
paliszáddal , s mindezt kívül még tüskés boma is védte. Ennek a
kunyhónak az irányából jöttek a hangok. Kraski most már azt is jól
hallotta, hogy egy nő tiltakozik, s válaszul dühösen rádörmög
valami sokkal mélyebb férfihang.

Carl Kraski szeme hitetlen-nagyra tárult, s tekíntetéből nem

hiányzott a rémület sem. A férfihang gazdája nem más volt, igen,
bármi borzadály, nem más, mint a halottnak vélt Esteban Miranda! A
nő hangja felől sem volt már kétsége, mert Flóra volt az, az
eltűnt, rég halottlistára tett Flóra Hawkes ...! Hanem hát Carl
Kraski nem az az ember volt, aki olyan könnyen hisz
természetfölötti dolgokban. Testetlen lelkek nem eszkábálnak
fűkunyhót, nincs gondjuk védő paliszádra, tövises bomára. Márpedig
akkor azok, akik e hangokat kiadják, tudta jól: élnek - ugyanolyan
valóságosak, mint ő - itt vannak a közelben. Itt vannak. Elindult a
kunyhó felé. Csaknem elfeledte minden gyűlöletét és féltékenységét,
amit Esteban iránt érzett, annyira csak a megkönnyebbülés munkált
benne. Aztán íme, akkor mégis van remény, hogy mindjárt hozzá
hasonló lények társaságába kerüljön. Alig pár lépést tett meg a
dzsungelsűrű szegélyétől távolodva, mikor rádöbbent, hogy ő
meztelen. Töprengve torpant meg, körülnézett, mi legyen.

Akkor rájött, hogy hosszú füvekből fonhat magának gyorsan valami

ügyetlen, de a célnak megfelelő szoknyát, melyet a derekára
erősíthet egy dzsungelfű-sodrat kötéllel. Ezt meg is tette, és
visszanyert önbizalommal haladt tovább a kunyhó felé. Félt, hogy
esetleg nem ismerik meg, ellenségnek hiszik és rátámadnak, ezért
Kraski a biztonság kedvéért nevén szólította Estebant. A spanyol
azon nyomban kijött a kunyhóból, a lány követte. Ha Kraski nem
hallotta volna az imént a hangját, Estebanról azt k hitte volna,
hogy Tarzan, a majomember. Oly közeli, oly tökéletes volt a
hasonlóság.

Egy pillanatig azok ketten csak álltak, bámulták a különös

jelenést.

- Nem ismertek meg? - kérdezte Kraski. - Én vagyok Carl ... Carl

Kraski. Tudod ki az, Flóra, tudod!

- Carl! - kiáltotta a lány, és már szökkent volna feléje, de

Esteban megragadta a csuklóját és visszarántotta.

- Mit keresel itt, Kraski? - kérdezte a spanyol barátságtalanul.

- Próbálok eljutni a partvidékre - felelte az orosz -, és csaknem

beledöglöm már. Éhezem, végképp kimerültem.

- A partvidékre errefelé vezet az út - mutatta Esteban a nyugatnak

tartó ösvényt. - Menj csak szépen, Carl, ez itt neked nem
egészséges hely.

- Azt akarod mondani, hogy étel-ital nélkül továbbküldesz? -

kérdezte Kraski.

- Ott a víz - bökött a folyóra a spanyol. - Ennivalótól meg csak

úgy hemzseg a dzsungel. Mindössze ész, ügyesség kell hozzá, a többi
meg magától jön.

- Nem küldheted el így - szólt közbe a lány. - El nem képzeltem

volna, hogy ilyen kegyetlen is tudsz lenni. - Majd az oroszhoz
fordult. - Ó, Carl, ne menj el, kérlek, ne menj! Ments meg engem
ettől a vadállattól!

- Akkor állj félre - kiáltotta Kraski és, ahogy a lány kirántotta

magát a spanyol szorításából, az orosz tüzelt. A súlyos automata
pisztoly golyója elhibázta a célt, az üres hüvely odanyisszant a
csőbe és bennszorult. Ahogy Kraski bajlódni kezdett a ravasszal, s
látta, hogy mindhiába, káromkodva hajította el a fegyvert.
Puskájához kapott, őrült mozdulattal tépte volna le válláról, de
már elkésett. Esteban dárdát markoló karja hátralendült, és a
súlyos fegyver, amellyel a színész mostanság már tökéletesen bánt,
nem végzett félmunkát: a cakkos dárdahegy Kraski mellkasába
fúródott, a szívét találta. Carl Kraski egyetlen hang nélkül
rogyott ellenségének lábához. Győzött az egyik rivális, és a nő,
akit mindketten szerettek, ki-ki önzéssel vagy brutalitással, most
zokogva borult a földre, mint aki a kétségbeesés utolsó ürömpoharát
üríti.

Esteban látta, hogy ellenfele halott, előrelépett hát, kirántotta

Kraski melléből a dárdát, és a lőszert s a puskát is leakasztotta
az élettelen testéről. Pillantása egy kis bőrzsákra tévedt, melyet
Kraski a fűkötéllel a derekára erősítve hordhatott, legalábbis
most így, mint Esteban látta - mert a szoknya s az öv merőben
friss fű volt.

A spanyol megtapogatta a zsákocskát próbálta kitalálni, mi lehet

benne, de csak arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára
lőszer, és nem is vizsgálta meg alaposabban, míg a halott
fegyvereit a kunyhóba be nem vitte. Magával vonszolta a lányt is,
aki most egy sarokba kuporogva sírdogált.

- Szegény Carl! Szegény Carl! - szipogta Flóra Hawkes. Nyögdösöt.t,

aztán felhördült: - Te vadállat! Bestiális vadállat!

- Igen - rikoltotta a spanyol, és harsányan felnevetett. -

Bestiális vadállat, az vagyok. Tarzan vagyok, és ez a mocskos
muszka engem Estebannak mert szólítani! Engem, Tarzant! Én
vagyok
Tarzan, a majomember! - Ezt ismételgette meg-megcsukló, már-már
makogva űvöltő hangon. - Aki mást mer állítani, megölöm. Meghal, majd
én megmutatom. Mindenki megkapja, ami neki jár. - Szava motyogásba
fúlt.

A lány tágra nyílt, lángoló szemmel meredt rá, megborzongott.

- Őrült! - suttogta. - Megőrült, te jó ég ez megőrült, egy mániákus

őrült, és én egyedül vagyok vele a dzsungel mélyén.

És való igaz; Esteban Miranda egy bizonyos értelemben őrült volt. A

színész őrülete volt ez, azé az emberé, aki azonosul a szerepével.
Mert addig-addig próbálgatta… ezt a szerepet Esteban jól-rosszul;
míg bele nem jött amúgy istenigazából. Most már ment is neki
adok-kapok alapon és hasznosan. Alakult a szerepe, olyan volt, mint
maga az élete, és már valójában elhitte: ő Tarzan, a dzsungel ura.
Ehhez a külleme is olyan megtévesztően `tökélletes volt, hogy
Tarzan legjobb barátját, legkitűnőbb ismerőjét is becsaphatta
volna. Hanem az istenforma testben egy görény moha szíve lakott,
veszett-rossz szív, és tömérdek nyúlra valló gyávaság.

- Még, hogy ő! El akarta rabolni Tarzan asszonyát!- - motyogta

Esteban tovább. - Tarzanét, a dzsungel uráét! Nem láttad-e hogyan
végeztem vele, egyetlen egyszer sújtott le rá rettenetes karom!
Tudnál te egy ilyen hitvány puhányt szeretni? - folytatta "költői"
szavait. - Te, aki a nagy Tarzan szerelmét mondhatod magadénak?

- Gyűlöllek és megvetlek - sziszegte a lány. - Valóban az vagy,

bestiális vadállat. Még annyi se, még annál is mélyebbre
süllyedtél.

- De te az enyém vagy, ha így, ha úgy - jelentette ki a spanyol. -

És sose leszel senki másé! Inkább megöllek! Hanem hát lássuk, miből
élünk, mit rejt ez a kis zsákocska, orosz barátunk zsákja. Úgy
érzem, ebben lőszer van, de tömérdek, lehet vele bőven zsákmányt
lőni - mondta.

Avval már nyitotta is a zsineget, és a zsák szája kinyílt. Esteban

a tartalmából kiöntött valamicskét a földre, és látta, látta a
szemkápráztató csillogást. Ámuló szeme kerekre tárult, és a lány is
hitetlenkedve nézett.

- Te Szűz Mária - hápogott a spanyol - Ezek itten gyémántok.

- Százával - lihegte Flóra. - Hol a nyavalyában tehetett szert

ilyesmire?

- Fogalmam sincs, de nem is érdekel. - jelentette ki Esteban. - Az

enyémek. Ez mind az enyém ... gazdag vagyok, Flóra. Gazdag vagyok
és, ha jó kislány leszel, osztozhatsz velem a gazdagságomon.

Flóra Hawkes szeme összeszükült. Szívében felébredt a mindig is

lobbanni kész birtoklási vágy mohósága. És ezzel együtt, legalább
olyan erővel, a spanyol iránti gyűlölete.

Estebannak rég tudnia kellett volna, ami most csak megérlelődött,

hogy Flóra mindenre elszánt. A hallatlan értékű kövek birtoklásáért
szentül eltökélte, hogy végrehajtja tervét, és álmában megöli a
spanyolt. Igaz, hogy rettegve gondolt rá, mi lesz, ha aztán maga
marad a dzsungelben, de mindhiába - a roppant gazdagság ígérete
legyőzte iszonyodását.

Tarzan, ahogy a dzsungelt járta, követte a nyugati parti feketék s

az arabok menekülő rabszolgáinak megannyi nyomát. Luvinit keresve
követte is a futamodó csoportocskákat és kikényszerítette a
bennszülöttekből az igazmondást, mert beléjük oltotta a rettegő
félelmet, hogy vezérük itthagyta magukra mindőjüket. Csak épp
mindhiába. Valamennyien ugyanazt a történetet mondták el neki.
Senki sem akadt, aki Luvinit a csata és a tűz óta látta volna.
Egytől egyig bizonyosra vették, hogy valamely másik "bandával"
menekült.

A majomember szívét-agyát olyannyira lefoglalta a bánat s a makacs

keresés, hogy egyéb szempontokra nem is nagyon ügyelt. Ennek
"eredménye" volt az, hogy a gyémántos zsákocska hiányát sem vette
észre. Mi több, gyakorlatilag teljesen meg is feledkezett az egész
gyémántdologról. Merő véletlen volt, hogy keresni kezdte kincsét,
és rádöbbent, hogy eltűnt, ám, hogy mikor vesztette el, hol és
milyen körülmények között, egyszerűen fogalma sem volt.

- Azok a mocsok gazember európaiak - mormolta csak úgy

Jad-bal-jának -, igen, azok vehették el tőlem. - És erre a
gondolatra a skarlátszín sebhely égni kezdett a homlokán, mint
mindig, ha az emberi pimaszság és hitványság felháborította. -
Gyerünk - mondta továbbra is az oroszlánnak -, ha már Luvinit
keressük, igazán belefér még ez is. Lássuk, hol járhatnak ők.

Ekképpen történt, hogy Peebles, Throck és Bluber nem túl hosszú út

után, ahogy a part felé haladtak kíséretükkel, egy déli pihenőjükön
a majomembert pillantották meg. Való igaz, Tarzan haladt feléjük
fejedelem módjára, és mellette az oroszlán: Tarzan meg se hallotta
hálálkodó, túláradóan lelkes köszöntésüket, hanem egyszerűen oda-
állt eléjük; némán és összefont karral. Egész megjelenése olyan
komor volt s vádló, hogy Bluber belereszketett. A két nagydarab
angol is sápadtan várta, mi következik.

- Mi baj van? - kérdezték csaknem egyszerre. - Mi történt? Valami

nincs rendben?

- A zsákocskáért jöttem, amit elvettetek tőlem - közölte röviden

Tarzan. - A kövekről van szó.

Mind a három szempár gyanakodva pásztázta a két másik társat.

- Egy szót sem értek belőle, mire tud gondolni ezzel, Mr. Tarzan -
makogta Bluber. - Bizonyosságot veszek rá, hogy valami félreértés
történt meg ... - és lopva, gyanakodva Peebles és Throck ... felé
sandított.

- Nem tudok semmiféle kövekről és zacskóról - közölte Peebles -, és

gondolom, a saját fajtájában mégis bízhat, nem?

- Egyikőtökben se bízom meg ennyit se - mutatta Tarzan. - Adok

viszont öt másodpercet, hogy a zsákocskát a kövekkel hiánytalanul
visszaadjátok és, ha nem, akkor alapos kutatás következik. Motozás,
ahogy mondtam.

- De hát hogyne, hogyne, miért ne - buzgólkodott Bluber, - Tessék

átkutatni engem, Mr. Tarzan, én semmit magától semmi pénzért el nem
vennék.

- Valami tévedés lesz itt - mormolta Throck is -, én semmit öntől

el nem vettem, és meggyőződésem, hogy ez a két úriember sem tett
ilyesmit.

- Hol a negyedik társatok? - kérdezte akkor Tarzan.

- Ó, hát Kraski? Eltűnt ő ugyanazon az éjszakán, hogy maga a faluba

vitt minket. Nem is láttuk őt azóta. Ez az, megvan. Nem értettük,
miért ment el - folytatta Throck -, de hát ez az, olyan világos,
mint a nap. Nem láttunk a szemünktől! Ő volt az, aki ellopta
magától a zacskót a kövekkel. Ezért szökött el. Azóta is
töprengünk, miért vágott neki egyedül a dzsungelnek, és most ...
Igen, most már teljesen világos minden.

- Persze - kiáltott Peebles. - Ez az, megvan a megoldás, teljesen

világos.

- Tudhattuk volna mi, tudhattuk volna mi - helyeselt Bluber.

- Akkor is, a motozás meglesz - közölte Tarzan, majd hívatta a

csapat bennszülött vezetőjét.

Elmondta neki, mi az óhaja, s a három fehéret már vetkőztették és

motozták is nyomban. Pár maradék holmijukat ugyanilyen gonddal
átfésülték, de mindhiába, a zacskó a kövekkel nem került elő.

Tarzan egy szó nélkül sarkon fordult. Egy pillanat múlva már össze
is zárult mögötte a sűrű zöld lomb tengere. Eltűnt a majomember s
az aranyszőrű oroszlán.

- Isten legyen irgalmas Kraskinak - mordult fel Peebles.

- Mit gondoltok, minek olyan fontos neki egy zsák, teli kövekkel? -
kérdezte társait Throck. - Meg van ez huzatva azért, nem?

- Huzatva nyavalyát van - hebegte Bluber. - Afrikában csak egyféle

oly kövek vannak, mik érdekelhetik az embert ... és amit Kraski éj
idején kilop a táborból ... Hát nem értitek? Gyémántok!

Peebles és Throck meglepetten tárta kerekre a szemét.

- Az átkozott muszkája! - kiáltotta az előbbi. - Hát minket is nem

átvert? Mert azt tette, bizony.

- Megmentette az életünket, azt mondom én nektek, hé! - mondta

Throck dörmögve. - Mert ha ez a majomfickó itt találja velünk
Kraskit, hát jaj a bőrünknek ... meg nem magyaráztuk volna neki,
hogy a mi kezünk nincs benne a dologban. Kraski meg aztán végképp
nem segített volna.

- Remélem, elkapja azt a mocskot! - kiáltotta buzgón Peebles.

Viszont dermedt csendbe burkolóztak egy pillanat múlva, ahogy

Tarzan váratlanul megint megjelent. Ám a majomember most már Egyet
se vetett rájuk. Egyenesen a csapat vezetőjéhez ment, vele tárgyalt
pár percig. Majd megint sarkon fordult s eltávozott.

A csapat vezetőjétől kapott tájékoztatás alapján Tarzan nagyjából

arrafelé indult, ahol a négy fehér embert a főnök gondjaira bízta,
s ahonnét Kraski a maga szakállára távozott. Gyorsan haladt, nem
akadályozta a sűrű aljnövényzet, és a majomember viszonylag hamar
el is érte a falut. Jad-bal-ja mindenütt követte.

A falu kapujánál felfedezte Kraski nyomát. Igaz, eléggé tönkretett

nyom volt, de a majom- ember pompás érzékei számára még mindig
sokat mondott. Sietősen indult el ezen a nyomon. Nem volt nehéz
dolga, mert Kraski kitartóan a nyugatnak kanyargó legegyszerűbb
csapást követte.
 A nap csaknem alábukott már a nyugati fakoronák mögé, amikor Tarzan
hirtelen egy kis tisztásra ért. A közelben egy sáros kis folyó
folydogált, melynek partján hevenyészve készített kunyhószerűség
állt, körötte paliszád és tüskés bonra.

A majomember megállt, fülelt. Érzékeny orrával a levegőt

szimatolta, aztán nesztelen lép- tekkel elindult a tisztáson át a
kunyhóhoz. Kint a füvön, a paliszád mellett ott hevert egy fehér
ember holtteste. A majomembernek egyetlen pillantás elég volt
hozzá, hogy megállapíthassa: ez a szökevény, akit ő keresett.
Azonnal rájött arra is, hogy felesleges átvizsgálnia a holttest
ruházatát, mert a gyémántos zsákocska biztosan annál van, aki az
oroszt-megölte. A felületes szemle is igazolta, hogy nem tévedett, ami
a gyémántokat illeti, helyes volt a következtetése.

A kunyhóban s környékén is számos nyom tanúskodott, hogy itt egy

férfi és egy nő tartózkodott. A férfi nyoma azé az ismeretlené
volt, aki Gobut, a nagy majmot, valamint Barát, az őzet megölte, s
tette mindezt a majomember "felségterületén". Hanem a nő - ki ez a
nő? Nem volt kétséges, hogy a lába fáradt, sebes, és hogy cipő
helyett vászonbugyolát viselt.

Tarzan követte a férfi és a nő nyomát, mely a kunyhótól a

dzsungelbe vezetett. Ahogy haladt, világossá vált előtte, hogy a nő
lemaradozgathatott, majd egyre jobban és jobban sántított. Lassan
haladt, bizonyára fájdalmai voltak, és Tarzan megállapította, hogy
a férfi nem várta be, ellenkezőleg, többször is jókora távolság
választotta el a két vándort.

Valóban így volt. Esteban messze Flóra Hawkes előtt vonult, a lány
sebesült, vérző lába ugyanis már-már alkalmatlan volt bármiféle
járásra.

- Várj meg, Esteban - könyörgött Flóra. Ne hagyj itt, kérlek, ne

hagyj magamra, ebben a rettenetes dzsungelben.

- Akkor tarts lépést velem - mordult rá a spanyol. - Azt hiszed

talán, hogy ezzel a vagyonnal a birtokomban majd itt fogok
vacakolgatní a dzsungelben, és megvárom, hogy valaki elvegye tőlem?
Nem, én igenis eljutok a partra, olyan gyorsan, ahogy csak tudok.
Ha tartod velem a lépést, jó, ha túl gyors neked ez az ütem, hát
fel is út, le is út, te akar tad így.

- De hát nem hagyhatsz itt, nem érted? Esteban, még te se lehetsz

olyan gonosz vadállat, hogy ezt tedd velem mindazok után, amire a
magad érdekében rákényszerítenél, én mindent megtettem neked ...

A spanyol nevetett.

- Nem jelentesz nekem te már semmit - mondta. - Elnyűtt kesztyű

vagy. Ezzel itt - és megpaskolta a gyémántos zsákot -
megvásárolhatom magamnak a legfinomabb, legpuhább kesztyűcskéket a
világ nagy fővárosaiban ... vadonatúj kesztyűket, babám! - És
harsogva, durván nevetett saját "pompás" viccén.

- Esteban, Esteban - könyörgött sírva Flóra -, gyere vissza,

kérlek, kérlek. Nem bírom tovább, nem visz a lábam. Ne hagyj el.
Kérlek, gyere vissza értem, ments meg. - De a spanyol csak nevetett
rajta, és ahogy az ösvény kanyarulata hirtelen elfedte őt Flóra
szeme elől, a lány teljesen reménytelenül, kimerülten roskadt a
földre.

20. A holtak visszatérnek

Aznap éjjel Esteban egymaga táborozott le egy dzsungelösvény

mentén, mely egy régi folyómedren vezetett keresztül. Csak egy
egészen keskeny erecske csörgedezett, ám a spanyol számára már ez
is a vágyva-vágyott vizet jelentette.

Megszállottsága, mely most már maradéktalanul elhatalmasodott

rajta, hogy tudniillik ő nem más; mint Tarzan, csalóka bátorsággal
töltötte el. Ezért hihette, hogy ő minden védőtákolmány nélkül
táborozhat lent a földön. És a szerencse valóban a kegyeibe
fogadta, mert nem küldött rá a balsors semmi vérszomjas fenevadat.
Amíg Flóra Hawkes vele volt, épített védőfalat, kalyibát a lánynak,
most azonban, hogy megint maga volt - büszkén! -, nem vitte volna
rá a lélek, hogy ilyen nőies barkácsolással, szövéssel-fonással
foglalatoskodjék s, hogy legalább bomát vonjon maga köré éjszakára.

Tüzet azért rakott, mert amit vadászott, meg kellett sütnie. Nem
tartott ugyanis még ott, hogy a nyers húst is jóízűen fogyassza.

Amikor pecsenyével jóllakott és utána vizet is ivott a kis

csorgóból, Esteban visszatért tüzéhez. Ott lekuporodott a földre,
majd előhúzta ágyékkötőjéből a zacskót, tenyerébe öntött egy csomó
követ, gyönyörködött bennük, egyik tenyeréből a másikba csorgatta
kincsének egy részét. A lobogó tűz fénye szeszélyesen játszott a
törésfelületeken, a pompás, becses köveken, és szanaszéjjel
szóródtak a sugarak a dzsungel éjén. Ez a hihetetlen fényjáték egy
még hihetetlenebb jövő képeit bűvölte Esteban Miranda szeme elé.
Látta képzeletben mindazt, amit a gazdagság egy férfinak
biztosíthat - hatalom, luxus, gyönyörű nők. Félig hunyt szemmel
ábrándozott, hogyan is lesz az, ha megleli az ideálját - azt a
mesenőt, azt a mindenek felettit, akiért akár az egész világot
felkutatja. Látta álmainak asszonyát, aki neki mindig is kellett
volna, a nőt, aki méltó társa lehet olyasvalakinek, mint Esteban
Miranda; vagyis, amilyennek ő önmagát képzelte. És akkor - a félig
hunyt szemek sötét pilláinak függönyén át - a spanyol egyszerre
megpillantott valakit, valamit, egy jelenést. A tábortűz fényében,
mintha álmainak megtestesülése lett volna ez az alak, egy nő,
fehér, könnyű öltözetben, és, mintha ott lebegett volna a tűz
fénykörének szegélyén, a kiszáradt folyó partján.

A különös csak az volt, hogy ez a látomás nem akart szétoszlani.

Esteban összeszorította a szemét, aztán megint kinyitotta, s bár
csak résnyire, az a nőalak ugyanúgy ott volt, mint annakelőtte. És
ahógy a szemét tágra meresztette, a nő elkezdett úszni megint
felette, betöltve mindent.

Esteban Miranda hirtelen elsápadt.

- Isten az égben! Szűzanyám! - kiáltotta. - Ez Flóra! Halott, és

most visszatér kísérteni engem, Kimeredt szemmel - szökkent talpra,
hogy szembeforduljon a jelenéssel - s amikor elindult feléje, a
jelenés megszólalt. Lágy hangon; mégis szinte kiáltva mondta:

- Én édesem, édesem! - kiáltotta. - Hát te volnál az, te vagy az?

Esteban egy pillanat alatt rádöbbent, hogy ez nem testet öltött

lélek, nem kísértet, nem Flóra ... Hanem hát akkor kicsoda? Ki ez a
látomásszerű szépség itt, a legsötétebb Afrikában, a vadonban,
egymagában, így?

És most lassan, lassan leereszkedett a folyó- meder magas

partjáról, és haladt Esteban felé.

A spanyol visszasietett a gyémántokhoz, mindet a zsákocskába

öntötte gyorsan, azt meg beakasztotta az ágyékkötője alá.

A nő kitárt karral ment feléje tovább.

- Szerelmem, én édes szerelmem - ezt kiáltotta neki. - Ne mondd

nekem azt, hogy nem ismersz meg. - Elég közel járt már hozzá, hogy
a spanyol láthassa hullámzó kebleit, ajkát, mely szenvedélytől s
vágytól remeg. És hirtelen végigsöpört rajta valami
ellenállhatatlan érzés és ő is kitárta karját. rohant a nő felé, s
némán melléhez szorította.

Tarzan a férfi és a nő nyomát követve, amúgy ráérősen haladt a

dzsungel ösvényén. Rájött, hogy ahhoz neki nem kell valami nagyon
sietnie, ha ezeket utol akarja érni. Az sem lepte meg, mikor
egyszerre ott látta maga előtt a földön kuporgó nőt. Letérdelt
mellé az ösvényre, kezét a vállára tette. Halálos rémület sikolya
volt a válasz.

- Jó isten! - hallotta a majomember -, ez a vég!

- Semmi veszély nem fenyegeti - nyugtatta Tarzan. - Nem akarom

bántani magát.

A nő ráemelte szemét, aztán megnézte. Először ... igen, Flóra

először azt hitte, hogy ez Esteban.

- Hát visszajöttél értem mégis, Esteban? - kérdezte.

- Esteban? - kiáltotta a férfi. - Nem vagyok semmiféle Esteban.

Vagyis az nem én vagyok.

Akkor Flóra felismerte.

- Lord Greystoke! - kiáltotta. - Ez tényleg ön?

- Hogyne - mondta a majomember. - De maga kicsoda?

- Flóra Hawkes vagyok. Lady Greystoke szobalánya voltam.

- Emlékszem magára - mondta a férfi. Mit keres itt tulajdonképpen?

- Félek megmondani önnek - mondta a lány. - Félek a haragjától.

- Mondja meg - rendelkezett Tarzan. - Tudnia kellene, Flóra, hogy

nőket sose bántok.

- Azért jöttünk, hogy megdézsmáljuk Opar aranykincses kamráit -

mondta Flóra Hawkes. - De hiszen tudja.

- Erről semmit sem tudok - közölte a férfi. - Úgy érti, maga

azokkal az európaiakkal volt, akik engem orvul elaltattak, aztán
otthagytak a táborban?

- Igen - mondta a lány -, és meg is szereztük az aranyat, de akkor

jött ön a vazirijeivel, és elvette-tőlünk.

- De hát én semmiféle vazirikkel nem mentem sehova, és semmit se

vettem el magától, maguktól - közölte Tarzan. - Nem értem, mit
beszél.

A lány felvonta szemöldökét, nagy volt a meglepetése. Főként mert

tudta, hogy Tarzan sosem hazudik.

- Különváltunk - folytatta hát Flóra Hawkes -, miután az embereink

ellenünk fordultak. Esteban ellopott engem a többiektől, aztán viszont
egy idő múlva Kraski ránk talált. Ő volt az orosz. Egy kis zsák
gyémánttal érkezett, és Esteban megölte őt, elvette tőle a
gyémántokat.

Most Tarzanon volt a csodálkozás sora.

- És Esteban ... ő az a férfi, aki magával van? - kérdezte.

- Igen - felelte a lány -, de csak volt, mert elhagyott engem. Nem

tudtam már lábra állni, a gyulladások meg a sebek miatt. Ő meg csak
ment, és itthagyott engem a biztos halálban. Ment, és vitte a
gyémántokat.

- Megtaláljuk - mondta a majomember. Jöjjön!

- De hát nem tudok járni - mondta a lány.

- Semmiség - mondta Tarzan, avval lehajolt, a vállára kapta Flóra

Hawkest.

A majomember könnyedén haladt a csapáson, vállán a kimerült

lánnyal.

- Nincs messze a víz - mondta -, és magának víz kell. Segítek, hogy

erőre kapjon, és az is lehet, hogy hamarosan találunk magának
valami ennivalót.

- Miért ilyen jó hozzám? - kérdezte a lány.

- Maga nő, és kész. Nem hagyhatom itt a dzsungelben, ahol biztos

halál várna magára. Nem tehetek ilyet, bármit követett is el -
válaszolta a majomember. És Flóra Hawkes csak zokogott, és megtört
szavakkal esdekelt bocsánatért - ha lehet, ha van ilyen mindazok
után, amit művelt.

Jócskán sötétedett már, de ennek ellenére egyenletes ütemben

haladtak a csendes ösvényen, mígnem egyszerre csak Tarzan a
távolban valami tűz visszfényeit pillantotta meg.

- Azt hiszem, hamarosan rálelünk a barátjára - suttogta Flórának. -

Ne üssön zajt!

Egy pillanat múlva Tarzan éles füle már valami beszélgetés hangjait
is hallotta. Megállt, lesegítette válláról a lányt.

- Ha nem tud járni és velem tartani, várjon itt. Nem szeretném, ha

megszökne. Visszajövök magához. De ha tud járni, jöjjön utánam szép
lassan. - Avval otthagyta, s maga megindult óvatosan a fény s a
hangok felé.

Hallotta, ahogy Flóra Hawkes ott jön közvetlenül mögötte. A lány

nem tudta elviselni többé azt a gondolatot, hogy éjnek idején
egyedül maradjon a dzsungelben. Ezzel egy időben pár lépésnyire
Tarzan jobb kéz felöl valami halk vinnyogást hallott.

- Jad-bal-ja - suttogta fojtott hangon -, lábhoz! - És a nagy

fekete sörényű oroszlán odakúszott hozzá.

Flóra Hawkes elfojtotta sikolyát, hozzárohant, megragadta a karját.

- Csend - suttogta Tarzan. - Jad-bal-ja nem bántja magát.

Pár pillanattal később már ott álltak hármasban egy ősi folyómeder
szélén, és a magas füvek közül kinézve letekinthettek a kis
táborszerűségre.

Tarzan legnagyobb megdöbbenésére önmaga pontos hasonmását látta a

tűz mellett. Ehhez s férfihoz lassan, vakító fehérben egy nő
Lebbent. Hallotta a nő szavait: szelíd, szerelmes szavak voltak
ezek, vágyakozók, és a hang rezgése, az illat, mely érzékeny orrát
megcsapta; mind-mind valami különös érzéssel töltötte el, boldogság
jár ta át, kétségbeesés, düh, szerelem és gyűlölet.

Látta, ahogy a tűz melletti férfi is megindul, és kitárt karral

mellkasára vonja a nőt. Tarzan félrehajtotta a füveket, így lépett
ki a meder peremére. A hangja, ahogy hirtelen kieresztette,
megreszkettette a dzsungelt.

- Jane ! - Ennyit kiáltott csupán, mire a férfi és a nő azonnal

felkapta a fejét.

Mindketten arra néztek. A majomember alakja komoran kirajzolódott a

tábortűz fényében. A férfi, ahogy Tarzant megpillantotta, sarkon
fordult és futásnak eredt a folyó túlpartja felé. Ám akkor Tarzan
leereszkedett a szikkadt mederbe, és a nő felé rohant.

- Jane - kiáltotta -, hát te vagy az, te élsz;ygaz!

A nőből vad riadalom sugárzott. Először csak a menekülő után

nézett, a tűnő férfira meredt, akit ő épp megölelni készült, majd
Tarzan felé fordította tekintetét. Megdörzsölte a szemét, majd még
egyszer a futamodó Esteban után mézett - vagy csak nézett volna,
mert Esteban már nem volt sehol. Akkor tétova lépést tett a
majomember felé.
 - Uramisten! - kiáltotta. - Mit jelent ez? Ki vagy te? És ha te
vagy Tarzan, ki volt ő?

- Én vagyok Tarzan, Jane - mondta a majomember -, én vagyok.

Aztán arrafelé nézett Jane Clayton, amerről Flóra Hawkes

közelített, és azt mondta:

- Igen, te vagy Tarzan, te vagy. Láttalak, hogy elrohantál a

dzsungelbe Flóra Hawkes-szel. Nem értem, John. Nem hihetem, hogy
te, hogyha fejsérülést szenvedtél is, ilyen dolgokat művelsz.

- Hogy én ... elrohantam a dzsungelbe ... Flóra Hawkesszal? -

kérdezte Tarzan, és nem leplezhette ámulatát.

- Láttalak - közölte Jane.

A majomember Flórához fordult.

- Egy szót sem értek - jelentette ki.

- Esteban volt az, aki elrohant velem a dzsungelbe, Lady Greystoke

- mondta a lány. - Esteban volt az, aki önt megint becsapta volna.
Aki itt áll velünk, ő az igazi Lor d Greystoke. Az a másik
közönséges szélhámos, aki képes volt elhagyni engem, aztán
itthagyott magamra, meghalni a dzsungelben. Ha nem jön Lor d
Greystoke, mostanra talán már halott lennék.

Lady Greystoke tétova lépést tett a férje felé.

- Jaj, John! - mondta elfúlón. - Hát én tudtam, igen, hogy az nem

lehettél te. A szívem ezt súgta ... de a szemem mást látott.
Gyorsan - kiáltotta akkor -, utána, el elkapni azt a szélhámost.
Siess, John, mielőtt tényleg meglép.

- Hadd lépjen meg - mondta a majomember. - Bármennyire szeretném is

elkapni, bármennyire is tudnék mit kezdeni azzal, ami nála van,
Jane, annyival fontosabb nekem már az, hogy téged itt egy
pillanatra se hagyjalak egyedül!

- No és Jad-bal-ja! - kiáltotta Jane Clayton. - Vele mi van?

- Ó, csakugyan - nevetett a majomember. - El is felejtettem. -

Aztán az oroszlánhoz fordult, és arrafelé mutatott, amerre a
spanyol eltűnt. - Hozd ide, Jad-bal-ja! - kiáltotta.

az aranyszínű vadállat már szökkent is, rávetette magát a nyomra,

ment a zsákmány után.

- Meg fogja ölni? - kérdezte borzongva Flóra Hawkes. És a szívében

valami elégtételt érzett, hogy a spanyolt mégis utoléri a vég.

- Nem, dehogy fogja megölni - mondta Tarzan. - Lehet, hogy egy

kicsit megcibálja, megtépázza, de élve fogja idehozni, az
holtbiztos! - Aztán komoran hozzátette: - Ha egy módja van rá. -
Aztán mint aki a futamodó szélhámos sorsáról evvel már meg is
feledkezet, a feleségéhez fordult. - Jane - mondta -, Usulától azt
hallottam, hogy te halott vagy. Azt mondta, megtalálták
elszenesedett holttestedet az arab faluban, és el is temettek téged
ott. Hogy van az, hogy ... hála az égnek! ... itt állsz mégis épen
és sértetlenül? Átkutattam a dzsungelt mindenütt Luvini után, hogy
megbosszuljam halálodat. Akkor talán jól is van így, hogy nem
leltem rá.

- Sosem lelhettél volna rá többé - felelte Jane Clayton -, de azt

nem értem, Usula miért állította, hogy megtalálta a hamvaimat?

- Ejtett néhány foglyot - válaszolt Tarzan -, akik elmesélték, hogy

Luvini megkötözött téged, és bevitt az egyik arab kunyhóba,
mindjárt a falu kapuja mellett, s ott aztán még egy oszlophoz is
kikötött. Miután a falu porrá égeh, Usula visszatért vazirijeivel
és a foglyokkal, hogy megkeressenek téged. A foglyok megmutatták,
hol állt a kunyhó. Egy emberi test elszenesedett maradványait
találták ott, az elégett oszlop mellett.

- Ó, már értem - kiáltott a nő. - Luvini valóban megkötözött, aztán

az oszlophoz erősítette kötelékeim. Ám később visszatért a
kunyhóba, és kioldott, majd nekemesett ... már nem tudom, mennyi
ideig hadakoztunk, de egyikünk sem vette észre, hogy körülöttünk
már lángol a falu. Mikor már majdnem letepert, megpillantottam az
övébe tűzött kését. Megadtam magam neki, s amint karjaival
rámtapadt, megragadtam a kést, s a hátába merítettem, a bal válla
alatt - így lett vége. Luvini élettelenül a földre rogyott. Szinte
ugyanabban a pillanatban fogott lángot az építmény alja és teteje.
Csaknem meztelenül álltam ott, mert a heves dulakodás közben szinte
minden ruhámat letépte. A falon ott lógott ez a fehér burnusz,
amely nyilván az egyik arab áldozaté volt. Magamra vetettem, és
kirohantam. Minden lángokban állt, s a kapun át éppen az utolsó
bennszülöttek is elhagyták a falut. Jobbra tőlem a sánckerítés egy
darabját még nem ostromolta a tűz. Ha a kapun át menekülök,
egyenesen az ellenség karjaiba futok, ezért inkább felkapaszkodtam
a sáncra, és a dzsungelbe vetettem magam mielőtt bárki megláthatott
volna. Üggyel-bajjal ki tudtam térni a feketék különböző csoportjai
elől, akik a faluból fejvesztetten menekültek el. Egy darabig még
kerestem a vaziriket, miközben rejtőzve kellett maradnom. Talán fél
mérföldre innen egy fa ágai közt pihentem meg. Ott láttam meg ennek
a tűznek a fényét, s mikor ideértem, egészen mámorossá tett az
öröm, hogy véletlenül megtaláltam - ahogy akkor hittem - az én
Tarzanomat.

- Szóval Luvinit temették el helyetted - szólt Tarzan.

- Igen. S ez az ember volt az, aki a szemem láttára a dzsungelbe

szökött Flórával, és nem te, ahogy hittem.

Flóra Hawkes hirtelen felnézett.

- És Esteban volt az - mondta -, aki a vazirikkel jött, s aki

elrabolta az aranyat tőlünk. Megbolondította az embereinket,
rászedte a vaziriket is ...

- Mindenkit meg kellett szédítenie, ha engem is meg tudott

téveszteni - mondta Jane Clayton. Semmi kétség, pár perc alatt
rájöttem volna a csalásra, de a tábortűz fényében meg a nagy
izgalmamban és örömömben, hogy viszontláthatom Lord Greystoke-ot,
bizony hamar elhittem, amit hinni akar tam.
 A majomember beletúrt sűrű, tömérdek fekete hajába, mint aki mélyen
eltűnődik valamin.

- El nem képzelhetem, hogyan téveszthette meg Usulát fényes nappal

- mondta, és a fejét csóválta.

- Megmondom én - magyarázta Jane. - Azt mondta Usulának, hogy ő,

Tarzan, fejsérülést szenvedett, és ennek következtében átmenetileg
kihagy az emlékezete ... S ez volt a mentsége, ha egy sor dologban
egyáltalán nem tudott felnőni hozzád, ahogy nem is tudhatott!

- Ügyes gazember volt - jegyezte meg a majomember. - Az ördögbe is!

- Gazember, igen, és ördög - kiáltotta Flóra. - Ő maga az ördög.

Több mint egy óra telt el, mikor a folyópart magas füvei megint
szétnyíltak, és nagy csöndben Jad-bal-ja bukkant elő. Két állkapcsa
közt egy tépett, véres leopárdbort tar tott, odavitte gazdája elé,
letette a földre. A majomember felemelte a véres holmit,
megvizsgálta, majd homlokát ráncolva így szólt:

- Azt hiszem, Jad-bal-ja megölte. Nagyon úgy fest.

- Talán ellenállt - mondta Jane Clayton.

- Akkor Jad-bal-ja nem is tehetett mást ... jogos önvédelem volt a

részéről.

- Gondolják, hogy fel is falta? - kiáltotta Flóra Hawkes, szinte

sikoltva. Riadtan húzódott arrébb.

- Dehogy - mondta Tarzan -, arra nem lett volna ideje. Majd reggel
követjük a nyómot, és rá fogunk bukkanni a holttestre. De jó lenne
találkoznia gyémántjaimmal is.

Akkor elmesélte Jane-nak az egész históriát, azt a különös

történetet, mely végül a kis gyémántos zsákhoz s az ekképp ígérkező
végtelen gazdagsághoz vezetett.

Másnap reggel nekivágtak. Meg akarták keresni Esteban holttestét. A

csapás sűrű tüskebozóton át vezetett a folyó lentebbi folyása felé,
ott eltűnt, s bár a majomember igazán éles szemmel fürkészte végig
pár mérföldön át a folyó mindkét partját attól a helytől, ahol a
nyomokat elvesztette, semmi jelet nem talált. Vérfoltok maradtak
Esteban után egészen a folyóig, az eddig rendben is volt, de a
spanyol, mintha szőrín-szálán eltűnt volna. Végül a majomember
visszatért a két nőhöz, és így szólt:

- Hát akkor ez lett a vége annak az embernek, aki Tarzannak adta ki

magát.

- Gondolod, hogy halott? - kérdezte Jane.

- Igen, ebben biztos vagyok - felelte Tarzan. - A vérből arra

következtetek, hogy Jad-bal-ja elkapta, megharapta, de sikerült
neki valahogy kiszabadulnia, és elvergődött idáig, a folyómederig,
itt a hullámok közé vetette magát. Mivel a túlparton se, egyebütt
se lelem semmi nyomát, hogy kimászott volna, nem tudok másra
következtetni, mint hogy felfalták.

Flóra Hawkes ismét összeborzongott.

- Gonosz ember volt - mondta -, de valahogy a világ leggonoszabb

emberének se kívánnék ilyen sorsot.

A majomember vállat vont.

- Ő akarta, magának kereste - mondta -, és semmi kétség, a világ

csak jobb lett nélküle.

- Az én hibám volt az egész - mondta gyötrődve Flóra. - Azt kell

mondanom: az én gonoszságom miatt kerültek ide ők mind. Én mondtam
nekik, mit hallottam Opar kincseskamráiról ... az én ötletem volt,
hogy idejöjjünk, méghozzá úgy, hogy valaki megszemélyesíti Lord
Greystoke-ot. Az én romlottságom miatt már többen is meghaltak. És
ön, Lord Greystoke, meg a felesége, szintén alig-alig kerülte el a
borzalmas halált. Nem is kérhetek megbocsátást ennyi bűnömért.

Jane Clayton átölelte a lány vállát.

- Ugyan, ugyan, a kapzsiság és a becsvágy már tömérdek bűn forrása

volt, mióta a világ világ - mondta -, és ha a szerzés óhaja bűnnel
párosul, a legrosszabbakra lehetünk felkészülve. Ám ez a dolog
önmagában hordja végzetét, ezt maga, Flóra, igazán tanúsíthatja. De
ennyi az egész, s a magam részéről már meg is bocsátottam.
Gondolom, tanult a maga kárán.

- Jókora árat fizetett az eszeveszettségéért - tette hozzá a

majomember. - És épp eleget bűnhődött. Elvisszük magát a társaihoz,
akik már úton vannak a tengerpart felé, megbízható bennszülött
kísérettel. Nem járhatnak túlságosan messze innét, hiszen amikor
utoljára láttam őket, úgy festett a dolog, hogy különösebb fizikai
erőfeszítésre már nem nagyon képesek.

A lány a majomember lábához hullt.

- Hogyan köszönjem meg lordságod kegyét - kérdezte térdenállva. És

mégis, mégis, hadj maradhassak inkább önökkel itt, Afrikában, úgy
szeretném megmutatni hűségemmel, hogy méltó vagyok jóindulatukra.

Tarzan kérdőn pillantott a feleségére, és Jane Clayton intett:

hallgassák meg Flóra Hawkes esdeklését.

- Rendben van - jelentette ki a majomember. - Velünk maradhat,

Flóra.

- Sosem fogják megbánni - mondta a lány - A kezem tövid ledolgozom

önökért, ha kell.

Hármasban indultak hát hazafelé, és Jad-bal-ja kísérte őket. Három

napja mentek már, mikor Tarzan, aki vezette őket, hirtelen megállt,
és beleszimatolt a dzsungel levegőjébe. Majd mosolyogva fordult
hozzájuk.

- Az én vaziri népem egy kicsit engedetlen - mondta. - Hazaküldtem

őket, és akkor tessék, mégis itt vannak, éppen jönnek felénk,
pontosan a farm irányából.

Pár perc múlva valóban felbukkant a vaziri csapat, és nagy volt a

feketék öröme, hogy gazdájukat s feleségét is élve, egy karcolás
nélkül, épségben láthatják viszont.

- Most hát, hogy ilyen jól összetalálkoztunk - mondta Tarzan,

miután túlestek a kölcsönös üdvözléseken, a tömérdek kérdésen és
válaszon -, halljuk, mit csináltatok az arannyal, amit az európaiak
táborából elvittetek?

- Elrejtettük, ó Bwana, ahogy te parancsoltad nekünk - válaszolta

Usula.

- De hát én nem voltam veletek, Usula - közölte a majomember. - Az

valaki más volt. Igaz, Lady Greystoke-ot ugyanúgy megtévesztette,
ahogy titeket is, de más volt, ő csupán megszemélyesítette Tarzant,
a dzsungel urát; nem kell szégyenkezned, hogy rászedett, mert ügyes
színész volt.

- Hát akkor nem te voltál az, Bwana, aki azt mondta nekünk, hogy
megsérült a feje, és hogy nem tud emlékezni annyi dologra ... a
vazirik nyelvére sem? - kérdezte Usula döbbenten.

- De nem ám! - nevetett Tarzan. - Mert az én fejem nem sérült meg,

és nagyon jól emlékszem mindenkor az én gyermekeim nyelvére!

- Ó - kiáltotta Usula -, hát nem a Nagy Bwana volt akkor az se, aki
megfutamodott Buto, az orrszarvú támadása elől?

Tarzan most már hahotázott.

- Miért, az a másik megfutamodott Buto elől?

- De meg ám - rikkantott Usula. - Méghozzá úgy begyulladt, hogy

futott!

- Én igazán nem rovom fel neki - jelentette ki Tarzan -, hiszen

Buto nem az a kimondottan kellemes játszótárs.

- De azért a Nagy Bwana sosem futna meg előle - mondta Usula

büszkén.

- Mindegy, ki rejtette el az aranyat, Usula, de ti ástátok az

üreget, nem? Vezess hát oda, kérlek.

A vazirik hevenyészett, de kényelmes hordszéket biztosítottak

gyorsan mindkét nőnek, jóllehet Jane Clayton nagyot nevetett az
ötleten, hogy őt ekképpen cipeljék, s gyakrabban ballagott a
székhordozók társaságában, mint amennyit a gallyakból-ágakból font
alkalmatosságon ült vagy hevert. Flóra Hawkes azonban olyan fáradt
s kimerült volt, hogy másképp nem is tarthatott volna velük. Boldog
volt hát, hogy az erős vazirik jóvoltából végre ily pillekönnyedén
haladhat a dzsungel úttalan útjain.

Boldogságban úszó társaság vonult-kavargott ama hely felé, ahol a

vazirik Esteban aranya számára a gödröt ásták. A feketék túláradó
öröme érthető volt: hiszen megtalálták, viszontláthatták gazdájukat
és asszonyukat, Tarzan és Jane öröme pedig olyasmi volt; amire
nincs is kellő szó.

Hogy végül a folyó melletti helyhez értek, -ahol a vazirik az

aranyat elrejteni segítettek nemrég, dalolva s nevetgélve kezdték
meg a kincsásást. Hanem a dal hirtelen elapadt, megnyúltak az
arcok, a derűt hitetlenkedés váltotta fel - mert az arany nem akart
előkerülni.

Tarzan egy darabig csöndben figyelte őket, aztán valami csendes

mosoly áradt el az arcán.

- Nagyon mélyre rejtettétek ti ezt, hallod-e Usula - mondta.

A fekete ember csak vakarta a fejét.

- Nem, Bwana, ilyen mélyre nem - mondta végül. - Egyszerűen nem

értem. Már rég elő kellett volna bukkannia annak az aranynak.

- Bizonyos vagy benne, hogy jó helyen keresed? - tudakolta Tarzan.

- Pontosan ez az a hely, Bwana - biztosította a fekete főnök. - De

az arany nincs itt. Valaki elvihette, miután mi ide beraktuk.

- Megint a spanyol - állapította meg Tarzan. - Ügyes fickó volt, és

szerette nagykanállal merni a dolgokat.

- De hát nem vihette el azt mind egymaga - tiltakozott Usula. -

Nagyon sok aranyrúd volt ám itt.

A vazirik most már Tarzannal együtt kutatták át a helyet, ahol az

arany nemrég a föld alá került. Ám Owaza elég jártas volt a
dzsungel dolgaiban ahhoz, hogy a legcsekélyebb nyom se maradjon
utána, még Tarzan kifinomult érzékei számára sem, semmi jele annak,
hogy a spanyollal "áttelepítették" valahova máshova a kincset.

- Eltűnt - állapította meg végül a majomember -, hanem arra azért

ügyelni kelene, hogy Afrikából ki ne jusson.

Futárokat menesztett hát mindenfelé, megüzenvén a birtoka körüli

falvak baráti törzs főnökeinek: alaposan nézzenek meg minden
szafárit, ha a területükön áthalad, és senkit se hagyjanak futni
semmiféle arannyal.

- Meg fogják állítani őket - biztosította társait Tarzan.

Aznap éjszaka, hogy tábort ütöttek a hazafelé vezető út mentén, a

három fehér ember ott ücsörgött egy kis tűznél. Jad-bal-ja épp a
majomember mögött feküdt, Tartan pedig azt a leopárdbőrt
tanúlmányozta, melyet az oroszlán a spanyoltól elhozott. A dzsungel
ura akkor hirtelen a feleségéhez fordult.

- Igazad volt, Jane - mondta. - Opar kincseskamrái nem nekem valók.

Ezúttal nemcsak az aranyat veszítettem el, de egy mesés
gyémántvagyont is, ráadásul a világ legnagyobb kincsét kockáztattam
... csaknem elveszítettelek téged!
 - Ne is törődj az arannyal és a gyémántokkal, John - nyugtatta Jane
Clayton. - Hiszen ítt vagyunk egymásnak mi ketten, és itt van
nekünk Korak.

- És itt egy véres leopárdbőr - tette hozzá a majomember -, és

rajta valami titokzatos térkép.

Jad-bal-ja megszaglászta a bőrt, megnyalta utána a száját-pofáját:

előérzettel-e? Emlékezésképp? Ki tudhatta azt!

21. Az örök rabság

Meglátván az igazi Tarzant, Esteban Miranda fordult egyet, majd

vaktában nekivágott a dzsungelnek. Szívét jeges félelem
szorongatta, és mint az eszelős rohant. Nem volt semmi célja,
elképzelése. Nem tudta azt se, merre tart, milyen irányban.
Egyetlen gondolat lett úrrá egész lényén, méghozzá az, hogy mielőbb
minél messzebbre jusson a majomembertől. Csak bukdácsolt előre,
keresztülfurakodott a sűrű tüskebokrokon, melyek megszaggatták
bőrét, húsát, s amerre ment, vérnyomot hagyott maga után.

A folyó partján a tüskebozótba beleakadt és, mint számos alkalommal

korábban is, letépte róla a leopárdbőrt, melyhez olyan kitartóan
ragaszkodott, mint - kis túlzással - az életéhez. A tüskék ezúttal
ragaszkodtak zsákmányukhoz, s ahogy próbálta kiszabadítani a bőrt,
hátrafordult. Meghallotta a nagy test zaját, ahogy fúrta át magát a
sűrűn. Egyre csak feléje jött, és egy pillanattal később már a két
sárgászöld lángszemet is láthatta, ahogy vésztjóslóan
rászegeződnek. Rémületében még fojtott hangon felkiáltott,
elengedte a leopárdbőrt, fordult egyet, aztán fejest ugrott a
folyóba.

Ahogy a sötét víz összecsapott a feje fölött, Jad-bal-ja épp akkor

ért a partszegélyre. A fekete sörényű oroszlán lenézett a
táguló-gyűrűző körökre, melyek a zsákmány tűntének helyét jelezték.
Esteban ugyanis, aki remek úszó volt, merészen a túlpartot célozta
meg, de úgy, hogy a víz felszíne alatt maradt. Az aranyszőrű állat
egy pillanatig még a vizet pásztázta tekintetével, de aztán inkább
elfordult, és azt a bőrt méltatta szimatos figyelmére, melyet a
spanyol kénytelen-kelletlen hátrahagyott. Fogai közé kapta, aztán
letépte a tüskebokrokról, majd elindult vele, hogy gazdája lábához
tegye.

A spanyol végül kénytelen volt kibukkanni a víz alól, s azt

tapasztalhatta, hogy sűrű leveles ágak veszik körül. Egy pillanatig
azt hitte, elveszett; olyan sűrű volt ez a szövedék-fonadék. De
valahogy keresztülvágta magát, s feje kinn volt végre.
Körülpillantott, s azt látta, hogy épp előtte egy kidőlt fa
emelkedett elő a mélyből. A nagy lombos együttes a folyó közepe
táján úszott. Némi erőfeszítéssel sikerült felkapaszkodnia a
vastagabb ágakra, helyet foglalt „ roppant törzsön - s így
viszonylag biztonságosan hajókázott lefelé a folyón.

Nagy sóhaj szakadt fel széles mellkasából, látván, hogy

tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz a menekülés a majomember
jogos bosszúja elől. Persze, sajnálta veszteségét - a leopárdbört,
rajta a térképet, a rejtekhely rajzát -, ám az elásott aranynál
sokkal nagyobb kincsnek volt ő most a birtokában. Ahogy ezt
elgondolta, keze mohón tapogatta meg az ágyékkötője alá rejtett
zsákot. Mégis, még így is kapzsisága odakalandozott arra a
rejtekre, a vízesés mellett elásott aranyrudakra.

- Owaza fogja rátenni a kezét - mormolta. Sose bíztam abban a

fekete dögben, és amikor faképnél hagyott, sejthettem, mit forral.

Esteban Miranda egész éjszaka így hajózott a kidőlt fa törzsén,

életnek sehol semmi jelét ne-m látta. Valamivel hajnal után, a
parton egy bennszülött falut pillantott meg.

Obebe és kannibáljainak faluja volt az.

Ahogy a különös alakot, a fehér óriást a fatörzsön lovagolva, a

folyón lefelé úszva egy fiatal nő megpillantotta, nagy zajt
csapott. A kiáltozásra az egész falu népe összecsődült a parton:
nézték a "jelenést".

- Egy idegen isten - kiáltotta valaki.

- A folyó őrdöge - mondta a varázsló. - Ő a barátom. Lesz halunk

most már bőven, csak adjatok minden tíz hal után egyet nekem, a
folyóördög barátjának!

- Ez sosem volt a folyó ördöge! - zengette meg hörömbölő mély hangját

Obebe, a kannibál. - Öregszel te, doktor! - mondta a varázslónak. - Az
orvosságod régóta gyenge orvosság már, és most azt akarod mondani
nekem, hogy Obebe legnagyobb ellensége a folyó- ördög. Még hogy!
Tarzan az, a majomember. És ez ő, Obebe jól ismeri őt. - És ez igaz is
volt; a környéken minden emberevőtörzs főnöke jól ismerte Tarzant, aki
szüntelen és kíméletlen háborúságban állt velük. - Ez Tarzan, a
majomember - ismételte Obebe -, és bajban van. Talán itt a lehetőség,
hogy végre elfogjuk.

Összegyűjtötte harcosait, aztán elindult velük a folyómenti

ösvényen. Vagy ötven izmos, fiatal emberevő vonult ott szökellve.
Mérföldeken át kísérték a nagy fát, s rajta Esteban Mirandát. A
folyó kanyarulata végül úgy hozta, hogy a tutaj fennakadt egy
lassan hömpölygő öböl szélén, ahol egy nagy parti fa ága nem
engedte tovább.

Gémberedett, fázós tagokkal, éhesen állt ott Esteban. Boldog volt,

hogy megszabadult kényszerű úti alkalmatosságától, s végre partra
szállhat. Üggyel-bajjal kikászálódott az alkalmi stégre - a fa
egyik nagy ágára -, azon végigmászott, majd a törzsön leereszkedett
a folyóparti talajra. Fogalma sem volt róla, hogy körötte, a magas
fűben vagy félszáz mohó kannibál harcos vár s les rá.

Nekidőlt a folyóparti fa törzsének, s egy pillanatnyi pihenőt

tartott. Miközben kifújta magát, megtapogatta ágyékkötője alatt a
gyémántos zsákocskát - mert ott volt, megvolt.

- Végső soron szerencsés ördög vagyok - mondta fennhangon a

spanyol.

Szinte ugyanabban a pillanatban ötven fekete emelkedett ki

körülötte a földből s vetette rá magát. Támadásuk olyan váratlanul
jött, a túlerő oly hatalmas volt, hogy Estebannak nem is volt módja
védekezni. Jószerivel akkor döbbent rá, mi is történt, amikor
másodpercek alatt megkötözték.

- Jaj, jaj, jaj, Tarzan, hát megvagy nekem te végre - ujjongott

Obebe, a kannibál.

Ám a spanyol egy szót sem értett a fekete ember szavaiból, hát nem
is válaszolhatott. Megpróbált angolul szólni Obebéhez, ám ezt a
nyelvet meg az emberevő törzsfőnök nem ismerte. Esteban egyetlen
dolgot tudott csupán: azt, hogy fogoly és, hogy visszaviszik a
szárazföld belsejébe. Amikor a menet Obebe falujába ért, hatalmas
hajcihő fogadta, örömkiáltozás - nők, gyerekek, otthon maradt
harcosok köszöntötték őket. De a varázsló csak rázta a fejét. A
boszorkányok és szellemek doktora fintorgott, sötét jóslatokba
bocsátkozott a dolog láttán.

- A folyó ördögét fogtátok ki - mondta. - Nem fogunk eztán egy fia

halat se, meglátjátok, és nagy rontás tör ránk, kór s betegség, és
Obebe népe hullani fog, mint a legyek.

Hanem Obebe csak nevette a varázslót, hiszen ő maga öreg ember volt
már s nagy király, tömérdek bölcsesség foglalata, és aki sokat
tapasztalt életében, mindig fenntartással fogadja a vallás dolgait.

- Most még nevetsz, Obebe - jelentette ki a varázsló -, de majd

elmegy tőle a kedved. Várj csak, és meglátod.

- Bizony nevetni fogok, ha a saját kezemmel ölöm meg Tarzant, ha a

harcosaimmal megesszük a szívét és a húsát. Esküszöm, nem fogunk
félni többé semmiféle ördögtől, varázsló! - felelte a főnök.

- Várj csak - rikoltotta a varázsló -, majd meglátod!

A spanyolt összekötözve egy mocskos kunyhóba vitték. Oda belökték,

és Esteban Miranda a nyitott ajtón át jól láthatta a falu
asszonyait, ahogy főzőtüzet raknak, fazekakat készítenek elő a nagy
lakomához. Hideg veríték lepte el homlokát, látván e borzadályos
előkészületeket. Nem lehetett semmi kétsége ugyanis, hogy miről van
szó - elárulták azt a gesztusok, a pillantások. A kunyhó "lakója"
pontosan tudhatta, mire készül az egész falu.

Ekképpen telt a délután, és a spanyol tisztában lehetett vele, hogy

életének órái meg vannak számlálva. Akkor iszonyú kiáltások és
sikolyok hallatszottak hirtelen, és mindenki a folyó felé rohant.
Esteban úgy érezte, csontjaiban megdermed a velő. De annyi történt
csupán, hogy egy nőt a víz alá rántott egy krokodil, és a
falubeliek későn érkeztek már; eltűnt a mocskos felszín alatt.

- Tessék, Obebe, mit mondtam neked! - rikkantotta a varázsló. - Az

őrdög bosszúja nem késlekedik, itt van máris az eredmény, néped
látja majd, mit hoztál ránk!

A tudatlan, babonás falubeliek riadtan nézték varázslójukat, s

egyáltalán, hogy mi történik. Obebe durcásan felelte mindazonáltal:

- Ez Tarzan, és kész.
 - A folyó ördöge ő, aki Tarzannak, a majomembernek alakját öltötte
fel éppen - makacskodott er re a varázsló.

- Majd meglátjuk - jelentette ki Obebe. - Ha ő a folyóördög

valóban, hát kiszabadul kötelékeiből. De, ha Tarzan, akkor nem. Ha
a folyó ördöge, hát nem fog természetes halált halni, hanem akkor
örökké él. Viszont ha Tarzan, a majomember, akkor beledöglik ebbe.
Őrizzük őt így, ahogy most van, és majd meglátjuk. Neki kell
bebizonyítania, hogy nem Tarzan, a majomember, hanem a folyóördög!

- De hogyan? - kérdezte a varázsló.

- Mondom, ilyen egyszerű - ismételte Obebe. - Ha egy reggel arra

ébredtünk, hogy hip-hopp, eltűnt szőrén-szálán, akkor ő volt a
folyó ördöge. És mert nem bántottuk, sőt, jól tartottuk, etettük,
hát a barátunk marad, jól emlékszik a falunkra, és semmi hátrányunk
nem származik az egészből. De ha nem menekül el, abból tudni
fogjuk, hogy ő csak Tarzan, a majomember, és akkor természetes
halállal fog Elhalálozni. Ezért, ha nem menekül el, és mi csak
tartjuk, tartjuk őt, míg meg nem hal - mondom, természetes halállal
-, abból tudní fogjuk, hogy ő Tarzan volt!

- Viszont, ha nem hal meg, akkor mi van? - kérdezte akadékoskodva a

varázsló. - Tegyük fel, hogy nem hal meg? - És egyre csak vakarta
gyapjas fejét.

- Mondom - kiáltott ingerülten Obebe -, hogy abból tudjuk majd,

hogy ő, a folyóördög. Akkor igazad volt, és minden rendben!

Obebe avval már ment is, és rendelkezett: meghagyta pár asszonynak,

hogy táplálják jól a spanyolt, míg a varázsló csak állt a falu
főutcáján, ahol Obebe hagyta, és egyre a fejét vakarászta.

És így történt, hogy Esteban Miranda, akinek birtokában a világ

valaha ismert leghihetetlenebb gyémántkincse volt, életfogytiglani
rabságra ítéltetett Obebe, a kannibál falujában.

Míg ő a mocskos kunyhómélyén feküdt tehetetlenül, álnok társa,

Owaza a folyó túlpartján, a kincs rejtekhelyével szemköztről
figyelte, hogyan kutat Tarzan s vaziri népe az arany után, hogyan
távoznak csalódottan. Akkor ő, Owaza másnap reggel odament ötven
emberrel egy szomszédos faluból bérelt teherhordókkal, kiásta az
aranyrudakat, majd megindult a zsákmánnyal a tengerpart felé.

Azon az éjszakán Owaza egy jelentéktelen kis főnök falujának

közvetlen közelében ütött tábort. Nem volt jelentős harci ereje
ennek a településnek. Az öreg fekete meghívta Owazát, töltse vele
az estét odabenn, míg emberei a teherhordók körül nyüzsögtek,
faggatták őket, s végül kiszedték belőlük, hogy nagy aranykincset
szállítanak.

A helybeli főnök is értesült erről az embereitől, s mikor

megbizonyosodott felőle, hogy igaz a hír, eléggé meg is döbbent.
Hanem azért amúgy külszínre jó képet vágott, és tovább kedveskedett
a félig lerészegült Owazának.

- Ej, ej, hallom - mondta neki -, milyen szép summa aranyat visztek
magatokkal. Nagy súly ez, nem lesz könnyű ezeknek a fiúknak egészen
a partig cipelni.

- Bizony - ismerte el Owaza -, nehéz dolog, de jól megfizettem őket

érte.

- Viszont ha nem kell olyan messzire távolodniuk hazulról, neked is

kevesebbet kell fizetned, nem igaz? - kérdezte a főnök.

- Persze, csak itt nem tudok igazából mit kezdeni az arannyal -

válaszolta Owaza.

- Van nekem egy megoldásom, méghozzá olyan, hogy kétnapi járóföldön

belül megoldhatod a dolgot - mondta az öreg főnök.

- Éspedig? - kérdezte Owaza. - Ki az, aki itt a szárazföld

belsejében aranyat vásárolna tőlem?

- Egy fehér ember, aki ad majd neked egy kis darab papírt érte, és
azt elviheted a partra, ott megkapod rá az aranyad teljes értékét.

- Ki az a fehér ember? - tudakolta Owaza. - És hol van?

- Egy barátom - közölte a főnök - és, ha akarod, elviszlek hozzá

holnap, te meg hozd magaddal az összes aranyat, és megkapod érte
azt az értékes kis papírt.

- Rendben van - mondta Owaza -, és akkor a teherhordóknak szinte

alig kell majd fizetnem valamit.

A teherhordók is boldogok voltak, mikor másnap arról értesültek,

hogy mégsem kell megtenniük azt a hosszú utat a tengerpartig; mert
még a busás fizetség sem csábította őket igazán, végső soron
viszolyogtak tőle, hogy olyan messzire, ilyen Hosszú időre
eltávozzanak otthonról. Boldogok voltak hát, hogy mindössze
kétnapos útról van szó, északkeletnek. Owaza is örült, és nem
panaszkodott az öreg főnök sem, aki velük tartott - ám hogy az ő
jókedvének mi volt az oka, Owaza még csak nem is sejthette.

Már csaknem második napja voltak úton, mikor a főnök üzenettel

előreküldte az egyik emberét.

- A barátomnak visz hírt rólunk - mondta -, jöjjön elénk, akkor

aztán találkozunk, s ő elvezet minket a falujához. - Pár óra múlva,
hogy kis karavánjuk kiért a dzsungelből egy tágas, füves síkra,
láthatták, ahogy egy jókora csapatnyi harcos közeledik feléjük,
Owaza megtorpant.

- Kik ezek? - kérdezte.

- A barátom harcosai - válaszolta a főnök. - És ő is velük van,

látod? - És mutatott egy alakot a feketék élén.

A feketék mind dárdalengetve közeledtek, fehér tollaik csillogtak a

napsütésben.

- Egyáltalán nem békésen jönnek, hanem hadra! - jegyezte meg Owaza

ijedten.
 - Ez csak tőled függ, Owaza - mondta a főnök. - Kizárólag rajtad
múlik.

- Nem értelek - mondta Owaza.

- Mindjárt megértesz, pár perc múlva, ha itt lesz a barátom.

Az érkező harcosok egyre közelebb jártak hozzájuk, s akkor Owaza

megpillantotta az óriást - egy fehér embert a csapat élén, akit
tévesen Estebannak hitt. A társának hitte, akit rútul elárult. A
főnökhöz fordult:

- Rászedtél engem !

- Várj - nyugtatta a főnök. - Semmit el nem vesznek tőled, ami jog

szerinti birtokod.

- Az arany nem az övé - kiáltotta Owaza. Lopta ő azt! - És Tarzanra

mutatott, aki már ott is volt s megállt vele szemközt; ám ügyet sem
vetett rá, hanem egyenesen az öreg főnökhöz fordult.

- Megjött a futárod - közölte a derék feketével -, elért az üzenet.

Tarzan jött is, itt van, s vele a vaziri harcosok. Lássuk, mit
tehetünk egy régi jó barátért.

A főnök mosolygott.

- Futárod nálam járt, ó, Tarzan, négy nappal ezelőtt, és két napja

jött ez az ember a teherhordóival, és kiderült, hogy aranyrudakat
szállítanak a partvidékre. Mondtam neki, van egy barátom, aki
megvásárolná tőle, adna neki érte egy kis papír t, de hát
természetesen csak akkor, ha az arany valóban Owazáé.

A majomember mosolygott.

- Jól csináltad a dolgod, barátom - mondta aztán. - Az arany nem

Owazáé.

- De a tiéd se - kiáltotta Owaza. - Te nem vagy Tarzan, a

majomember. Ismerlek. Te azzal a négy fehér férfÍval meg a fehér
nővel jöttél ide, hogy ellopjátok az aranyat Tarzan birodalmából,
és te akkor még a saját társaidtól is továbblopod.

A főnök a vazirikkel együtt jót nevetett ezen. A majomember meg

csak a maga csöndes módján mosolygott.

- Az a másik, az volt a szélhámos, Owaza - közölte a póruljárt

feketével. - Bizony, Mert én vagyok Tarzan, és ezennel megköszönöm
neked, hogy elhoztad idáig az aranyamat. Rajta - mondta akkor -,
van még pár mérföldnyi út az otthonomig. - És ráparancsolt Owazára,
irányítsa arrafelé az embereit az aranyteherrel.

Hogy a Greystoke-bungalóhoz értek, Tarzan megetette és rendesen ki

is fizette Owaza teherhordóit. Aztán másnap reggel hazaküldte őket.
Velük küldte Owazát is, és nem feledkezett meg arról, hogy bőséges
jutalmat adjon neki - épp csak a szavát vette mindehhez, hogy sosem
teszi be a lábát Tarzan birodalmába.
 Hogy mind elmentek, s ott maradt Tarzan, Jane és Korak a bungaló
verandáján, lábuknál Jad-bal-ja, a majomember átölelte felesége
vállát.

- Megint más lett a véleményem. Arról tudniillik, hogy Opar kincsét

jobb békén hagynom, ugyanis nézd, itt az a kincs, egész új
vagyonunk: ez mind Opar mélyéből való, ráadásul a kisujjamat sem
kellett mozdítanom érte.

- Most már csak az kellene, hogy a gyémántjaidat is visszahozza

valaki - nevetett Jane.

- Semmi remény - mondta Tarzan. - A gyémántok, nem kétséges, az

Ugogo folyó fenekén nyugosznak.

És közben messze-messze, az Ugogo folyó partján, Obebe, a kannibál

falujában Esteban Miranda ott feküdt a számára kijelölt kunyhó
mocskos földjén, mint maga a tehetetlen kapzsiság, hiszen soha
életében nem élvezhette már roppant kincsét, lévén, hogy Obebe
makacs szíve és babonás agya örök rabságra ítélte.