KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI: KUCKA PÉTER

HERBERT ZIERGIEBEL

A világűr foglyai
TUDOMÁNYOS
FANTASZTIKUS
REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST, 1974
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Herbert Ziergiebel: Die andere Welt, 1966,
Mitteldeutscher Verlag Halle
Mitterdeutscher Verlag, 1966
„Lizenzausgabe mit Genehmigung
des Mitteldeutschen Verlages Halle (Saale), DDR

FORDÍTOTTA: HAJDÚ MIKLÓS

AZ UTÓSZÓT IFJ. BARTHA LAJOS ÍRTA

A FEDÉLTERV KORGA GYÖRGY MUNKÁJA

© Silent Library Project - Poty, 2012

http: //www. scribd. com/doc/69940481/A- halhatatlansag- halala
Aki tud SLP- hez ACC- ot segítsen
A „régi szép kor” - ami régi, szép -
elmúlt; korunk is az lehetne épp;
estek nagy dolgok s esnek, s még nagyobbak
nem kérnek tőlünk mást, jószándokot csak:
tágabb térség, zöldebb rét jut nekik,
kik „a magas mennyet is rászedik”.
Nem tudom, angyal sír-e - sírt sokat az
ember - s miért? hogy sírjon újra csak.

(Byron: A bronzkor;
Tótfalusi István fordítása)
I.

A helyiség hosszában négy- , széltében háromlépésnyi volt. Cedrice

Stuart számtalanszor tette meg ezt az utat: tizenegy napja tartózkodott a
huszadik század utolsó harmadának legmodernebb börtönében. Fok 2-
nek nevezték, kerek ablakú fémkamra volt. A billenőszéken és a
műszerasztalon kívül rádióadók és oszcillográfok, kormányszerkezetek
és radarberendezések voltak benne. Körülötte a mindenség, a maga
csendjével, sötétségével és fenséges szépségével. Mérőasztal mutatta a
Fok 2 sebességét, másodpercenként 2,6 kilométert.
A fiatalember elméletben már sok millió kilométert hagyott maga
mögött. A valóságban azonban egyetlen centiméternyit sem mozdult el
a helyéből. Imitáció volt, ami körülvette, csupa hazugság. A
mérőeszközök csaltak, a rádióadók félrevezették. A kerek ablak mögött
a csillagok ötméternyire tőle vonultak el. Az egész berendezés az
illúziókeltés céljait szolgálta. Cedrice Stuart tudta ezt. önként vetette
magát alá ennek a kísérletnek a Fok 2- ben, és el volt szánva arra, hogy
minden akaraterejét megfeszítve a legnagyobb önuralommal viseli el
ennek a harminc napnak magányosságát és kísérteties csendjét. Az
idegek próbája volt ez és az előre meg nem határozható jellembeli
tulajdonságoké. Csak aki sikeresen kiállta, annak lehetett esélye, hogy
egyszer igazi űrhajón elhagyhassa a Föld vonzásterét.
A fülke jó imitációja volt a valódinak. Az ablak előtt ismerős
planéták vonultak el, csillagképek változtatták helyzetüket, és egy
medicinlabda nagyságú földgolyó lebegett a fogoly előtt. Csak nagy
ritkán törte meg a csendet és az egyhangúságot valami külső utasítás. A
vizsgázónak magának kellett megbirkóznia a váratlan problémákkal.
Nem volt számára se nappal, se éjszaka, mert az óra ugyan jelezte az
időt, de a napokat nem. Ezért keltezte Cedrice Stuart tévesen fedélzeti
naplóját. Azt hitte, hogy már a tizenharmadik napját tölti a Fok 2- ben.
Cedrice eleinte sokat olvasott, később azonban, ahogyan a csönd
egyre élesebbé tette a hallását, zavarta karórájának ketyegése, és még a
könyv oldalainak lapozása is bántotta érzékennyé vált idegeit. Minél
jobban vágyott a kísérlet befejezésére, annál hosszabbnak érezte az időt.
Minden három órában tornáznia kellett volna, öt nap óta azonban már
ezt sem tartotta be ilyen pontosan. Aludni sem igen tudott. Ezt, a
normális életritmusban természetes szükségletet, az adott körülmények
között egyre ritkábban érezte. Cedrice Stuartot már nem töltötte el az a
jóleső fáradtság, amely megkívánja az alvást. Testének fokozódó
elernyedése a pihenés óráiban inkább csak eltompította agyát, mintsem
alvásra késztette volna.
6
 Hasonló volt a helyzet az étkezéssel is. Speciális élelmiszereket
tartalmazó konzervkészlettel rendelkezett, de kelletlenül, étvágytalanul
evett, és éppen olyan rend- szertelenül, mint ahogy minden előírt
feladatát végezte.
Cedrice Stuart viselkedése egyáltalán nem volt kivételes. Minden
jövendőbeli kozmonauta, aki mögött harminc napra becsukódott ennek
a fülkének az ajtaja, tudta, hogy egyetlen millimétert sem halad majd
előre, és hogy akaraterőt, önuralmat várnak tőle. És mindenki, aki a
fülkébe lépett, elhatározta, hogy erősnek mutatkozik. Legkésőbb húsz
nap elteltével azonban a legfegyelmezettebb jelölt is elvesztette
időérzékét. Mindnyájan beleélték magukat abba a feltevésbe, hogy
valóságos űrhajóban ülnek, és időérzékük elvesztésével együtt előbb
vagy utóbb fegyelmük is meglazult. Legrosszabb a csend volt. A fülke
ablaka előtt kísértetiesen tovalebegő planétákon és néhány mérőeszköz
hangtalan ingáján kívül naphosszat semmi sem mozdult. Az idegek
túlfeszítettsége felfokozta fantáziájukat, és zavaros álmokat idézett elő.
A fülkén kívül orvosok és egyéb szakemberek képernyőn figyelték
minden mozdulatukat. Ha valamilyen beteges tünetet tapasztaltak,
hangszóró útján figyelmeztették, súlyosabb esetekben félbeszakították a
kísérletet.
Cedrice Stuartnál eleinte nem volt szükség figyelmeztetésre, bár
személyi lapján már jó néhány rossz pont szerepelt. Ezeket elsősorban
annak köszönhette, hogy elhanyagolta a tornázást és a mosakodást.
Napok óta nem borotválkozott, szőke szakálla dúsan burjánzott, és
ellentétben a kísérleti kamrán kívül figyelő orvosokkal, szemmel látható
gyönyörűséggel vizsgálgatta szakállának gyarapodását.
Cedrice evett valamit, aztán igyekezett elaludni. Néhány perc múltán
már úgy érezte, hogy órák óta fekszik. Felkelt, és fel- alá kezdett
járkálni. Négy lépést oda, négyet vissza. „Érdekes - ötlött eszébe - ,
vannak emberek, akiket büntetésből börtönbe zárnak. Változatosabb
táplálékot kapnak, mint én, és naponta egyszer friss levegőhöz is
juthatnak. Én meg törtem magam a megtiszteltetésért, hogy harminc
napra bezárathassam magam. Akárhogy is, holnap már túl leszek a felén
. . .”
Ásított. A rövid, nyugtalan álom után fáradtabbnak érezte magát,
mint előtte. Újra lefeküdt, és lehunyta a szemét. „Ki tudja, talán már
sokkal régebben vagyok itt? Töprengett. - Van úgy, hogy az ember a
saját javára téved. Mindenesetre még nem vagyok ideges, a kísérlet után
pedig következik a szabadság, nyolc hosszú héten át csak víz, csak erdő
és An- ne.. .”
Cedrice számtalanszor elképzelte már magában az egészet: a tavat
ott fent északon, a faházat, egy csónakot és mindehhez a lányt. Ez a
legkedvezőbb évszak, úszkálhatnak a tóban, és tábort üthetnek, mint a
kőkorszakbeli emberek. Előre élvezte a dolgot, maga előtt látta a
faházat, amelyet valaha apja épített néhány favágóval, és a sűrű sással
övezett kis öbölre gondolt. Csaknem egy év óta nem járt már ott -
legutoljára apjával, néhány héttel a szerencsétlenség előtt.
7
Tulajdonképpen ez a szerencsétlenség az oka, hogy Cedrice most a Fok
2- ben fekszik, és négy hete van a töprengésre. Ahogyan visszatekintett
a múltba, arra a kilenc hónappal ezelőtti időre, megbolydultak a
gondolatai, föléledtek annak az órának képei, olyan tisztán és világosan
látott mindent, mintha csak néhány pillanattal előbb játszódott volna le a
katasztrófa.
Cedrice nem akart gondolni rá. A kísérlet előtt az orvos is óvta tőle.
„Persze - gondolta most Cedrice - ő könnyen beszél, ott ül kint a
kollégái között. Mire gondoljak másra, mint a Darwin- ra? Hiszen
szétzúzva fekszik valahol a Plutarkhosz- kráter közelében. Bárcsak
tudnám, vajon megtalálják- e valaha, és vissza tudják- e hozni a Földre a
legénységét! Megígérték. Micsoda ígéret!”
Cedrice felállt, és az ablakhoz lépett. Megfigyelhette a mesterséges
holdat. Élesen elváltak egymástól a sötét és a világos síkok. Ott
hevernek valahol a Darwin roncsai, és a hat űrutas megmerevedve,
eltorzulva fekszik. Még egyetlen legénység nélküli holdszondának sem
sikerült lefényképeznie őket. Feladták keresésüket. „Csak én vagyok
most érdekes - suhant át Cedrice fején a gondolat - , én, mint egy
kísérleti állat az üvegkalitkában.”
Zümmögő hang rezzentette föl. A kapcsolótáblán felirat villant fel:
„Tizennégy órája nem tornázott.”
Cedrice elolvasta a mondatot. „Na és? - gondolta. - Hogyhogy
tizennégy órája? Nem éppen most lógtam a nyújtón? Tizennégy óra telt
volna el azóta?” Elolvasta utolsó bejegyzését a fedélzeti naplóban. Szó
sem volt tornáról, holott Cedrice pontosan emlékezett, hogy a
bejegyzést közvetlenül a gyakorlat után készítette. Rejtélyesnek tűnt a
dolog, és sejtette, hogy valami hiba van az időérzékével. Mégis
megkönnyebbülést érzett, mert ezek szerint a fedélzeti napló utolsó
bejegyzése óta majdnem egy egész nap telt el.
A falra két expandert szereltek, amelyekkel láb- és karizmait kellett
fejlesztenie. A gondolat, hogy már a tizenhetedik vagy a tizennyolcadik
nap van mögötte, szárnyakat adott neki. Tíz percen át feszítette az
expander rugóit, aztán kimerültén abbahagyta. Amikor lefeküdt, hogy
kissé kipihenje magát, néhány pillanat alatt mély álomba merült.
A „kísértethajó” fedélzetén lomhán kúsztak tova az órák, és a
bebörtönzött óráról órára nyugtalanabb lett. Hány nap, hány óra még?
Szüntelenül ez a gondolat foglalkoztatta. Érzése szerint hamarosan le
kellett telnie. Újra meg újra utánaszámolt, és arra az eredményre jutott,
hogy legfeljebb egy- két nap lehet hátra. Negyvennyolc óra, és véget ér
a kísérlet. Legfőbb ideje, hiszen érezte, óráról órára nyugtalanabb.
Szilárdan eltökélte, hogy ezt a két napot a lehető legfegyelmezettebben
viseli el.
A közeli szabadság reménye vidámmá tette Cedrice-t. Fütyülni,
dalolni kezdett, jókedvű beszélgetést folytatott önmagával, majd
megpróbálta megszámolni az ablakra vetített csillagokat. Hasznosabb
lett volna, ha tornázik, de erre nem is gondolt többé. Nem érdemes.
Néhányszor megpróbált olvasni, de a könyv untatta. Fizikai
8
tevékenységre vágyott, valamire, aminek értelme van. Az örökös csend
és a tartós tétlenség az idegeire ment. Végül az a gondolata támadt,
hogy kiszámítsa, átlag hány órát tölt el az ember naponta haszontalanul.
Az eredményt hónapokra és évekre átszámítva, arra a megállapításra
jutott, hogy az ember általában öt- hét évet tölt el tétlenül, nem számítva
a napi nyolcórai alvást. Ez a játék alapjában csak utolsó kétségbeesett
lázadása volt a tétlenség ellen. Óráját régen letette, de a mutató járását
szüntelenül ellenőrizte, attól való félelmében, hogy az óra megállhat, és
ő elmulasztja az időt, amely visszaadja várva várt szabadságát.
Künn képernyőn figyelték és regisztrálták viselkedését. Cedrice már
erre sem gondolt. Szenvedett, mint egy fogságba került állat, fel és alá
járt, megállt az ablaknál vagy a kapcsolótáblánál, amelyen a
mérőeszközök mutatói lengtek. Ez az értelmetlen mozgás zavarta.
Időnként le- gyűrhetetlen vágyat érzett, hogy összezúzza a műszereket.
- Légnyomás, légnedvesség, gyorsaság, koordináták - mormolta - ,
mind csak utánzat, csak arra jó, hogy engem bosszantson .. .
Megfordult, mikor megreccsent a hangszóró. Száraz, tárgyilagos
hang töltötte be a fülkét: „Cedrice Stuart, azonnal fogjon hozzá a
tornagyakorlatokhoz!”
Cedrice egy pillanatig habozott. Már a nyelvén volt az éles válasz,
de uralkodott magán. Miért izgassa fel magát? Legyen meg a
kívánságuk ezeknek a vaskalaposoknak. Kelletlenül a nyújtóhoz lépett,
és elvégzett néhány gyakorlatot. Két perc múlva abbahagyta, és ismét az
ablakhoz lépett. „Most majd újra kapok néhány rossz pontot - ötlött az
eszébe. - És aztán? Fütyülök rá. Végül is mostanáig tisztességgel
kiálltam a próbát, néhány óra múlva pedig kint leszek. Azonnal
felhívom Anne-t, hogy mindent készítsen össze az útra. Csak el innen.
A Näsi-tónál fát vágok, és megjavítom a faház tetejét. És úszni fogunk
mindennap. Az élet valóban szép lehet, és akkor a legszebb, ha az
ember igazi munkát végezhet, örülök Anne-nak...”
A kapcsolótábla felől ismét zümmögés hallatszott. Kigyulladt egy
lámpa, Cedrice töprengett, és eltartott egy ideig, amíg felfogta, mit
jelent a zümmögés. Elfordított egy kapcsolót, és jelentkezett. Nehezen
érthető, torz hang szólította fel, hogy közölje a Fok 2 oxigéntartalmára
és légnedvességére vonatkozó adatokat.
- Nevetséges! - válaszolt a hangnak. - Mire jó ez a bürokrácia?
Néhány óra múlva úgyis kimegyek.
Kedvetlenül adta meg a kívánt értékeket és hozzátette:
- Hallgasson rám, doktor Nierenz, én kitartottam, és mindent
megtettem, amit kívántak tőlem. Úgy gondolom, hogy most már elég.
Ezekben az utolsó órákban nem óhajtok sem tornázni, sem ostoba
számadatokat közölni. Hogy őszinte legyek, nekem elég volt ez a négy
hét. Boldog vagyok, hogy végre ismét ember módjára élhetek. Vége.
Elhallgatott, és várta a választ. Mikor senki sem válaszolt, a fülke
ablakához lépett. Bosszantotta, hogy megjegyzését ellentmondás nélkül
fogadták; szívesen társalgóit volna. Kis szünet után hangosan mondta:

9
 - Az udvariasságot itt nyilván nem sokra tartják. Most a fülemre
húzom a takarót, tehát kérem, mindjárt ébresszenek fel, ha letelt az
időm. Egy perccel sem maradok tovább ebben a ketrecben.
Cedrice-nek nem volt ideje, hogy lehajtsa az ülést. Az orvos hangja
csattant fel a fülkében olyan tisztán és érthetően, mintha mellette állna;
- Cedrice Stuart, jól figyeljen rám! Fogadja nyugodtan, amit
mondok. Maga elvesztette az időérzékét. Nem néhány órát kell még a
Fok 2- ben töltenie, hanem pontosan tizenhárom napot, nyolc órát és
négy percet. Gondoljon a feladatára, és kövesse utasításaimat. Most
megismétli a tornagyakorlatait, világos? Harminc percig tornázik.
Tegye fel az óráját a csuklójára, és ellenőrizze az időt. Utána egye meg
a vacsoráját. Majd töltse ki a fedélzeti naplót, írja le a gondolatait és a
szokásos mérési adatokat. Ha ezt mind végrehajtotta, megborotválkozik.
Ez minden. Megértette?
Cedrice Stuart értette, de nem tudta felfogni. Csodálkozva bámulta a
hangszórót, amelyből a hang érkezett.
- Mit akar ez tőlem? - morogta. - Hány napig kell még itt
maradnom?
Hirtelen elmosolyodott, mert az jutott eszébe, hogy az orvos szavai
mögött valami trükk rejtőzik. A kísérlet végén még egyszer meg akarják
vizsgálni a reakcióit. Hát nem ugrik be. Ezt az örömet nem szerzi meg
az orvosnak. A mikrofon felé fordult, és nyugodt hangon mondta:
- Kitűnően értettem önt, doktor, de ezek a trükkök nem hatnak rám.
Hagyja abba a pszichológiai kísérleteit, végül is makkegészséges
vagyok, és pontosan tudom, hogy az időm lejárt. Ami a borotválkozást
illeti, a szakállamat majd egy forró fürdő után leszedetem. Good-bye,
doktor, adja át üdvözletemet Alexander Wulkó-nak.
Cedrice diadalmasan elmosolyodott. Nem sok időbe telt, mire egy
másik hang csendült fel. Alexander Wulkóé, a kiképző parancsnoké, aki
barátja volt Cedrice-nek.
- Hallgass rám, Cedrice - mondta Wulko - , amit a doktor mondott,
az megfelel a valóságnak. Két hét van még előtted, ez ellen nincs mit
tenni. Szedd össze magad, fiú, menni fog. Foglalkozz valamivel, olvass,
írj, miattam akár verset is, de mindenekelőtt tartsd be az orvos
utasításait. Kezdd el a tornát. Még egyszer nem folytatunk ilyen
beszélgetést.
A kiképzőparancsnok szavai szinte megbénították Cedrice-t. Tudta,
hogy Wulko igazat mond. Zavartan leült, és megpróbálta rendezni
gondolatait.
- Még tizennégy nap - suttogta ez lehetetlen. - Arra gondolt: „Nem
bírom ki, nem, soha! Megbolondulok ebben a csendben, nem bírom
tovább, ki akarok menni. . E gondolatok közben tudatossá vált előtte,
hogy ha most nem hajtja végre a doktor utasításait, akkor mindennek
vége. Néhány percig mozdulatlan maradt. Azután győzött az akarata.
Felállt, es hozzákezdett a gyakorlatokhoz. Az utána következő
feladatot már elfelejtette. Amíg az expandert feszítette, igyekezett
emlékezetébe idézni a doktor szavait, de csak arra emlékezett, hogy
10
elvesztette az időérzékét, csak a tizennégy nap járt a fejében, amely még
előtte volt. Tíz perc múlva Cedrice abbahagyta a gyakorlatokat. A csend
az agyába mart; az értelmetlen csillagfény az ablak mögött
gúnyolódásnak tűnt. A mérőeszközök lengésétől fejébe szökött a vér.
Megkopogtatta az üveget. Mivel ez nem segített, ököllel vágott bele.
Erre rögtön megszólalt a hangszóróból a felszólítás, haladéktalanul
egyen, utána pedig vezesse tovább a fedélzeti naplót.
- Az ördög vigye el, de hát mit jegyezzek be?! - kiabált vissza
dühöngve. - Költő vagyok én? Átéltem valamit? írjak egy poémát a Fok
2-ről? Undorodom az egésztől, nem írok semmit. És éhes sem vagyok.
Hagyjanak végre békében!
Még szitkozódott egy darabig, azután nyögve a fekvőszékbe vetette
magát.
- Bejegyzések a fedélzeti naplóba - motyogta maga elé - ,
mindennap ugyanaz, mi a csudának? Nedvesség rendben, légnyomás
rendben, gyakorlatok végrehajtva, gumioldat elfogyasztva. Színház az
egész, semmi egyéb, mint színház ... - A párnázott mennyezetre bámult.
Eszébe jutott a szakálla. „Talán mégis meg kellene borotválkoznom -
gondolta, - az talán megnyugtatná őket. De minek, ha még tizennégy
napot itt kell töltenem? Nem, most már azért sem - gondolta dacosan a
szakállamról én döntök, kozmetikáról szó sem esett, amikor beszálltam
ebbe a majomketrecbe!”
Múltak az órák anélkül, hogy valami mozdult volna. A feje lassan
kitisztult. Felállt, kezébe vette a fedélzeti naplót, és lapozni kezdett
benne. A néhány teleírt oldalon csak címszavak voltak meg számok. „Jó
- gondolta Cedrice maid beleírok valamit. Nem számokat és nem - a
levegő nedvességét.” Egy pillanatig gondolkozott, azután írni kezdett:
„Ennek a pompás planétának a hátán nincs tökéletesebb az
embernél. Semmiféle más teremtmény nincs hozzá hasonló. Egyedül ő,
a homo sapiens van tudatában létének a földön és a világmindenségben.
Ezért ő a dolgok mértéke.
Sok csodálatos tulajdonságot mondhat az ember magáénak: alkotó
szellemét, nemeslelkűségét, gondolatai merész szárnyalását,
feltartóztathatatlan felfelé törekvését, a mindenség titokzatos
összefüggéseinek ismeretét és számos egyéb jellemzőt. Én azonban
ismerek még két sajátosságot, amelyet nem vagy csak nagyon ritkán és
szégyenkezve emleget az ember. Ezek a tulajdonságok egyáltalán nem
alkalmasak arra, hogy a mindenhatóság és a tökéletesség dicsfénye
övezze őket. Mély meggyőződésem, hogy a kettő közül az első az örök
tévedés, amely az embert végigkövette történelmének zavaros útján.
Minden tévedésért vérrel és könnyel fizetett. Vajon nem volt- e tévedés
a Charles Darwin és repülése a világűrbe? Mekkora az út az ókor és az
újkor esztelen háborúitól az űrrepülésig?! Bárhogy van is, a tévedések
fejlesztették ki az ember kritikai képességét és ezzel egy másik
tulajdonságát: a kétkedést. Ez zúzta össze a babona mindenhatóságát, és
egyengette a tudomány útját. .
Cedrice egy pillanatig gondolkozott, azután így folytatta:
11
 „Csak a tévedéshez való joga, az, hogy megszerzett ismereteit újra
meg újra kétkedve felülbírálja, ad igazi képet az emberről. Nem tudom,
vajon a helyes utat választottam- e a magam számára ...”
Becsapta a könyvet, és visszatette az íróasztalra. Azután kivett egy
konzervet a szekrényből, kelletlenül lenyelt egy kanálnyi kását, és
lefeküdt aludni. Nyugalmat azonban nem lelt.
Órája hetet mutatott, lehetett este is, reggel is. Cedrice nem tudta, de
nem is érdekelte. Arra sem emlékezett, mennyi ideig feküdt. Éles
csengetés riasztotta fel. Elhatározta, hogy nyugodt marad, de a
csengetés nem szűnt meg. Végül felugrott, és kikapcsolta a csengőt.
Aztán a telefon- kagyló után nyúlt. A készüléket csak egészen
különleges esetben volt szabad igénybe venni, például hirtelen fellépő
betegség esetén. Cedrice lenyomta a billentyűket.
- Hallgasson ide, doktor Nierenz! - kiáltotta a kagylóba. - Én nem
tudom tovább hallgatni ezt az átkozott csöngetést, érti? Nyugalmat
akarok. A világűrben sem csöngetnek, mire jó ez az esztelen zaj? Nem
hagyom kikészíteni az idegeimet!
Az összeköttetés megszakadt. Ehelyett az orvos a hangszórón
keresztül válaszolt: „Stuart jelölt, azonnal tegye le a kagylót! Ha
továbbra sem tud uralkodni magán, félbeszakítjuk a kísérletet. Ön egy
űrhajóban tartózkodik, és ennek megfelelően kell viselkednie!”
Cedrice letette a kagylót. Úrrá lett rajta a rögeszme, hogy
bosszantani akarják, és makacsul vonakodott az utasításokat
végrehajtani.
- Mi közük a szakállamhoz? - kérdezte dühösen. - A barátnőm
szakállal szeret!
Nem sejtette, vagy nem volt képes felfogni, hogy rosszul áll a
szénája. Mivel a halálos balesetet szenvedett Roger Stuart űrhajós fia
volt, egyet- mást elnéztek neki. Most azonban betelt a mérték,
fegyelmezetlensége túllépte az egyszerű űridegesség határait. Csupán
formalitásból folytatták még néhány percig a kísérletet, és vetették alá a
bezárt embert még egy vizsgának. Előtte azonban még volt egy
pillanatnyi nyugalma.
Cedrice számára ez a pihenés nem nyújtott felüdülést. A hallgatás
megzavarta. Amikor a fülke ablakán át ismét feltűnt a hold, felébredt
benne a Darwin emléke.
- Finom kis sír - mondta - , előkelő sír. Ha árnyék borul rájuk, akár
hűtőszekrényben feküdnének, mínusz százötven fok Celsius
hőmérsékleten; ha meg süt a nap, mintha plusz százhúsz fokos
kemencében volnának. Én nem szeretnék ott feküdni. De pontosan
tudom, hogyan történt. . .
Monológját ismét hosszas csengetés szakította félbe. Rémülten
pillantott az oszcillográfra, amelyen görbe vonalak látszottak.
Egyidejűleg lámpák gyulladtak ki. Figyelmeztető jel volt, Cedrice-nek
meg kellett volna változtatnia a Fok 2 irányát. Ehelyett kikapcsolta a
csengőt, elővette a naplót, és ezt írta bele: „Egy meteorit közeledik
felém. Itt a vég, nekirohanunk a Holdnak. Miért tartanak itt hónapok óta
12
fogva? És miért csinálnak a felügyelők újra meg újra ilyen zajt egy
villanycsengővel? Az igazgatóval akarok beszélni. .
Cedrice nem vette észre, hogy kinyílt az ajtó. Doktor Nierenz és
Alexander Wulko ki akarták szabadítani a jelöltet magányából. Amikor
Cedrice megfordult és megismerte őket, bólintott.
- Jó, hogy jöttök. - Az ablakra mutatott. - Ha egy erős távcsövem
volna, meg tudnám mutatni nektek azt a hat embert.
- Az ablakhoz húzta doktor Nierenzet. - Látja azt a sötét pontot,
doktor? Az a Darwin . . .
Alexander Wulko meg akarta nyugtatni:
- Menjünk ki, a kísérlet befejeződött.
A hang csengésére Cedrice felfigyelt.
Vizsgálódva nézett Wulkóra, de nem fogta fel, mi történik. Beszélni
kezdett, és a Darwin lezuhanásával kapcsolatos jelenetekre emlékeztette
Wulkót. Doktor Nierenz félbeszakította Cedrice szóáradatát. Keményen
megrázta a vállát.
- Ön szabad, Stuart, menjen ki.
Cedrice visszalépett.
- Ismerem már a trükkjeit, doktor, többször már nem csap be.
Tökéletes az emlékezetem. - És újra ismertetni kezdte a Darwin
katasztrófáját, mintha maga is ott lett volna a fedélzetén.
A doktor intett Wulkónak.
- Majd rendbe jön magától, most már nem rosszabbodik. -
Kimentek, és eloltották a lámpát a Fok 2-ben. Csak kívülről, a nyitott
ajtón át hatolt be egy fénysugár a kamrába, amely foglya számára
tizenhét napig egy idegen, egy másik világot jelentett.
Voltak vizsgázók, akik az ilyen pszichikai terhelést minden
nehézség nélkül kiállták, mások pedig már nyolc nap után elvesztették
önuralmukat - ezek egy idő múlva megismételhették a kísérletet.
Cedrice-nek túl korán jött ez a próba. A kamra olyan emlékeket
ébresztett fel benne, amelyeken még nem tudta túltenni magát. Súlyos
teherként nehezedett rá a Charles Darwin katasztrófája és apja halála.
Ha a kísérlet tovább tart, feltehető, hogy saját magát képzeli a
szerencsétlenül járt űrhajó valamelyik utasa helyébe. De ez most már
elmúlt; a kívülről beszűrődő beszédfoszlányok a fiatalembert hamarosan
visszatérítették a>- valóságba. Zavaros álmai mesévé foszlottak,
amelynek csak kezdete volt, vége nem. Mert ugyanabban az órában,
amelyben Cedrice Stuartnak el kellett viselnie a hosszadalmas orvosi
vizsgálatokat, egy másik helyen a Charles Darwin űrhajóról izgalmas
vita folyt.

13
II.

Szumátra nyugati oldalán, néhány kilométernyire a kialudt Indrapura

vulkántól, háromezer méter magasságban, egy nagy sziklafennsíkon állt
a Manik Maya obszervatórium. Három év óta Shagan professzor, egy jó
erőben levő, kissé bogaras tudós vezette az intézetet. Hatvannégy éves
volt, és az aszteroidakutatás szakemberének tartották. Három
asszisztenssel dolgozott. Rajtuk kívül egy szakácsnő élt még Manik
Mayán, a kerek képű Kantjil, akinek szájától Shagan professzor éppen
úgy rettegett, mint Kantjil a kialudt kráterekben mesterkedő
szellemektől.
Egyszer- kétszer hetenként helikopter hozta az obszervatóriumba a
folyóiratokat, filmeket, könyveket, élelmet, és vitte Manik Mayáról a
tudományos anyagot vissza a városba. Csak néhány napja történt, hogy
két asszisztens a helikopterrel elhagyta az obszervatóriumot. Egyikük a
szabadsága alatt hegymászás közben lezuhant, és lábát törte. A másik,
Damar Wu-lan, Shagan jobbkeze, a sebesültet kísérte le a völgybe. Már
másnap vissza kellett volna érkeznie, ehelyett azonban távirat jött,
néhány nap szabadságot kért. Flores szigetére akart utazni, hogy beteg
édesanyját meglátogassa.
Így Manik Mayán csak két nő és a professzor maradt. A két nő közül
az egyik a már említett szakácsnő volt, a másik Shagan asszisztensnője,
egy fiatal lány, Nanga. A szakácsnő angyalkának, csillagocskának,
máskor meg fekete hajú kis hercegnőnek becézte. Kantjil egyszerű,
derék falusi asszony volt, szerette az ilyen díszítőjelzőket. Még valaki
élt Manik Mayán, aki ugyancsak szívesen hívta volna így Nangát.
Damar Wulan azonban sokkal bátortalanabb volt, semhogy ilyen nyíltan
tudtára merte volna adni a lánynak érzelmeit. Nanga pedig ugyancsak
kevés alkalmat adott kollégájának, hogy félénkségét legyőzhesse. Nem
vett tudomást szemérmes próbálkozásairól.
Most hát Nanga egyedül maradt a mogorva professzorral, és ez
bizony nem volt valami gyönyörűség, mert a szófukar Shagannal csak
ritkán lehetett másról társalogni, mint a kutatásaival kapcsolatos
témákról. így azután Nanga örült, hogy főnökét az utóbbi napokban
csak ritkán látja. Shagan szüntelenül az obszervatórium kupolájában
kuksolt, figyelt, számolt és fényképezett. Nanga értékelte ki a professzor
felvételeit, fárasztó munkával. A negatívokat kis képernyőre kellett
vetíteni. Kantjil, aki egyszer- egyszer meglátogatta az ő fekete hajú
hercegnőjét, azt hitte, hogy ezen az ernyőn a világ minden csillagát ott
látja. Nanga figyelme azonban csak egyetlen fénypontra irányult,
pontosabban egy apró fénycsíkra, amelyet napok óta hiába keresett.
14
 A negyedik nap délutánján bejött hozzá Shagan professzor. Nem
látszott rajta semmiféle professzoros méltóság. A szoba félhomályában
olyan volt az arcbőre, mint a cserzetten állatbőr; ápolatlan, kócos haja a
homlokába hullott. Mozdulatai esetlenek voltak, napok óta nem
borotválkozott, köpenye rég látott mosóport és vizet. Köszönés helyett
szórakozottan mormogott.
Kivett egy negatívot, és a fény felé tartotta. Nanga tájékoztatta
munkája eredményéről. Bólintott.
- Tudom - mondta. - Ne keresse tovább. Már nincs a pályáján. Az
előbb kaptam hírt két obszervatóriumból. Ott is abbahagyták a kutatást.
Egy kis égitestről volt szó, egy aszteroidáról, amelyet Manik Maya
fedezett fel, és Rhe 37 néven jegyezték be. Ismerték pályáját és
sebességét, és ezekben a napokban ismét fel kellett volna tűnnie a
látómezőben. Nem volt különösebb tragédia, hogy nem jelent meg, de
Shagan úgy viselkedett, mint aki közeli rokonát vesztette el.
- Már nincs a pályáján - ismételte, majd rövid szünet után így szólt: -
Kellemetlen dolog. Nem is tudom, mit adnék érte, ha újra megtalálnám
azt a bolygószilánkot.
A komolyság, amellyel ezt mondta, zavarba hozta Nangát. Bár az
utóbbi napokban valahogy nyugtalan volt a professzor, Nanga azt hitte,
hogy a két asszisztens távolléte idegesíti. Ez az aggódás egy elveszett
aszteroida miatt nemigen illett hozzá. Kis csodálkozással szólalt meg
Nanga:
- Nem ez az első eset, hogy szem elől tévesztünk egy aszteroidát. Mi
ebben a rendkívüli?
A professzor szórakozottan nézett rá, mintha nem hallotta volna a
kérdést. Talán nem is akart válaszolni. Megfordult, és így szólt:
- Várom magát ma a szalonban. Szerda van, és új szalagok érkeztek
Európából.
- Ott leszek - mondta Nanga, és mindjárt meg is bánta ígéretét. Ezek
a szerda esték jelentették az egyetlen kikapcsolódást, amelyet Shagan
megengedett magának és munkatársainak. Hangversenyestek voltak,
Shagan professzornak szép gyűjteménye volt klasszikus és modern
zenei felvételeket tartalmazó hangszalagokból. Most, hogy a két
asszisztens távol volt, Nanga húzódozott attól, hogy a mogorva
professzorral kettesben töltsön egy estét. Éppen a nyelvén volt a
kifogás, mikor Shagan kilépett az ajtón.
Nem jutott messzire, kint a szakácsnő várta. A professzor el akart
osonni, de Kantjil útját állta. Panaszkodni akart. Mindig volt valami
panasza, és a legtöbbször nem is alaptalan. A professzornak akarva-
akaratlanul végig kellett hallgatnia szakácsnője szemrehányásait, aki
nehezményezte, hogy napok óta elmulasztja az ebédet, és nem vált
köpenyt. Kantjil megengedhetett magának ilyen hangot, sőt borostás
szakállára és ápolatlan körmére is figyelmeztethette a professzort.
Nanga a dolgozószobában is hallotta a monológot. Aztán Kantjil
neki is elpanaszolta:
- Mi van az öreg morgó medvével, csillagocskám? Csak nem beteg?
15
 - Nem - mondta Nanga egy aszteroida nincs a pályáján, ennyi az
egész.
- Úgy ... és ez olyan fontos? - érdeklődött Kantjil kíváncsian.
Nanga a fejét rázta.
- Nem, Kantjil, nem fontos.
Ebben a mennybolt alatti elszigeteltségben egy hanglemez- vagy
hangszalagkoncert kellemes kikapcsolódást jelentett. Szokás volt
ilyenkor átöltözni, Kantjil mindig ízletes meglepetésekről gondoskodott,
a professzor, aki értett a borokhoz, maga választott ki néhány üveggel.
Tudományos munkája közben meg tudott feledkezni az evésről, a
reggeli tisztálkodásról, sőt néha az alvásról is, ezekről a szerda estékről
azonban sohasem feledkezett el. Nangának az volt az érzése, hogy ezt is
valamiféle munkának tekinti, ahol a matematikai egyenletek
nyilvánvalóan zenében oldódnak fel.
Nangának ezen az estén sem a zene, sem a Shagannal való társalgás
nem volt ínyére. Kedvetlenül lépett be a kis szalonba, mely Shagan
dolgozószobájához tartozott. A professzor már várta. Megfogadta
szakácsnője intelmeit, megborotválkozott, trópusi öltönyében
ünnepélyes jelenség lett. Az asztalon, mint mindig, bor és poharak
álltak. Jókedvűen és előzékenyen kínálta hellyel Nangát.
- Kantjil ma nem vágyik muzsikára? - A kérdés inkább kívánságként
hangzott.
- Azt hiszem, nem - mondta Nanga.
- Veszedelmes szája van ennek az asszonynak - dörmögte a
professzor még örülhetünk, hogy oda van nőve a nyelve. A hideg fut
végig a hátamon arra a gondolatra, hogy létezhetnének vándornyelvek
is.
Nanga kötelességtudóan elmosolyodott és hallgatott.
- Akkor hát hallgassuk meg, mivel gondoltak ránk. - Shagan feltette
a szalagot. Egy modern kompozíció crescendója töltötte be a szobát.
Nanga próbálta követni a zenét, de nem volt képes koncentrálni. A
mandulaszemű Damar járt eszében és a sebesült kolléga, nélkülük
unalmasnak érezte az estét. Bosszantotta, hogy Shagan egy szóval sem
említette távollevő munkatársait. A zenét rémesnek találta, és azt
gondolta magában, hogy Kantjilnak igaza van, a professzor önző,
mogorva ember, ráadásul udvariatlan és tapintatlan.
Titokban figyelte. Úgy tűnt, mintha Shagan csak megjátszottá volna
a nyugalmat. Nangának eszébe jutott a Rhe 37 aszteroidáról tett
megjegyzése. Néhány éve Shagannak megjelent egy könyve ezekről a
kis égitestekről, és ebben egy erősen vitatható teóriát fejtett ki.
Véleménye szerint minden olyan töredék - beleértve a meteoriteket is - ,
amely a Föld légkörébe került, egy, a harmadkorban, tehát hatvanmillió
évvel ezelőtt kideríthetetlen okból szétrobbant bolygó része.
A hangszóróban egy basszus szóló harsogott. Nanga egy pillanatra
igyekezett figyelni rá. Azután egy falon függő térképen akadt meg a
szeme. Eddig még sohasem akasztotta ki Shagan ezt a térképet.
Különböző aszteroidák pályáját ábrázolta, néhányukat Manik Mayán
16
fedezték fel. Megpróbálta kivenni a bonyolult útvonalakat. Hirtelen
csend lett. A professzor leállította a magnót.
- Magának nem tetszik ez a zene? - kérdezte.
- Nem - mondta a lány.
- Miért nem?
- Nem tudom.
- Akkor egyezik az ízlésünk. Mindnyájan valami újat akarnak
alkotni, de ez az új divatú zene engem mindig egy baromfiudvarra
emlékeztet, amelyben egy durranóbéka robban szét. - Shagan látta, hogy
Nanga csak szórakozottan figyel rá, és elhallgatott. Kis szünet után
fogta a borospalackot, és megtöltötte a poharakat.
Nanga megszólalt:
- Kérem, nekem ne töltsön.
Shagan nem törődött az ellenkezésével. Odanyújtotta a poharat.
- Lehet, hogy igazságtalanok vagyunk a művészettel - szőtte tovább
a gondolatát - , valódi művész, akár festő, költő vagy zeneszerző, nem
rejtőzhet el korunk problémái elől. Mi Manik Mayán aszteroidákat
kutatunk, ködfoltokat fényképezünk, színképelemzéseket végzünk,
viszonylag szabályozott tevékenységet folytatunk. A művészt azonban,
aki meg akarja ragadni és vissza akarja adni a mi valóságunkat,
számtalan pozitív és negatív jelenség befolyásolja. Ez a siralmas
hangzavar, amelyet most hallgattunk, a legjobb példája ennek...
Válaszra várt, de Nanga csak bólintott. Gondolatai másutt jártak.
Shagan fel és alá járkált.
- Tudom - kezdte végül magának nem nagyon szórakoztató ez az
együttlét az öreg Shagannal. - Leintette a lányt, aki tiltakozni akart. -
Nekem is hiányzik a két kolléga, de ma nem csupán a zene miatt kértem
magát ide. Szeretnék megbeszélni valamit. Talán hiba, hogy ezeket az
elgondolásokat kifecsegem, de mindegy, legalább magával szeretnék
beszélgetni róluk.
Új volt a hang, és valami fontos dolognak kellett jönnie, ha a
professzor ragaszkodott az ő jelenlétéhez.
- Miről akar velem beszélgetni? - kérdezte Nanga csodálkozva.
- Egy pillanat. - A professzor nagyon titokzatosan viselkedett,
kinyitotta az ajtót, hogy megbizonyosodjék, nincs- e Kantjil a közelben.
- A kis bolygószilánkról szeretnék beszélni magával, a Rhe 37-ről,
amelyet ezekben a napokban hiába kerestünk.
Néhány írást szedett elő a kabátzsebéből, és kiteregette az asztalon.
- Hogy elgondolásaimat világossá tegyem, kilenc hónappal vissza
kell forgatnom az időt. Kilenc hónappal ezelőtt játszódott le a Charles
Darwin katasztrófája.
Shagan professzor egy újságcikket emelt ki a dokumentumok közül,
és olvasni kezdte:
- „A szakbizottságok és szakértők által a katasztrófáról készített
jelentések gondos vizsgálata alapján a vizsgáló bizottság arra a
megállapításra jutott, hogy a Charles Darwin a múlt év novemberének
első napján ismeretlen égitesttel ütközött össze. Feltételezhető, hogy az
17
űrhajó automatikus kormányszerkezete felmondta a szolgálatot. Az
összeütközés világidő szerint mintegy két másodperccel tizennyolc óra
huszonkilenc perc után következett be. Az űrhajó helyzete ebben a
pillanatban AR=197°2, D=18°21 volt. Több asztronómiai állomás
három és fél órával később a Plutarkhosz- krátertől nem messze erős
porképződést figyelt meg és fényképezett le. Az összes számítások azt
bizonyítják, hogy a porképződést a Darwin roncsainak lezuhanása
okozta. A vizsgáló bizottság egybehangzó megállapítása szerint a
fedélzeten tartózkodó hat űrhajós áldozatául esett a tragikus
szerencsétlenségnek.”
Shagan professzor összehajtotta az újságkivágást, és visszatette a
papírok közé.
- A további adatok e pillanatban nem fontosak, a sebességre, a
keringésre és a többi tényezőre vonatkozó számadatok a fejemben
vannak. - Ivott egy korty bort, azután felállt. - És most szeretnék valamit
mutatni magának, Nanga. Kérem, jöjjön ide a térképhez.
Nanga csodálkozva követte. Shagan ceruzával egy ellipszist rajzolt.
- Ez a mi Rhe 37 aszteroidánk pályája. Itt, ezen a ponton történt a
Darwin összeütközése. És most nézze meg, a mi bolygószilánkunk
keringési idejét, és hasonlítsa össze a vizsgáló bizottság adataival.
A lány előrehajolt, hogy kikeresse a számokat és a pálya irányát a
jelzések, vonalak és pontok tömkelegéből. Azután meglepetten
felkiáltott:
- A Darwin a mi aszteroidánkkal ütközött össze!
A professzor bólintott.
- Igen, éppen ezzel a kis haszontalannal. Ma jöttem rá véletlenül,
amikor még egyszer kiszámítottam a pálya irányát.
- De miért nem jutott annak idején a vizsgáló bizottság is ugyanerre
a megállapításra?
- Mert mi is csak ma tudtuk meg, hogy az aszteroida már nincs a
pályáján. A bizottság aligha juthatott volna más megállapításra. - Kis
szünet után hozzátette: - A ha és a de ma már mit sem segít. Néhány
másodperccel nagyobb sebesség esetén a pálya iránya egészen más lett
volna. Bármilyen valószínűtlen is egy ilyen összeütközés, nincs rá
biztosíték, hogy a jövőben nem következik be újabb. Én azonban
egészen másra akarok kilyukadni. A legfontosabbat még nem vette
észre.
Nanga kérdően nézett rá. Valóban nem értette, mire gondol a
professzor. Shagan a térképre mutatott.
- Vizsgálja meg a két test repülésének irányát.
Ebben a pillanatban világossá vált Nanga előtt, mire céloz a
professzor. A két testnek, az űrhajónak és az aszteroidának egy rövid
szakaszon azonos volt a röppályája. Eszerint a Rhe 37 nem elölről
ütközött neki a Darwinnak, hanem a farát találta el.
- Nem egészen értem - mondta Nanga zavartan ha az ön rajza helyes,
akkor a Darwin nem zuhanhatott a Holdra. Akkor ki kellett repülnie az
űrbe.
18
 - És ki mondta magának, hogy a katasztrófa nem így játszódott le? A
fénykép sem mond semmit. A porképződést az aszteroida töredékei is
előidézhették. Azt mondják, hogy az automatikus kormány- szerkezet és
a gyorsító valószínűleg felmondta a szolgálatot. De mi történt, ha nem
mondta fel? Megközelítőleg ismerjük a Rhe 37 sebességét. Itt,
napközeiben különösen magas volt. Tegyük fel, hogy az űrhajó
radarberendezése jelezte az aszteroidát. Tegyük fel továbbá, hogy az
automatikus gyorsító nem mondta fel a szolgálatot. Miért is tette volna?
Százszorosán kipróbálták, és mindig kitűnően működött. Ebben az
esetben a következő történhetett volna - hangsúlyozom: volna az űrhajó
fokozza sebességét, de ez a gyorsulás nem elég ahhoz, hogy
elmeneküljön a mögötte rohanó aszteroida elől. A bolygódarab rámegy
az űrhajó farára. Az összeütközés nem elég erős, hogy összezúzza a
Darwint, de ahhoz elég, hogy sérülést okozzon a hajtóműben. Ennek
következményeképpen az előbb felfokozott sebesség többé nem
csökkenthető. A Darwin kormányozhatatlanná válik, kikerül a Föld
hatóköréből, és a Nap planetoidja lesz.
Nanga egyszerre nagyon megkívánt egy korty bort. Amit Shagan
most itt kifejtett, annyira fantasztikusnak tűnt, hogy egészen belekábult,
szerette volna tovább szőni ezeket a gondolatokat. Ismerte a katasztrófa
részleteit. Beszéltek róla Manik Mayán, őket is megrendítette a hír. A
professzor józan fejtegetései nyomán a hat ember sorsa egészen új
megvilágításba került. Itt, Manik Mayán fedezték fel a Rhe 37- et, és
számították ki röppályáját. A Darwin és minden, amit az eseményekről
leírtak vagy elmondtak, egyszerre életük részévé lett.
Nanga leült. Lapozni kezdett Shagan folyóirataiban és okmányaiban.
Olvasta a híradást: a vezérlőállomás naphosszat hívta a legénységet.
Naphosszat örökké ugyanaz a mondat: „Itt a hármas állomás, hívjuk a
Darwint, jelentkezzetek!” Az összeköttetés helyreállításának reménye
azonban már néhány óra múltán elveszett. Három és fél órával a rádió-
összeköttetés megszakadása után a vezérlőállomáshoz érkező
fényképfelvételekből a legrosszabbra lehetett következtetni. Több
obszervatórium szokatlanul erős porképződést figyelt meg és
fényképezett le a Plutarkhosz- kráter közelében. Először
meteorbecsapódásra gondoltak a csillagászok. A por - így közölték
minden irányból egybehangzóan - több kilométer magasra felcsapott. A
felhők a szivárvány színeiben pompáztak.
Amikor a Darwin több mint huszonnégy óra múlva még mindig nem
jelentkezett, senki sem kételkedett többé a katasztrófában. Automata
űrszondákat indítottak, és előkészítettek egy mentőűrhajót legénységgel
együtt. A fáradozások nem jártak sikerrel; a Föld csatlósa nem tárta fel
titkát. Egyedül a fényképek bizonyították a becsapódást, és a tudósok
számításai egytől egyig megegyeztek a megfigyelések eredményeivel. E
számítások szerint az űrhajónak az összeütközés következtében
darabokra kellett törnie. A gyorsaság következtében azonban az űrhajó
egyes részei tovább repültek egy ideig, és végül spirális röppályán a
Plutarkhosz közelében hullottak le.
19
 A sajtó napokon át foglalkozott a katasztrófával. Azután más
események háttérbe szorították. Csak három és fél hónap múlva
emlékeztek meg még egyszer rövid hírben a Darwinról és hat
áldozatáról: annak a helynek a közelében, ahonnan startoltak, tudósok,
fiatal kozmonauták gyűltek össze, s megjelentek a szerencsétlenül jártak
hozzátartozói is. Beszédek, megemlékezések hangzottak el, és a végén
lelepleztek egy szerény obeliszket. Ez a felirat állt rajta: „Ameddig
emberek a csillagok felé törnek, az ő emlékük élni fog. Örökké velünk
maradnak.”
Az obeliszk hat oldalába vésték be az áldozatok nevét: Michael
Kowtun, Szonja Kamirszky, Csing Hiao-kungtaicsi, Roger Stuart, Dahlí
Shitomir, Német Gyula.
Shagan professzor, is helyet foglalt.
- Tudom - mondta - , hogy elgondolásom fantasztikusnak hangzik,
lehet, hogy az is, ki tudja. Magának mi a véleménye?
Nanga mély lélegzetet vett, azután így válaszolt:
- Az ön elgondolása túlságosan sok véletlent tételez fel. Ha az
összeütközés úgy következett be, ahogyan ön véli, akkor a legénység
hat tagjának legalább, még néhány percig életben kellett maradnia.
Tehát lett volna idejük jelentést küldeni az állomásnak, legalább egy
mondatot vagy egy segélykiáltást. Ők azonban hallgattak. Nem,
professzor, az ön elmélete helytelen.
- Legalábbis szokatlan - ismerte be Shagan. - Ezeket az
elgondolásokat csak magánhasználatra szántam, nem a nyilvánosság
részére. A véletlen azonban sajnos nem matematikailag felfogható
dolog. Tegyük fel, hogy az aszteroida szétrobbant, és lesodorta a
Darwin antennáját. Nem tudnak sem adni, sem venni. Tönkremehet, az
adókészülék is. Tud arról, hogy a Darwin fedélzetén egy laboratórium
működött, amelyben asszimiláció útján különböző szénhidrátokat
állítottak elő?
A lány némán bólintott. Megzavarta a nyugalom, amellyel a
professzor a szerencsétlenséget a maga módján rekonstruálta.
- Érdekes gondolat - folytatta Shagan fontolja csak meg: a
laboratórium az űrhajó orrában van. Ha sértetlen maradt, akkor a hat
ember akár még most is élhet. Nem túl bőséges, de elegendő a
táplálékuk. Ezenkívül volt egyéb élelemtartalékuk is. Ha így áll a dolog,
akkor módjukban áll, hogy rendkívül érdekes kutatásokat végezzenek.
Shagan szavai felháborították Nangát.
- Maga cinikus! - mondta nem nagyon barátságosan. - Hogy
beszélhet így? Az a szerencse, hogy képzelgéseinek semmi közük a
valósághoz.
Nanga felháborodása felderítette a professzort. Vidáman válaszolt:
- természetesen kényelmesebb, ha a holtakat békében hagyjuk.
Csakhogy a tényék függetlenek attól, hogy elhiszik- e őket vagy sem.
Igaz, elgondolásaimat nem tudom bizonyítékokkal alátámasztani, de a
másik, a hivatalos verzió vajon bebizonyosodott? Ameddig nem hozzuk
le őket a Holdról, addig a hivatalos álláspont is feltevés csak. Fejezzük
20
be a témát. - Shagan felvett néhány papírlapot az asztalról, és gondosan
a kabátzsebébe dugta.
Nanga megszólalt:
- Ha ennyire biztos a dolgában, miért nem foglalja írásba az
elgondolásait, és adja át a Legfelső Űrhatóságnak?
- Éppen hogy nem vagyok biztos a dolgomban - válaszolta a
professzor. - Egy és más mellette szól, több dolog pedig ellene. És ez
édeskevés egy tudományos vitához a Legfelső Űrhatóság előtt.
- És ha mégis van benne igazság?
Shagan vállat vont.
- Csak a saját szórakoztatásomra állítok fel ilyen elméleteket.
Köszönöm, hogy meghallgatott, és felejtse el az egészet. - Félszegen
meghajolt és kiballagott.

21
III.

Nanga azonban nem felejtette el. Nem hagyta nyugodni a gondolat,

hogy Shagan esetleg valóban helyes nyomon jár. Tényleg csak
magánhasználatra alkalmasak ezek az elképzelések és nem a
nyilvánosság számára? Elég régen ismerte már ezt a nyakas tudóst.
Lehet, hogy Shagannak egész más oka van, amiért nem fordul a
Legfelső Űrhatósághoz. A hatóság elnökségének tagja volt Birger
Sjögren. Közte és Shagan között évekkel előbb egy tudományos vita
zajlott le, amelyben Shagan alulmaradt. Az ellentétekben a személyes
ellenszenvnek is szerepe volt, és ezt Shagan sohasem tudta elfelejteni.
Most felfedezett valamit. Lehet, hogy ez sem kevésbé vitatható, mint
korábbi elmélete az állítólag szétrobbant Praenuntius bolygóról,
ahogyan ő nevezte a Mars és a Jupiter pályája között feltételezett
egykori planétát. Egy széthullott bolygóról felállított teória azonban
örökké csak teória marad, az viszont, amit most a Darwin esetleges
létezéséről mond, súlyosabb dolog. Shagan úgy tesz, mintha csak
játszana ezekkel a gondolatokkal, pedig jobban hisz bennük, mint
amennyire bevallja. Újabb vereségtől fél? Nanga meg volt róla
győződve, hogy Shagan leghőbb vágya egy tudományos siker.
Ugyanakkor fél, hogy elveszti tudományos tekintélyét.
Minél tovább töprengett Nanga, annál inkább erősödött az a
meggyőződése, hogy ez tartotta vissza a professzort attól, hogy
elméletét nyilvánosságra hozza. De határozatlan volt ő maga is. Shagan
gondolat- menetében voltak rések, és egészen képtelennek tűnt, hogy
háromnegyed év elteltével még hinni lehessen a szerencsétlenül járt hat
ember életben maradásában. De a számok és a száraz elmélet mögött
volt még valami más is. Ha mégis van benne valami igazság? Ez a talán
zavarta, úgy érezte, hogy beszélnie kell valakivel, Manik Mayán
azonban nem volt más, akit bizalmába fogadhatott, csak Kantjil.
Délután, amikor az obszervatóriumban napfoltokat fényképezett, a
szakácsnő, bement hozzá. Kantjil gyakran megjelent a kupolában - nem
azért, mintha a kutatómunka érdekelte volna, inkább csak egy kicsit
trécselni akart. Ezen a délutánon különösen elégedett volt.
- Észrevetted, kis hercegnő - mondta örvendezve - , milyen csodát
művelt a prédikációm? A vén kakadu hófehér köpenyt vett fel, és még
az inge is tiszta. Igazán meg vagyok elégedve. Ma két ember helyett
evett. Látod, galambocskám, így kell bánni a férfiakkal. Jegyezd csak
meg magadnak arra az időre, ha férjhez mégy.
- Meg fogom jegyezni - nyugtatta meg Nanga mosolyogva.
Kantjil a napkorongot bámulta a képernyőn.
22
 - Mit csinálsz most, angyalkám?
- A napfoltokat fényképezem, Kantjil.
- Aha, szóval ezek a kis pontok a napfoltok. És mi a jó abban, ha
ezeket lemezre veszitek? Meg tudjátok szüntetni?
Nanga elnevette magát.
- Nem, Kantjil, megszüntetni nem tudjuk, de tanulmányozni igen.
Egyébként ezek a kis pontok százszor akkorák, mint a Föld. És ha túl
sok van belőlük, hátrányosan hatnak a rádiózásra és sok egyéb dologra.
- Igaz - mondta a derék szakácsnő - , legfontosabb a tisztaság.
Tudom az apámról. Szénbányában dolgozott. Mindennap fürdött. Nem
bírta elviselni a szennyet. Mondd, galambocskám, igaz, hogy nemsokára
megint két fiatalember száll le a Holdra ?
- Igen, Kantjil, igaz, már készítik elő a startjukat.
Kantjil kinézett a kupola nyílásán, ott azonban a Napot látta.
- Ki fogsz nevetni, de én ma éjszaka az űrhajósokért imádkoztam.
- Nem nevetlek ki, Kantjil. De egészen biztos lehetsz benne, hogy
visszajönnek.
- Nanga befejezte a munkáját. Mialatt becsukta a kupolát, hirtelen
megkérdezte:
- Érte már a családodat bányaszerencsétlenség?
- Többször is - válaszolta Kantjil - , de mindig szerencsés
kimenetelű volt. Legalábbis az apám számára.
- Szóval csak könnyebb balesetek voltak?
- Hát ha az élve eltemetést könnyűnek nevezed. Egyszer volt egy
robbanás. Ötszáz méternyire voltak a föld alatt, senki sem tudott
hozzájuk férni. Majdnem minden akna beomlott. Néhány embert fúrás
segítségével kihoztak. Azután csend lett. Nem hallatszott több kopogás,
és akármennyit fúrtak is, mintha minden aknában csak halottak lettek
volna. Tanácskozást tartott egy bizottság, és arra a megállapításra jutott,
hogy már senki sem él. Ez tizennégy nap eltelte után történt. A nagy
fúróberendezéseket már elszállították, csak néhány próbafúrást végeztek
még el. A tizennyolcadik napon egy ilyen próbafuratból segélykiáltás
hallatszott. Az az akna volt, amelyikben apám is tartózkodott.
- És ti? Reménykedtetek még, amikor a munkát már leállították?
Kantjil habozva válaszolt:
- Anyám még reménykedett, ő mindig hitt benne, hogy apám él. Én
még nagyon kicsi voltam, nem tudtam, mi a halál. Ma én is
reménykednék, a legvégsőkig. . .
Kantjil beszélt, csak beszélt, és szavai Nanga szíve mélyéig hatoltak.
A fecsegő öregasszony elbeszélése újabb tápot adott fantáziájának.

Shagan külföldi szakfolyóiratokba mélyedve ült, amikor Nanga

kopogott és belépett.
- Jó, hogy jön - mondta a professzor örömmel, mintha várta volna. -
Ugye, foglalkozott arab nyelvvel? Itt van eredetiben Hasszán
Dzsamburi műve, az Aszteroidák évkönyve. Grafikai ábrái között
23
szerepel a mi Rhe 37-ünk is. Csak a fordítással nem boldogulok.
Segítsen egy kicsit.
- Szívesen segítek, professzor - mondta Nanga éppen olyan
barátságosan - , előbb azonban szeretnék valami mást megbeszélni.
Shagan félretette a folyóiratot, kicserélte a szemüvegét, és
várakozóan nézett Nangára. A lány leült és folytatta:
- Arra a meggyőződésre jutottam, hogy feltételezéseit nem szabad
magában tartania.
- A képzelgéseimre gondol? így nevezte tegnap az elgondolásaimat.
Nanga kissé elsápadt.
- Bocsásson meg, kérem, nem így gondoltam. Igaza van, nem lehet
ilyen meggondolatlanul ítélkezni. Akár helyesek, akár hamisak az
elgondolásai, írásba kell foglalnia mindent, és be kell küldenie a
Legfelső Űrhatóságnak.
- Ügy? - mondta a professzor derülten.
- Be kell küldenem? És miért kell beküldenem?
- Ezt ön tudja a legjobban.
Shagan felállt. Néhány lépést tett fel és alá, gondolkozott, majd
végül kevésbé barátságosan megszólalt:
- Semmit sem tudok, egyáltalán semmit. Már tegnap mondtam
magának, hogy saját szórakoztatásomra próbáltam meg a katasztrófát
más módon rekonstruálni. Maradjunk emellett.
Nanga nem engedte magát a goromba hanggal megtéveszteni.
- Sokat töprengtem a dolgon, professzor. És ha mégis igaza van? Ha
a Darwin valóban nem pusztult el, és a legénysége .. . - Nem fejezte be
a gondolatot.
A professzor leintette.
- Amit tegnap a túlélésről mondtam, megjegyzés volt csupán. És a
többi? Spekuláció. Sohasem értenének egyet a feltevésemmel. Ehelyett
valami más következne be. Azt mondanák: először kiszámította egy
bolygó helyét, amely már nem létezik, és most új szenzációval szolgál.
Nem, Nanga, én már nem vállalok több kockázatot, nem akarom
elveszteni tudományos hírnevemet. Megérti?
- Nem - mondta a lány.
- Akkor hagyjon békén - mordult fel a professzor.
A tudományos hírneve - gondolta Nanga ilyen esetben nincs helye
becsületbeli kérdésnek. Hányszor tévedtek el emberek a földön végzett
kutatások során, hányszor szakadtak el a külvilágtól. Mégsem mondtak
le róluk, még haláluk után is keresték őket. Az irodalomból ismert
példák jutottak eszébe, és ezekről kezdett beszélni. Csodálkozva
hallgatta a professzor, és egy pillanatra úgy látszott, mintha a példák
gondolkodásra késztették volna.
- Kétségtelenül megtörténhetett, amit hajdani expedíciókról mesél -
kezdte megfontoltan - , csak azt felejtette el, hogy a világűrben
nincsenek szigetek, jégtáblák, de még mentőkötelek sem. Vegyük a
legszélsőségesebb esetet. Tegyük fel, hogy megmenekültek,
laboratóriumuk sértetlen. Számításaim szerint, amelyek ugyan
24
feltételezettek, de nem elfogadhatatlanok, a Darunrinak százmillió
kilométernyire kellett megközelítenie a Napot. Ilyen távolságban halad
pályáján a Vénusz.
Shagan jelentőségteljesen nézett Nangá-ra, azután hozzátette:
- Ez az egyik oldala a dolognak, ami azonban megállapíthatatlan:
maga a pálya. Ők nem jelentkeznek, és ez szól elsősorban a feltevésem
ellen. Láthatatlanok és hallhatatlanok. . .
Csend lett. A professzor kezét hátratéve járkált fel és alá. Nangának
a nyelvén volt a válasz. Tudta, hogy a professzornak igaza van, hogy a
hat embernek aligha lehetett esélye az életben maradásra, ebben a
pillanatban azonban egyáltalán nem törődött ezzel. Miért nem közölte
Shagan a feltevését? Csak- elmetornának szánja? Hiszen úgy viselkedik,
mintha rég lezárta volna az ügyet. De ha helyes is a feltevése, a
halottaknak nincs joguk a Földhöz? Nanga odalépett Shaganhoz.
- Kérem, Shagan professzor - mondta - , tegyen valamit.
- Mit? Fejezzük be végre ezt a témát.
- Ön fél, ez az igazi oka a vonakodásának.
Shagan megütközve nézett rá.
- Mitől kellene félnem?
- A vitától fél, Sjögren professzorra gondol, akivel szemben évekkel
ezelőtt alulmaradt. Miért tekinti még mindig személyes ügyének azt az
esetet?
Nanga telibe talált.
- Én tekintem személyes ügyemnek?! - kiabált dühösen a professzor.
- Nem Sjögren terelte személyes síkra a dolgot? Eljön az idő, amikor
elismerik a Praenuntiusra vonatkozó teóriámat, várjon csak, míg odáig
fejlődik az űrhajózás. A Ceresz, a Paliasz, a Júnó, a Veszta, az Erósz. és
a többi mind, ezek a bolygók szolgáltatják majd a bizonyítékot. A
következő generáció rehabilitálni fog engem.
Más helyzetben Nanga mulatott volna a professzor nevetséges
pátoszán, most sértett becsvágya csak bosszúságot keltett benne.
Hűvösen válaszolt:
- Ha feltevése a Charles Darwinról igaznak bizonyul, a jövő
generáció bizonyára nem fogja tisztelettel emlegetni az ön nevét.
- Jó - mondta a professzor haragosan gondoljon csak, amit akar!
Fejezzük be.
Nanga is felállt. Nyugodtan, mint aki a legtermészetesebb dolgot
mondja, megszólalt:
- Kérem, vegye tudomásul, hogy ezennel felmondom a Manik
Mayán betöltött állásomat. Fél órán belül írásban is megkapja
felmondásomat.
- Vigye el az ördög - kiabált a professzor menjen innen még ma, de
gyalog!
Nanga megfordult. Már a kilincsen volt a keze, amikor a professzor
visszahívta:
- Mi jutott eszébe?
A lány vállat vont, és tanácstalanul megállt.
25
 - Mi ütött magába? - morogta Shagan.
Kérem a felmondása okát, azonnal hallani akarom az indokolást!
Nanga megijedt, hallotta, hogyan dobog a szíve. Ösztönösen jött az a
gondolata, hogy felmondásával fenyegesse meg a professzort.
Önvédelem volt Shagan közönyével szemben, és most tudta, hogy már
nem visszakozhat. Sóhajtva mondta: - ön ismeri az indokot, Shagan
professzor. Mit ér a tudomány, ha elveti az erkölcs és az emberiesség
törvényeit?! Ha ön elhallgatja a felfedezését, nekem itt nincs mit
keresnem.
- Micsoda színészi dörgedelem - harsogta Shagan valóságos
kinyilatkoztatás, nevetséges! De ezt a felmondást nem gondolja
komolyan?
- A legkomolyabban.
- Ez zsarolás - mondta a professzor - , miért is nem tartottam a
számat? Megbíztam magában. Csalódtam, Nanga, keserűen csalódtam.
Shagan méltatlankodása megnyugtatólag hatott Nangára, és
akaratlanul is mosolyognia kellett, amikor főnöke a jó munka-
feltételekről kezdett beszélni. Egyáltalán nem volt olyan csábító a
helyzet a Manik Mayán, mint a professzor lefestette. Nanga előbb vagy
utóbb amúgy is otthagyta volna ezt a magányos oázist, legfeljebb más
indokkal.
A professzor, mikor fejtegetéseire nem kapott választ, mogorván
felszólította Nangát, hogy foglaljon helyet.
- Tulajdonképpen hogyan képzeli a dolgot?
- Egész egyszerűen. A legközelebbi géppel Prágába repül a Legfelső
Űrhatósághoz, és előadja feltevéseit.
- Persze, persze, ez egészen egyszerű - gúnyolódott Shagan - ,
repülök pár ezer kilométert egy kis csevegésért Prágában. Ahogy ez a
maga fejecskéjében megszületett. - Annyira fel volt dúlva, hogy
keresnie kellett a szavakat.
- Nem azt mondta egyszer, hogy egy régi diáktársa tagja a Legfelső
Űrhatóságnak?
Shagan bólintott.
- Diáktársam . .. ugyan mikor volt az! Egy örökkévalóság óta nem
láttuk egymást. Igaz, Dzsingisz kán ért valamennyire a
szilárdságszámításhoz. Persze doktor Borosról beszélek, őt neveztük
annak idején Dzsingisz kánnak. Ismereteinek az én teóriám
szempontjából nincs semmi jelentőségük, mert meg vagyok győződve
róla, hogy a Darwin magától gyorsult fel. Mindenesetre ... - A mondatot
már nem fejezte be.
- Mikor repül?
- Erről szó sem volt - mondta Shagan bosszúsan.
- Akkor nélkülem kell boldogulnia.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a professzor újra fel akarna
fortyanni, aztán mégis megadta magát.

26
 - Ügyesen választotta meg az időpontot. Egyik emberem a
kórházban, a másik beteglátogatáson. Én meg itt egyedül. Nanga, ezt
nem teheti velem ...
Nanga tudta, hogy elérte, amit akart. Nem árulta el magát,
nyugodtan jegyezte meg:
- öntől függ, professzor, hogy maradok- e.
Shagan még morgott egy ideig. Valójában egyáltalán nem bánta,
hogy így alakult a dolog. Nanga részben eloszlatta a kétségeit, és
felkeltette becsvágyát. Elővette a szekrényből a megkezdett
borospalackot meg két poharat, és mély sóhajjal megszólalt:
- Legyen meg az akarata, a kedvéért eljátszom Don Quijote szerepét,
de maga lesz Sancho Pansa. El fog kísérni.
A javaslat nem lepte meg Nangát, magától is felajánlotta volna
segítségét. Elégedetten mondta:
- Számíthat rám, Shagan professzor.
- Majd meglátjuk - dörmögte a professzor, és megtöltötte a
poharakat. - Amint valamelyikük visszajön szabadságáról, repülünk.
Addig még ki kell számítanunk valamit. - Felemelte poharát. - Igyunk a
maga optimizmusára.
Amikor Nanga koccintott vele, hozzátette :
- És az én tévedésemre.

27
IV.

Damar Wulan, Shagan mandulaszemű, kiálló pofacsontú, duzzadt ajkú

asszisztense visszatért Manik Mayára. Szomorú hírrel érkezett:
édesanyja meghalt.
A gyászoló Damar még nem tudott főnöke fantasztikus
elgondolásairól, és nem is volt még olyan hangulatban, hogy új
problémákkal tudott volna foglalkozni. Shagan professzor és Nanga
azonban már becsomagolta bőröndjét, megrendelte repülőjegyét. Nanga
vigasztaló szavakat mondott kollégájának, a professzor pedig az életről
filozofált, és bölcs mondásokat kockáztatott meg. Mindez azonban
mitsem használt, tájékoztatniuk kellett Damart a tervükről, Shagan
elmélete talán el is téríti figyelmét személyes gondjairól.
Damar, mielőtt asztrofizikusként Manik Mayára került, egy éven át
maga is űrhajós volt. Egy körpályán haladó fizikai obszervatóriumban
dolgozott. Damar szívesen csinálta, mégis engedett édesanyja
kérésének, aki minden felszálláskor rettegett fia életéért. így Manik
Mayán senki sem tudta volna Damarnál jobban megítélni a professzor
feltevését. Amikor Shagan elmondta neki felfedezését, a csendes
polinéziai csak a fejét rázta, mintha nem akarná követni főnöke
gondolatmenetét. Shagan kiteregette a térképet, számokat és adatokat
sorolt fel, és papíron bemutatta a katasztrófa lefolyását.
Damar egy ideig egy szót sem szólt. Shagan türelmetlenül kérdezte:
- Mit gondol, Damar? Értelmetlennek tartja, igaz?
Damar rámeredt a számokra és a görbékre. Végül halkan megszólalt:
- Igen, értelmetlennek tartom.
- Na látja, Nanga! - kiáltotta Shagan.
- Pedig ő jobban ért hozzá.
Damar csodálkozva fordult kolléganőjéhez.
- Te hiszel benne?
- Eléggé fontosnak tartom ahhoz, hogy vitát indítsunk róla -
válaszolta Nanga.
- Én nem - közölte Shagan - , de Nanga felmondással fenyegetett,
zsarolás áldozata lettem.
Damar ismét belemélyedt Shagan számításaiba. Csaknem félórán át
mozdulatlanul dolgozott.
- Voltaképpen mi szól ellene? - törte meg Nanga a csendet.
- Nagyon nehéz bármit is mondani - válaszolt Damar. - Ki tudja ma
még ellenőrizni? Feltehetően alulmaradnak, Shagan professzor.
- Már semmi kedvem sincs Prágába repülni - dörmögte Shagan.
Nanga védte az elméletet:
28
 - Ha minden pontja helytálló, még van esély a megmentésükre .. .
Damar felállt, és járkálni kezdett.
- Ha ez az elmélet helyesnek bizonyul, akkor a Darwin egy koporsó.
A laboratóriumnak semmi hasznát sem veszik. Az étel és az ital csak az
egyik tényező. De hogyan élhetnek hónapokon keresztül teljes
némaságban? Hogyan létezhetnek reggel és este nélkül, munka nélkül?
Azzal a tudattal, hogy sohasem térhetnek vissza ...
- De hiszen te is heteket töltöttél egy körpályán - vetette ellen
Nanga.
- Igaz - válaszolt Damar - , Föld körüli pályán. Onnan fel lehetett
ismerni a városokat és az erdőket, a folyókat és a tavakat. Abban a
körpályás obszervatóriumban van rádió és telefon, és bármikor vissza
lehet térni a Földre. A Darwinon azonban az idő örökkévalósággá válik.
Értelmetlenné. A Földet csak egy csillagnak látják a többi csillag között.
Nem, Shagan professzor, ha az ön elgondolásai helyesek, akkor már
csak halottakat vagy őrülteket kereshetnénk ...
- Akkor pedig keresni kell a halottakat - mondta Nanga higgadtan.
A völgyből felhallatszott a helikopter zúgása.
- Készüljünk, Nanga! - Shagan professzor kiment. Nanga követni
akarta, de Damar arra kérte, maradjon még egy pillanatig. Megfogta a
kezét.
- Sokat gondolok majd rád, Nanga, ha Európában leszel.
A lány nem válaszolt.
- Voltál már ott?
- Nem - felelte és jobban szeretném, ha más körülmények között
lehetnék ott. - Kihúzta kezét Damaréból; kellemetlen volt kettesben
lennie vele.
Damar kis könyvet szedett elő az aktatáskájában levő papírok közül.
- Útközben vásároltam, olvasd majd el az úton.
- Köszönöm - mondta, és eltette a könyvet. Tudta, mire gondol most
a fiú, és azt is, hogy mindjárt bókokat mond neki. A helikopter
szabadította meg.

Djakartában egy sztratoszféragépre szálltak, amely egyenesen Prágába

repült. Amikor a felhők felett repültek, Shagan rosszkedvűen mondta:
- Nos, hát elérte, amit akart, már nincs visszaút. Doktor Borosnak
már meg kellett kapnia a táviratot, és holnap vagy holnapután
köznevetség tárgya leszek. Mindezt magának köszönhetem.
A sötéten látó próféta szerepében tetszelgett. Nanga pedig hagyta
beszélni. Kinézett a gép ablakán. Fölötte sugárzóan fénylett az ég. A
légikisasszony kávét és süteményt szolgált fel. Shagan professzor
átfutott egy napilapot.
- Két embert lőttek fel - mondta.
Nanga értetlenül nézett rá.
- Kik lőtték fel?

29
 - Az amerikaiak, tegnap - mutatta Shagan a lap egyik cikkének
címét. - Új űrhajót próbálnak ki. „Darling of Stars”, azaz „A csillagok
kedvence”; sohasem voltak valami szerények a névadásban.
- Talán a Holdra akarnak szállni? - kérdezte Nanga.
- Szó sincs róla. Túl akarnak jutni a Hold pályáján. A csillagok
kedvence .. . - mulattatta a név.
Hosszú ideig hallgattak. Shagan gondolatokba merülve itta a
kávéját, az előtte álló találkozásról elmélkedett. Kellemetlenül érezte
magát. Nanga a kis könyvet vette elő, amelyet Damar úti olvasmányként
adott vele. Versek voltak. Lapozgatás közben egy versszak ötlött a
szemébe, amelyet Damar ceruzával aláhúzott:

A hűvös hajnali harmatot

gyémánttá varázsolja a nap,
mindketten érezvén érezzük:
örömünk tőle égre csap!
Sugárzik tisztán, mint szemed,
üde, akárcsak te magad,
fut az idő, kurtább az árnyék;
vágy s öröm hamuba szakad.

Nanga becsapta a könyvet, és utazótáskájába dugta. Nyugtalanította

Damar makacssága.
Húsz kilométer magasban repültek. Shagan beásta magát párnáiba,
és előkészült feladatára. Mennél jobban múlt az idő, annál nyugtalanabb
lett. Nanga felé pislogott, aki becsukott szemmel ábrándozott.
- Alszik? - kérdezte a professzor halkan.
Nanga odafordult.
- Nem. Már megérkeztünk?
- Egy kis időbe még beletelik. - Shagan el akarta terelni a saját
gondolatait, és Manik Maya feladatairól kezdett beszélni.
- Damar remélhetőleg nem felejtette el a Cygnus-ívben készült
felvételeket előkészíteni. Az Ala-tau hegységben hetek óta várnak rájuk.
Nanga nem válaszolt. Gondolatban már Prágában járt. Bárcsak
képtelenségnek bizonyulna a professzor elmélete - gondolta akkor
legalább megszabadulna a világ ettől a szörnyű feltevéstől.
- A munka jót tesz majd neki - folytatta Shagan könnyebben túlteszi
magát a csapáson. Egy héten belül otthon leszünk. Talán lesz ideje
magának is egy kicsit körülnézni Európában.
- Egy hét alatt? Legalább egy év kellene hozzá.
- Az tetszene magának - morgott a professzor de mit szólna néhány
kiránduláshoz? Európában sok a látnivaló. Már maga Prága is az elmúlt
századok levegőjét árasztja. Onnan csak egy ugrás Budapest. És
Weimart is látni kell. . .
- Pompás volna! - kiáltott fel Nanga lelkesedve. Nem mert ilyen
kívánsággal előállni, és hálás volt, hogy a professzor saját magától

30
ajánlotta fel kíséretét. Mikor Shagan látta a lány örömét, gúnyolódni
kezdett.
- Persze - mondta - , maga azok közé az emberek közé tartozik,
akiknek a csillagos égbolt láttán versek jutnak az eszébe. Ismerem már
Manik Mayáról. . .
- Mi kifogása a versek ellen?
- Semmi - hangzott a válasz -, de Kantjil időnként józanabbnak
tűnik, mint maga. Elutazásunk előtt ugyan összetévesztette Európát az
Északi- sarkkal, és mindenféle meghűlés elleni házi szert ajánlgatott, de
legalább egészséges a viszony az indulatai és az értelme között. Miért
nem irodalom- vagy művészettörténetet tanult, Nanga?
- Mert szükségét éreztem, hogy maga mellett dolgozzam - válaszolt
kedvetlenül a lány. - De talán majd még pótolom a mulasztást.
Shagannak gyönyörűséget okozott, hogy sikerült egy kicsit
felingerelnie asszisztensnőjét. Lehet, hogy csak a saját gondolatait
akarta másfelé terelni, a mélyebb ok azonban a felmondás volt, amellyel
a lány olyan váratlanul megfenyegette. Shagan a bosszúságát próbálta
enyhíteni.
- Igen - folytatta ironikusan maga azok közé tartozik, akik a halott
bölcsek teteme fölött mélabús szólamokat idéznek, és a Kilencedik
szimfónia hallgatása közben egymást átölelő testvérek gyermeki képét
látják szemük előtt. Maga tulajdonképpen nemigen illik ebbe a mai
világba...
- Igen, én is tudom - mondta a lány annál jobban illik bele maga.
Maga a
molekulák és matematikai egyenletek halmaza. - tüntetőleg
előszedte Damar verseskötetét.
- Köszönöm, fekete hajú aranyangyalka. Jó, hogy elkísért. Elég
hamar elveszti majd a naivitását, legkésőbb két- három napon belül.
Kíváncsi vagyok, mit mond majd. Nézzen ki az ablakon, elértük a
határt. Alattunk Európa.
Nanga követte tekintetét, de csak felhőfoszlányokat látott, közöttük
pedig egyhangú, szürke síkságot.
- Jó érzés, nemde? - gúnyolódott tovább Shagan. - A bölcsek hazája,
egész könyvet lehetne megtölteni, annyi tiszteletre méltó nevet
sorolhatunk föl. A teljesség kedvéért azonban olyasmiről sem szabad
megfeledkezni, mint például a fasizmus. Vesse csak össze egymással az
örökkévalóság aranytrónusán ülő imádott költőit és zeneszerzőit és a
trónus lábánál a gázkamrák romjait, az emberi csontokból és hamvakból
emelt hegyeket. Erre gondoljon, ha majd a bölcsek sírboltjai előtt áll.
- Nemcsak Európában viseltek háborúkat - mondta Nanga. - Az ön
megjegyzése a többi kontinensre is vonatkozik. Az ember legnagyobb
ellensége mindig maga az ember volt.
- Úgy van, mindig. Még ma is, kis hercegnő.
- Kérem, ne nevezzen így - mondta a lány keményen. - Egyébként
ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy az emberek ellenségeskedése
nem jellembeli tulajdonságokból, hanem a tulajdonviszonyokból ered.
31
 - Ez mitsem változtat a maga megállapításán - válaszolt Shagan - , és
ha majd más planéták értelmes lényeivel kerülünk kapcsolatba, akik
elmesélik fejlődésük történetét, valószínűleg saját történetünket fogjuk
hallani.
- Úgy gondolja, hogy az élet mindenütt hasonló módon fejlődött?
- Igen, mindig és mindenütt - felelte a professzor meggyőződéssel - ,
csupán abban kételkedem, hogy valaha is létrejön egy találkozás Földön
kívüli értelmes lényekkel.
- Más bolygókon, más világokon miért ne mehetne végbe a fejlődés
másképpen, békésebb módon?
Shagan mosolyogva válaszolt:
- Maga az előbb molekulák halmazának nevezett engem, ebben van
is igazság. Ugyanis mielőtt az emberek tudatára jutnak az anyag
bonyolultságának, társadalmi életformájuknak, végig kell járniuk a
fejlődésnek és e teljesen amorális anyag beérésének nehéz útját. Az első
a fajfenntartás törvénye, ezt már az öreg Darwinnál megtalálja, e nélkül
az ösztön nélkül egyetlen élőlény sem fejlődhet.
- Az állatok mégsem ölik meg egymást, legalábbis nem a saját
fajtájukbelit! - vetette közbe Nanga. - Miért ne lenne így más
planétákon, magasabban fejlett élőlények között is?
Shagan elhúzta a száját.
- A legszívesebben hangosan kacagnék. Hogyan tudnák az állatok
megsemmisíteni egymást? Hiszen az agyuk csak kezdetleges fejlődési
fokot ért el. Csak akkor esnek egymásnak, ha éhesek. Tudnának csak
szerszámot készíteni, mindjárt igyekeznének találni valakit, aki ezekkel
a szerszámokkal dolgozik! Ettől a lépéstől már nincs is olyan messze az
első kis gyár. Ez a fejlődés szükségszerű volt, enélkül még ma is a
kőkorszakban élnénk. Az emberiség egész kultúrtörténete azon alapul,
hogy ember uralkodott az ember fölött, és ez részben még ma is így van.
Évezredeken át éltünk az állatok között, és a vadon barbár törvényei a
huszadik századig uralkodtak a népeken. Minden háborúnak az anyagi
érdek volt az elindítója. De hát ezt maga is tudja, Nanga.
Nanga válaszolni akart, de amikor a professzor gúnyos mosolyát
látta, hallgatott. Ilyen volt Shagan természete, mindent, még a saját
tudását is iróniával, szkeptikusan szemlélte. Szellemes volt, csodálni
való logikával adott elő, Nangának mégis mindig az volt az érzése, hogy
sem magát, sem környezetét nem veszi komolyan. így történt most is,
amikor egy kis szünet után megjegyezte:
- így van ez, aranyangyalka, és az egésznek semmi köze a morálhoz
vagy az etikához. Átkozottul hosszú az út az állatvilágból idáig;
visszafelé lényegesen könnyebb volna. Egy új világháború, és az
emberiség állati sorba süllyed.
- Nem mond ez ellent a természet összes fejlődéstörvényének?
- Magának feltűnően fejlett illúziói vannak - gúnyolódott Shagan. -
Lehetnek emberek, akiknek ez a magyarázat nem felel meg, de éppen ez
a „minden jóra fordul” elmélet a legveszélyesebb valamennyi illúzió
közül, a mi korunkban, amikor kozmikus energiákat láncolunk a
32
Földhöz. Nem, kis hercegnő, ha a Földet csak részben is éri radioaktív
fertőzés, néhány év alatt kihal az emberiség ... - Shagan elhallgatott,
majd a gép magasságmérőjére pillantott. A mutató lassan mozgott. -
Megérkeztünk, vágjon egy kissé barátságosabb arcot, mert öt perc
múlva bemutatom doktor Borost.
Az utasokat felszólították, kapcsolják be a biztonsági övét.

33
V.

A nagy tűz egy elhullott csöppjéből lett a Föld. Amikor az elemek

egymásba illeszkedtek, a tűzből élet lett, az életből ember. A tűz
megmaradt benne, ásott, kutatott, analizált, és megalkotta magának,
amit hasznosnak vélt: szerszámot és fegyvert, házat és hajót, mérges
gázt és egy istent a saját képére, pipát és szemüveget és szappant is,
hogy megtisztítsa magát a szennytől. Van azonban benne még valami,
ami tisztogatásra szorul, de erre nincs szappan. Az ember még mindig
az, ami kezdetben volt: nem jó és nem rossz, egy darab sár, egy darab
természet, egy része az anyagnak, nagy, mint egy óriás; kicsi, mint a
legapróbb mikroba; félénk, mint egy kukac; halált megvető,
reménykedő és kétségbeeső, ördög és isten, rabszolga, uralkodó és
lázadó. Kutató, aki túl gyenge, hogy megfékezze vágyait; túl büszke és
túl erős, hogy lemondjon természetadta előjogairól. Egy csöpp Káin,
egy csöpp Ábel.
Az ember nem adja fel a keresést, mert a kezdettől a befejezésig
keresi önmagát, a maga eredetét, a maga hasonmását. Ez pedig több,
mint gyermeket nemzeni, vagy enni és inni. Ezért több, mint a sár, több,
mint csupán anyag, több, mint a mikroba, az egér, a pók, a mosómedve,
a veréb, a vízibolha, több, mint a kétarcú proton, a csillagközi anyag és
a Nap protuberanciája. Mert számolni tud és mérni, mérlegelni és
gondolkodni, és a legmagasabb rendű gondolata önmaga
megismerésében rejlik. Nem fogja feladni a keresést, míg meg nem
találja saját hangjának visszhangját, saját tükörképét.

Mind a hat kontinens felszínét drótok, geometriai formák és titokzatos

jelek összevisszasága szövi be.
Aulie Ata városka közelében, az Ala-tau hegység magasfennsíkján,
tizenhét kilométer hosszan nyúlik el a rádióteleszkópia egyik fő
központja. Két vízi erőmű táplálja az adó- és vevőberendezéseket,
amelyek részben szilárd, részben mozgatható, paraboloid alakú
antennarendszerekből állnak; a legnagyobbnak százkilencvennyolc
méter az átmérője. Az impulzusok, amelyeket ezek- a berendezések
továbbítanak, egy kis, fehérre meszelt házból indulnak el, és itt futnak
össze a beérkező jelzések is. Néhány tucat mérőműszeren hangtalanul
lengő mutatók, fénycsíkok és fénypontok adják vissza a beérkező
jelzéseket. Egy ugrásnyira ettől a központi agytól lakik a kozmoszt és a
Földet összekapcsoló centrálé két vezetője, Bert Bergensen és Vaszilij
Afonyin.
34
 A rádióközpont munkatársai hónapok óta megfeszített erővel
dolgoztak. Hónapok óta tüzelte őket valami csodálatos remény és
tudományos kíváncsiság. Új rádióhullámokat fedeztek fel a
kozmoszban.
Jeleket észleltek, amelyeket talán értelmes lények küldtek. Százával
jelentkeztek ezek a hullámok - a természet szeszélye vagy véletlen
okozta volna létüket? Az óriási rádióteleszkópok a világűrt vették célba,
és minden másodpercben ezernyi jelet regisztráltak. A rádióteleszkópia
központja egy gigantikus fül volt, a legnagyobb a világon, ahogyan
Afonyin emlegette. Pedig Észak-Carolinában, a földgolyó másik oldalán
ugyanilyen nagyságú lehallgatóberendezés működött, és a tudósok ott is
éjjel- nappal készenlétben álltak, hogy a mindenség rejtelmes morajából
kihámozzák az értelem hangjait.
Eddig még nem sikerült megfejteni a felfogott jeleket. A
vevőkészülék mutatói a három és a tíz centiméteres hullámhossz között
lengtek, de amit felfogtak, megfejthetetlen volt, nem tekinthették
Földön túli élőlények megnyilvánulásainak.
Az univerzum mélységeiből a káosz hangja érte a Földét. Ez a hang
az anyag szerkezetéről mesélt és a csillagok útjáról. Afonyin és
Bergensen hiába igyekezett a kozmoszból érkező éneklő, recsegő,
kopogó, mennydörgő és csikorgó hangokból az értelmet kihámozni.
Füleltek, és várták a jeleket, amelyek hírül adják: „Élünk!
Gondolkozunk! A tiétekhez hasonló égitesten lakunk! Ismerjük az
anyag szerkezetét, és tudjuk, hogy olyanok vagytok, mint mi! Fogtuk a
jelzéseiteket, válaszoljatok!
A két tudós költőhöz hasonlított, aki kutatva, töprengve bámulja az
eget, és ilyen szavakra fakad: „Lesi minden szívverésem, / vaj egy
földöntúli szózat / elém tárná a föld titkát, / a teremtés száz rejtélyét, / a
jövőt s a múltnak mélyét..
Érkeztek jelzések, amelyek reményt keltettek. Mindennap jöhettek
új impulzusok, talán érthetőbbek, világosabbak. Afonyin és Bergensen
hitt az értelem kettősségében. Ők is továbbítottak jelzéseket, már
évekkel korábban. Még kilenc fényévnyi távolságban is fel lehetett
fogni őket. A kibocsátott impulzusok egyszerűek voltak, és nem
állítottak rendkívüli követelményeket a címzettek értelmi képességei
elé. Egyszerű mértani formákból és matematikai jelekből álltak,
amelyek az egész világegyetem területén érvényesek. Kilenc fényévnyi
távolságban található a Nagy Kutya néhány csillaga. Minden jel arra
mutatott, hogy a Szíriusz körül bolygók keringenek. Lehetséges, hogy
lakottak? A Föld jelentkezett, de a világűrből nem érkezett válasz -
eddig.
Afonyin és Bergensen reményét ez nem ingatta meg. Szilárdan
hittek benne, hogy az elektronikus jelzések egyszer majd értelmes
diagramot adnak. Egyszer - de mikor? Mindennap megtörténhet, ma,
holnap .. .
Késő éjszaka Afonyin felriadt álmából. Amikor felemelte a kagylót,
a szolgálattevő mérnök jelentkezett. Észak-Carolina kívánt beszélni
35
vele. A vonal másik oldalán amerikai kollégája és jó barátja, Gregg
Duggan várt rá. Számos kongresszuson találkoztak, és cserélték ki
tapasztalataikat, megfigyeléseik eredményét. Miután üdvözölték
egymást, és feltették az időjárásra vonatkozó szokásos kérdéseket,
Duggan elmondta problémáját. Észak-Carolinában jelzéseket fogtak a
640,3 megahertz frekvencián. Duggan most azt akarta Afonyin-tól
megtudni, lehetséges- e, hogy ezek a jelzések egy napelemekkel
működő régi űrszondáról származnak, amely ezen a frekvencián
sugárzott. A szondák és űrhajók amerikai jegyzékében ez a frekvencia
nem szerepelt.
Mindkét helyen bocsátottak ki kutató- szondákat, startjukat
hivatalosan nem közölték. Afonyin biztosra vette, hogy megtalálja a
jelzések küldőjét. Nem először történt meg, hogy egy sok évvel
korábban fellőtt szputnyik Nap körüli pályára került, és bizonyos
keringési idő után földközelben automatikusan újrakezdte jelzéseinek
sugárzását. Elméletileg ez szabályos időközökben évszázadokon át
ismétlődhet.
A jegyzékben néhány tucat ilyen műhold volt feltüntetve. Afonyin
azonban meghökkenve állapította meg, hogy egyik sem sugározhatott a
megadott frekvencián. Közölte Duggannal az eredményt.
- Különös - mondta Duggan - talán bizony látogatókat kapunk a
világűrből.
Ez csak vicc volt, de felkeltette Afonyin érdeklődését. Kérte, adják
meg a koordinátákat, és megbízta az állomás mérnökeit, hogy kutassák
át ezt a területet. Azután felébresztette kollégáját, Bergensent, és
elindult a vevőállomásra.
Ott időközben már minden előkészületet megtettek, de a
hangszóróból csak zúgás, kattogás hallatszott. Bergensen
nemezpapucsban jött át az állomásra. Ásított, és fáradtan jegyezte meg:
- Ki tudja, mit hallott Duggan. Inkább tiltanák be a rádióamatőr
kísérleteket.
Hosszú ideig csak zúgás és ropogás hallatszott.
- Nemrég olvastam, hogy egy nagy elektromos konszern egy
négyfokozatos rakétát épített, és körpályára indította - dörmögte
Bergensen. - Legfőbb ideje, hogy ezeket a magánkutatásokat
megszüntessék. Minden cégnek saját szputnyikja van, és mindegyik
vidáman sugároz keresztbe- kasul.
- De egyetlen adó sincs, amelyik ezen a frekvencián sugározna -
morogta Afonyin - , éppen ez a különös.
Bergensen kevés érdeklődést mutatott.
- Ha majd a három és a tíz centiméteres hullámhossz között valamit
észrevesztek, felkelthetsz. - Újra nagyot ásított, és ki akart sompolyogni,
de Afonyin kiáltása visszatérésre késztette. A hangszóróból gyönge
jelzések jöttek. A jelzéseket hangszalag rögzítette. Csaknem egy percen
keresztül lehetett észlelni, utána elnyomták a légköri zavarok.
Hajnalig a központban maradtak. Duggan, akit az éjszaka folyamán
még egyszer értesítettek, ugyancsak semmi újat nem tudott mondani.
36
Hasonlóképpen ő is fogta még egyszer a jelzéseket. Ismét
felülvizsgáltak minden szóba jöhető műholdat és szondát, de egyiken
sem volt olyan adó, amely ezen a frekvencián sugárzott volna. Rejtélyes
volt a dolog, mert a világmindenségből nem jöhettek a jelzések.
Földközelben vagy legalábbis a Naprendszeren belül bocsáthatták ki,
lehetséges tehát, hogy ismeretlen űrhajó közeledik a Földhöz. Ez
azonban képtelen feltevés volt, mert egy idegen világból érkező
űrhajónak más lehetőségei is lehettek volna, hogy jelt adjon magáról.
A kutatás a következő napokon is sikertelen maradt. Hiába
fényképézték fokról fokra speciális kamerákkal az égbolt megfelelő
részeit. Eredménytelenül végződtek a körpályán haladó obszervatórium
kutatásai is. A számítóközpontok néhány jelet megfejtettek a
jelzésekből, de senki sem tudott velük mit kezdeni. így a két tudós
amerikai kollégájával együtt arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy
valami megtévesztette őket. Bergensen később az Apsiden című
szakfolyóiratban kis cikket írt az esetről, amelyben visszhang jelekre
utalt. Eredetük valószínűleg magán a Földön keresendő. Meg is
feledkeztek a jelekről és az álmatlan éjszakáról.
Afonyin és Bergensen továbbra is a távoli rádióhullámokra, a
mindenségből várt értelmes hangokra és a Nagy Kutya csillagképének
szférájából remélt válaszra összpontosította figyelmét. Vajon
értelmetlen volt ez a várakozás? Fél évezreddel korábban Kopernikusz
éles logikájával szétzúzta a tévhitet, hogy a Föld a világmindenség
középpontja. Három évszázaddal később Darwin volt az, aki visszaadta
az emberiség helyét a természet fejlődés-történetében. Az álszentek, a
félelem és az ostobaság apostolai elhallgattak. Nem, az elképzelhetetlen,
hogy a csillagok mérhetetlen tengerében a Föld lenne az egyetlen lakott
bolygó. A rádióteleszkópok egyszer majd hírt hoznak a többiről. Eljut
hozzánk a hang, távoli élőlények értelmes üzenete, figyelmeztetőn vagy
talán oktatóan, hogy új, magasabb ismereteket közöljön velünk.
Szellemi testvéreink a világmindenségben.
A jelek, amelyeket Afonyin, Bergensen és Duggan azon az éjszakán
felfogtak, néhány nap múlva váratlan megvilágításba kerültek.

37
VI.

Shagan elgondolásai nem lelkesítették fel doktor Borost, és úgy látszott,

Kantjilnak is igaza volt, amikor Európát összecserélte az Északi-
sarkkal. Shagannak nem tett jót az európai klíma. Szörnyen köhögött,
lázas volt, és visszavágyott a hegyei közé. A Legfelső Űrhatóság
küszöbönálló ülése elől azonban nem volt menekvés.
Nanga elmenekült a mérges öregember közeléből, megnézte doktor
Borossal az aranyvárost. Nem volt sok idejük, végigrohantak az óváros
szűk utcáin, kis időt töltöttek a Tein-templomban Ticho de Brahe
síremléke előtt, a régi prágai városháza órájánál és más kulturális
emlékeknél. Doktor Boros ismerte a város történelmének minden
dátumát és minden titkát. Az utcákon a történelem és a legendák
kísértettek. Egyik- másik idegen volt Nanga számára, mint ez a mondat
is: „Servit je vul”, amit valaki egy öreg ház falába karcolt bele. Ez a
néhány óra nem volt elegendő, hogy a szép közép- európai városról
megfelelő képet alkothasson magának.
A szállodában Shagan konyakkal kúrálta meghűlését. Nanga jó
hangulatban találta, a professzor őt is rá akarta venni, hogy kóstolja meg
az „isteni italt”. Nanga nem volt rá hajlandó, és keserű
szemrehányásokat tett főnökének, majd orvost akart hívni, de Shagan a
radikális kúra után makkegészségesnek érezte magát, és bizakodóan
jelentette ki:
- Úgy állok majd ott, mint Galilei a törvényszék előtt, és azt kiáltom:
„És mégis mozog!” Szétzúzom Sjögrerit a logikámmal.
Amikor még egy pohárral lehajtott, doktor Borost szidta, amiért nem
támogatta; a végén a „gyógyszer” hatására elaludt. Nem volt túlságosan
szerencsés indulás.
A Legfelső Űrhatóság, az űrkutatás központja csak néhány éve
működött. Felállítása azért vált szükségessé, mert az űrhajózás
költségeit egyetlen ország már nem tudta viselni. A közeli kozmikus
térség felkutatása milliárdokat emésztett fel. Így jött létre a nyugati
űrhajózási hivatal mellett a prágai kutatóközösség. Az Űrhatóság kapuja
nyitva állt valamennyi olyan ország előtt, amely hajlandó volt gazdasági
erejének megfelelő évi hozzájárulást megfizetni. A tagországok részére
rendszeres időközökben közgyűlést tartottak, tudományos
szimpozionokat rendeztek, különleges kutatási feladatokra
munkaközösségeket és más, közös vezetés alatt álló tudományos
szervezeteket hoztak létre. Már a Charles Darwin útját is a Legfelső
Űrhatóság tervezte és pénzelte.

38
 A nemzetközi egyesülést öt ország tudósaiból álló elnökség
irányította. Az elnökséget minden két évben újraválasztották.
Amikor Nanga és Shagan az Űrhatóság üléstermében megjelent,
Szokolnyikov professzor elnökölt. Az elnökség tagjai közt volt: doktor
Boros Magyarországról, Birger Sjögren Svédországból, doktor Fischer
Prágából és az indiai Szankarat professzor. Doktor Boros már két
nappal előbb beterjesztette a dokumentumokat. Az elnökség tagjai
megállapodtak, hogy néhány szakértőt is bevonnak.
Ott ültek hát a tanácsteremben, Nanga gondokba merülten, Shagan
előző napi mámorából józanodva elég rossz állapotban. Fájt a feje, a
láza pedig harmincnyolc- ötre szökött fel. Mégsem volt hajlandó
halasztást ¡kérni, azt szerette volna, ha minél gyorsabban túl van a
dolgon.
Kantjil, a szakácsnő félelmetes nyelvével és józan paraszti eszével
talán fel tudta volna rázni főnökét elesettségéből, mert nemcsak láz,
köhögés és viszketegség ellen ismert hatásos füveket, hanem
mennydörgő hangjával akaratának is érvényt tudott szerezni. És éppen
most kellett Shagannak Kantjilra gondolnia - és különösen egy bizonyos
jelenetre - , amikor Szokolnyikov megnyitotta az ülést!
Amikor annak idején a szakácsnő Manik Mayára érkezett, Shagan
vezette körül az obszervatóriumban, hogy egyet- mást elmagyarázzon.
Kantjil akkora érdeklődéssel hallgatta, hogy Shagan kiselőadást tartott
neki az élet keletkezéséről és az emberiség fejlődéséről.
- Nézze csak, Kantjil - magyarázta - , az emberi közösség olyan,
mint a zene, amely sok hangból tevődik össze. Egy hang csak egy hang.
Mikor azonban több hang egy akkordban egyesül, mindegyik elveszti a
maga különálló létét. Ilyenkor a hangok annyira egymásba folynak,
hogy többé már nem mondhatjuk: ez itt fisz, az ott á. Közösen sokkal
magasabb rendű egységet képeznek, gazdagabbat, mélyebbet. Érthető?
- Persze - nyugtatta meg Kantjil sietve - , úgy van ez is, mint nálunk
Kampongban. Mi is egy közösséget alkotunk ott.
- Nagyon jó - mondta Shagan elégedetten - , a maguk külön- külön
lényéből égy magasabb rendű egységet hoztak létre.
Ez teljesen világos volt, de egy kis szünet után Kantjil
elgondolkodva megjegyezte:
- Valamit azonban nem egészen értek. Ha magam vagyok, az csak
egy fej. De mi lesz vele, ha egy közösséghez tartozom?
- A fejedet természetesen megtartod
- mosolygott Shagan - , a közösségnek is szüksége van fejre, sok
fejre.
Kantjil elgondolkozott a professzor szavain, majd habozva mondta:
- Ez mind nagyon szép és jó, professzor, de egy bökkenője azért van
a dolognak, mert az ember időnként szeretné meg is vakarni a fejét.
Ez a jelenet jutott eszébe Shagannak, amikor az ülést megnyitották.
Bár itt volna most Kantjil nyelve meg a csodafüvei!

39
 Bizonyára nem Shagan meghűlése volt a hibás abban, hogy érvei
nem győzték meg az elnökség tagjait és a jelenlevő szakértőkét.
Mindenekelőtt azért, mert a szerencsétlenség óta csaknem tíz hónap telt
el. Erről nem ő tehetett, mert csak a Rhe 37 aszteroida eltűnése után
kezdhetett tűnődni a dolgon. Ehhez járult, hogy az értekezletre
meghívott egyiptomi aszteroidakutató, Hasszán Dzsamburi, akinek az
Aszteroidák évkönyve című művével Shagan még elutazása előtt
behatóan foglalkozott, igazolni tudta, hogy a vitatott aszteroida
keringési ideje eltérő volt, és már több alkalommal órákkal később vált
az előre kiszámított helyen láthatóvá. Efölött vita támadt Dzsamburi és
Shagan között, mert ha az egyiptominak van igaza, akkor a Rhe 37 a
Darwinnal nem ütközhetett össze. Szokolnyikov elsimította a vitát, és
egy űrhajósnak adta meg a szót, akinek a maga gyakorlatából kellett
megítélnie, mi játszódhat le az űrhajó fedélzetén ilyen összeütközés
után.
Frazer Janell - ez volt a neve a kozmonautának - egyszer már- volt
holdközeiben.
- Szép dolog a teória - kezdte - , a gyakorlatban azonban egész
másképpen áll a dolog.
- Fiatalember - szakította félbe dühösen Shagan - , kezdetben volt a
gondolat! Leverrier tollának hegyével fedezte fel a Neptunuszt, azt a
pályát pedig, amelyet maga az űrhajóval végigjár, éppen úgy nem
mérőszalaggal mérték ki. Ne szidja az elméletet!
A fiatalember helyesbített, nem bántja az elméletet, azután
szakszerűen elmondta, amint kívánták tőle, első kétnapos repülését a
Holdra.
Természetesen mi is feltettük magunknak a kérdést, mi történne, ha
összeütköznénk egy meteorittal. Egy kis rést ki lehet javítani,
feltételezve, hogy megtaláljuk, és nem vesztettünk túl sok oxigént. Az
űrhajó egyébként automatikusan elkerüli a meteoritveszélyt. . .
- A borsó nagyságú szilánkokat is? - kérdezte valaki.
- Nem, de az olyanokat igen, mint az itt említett Rhe 37 aszteroida.
De ha mégis összeütköztek, nem tudom elképzelni, hogy valaki is
túlélte . . .
- Ez a maga baja - reccsent rá Shagan. - Mit számít ez?
Fiatalemberek elképzeléseivel nem tudunk mit kezdeni.
- Bocsásson meg, Shagan professzor - vetette közbe sietve Janell - ,
én először csupán a baj társaim véleményét és a magam nézetét
kívántam tolmácsolni. Most menjünk egy lépéssel tovább, és tegyük fel,
hogy úgy áll a dolog, ahogyan ön véli. Hogyan maradhatott életben a
hat ember? Hogyan létezhet egy ember meghatározatlan ideig a Földtől
távol?
- Nem ez a vita tárgya - szakította félbe ismét Shagan.
- Bizonyos mértékig igen, tisztelt kollégám - avatkozott bele
Szankarat - , az a tudat, hogy hat embert meg lehet menteni,
természetesen egészen más megvilágítást ad a dolognak.
- Ezt a kérdést nem lehet tisztázni - mondta Szokolnyikov.
40
 Doktor Boros jelentkezett szólásra.
- Véleményem szerint a két dolgot nem lehet elválasztani - mondta. -
Az önöknél levő dokumentumokban megtalálhatók a Darwin építéséhez
felhasznált anyagok szilárdsági adatai. Ha az összeütközés úgy
játszódott le, ahogyan Shagan professzor feltételezi, és ahogy
elméletileg lehetséges is, akkor fennáll az esély az életben maradásra.
Azt kérdezem az űrhajózás gyakorlati szakemberétől: megpróbálta- e
már beleélni magát hat baj társa helyzetébe? Mit tenne, ha ön és néhány
társa túlélne egy ilyen katasztrófát? Nem reménykedne- e a végső
pillanatig?
Janell vállat vont.
- Ilyesmire egyszerűen nem gondol az ember - mondta rövid
töprengés után. - Ha ön repülőgépre száll, feltehetően akkor sem gondol
arra, hogy lezuhanhat.
- Ez nem válasz - mondta doktor Boros. Tudom, hogy Shagan
professzor feltételezése nem bizonyítható, de vajon a vizsgáló bizottság
kilenc hónappal ezelőtt tett megállapítása bebizonyosodott- e?
- Így van - morogta Shagan elégedetten. Arca kipirult, látszott rajta,
hogy lázas.
Birger Sjögren a torkát köszörülte. Mostanáig csendben, füstfelhőket
eregetve pipázott. Most félretette a pipát, elővette jegyzőkönyvecskéjét,
és megvárta, míg Szokolnyikov int.
- Nem tartom kielégítőnek megbeszélésünk menetét - kezdte. -
Shagan professzornak igaza van: arról, hogy hiszünk vagy nem hiszünk
valamiben, nem érdemes vitatkozni. Térjünk tehát vissza nagyra becsült
kollégánk feltételezésére.
A nagyra becsült kolléga Nangához hajolt, és a fülébe súgta:
- Figyeljen csak! Most borotvaéles logikával azonnal bebizonyítja,
hogy fehér egereket láttam.
Sjögren folytatta:
- Megállapítom, nincs bizonyíték arra, hogy az összeütközést a Rhe
37 okozta volna, hiszen két szakember véleménye áll ezzel a feltevéssel
szemben. Továbbá Shagan professzor arra hivatkozik, hogy ez a
titokzatos aszteroida már nem halad a pályáján, következésképpen csak
ő okozhatta az összeütközést. Azt kérdezem Dzsamburi professzortól:
előfordul, hogy kisebb égitestek egy éven át megfigyelhetők, aztán
pedig soha többé nem bukkannak elő?
Ali Hasszán Dzsamburi felállt, és olyan gyorsan kezdett beszélni,
mintha az Aszteroidák évkönyve egész tartalmát ismertetni akarta
volna. Arra lyukadt ki, hogy a valóságban sok ilyen kis égitest kerül
vándor útján a Nap vagy egy bolygó vonzásába, belerohan, vagy a
légkörében elég.
- Miért ne érhette volna hasonló sors a Rhe 37- es aszteroidát is? -
kérdezte Sjögren. - A vizsgáló bizottság hivatalos megállapítása szerint
a Darwin a Holdon zúzódott szét. Ezzel szemben Shagan professzor
mindenáron a saját aszteroidájának maradványait szeretné ott tudni
helyette ...
41
 - Félek, hogy magának volt igaza, Nanga - suttogta Shagan - ,
orvoshoz kellett volna mennem. Úgy zúg a fejem, mintha én ütköztem
volna össze az aszteroidával.
Nanga megijedt a professzor égő arca láttán.
- Kérje az ülés felfüggesztését - súgta vissza.
- Eszemben sincs!
- Engedjen meg egy észrevételt, Sjögren professzor - kérte doktor
Boros. - Az ön véleménye szerint mivel ütközött össze a Darwin?
Talán egy meteorittal - válaszolta Sjögren honnan tudhatnám?
- Persze - gúnyolódott Shagan valamiféle meteorittal. Minden
számítás szerint valószínű, hogy ez a Rhe 37 volt, az ön véleménye
szerint azonban nem lehetett. Ezt nevezem logikának!
Sjögren gondosan megtömte a pipáját, és éppen olyan gondosan
rágyújtott. Aztán megszólalt:
- Kedves Shagan kollégám, mi itt sohasem fogjuk tudni
megállapítani a katasztrófa okát. De tegyük fel, hogy úgy történt,
ahogyan a jelentésében előadja. Háromnegyed évvel ezelőtt az Indiai-
óceánon hajóztam. Éppúgy, mint most, ott is rágyújtottam a pipámra. A
gyufát a tengerbe dobtam. Helyszín: a Bengál-öböl, úgy a kilencvenedik
hosszúsági és a tizennyolcadik szélességi fokon. Idő: tizenegy óra tíz.
Kérem, uraim, keressük meg a gyufát. Ismerjük az áramlatokat, a
szigeteket, a szárazföldet. Azt hiszem, értik. A gyufát gyerekjáték volna
megtalálni a Darwin felkutatásához képest. Nem ismerjük sem a
Darwin sebességét, sem útirányát. Óceánjaink pedig csupán vízcseppek
a Naprendszer végtelenségéhez képest.
Sjögren érvei erős hatással voltak hallgatóira. Maga Shagan is
hallgatott, és fejét kezére hajtva töprengett, vagy láza következtében
talán már nem is tudta figyelemmel kísérni a vitát. Ebben a pillanatban
csupán Nanga nem értett egyet az északi tudós logikájával. Szeme
végigvándorolt az összegyűltek arcán, és várta, hogy valaki
ellentmondjon. De a csendet nem törte meg senki. És akkor ebben a
csendben megszólalt ő:
- Nem találom nagyon szerencsésnek a példáját, Sjögren professzor.
A váratlan női hang még Shagant is felriasztotta tompultságából.
Csodálkozva nézett asszisztensnőjére. Sjögren letette pipáját, és
érdeklődő hangon megkérdezte:
- Mi nem tetszik a példámban?
- Shagan professzor elméletében nem gyufaszálakról van szó, hanem
emberekről.
Sjögren meghökkent.
- Persze hogy emberekről van szó - helyeselt az én mesém a
gyufaszálról csak allegorikus volt. De mondja meg nekem, kérem,
honnan tudja, hogy ezek az emberek, akikről ön és mi mindnyájan
beszélünk, még életben vannak?
- Nem tudom, de remélem - felelte Nanga - , és senki nem vetheti el
ezt a reményt, senkinek sincs joga hozzá. - Zavartan elhallgatott, mert
érezte, hogy minden szem ráirányul. Mivel azonban Sjögren nem
42
válaszolt azonnal, és nyilván várták, hogy folytassa, halkan beszélni
kezdett: - Csak annyit akartam mondani, hogy Shagan professzor
felfedezése nagy reményeket rejt magában. Mit érne az a tudomány,
amely nem kísérelne meg mindent, hogy feltárja az igazságot, és
elhanyagolná annak a lehetőségét, hogy hat ember talán a megmentését
várja.
- Ezért vagyunk itt - mondta Szokolnyikov.
Sjögren atyai hangon válaszolt:
Tisztelt kollegina, ez mind szép és jó, a tudomány azonban a
természeti törvények ismeretének rendszere. Céltalan dolog csaknem
egy év eltelte után a Darwin létéről vagy nemlétéről vitatkozni. Vagy
újra emberéleteket kívánna kockára tenni, hogy valahol a világűr
ismeretlen tájain keresgéljenek egy kísértethajót? Éveken át készítettük
elő a Mars-tervet. Milliárdokat fektettünk már bele ebbe a
vállalkozásba. És most jön valaki egy bizonytalan elmélettel, és felszólít
bennünket, hogy a Johannes Keplert valahova máshova küldjük el.
Kérem, ha valaki nekünk kétséget kizáróan bebizonyítja: a Darwin
űrhajó itt és itt tartózkodik, akkor nem kell vitatkoznunk.
Világos volt, hogy Shagan elméletén még akkor is vitatkoznának, ha
kiderülne, hogy helyes elgondolásokból indult ki. Egész sor
részletkérdés volt, amelyre Shagan nem adott választ. Minden űrhajó
fedélzetén található egy úgynevezett SOS- bója, automatikus
adóállomással felszerelve. Szerencsétlenség esetén katapultálni lehet.
Mostanában senki sem látott vagy hallott ilyen szondát. Később még
sokat beszéltek a Legfelső Űrhatóságnak erről az üléséről.
Könnyelműséggel nem lehetett vádolni a résztvevőket. Végül maga
Shagan is egyre inkább kételkedett saját elgondolásaiban.
Amikor szétszéledtek - egyáltalán nem barátságtalan hangulatban az
elnök még köszönetét is nyilvánította Shagannak. Frazer Janell, a fiatal
űrhajós is odalépett Shaganhoz. Még egyszer bocsánatot kért az
elméletre tett megjegyzése miatt, és szeretett volna még beszélgetni
Shagannal. A professzornak azonban inkább orvosra volt szüksége, és
nem is érzett hajlandóságot a beszélgetésre. Doktor Boros és Nanga
hazakísérte a szállodába. A Legfelső Űrhatóság üléstermében már
csupán néhány, a Sjögren pipájából származó füstgomolyag és egypár
félig üres ásványvizes pohár emlékeztetett a Charles Darwin
katasztrófáját felidéző vitára. Ekkor még senki sem tudhatta, néhány
nap múlva milyen fontos lesz Shagan elmélete, maga a Manik Maya- i
mogorva tudós sem sejtette.

Az orvos harminckilenc öttized lázat mért, és zörejt hallott a bordák

között. Kezdődő tüdőgyulladás. Shagan nem akart kórházba menni.
Felvettek egy ápolónővért, aki a szállodában gondozta.
Nanga és doktor Boros az előszobában várt. Amikor az ápolónő egy
pillanatra kijött, hogy még néhány gyógyszert hozzon, Shagan kiszólt:
- Hé, Dzsingisz kán, gyere be!
43
 - Na tessék, a beteg! - mondta Nanga. - Mindig ilyen, annak kell
történnie, amit ő akar.
Shagan kivörösödött arccal ült az ágyban.
- Haza akarok menni! - siránkozott. - Ettől az átkozott európai
klímától csak beteg lehet az ember. És ezt magának köszönhetem,
Nanga.
A lány sértődötten hallgatott.
- Az utazást verd ki a fejedből - mondta Boros - , és légy szíves
feküdj le, lázad van.
Shagan azért is ülve maradt.
- Persze hogy beteg vagyok. Sohasem lett volna szabad ide utaznom,
nem is akartam. De hát az embert felmondással fenyegetik, az embert
megzsarolják. A huszonhárom évével okosabb, mint egy ilyen vén,
megcsontosodott professzor . . .
- Eltúlzod a dolgot - szakította félbe Boros. - Nanga csak a legjobbat
akarta. A körülmények szólnak az elgondolásod ellen, kilenc hónappal
ezelőtt még lehetett volna vitatkozni róla.
Shagan köhögött. Amikor lecsillapodott, így szólt:
- Én sohasem voltam igazán meggyőződve a dologról. De neki olyan
nagyon sietős volt, hogy nagydobra verje az egészet. Vagy csak utazni
akart? Manik Maya unalmas volt már magának?
Nanga arca elkomorult. Az ajtó felé indult.
- Ne vegye tőle zokon, Nanga! - kiáltott utána Boros, majd
Shaganhoz fordult. - Feltételezem, hogy a láz beszél belőled.
- Éppen úgy észnél vagyok, mint az előbb az ülésen vagy mint
tegnap. Azt azonban belátom, hogy egy vén szamár vagyok, különben
nem estem volna bele ebbe az érzelgős ostobaságba! - És Shagan tovább
szidta az asszisztensnőjét meg Európát, Boros pedig nem tudta
eldönteni, hogy dühkitöréseit betegségének tulajdonítsa- e, vagy
komolyan vegye Shagan panaszait.
Nanga felháborodottan ment a szobájába. Legszívesebben
becsomagolt és elutazott volna. Még ha Shaganból a láz beszélt is, amit
mondott, nem lehet kimondatlanná tenni, mindig ott állna közöttük. Azt,
amit Shagan zsarolásnak nevezett, Nanga most elkerülhetetlennek
érezte: felmond.
Kopogtak az ajtaján. Nanga azt hitte, doktor Boros a látogatója.
Amikor azonban kinyitotta az ajtót, Frazer Janell-lel találta magát
szembe.

44
VII.

A Näsi-tavat, a távoli észak sok hasonló nevű tavának egyikét az év

legnagyobb részében jégtakaró fedte. Csak július és október között
emelkedett a hőmérséklet tizenhárom fokra. A tavat körülvevő sűrű
nádas megnehezítette az idegen számára, hogy lejáratot találjon a
vízhez. Az északi part néhány nádmentes öblében egypár kis falu épült,
amelyekben halászok, vadászok és favágók laktak. A déli parton építette
fel évekkel ezelőtt faházát Roger Stuart, a Darwin első mérnöke. A
környezet romantikus volt, a természetbarátok paradicsoma. Sűrű erdő
övezte a tavat, messze mögötte egy domblánc körvonalai látszottak, a
víz pedig olyan tiszta és áttetsző volt, mint a levegő. Mintha a hosszú tél
után a természet júliusban és augusztusban mindent egyszerre akart
volna bepótolni. A végtelen erdőkben páfrány tenyészett, füvek, bokrok
burjánzottak, az egész vidéket betöltötte a virágok és a vad gyümölcsfák
illata. Csak az éjszakák voltak még ebben az évszakban is meglehetősen
hűvösek.
Cedrice Stuart valóra váltotta álmát. Nyolc nap óta zavartalan
magányban élvezte szabadságát barátnőjével, Anne-nal. Vadászott,
fényképezett, nagyokat sétált a lánnyal, vagy kievezett a tóra horgászni.
Még a hűvös éjszakai órák sem tudták visszatartani. Fölötte a csillagos
ég valódi volt, nem vetített kép, és még sohasem nyújtott olyan nagy
élményt, mint a Fok 2- ben töltött megerőltető, idegtépő napok után.
Mindent el akart felejteni, de ha egyedül evezett ki, voltak pillanatok,
amikor újra feléledt benne a kísérleti kamrában töltött végtelen napok
emléke. Ebben az elvonultságban minden egyszerűbbnek látszott, most
már fel nem foghatta, miért nem bírta ki még azt a néhány napot.
Cedrice elhatározta, megismétli a kísérletet, és egy pillanatig sem fog a
Darwinra gondolni. De egyelőre mással kellett törődnie, igyekezett
követni az orvosok tanácsait, és élvezni szabadságát.
Anne művészettörténetet tanult, egy kiállításon találkoztak. Ellentéte
volt Cedrice-nek, akinek józan, szakmai terveire csak félig tudott
odafigyelni. Anne szívesebben nézte a csillagokat a Földről, Cedrice
pedig élvezte a lány lelkesedését. Ö maga már régen megszokta, hogy
ezekkel a képekkel a távolságokat és fizikai folyamatokat hozza
kapcsolatba. Anne számára a Hold hangulatos, titokzatos gömb maradt;
amelyről dalokat énekelnek, és verseket írnak. Cedrice számára
természetes űrállomás volt, és édesapja sírja.
Tíz nappal odaérkezésük után megfogyatkoztak a készleteik, Anne
pedig örült, hogy egy kicsit körülnézhet a városban. A másik partról
busszal egy óra alatt odaérhetett. Cedrice még aludt, amikor Anne kora
45
hajnalban felkelt, hogy rendbe tegye a csónakot. Most pillantotta meg
először a napfelkeltét. Visszaszaladt a faházba, és felköltötte Cedrice-t.
- Mi történt? - kérdezte a fiú álmosan.
- Meg kell nézned a napfelkeltét, azonkívül pedig segítened kell
patyolattisztára mosni a csónakot.
A csónak már régen tiszta volt, Cedrice pedig fütyült a napfelkeltére.
- Kegyetlen vagy, Anne - mondta - , azért, mert a nap felkel, nekem
még nem kell az éjszaka kellős közepén fölkelnem.
- Olyan, mint egy óriás, aki kilép az erdőből.
- Persze, mint egy óriás - dörmögte a fiú jókedvűen - , „a lány a
parton állott, és megrendült a lelke, sóhaja messze szállott, mily szép a
nap - jelen esetben - felkelte”.
- Szörnyen érzéketlen vagy a költészet iránt, és ha most nem
maradsz csöndben, belöklek a vízbe.
- Képes vagy rá - mondta Cedrice, és tovább szavalt: -
Kisasszonykám, vidám legyen, / öreg jószág ez itt, / amott most szépen
lemegyen, / s majd visszajő emitt.
El akart szaladni, mikor Anne feléje indult, de a lány gyorsabb volt,
és beváltotta fenyegetését. Cedrice elvesztette az egyensúlyát, és
beleesett a vízbe.
- Boszorkány - szidta a lányt - , gonosz bestia! Olyan a víz, mint a
jég!
Anne kacagása visszhangzott végig a tavon. Mielőtt kijött volna,
maga is levetette a ruháját, és most a stégről beugrott a vízbe. Beúsztak
a tóba.
Anne délutánra vissza akart érni. Cedrice berakta a csónakba a
horgászfelszerelést, ivott egy korty forró teát a termoszból, és ellökte a
ladikot a parttól. A közeli nádasban csobogott a víz, a tó fölött
szürkegémek vonultak. Cedrice alaposan meghúzta az evezőket. Jólesett
a mozgás. A nádas közelében maradt. Anne messziről a nevét kiáltotta.
Nem válaszolt, és vigyázott, hogy lehetőleg hangtalanul merítse az
evezőket a vízbe.
Előtte csillogott a nádas. Cedrice keresztülsiklott a nádon, amely
mögött kis öböl tárult eléje. Itt volt a horgászhelye. Kikötötte a
csónakot. A közelében csukák meg harcsák vadásztak. Egy raj hering
nagyságú, vörös szárnyú ponty menekült a víz felszínén, szorosan
mögöttük, mint a nyíl, száguldott egy sötét árnyék. A víz bugyborékolt.
Cedrice hangtalanul nevetett. Felébredt benne a vadászszenvedély,
körülötte a nyüzsgés sikert ígért. Sietve felszerelt egy közepes villanót a
horgászbotra. Körös- körül folyt a nagy reggelizés, olyan volt a tó,
mintha forrna. Kidobta a horgot. Az orsó surrogása új hangszínt
vegyített a csendbe. Messze kint csobbant a villanó. Cedrice lassan
visszafordult. A villanó csillogott, de a horog mozdulatlan maradt. A
harmadik dobásra egy kis sügér ráharapott. Hihetetlen, micsoda
rablóösztön és falánkság van ezekben az állatokban. A rabló szája
kisebb volt a horognál, mégis majdnem lenyelte mind a három ágát. A
következő dobás sem hozott sóikkal többet, és amikor már nem is bízott
46
többé a sikerben, váratlanul megrándult a bot. Megdobbant a szíve,
amikor messze előtte valami felkorbácsolta a vizét. Az ellenállásból
Cedrice meg tudta becsülni zsákmánya súlyát. A hal hiába igyekezett
elszabadulni a horogról.
Egy harcsa tévesztette össze a csillogó fémdarabot egy keszeggel.
Hatalmas állat volt, próbára tette Cedrice erejét és ügyességét. Fékezte
az orsót, de a hal méterről méterre elhúzott. Ha a zsinór lefut, elszakítja.
Cedrice bal kezével eloldotta a csónakot. Amikor a harcsa magával
vonszolta a csónakot a horgásszal együtt, Cedrice újra feltekerte a
zsinórt. Erre a hal irányt változtatott, és megpróbált a nádasban
elszabadulni. Cedrice húzta- vonta, félt, hogy a nádasban sikerül a
harcsának kiköpnie a horgot. A harcsa ismét irányt változtatott.
- Húzd csak, öreg bajszos - dörmögte Cedrice - , fáraszd magad.
Pompás fickó vagy, ez aztán a szerencsés nap! A pontyok nem fognak
hiányolni, öcsikém. Látod, egyszer mindenki mesterére talál. . .
Valahol a vízen motorcsónak zakatolt. Cedrice-nek nem volt ideje,
hogy odanézzen. Ebben az órában a halászok is úton voltak. A harcsa
egy elefánt erejével és egy vadmacska szívósságával küzdött. Az állat
tudta, hogy az életéről van szó. Cedrice homlokán kiütött a verejték. A
szakadásig feszült zsinór a víz színén táncolt. A harcsa időnként
felkorbácsolta farkával a vizet, a levegőibe ugrált, mintha száz élete lett
volna. Mindannyiszor, amikor Cedrice közel húzta a csónakhoz,
feldobta magát, és teret nyert. Cedrice leengedte a zsinórt, újra
feltekerte, és isimét leengedte. A nádas messze mögötte maradt.
Egy óra múlva kifáradt a vadász is, zsákmánya is. A harcsa
ellenállás nélkül hagyta magát vonszolni. Cedrice a csónakhoz erősítette
a zsinórt. Diadalmasan vizsgálgatta zsákmányát,
- Feladtad, bajuszos? - kérdezte elégedetten. - így jár az, akinek
nincs esze. Ha nem lettél volna olyan mohó, még lubickolhatnál a
vízben. Most le foglak fényképezni. Maradj szépen csendben, bajuszos,
kihúzlak a faházhoz ... - A harcsa hagyta magát húzni, mozdulatlanul,
mint egy fatörzs.
Amikor Cedrice kikötött, a hal ismét feléledt. A zsinór megfeszült,
Cedrice nem tudta idejekorán kioldani. A zsinór elszakadt.
- Átkozott dög! - Cedrice szitkozódva beleugrott a vízbe. A hal
néhány pillanatig mozdulatlan maradt, mintha hálaimát rebegett volna,
Cedrice két kézzel kapott utána, az állat azonban kisiklott a kezéből, és
lassan, méltóságteljesen tovaúszott, maga után húzva az elszakadt
zsinórt.
Cedrice értetlenül bámult a hal árnyéka után. Pillanatokig állt
dühösen és tehetetlenül a vízben. Aztán felfigyelt. Háta mögött a parton
megreccsentek az ágak. Lépések zaja és ruhasuhogás hallatszott.
Cedrice, anélkül, hogy megfordult volna, megszólalt:
- Elkéstél, Anne, elszabadult. Egy ilyen nagy döggel nem lehet
egyedül kikötni...

47
 Ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy Anne egyáltalán nem is lehet
a parton. Meghökkenve fordult meg. A stégen, ötlépésnyire tőle, egy
lány állt. Ez a lány azonban nem Anne volt.

- Jó napot - szólalt meg Nanga remélem, nem engem okol a balesetért. -

Nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, mert Cedrice, aki még
mindig a vízben állt, egy kicsit hasonlított a halra. Szája tátva maradt, és
hitetlenül, csodálkozva nézett a lányra. - Maga engem bizonyára
összetévesztett valakivel - folytatta ez - , az én nevem Nanga, és Shagan
professzor asszisztensnője vagyok. Ö vezeti a szumátrai Manik Maya
obszervatóriumot, talán már hallotta a nevét.
Cedrice kilábalt a vízből. „A lány beszél
- gondolta - , tehát nem hallucinálok, és Szumátra is igaz lehet,
hiszen látszik is, hogy arról a vidékről való. De mit keres itt?”
Meghajolt, és megmondta a nevét.
- Bocsásson meg, de inkább nem nyújtok kezet. Úgy látom, eltévedt.
- Nem - felelte Nanga - , nem tévedtem el. Magához jöttem.
Alexander Wulkótól tudtam meg a címét.
Cedrice a faházra mutatott. Mialatt előrement, azon törte a fejét, mit
jelenthet ez a furcsa látogatás. Talán újságírónő? A lány idegenszerű
megjelenése csak még jobban fokozta kíváncsiságát. Nanga isiangot
viselt, magasan zárt szűk ruhát, kétoldalt felhasítva, felette egy tarka
szledangot, az asszonyok hazájában szokásos vállkendőjét. Cedrice
kinyitotta az ajtót, és hellyel kínálta a lányt.

Amíg Cedrice a szomszédos helyiségben megmosdott és átöltözött,

Nanga körülnézett a szobában. A nyers fából készült falak barátságossá
tették a helyet. Összecsukható ágyak voltak a falba illesztve, a
szomszédos szoba válaszfalának egy részét feketére füstölt kemence
képezte. Egy kis könyvespolcon magnetofon és néhány gyertya állt. A
szemben levő falon két bekeretezett fénykép keltette fel a figyelmét. Az
egyik férfit ábrázolt: Cedrice apja volt. A másik fénykép a Holdról
készült. Világosan felismerhető volt rajta az a porfelhő, amelyet a
Darwin lezuhanása után több obszervatórium lefényképezett.
A szomszéd szobában borotvakészülék búgott. A búgás a prágai
hotelszobára emlékeztette Nangát, amikor a szomszédságában az egyik
vendég borotválkozott, Ez az egész dolog már nagyon messze volt tőle,
örült, hogy néhány napig nem kell látnia Shagan professzort. Sértő
szavait még mindig nem tudta elfelejteni. És most még több oka volna
az öregnek szemrehányásra az ő utazási vágya vagy szórakozási igénye
miatt, hiszen Nanga a tudta nélkül utazott ide. Kezdeményezője az a
bizonyos Frazer Janell volt,
A fiatalembernek a Legfelső Űrhatóság ülése után kétségei
támadtak. Eredetileg Shagannal akart beszélni. Azt akarta megvitatni,
nem volna- e célszerű, ha a Darwin személyzetének néhány
48
hozzátartozójával Shagan elméletét megismertetnék. Az ötlet alapjában
véve nem volt kifogásolható, bár Shagan professzor sohasem ment
volna bele a dologba, Janell azonban említett néhány nevet, amelyeknek
tudományos körökben jó csengésük volt. A beszélgetés során Cedrice
Stuart neve is felmerült. Janell a kiképzőközpontból ismerte Cedrice-t,
és tudta róla, hogy részt vett egy kísérletben, és barátja Alexander
Wulkónak.
Ekkor támadt Nangának az a gondolata, hogy elfogadja Janell
javaslatát. Szerepet játszott ebben az a vágya is, hogy ne kelljen többé
találkoznia a beteg professzorral, akivel vitájuk óta egy szót sem váltott.
Visszarepülhetett volna Manik Mayára, ott viszont Damar Wulannal
maradt volna kettesben, ezt pedig még kellemetlenebbnek találta.
Doktor Boros, akinek elmondta szándékát, lebeszélte. Sőt arra is
felhívta figyelmét, hogy ha ez az elmélet nyilvánosságra kerül, botrány
lehet a dologból. Nanga azonban szabadulni akart Shagan-tól, és
tervéhez olyan reményeket fűzött, hogy útja talán még sikerrel is járhat.
Doktor Boros intelmei ellenére elutazott a kiképzőközpontba, amelyet
Cedrice nyolc nappal korábban hagyott el. Wulkótól megtudta a címét- .
Nanga Tamperébe repült, onnan autóbusszal utazott tovább, és végül
megérkezett a Näsi-tó északi partjára, ahonnan egy halász
motorcsónakkal átvitte a faházhoz.
Cedrice belépett. Tarka inget viselt, és világos sortot öltött.
Tettem fel vizet, mit inna inkább, teát vagy kávét?
Teát - mondta Nanga.
Cedrice a konyhába sietett, és két perc múlva teával és cukorral tért
vissza.
- Az előbb Shagan professzor nevét említette. Ez ugyanaz a
professzor, aki azt a vitatott teóriát állította fel a Mars és a Jupiter
közötti állítólagos bolygóról?
- Igen, ő az. Ö vezeti Manik Mayát.
Cedrice felszolgálta a teát.
- Mit jelent az, hogy Manik Maya?
- A név tulajdonképpen egy vers címe
- magyarázta Nanga. - Még a kawi nyelvből, Jáva ősi irodalmi
nyelvéből ered. A költemény szerzője ismeretlen, tárgya a világ
keletkezésének története. Valószínűleg ezért nevezték el az
obszervatóriumot Manik Mayának.
- És maga egyenesen Szumátráról jött ide a vadonba?
Nanga habozott. Tekintete a két fényképre esett. Cedrice észrevette
és megmagyarázta :
- Ez az apám, a mellette levő felvételt pedig biztosan ismeri, a
Charles Darwin sírja.. .
- Ezért jöttem ide.
Cedrice meglepődött.
- Miért?
- Hogy a Darwinról beszéljek magával.

49
 - Ja úgy - mondta a fiú csalódottan - , gondolhattam volna. Amolyan
interjúféle. Bizonyára cikket akar írni a dologról. Én azonban nem tudok
többet mondani, mint amennyi már nyilvánosságra került.
- Nem írni akarok én róla. A Darwin sorsáról akarok magával
beszélni.
Cedrice csodálkozva nézte, hogy Nanga egy kéziratot szed elő a
táskájából.
- Kérem, olvassa ezt el, több van benne, mint amit én el tudnék
mondani - nyújtotta át.
A fiatalember elolvasta az első mondatot, és megállt.
- Mi ez - kérdezte értetlenül - , a katasztrófa leírása?
- Olvassa csak el - kérte Nanga. - Új elmélet az események
lefolyásáról. Shagan professzor állította fel. A Legfelső Űrhatóság
hosszan és eredménytelenül vitatkozott róla.
Cedrice olvasni kezdte, és csodálkozása megdöbbenéssé vált. A tea
kihűlt, és mintha egyszerre a Fok 2 kripta csendje szakadt volna rá.
Időbe került, amíg felfogta, mit olvas. Értetlenül nézett Nangára.
- Ez csak egy elmélet - ismételte Nanga - , így is lejátszódhatott a
katasztrófa. Kérem, most ne az érzelmei alapján ítéljen ...
- És minek az alapján ítél maga? - kérdezte Cedrice. - Azt mondja, a
vita eredménytelenül zárult. Tehát elvetették? Maga és Shagan
professzor mégis hisz benne. Ő küldte ide . . .
- Nem - szakította félbe Nanga - , Shagan professzor nem tud az
utazásomról, különben is betegen fekszik. Én a magam érdekében
jöttem, kérem, ne kérdezze, miért. Shagan elgondolásait egyelőre
elvetették. És ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen tíz hónap telt el a
szerencsétlenség óta.
Tíz hónap - ismételte Cedrice. - Én most ezt nem tudom egyedül az
értelmem alapján megítélni, megértheti, Nanga. Ha Shagan
professzornak igaza van, még életben lehetnek. Érti, mit jelent
számomra ez a gondolat ? És ha csak egy része igaz.. .
Járkálni kezdett, majd megállt a lány előtt.
- Maga nem is tudja, mit művelt velem . . .
Nanga megdöbbenve válaszolt:
- Én nem akartam bajt okozni, Cedrice, csak talán elsiettem a dolgot.
Ez inkább . ..
- Nem fejezte be a mondatot, mert ezt kellett volna mondania: „Ez
inkább érzelmi megnyilvánulás volt részemről, mintsem józan
megfontolás, menekülés a hazatérés elől, a mogorva vénember elől,
Maliik Maya elől.”
Cedrice leült a lány mellé. A remény egy szikrája ébredt fel benne.
Nanga küldetése ezzel befejeződött volna, de ő esdve kérte, maradjon
még. Cedrice vele és Anne-nal a kiképzőközpontba akart utazni.
Alexander Wulko, az intézet vezetője, apja barátja volt. Az ő
támogatásában bízott Cedrice. Természetesnek vélte, hogy Wulko is
hasonlóképpen kiáll Shagan elmélete mellett.

50
 Nanga szívesen hagyta magát rábeszélni. Mi keresnivalója lett volna
most Prágában, a betegágy mellett? És ugyancsak kellemetlen lett volna
visszarepülnie Manik Mayába, kettesben lenni Damarral ezen az
oázison. Beleegyezett, hogy elkíséri Cedrice-t a kiképzőközpontba.
Cedrice nem tudott szabadulni a gondolattól, minél többet
foglalkozott vele, annál optimistább lett. Délután Nanga magára hagyta,
sétált egyet, és napozott a kikötőben. A tiszta, friss víz fürdésre
csábította. Beúszott a tóba.
Anne nem sietett a bevásárlással. Már régen alkonyodott, de még
mindig hiába lesték a vitorlát. Ott ültek a faházban. Cedrice világot
akart gyújtani, de Nanga arra kérte, várjon még vele.
- Szeretem ezt az esti hangulatot - mondta ábrándosán. - Manik
Mayán naplemente után olyan érzése van az embernek, mintha
lehullottak volna a csillagok. A völgy már sötét, csak a mi csúcsainkon
van még világosság.
- Mintha lehullottak volna a csillagok
- ismételte meg Cedrice. - A kísérleti kamrában másképp láttam.
Fölöttem és alattam, előttem és mögöttem voltak a csillagok. De ez csak
szemfényvesztés volt, illúzió.
- És a valóságban? Hiszen maga már fel is szállt.
- Igen, voltam fent, egy fél földátmérőnyire a Földtől. Ott volt
alattam a Föld. Láttam a tengereket és a kontinenseket, az alkonyatot is,
de ezekre csak félig figyel oda az ember. - Cedrice egyszerre szükségét
érezte, hogy beszéljen. Mesélt a kísérletről, ír szülőföldjén átélt
gyermekkori emlékeiről, apjáról, aki korábban berepülő pilótaként
dolgozott. - Volt egy kis sport- repülőgépe. Még jóformán járni sem
tudtam, amikor már berakott a repülőgépébe, és megmutatta a világot
felülről. Amikor később életre hívták a prágai űrhatóságot, az elsők
között jelentkezett űrhajósnak.
- És az édesanyja? Mit szólt hozzá?
- Semmit.
Nanga meglepetten elhallgatott. Kis idő múlva Cedrice
megkérdezte:
- Hallotta már a Häslinen nevet?
- Ha a zongoraművésznőre gondol, őt ismerem. Manik Mayán is sok
felvételünk van tőle.
- Ö volt az édesanyám - mondta a fiú.
Sötét lett. Nanga hallotta, hogy Cedrice feláll, és a pádon keres
valamit.
- Szereti a zenét?
- Igen - mondta a lány.
Cedrice bekapcsolta a magnetofont. Amikor a C- dúr szonáta első
hangjai betöltötték a kis szobát, Nanga tudta, hogy Cedrice édesanyja
játszik. Mindez olyan meglepő volt, és ezt a sajátságos hangulat még
fokozta, hogy az egész csak álomnak tűnt. Megpróbálta elképzelni
Cedrice édesanyját, de valahogy egészen más lehetett, mint a fia. Ez a
zene és ez a kissé hűvös romantika egyáltalán nem illett Cedrice-hez.
51
 Amikor az utolsó akkordok elhangzottak, megszólalt a fiú:
- Ez az egyetlen emlék, amely anyámtól maradt. Örökké koncertekre
utazott, akkor is úton volt, amikor a Darwinnal a szerencsétlenség
történt. Még erre sem szakította félbe a körútját. Talán megérti, mit
jelentett nekem az apám. Mindig mellettem volt, remekül megértettük
egymást. Gyakran üldögélt ott, ahol most maga, és olvasott, vagy a
terveiről mesélt. A legszívesebben már ebben az évszázadban elrepült
volna a csillagokba.
Nanga hallotta, amint Cedrice ismét helyére teszi a készüléket, és
leül. Szeretett volna mondani valamit, de mindent banálisnak talált, ami
eszébe jutott. Kisvártatva Cedrice megszólalt:
- A stégen van világítás - jegyezte meg. Majd kicsit később így
folytatta: - Örökké azt mondogatják, az ellentétek vonzzák egymást, de
én azt hiszem, ez csak a fizikában érvényes. Ellentétes érzésű emberek
legbelső lényükben mindig idegenek maradnak egymás iránt. Apám és
anyám még nagyon fiatalok voltak, amikor megismerték egymást.
Szerelem az első pillantásra - micsoda értelmetlenség, ha két embernek
nincsenek közös érzései, és mégis együtt akar maradni egy életen át.
A csendben lépések zaja hallatszott. Mindketten tudták, hogy Anne
érkezett meg, mégsem mozdultak. Azután nyílt az ajtó. Kigyulladt a
villany. Az éles fény kiszakította őket az est hangulatából.

52
VIII.

Az Északi- sarkkör közelében levő új kiképzőközpont csak néhány év

óta működött. Egész kis város volt, és csak annyiban különbözött más
helységektől, hogy gyárai nem voltak. Tudósok éltek itt családjukkal
meg űrhajósok, és itt dolgozott Alexander Wulko is.
A kiképző parancsnok íróasztalán negyvennyolc órája hevert egy
távirat. Egy olyan űrhajó utasainak nevét tartalmazta, amelynek
belátható időn belül a Mars felé kellett indulnia. Ez az űrhajó a Johan-
nes Kepler volt.
Alexander Wulkónak minden jelöltről kimerítő jellemzést kellett
írnia. Ehhez megbeszélésekét kellett folytatnia az orvosokkal és más
kiképzőkkel, mert a több mint húsz jelöltből csak hat szállhatott fel a
Johannes Keplerrel. Ez a hat kiválasztott fog első alkalommal több
hónapig a „vörös bolygó” körül utazni - a Marsot ősidőktől fogva így
nevezték hogy két rejtélyes holdját legfeljebb néhány százezer kilométer
távolságból figyelje meg. Negyvennyolc órája Alexander Wulko
kizárólag ezzel foglalkozott. Sem ő, sem kollégái nem sejtették, hogy
ezekben az órákban négyszázezer kilométernyire a Földtől drámai
felfedezést tettek . . .
Cedrice és a két lány késő délután érkezett a kiképzőközpontba.
Wulko még mindig megbeszélésen volt. Anne a szállodában maradt,
úgysem értene semmit a dologból, és csak zavarna. Rejlett ebben valami
igazság, de Anne-nak más oka is volt, hogy kimaradjon az ügyből.
Képtelenségnek tartotta Shagan teóriáját, és ezért keserű
szemrehányásokat kapott Cedrice-től. Azóta hallgatott, és amennyire
lehetett, leplezte gyűlöletét az idegen lány iránt, aki elrontotta
szabadságát.
Nangának és Cedrice-nek nem soká kellett várnia. Wulko örült,
hogy félbeszakíthatja a megbeszélést. Érdeklődött Shagan professzor
iránt, és megkérdezte, milyen most a Näsi-tó.
- Regényt írtál ott? - kérdezte Cedrice-től, jót mulatva.
- Shagan professzor írta - válaszolt Cedrice komolyan - , de ha az
irodalmi műfajt akarod megjelölni, én inkább tragédiának nevezném.
Wulko átfutott néhány sort, aztán kérdően nézett Cedrice-re.
- Ez tréfa akar lenni?
Nem kapott választ. Wulko leült az íróasztalához, és folytatta az
olvasást. Nanga és Cedrice türelmesen várt. Eltartott egy ideig, mire
Wulko elkészült az olvasmánnyal.
- Mit szólsz hozzá? - kérdezte Cedrice.
Wulko vállat vont. Újra lapozni kezdett
53
 a papírok között. Nanga tájékoztatta a prágai értekezletről.
- És mit tehetek én? - kérdezte Wulko. - Fél tucat szakértő elvetette
az elméletet, tehát nem tartható . . .
Talán lehetne újabb támpontokat találni ... - szólt Nanga.
- Azonkívül hat emberről van szó - egészítette ki Cedrice. - Az is
hidegen hagy, hogy élnek- e még vagy sem? Egyikük valaha a barátod
volt.
- Mindenekelőtt a bizonyítékokról van szó - válaszolt Wulko. -
Szeretném tudni, honnan vegyük ezeket a bizonyítékokat.
Cedrice összeszedte a papírokat.
- Nincs értelme, Nanga, tévedtem. Ezeket az érveket már ismeri. . .
Wulko kivette a kezéből a dokumentumokat.
- Szeretném még egyszer nyugodtan végigolvasni. És ne vágj ilyen
mártírképet, Cedrice. - Megnyugtatóan Cedrice vállára tette a kezét. -
Ne légy szamár. Álltái már néhányszor bolygónk kapujában, és tudod,
milyen problémák tornyosulnának elénk, ha puszta feltételezés alapján
akarnánk levonni Shagan elméletéből a következtetéseket. - Wulko a
dokumentumokat íróasztalába zárta.
- Menjünk, Nanga - mondta Cedrice. Arca elsötétült. - Ezt az utat
megtakaríthattuk volna.
Wulko nem is próbálta visszatartani. Amikor Cedrice hűvösen
elbúcsúzott, emlékeztette a kísérletre.
- Akkor fogom megismételni, ha Shagan elméletét elfogadják -
válaszolta Cedrice. - Ha majd elindul egy expedíció, abban én is
szeretnék részt venni.
- Nem akarlak megfosztani a reménytől - felelte Wulko és magát
sem, Nanga. Sajnálom, ha csalódást okoztam.
- Mikor kapom vissza a dokumentumokat? - kérdezte a lány
nyugodtan.
- Holnap. Keressenek fel holnap reggel.

Mire az igazgatósági épületet elhagyták, már sötétedett. A város fölött

esőfelhők gyülekeztek. Cedrice-nek azonban semmi kedve sem volt
visszamenni a szállodába. Egy ideig hallgatva mentek. Nangát bántotta
meggondolatlan lépése, amely hiú reményeket ébresztett a
fiatalemberben. Elutazásuk előtt még olyan egyszerűnek látszott az
egész. Cedrice meggyőződése, hogy Wulko osztani fogja Shagan
véleményét, biztonságba ringatta afelől, hogy minden jó kézben lesz.
Annál súlyosabban érintette őket Wulko tartózkodása.
Cedrice megállt, és megragadta a lány kezét.
- Mindent köszönök, Nanga. Sokat fáradozott.
- Hiába az egész. Most mit csináljunk?
A fiú eleresztette a kezét.
- Semmit. Nincs értelme. Ha valaki, csakis ő vehette volna kezébe az
ügyét. Lehet, hogy bennünket mégiscsak befolyásoltak az érzéseink. Én

54
nem tudok az önfejűség és a bürokrácia ellen küzdeni. Ez
szélmalomharc.
Nangának eszébe jutott a professzorral való beszélgetése Manik
Mayán.
- Shagan is hasonló dolgokat mondott. Várjunk reggelig, Cedrice.
- Nem, nem - dörmögte a fiú nem szeretném még egyszer hamis
reményekkel áltatni magam. Itt marad még néhány napig ?
- Nem - válaszolt Nanga már így is túl hosszú ideje vagyok távol.
Cedrice ismét megállt.
- Kár, hogy elutazik, Nanga, nagyon kedves volt és . .. - A nyelvébe
harapott, bátortalansága bosszantotta. - Azt akartam mondani, hogy
beleszerettem magába.
- Én is megszerettem magát - válaszolta a lány elfogulatlanul.
A fiú magához vonta és megcsókolta. Nanga hagyta, majd ő is
viszonozta Cedrice szenvedélyes csókjait, és észre sem vették, hogy
lehullottak az első cseppek. Csak amikor egy vakító villám és egy
hatalmas mennydörgés közvetlenül fölöttük jelezte a vihart, mentek
néhány lépéssel odébb, és álltak egy fa alá.
Egy ideig a leveleken kopogó esőcseppeket hallgatták. Azután
Nanga megkérdezte:
- Mi lesz most, Cedrice? Valóban mindennek vége?
- Igen - felelte a fiú gondolni sem akarok többé rá. El akarom
felejteni. Milyen szép vagy... - A lány szédült, amikor a fiú magához
húzta. Átölelte, egyedül voltak a parkban, és egyedül a földön. - Itt kell
maradnod, Nanga, nálam. Mindent megtennék érted, mindenről
lemondanék, ha úgy kívánnád . . .
Másodpercekig álltak a boldogság szédületében. Nanga hitt Cedrice
szavaiban. Belefeledkezés volt ez, menekülés a búcsú elől. Az eső egyre
erősödött. A hideg zápor nem hűtötte le Cedrice vágyát, de amikor keze
a lány kebléhez ért, az összerázkódott. Ebben a pillanatban újraéledt
Nangában az a jelenet, amikor a faházban ültek, és An- ne hirtelen
belépett. Maga előtt látta a karcsú szőke lányt, és tolvajnak érezte
magát. Ez a gondolat kijózanította. Elhárította a simogatást. Amikor
meglátta a fiú megdöbbent arcát, halkan megszólalt:
Téged vár valaki a szállodában, Cedrice. Felejtsük el ezt a
pillanatot, nem lett volna szabad megtörténnie . ..
- Sohasem foglak elfelejteni - mondta a fiú - , örökké erre a
pillanatra gondolok majd, éppúgy, mint te.
Elhagyták a védelmet nyújtó fát. A fiú követte a lányt. Felettük
villámok cikáztak.
- Sohasem foglak elfelejteni - ismételte Cedrice. Nanga hallgatott. A
fiú a lány dereka köré fonta karját. - Miért akarsz elmenni? Maradj itt,
Nanga, legalább még néhány napig ...
A lány a fejét rázta.
- Mikor akarsz visszarepülni?
- Holnap este.

55
 Tehát még huszonnégy óránk van - mondta Cedrice lehangoltan - ,
még egy napunk. És azt hiszed, hogy akkor megint minden úgy lesz,
ahogyan eddig volt? Nem, Nanga, soha többé nem lesz úgy. Én itt
maradok a kiképzőközpontban. Beszélek Alexanderral, talán lesz rá
lehetőség, hogy a kísérletet korábban megismételhessem. Néha jó, ha az
ember bezáratja magát, úgy talán könnyebben felejt... - Levette a
kabátját, és a lány vállára terítette.
- Az elektromos agyaknak van egy nagy előnyük velünk szemben. A
tapasztalatokat és élményeket beléjük lehet táplálni, és egy
gombnyomással ismét kitörölni.
- Meg fogsz fázni, Cedrice - mondta a lány - , menjünk gyorsabban.
Cedrice nem szólt többet. Az eső ömlött.

Cedrice és Nanga nem tudhatta, milyen nyomasztó hangulatban maradt

ott Alexander Wulko, amikor elváltak tőle. A Charles Darwin
személyzetéből három embert jól ismert. A szerencsétlenség őt is
éppoly súlyosan érintette, mint a hat ember hozzátartozóit. Az
űrhajózásban mindig számolni kell a katasztrófával, és ez a
szerencsétlenség sem volt nagyobb, mint egy repülőgép lezuhanása,
nem volt szörnyűbb, mint egy vonat- összeütközés vagy egy
bányarobbanás. A kiképzőközpontban keményebbé vált az edzés. A
szerencsétlenség, ha egyszer megtörtént és kielemezték, tudatossá lesz,
visszavonhatatlanná, és a hat lezuhant embert semmi sem tudja többé
életre kelteni. Csak az a remény maradt, hogy egy napon majd a
Holdnak erre a tájára is ráteheti lábát az ember.
Most idejött Cedrice és Nanga, papírokat tettek az íróasztalára, és
ezek a papírok azt a lehetőséget vetették fel, hogy a hat ember még
életben van. Wulko olvasott és töprengett, és a végén maga sem tudta,
mit higgyen. Elképzelte ismerőseinek állásfoglalását, és úgy találta,
hogy egy sem állna ki az elmélet mellett. Shagan professzor felfedezése
kilenc hónapot késett.
Wulko még késő este is ott ült irodájában, határozatlanul és fáradtan.
Jobban szerette volna, ha azok ketten megkímélik látogatásuktól. Most
csodát várnak tőle, amit nem tud tenni. Ellentétes érzelmekkel választott
ki egy telefonszámot. Ha már Nanga és Cedrice elhozta a
dokumentumokat, legalább annyit mondhasson, hogy nemcsak ő tartja
feleslegesnek Shagan elméletének további vizsgálatát.

56
IX.

Anne rövid sétát tett a városban. Sok látnivaló nem akadt. Még
mindenfelé építkeztek. A város legtöbb lakója repüléssel vagy
űrhajózással foglalkozott. Helikopterek zakatoltak a háztetők fölött,
nagyobb magasságból pedig a sugárhajtású gépek döreje visszhangzott.
A zaj hamarosan visszaűzte a lányt a szállodába. Unatkozott. Amikor
besötétedett, és Cedrice meg Nanga még mindig nem tért vissza,
felhívta Wulko irodáját. Mindketten régen elhagyták már az
igazgatósági épületet, közölte a titkárnő. Bizonyára bementek egy
kávéházba, nyugtatta magát Anne. Azután megeredt az eső, és a zivatar
kellős közepén betoppant a két nehezen várt ember, bőrig ázva.
Amíg Nanga és Cedrice átöltözött, Anne megrendelte a vacsorát.
Elgondolkozva várakozott. Az irodától a szállodáig nem egészen
ötperces gyalogutat kellett megtenniük. A hotelportás lépett az
asztalához. Levelet adott át Nanga számára. Expressz-levelet Prágából.
Egy pillanat múlva megjelent Cedrice.
- Pocsék idő - mondta. Elvette a levelet, és megnézte a feladóját. -
Doktor Boros. Sejtem, mit írhat.
- Talán nincs jól a professzor.
- Lehet.
- Mitől lettetek olyan vizesek, Cedrice? Gombát kerestetek?
- Igen, de egy szemet sem találtunk.
Anne az ajkába harapott.
- Bocsáss meg, hogy megkérdeztem. Nem akarod elmondani,
hogyan folyt le a megbeszélés?
- Ö, a megbeszélés! Wulko reménytelennek tartja az ügyet.
- Sejtettem.
- Igen, már tegnap voltak kételyeid. - Egy papírszalvétát hajtogatott
geometriai formákra.
- Veszekedtetek?
- Voltaképpen nem. Hagyjuk ezt, kilátástalan a dolog.
- Sajnálom, Cedrice - mondta Anne, és megérintette a kezét. - Én azt
kívántam, hogy sikerüljön.
- Köszönöm, Anne, tudom.
A lány feladta a reményt, hogy beszélgetésre bírja.
- Bocsáss meg, kissé ingerült vagyok. Elment az étvágyam - szólalt
meg Cedrice. Körülnézett, az étterem megtelt. Az asztaloknál pilóta
jelöltek és fiatal űrhajósok ültek egyenruhában. A hangszóróból egy
operaénekes baritonja harsogott. A távolból az elvonuló vihar moraja
hallatszott.
57
 Megjött Nanga. Cedrice átadta a levelet.
- Remélem, jó hír Shagan professzorról ...
Nanga felbontotta a levelet, és elolvasta. Anne lopva figyelte, és arra
gondolt: „Ha férfi lennék, tetszene. És nyilván ő is tetszeni akar, ismét
új ékszer ...”
Nanga átnyújtotta a levelet Cedrice-nek.
- Ez érdekelni fogja magát.
- „Kedves Nanga - olvasta Cedrice nagyon sajnálom, hogy reményei
serlegébe ürmöt kell csepegtetnem, de hát én óvtam magát. Egy nappal
elutazása után a maga morgó medvéje elhagyta betegágyát. A láza
lement, és a köhögéstől eltekintve, úgy látszik, tényleg talpra állt.
Természetesen közölnöm kellett vele az elutazását. Megmondtam neki
az igazat. Enyhén szólva igen bosszús volt. Este megbeszélésre ment
Szokolnyikovval és doktor Fischerrel. Eredmény: nagy mea culpa. Ö
maga fogja majd az álláspontját közölni. Ennyit tájékoztatásul. Most
magának kell eldöntenie, hogyan cselekedjék. Talán sikerül a terve, ha
nem, hagyja abba az egészet. Remélem, hírt ad magáról. Továbbra is
barátsággal üdvözli Boros Imre.”
- Nagy mea culpa - morgott Cedrice -, először világra hozza a
gyereket, aztán megtagadja az apaságot.
A pincér felszolgálta a vacsorát, és megtöltötte a borospoharakat.
- Egyedül én vagyok a hibás - mondta Nanga. - Én hajszoltam bele,
hogy hozza nyilvánosságra a felfedezését. Ő előre látta a fejleményeket.
- Hitt benne, különben sohasem utazott volna Prágába.
Nanga hallgatott, magán érezte a fiú fürkésző pillantását. Majd ő is
ránézett, és ebben a pillanatban mindketten elfelejtették Shagant és a
Darwint, és az sem jutott eszükbe, hogy egy harmadik is ül az asztalnál.
Anne és Cedrice közt több volt egyszerű barátságnál, bár
szerelemről vagy tartós kapcsolatról sohasem esett szó. Most első ízben
látott okot Anne, hogy elgondolkozzék Cedrice-hez fűződő kapcsolatán,
és kézenfekvő volt, hogy e gondolatokban Nanga fontos szerepet
játszott. Hirtelen támadt érzelmeinek hullámai hajtották a szálloda
harmadik emeletére, Nanga szobájába.
Nanga felöltözve ült az ágyban, amikor Anne bekopogott. Shagan
táviratát várta, és meglepődött, hogy Anne-t látja belépni. Azt hitte,
sejti, mi indította Anne-t erre a látogatásra, és felkészült
szemrehányásaira. Anne-tól azonban semmi sem látszott távolabbinak,
mint egy ilyenfajta érzelem-nyilvánítás. Kedvesen bocsánatot kért késői
látogatásáért, de Shagan elmélete nem hagyja nyugodni. Csak később,
amikor Nanga újra elmondta véleményét, jelentette ki Anne:
- Nem tudom elképzelni, hogy komolyan hisz benne, Nanga. Csak
zavart keltett vele, semmi mást.
- Igaza van, Anne - felelte Nanga -, de jó szándékkal tettem. Az új
ötletek először mindig zavart keltenek. És kit érintene közelebbről ez a
feltevés, ha nem a hozzátartozókat?
- Rendben van - mondta Anne -, jó szándékkal. Mégis rosszul ütött
ki a dolog. Senki sem akar tudni erről a sajátságos elméletről, még a
58
maga professzora sem, amint Cedrice szavaiból kivettem. Azt hiszem,
most már elég ebből. - Anne hangja önkéntelenül új tónusba csapott át,
valami kihívó volt benne.
- Igaza van - ismételte meg Nanga már tudom, hogy nem várhatunk
támogatást. Kár...
- Még mindig reménykedik, hogy Wulko segít?
- Egy kicsit igen - vallotta be Nanga -, ha kiállna mellette, az
jelentene valami reményt. - Kis szünet után hozzátette: - Előfordultak
olyan bányaszerencsétlenségek, amelyek embereket zártak el a
külvilágtól. A szakértői bizottságokkal szemben egyes emberek hittek
az életben maradásukban. És nekik lett igazuk.
Anne szinte gorombán válaszolt:
- Cedrice sohasem hitt benne, csak maga hajszolta bele. Én jobban
ismerem Cedrice-t, mint maga. Geológiát tanult, és visszatért volna a
hivatásához, különösen a félresikerült kísérlet után. Most majd egész
életét az űrhajózásra teszi fel. Édesapja már elveszítette az életét - de
miért? Talán a tudomány és a haladás dicsőségére? Mondok magának
valamit, számomra elviselhetetlenek ezek a frázisok a kozmosz hőseiről
és úttörőiről, én nem tudom megérteni ezt az ámokfutást a csillagokba,
és mindent meg fogok tenni, hogy Cedrice-t meggyőzzem. A Földön
kell maradnia, és nem édesapja útját követnie. Játsszák mások ezt a
színházat, ünnepeltessék magukat mások. Én azokat az embereket, akik
kilövetik magukat az űrbe, nem tartom sem hősöknek, sem úttörőknek.
Nézzen csak körül, mennyi még itt a baj, menjen el a kórházakba és a
nyomornegyedekbe.
Ott nemcsak szerencsétleneket és nyomorultakat lát, hanem hősöket
is, akiknek homlokára sem koruk, sem az utókor nem fon koszorút.
Minden új bölcsőde, minden új út, minden darab föld, amelyet
elragadnak a tengertől, de még minden elvetett búzaszem is ezerszer
többet ér, mint ez az értelmetlen tapogatózás a semmiben.
Nangát megzavarta a kioktatásnak és a vádaskodásnak ez az áradata.
Felkészült rá, hogy szemrehányásokat fog hallani Cedrice miatt, ezt a
szenvedélyes kitörést azonban nem várta. Anne olyan módon vezette le
személyes ellenérzését, amely eleve kizárta a féltékenységnek még csak
a gyanúját is.
- Tudom, hogy magának más a véleménye - folytatta Anne -, de ez
nem jogosítja fel arra, hogy Cedrice-t belekényszerítse a kor hősének
nevetséges szerepébe. Nekem mindenesetre más a felfogásom a
hősiességről. Szörnyűnek találom, ha az emberek a csillagos eget
csupán fizikai fogalomnak tekintik: ha félelmetes kísérletek során
képezik ki őket arra, hogy mindent elraktározzanak magukba, olyan
dolgokat is, amelyek valójában idegenek tőlük, verseket, képeket,
hegedűversenyeket; ha számukra a szépség nem egyéb, mint egyenletes
mozgás az űrben vagy egy kvarcóra precizitása. Van jobb elfoglaltság,
mint formulákat magunkba tömködni és a világűrben köbcentiméterre
mérni az elemi részecskéket, vagy a súlytalanság állapotában rekordidőt
tölteni. Ámde maguk mindnyájan annyira haladók, hogy aki másképp
59
gondolkodik, azt már reakciósnak tekintik. Miattam azonban gondoljon,
amit akar.
Anne az utolsó szavakat nyomatékos hangsúllyal ejtette ki. Kis
szünet után hozzátette :
- Ezt akartam elmondani, úgy gondolom, megértett. - Az ajtó felé
fordult, aztán habozva megállt.
Nangát úgy megzavarta ez a szóáradat, hogy az első pillanatban
szólni sem tudott. Azután összeszedte magát, és azt mondta:
- Igaza van, Anne, nekem más a véleményem, reakciósnak mégsem
nevezném. Azért keresett fel, hogy az űrkutatás célszerűségéről és a
hősiességről beszélgessen velem?
- Ez mind összefügg - válaszolta Anne.
- Mindenesetre az a meggyőződésem, hogy maga az
obszervatóriumban hasznosabb munkát tud végezni, mint itt. - Ki akarta
nyitni az ajtót, hogy búcsú nélkül távozzék, de egy kopogás
megállította. Önkéntelenül visszalépett, és kihívóan Nangára nézett. -
Nyissa csak ki nyugodtan - mondta uralkodva magán. - Látogatója jött.
Ne aggódjék, nem fogom zavarni.
Ismét kopogtak. Amikor Nanga ajtót nyitott, egy küldönc állt előtte.
Egy hosszúkás borítékot nyújtott át.
- Sürgős táviratot hoztam. Kérem, szíveskedjék igazolni az átvételt.
Beengedte a küldöncöt, hosszasan keresgélte a töltőtollát, aztán
aláírta a vényt. Amikor feltekintett, Anne már nem volt a szobában.
Nanga csak a távirat feladóját nézte meg. Manik Mayáról érkezett. Bé-
nultan ült le az ágyára. Egy pillanatig arra gondolt, hogy Anne után
szalad, és megmondja neki, hogy félelme alaptalan. De ülve maradt,
mert tudta, hogy hazudna. Őszintén ennyit mondhatna Anne-nak:
„Néhány óra múlva nem lesz oka a nyugtalanságra.”
Felnyitotta a táviratot. Shagan ezt írta: „Lépését, melyet tudtom és
hozzájárulásom nélkül, betegségeimet kihasználva hajtott végre, a
legmesszebbmenően helytelenítem. Elvárom, hogy azonnal térjen vissza
az obszervatóriumba. Tájékoztatására közlöm, hogy elméletemét, mint
tarthatatlant, visszavontam; a Legfelső Űrhatóságot értesítettem.
Csomagjait Manik Mayára küldettem, és az elkövetkező huszonnégy
órában várom. Shagan”
A táviratnak volt egy utóirata is, Da-martól. Ezt írta: „Kedves
Nanga, ne vedd zokon az öreg morgó medve szitkozódását. Jól ismered,
és tudod, hogyan gondolja. Örülök, hogy viszontlátlak, nagyon
magányos vagyok itt nélküled. Damar”
Nanga valami ilyesmit várt, doktor Boros levele előkészítette rá,
mégis felháborította a szöveg. Megértette volna, ha a professzor
csendben marad, de hogy visszavonja elméletét, azt hozzá méltatlannak
tartja. Képtelenségnek érezte, hogy vissza kell mennie az
obszervatóriumba, és tovább kell dolgoznia. És még rosszabb volt
elképzelnie, hogy Damar Wulan vár rá, és amilyen gyanútlan, tovább
fogja zaklatni.

60
 Felvette a telefont, és megérdeklődte a repülőgép indulását.
Megtudta, hogy a legközelebbi gép reggel hétkor indul. Nanga
megrendelte a jegyét.

61
X.

Cedrice még hajnalhasadás előtt felébredt. Álmában is elkísérte a

remény, hogy Wulko még jobb belátásra térhet. És minél többet gondolt
rá, annál jobban reménykedett. Ebben a pillanatban még nem tudta,
hogy álma valóra válik. Néhány óra múlva új feltámadásról értesül a
világ.
Nincs többé csoda a földön. A logika, a tiszta értelem a kolostorokba
száműzte a babonát, melyet a laboratóriumokban naponta újra és újra
rombolnak. A „csodát” matematikailag ki lehet számítani és
mikroszkóppal láthatóvá tenni. Az iskolában a tanárok bemutatják
diákjaiknak a sejtmag osztódását és a fotoszintézis titokzatos folyamatát
a növények leveleinek zöldjében. Új életre keltett halottak hagyják el az
operációs termet, az értelem nem tűr többé csodát. Kétezer éven át
inspirálta az ács fiának harmadnapi feltámadásáról szóló megható mese
a költőket, a festőkét, a szobrászokat. Emberi alkotóinak jóvoltából
vonult be a paradicsomba. Senki sem tudja megmondani, merre van az a
paradicsom. És a hat ember a Charles Darvinban? Ha még életben
vannak, látták-e vajon a paradicsomot?
A balsors űzte űrhajó még hallgatásba burkolózott. Ám ki vehette
volna zokon Cedrice-től, hogy a shagani elmélet helyességébe vetett
reménye és hite elnyomta kétségeit, és hogy ebben a hitében a szeretett
ember feltámadását valami kis csodafélének tekintette? Ismerte a
szökési sebesség tételét és a mozgás-, valamint a fejlődéstörvényeket, a
logikában azonban nincs költészet, és Cedrice lángoló fantáziájában
kevés hely maradt a szillogizmus számára.
Cedrice megszokta a korai felkelést, a hideg zuhanyt és a reggeli
testedzést. Napi programjához tartozott reggelenként egy erdei futás.
Belebújt a melegítőjébe. Ismerte a vidéket, és futott néhány kilométert a
közeli erdőben. Nem tartotta lehetetlennek, hogy útközben találkozik
Wulkóval. A kiképzőparancsnok azonban ma reggel nem mutatkozott.
Amikor Cedrice visszatért, a hotelhall-ban Nangával találkozott.
Meglátta útitáskáját.
- Hagytam egy levelet számodra a portán, Cedrice - mondta a lány.
- Akkor jó utat - felelte a fiú.
Nanga leült egy pamlagra az előcsarnokban. Cedrice kissé
határozatlanul mellé ült. Egy ideig nem esett szó közöttük. Azután
Nanga megemlítette a táviratot.
- Ez az igazi ok? - kérdezte a fiú. Amikor nem kapott választ,
folytatta:

62
 - Én azt hiszem, nincs becstelenebb dolog, mint amikor az ember
mindenáron becsületes akar lenni. Kinek tartozol számadással ?
- Shagannak - válaszolta a lány.
- Éppen miatta kell még maradnod.
Legalább Alexander válaszát várnád meg. Bizonyára Shagan
professzornak is szüksége lesz a dokumentumokra.
- Wulko küldje el Manik Mayára - válaszolta Nanga jó lesz akkor is.
A professzor hivatalosan elhatárolta magát a saját elméletétől. Belátta,
hogy tarthatatlan. - Sikerült mosolyognia.
Cedrice csodálkozva nézett rá.
- Hogy hogy tarthatatlan? - ismételte.
- Mi a tarthatatlan? Hogyan lehet valami tarthatatlan, amit kétséget
kizáróan bebizonyított? Az talán még elképzelhető, hogy
elgondolásainál hamis feltételezésekből indult ki. De hát azt az
elméletet ő szülte, és csak bizonyítékok alapján lehet megcáfolni.
Milyen ember ez a te Shagan professzorod ?
- Kezdettől fogva nem volt biztos a dolgában - védte Nanga.
Cedrice folytatta, mintha magában beszélne :
- Belátom, hogy két alkalommal is hiú reményeket tápláltam, most
már magam sem tudom, mi az, ami ennél fájdalmasabb. Tehát
visszamégy Manik Mayára. Kár, szívesen veled mennék. Szeretnék
egyszer azzal a Shagannal szemtől szemben állni, szeretnék neki
mondani valamit ... - A Manik Maya-i professzor kapóra jött Cedrice-
nek, hogy a Nanga hirtelen elutazása miatt érzett csalódás után
levegőhöz jusson. - Micsoda hős - dohogott tovább -, ki kényszerítette,
hogy visszavonja elgondolásait? Talán máglyán akarták elégetni, mint
Giordano Brúnót? Ha hallgatásba burkolózna, az még érthető lenne.
Add át a professzornak szívélyes üdvözletemet, mondd meg neki, hogy
vacak kis opportunista. Igen, ez a helyes kifejezés, ez az a súlyos
betegség, amelyben örök idők óta szenvednek az emberek. A rákot, a
tuberkulózist meg tudjuk gyógyítani, de ez a kelevény nyilván öröklött,
nincs orvos, aki kioperálja. Néha azt kérdezem magamtól, nem volna-e
jobb egy műbolygón keringeni a Nap körül. Bár ezután már ott is
ugyanúgy rendeznénk el mindent, mint itt: a napi ismeretadag, a napi
kalóriamennyiség, a teljes egyhangúság, de ott legalább nem volnának
szabott határai a bátorságnak. - Elhallgatott, amikor néhány vendég a
közelükbe lépett. - Tehát nem tudlak itt tartani? - kérdezte valamivel
halkabban.
Nanga ránézett, és ő a szeméből olvasta ki a választ.

A repülőtérre tíz percig tartott az út. Cedrice még mindig nem tudta
felfogni, hogy mindennek vége. Fogta a lány kezét, szavak és kérések
tolultak a nyelvére, de hallgatott. Amikor a kocsi befordult a
repülőtérre, Nanga megcsókolta. - Nem foglak elfelejteni, Cedrice -
suttogta bár mindent elkövetek, hogy ne gondoljak rád.

63
 Kiszállt. Cedrice nem várta meg, míg a repülőgép a levegőbe
emelkedik.

A hotelhallban Anne várta. Amikor meglátta Cedrice-t, tudta, hogy

Nanga elutazásával semmi sem változott. Együtt reggeliztek, és Anne
feltett néhány kérdést, amelyekre Cedrice kedvetlenül válaszolgatott.
Amikor a fiú fel akart állni, hogy megkeresse Wulkót, Anne
visszatartotta.
- Nem mondanád meg, hogy legyen ezután, Cedrice?
Cedrice vállat vont.
- Hogy lenne, Anne? A szabadságunknak vége. Én itt maradok, de
erről még beszélnem kell Alexanderral.
- És Nanga? Tudom, hogy szereted, tulajdonképpen már az első
napon tudtam. Viszontlátod?
- Nem tudom - mondta a fiú -, nem hiszem ... - Abbahagyta,
Alexander Wulko lépett be az étterembe, és feléjük tartott. Cedrice
bemutatta Anne-nak. Wulko leült, és egy kávét rendelt. Borotválatlan
volt és kialvatlan. Sajátságosán keveset is beszélt. Illett volna, hogy
Anne-tól egyet-mást kérdezzen, de úgy látszott, mintha nem is venne
róla tudomást. Cedrice törte meg a csendet, beszámolt Wulkónak Nanga
elutazásáról és Shagan táviratáról. Meghökkenésére Wulkó mosolygott
a dolgon.
- Elég baj ez a professzornak - jegyezte meg -, az elméletéről
bebizonyosodott, hogy helytálló.
Cedrice megdöbbenve meredt rá.
- Az éjszakát a Kutyafülben töltöttem - folytatta Wulko, és Anne
számára felvilágosításul hozzátette -, a rádióasztronómia központját
nevezzük így, mert egy ideig a Nagy Kutya csillagképét figyelték. Hogy
rövidre fogjam, Cedrice, tegnap este felkerestem egy ismerősömet a
dokumentumokkal. Ö az Apsiden című folyóirat kiadója. Ennek a
folyóiratnak utolsó előtti számában Bergensen professzor, a Kutyafül
egyik vezetője érdekes cikket tett közzé. A címe: Visszhang jelzések.
Nemrég sajátságos rádió jelzéseket fogtak fel, amelyek eredetét nem
lehetett megállapítani. Előbb arra gondoltak, hogy a jelzések egy, a
hatvanas évekből való régi űrszondától származnak. Nem akadt azonban
olyan szonda, amelynek adója ezen a frekvencián működött volna. így
ez a feltételezés megdőlt.
- És milyen frekvenciával dolgozott az adó? - kérdezte Cedrice.
Igyekezett nyugodtnak látszani, de izgalmát nem tudta titkolni.
Wulko várt a válasszal. A pincér hozta a kávét. Wulko ivott egy
kortyot, azután szólalt meg:
- Kézenfekvő, hogy csak egy körpályán mozgó űrszonda jöhet
számításba. A Darwinra természetesen nem gondoltak, hiszen nem
létezőnek tekintették. És most kiderült, hogy a felfogott és meg nem
fejthető jelzések frekvenciája egyezik a Darwin egyik adójának
frekvenciájával. Karev meg én beszéltünk Afonyinnal és Bergensennel,
64
és meghallgattuk a hangszalagra rögzített jelzéseket is. Érthetetlen, hogy
miért hallgattak el. Mindenesetre Shagan elmélete most igazolódott,
mert ha nem visszhangjelzéseket hallottunk, ha Bergensen tévedett,
akkor a jelzések valóban a Daruintól származhatnak.
Cedrice nem tudott többé uralkodni magán. Felugrott.
- Mi az, hogy származhatnak?! Hogyan kételkedhetsz még most is,
Alexander? Élnek, jelentkeztek, mi meg itt ülünk és vitatkozunk. Mi a
következő lépés? Talán megint össze kell ülnie az elnökségnek, hogy
újra tanácskozzék?!
- Miért? Te hogy gondolod? Természetes, hogy megint tanácskozni
fognak. Értelmetlen volna most elhamarkodni a dolgot. Ha Shagan
elméletét elfogadják, akkor lefújják a Mars-programot. A
számítóközpontok a rendelkezésre álló tényezők alapján kiszámítják az
űrhajó lehetséges pályáját. Mi most nem tehetünk mást, várnunk kell.
Legkésőbb reggel összeül az elnökség.
- Élnek - mormogta Cedrice élnek.
- Reméljük. - Wulko felállt, - Holt fáradt vagyok. Van még mára
valami tervetek?
Mivel Cedrice nem válaszolt, mert any-nyira lekötötték a gondolatai,
Anne felelt:
- Egész nap elérhetők vagyunk itt.
- Jó - mondta Wulko -, a titkárnőm majd küld két belépési engedélyt,
A Kambo-völgykatlanban ma egy szűk körű társaságnak bemutatják a
Johannes Keplert.
- Én nem vagyok kíváncsi semmiféle Keplerre - mondta Cedrice -,
az is csak olyan, mint a Darwin.
- De én szívesen megnézném - szólt Anne -, még sohasem láttam
közelről rakétát.
- Rakéta - morgott Wulko -, rosszabbul hangzik a fülemnek, mint ha
villával karcolná a tányérját. Cedrice meséljen majd egy kicsit magának
a rakétáról. Tehát ma délután megnézitek a skatulyát. Mehettek a
kocsimmal.
- Nekem nincs kedvem - dörmögte Cedrice nem érted, Alexander,
hogy semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, amit mondtál? Úgy
teszel, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.
- Én tudom, mit teszek, Cedrice. A Kepler kissé majd eltereli a
gondolataidat. Azonkívül még egy okból is fontos, hogy szemügyre
vedd az űrhajót. Vagy nem akarsz részt venni az expedícióban?
- Természetes, hogy akarok - sietett a válasszal Cedrice. Wulko
közlése túl gyorsan jött számára. Csak a titokzatos jelzés járt a fejében
meg az a hat ember, aki valahol ismeretlen pályán kering az űrben.
- Feltétlenül részt akarok venni - dadogta zavartan -, de mi lesz a
kísérletemmel? Mikor ismételhetem meg?
- Erről majd délután beszélek doktor Nierenz-cel - felelte Wulko.
Elnyomott egy ásítást. - Néhány órát alszom. Terelje el Cedrice
gondolatait, Anne. Menjenek sétálni, vagy sakkozzanak. Fél egykor itt
lesz a kocsi.
65
 Elbúcsúzott, és magukra hagyta őket.
A beszélgetés ugyanolyan hatással volt Anne-ra, mint Cedrice-re.
De még valami bűntudatfélét is kiváltott benne, mivel az első pillanattól
kezdve kételkedett a dologban. Már a faházban képtelenségnek
bélyegezte Shagan elgondolásait. ösztönszerűen ragadta meg Cedrice
kezét.
- Örülök, hogy így van, Cedrice, ostoba
voltam, hogy olyan elhamarkodottan ítéltem .. .
Cedrice már rég nem gondolt az egészre.
- Ne törődj vele, Anne - nyugtatta meg a lányt -, mások is tévedtek,
maga az öreg Shagan is kishitűvé vált. Kérlek, bocsáss meg, egyedül
kell maradnom egy pillanatra, táviratozni akarok Nangának, vissza kell
jönnie . . .
A lány csak nézett utána, sírni lett volna kedve.

66
XI.

A találmányok és felfedezések történetében gyakran fordul elő véletlen

egybeesés. így például amikor Leverrier francia matematikus
kiszámította a Neptun bolygó helyét, szinte ugyanebben az időpontban
látta meg és vezette be a csillagtér-képbe Gallé berlini csillagász is. Sok
ilyen példát lehetne felsorolni. A Manik Maya-i mogorva öregember
elméletének vitájában fordulatot hozott egy drámai felfedezés. A döntő
változást azonban nem a rádiójelzéseknek köszönhették.
Maga Shagan professzor figyelmeztette Nangát egy újsághírre. Az
amerikai kontinensről útnak indítottak egy űrhajót a Prométheusz-
program részeként. A Darling of Starsnak újfajta hajtómű- és
kormányberendezése volt, két- asztronauta próbálta ki. Még mindig nem
ért véget a kozmikus versenyfutás a csillagok felé. Bár a Holdon már
megvetette lábát az ember, ez még csak egy óvatos lépés volt. A Hold
barátságtalan maradt, talajviszonyai ezernyi probléma elé állították
jövendő meghódítóit. Olyan térképeket készítettek, amelyek
pontosságban bármely földi térképpel felvehették a versenyt, az égitest
meghódítása mégis hosszabb ideig tartott, mint a szakemberek
gondolták volna.
Több pontjára szállítóűrhajókat irányítottak épületelemekkel az első
létesítmények számára, védelmül a hőmérséklet-különbség ellen, ám
alig nyújtottak biztonságot a meteoritokkal szemben.
A Darling of Stars kísérleti űrhajónak egy további problémát kellett
megoldania: a nagyobb mozgékonyságot az űrben. Az űrhajó öt nap óta
keringett jóval a holdpályán kívül. A két asztronauta jelentései
sokatmondóak voltak. Az újfajta hajtómű bevált, a technikusok
hozzáfoghattak a következő lépés előkészítéséhez.
Az űrhajó fedélzetén tartózkodott a harminchat éves Róbert Ardsley,
hivatásos sportoló és pilóta, egy tizenegy éves kislány apja és a
negyvenöt éves Dávid Hunter, nőtlen, kipróbált berepülő űrhajós, olyan
ember, akinek bajtársai állítása szerint nem voltak idegei. Ö irányította a
repülést, tartotta a kapcsolatot a vezérlőállomással, és végezte a
kísérleteket. Ezekhez tartoztak az egyre újabb pályamódosítások és az
űrhajóból való ki- és beszállások. Aztán megkapták a parancsot a
visszatérésre. Ekkor a Darling of Stars négyszázhetvenezer kilométer
távolságban volt a Földtől.
Kilenc nap a világűrben nem sok, mégis mindketten elégedetten
vették tudomásul a visszatérési parancsot. A műveletet automatikusan
programozott kormány-szerkezet irányította. Hunternak és Ardsleynak
alig volt tennivalója. Pihenőidejükét egy magánmegbízás végrehajtására
67
használták fel, amelyre engedélyt kértek a vezérlőállomás
parancsnokától, doktor Cowpertől. Két folyóirat szerkesztősége rendelt
tőlük fényképeket és rajzokat. Mialatt Hunter egy részleges
földfogyatkozást próbált lerajzolni, Ardsley filmfelvételeket és
fényképeket készített, és sajnálta, hogy még egyetlen régi űrszondával
sem találkoztak. Az ilyen találkozás az első, legénység nélküli
műholdakkal ritka színjáték volt, sok közülük már régen elégett a Föld
légkörében, mások nagy kiterjedésű pályán, a Nap körül keringtek, és
helyzetüket még közelről is nehezen lehetett meghatározni.
Ardsley átnézett útitársa válla fölött. A festő számára a mindenség
nem nyújt valami változatos hátteret.
- Én várnék a rajzolással, amíg fel nem építjük az első várost a
Holdon... -mondta.
- Azt mi már nem érjük meg - felelte Dávid Hunter. Védőfüggönyt
vont a fedélzeti ablak elé, és szorgalmasan vázolta a rendkívüli
színjátékot, amelyet a Hold és a Föld nyújtott. - Tudod, Bob, a Hold
szőlőfürtjei nemcsak átkozottul magasan csüngnek, de csakugyan
savanyúak is. Az első házak erősen hasonlítanak majd az eszkimók
jégkunyhóira. De hogy az ott. . .
Elhallgatott, és izgatottan pislogott kifelé.
- Mi történt - kérdezte Ardsley -, jönnek a Mars-lakók?
- Mintha egy tetű mászna a holdkorong fölött. Furcsa, csak nincs
valami baja a szememnek?
- Nem - mondta Ardsley -, jól láttad.
Nem tetű ugyan, de már régen vágytam egy ilyen öreg szondára.
Valóban, nem messze tőlük apró test mozgott, amely a
fényviszonyok következtében olyan élénken ragyogott, akár egy
elsőrendű csillag. Ardsley a szondára irányította a fedélzeti kamerát.
- Látod, Dávid - kiáltott fel boldogan -, mégiscsak van Télapó,
meghallgatta a kívánságomat !
- Valószínűleg egy öreg Explorert fedeztünk fel; a nagysága
hasonló, vagy talán a távolság téveszt meg?
- Valószínűleg - mondta Ardsley, és néhány felvételt csinált.
Dávid Hunter a fedélzeti teleszkóppal vizsgálta a szondát.
- Nem, Bob, a szonda elég közel van hozzánk, de . . .
- Mi az, hogy de?
- Három antennát látok, és a gömbön egy szó olvasható.
- Mi az a szó?
- Darwin.
- Darwin? - kérdezte Ardsley csodálkozva. - Odaát kerek egy évvel
ezelőtt indítottak el egy Darwin nevű űrhajót, de az ott hever valahol a
Holdon.
- Darwin - ismételte meg Dávid Hunter de a szonda átmérője
legfeljebb ha huszonöt centiméter.
- Talán kém - találgatta Ardsley -, utánunk kémkedik. Ki tudja,
mióta követ bennünket.
- Szembejön velünk - mondta Hunter
68
 és kémnek eléggé primitív volna. - Felhívta a vezérlőállomást, és
közölte a felfedezését.
Kis szünet után megszólalt a hangszóró:
- Próbálják megközelíteni a szondát, és vegyék a fedélzetre.
Amikor Ardsley a teleszkópba nézett, a feliratból már csak a D betű
volt látható. Ennek a sajátságos mozgás volt az oka, amellyel a kis test
világűrbeli útját végezte. Mint egy pörgettyűé, úgy ingott a tengelye.
Hasonló mozgást végez a Föld is, ezt a jelenséget hívják az
asztronómusok precessziónak. Ez okozza a Földön az évszakokat. A
Föld precesszióját azonban a Nap, a Hold és a bolygók váltják ki. Nem
egészen szabályos gömb alakja a ludas benne, ami különböző
vonzáseffektusokhoz vezet. A kis szondának ezt a különös forgó
mozgását csak azzal lehetett magyarázni, hogy a belsejében elhelyezett
tárgyak egyenlőtlenül voltak elosztva.
- Talán a Darwin egyik jelzőszondája - vélte Hunter lehet, hogy a
lezuhanás előtt katapultálták.
Ardsley nem válaszolt. Nem vette le szemét a szondáról.

A Darling of Stars új kormány- és hajtóműrendszere alkalmas volt ilyen

mentési kísérlet végrehajtására. Hozzávetőlegesen meghatározták a kis
szonda útirányát, és bekapcsolták hajtóművüket. Ezáltal először több
száz kilométernyire eltávolodtak, mielőtt a szonda pályájára rátérhettek.
A kis tokocska sebessége rendkívül nagy volt. Ardsley és Hunter ebből
arra következtetett, hogy az űrhajó - ha ugyan a szonda valóban a
Darwinról származik - különlegesen nagy sebességgel halad.
Öt órán át manővereztek a vezérlőállomás utasításai alapján, mire a
szonda százméternyi közelségbe került föléjük. Újabb órák teltek el,
amíg a távolság tizenöt méterre csökkent. Még közelebb kerülni hozzá
kockázatos lett volna, mert ha összeütköznek az apró mesterséges
égitesttel, az akkora lökést kaphatna, hogy újra eltávolodna.
Róbert Ardsley felkészült a kiszállásra. Útitársa közvetítette az
állomás tudósaihoz, mi történik a fedélzeten.
- Ardsley felöltötte az űrruhát - jelentette -, átvizsgáljuk a nyomást,
az oxigén-tartalmat, a fűtést, az adóberendezést. Minden rendben.
Ardsley most mászik be a zsilipbe.
Ami ott történt, azt Dávid Hunter nem láthatta, de ezeket a ki- és
beszállásokat mindketten százszor is végrehajtották már. A zsilipben
csökkent a nyomás, az oxigén elillant, adva voltak ugyanazok a
feltételek, mint az űrben. Következhetett a kiszállás. Öt perccel később
Dávid Hunter már látta útitársát a fedélzeti ablakon keresztül.
- Bob kiszállt - közölte az állomással. - Letekeri a kötelet, és
távolodik. Imbolyog. Halló, Bob, minden rendben?
- Igen - jött a válasz mindjárt elérem a szondát.
Róbert Ardsley integetett. Kameráját magával vitte, készített néhány
felvételt. Aztán már szorosan a szonda mellett volt. Óvatosan megfogta
az egyik antennapálcát, és maga felé húzta a gömböt. Az antennákat be
69
lehetett tolni. Hunter figyelte, hogyan húzza vissza magát útitársa a
kötéllel az űrhajóhoz. Az egész művelet tíz percig tartott.
Dávid Hunter hallotta, hogy baj társa beszáll. Az űrhajó megingott,
amikor Ardsley lezárta a nyílást. Az oxigén sziszegve hatolt be a
zsilipbe. Néhány másodperc múltán mindkét helyiségben ugyanazt a
nyomást mutatta a légnyomás-mérő. Róbert Ardsley megszabadulhatott
formátlan űrruhájától, és visszamászhatott útitársához.
- Gyerekjáték volt - mondta fellélegezve -, kíváncsi vagyok, mit
halásztunk ki.
Nem kisebb izgalommal várták az eredményt a földi állomáson sem.
Kétségtelenül jelzőszonda volt, amely titkot rejtegetett magában. Dávid
Hunter kinyitotta a zárat. A kis gömb szétesett. Összehajtott papírdarab
volt fölül, alatta egy fémkazetta. Ardsley kivette a papírt, és szétnyitotta.
Inkább magának olvasta, mint az állomásnak. Kézzel írták:
- „Élünk, mentsetek meg bennünket! Egy szondát már kilőttünk. Ha
az elkövetkező hét hónapban nem sikerül bennünket megmenteni,
minden segítség késő!”
A segélykiáltás alatt négy név állt. Alatta számok és dátumok,
amelyek a Darwin pályáját jelezték. Hunter és Ardsley egymásra
néztek.
- Egy office ordre az égből - mormolta Ardsley.
- Vagy a pokolból.
Az állomás hívta őket. Még egyszer akarták hallani a szöveget és az
adatokat.
- Az ördög keze van a dologban -mondta Ardsley, és keresztet vetett.
Az űrhajóba való minden beszállás előtt keresztet vetett.
- Szentséges Szűz Mária, kilenc hónap óta azt hiszik róluk, hogy
szétzúzva hevernek a Holdon! Hogyan lehetséges ez?
- Bob - suttogta Hunter -, talán éppen itt vannak a közelünkben? A
szonda huszonhárom napja van úton. - Dávid Hunter kinézett a fedélzeti
ablakon, mintha minden pillanatban felbukkanhatna a Darwin.
A megadott számadatok alapján köny-nyen megállapíthatták volna,
hogy a szerencsétlenül járt űrhajó nem lehet a közelükben. Nem voltak
azonban olyan állapotban, hogy el tudják végezni a számításokat. Az
sem lepte meg őket, amikor a vezérlőállomás hangja jelentkezett, és
közölte, hogy az adatok szerint a Darwin körülbelül százharmincmillió
kilométernyire van tőlük. Ez csaknem annyi volt, mint a Föld és a Nap
közötti távolság. Mindketten a számokra meredtek, és alig értették a
vezérlőállomás rádiósát. Arra figyelmeztette őket, hogy figyeljenek a
műszereikre; és ellenőrizzék saját pályájukat. Azután a szonda további
tartalma felől érdeklődött. Ardsley kivette a kazettát, és felnyitotta. Egy
hangszalag volt benne. Mindketten annyira fel voltak indulva, hogy a
vezérlőállomás munkatársának többször meg kellett ismételnie kérdését.
- A halottak szavai - mondta Ardsley nem tudom felfogni, síremléket
állítottak nekik, hivatalosan eltemették őket, még tőlünk is ott volt egy
delegáció. A hivatalos közlemény szerint a hat ember az űrhajó

70
roncsaival együtt ott fekszik a Holdon; de hát akkor hogy lehetséges ez
itt?
Dávid Hunter úgy nézett a hangszalagra, mintha mérges pókot látna.
- Az isten verje meg! - kiáltott fel. - Élnek és reménykednek, mi
pedig nem tudunk rajtuk segíteni!
Hívta az állomást, és feldúltan beszámolt érzéseiről. Dávid Hunter
először vesztette el uralmát az idegei fölött. Ardsley még sohasem látta
útitársát ilyen állapotban.
- Meg fognak halni! - kiáltotta az elkeseredetten. - Ki tudná őket
ilyen rövid idő alatt elérni?
- Mégiscsak hét hónap, Dávid - mondta Ardsley.
- Százharmincmillió kilométer, hogyan lehet oda eljutni? Nem,
lehetetlenség őket megmenteni... - Felsóhajtott a hirtelen felismerés
hatása alatt.
- Ne keseredj el, Dávid - vigasztalta Ardsley -, valamit majd csak
kitalálnak. Minket is érhetett volna ez a sors. Mi hasznát veszik most a
modem űrhajójuknak? Nem szeretnék a skatulyájukban ülni. És
elmorzsolok harminc rózsafüzért, ha újra szilárd földet érzünk a lábunk
alatt.
Dávid Hunter fel akarta tenni a tekercset, de túlságosan fel volt
indulva. Ardsley átvette tőle a feladatot.
- Mindjárt többet tudunk, Dávid, de talán lent kellene először
meghallgatnunk a tekercset. Rossz érzésem van itt fönn. Sohasem tudja
az ember, mikor érheti valami.. .
- Kapcsold be, Bob - utasította Hunter.
Ardsley összekapcsolta a lehallgatókészüléket az adóberendezéssel.
így az állomás is hallgathatta a szalagot. Intett útitársának, és
bekapcsolta a készüléket. A tekercs forogni kezdett.
Másodpercekig semmit sem lehetett hallani, azután szófoszlányok
hallatszottak. Valaki ezt mondta: „A szalag fut, most beszélj.” Egy
másodperc múlva mély lélegzetvétel volt kivehető, majd egy női hang.
Szokatlan volt a hangzása a fémfalak között, de olyan tisztán értették,
mintha a beszélő közvetlenül mellettük állt volna. A nő ezt mondta: „Itt
Szonja beszél. Szavaim nem érik el a Földet, mégis neked küldöm őket,
drágám. Kitartottunk, ameddig csak lehetett. Nem felejtettelek el,
gondolatban mindig veled voltam. Tudom, drágám, hogy halottnak
tartasz. Ez igaz is, ez a lét nem élet már. Űrhajónk csillaggá vált a
csillagok közt, egy másik világgá, saját törvényeivel és erkölcsével. Ha
szavaim valaha eljutnak hozzád, és még megvan a kis könyvecskénk,
amelybe annyiszor írtuk bele gondolatainkat, akkor fűzd hozzájuk
utolsó üdvözletemet: »Szikra voltunk, és lángra akartunk lobbanni; a
szél az örökkévalóságba sodort bennünket. A szikrából csillag lett,
mindenki számára látható és mindenkinek jó.« Élj boldogul, drágám,
éljetek boldogul, emberek! Számunkra, csak az emlékezés maradt, az
egyetlen paradicsom, amelyből senkit sem lehet kiűzni.”
Ardsley és Hunter összeszorított szájjal hallgatták, lélegezni is alig
mertek. A női hang elhalt, de fülükben tovább csengtek a megrázó
71
szavak. A hangszóróból torok-köszörülés hallatszott, majd egy magas,
vékony férfihang szólalt meg: „Itt Dzsi beszél. Eljön az idő, hogy
tesznek majd valamit a megmentésünkért. Én nem adtam fel a reményt.
Elméletileg a szondának harminc-negyven napon belül földközelbe kell
jutnia. Nincs értelme a sok beszédnek. Apám, anyám! Üdvözletemet
küldöm. Ne sirassatok. Örültem az életnek, de újra megtenném az utat,
az Utat a csillagokba.. . Éljetek boldogul, éljetek mindnyájan boldogul.
Ha lehet még egy kívánságom, akkor ez a következő: Őrizzétek meg a
békét a Földön - nincs nála jobb bolygó a mindenségben . .
Ismét csend lett. Hirtelen halk szóváltás volt kivehető. Valaki
nevetett, egy másik csendre intette, míg egy férfihang az egészet
túlharsogta: „Gyula beszél. Átkozott űrhajó! Istenverte univerzum!
Kísérletezni akartatok velünk? Ö, te nyomorúságos élet! . . . Nem bírom
tovább, ki akarok jutni innen . . . Szonja, nem bírom tovább!”
Zokogás szakította félbe a felvételt. Róbert Ardsley önkéntelenül
útitársára tekintett, de a zokogás a hangszóróból jött. Dávid Hunter
mozdulatlanul ült, és tágra nyitott szemmel meredt a hangszalagra. Egy
nő mondott vigasztaló szavakat a beszélőnek. Azután egy férfihang
csendült fel, ismét tisztán és érthetően. A férfi ezeket mondta: „Roger
Stuart beszél. Még több mint hét hónapra elegendő táplálékkal
rendelkezünk. Talán még idejében megtalálják egyik vagy másik
űrszondánkat. Ez a remény tart életben. Az utolsó szondában, amelyet
kidobunk, van a naplóm. Nem a nyilvánosságnak szántam. Ezeket a
feljegyzéseket az Űrkutatási Intézetre hagyom. Ha Cedrice fiam még
életben van, amikor ez a hangszalag a Földre jut, úgy kérem, tekintsék
ezeket a szavaimat végakaratomnak: Cedrice, drága fiam, mi az utolsó
pillanatig küzdöttünk a halál ellen. Élvezd azt az álmot, azt a
csodálatosan szép álmot, amelyet mi életnek nevezünk; egyetlen élet
létezik a világmindenségben, és ennek is csak a Földön van értelme.
Örülj világos elmével mindennek, amit a Föld nyújthat. Csak most
tudom, mit vesztettünk. Reményem csekély. Útitársaimmal együtt a
kegyetlen véletlenre bízom magam. Szeretném, ha az utánunk jövőknek
nem lenne osztályrészük ilyen utazás. Ölellek, fiam, gondolatban veled
vagyok ...”
A tekercs lefutott, a keskeny szalag a tányér körül tekergeti, míg
Ardsley ki nem kapcsolta a készüléket. Egy ideig csend volt, A
lélegzetfojtó panaszok, a kétségbeesett kiáltások lenyűgözték a két
embert, megindultan ültek fülkéjükben, és nem találtak szavakat.
A hangszóróból megszólalt valaki:
- Vettük az egészet. Van még valami a szalagon, vagy csak ez a
négy volt?
Ardsley válaszolt a központnak. Útitársához fordulva így szólt:
- Ne haragudj, Dávid, de nyugtalanít a gondolat, hogy velünk is
történhet valami.
- Ha segíteni lehetne rajtuk - mondta Hunter én kész lennék
felszállni. Mit kell kiállniuk!

72
 Az állomásról megérkeztek az adatok a kormánymű
beprogramozásához. A mentőakció messze eltávolította őket az előre
kiszámított pályáról. A Darling of Starsnak tíz nap múlva kellett
leszállnia a Földön.
- Még tíz nap - ismételte Ardsley.
Dávid Hunter nem válaszolt. Most saját problémáikkal kellett
törődniük, mert űrhajójuk még mindig távolodott a Földtől, amely
mutatta az utat éjszakájuk csendjében.
Amikor tíz perccel később bekapcsolták a hajtóművet, és a Darling
of Stars új pályára tért, mindkettőjük szeme szüntelenül a fedélzeti
ablakra irányult. Ugyanaz a gondolat foglalkoztatta őket, de a Charles
Darwin már nem adott újabb életjelet.

73
XII.

A Kambo-völgykatlan két nagy kiterjedésű völgyből állt. A

kilövőállomás a kisebbiket foglalta el, átmérője másfél kilométer volt.
Az előtte elterülő nagyobb síkságon helyezkedtek el a hivatali épületek,
a lakóházak, a javítóműhelyek, a föld alatti üzemanyagraktárak és az
irányítóközpont. Az egész völgyet meredek sziklák vették körül,
amelyek kitűnő védelmet nyújtottak az időjárás viszontagságai ellen. A
kilövőhely ezernyolcszáz méternyire volt a tenger szintje fölött. Innen
szállt fel a Charles Darwin. A kilövőhely közelében állt az obeliszk is,
amely a Darwin tragédiájára emlékeztetett.
Antennaárbocok meredtek a felhőtlen égre, tartálykocsik robogtak át
a tájon, és világos ruhás munkások nyüzsögtek a daruk körül. A
kilövőhely közepén állt a felvonó. Két karcsú torony tartott egy henger
alakú testet, a vége ki volt hegyezve, mint egy ceruza, és kimagaslott
környezetéből. Ez az óriás ceruza volt a Johannes Kepler.
A kevés kiválasztott, aki megfelelő távolságból megtekinthette az
űrhajót, távcsővel igyekezett minél többet látni. Kivehették, hogy a
hatalmas fémtest felső harmadát tenyérnyi lemezek borítják, amelyek
tükörként verik vissza a napsugarakat. A nézők ismerték a mozgatható
lemezek szerepét, aki pedig még nem ismerte volna, megtudhatta a
főmérnöktől, aki felhívta figyelmüket, hogy íme, a lemezek lassan
felnyílnak. A hatás meghökkentő volt. A tükörfelület eltűnt, és helyette
az egész űrhajót borító sötétkék bevonat vált láthatóvá. Ezzel az
egyszerű műszaki megoldással a napfény visszaverődését a
körülményeknek megfelelően tudták irányítani, ez pedig lehetővé tette a
hőmérséklet bizonyos mértékű szabályozását kívülről.
- Az űrhajó teljes hossza tizennyolc, átmérője öt és fél méter -
magyarázta a mérnök. - A Johannes Kepler, testvérhajójához, a Charles
Darwinhoz képest valamelyest megnőtt és megváltozott. Kérem,
figyeljék meg, miféle folyamat megy végbe, amikor az űrhajó rátér
előre kiszámított pályájára.
Pár szót mondott a mikrofonba. Néhány másodperc múlva váratlan
dolog történt. Az űrhajó hirtelen lebegni látszott. A henger három részre
bomlott. Olyan volt, mint mikor egy esernyőt feszítenek ki. Három
bordája egyszerre szétnyílt, míg a középső tengellyel derékszöget nem
képezett.
- Most még képzeljék hozzá, hogy ez a három borda nyolc
másodpercenként megfordul a tengelye körül - folytatta a mérnök. -
Ezáltal a külső végén levő kabinban keletkező centrifugális erő olyan
súlyt hoz létre, amely megfelel a földi ellenállásnak. Csak az űrhajó
74
többi, merev részében lép fel a súlytalanság. Ott található a
laboratórium, az irányító- és jelzőberendezés, a parancsnoki fülke és
később, a körpályán történő összeszerelés után, a hőcsere-atomhajtómű.
A három borda ismét visszafelé hajlott. Néhány másodperc múlva
összezárult, és a törzs visszanyerte korábbi henger alakját. Ott volt a
hallgatóság között Cedrice és Anne is. Kissé távolabb álltak. Cedrice,
akinek számára az űrhajó semmi újat nem jelentett, csekély érdeklődést
tanúsított. A Darwint többször is látta, az pedig elvben nem sokkal
különbözött a valamivel nagyobb Johannes Keplertől. Annál erősebb
benyomást tett a dolog Anne-ra.
- Lenyűgöző - mondta lelkesedve
az ember szinte el sem tudja képzelni, hogy ez a kolosszus
felemelkedik a földről.
Cedrice felsóhajtott.
- Akármelyik fényképen többet látsz ennél - dörmögte. - Most már
csak éppen az hiányzik, hogy valaki kimásszék a Keplerből, és
meghajoljon.
Anne figyelmesen hallgatta a mérnök szavait, aki az űrhajó
tudományos programját és a Marsra tervezett útirányát ismertette.
- Általában minden hétszáznyolcvan napban egyszer van lehetőség
ilyen repülésre - magyarázta éppen. - Ennek során az űrhajó elliptikus
pályán közelíti meg a Marsot, és mintegy háromszázötvenezer kilométer
távolságban repül el a bolygó mellett. Ez körülbelül a Föld és a Hold
közti távolságnak felel meg.
- Ha ő tudná! - dörmögte Cedrice. - Most tanácskoznak Shagan
elméletéről.
Nagyot néz majd az öreg. Nanga megtakaríthatta volna ezt az
utazást. - Eltávolodott a csoporttól. - Gyere, Anne, többet már úgysem
mutatnak, nekem pedig nincs türelmem ehhez a bámészkodáshoz.
Egy férfi közeledett feléjük, arcán látszott, hogy akar tőlük valamit.
Negyvenes, karcsú férfi volt, arcát fekete oldalszakáll keretezte. Már
találkoztak vele a nézők között, buzgón j egyengetett.
Kényelmesen lépkedett, jobb keze a kabátzsebében, és bizalmaskodó
mosollyal megszólalt:
- Nyilván önök is úgy vannak, mint én, én sem lelem kedvemet az
ilyen nyilvános bemutatókban. Úgy tűnik, mintha múzeumban lenne az
ember ... - Utánozta a mérnök hangját: - És itt láthatják, uraim és
hölgyeim, Arkhimédész képmását. Házának kertjében ül, és elmélyülten
töri a fejét a kör négyszögesítésén. Haha! Látom, önök is elteltek a
látnivalókkal.
- Igen - mondta Cedrice.
- Ön a sajtótól van?
- Nem.
- De maga biztosan újságíró - mondta Anne.
- Valami olyasféle - válaszolta a szakállas -, irodalommal
foglalkozom. Könyvet írok erről a problémáról. Természetesen nem a
Keplerről. Csak azért néztem meg, hogy benyomásokat szerezzek. Értik,
75
ugye? Nem, az én témám bizonyos értelemben a Kepler legénységének
unokáiról szól.
- Szóval utópisztikus regényt ír.
A férfi a fejét ingatta.
- Hát igen, így is nevezhetnénk, de mi az, ami ma még utópisztikus?
A Kepler a Mars felé repül, de már nincs messze az idő, amikor az
Alpha Centauri, az Androméda-köd vagy más galaktika lesz az utazás
célja. A fejlődés gyorsabb, mint a mi fantáziánk.
- Sohasem fogunk elérni idegen naprendszereket - mondta Cedrice.
- Honnan tudja, fiatalember? - kérdezte a szakállas.
- Vannak határok, és ezek már ma is világosan láthatók. Sokkal
többet, mint a Kepler, a jövőtől sem várhatunk.
- Ez aztán a szerénység! - A szakállas könnyedén meghajolt. - A
nevem egyébként Honoré R. írtam néhány könyvet, nem világrengetők,
egyszóval nem nagy mulasztás, ha valaki nem olvasta a műveimet.
Sem Cedrice, sem Anne nem emlékezett, hogy valaha is hallotta
volna ezt a nevet. De Cedrice kényszerűségből ugyancsak elmormogta a
maga nevét. Semmi kedvet nem érzett, hogy az irodalmárral cseveg- 1
jen.
Annál jobban örvendezett Honoré R.
- Micsoda szerencsés véletlen! - kiáltott fel boldogan. - Stuart, Roger
Stuart, az ön édesapja volt a Darwin első vagy második mérnöke,
igazam van? - Amikor Cedrice csak némán bólintott erre, még jobban
felbuzdult: - Tudja, a katasztrófa annak idején nagyon felizgatott.
Hosszú ideig gondolkoztam rajta, vajon nem lehetne-e regényt írni a
tragikus szerencsétlenségről.
De nem mertem hozzányúlni a témához. Nem fekszik nekem a
tragédia. No, mások megpróbálták, és beletört a bicskájuk. Bizonyára
ismeri Antonius dél Merlin könyvét: Visszaút nincs. Mi a véleménye
róla?
- Hülyeség - mondta Cedrice, és törte a fejét, mit akarhat ez tőle.
Árad belőle a szó. Kellemetlenül érintette, hogy éppen most emlékezteti
a katasztrófára. A legszívesebben faképnél hagyta volna, de Honoré R.-t
már nem lehetett megállítani. Csak mondta, mondta a magáét.
- Alapjában véve a jelenkori űrhajózás kevéssé érdekes. Akkor válik
a dolog kalandossá, ha majd néhány évezreddel előbb járunk. Képzelje
csak el, egyszerre más élőlények látogatnak el hozzánk. Ezek azonban
akkorák, hogy minket csak nagyítóüvegen keresztül láthatnak.
Egyáltalán nem volna kellemes. Lehet, hogy baktériumoknak néznének
bennünket, és mindenekelőtt fertőtlenítenék a Földet. Hahaha!
Egyébként az is érdekes lenne, ha két és fél ezer évre visszamennénk az
időben. Elolvasta figyelmesen Ezékielt?
- Nem ismerek semmiféle Ezékielt! - dörmögte Cedrice kedvetlenül.
- El kell olvasnia! - kiáltott fel patetikusan Honoré R., és idézni
kezdte: „És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást
érő villámlással, mely körül fényesség vala . . Érti már? „És belőle négy
lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi forrná jók
76
vala. És mindegyiknek négy orczája vala és négy szárnya...” És most a
szemtanú személyesen: „És hallám szárnyaik zúgását, mint sok
vizeknek zúgását.. . Mikor állának, leeresztik vala szárnyaikat..Na
hallja, ha ez nem a helikopter leírása, akkor nem tudom, micsoda! Van
itt szó kerekekről, amelyek felemelkednek a földről, tűzcsóváról meg
hasonlókról. El kell olvasnia Ezékielt, én biztos vagyok benne, hogy
egyszer már voltak látogatók a Földön.
Cedrice türelmetlenül az órájára nézett. Vigye el az ördög az
Ezékiéljével együtt! Lehet, hogy Nanga már visszaérkezett.
Honoré R, rendületlenül folytatta:
- Ezékiel adatait egyébként Ézsaiás és János is megerősíti. De ha
idegen élőlények eljöhetnek hozzánk, akkor számunkra is megvan a
lehetőség, hogy behatoljunk a világűr mélységeibe. Érdekelne a
véleménye. Nem hisz benne, hogy egyszer majd a fény sebességével
repülhetünk? Hiszen ön már járt a kozmoszban. Nos, hogyan is áll a
dolog valójában az egyedülléttel? Sokat locsognak erről, a hivatalos
jelentések pedig nem érdekesek. Hogyan lehet elviselni az egyedüllétet?
Milyen érzések töltik el az űrhajóst, amikor bemászik egy ilyen
konzervdobozba?
Cedrice segélykérőén nézett körül, Anne azonban mintha
természetesnek találta volna a kérdést. így kénytelen volt válaszolni :
- A szakirodalomban feleletet talál az ilyen kérdésekre. Én már
közöltem a magam véleményét. Elképzelhetetlen, hogy még csak meg is
közelítsük a fény sebességét, ez matematikailag bebizonyítható, hacsak
nem küld előre egy utcaseprőgépet a világűrbe. Ami a magányt illeti, az
valóban probléma. Én erről semmit sem tudok mondani, hiszen
hosszasabban még nem gyakoroltam. Mit kíván még? Az űrhajós
közérzete? Semmi esetre sem fél az ember. Csupán kíváncsi, ennyi az
egész. - Kísértést érzett, hogy egyszerűen faképnél hagyja.
Honoré R. kétkedve csóválta a fejét.
- Na igen, ez persze felfogás kérdése - dörmögte de mi a véleménye
a Mars két holdjáról, a Phoboszról és a Deimoszról? A most következő
expedíció bizonyára véglegesen megoldja a rejtélyt. . .
- Milyen rejtélyt? - érdeklődött Anne.
- A Phobosz nevű hold minden valószínűség szerint egy mesterséges
égitest - világosította fel Honoré R.
- Ez nem bizonyítható, legalábbis ma még nem - mondott ellent
Cedrice.
- De kérem! - kiáltott fel Honoré R. - Efelől már nincs semmi kétség.
Ennek az állítólagos holdnak tizenhat kilométer az átmérője, és alig
tízezer kilométer távolságban kering a Mars körül. Mivel magyarázza,
hogy a sebessége növekszik?
- Ezt nem tudom - felelte Cedrice.
- Nem tudja? Ugyan, ugyan, nagyon is jól tudja, hogy a Phoboszt a
Mars légköre fékezi. Tömör test esetében ez sohasem volna ilyen
mértékben lehetséges. Következésképpen üreges testről van szó. Még
azt is feltételezem, hogy idegen galaxisról való űrhajóval van dolgunk.
77
Valószínűleg a kormányberendezése egy leszállási kísérlet alkalmával
felmondta a szolgálatot. Gondoljon csak Ezékielre és Ézsaiásra. Még az
is lehetséges, hogy ugyanazokról az élőlényekről van szó, akik a Földre
is ellátogattak. Vagy talán fantazmagóriának tartja az egészet?
- Igen - mondta Cedrice.
- Tudósok is állítottak fel hasonló elméleteket. Látja, kisasszony -
fordult Honoré R. Anne-hoz ezek a problémák izgatnak engem. Az
irodalom feladata lesz, hogy foglalkozzék velük.
Anne-t szórakoztatta, hogy ez a firkász ilyen gátlástalanul a
nyakukba varrta magát, és Cedrice-t ebbe a beszélgetésbe belevitte.
Amikor látta, hogy Cedrice igyekszik abbahagyni, maga tett fel néhány
kérdést. Kíváncsi volt, milyen témán dolgozik az író, és hogy művében
még földi érzelmeket táplálnak-e az emberek.
- A legkevésbé sem - felelte Honoré R.
- Földi érzelmeken nyilván az olyan elavult csökevényeket érti, mint
a gyűlölet, a szerelem és más hasonlók. De hát micsodák ezek? Mi az,
hogy szerelem? A tudomány ezeket a jelenségeket nagyon szabatos
tételekkel magyarázza. Embert állítanak elő mesterséges
megtermékenyítés útján, kémcsőben, teljesen szerelem nélkül. A
biofizikusok az egész emberi testet, az agyat is beleértve, alkotórészeire
bontották. Az érzésekkel kapcsolatos filozófiáját viszontláthatja
matematikai egyenletekben háromszázhúsz oldal terjedelemben,
bibliapapíron. Tudjuk, hogyan viselkednek az atomok és a molekulák,
ha bizonyos ingerek, pontosabban bioáramok hatnak rájuk. Ezek az
áramok mérhetők, még a párzás folyamatában is, amit szerelemnek
szoktak nevezni. A szemben kezdődnek, és az agyon keresztül a nemi
szervekig jutnak, ez az egész. Mindent ismerünk, kisasszony. Az
aminosavakat jegyzékbe foglaltuk, a sejtmag-információkat láthatóvá
tettük, és a biokémia minden doktorjelöltje képes rá, hogy
megváltoztassa önben a nukleo-proteidok összetételét úgy, hogy egy
vörös hajú bébi helyett szőkét vagy akár fekete, göndör hajút- hozzon a
világra. Ha tehát a szerelemről kíván valamit olvasni, akkor legjobb, ha
az alkalmazott kémiára szakosított könyvkereskedésbe tér be.
- Ez szörnyűség - háborodott fel Anne
hogyan írhat maga ilyen beállítottsággal
éppen szépirodalmi könyveket?
- Jaj, istenem! - mondta Honoré R., és megsimogatta a szakállát. -
Az én könyveimben már nincsenek szerelmi problémák. A hőseim
vegyileg tiszták, és enyhe karbolszaguk van. Nem esznek, hanem
koncentrátumokból merítik az energiát. Ezek egyébként ma még egy
kissé tökéletlenek, de az ember találékony. Egy szép napon majd
iszonyodva emlékszik elődeire, akik mészárszékben szerezték be fehér-
jeszükségletüket, és élvezettel kebelezték be a sertéscsülköt savanyú
káposztával. Azok az emberek, akiket én ábrázolok, átszelik a
mindenséget, ez a mi korunk odisszeája. Az érzelemdús regények kora,
a kandalló meghitt tüze lejárt, és elérkezett az elektron uralma.

78
 Cedrice a Darwinra, gondolt, és legszívesebben valami
gorombaságot vágott volna a szakállas fejéhez. Megvető hangsúllyal
mondta:
- Az új Homéroszra már régóta várunk. Ha a Kepler nyolc vagy
tizenkét hét múlva felszáll, néhány szellemileg visszamaradt lény ül
majd benne, akik még primitív érzelemvilágban élnek. Szolgáljon önnek
elégtételül, hogy ez a bádogdoboz még az égi mechanika törvényeinek
is kénytelen alávetni magát, és csupán a Föld közvetlen közelében
mozoghat. Vigasztalódjék, ezek a visszamaradt lények a Kepler-ben
eléggé megbűnhődnek, hiszen unalmas utazásuk alatt le kell mondaniuk
az ön karbolszagú hőseiről.
Cedrice megfordult, és köszönés nélkül továbbment. Anne követte.
- Igazad volt, Cedrice, még élesebb szavakat is megérdemelt volna.
A fiú nem válaszolt. El akarta felejteni ezt a locsogást, de Honoré
R., ez a fantaszta kihozta a sodrából, és gondolatai egyre visszatértek
hozzá. Amikor a kocsiban ültek, megszólalt:
- Ez az ember természetesen bolond. De az ördög tudja, én is inkább
ma repülnék el Naprendszerünk határáig, mint holnap. De hogyan lehet
egy embert a maga ezerfajta érzésével úgy analizálni, mint egy darab
szappant?
- Vajon elérkezik valóban ez az idő? - kérdezte a lány.
- Talán, ha nem is éppen úgy, ahogyan ő gondolja. Ha minden érzést
matematikai egyenletté alakítanak is, az nem jelenti, hogy meg is
szüntetik. Ellenkezőleg: a jövő emberei mélyebben éreznek majd, talán
úgy, mint néhány nagy elme a zenében megsejtette. Néha arra
gondolok, hogy ez a zene az egyetlen, amely korunkat a távoli jövővel
összeköti, sőt talán egy darabja annak a korszaknak, amelyet értelmünk
még egyáltalán nem képes felfogni.
- Amikor a bioáramairól beszélt, arra a hat emberre kellett
gondolnom, köztük arra a nőre - mondta Anne.
- Nekem is - felelte Cedrice. Anne-ra nézett és mosolygott. - Anne,
ne hidd azt, hogy én mindent elfelejtettem, ami köztünk volt. Csak úgy
áll a dolog . . . hogy is magyarázzam? - Dadogni kezdett, és nem tudta
folytatni.
- Nem kell magyaráznod, Cedrice, mert ha magyarázni akarnád,
banálisan hangzana. És nem is kell semmit sem mondanod.
Cedrice megszorította a lány kezét.
- Akarod, hogy maradjak, legalábbis amíg minden tisztázódik, és
újra be kell vonulnod abba a nyomorúságos kamrába?
- Igen, maradj addig velem - kérte Cedrice.

A két asztronauta, Dávid Hunter és Róbert Ardsley felfedezésének

híre a titokzatos rádió jelzések kiértékelése közben lepte meg a Legfelső
Űrhatóság tudósait. Három tudós érkezett az USA-ból, ők hozták
magukkal a hangszalag kópiáját. A Darling of Stars még Föld körüli

79
pályán volt: Hunternek és Ardsleynek huszonnégy óra múlva kellett
leszállnia a Földre.
A lelettel Shagan elmélete bebizonyosodott, A megadott
pályaadatokat Zemuba, a legnagyobb számítóközpontba továbbították.
A számítóközpontnak kellett a Johannes Kepler startjához a
legkedvezőbb időpontot kijelölnie és az űrhajó pályáját és sebességét
beprogramoznia. A hat szerencsétlenül járt űrhajós számadatai
világosak és félreérthetetlenek voltak. Ám csak négyen írták alá, és a
hangszalagon is csak négyen beszéltek. Kettő hiányzott. Miért? Csak
betegek voltak? Fontos lett volna tudni, mert a Keplernek pontosan
kiszámított mennyiségű élelmiszert, gyógyszert és oxigénkészletet
kellett magával vinnie. E bizonytalanság miatt született az a határozat,
hogy a Kepler legénységét hat főről négy főre csökkentik.
Ebben a helyzetben tett doktor Cowper egy váratlan ajánlatot. Kérte,
hogy egy amerikai asztronauta is részt vehessen a mentőakcióban.
Javaslatát osztatlan tetszés fogadta. Három űrhajóst kellett tehát
kijelölni, hármat az ezrek közül. . .
Cedrice mit sem sejtett, amikor összetalálkozott Wulkóval.
Megállapodtak, hogy a megrázó hangszalagot csak a Kepler startja után
hallgathatja meg. Most még túl nagy megterhelést jelentene számára.
Hiszen a kézírásos életjel is eléggé megrendítő. Újra és újra elolvasta az
írást, és percekig nem jutott szóhoz. Mikor végül magához tért, ez volt
az első kérdése:
- Mikor indulunk?
- Nem tudom - felelte Wulko -, lehet, hogy nyolc nap múlva, esetleg
csak néhány hét vagy hónap múlva. Negyven-nyolc órán belül
megkapjuk az elektronikus számításokat. De mondanom kell valamit,
Cedrice ... - Wulko habozott. Tudta, hogy az, amit most Cedrice hallani
fog, csalódást okoz majd. Cedrice nem vehetett részt az expedícióban.
Hosszú vitákat folytattak róla, némelyek a részvétele mellett foglaltak
állást, de ellene szólt a rosszul sikerült kísérlet és kevés tapasztalata. így
kompromisszumra szánták magukat, és Cedrice-t első számú tartaléknak
jelölték.
Cedrice higgadtabban fogadta a hírt, mint Wulko várta.
- És ki lesz a négy ember, aki elindul a Keplerrel? - kérdezte
nyugodtan.
- A neveket nem ismerjük, egy fél tucat jelölt van - magyarázta
Wulko -, egy azonban már biztos: az amerikai részvételétől még
látványosabb lesz a mentőakció. Eddig csak közös értekezleteink meg
kutatásaink voltak, most majd együtt szállunk fel. Ez a repülés
demonstrációvá válhat. Valamikor már meg kell értenünk, hogy nem
fenyegethetjük egymást örök időkig a bombákkal.
Cedrice szkeptikusan fogta fel a dolgot.
- Hogy egy közülük velünk együtt repül-e vagy sem, az nem oldja
meg a szociális problémákat.
- Bizonyára nem - ismerte el Wulko -, de egyszer el kell kezdeni,
hogy az értelem jusson szóhoz.
80
 Cedrice szórakozottan bólintott. Most nem volt kedve vitatkozni. A
Johannes Keplerre gondolt, elképzelte, amint felszáll, egyre magasabbra
és magasabbra repül, míg csak fényes pontként el nem vész az ég
kékjében. Még negyvennyolc óra, amíg az indulási időt és a pályát
kiszámítják, még két nap . . . Cedrice úgy érezte, hogy ez lesz életének
leghosszabb két napja.

81
XIII.

Amikor Nanga megérkezett Manik Mayára, még nem hallottak a

hírközlő szonda megtalálásáról. A titokzatos rádió jelzésekről sem
tudott Shagan. Úgy fogadta Nangát, ahogyan Prágában elváltak:
mogorván, dühösen, sértődötten. Nanga nem mentegette magát, számára
Manik Maya-i munkája véget ért. Átadta a professzornak írásbeli
felmondását, aki ellentmondás nélkül elfogadta.
Még az obszervatóriumban kellett maradnia, mert az ellátmányt
szállító helikopter röviddel érkezése előtt elrepült. Csodálatosképpen
sem Cedrice táviratát, sem expresszlevelét nem kapta meg. Ennek okát
csak akkor tudta meg, amikor megérkezett Manik Mayára a feltűnést
keltő leletről szóló sürgöny.
Nanga a szobájában volt, amikor Damar belépett. Az utóbbi
napokban kitért az útjából, és Nanga csak örült annak, hogy Damar nem
kérdezősködött. Most kopogás nélkül tört be hozzá, és a boldogságtól
dadogva közölte:
- Megtalálták a Darwint! Nanga, nem volt hiábavaló, amit tettél! A
Darwin létezik! - Megragadta a lány kezét, és megcsókolta, Nanga
pedig fel sem fogta azonnal a szavait.
Azután Shagan is megjelent. Éppen olyan lelkesedéssel ismételte
meg azt, amit Nanga Damartól már hallott. Azután hozzátette:
- A megállapításom helyesnek bizonyult. Szeretném látni most,
milyen képet vág Sjögren! Ez aztán a győzelem! Az öreg Shagan tudja,
mit beszél. Fölém kerekedhettek, az elméletemet agyonbeszélhették, de
a logika erősebb ... - ömlött belőle a szó, arca lángolt a büszkeségtől.
Damar félbeszakította: .
- Megengedi, Shagan professzor, hogy emlékeztessem: ön
megtagadta a saját elméletét, és Nanga volt az, aki végig hitt benne.
Shagan úgy tett, mintha mi sem történt volna.
- Ne vitatkozzunk, kedves barátaim - rikácsolta -, hagyjuk a
történteket. Nanga, maga jól tudja, rossz állapotban voltam. Csak a siker
fontos. Ez a felmondás értelmetlen, majd később nyugodtan
megbeszéljük.
Nanga egy szót sem szólt. Amikor Shagan kiment a szobából,
Damar szólalt meg:
- Az öreg persze önző, de ebben a dologban igaza van. Nem
hagyhatsz itt bennünket.
- Nem maradok itt - válaszolta Nanga nyugodtan -, azonnal
elmegyek, amint a helikopter megérkezik.
Damar megdöbbenve nézett rá.
82
 - Ezt nem gondolhatod komolyan, Nanga. Elfelejtetted, hogy
doktorálni akarsz? Én segítenék benne. Kérlek, maradj . . .
A lány arcáról leolvashatta a választ.
Egy lépéssel közelebb lépett hozzá. Szemében szenvedélyes vágy
lobbant fel.
- Kérlek - suttogta maradj a kedvemért. - Amikor a lány a fejét rázta,
kétségbeesetten kiáltott fel: - Azt akarom, hogy itt maradj! Tudod, hogy
szeretlek, tudod már régen!
Magához rántotta a lányt, és megpróbálta megcsókolni. Az
védekezett, ellökte magától.
- Mi jut eszedbe, Damar! Kérlek, menj!
- Damar olyan kétségbeesett arccal nézett rá, hogy elhallgatott,
- Nanga, csillagom - mormogta a fiú tehetetlenül -, ne hagyj
magamra.
Megrémülve a szerelmi vallomástól, Nanga nem talált szavakat.
Damar hirtelen letérdelt előtte, csókolgatta a ruhája szegélyét, és forró
szerelmes szavakat dadogott. Kitört belőle a kétségbeesés, amikor látta,
hogy végképpen elveszíti a lányt.
- Az ég szerelmére, Damar, állj fel - suttogta Nanga -, ne beszélj
már, maradj csendben!
Damar felállt, feldúlt volt és szomorú, de úgy látszott, hogy lassan
visszanyeri önuralmát. Elkeseredetten mondta:
- Tudom, hogy nem szeretsz, és azt is tudom, ki az, akinek nem kell
könyörögnie neked. Repülj hozzá, boldogan vár! - Damar a
kabátzsebébe nyúlt, és egy levelet meg két táviratot szedett elő. Letette
az asztalra, és szó nélkül kiment.
Cedrice küldeményei voltak. Damar felbontotta őket. Az utolsó
távirat csak egy órája érkezett. Így hangzott: „Sintangban várlak, a
Simalu hotelban, Cedrice".
Valamivel több mint nyolc percre van szüksége a fotonnak, hogy
megtegye a Föld és a Nap közötti távolságot. Hogy szomszéd napunkat,
az Alpha Centaurit elérje, négy évig kell úton lennie. Gondolatban
viszont ilyen távolságokat a másodperc töredéke alatt átszelhetünk;
fantáziánk legyőz időt és teret, hiszen a végtelen tükörképe csak néhány
négyzetcenti-méternyit köt le agyunkból. Ezért tudjuk gondolatban egy
hangya kitartásával átszelni a világűrt és sikerrel végigcsinálni az antik
hősök minden kalandját.
Cedrice az utóbbi napokat ilyen álomban élte át. Számtalanszor
felszállt a Keplerrel, átélte a mentés minden izgalmát. Aztán
megérkezett a tudósok kijózanító jelentése: az űrhajónak pontosan
huszonhét nap múlva kell indulnia. Habár Cedrice csak első tartalék
volt, a legénységhez tartozott, és részt kellett vennie az
előkészületekben. A felkészülésre három napja maradt. Sintangba
repült, ott lekéste a csatlakozást. Hogy ne veszítsen több időt, innen
táviratozott Nangának.

83
Kétmérföldnyire Sintangtól a Papuas folyó vize számos csatornát tölt
meg. Ezekből öntözik az ültetvényeket és az irtásokat. A csatornák
mentén levő partsávot magas alang-alang fű borítja, közte egy-egy
pálmacsoport hajlik a víz fölé.
Közvetlenül a parton mentek végig. A lomhán tovahömpölygő folyó
vizében a csillagok tükörképei ringatóztak, a fűben tjitjakok, apró,
zölden csillogó gyíkok nyüzsögtek. Nanga és Cedrice észre sem vette
őket. Azt sem tudták, hová mennek. Járták az ismeretlen ösvényt,
boldogságukkal eltelve. Néha csókolóztak. Cedrice egy szót sem szólt
arról, miért jött olyan hirtelen ide. Nanga sem kérdezte, ebben a
pillanatban minden magától értetődő volt. A fiú egyszerre megkérdezte:
- Te előlem menekültél el, Nanga, ugye, igaz?
- Igen - mondta a lány el akartam menekülni tőled, és nem akartam
többé rád gondolni, de nem sikerült.
- De hát miért? Láthatod, követtelek, és még az őserdőben is
megtaláltalak volna.
Továbbmentek, és egy tisztásra értek. Cedrice egy fa alatt letaposta a
füvet, a magas fűszálak széle éles volt, mint a borotvapenge. Aztán
leültek. Cedrice a kiképzőközpontban töltött utolsó napjairól akart
mesélni, de amikor átölelte Nangát, hallgatott. A lány érezte simogató
kezét, és boldoggá tette érintése. A fák zúgása összecsendült vérük
pezsgésével. Cedrice feloldódott a lányban, mámoros remegés fogta el
őket. A zúgó leveleken átszikráztak a csillagok, szerelmük néma tanúi.
Azután csak hallgatva, egymással eltelve feküdtek. Cedrice mesélni
kezdett, de Nanga közelsége újra csak beléfojtotta a szót. Amikor
megcsókolta, minden mást elfelejtett. A lány a kezén érezte a fiú erejét.
- Drágám - suttogta -, Cedrice . . . Néha félek - mondta később hogy
csak álom.
Cedrice megcsókolta a szemét és a száját. Ajka meleg volt és
nedves. Aztán a fiú észrevette, hogy a lány sír.
- Miért sírsz? - kérdezte ijedten.
Nanga könnyei között mosolygott.
- Nem sírok, Cedrice, csak boldog vagyok.
Cedrice lecsókolta a könnyeit.
Egy ideig hallgattak. Azután megszólalt Nanga:
- A kiképzőközpontról akartál mesélni.
- Szeretlek - mondta a fiú. Csókolgatta a keblét, az ölét. Nem volt
ideje mesélni. Szerelmük izzása feledtette az időt, elhalványította a
csillagokat. Megajándékozták egymást mindennel, ami csak örömet
nyújthatott számukra, és fáradhatatlanul újra és újra ittak a gyönyör
forrásából.
Sintangban maradtak. Nanga a kiképző-központba akart utazni
Cedrice-szel, hogy a Kepler indulásáig hátralevő néhány hetet a
közelében tölthesse. Tudták, hogy ez alatt az idő alatt nem láthatják
egymást, hiszen a legénység a tartalék emberekkel együtt a külvilágtól
elzárva készül a nagy utazásra.

84
 Negyvennyolc órájuk volt még, egy örökkévalóság. A város déli
pereme messzire nyúló dombvonulatával kellemes kirándulóhelyeket
nyújtott. A hegyeken virágok nyíltak, a lejtőkön buján nőtt a
bougainvillea, a távolban az őserdő zöld fala húzódott végig a tájon.
Árkon-bokron keresztül másztak fel a sziklákra, Cedrice néha még
karjába is vette Nangát, és úgy vitte, amíg kellemes, védett helyet nem
találtak a táborozásra. Ott lepihentek és álmodoztak.
- Emlékszel, Nanga, milyen ostobaságot mondtam egyszer? . ..
- Te sohasem mondtál ostobaságot, drágám.
- De igen, a faházban, amikor kettesben voltunk. Azt mondtam,
szerelem első látásra nem létezik.
- Igen, ezt mondtad, emlékszem. - Ránézett a fiúra, és mosolygott. -
És igazad is volt,
- Ezt mered mondani! - kiáltott fel Cedrice. - Még egy szó, és
ledoblak a mélybe.
Meg akarta csókolni a lányt, de az szorosan hozzásimult.
- Én azt hiszem - mondta -, hogy szerelem első látásra nem egyéb,
mint hogy megtaláltuk azt, akit már régen kerestünk. Kérlek, Cedrice,
ne nevess, de én már szerettelek téged, mielőtt megláttalak. Hiszek
abban, hogy minden ember magában hordja egy másik ember képét, és
keresi ezt a másikat. Néha megtalálja, néha nem. Akkor összetörik a
szerelem, és az ember tovább keres. Milyen távol voltunk mi egymástól,
és a véletlen egymáshoz vezetett bennünket.
A nap forrón sütött. Árnyékos helyet kerestek. Amikor ismét egymás
mellett feküdtek, Cedrice megszólalt:
- Van egy kis lelkiismeret-furdalásom.
Nanga kérdően nézett rá.
- Néhány napja még nem gondoltam semmi másra, csak a Keplerre
és a Darwinra. Azután megérkeztek a számítások, az indulás időpontját
kitűzték, és nekem nem volt más tennivalóm, mint várni. Azóta néha
úgy érzem, mintha mindent elfelejtettem volna. Csak te élsz bennem,
arcod mindig a szemem előtt lebeg.
A lány lehunyta szemét, és túláradó boldogsággal fogadta a fiú
csókjait. Alattuk terült el a város és a csillogó folyó, amely messze, a
Rimbu levélrengetege mögött tűnt el. A város fehéren virító házai
között látszottak a dajakok bambusznádból és pálmalevelekből épült
kunyhói. A város szélén ültetvények húzódtak, ott sorakoztak a
borsbokrok, nem messze tőlük ananászültetvények virultak meg új
telepítésű kávécserjék.
Ők ketten semmit sem láttak ebből a képből. A közeli válás
gondolata mámorként szállt rájuk, és minden másodperc értékes
pillanatot jelentett, melynek örömét fenékig akarták üríteni.

85
XIV.

Ha a Nanga és Cedrice találkozását előidéző okot akarnánk kutatni,

látszólagos véletlenek tekintélyes láncolatára bukkannánk. Az egyik ok
például Shagan professzor elmélete, a másik Frazer Janell
kezdeményezése, hogy értesítsék a hozzátartozókat. De a Manik Maya-i
morgó medve sohasem állíthatta volna fel elméletét, ha a Rhe 37-es
aszteroida el nem tűnik. Az okokat tehát a végtelenségig követhetnénk.
Ebbe a kuszaságba belekeveredtek Damar Wulan sorsának szálai is. A
hallgatag, józan Damar, akit Shagan professzor nagyra becsült, a
Nangá-val lejátszódó jelenet után néma kétségbeesésben tért vissza
szobájába. Levelet írt Nangá-nak, amelyben bocsánatát kérte, és
közölte, hogy ő is el akarja hagyni Manik Mayát, visszatér régi
hivatásához. Nanga nem törődött Damar további életútjával, Shagan
professzor pedig hiába tiltakozott Damar felmondása ellen. Damar
elhagyta Manik Mayát, csaknem egyidőben Nangá-val.
Damar pályázatot nyújtott be a Legfelső Űrbizottsághoz, hogy egy
földközeli körpályán mozgó obszervatóriumban régi tevékenységét
folytathassa. Pályázata akkor érkezett meg, amikor a bizottság még
mindig a Kepler legénységének összeállításával foglalkozott, A
mellékelt okmányok a legjobb bizonyítványt állították ki Damar-ról.
Volt gyakorlata az űrhajózásban, megbízható tudományos ismeretekkel
rendelkezett, és kiegyensúlyozott, higgadt embernek ismerték. Öt lepte
meg legjobban, amikor felajánlották, hogy vegyen részt a
mentőexpedícióban. Habozás nélkül vállalkozott rá. így hozta össze a
látszólagos véletlen azzal az emberrel, aki akaratlanul összetörte álmait.
Amikor két nap múlva Nanga és Cedrice megérkezett a
kiképzőközpontba, Damar Wulan már a Kepler négytagú legénységéhez
tartozott. Közben megérkezett Henry Jephson, az amerikai űrhajós is. A
Kepler parancsnoka egy georgiai, Georg Massimu lett, helyettese a
litván André Gilko. Mindketten többszörösen kitüntették már magukat
az űrhajózásban. A csapathoz tartozott még tartalék űrhajósként Cedrice
és a fizikus Trenuk. A hat ember teljes elszigeteltségben készült fel az
indulásra,
Utolsó földi tartózkodási helyük egy magányos ház volt. A
környéket szigorúan őrizték, még a legravaszabb újságíró sem juthatott
a közelükbe. A hat emberrel együtt orvosok, természettudósok,
technikusok és különböző kiképzők laktak a házban, akiknek közvetve
vagy közvetlenül szerepük volt a repülésben.
Az első órákat fesztelenül töltötték el. Megismerkedtek, és egészen
természetes volt, hogy elsősorban Cedrice és Henry Jephson állt az
86
érdeklődés középpontjában. Tudták, mit jelent ez az út Cedrice számára,
és a legénység mind a négy, már kijelölt tagja együttérzéséről és
barátságáról biztosította.
Damar Wulan is így tett. Nem hallgathatta el közös munkáját
Shagan professzorral és Nangá-val, részletesen beszámolt a Manik
Maya-i tevékenységéről. Egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal nem
árulta el, milyen érzelmeket táplál Nanga iránt. Mintha leszámolt volna
szerencsétlen szerelmével. Cedrice különösen szerencsés dolognak
találta, hogy a Kepler fedélzetén tudhatja Nanga, egykori kollégáját.
Nem mulasztotta el, hogy Damart részletesen kikérdezze Manik Maya
felől, és amikor Damar készségesen válaszolt, Cedrice már arra is
hajlott, hogy a mogorva Shagan professzor iránt több megértést
tanúsítson.
Henry Jephson kezdetben kissé zárkózottnak mutatkozott.
Minneapolisból jött, volt két fia, és boldog házasságban élt. Jephsonnak
nagyon rövid határidő alatt kellett döntenie a javaslatról, hogy részt
vehet az expedícióban. Ráállt. Jephson akár a Neptunra is elrepült
volna, ha felajánlják. Izgatta a teljesítmény, az egyedülálló kaland, de
része volt ebben a tudományos érdeklődésnek is; mint mérnök hosszabb
idő óta foglalkozott rakétatechnikával.
Elöljáróinak nem volt kétségük, hogy megfelelő képességekkel
rendelkezik a szokatlan repülőúthoz. Jephsonnak megvolt a gyakorlata
az űrhajózásban, járt a Hold közelében, hosszú, elliptikus pályán
többször körülrepülte a Földet, és megalapozott asztronautikai
ismeretekkel is rendelkezett. Új útitársai is ismerték, ha csupán sajtó
jelentésekből is. Jephson ugyanis egy évvel korábban sokat hallatott
magáról, amikor néhány Föld körüli keringés után űrhajójának
fékberendezése felmondta a szolgálatot, Két bajtársával együtt napokig
keringett a Föld körül, mire a hibát úgy-ahogy ki tudta javítani. A
szárazföld helyett azonban, a korábbi amerikai űrhajókhoz hasonlóan,
az Atlanti-óceánra ereszkedtek le.
Jephson keserű humorral mesélt erről az útjáról, és bevallotta, hogy
sohasem káromkodott annyit, mint ez után a váratlan vízre szállás után.
A magányos házban az űrhajósok nagyon hamar közel kerültek
egymáshoz, hiszen a világűrbe való felszállás előtt többé-kevésbé
azonos problémák és gondolatok foglalkoztatták őket. Sokat
tréfálkoztak és nevettek Jephson viccein, amelyekből legalább akkora
készlettel rendelkezett, mint a nagyvonalúan osztogatott rágógumikból.
Amint az orvosok, pszichológusok és technikusok várták, az együttes
tagjai közt már néhány óra alatt bizalmas viszony alakult ki. Hosszú
hónapokig tartó utazás állt előttük, amely életre-halálra összekötötte
őket.
Az utazás körülményeiből már most kaptak valami ízelítőt. Mind a
hatan egy közös szobában laktak és aludtak. A csupasz helyiségben hat
ágy állt, hat kis szekrény, hat szék és egy asztal. Nem voltak képek a
falon, és amikor Henry Jephson egy bekeretezett családi fényképet
akasztott az ágya fölé, az orvosok megkérték, hogy vegye le. Már most
87
hozzá kellett szokniuk a válás gondolatához. Az emlékek csak
akadályozták volna őket, A szoba egyetlen „dísze” az űrruhájuk volt.
Ott lógtak egymás mellett a falon megszámozva, mint a fegyverek. A
kis teremnek két apró ablaka volt, amelyek alakra és nagyságra a Kepler
fedélzeti ablakára hasonlítottak. Hangszigetelt falak biztosították, hogy
már most előkészüljenek a repülésük alatti csendre. Ez a csend
könnyebben elviselhető volt, mint a Fok 2-é, hiszen itt beszélgethettek,
kicserélhették gondolataikat, és napjaikat véget nem érő viccelődés
töltötte ki.
André Gilko, aki Cedrice-hez hasonlóan geológus volt, örömét lelte
abban, hogy amerikai kollégáját folyton a rájuk váró űrkosztra
emlékeztesse, mert tudta, hogy Jephson ínyenc.
- Én mondom neked, kedves Henry, semmi sem múlja felül a mi
laboratóriumunk menüjét - bizonygatta komolyan Gilko. - Naponta
heteropoláris molekulák, abszolút tisztán. Hozzá aszparagin
pheninalainnal, otthagyod érte a legfinomabb libamájpástétomot is.
Henry Jephson mindig beugrott.
- Én azt eszem majd, amit kapok - jelentette ki -, bár a mi
űrhajóinkon elsőrendű konzervek voltak . . .
- Mi is viszünk magunkkal - nyugtatta meg Massimu -, de az ütünk
egy évig is eltart, ehhez nincs elég hely a Kepleren.
- Nem vihetnénk magunkkal egy szállítókocsit? - kérdezte Jephson. -
Egy második űrhajót, tele nyalánkságokkal?
Komolyan elvitatkozgattak ezen. Csak Cedrice nem vett részt benne.
Neki és Trenuknak az ilyen társalgás egyáltalán nem jelentett
szórakozást. Még lélekben sem kellett laboratóriumi menüt
fogyasztaniuk. Aztán az útitársak beszélgetésükben ismét visszatértek a
Földre, kényelmesen üldögéltek az irányítóközpontban, körülvéve
mindennel, amit az élet csak nyújthat. Cedrice örömmel lemondott
volna minderről. Napról napra jobban elfogta a repülés láza.
Az első napokban nem volt idejük levelet írni. Később, amikor napi
programjuk rendezettebbé vált, Cedrice írt Nangának:
„Drága lánykám, milyen megnyugtató, de egyben nyomasztó is a
gondolat, tudni, hogy a közelemben vagy. Nyomasztó azért, mert csak
néhány percnyire vagyunk egymástól, és mégsem lehetünk együtt.
Alexandertől tudom, hogy állást szerzett neked a kiképzőközpontban.
így majd gyorsabban telik el ez a néhány hét.
Néhány hét. Bajtársaim bizakodása megnyugtató, de mint »első
tartalékot« idegesít. Őszintén szólva irigylem őket. Rosszul esik, amikor
hallom, hogyan beszélnek az útról, hogyan tervezgetik a mentőakciót.
Gondolataim gyakran előreszáguldanak . . . Már százszor átéltem a
találkozást a Darwinnál. . .
Egyébként tudod-e, hogy a véglegesen kijelölt legénység tagjai
között van Manik Maya egyik volt munkatársa is? Ismered Damar is
észrevette, és ő volt az egyetlen, aki nem vágyott arra, hogy Nanga
leveleit megismerje. Egyikük sem sejtette, mi játszódik le a
mandulaszemű indonéz-ban. Szenvedélyét a barátság és a
88
szolgálatkészség álarca mögé rejtette, és senki sem gondolhatta, hogy
éppen a lég józanabb társuk milyen ábrándokat szövöget. Csak egy
alkalommal jött ki egy kissé a sodrából. Cedrice egyik Nangának írt
levelét fejezte be, és megkérdezte, nem kívánj a-e Damar régi
kolléganőjét üdvözölni. Damar az első pillanatban nem jutott szóhoz,
azután ráhagyta Cedrice-re, tegyen, amit akar. Cedrice furcsának találta
Damar viselkedését, de nem sokáig törte rajta a fejét. Az sem tűnt fel
neki, hogy Nanga egyetlen alkalommal sem említette levelében Damart.
Majd két nappal a start előtt történt valami, ami rejtély maradt
számukra, de Cedrice-re nézve messzemenő következményekkel járt.
Szabad idejüket - mint mindig - írással vagy sakkozással töltötték.
Trenuk már a harmadik játszmát vesztette el Jephsonnal szemben. Az
egyetlen, aki magában ült az asztalnál, André Gilko volt. Hirtelen
felállt, Massimuhoz fordult, és komoly hangon mondta:
- Én ebben a repülésben valószínűleg nem veszek részt, Georg.
Gilko szeretett tréfálni, és így mindnyájan azt hitték, hogy ismét
viccelni akar - mindnyájan ezt hitték, egyikük kivételével, aki pontosan
tudta, hogy Gilko komolyan gondolja, amit mond.
Csak most vették észre, milyen sajátságosán sápadt Gilko arca.
Massimu felállt.
- Mi van veled, André, beteg vagy?
- Azt hiszem, igen - mondta Gilko. - Segítened kell, Massimu,
tulajdonképpen egészen jól érzem magam, csak az emésztésemmel
nincs valami rendben. Ha szólsz egy szót az érdekemben, talán mégis
elengednek ; holnaputánra biztosan elmúlik .. .
- Mi van veled? - kérdezte Jephson.
- Hasmenése van - felelte Massimu. - Jelentenem kell, André, az étel
okozhatta.
- De hát ugyanazt ettük mindnyájan - kiáltott fel Gilko ti pedig jól
vagytok, különben nem üldögélnétek ilyen nyugodtan! Georg, én el is
hallgathattam volna, engedd, hogy legalább még holnapig várjak .. .
- Nem, egy percig sem várhatsz. Megyünk az orvoshoz.
Gilko egy pillanatig habozott, aztán keserű mosollyal mondta:
- Akkor jó repülést. Éppen velem kellett ennek megtörténnie! -
Követte Massimut.
- Goddam, nálam minden oké - mondta Jephson -, teljesen
egészséges vagyok, becsületszavamra!
- Lehet, hogy a reggeli tornánál fázott meg - vélte Trenuk. - Most
mindenesetre fel kell készülnünk egy hosszadalmas vizsgálatra.
- Negyven órával a start előtt! - dörmögte Cedrice. - Hogy
lehetséges az ilyesmi? - Nem kapott választ. Rémülten gondoltak arra,
hogy hasonló dolog velük is megtörténhet. Ha valóban az étel okozta,
akkor el kell halasztani a startot.
- Én makkegészséges vagyok - szögezte le Jephson újra.
- Én is - mondta Damar -, az étel nem okozhatta. Most majd kettőtök
közül az egyik jön velünk az útra. - Cedrice-re nézett, aki még nem

89
fogta fel egészen, mit jelentene számára Gilko kiesése. Nyílt az ajtó.
Három orvos lépett be gondterhelt képpel.
- We are all right - bizonygatta Henry.
- Reméljük - válaszolt a vezető orvos.
Egyikük megmondhatta volna, hogyan
kapta André Gilko a bélfertőzést. Damar Wulan volt az. Senki sem
gondolhatta volna, hogy Gilko italába többször is olyan szer került,
amely hasmenést okoz. Nem Gilko ellen irányult a dolog. Damart
kínozta a féltékenység, és annak a gondolata, hogy Nanga és Cedrice a
Kepler elindulása után örökké együtt lehetnének, megérlelte benne a
tervet. Cedrice volt az első, akinek egy másik helyett be kellett ugrania.
A vizsgálat után kiderült, hogy a többiek mindnyájan
makkegészségesek. André Gilkónak további vizsgálatra kórházba kellett
mennie. Mostanáig csak gyomor-rontást tudtak megállapítani. De ez is
elegendő volt ahhoz, hogy visszavonják a startengedélyét. Damar elérte
a célját.
Bajtársai gratuláltak Cedrice-nek. Massimu azt mondta:
- Akármilyen szomorú is ez a dolog, Andrénak ilyesmire számítani
kell. Különben is bármelyikünkkel megtörténhetett volna. Veled örülök,
Cedrice.
Most, hogy vágya ilyen váratlanul beteljesült, vegyes érzések
töltötték el Cedrice-t. Túlságosan meglepetésszerűen érte a dolog, fel
sem tudta fogni, hogy néhány óra múlva a többiekkel együtt felszáll.
- Kérlek, higgyétek el mondta szorongva -, sajnálom Andrét, annyira
beleélte magát a dologba.
Henry Jephson bajtársiasan megveregette - a vállát.
- Take it easy, Cedrice, príma együttes vagyunk mi így, és majd úgy
négy-öt hónap múlva kötélre kötünk, s te mászol be elsőként a
Darwinba.
- Köszönöm, Henry - mondta. Cedrice megkönnyebbülten -,
remélhetőleg igazad lesz.
A sarokban Trenuk dörmögött:
- Ha még valakinek baja van a beleivel vagy a gyomrával,
szíveskedjék a start előtt jelentkezni, most ugyanis én következnék a
sorban. - Tréfájával nem ért el hatást, hiszen az indulásig még egy
éjszaka és majdnem egy egész nap volt hátra.
Kora délelőtt, tíz órával a start előtt lépett be Alexander Wulko.
Cedrice elkülönítése óta nem látta. Kimentek sétálni a ház előtti parkba.
- Most, hogy mégis teljesült a kívánságod - kérdezte Wulko -, hogy
érzed magad, fiam?
- Jól - válaszolt Cedrice. - Nanga hogyan fogadta a dolgot?
Wulko sokatmondóan mosolygott.
- Mostanáig mindig azt hittem, hogy csak tudományos érdeklődése
és kíváncsisága tartja itt. Nem akarok a magánügyeidbe avatkozni,
Cedrice, de remélem, vele komolyabb lesz a viszonyod, mint Anne-nal.
- Szeretem Nangát - válaszolta Cedrice.

90
 - Kérdezd meg őt magát, mit szól az utazásodhoz. Magammal
hoztam. A kapunál vár rád. Harminc percetek van.
Cedrice az órájára nézett,
- Harminckét percünk - helyesbítette, és sietett a kapuhoz, ahol két
őrszem állt, akik nem engedték be Nangát, Csak amikor Wulko
utasította őket, léphetett be a lány. Wulko intett nekik, és odébb ment.
Csak álltak, fogták egymás kezét, és egy szó sem jött ki ajkukon.
Aztán továbbmentek, és csak amikor fák és bokrok takarták el őket az
idegen szemek elől, vonta magához Nangát, és megcsókolta.
- Üljünk le, Cedrice - mondta a lány. Nangának hirtelen olyan érzése
támadt, mintha cserbenhagyná a lába.
Leültek egy padra, és a lány a fiú mellére hajtotta a fejét.
- Nem válunk el - mondta -, emlékezz az első leveledre: „Sem idő,
sem távolság nem választhat el bennünket...”
- Tudom, drágám. Kérlek, most ne szólj többet, mire jók a szavak?
A percek mintha pillanatok lettek volna. Egymáshoz simultak, és
Cedrice keze Nanga szívén nyugodott. így ültek és hallgattak,
megfeledkezve a jelenről és a jövőről, és inkább a fiú érezte, mint a
lány: ez itt a Föld, lélegzetével, hódító illatával. A Föld a szerelem, az
öröm és a gyász, minden fény és sötétség, virradat és álom, erő és
gyengeség.
És hozzátartozott az a sivító hang is, amely egyszerre kiszakította
őket elmélyültségükből. A sziréna figyelmeztette Cedrice-t és társait,
hogy búcsúzzanak. Nanga, egy árnyalattal sápadtabban, igyekezett,
hogy nyugodt maradjon. Még egy kicsit mosolygott is, amikor átadott
Cedrice-nek egy levelet.
- ígérd meg, drágám, hogy csak akkor bontod fel, ha nyomra
jutottatok.
- Szerelmi vallomás? - próbált Cedrice tréfálni.
- Nem - mondta a lány -, majd elolvasod, de ígérd meg, hogy előbb
nem bontod fel.
- Megígérem. - Szája közel volt Nanga füléhez, és megismételte: -
Megígérem.
Már nem fogtak kezet. Egy mosoly volt az utolsó, néma búcsú,
amelyet magukkal vittek útjukra. Nanga visszament a bejárathoz,
lépései csikorogtak a házhoz vezető kavicsos úton. A fák, a virágok, a
bokrok, az út és a zöld fű maradt meg a fiúban utolsó képként erről a
földi együttlétről.

Tizennyolc óra tíz perc. Massimu, Jephson, Cedrice és Wulan a felvonó

előtt álltak, amelynek néhány perc múlva fel kellett őket emelnie a
Johannes Kepler beszállónyílásához. Tucatnyi alkalommal álltak itt, és
tucatnyi alkalommal gondoltak erre a pillanatra. A technikusok, orvosok
és kiképzők ott gyülekeztek körülöttük, jól ismert arcok, most
izgatottan. Néhány búcsúszó. A négy ember alig hallja. Trenuk ott áll a
közelükben. Int feléjük, és láthatóan a hüvelykujját szorongatja.
91
 A búcsúszertartás véget ért. Egymás után szálltak be a liftbe. Az
űrhajó előtti térség kiürült, az indítók csapata elhordta, amire már nem
volt szükség. A négy ember utolsó intését már alig lehetett látni. Egy
pillanattal később belülről befedték a beszállónyílást. A Johannes
Kepler magányosan állt a starthelyen, egy óriási henger, ezüstösen
csillogó csúcsa az égbe mered. Alsó részéből a hűtőfolyadék gőze szállt
ki, gyorsan eloszló fehér felhőkben.
Tizennyolc óra tizenkilenc perc volt. Több mint két órának kellett
még eltelnie a startig.
A Johannes Kepler felszállását minden lakásban, a Föld minden
zugában nyomon követhették. Ami a képernyőn nem volt látható, az a
völgy katlan szélén levő zárt terület, ahol mintegy száz megfigyelő,
főként tudósok és néhány riporter várta türelmetlenül a startot. Köztük
Nanga és Wulko is.
Wulko be akarta vinni Nangát az egyik közvetítő fülkébe. Ott az
űrhajó belsejéről készült felvételeket is láthatták volna. Nangát nem
érdekelték ezek a képek. Elég sok ilyen felvételt látott már, és a
felszállásnál az összezsúfolt űrhajósok nem nyújtottak valami kellemes
látványt.
Végtelen hosszúnak tűnt az idő az indulásig. Időnként utasítások
hangzottak el a hangszórón keresztül. Nanga szomszédságában néhány
úr heves vitát folytatott az űrhajózás problémáiról. Sokat nem értett
belőle, de amikor odatekintett, egy oldal-szakállas férfit pillantott meg,
aki teljes hangerővel éppen azt fejtegette hallgatóinak, hogy a Földön
már jártak idegen élőlények, s erről Ezékiel és Ézsaiás könyvében,
valamint a Jelenésekben olvashatnak. Ismét megszólalt a hangszóró, és
félbeszakította a szakállas prófétát. Még tizenkét perc tíz másodperc
hiányzott a startig.
- Még egy szűk negyedóra, és túlleszünk rajta - mondta Alexander
Wulko Nangának, és bátorítóan intett neki. Sejtette, mi megy végbe a
fekete hajú lányban.
- Igen, mi már túlleszünk rajta - válaszolta a lány.
- Ők négyen is. Higgye el, Nanga, a legrosszabb a várakozás.
Induljon csak el a Kepler, mindjárt kellemesebben érzik magukat a bent
ülők. Ez a várakozási idő engem mindig a szülőszobára emlékeztet, mi,
nézők ugyanis olyanok vagyunk, mint a férjek, akik sötét gondolatokba
mer ültén, türelmetlenül járnak fel-alá a váróteremben. És akkor hirtelen
nyílik az ajtó, belép a nővér, és mosolyogva közli: „Gratulálok, a szülés
rendben befejeződött, anya és gyermeke egészséges.”
A hasonlat mosolyt csalt Nanga arcára. Wulko minden tőle telhetőt
megtett, hogy megrövidítse a várakozás idejét. Mesélt korábbi
startokról, elmagyarázta a lánynak a technikai folyamatot és egyéb
részleteket. Közben bealkonyodott. Néhány pillanattal a start előtt
hirtelen fényszórók százai villantak fel. Megvilágították a Keplert,
amely most messziről mecsetre emlékeztetett, óriási minarettel. Nanga
nem tudta levenni szemét a látványról. Gondolatban átlátott az óriás
falán, és eszébe jutottak a szavak:
92
 „Sem idő, sem távolság nem választhat el bennünket egymástól. ..”
- Azonnal indulnak - hallotta Wulko szavait.
A hangszóróból egyszerre óraketyegés hallatszott. Úgy hangzott,
mint a szívdobogás, a nézőknek elállt a lélegzetük. Közben megszólalt
egy hang:
- Még hetven másodperc van az indulásig!
Nanga önkéntelenül megragadta Wulko karját. A közbeszólás után
számolni akarta a másodperceket, de a ketyegés megzavarta. Gondolatai
Cedrice-nél jártak, aki odaszíjazva feküdt a párnáin, és várt, mint ő.
Wulko az égre nézett.
- Könnyű felhőképződés - mormogta -, nem sokáig látjuk őket. Kár.
Nanga oda sem figyelt. Hány másodperc még? - töprengett. Hirtelen
felhangzott a szó:
- Start! - Ugyanebben a pillanatban dörrenést hallott. Úgy hangzott,
mint egy távoli vihar. Éles lángsugár jelezte a startot. Az űrhajó törzse
remegett. Úgy tűnt, mintha nem akarna felemelkedni. A kitóduló gáz
süvítése erősödött. Lassan, óvatosan, fülsértő zaj kíséretében szállt fel a
Johannes Kepler. Mintha felbődült volna a Föld, és minden erejét
megfeszítette volna, hogy meghiúsítsa az emberek szándékát. Az űrhajó
azonban szállt, csak szállt, fehér fényű tűzcsóvát húzva maga után.
Pillanatok múlva a Kepler vízszintes pályára tért. Hallani már semmit
sem lehetett, csak egy távoli fénypont jelezte a sikeres felszállást.
- Jól repülnek - szólalt meg Wulko.
- Igen - erősítette meg Nanga is, aki tágra nyitott szemmel követte az
egyre kisebbedő fénylő pontot. Mögötte zúgtak a kamerák, a sikeresen
végbement startról pedig már a hangszórók is beszámoltak.
Nanga nem vett tudomást a körülötte levő emberekről, különben
meghallotta volna a szakállas hangját, aki hangosan kiáltotta:
- És felemelkedének a kerubok az égbe, és látám, ajtó tárult ki
előttük!

93
XV.

A kínzó várakozás után a jelzőlámpák felvillanása szinte megváltás volt

számukra. Még egyszer fellélegeztek, az űrhajó felső része felől halk
surrogás hatolt be a kabinokba, majd hirtelen éneklő tónusba ment át.
Ezt a zajt a giroszkóp okozta, a pörgettyű, amely az űrhajó testét a
kijelölt helyzetben tartotta. Az éneklő hang csak néhány másodpercig
volt hallható, azután beindultak a hajtóművek. A négy ember érezte
párnája remegését. Az egyre erősödő robaj minden más zajt elfojtott.
Ügy feküdtek habgumi fekhelyükön, mint valami kocsonyás
közegben, egyik kabinban Cedrice és Henry Jephson, velük szemben
Damar és Massimu. Mindnyájan igyekeztek csak a startra gondolni és
feloldódni. Tudták, hogy a Kepler könnyedén fog felemelkedni a
Földről. Csak Jephson pislogott időnként Cedrice felé. Aztán valamit
kiáltott, amit a robajtól nem lehetett érteni.
- Csend! - rendelkezett Massimu a mikrofonon keresztül. A
kabinokban kigyulladt a fény.
Az űrhajósok fölé kamerákat építettek be. A központban levők most
láthatták őket a képernyőn. Cedrice összehúzta a szemét. Isten veled,
Föld - gondolta, és a legszívesebben ezt kiáltotta volna: a viszontlátásra!
Azonnal emelkedni kezdenek. A dörej erősödött. Cedrice-nek eszébe
ötlött, hogy a start rosszul is sikerülhet. Százezer hibalehetőség van, és
nem ez volna az első eset, amikor a start nem sikerül. Akkor Massimu
vagy a központ főmérnöke megnyomna egy gombot, és ez a sokéves
munkával felépített műremek mindenestül szétrobbanna. Csak őket
lőnék fel kabinjaikkal a magasba, ahonnan ejtőernyővel visszatérnének
a Földre. Erre az esetre is felkészültek.
A mérnököknek nem kellett a katasztrófagombhoz nyúlniuk. A
remegés alábbhagyott, Cedrice gyenge nyomást érzett, mely
másodpercről másodpercre erősödött. Repültek. Az űrhajójukat felhajtó
energia erősebb volt a Föld vonzásánál.
A nyomás, mely a négy embert a párnához szorította, még mindig
erősödött. Ezért a hajtómű robaja alábbhagyott, sebességük nagyobb
volt a hang sebességénél. - Elismerésem a konzervdobozotoknak -
mondta Jephson hogy őszinte legyek, a startnál féltem egy kicsit. Most
tehát repülünk. Egész kellemesnek érzem, a terhelés sem túlzott.
- Mondj egy viccet, Henry - biztatta Massimu úgy gyorsabban
elmúlik a tizenöt perc.
- Ezt te csak ilyen egyszerűnek tartod? Az ördög tudja, valahogy
üres a fejem. Azt hiszem, történelmi pillanatot élünk át. A feleségem a

94
búcsúzáskor azt mondta, a nemzet majd büszke lesz rám. Mit szólsz
ehhez?
- Papírözönnel fognak elárasztani, majd ha visszatérsz - válaszolta
Massimu.
- Remélem, néhány bankjegy is lesz közte - dörmögte Jephson.
Cedrice csak félfüllel hallotta útitársai beszélgetését. Gondolatai
visszakanyarodtak a starthelyre. Igyekezett maga elé képzelni Nanga
arcát, de csodálatosképpen nem sikerült, Mindennek, amit maga mögött
hagyott, már csak árnyképe élt az agyában. Nevek jutottak eszébe,
nevek arcok nélkül: Wulko, Shagan professzor, Anne, a kis
szerencsétlen André Gilko, akinek a helyét elfoglalta, és hirtelen az a
bizonyos Honoré R.
Cedrice mosolyogni akart, mikor ez a név felötlött benne, de csak
fintor lett belőle. Tulajdonképpen kár, gondolta, hogy ez az ember nem
fekszik itt a másik kabinban. Az ilyen kelekótyákat egyes-egyedül
kellene fellőni egy körpályára, az majd féket vetne a fantáziájuknak, és
reálisabb elképzeléseik alakulnának ki a természet törvényeiről.. .
- Mivel szoktál horgászni a Näsi-tónál, Cedrice? - érdeklődött
Jephson. - Horoggal és kukaccal vagy műcsalival?
- Műcsalival.
- Én a múlt évben sokat halásztam a Karib-tengerben, csakis cápára
mentem. El sem tudjátok képzelni, hogy félek ezektől a vadállatoktól.
Amikor annak idején a vízbe szálltam le, legjobban a cápáktól féltem.
Folyton az járt az eszemben: most szerencsésen visszajöttél a
kozmoszból, hős vagy, és úgy úszkálsz itt a vízben, mint egy patkány.
De hát képzeljétek csak el: ha a hősnek a lábába harap egy cápa.
Megpróbálták elképzelni, és nevetniük kellett.
- Még két perc - szólalt meg Damar -, és elérjük a keringési pályát.
Elhallgattak, a súlytalanság állapotára várva. Hosszúra nyúlt a két
perc. Mindnyájan többször átélték már ezt a pillanatot, és mindnyájan
felkészültek rá. Mégis ugyanazt érezték, amit Cedrice: hogy
feltartóztathatatlanul zuhannak. Mintha a Kepler felvonó lett volna,
amely a mélybe hullik. Az űrhajó megközelítőleg elérte a kiszámított
pályáját Másodpercekig nem érvényesült a hajtóerő. Repülésük
valójában egy, a Föld körüli folytonos eséshez hasonlított. A
centrifugális és a nehézségi erő biztosította az egyensúlyt. Míg a Kepler
a másodperc minden törtrészében egyre távolodni igyekezett a Földtől, a
nehézségi erő ugyanakkor mindig visszahúzta. Ebből a kölcsönhatásból
eredt a súlytalansága.
Eltelt néhány másodperc, amikor egy lökés újra rezgésbe hozta az
űrhajót. Az utasok ismét a párnákhoz préselődtek. Ezúttal azonban csak
másodpercekig tartott a nyomás. A hordozórakéta utolsó fokozata egy
erős lökéssel levált róluk, és ezáltal a Kepler megkapta az utolsó
lendületet, amely végleges pályájára terelte. Csak ezzel érte el az űrhajó
felszállása első szakaszának célját.
Az űrhajósok fekve maradtak, hogy alkalmazkodjanak a
súlytalanság feltételeihez. Egyensúlyérzéküknek, gyomruknak és
95
mindenekelőtt szívüknek meg kellett szoknia az új helyzetet. A mindig
tréfára kész Jephson mulatságos pátosszal kiáltott fel:
- Ladies and gentleman, negyvenötödik emelet, játékosztály! Óhajt
valaki kiszállni és egy aranyos kis angyalkát vásárolni?
- Mindig ugyanazok a viccek - morgott Massimu -, meséljétek el
most csak szépen sorban, hol fáj, mi fáj. Kezdd el, Damar.
Damar egy, a kabinban elhelyezett rajzra nézett, amely különböző
mértani alakokat ábrázolt.
- A látásom normális - mondta a pulzusom gyorsabb, a gyomrom
kicsit lejjebb csúszott, különben minden rendben, szédülést nem érzek,
- örülj neki - mondta Cedrice -, én rosszul érzem magam, és a rajzon
ezt a kört tojás alakúnak látom.
Átmenetileg többé vagy kevésbé mind a négyen éreztek hasonló
tüneteket. A gyakorlat és a felkészülés ellenére is néhány órára szüksége
volt a szervezetnek, hogy alkalmazkodjék az új helyzethez. Massimu
leadta jelentését az állomásnak, fekhelyéről ellenőrizte a fedélzeten a
hőmérsékletét, és közölte a. különböző mérőműszerek legfontosabb
adatait. Most volt még néhány órájuk. A központban pályájuk pontos
adatait számították ki.
A fedélzeti ablakon át egy pillanatig láthatták hordozórakétájukat, A
Herkules, ahogyan az utolsó fokozatot tréfásan elnevezték,
rádióirányítással visszafelé haladt a Földre. Egy ideig csönd uralkodott a
kabinban. Megvolt a bevált módszere annak, hogyan kell
alkalmazkodniuk az új életformához. Beletartozott ebbe a csend és a
koncentráció, az autoszuggesztió bizonyos formája. Legrosszabb
esetben gyógyszerekkel is csillapíthatták volna gyomoridegességüket,
de egyiküknek sem volt szüksége erre az eszközre. A pálya kétszeri
megkerülése után túljutottak az első nehézségeken. Eloldozták magukat
fekvőhelyükről. Csak az az érzésük maradt meg, hogy fejjel lefelé
állnak. Ez még eltart majd egy ideig.
Massimu beszélt az állomással. Behívta útitársait a parancsnoki
fülkébe.
- Fáradjatok a fogadóterembe, a főnök látni szeretne benneteket.
A kis képernyőn homályosan kivehető volt néhány személy, aki
integetett nekik. Pár tréfás szó hangzott el, majd a főmérnök közölte
velük a pályaadatokat. Egy órán belül egy második űrhajót kell majd
körpályára indítani. Ez tartalmazza a Kepler legfontosabb alkatrészeit, a
hajtóművet a reaktorral, a légzsilipet és más építőelemeket, amelyeket
nagy súlyuk miatt csak a körpályán lehet majd összeállítani.
A képernyőn a kép villogni kezdett. Rövidesen már csak világos
csíkokat láthattak.
- Az első hiba - dörmögte Henry Jephson -, rossz jel.
- Ne károgj - mondta Massimu -, lehet, hogy légköri zavar.
- Jelentette az állomásnak, hogy rossz a vétel. Meg akarták keresni a
hibát és kijavítani.
- Felőlem elmaradhat a képsugárzás. A földi képek csak elterelik a
figyelmünket - szólalt meg Damar.
96
 - Ez igaz - erősítette meg Cedrice is megvan a célunk, és most erre
kell összpontosítanunk. Minden egyéb mellékes.
- Nem egészen - jegyezte meg Massimu. - Legkésőbb négy hét
múlva vendéget kapunk a fedélzetre, akivel el kell bánnunk.
Tudták, mire céloz. A láthatatlan vendég a honvágy.
Elkerülhetetlenül beállít. De vártak rájuk egészen más problémák is.
Felkészültek rá, és szilárdan elhatározták, hogy visszaverik az
egyhangúság és az idegölő csend támadásait. Massimunak igaza volt, a
képátvitel a Földtől az űrhajóra védettséget és biztonságérzetet ad. A
válságos pillanatban, amikor az űrbetegség elharapózik, a képtávíró és
más technikai eszközök legalábbis gyengíthetik a depressziót.
Egyelőre azonban mindebből semmit sem éreztek. Jó hangulatban
voltak, és a Kepler még nem érte el a kozmoszt. Az űrhajó
négyszázharminchét kilométer távolságban haladt a Föld körül. Itt, a
külső légkörben levő gázmolekulákat a Föld nehézségi ereje már nem
tudta lekötni. Ezen a körpályán a négy ember felkészülhetett a hosszú
utazásra.
Massimu szétnyitotta a Kepler három bordáját. A szállítóűrhajó
startjára vártak. A fedélzeti ablak előtt egy csillag vonult el. Damar a
fedélzeti teleszkópon keresztül figyelte.
- Ott dolgoztam - szólalt meg elmerengve nézzétek csak, az ott a
Kalusnyin Szeme, a repülő obszervatórium. Szép idők voltak. Most
távolodnak . . .
Ezt a mesterséges égitestet, amely elliptikus pályán keringett a Föld
körül, Kalusnyinról, a főkonstruktőrről nevezték el. Az obszervatórium
épp földközelben volt, és most távolodott, míg tíz földrádiusznyi út után
el nem éri a Földtől való legnagyobb távolságra levő pontját. Az
obszervatóriumban dolgozó három tudós is észrevette a Keplert. Rádión
üdvözölték utasait, és sikeres utat kívántak. Valamivel később a
Kalusnyin Szeme a Föld korongja alá merült.
A négy űrhajósnak már nem is volt ideje, hogy a kis űrállomással
foglalkozzék. Az irányítóközpont a szállítóűrhajó indulását jelezte.
Tizenöt perc múlva hosszúkás alakú képződmény jelent meg
pályájukon. Hajtófokozata lassan közeledett, össze volt kötve egy
kabinnal, amelyben két szerelő kapott helyet. A négy űrhajós a
parancsnoki kabinból feszülten figyelte a manőverezést egy
vetítőtükörben. A két űregység összekapcsolását automatikusan kellett
végrehajtani. Amint a két test összeér, kiugró szorítókapcsok szilárdan
egymáshoz fűzik őket.
Mikor a haj tófokozat egy méterre megközelítette az űrhajót,
belekapaszkodott a tartóhorgokba. Néhány másodperc múlva lökés érte
a Keplert, melytől imbolyogni kezdett. A kapcsok összecsukódtak, a
haj--tómű hozzá volt kötve az űrhajóhoz. Közvetlenül ezután a Kepler
újabb kis lökést kapott. Az űrkabin a két szerelővel levált a hajtóműről.
Mivel az összekapcsolás minden baj nélkül megtörtént, a szerelőknek
nem kellett kiszállniuk. Egyelőre azonban még a Kepler közelében
maradtak, hogy be tudjanak avatkozni, ha valami nehézség adódna.
97
 A négy űrhajósra most fontos, nagy figyelmet igénylő munka várt. A
hajtómű kábeleit be kellett kötni a parancsnoki fülkében levő
érintkezőkbe, és az érintkezési felületek elszigetelése nagy gondosságot
követelt. Csak azután lehetett az űrhajónak ezt a részét is oxigénnel
feltölteni. Ötször kerülték meg a Földet, mire Massimu az
irányítóközpontnak a munka sikeres elvégzését jelenthette. Minden
mérőműszert átvizsgáltak, a légnyomást kiegyenlítették, és a bordákat
újra összecsukták. A Johan-nes Kepler útra készen állt a mindenség felé.
A két szerelő kis űrkabinjából még egy utolsó üdvözletét küldött, majd
csökkentette a sebességét, és visszairányította a kabint a Földre.
Most már csak az elektronikus programozású kormánymű adataira
volt szükségük. Ezek minden pillanatban megérkezhettek, és akkor már
semmi sem áll útjában a felszállásnak. Mindegyiküknek megvolt a maga
feladata és pontosan megszabott programja, amelyhez a mindennapi
testedzés éppen úgy hozzátartozott, mint az alvás vagy az olvasás.
Damar volt a felelős az étrendért, amely lényegében konzervekből állt.
Hetenként háromszor vételezték az ennivalót a laboratóriumból, amelyet
ugyancsak Damar ellenőrzött. Cedrice ellenőrizte az oxigén-utánpótlást,
a reaktort és a hőmérsékleti viszonyokat, Jephson figyelme a különböző
technikai berendezésekre, az adó- és vevőkészülékekre, a rádió-
mérőműszerekre és az oszcillográfokra terjedt ki. Massimu tartotta a
kapcsolatot az állomással, vezette a fedélzeti naplót, és felügyelt
útitársai egészségi állapotára.
Kísérteties csendben haladt a Kepler Föld körüli pályáján. Csaknem
huszonkilenc óra telt el az indulás óta. Starthelyük fölé, a Kambo-
völgykatlanra már régen sötét éjszaka borult. Eurázia aludt. Csak a
különböző megfigyelőállomások tudósai tartották szemmel az apró
égitestet, amely rövid másfél óránként feltűnt a horizonton, és járta útját
végig a mennyboltozaton. Reggel négy óra tájt a Johannes Kepler
utoljára tette meg ezt az utat.
Az állomás megadta a kormánymű programozásának végleges
adatait. További útjuk minden szakaszán, a legnehezebbeken, ezzel a
programmal elektronikus úton kormányozták az űrhajót. A fedélzeten
levő elektromos agy nélkül lehetetlen lett volna a pontosan kiszámított
röppályát tartani. Az űrhajó útja most már nem egyszerű Kepler-
ellipszis alakú pályán haladt. Amint a fedélzeten levő hajtómű
működésbe lépett, az űrhajó spirális pályán repült a Föld körül, úgyhogy
a spirál menetei egyre nőttek, amíg végül elérkezett a pillanat, amikor a
röppálya végleg eltávolodott a Földtől.
A négy űrhajós ismét odacsatolta magát fekhelyéhez. Négy óra
huszonhárom perckor újra kigyulladtak a jelzőlámpák a kabinban.
Utoljára haladt el alattuk a Föld hatalmas korongja. Utoljára látták az
ismerős planétát kontinenseivel, tengereivel, városaival, erdeivel és
felhőivel. Pontosan kilencven másodperc múlva el fognak tűnni még a
körvonalaik is. A nagy síkságok egybeolvadnak, a Föld lassacskán
elveszti gömb alakját. De addig is egyre kisebbedik, olyan apró lesz,
mint a többi csillag. Egyikük sem látta még így a planétát. Remény
98
töltötte el őket, mialatt a startóra kegyetlenül figyelmeztetett a még
hiányzó másodpercekre, meg türelmetlenség és kíváncsiság fogta el
őket, nagy kaland várt rájuk.
Még hatvan másodperc, ötvenkilenc, ötvennyolc .. .
- Egyszer két amerikai űrhajós körpályáról startolt, de a gyújtás tíz
másodperccel később következett be - szakította meg Jephson a
feszültséggel terhes másodperceket. - A Hold felé repültek volna.
- És? - kérdezte Cedrice.
- Utólag helyesbíteni tudták a pályát.
- Mi másodpercre pontosan startoltunk
- mondta Massimu nézzetek csak ki még egyszer, most van alattunk
a Csendes-óceán.
Kinéztek a kék tengerre, csillogott a napfényben. Damar akart
valamit mondani, de a startóra másodpercmutatója a nullára ugrott és
megállt. Ugyanakkor búgás hallatszott a kabinban. A hajtóművek
működésbe léptek. Könnyű nyomást éreztek, korántsem olyan erőset,
mint a földi startnál, de elég heveset ahhoz, hogy pillanatokra újra
elfogja őket az enyhe nehézségérzet. Megkezdődött a repülés az
univerzumba.
A Johannes Kepler pályája most már nem a Mars közelében
vezetett. Az űrhajónak eredetileg valamivel közelebb kellett volna a
vörös bolygóhoz kerülnie, mint a Föld és a Hold közötti távolság. Most
azonban csak 16 millió kilométerre közelítették meg a Marsot. Ez
viszonylag még mindig kis távolságnak számít, ha elgondoljuk, hogy
Földünk e távoli szomszédja a legjobb esetben is csak 57 millió
kilométerre tud bennünket megközelíteni. így a tudósok a megváltozott
pálya ellenére is remélték, hogy fontos információkat kaphatnak, és
legfőképpen azt, hogy fellebbent-hetik a fátyolt a különös holdnak, a
Phobosznak titkáról.
Még sok időnek kellett eltelnie, hogy ezt a feladatot elvégezhessék.
Az űrhajósok előtt a várakozás és a bizonytalanság olyan hónapjai
álltak, amelyeknek óráit még nem számolták meg, naptárát még nem
készítették el.

99
XVI.

„Adj nekem egy szilárd pontot, amelyen megvethetem a lábam, és

kifordítom sarkából a világot!”
Több mint kétezer éve mondta Arkhimédész ezeket a szavakat.
Tudta, hogy nincs az univerzumban ilyen szilárd pont, tudta, hogy a
végtelenben minden mozgás, minden energia. A Föld és a Hold együtt
kering egy súlypont körül, s mind a kettő a planétákkal együtt a Nap
körül, ez ismét összes planétájával a Tejútrendszer középpontja körül. A
tejútrendszerek napjainak számát több mint százmilliárdra becsülik.
Ezek az elképzelhetetlenül nagy csillagfelhők azonban csak egy pontot
jelentenek a végtelen űrben, vándorolnak egy még nagyobb központ
körül, és soha nincsen vége mozgásuknak.
Ez az új csipetnyi energia, ez az új csillag a világűrben, a Johannes
Kepler még csak néhány hete mozgott ebben a végtelenségben, ahol
nincs fenn és lenn, és más törvények szerint múlik az idő.
Cedrice, Damar, Jephson és Massimu számára már kisebb lett a
Föld, mint amekkoraként a Hold emlékezetükben élt; éjszakai
kísérőnket pedig most már csak akkorának látták, mint egy fényes
teniszlabdát. Még mindig egyre növekvő sebességgel távolodtak a hazai
tájaktól. Ha nincs közöttük és a Föld között a biztos vezérsugár, ha a
Keplert nem az elektronikus program precizitásával kormányozzák, nem
érheti el a célját. Akkor eltéved az összevissza kuszáit mozgásoknak és
bonyolult nehézségi erőviszonyoknak ebben a zűrzavarában.
Lehetetlenné vált a Földre saját elhatározásukból való közvetlen
visszatérésük is. Nagy technikai felkészültségre és egy csomó tudásra
volt szükség ahhoz, hogy a visszatérés matematikai előfeltételeit
megteremtsék.
A négy űrhajós azonban nem gondolt a visszatérésre, bár hetek
teltek már el. Repültek, repültek, de saját mozgásukat alig érezték.
Olyan volt, mintha a Kepler mozdulatlanul állna az űrben. Csak az
útjukat jelző oszcillográfokon és a Föld kisebbedésén érzékelhették a
helyváltoztatást.
Ezen a héten értette meg Cedrice a Fok 2-n végzett fárasztó kísérlet
jelentőségét. Megismétlődött néhány dolog az ott begyakoroltakból.
Naponta többször továbbították a mérőműszerek adatait, és naponta be
kellett számolniuk életfunkcióikról. Szívműködésük fokozódott, és kissé
ingerlények lettek. Mindez egyelőre még elviselhető volt, de ellentétben
a korábbi gyakorlatokkal, különösen a kísérleti űrhajó
elszigeteltségében végzettekkel, itt nem lehetett a végét előre látni.
Ellenkezőleg, repülésük elején tartottak.
100
 A Föld távolodása olyan problémák elé állította őket, amelyekkel a
kutatások még nem foglalkoztak. A kényszerhelyzet folytán, hogy a
Darwin életben maradottait mindenáron meg kellett menteni, rés
keletkezett a kutatási sorrendben, a második lépés megelőzte az elsőt.
Senki sem tudta megjósolni, hogy az expedíciót siker koronázza-e.
Bennük is megvolt az évezredek óta velünk született ösztön, amely -
mint saját belső óránk - jelzi a nappalt és az éjszakát, a hajnalt és az
alkonyatot. Itt azonban nem volt nappal, nem volt éjszaka és nem volt
félhomály. Akármikor tekintettek ki, ugyanazt a képet látták: a
végtelenség sötétjét, amelyben milliónyi csillogó fénypont szikrázik.
Órájuk szinkronban volt a világidővel, de megszokott életritmusuk
felborult.
A legrosszabb hatást az ijesztő csönd és környezetük egyformasága
tette rájuk. Ez a vigasztalan egyhangúság, a látszólag változatlan kép,
amely örökösen szemük elé tárult, megnyújtotta a másodperceket,
napokká változtatta az órákat. Egyszer Jephson és Cedrice óvatosan
megkopogtatott néhány mérőműszert. Az az értelmetlen gyanújuk
támadt, hogy egyáltalán nem is működnek.

Amennyire a korlátozott lehetőségek engedték, munkával igyekeztek

védeni idegeiket a túlterheléstől. Elég kevés értelmes tevékenységre
nyílt alkalom. A legtöbb időt tornagyakorlatokkal és olvasással
töltötték. A tornára az orvosok különös súlyt helyeztek. Bár a Kepler
sebessége még mindig nőtt, ez a gyorsulás alig befolyásolta a
súlytalanságot. Torna nélkül testük elernyedt volna. Kabinjukban
expandereket szereltek fel, amelyek kis helyen is lehetővé tették a
testgyakorlást.
Ami az olvasást illeti, a fejlett technika révén szinte kimeríthetetlen
tartalékokkal rendelkeztek. A könyvek szövegét elektronikusan tárolták.
Egy kis ceruza vastagságú csőben elfért egy terjedelmes könyv tartalma.
Hogy a szöveg látható legyen, a csövet bele kellett tenni a leolvasóba.
Ez egy kis készülék volt képlemezzel, amelyen el lehetett olvasni a
szöveget. Az eljárás nem sokban különbözött a televízió képfeliratától,
mégis csak a hosszan tartó űrutak késztették a tudósokat arra, hogy
megoldják ezt a problémát. Ez a készülék lehetővé tette, hogy egész
könyvtárakat vigyenek magukkal az űrhajó fedélzetén.
Cedrice figyelmét ínég más dolog is lekötötte. Mégpedig az űrhajó
orrán elhelyezett laboratórium. Ezt a helyiséget tréfásan
„zöldségeskertnek” nevezték, mert itt kaptak helyet az algatenyészetek
is, amelyek az űrhajó oxigénkészletét regenerálták, és szükség esetén
táplálékot is nyújtottak. De legalább ilyen fontos volt az a titokzatos
berendezés, amelyben a napenergia fermentumok segítségéve]
életfontosságú szénhidrátot állított elő, és amely további feldolgozás
után íztelen folyadékká változott. Komplikált folyamat volt ez, nem
szakember számára csak nehezen érthető. Cedrice képes volt órák
hosszat a készülék előtt ülni és figyelni, hogyan képződnek finom
101
vízcsöppecskék, hogyan vándorolnak végig hajszálcsövek és szűrők
rendszerén, hogy útjuk végén egy tartályba kerüljenek. Indulásuk óta
szüntelenül dolgozott a berendezés. Cedrice-nek nem ment a fejébe,
miért nem működik a Darwinon levő hasonló berendezés. A
szerencsétlenek miért csak hét hónapra, sőt most már csak négy-öt
hónapra elég élelmiszerrel rendelkeznek?
- Valószínűleg túl messze kerültek a Naptól - vélte Damar -, nem
kapnak elegendő energiát.
- Ez lehetetlen - mondott ellent Cedrice -, az adatok szerint közelebb
vannak a Naphoz, mint a Föld.
- Akkor csak egy lehetséges: a berendezés az összeütközés
következtében tönkrement.
Ezt a feltevést is könnyen meg lehetett cáfolni. A megtalált
híradószonda bizonyította, hogy a laboratórium még hónapokon át
működött. Ha az űrhajó átvészelte az összeütközést, a laboratóriumnak
is épnek kellett maradnia.
Henry Jephson mászott át a résen. Hallotta a beszélgetést, és
megjegyezte:
- Ki mondta nektek, hogy a megtalált adatok tényleg megegyeznek a
Darwin valóságos pályaadataival ?
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Cedrice megütközve.
- Csak annyit, hogy ők is emberek. Tévedni emberi dolog . . .
- Hagyd abba a zavarkeltést! - szakította félbe Damar. - Még nagyon
jól tudhatnak parallaxist számítani. Két kitűnő matematikus van a
fedélzeten: Shitomir és Dzsi komoly tekintélyek.
- Shitomir nem írta alá a levelet -mondta Jephson -, vajon miért
nem?
- Olyan fontos ez? - csattant fel Cedrice. - A többiek aláírták, és
köztük van az apám!
- A parancsnok sem írta alá - makacskodott Jephson. - Talán
véleménykülönbség volt köztük a pályaadatok tekintetében, vagy
valami még rosszabb.
- Mi az a még rosszabb?
Jephson a homloka felé intett.
- Mi csak néhány hete vagyunk úton, és én még teljesen oké vagyok,
mégis támadnak furcsa gondolataim, és ha őszintén beváltjátok, ti is így
vagytok. Ok viszont már csaknem egy éve úton vannak, tizenegy
hónapja és néhány hete. Tizenegy hónap ... El tudjátok képzelni? És
semmi kapcsolatuk a Földdel. Ki tud még ott értelmesen gondolkozni?
És ha tévedtek? Elég egy hiba, egyetlen hamis feltételezés vagy
helytelen megfigyelés, és egészen más pályaadatok jönnek ki, tíz- vagy
akár ötvenmillió kilométer eltéréssel . . .
Cedrice felnyögött.
- Hagyd abba végre, Henry, engem nem tudsz megzavarni, engem
ugyan nem! Meg fogjuk őket találni, egész biztosan megtaláljuk őket.

102
 - Persze hogy megtalálj ük őket - szólt bele Massimu. - Miért izgatsz
.bennünket ilyesmikkel, Henry? Kétkedésre van most a legkevésbé
szükségünk.
- Én nem izgatlak benneteket, csak meggondolandónak tartom a
dolgot.
- És ha igaz volna? - mormogta Cedrice.
- Ha valóban elszámították magukat? Vagy ha megzavarodtak?
- Itt az eredmény! - mérgelődött Da-mar. - Most már ő is kezdi.
- Nem óhajtok még egy ilyen beszélgetést a fedélzeten - jelentette ki
Massimu nyersen. - Most menj az expanderedhez, Henry, az utolsó
huszonnégy órában nem tornáztál.
- És Cedrice meg Damar? Ők talán tornáztak? - Jephson kihívóan
nézett Massimura.
- Ugyanez vonatkozik rájuk is. Mindnyájan fegyelmezetlenek
lettünk. Azt hiszem, tizennégy óra óta nem aludtam.
- Én sem - ismerte be Damar és még mindig nem vagyok fáradt.
Massimu szavai elérték a kívánt hatást. Jephson megígérte, mindjárt
hozzáfog a gyakorlatokhoz. Barátságosan vállon veregette Cedrice-t.
- Ne vedd annyira a szívedre, Cedrice, ostobaságot beszéltem.
Tudjátok mit? Figyeljetek csak, és csodálkozni fogtok, mit hozott
magával az öreg Henry.
Eltűnt a nyílás mögött, és egy pillanat múlva már vissza is tért.
Ravasz mosollyal óvatosan kinyitotta a markát.
- Nem szép? Ne morogj, Massimu. Most dugjon mindenki egy szép
rágógumit a fogai közé.
Massimu felsóhajtott.
- De hiszen mindet elkobozták tőled. Mennyit csempésztél be a
fedélzetre?
- Csak ezt a maroknyit - bizonygatta Jephson.
Az orvosok különböző okokból nem engedtek rágógumit a
fedélzetre. Mindenekelőtt a hozzáadott különféle ízek izgatták a
gyomoridegeket. Massimu azonban nem szólt, és Damar is meg Cedrice
is vett a színes golyócskákból. A béke helyreállt. Mennyi időre? Az
egyhangúság, a végtelen út megmaradt. És megmaradt a kis fényes
gömb képe, amely a hazájuk volt. A Föld most pályájának olyan
pontjára ért, amikor ugyancsak eltávolodott a Keplertől. Még néhány
nap, és semmit se fog különbözni a többi csillagtól. A Kepler porszem a
mindenségben, a semmiben lebeg, egy kísérteties pályához kötődve, és
bár utasai tudták, mi vár rájuk, a földi tudat észrevétlenül lázadozott
bennük.

Ésszel mindent meg lehet magyarázni. De miért bosszant bennünket

mégis a légy a falon?
A fedélzeten, a laboratóriumban és a parancsnoki fülkében
imbolyogtak-lengtek a mérőműszerek mutatói - minden percben,

103
minden órában, napról napra. A fedélzeten ketyegtek az órák. Az
űrhajósok hallását megélesítette a csönd, túlérzékennyé váltak.
- Valamelyikünknek egész kovácsműhely van az órájában - mondta
Damar, és a többiek helyeseltek. Hallgatóztak.
- Henry, a te órád ketyeg olyan hangosan - mondta Cedrice.
Jephson a füléhez tartotta az óráját.
- Igazad van - dörmögte mogorván -, valóban szemérmetlenül
hangos. - Beledugta a zsebébe. Azután újra hallgatóztak, most meg a
többi órát hallották. Minden változatlan maradt, túlfeszített érzékeik
mindent fokozottan érzékeltek. Ismerték egymás lépéseit, mozdulatait,
ismerték a mérőműszerek mutatójának lengését és a csillagképek
fényének különbözőségét. Kritikus értelmük azt mondta: kissé idegesek
lettünk, uralkodnunk kell magunkon. Lenyelték feltörő bosszúságukat,
de azért valami mindig visszamaradt, amin rágódni lehetett.
Jephson ott állt a kabinban, és kibámult a fedélzeti ablakon. A
homályos üveg visszatükrözte arcát.
- Mit nevetsz? - kérdezte Cedrice bosszúsan.
- Nem nevetek - állította Jephson.
- Igenis nevettél.
- Nem nevettem. Húsz perce vagy még régebben a Földet, nézem.
-- Nem értelek, Henry - vetette ellene Cedrice nagyon nyugodtan,
mert tudta, hogy nem szabad vitát kezdeményezni. -Az arcod
tükröződött az ablakban. Világosan láttam, hogy nevetsz valamin. Mi
van ebben? Semmi, a világon semmi. De te letagadod. Miért? Miért
nem vallód be becsületesen és nyíltan, hogy nevettél?
- Vigyen el engem az ördög, ha nevettem! - kiabált Jephson. - Nem
nevettem.
Cedrice legyintett.
- Jó, nem nevettél. Hagyjuk abba. Valószínűleg már hallucinálok.
- Úgy látszik.
Cedrice egy pillanatig dühösen hallgatott. Aztán megszólalt:
- Szerintem ez bajtársiatlanság. Miattam dalolj vagy nevess, amíg
csak jólesik, de hogy ilyen semmiségért a szemembe hazudsz, azt nem
értem.
Hiába esküdözött Jephson, hogy nem nevetett. Nem sok kellett volna
hozzá, hogy a dolog komoly veszekedéssé fajuljon. Jephson azonban
„felfedezett” valamit. Jephson egy apró, fénylő pontot vett észre, amely
véleménye szerint nem lehetett csillag. Cedrice feledte azt, ami miatt
még néhány másodperccel előbb feldühödött. És mivel ők éppen egy
ilyen fénylő pontot kerestek, annál inkább hajlamosak voltak azt hinni,
hogy utazásuk célját pillantották meg. Riasztották Massimut és Damart,
Cedrice legszívesebben a központot is értesítette volna felfedezésükről.
A fedélzeti műszerek azonban csalhatatlanok voltak. Egy mesterséges
égitest a tükörteleszkópban világosan felismerhető lett volna. Ezt a
fénylő pontot azonban nem lehetett kinagyítani. Távoli csillag volt,
puszta szemmel éppen csak látható. Csalódottan hagyták abba a

104
vizsgálódást. A Danoin feltételezett pályája még mindig nyolcmillió
kilométer távolságban volt.

Nyolcvankilenc napja utaztak. Arcukat szakáll övezte, szemük alatt

árnyék húzódott. Az út nem akart véget érni. Ezekben a végtelen
napokban csak a Mars megközelítése hozott egy kis változatosságot. A
központtól utasításokat kaptak, hogy végezzenek pontos vizsgálatokat.
A teleszkópokban a titokzatos planéta óriási holdnak tűnt, két kísérője, a
Phobosz és a Deimosz pedig gyenge fényű objektumoknak. Méréseket
végeztek a Mars felületének különböző részein, hegységeket láttak és
nagy, világos síkságokat, amelyek valaha óceánok lehettek. Még
fontosabbnak látszott azonban a Phobosz, a belső hold, amelyről olyan
sokféle elméletet állítottak fel. Részleteket nem tudtak megállapítani, de
méréseikből kiderült, hogy a Phobosz nem gömb alakú. Legnagyobb
kiterjedése tizenötezer-háromszáz méter.
- Hátha mégiscsak mesterséges hold ez?
- mondta Cedrice, visszaemlékezve a Honoré R.-rel folytatott
beszélgetésre a Kambo-völgyben. - Lehet, hogy valóban egy nagy
űrállomás kering ott.
- Ki építette volna? - kérdezte Damar.
- A Mars átlaghőmérséklete mínusz tizenöt fok. Ilyen hőmérséklet
mellett nem alakulhat ki értelmes élet.
- Olyan talán nem, amilyet mi ismerünk - vetette ellene Jephson -, de
miért ne létezhetne másfajta életforma is?
- Ha valaha magasan fejlett életforma létezett volna a Marson -
szólalt meg Massimu olyan lényekkel, akik űrállomást tudtak építeni,
akkor azok nem is pusztulhattak volna el. Réges-rég jelentkeztek volna.
Sajátságos, hogy amit az emberek nem tudnak azonnal megmagyarázni,
az a legértelmetlenebb találgatásokat váltja ki. Ez vonatkozik az
állítólagos marscsatornákra is.
- De hiszen azokat lefényképezték -mondta Damar.
- Lefényképezték és lerajzolták, de mindig különböző alakúaknak
látszottak. Egyébként régen tudjuk, hogy ezek az állítólagos csatornák
az időjárással kapcsolatos jelenségek. Ha nagy magasságból tavasszal
vagy ősszel fényképeznénk a Földet, kedvező körülmények esetén
hasonló képeket kapnánk. Egyes napsütötte helyeken, ahol megolvad a
hó, sötét árkok rajzolódnak ki. Olyanok, mintha csatornák lennének.
Néhány éven belül világosság derül majd a Mars felszínrajzára.
A Marsról és holdjairól folytatott vita, a mérések és a
fényképfelvételek kedvező hatással voltak rájuk. Idegességük enyhült,
nem volt idejük, hogy apróságok miatt felizgassák magukat. A képeket
továbbítani kellett a központnak, kérdések vetődtek fel, félreértések is,
és hosszú jelentésekre volt szükség. Nyolc napig tartott ez az izgalom,
aztán szemmel láthatóan távolodott a bolygó. A fedélzetre ismét
visszatértek a hétköznapok. A központnak szóló jelentések a rutinbeszá-
molókra korlátozódtak, és ezekben sem ragaszkodtak a túl nagy
105
pontossághoz. A megszokottság eltompította érzékeiket, a
legjelentéktelenebb apróság is szóváltást keltett, mintha csak
hihetetlenül fontos dolgokról volna szó.
A növekvő izgalomnak és ingerlékenységnek ebben az állapotában
Massimu és Damar bizonyult a legkiegyensúlyozottabbnak. Damarnál
talán bizonyos bűntudat is hozzájárul, hogy - elsősorban Cedrice-szel
szemben - fékezze magát. Néhány nappal előbb, mint ahogy kiszámított
pályájukat elérték volna, mégis történt valami, ami komolyan
veszélyeztette további repülésüket. Massimu megbetegedett. Már napok
óta elhanyagolta a torna-gyakorlatokat, nehézkessé vált, és semmi sem
érdekelte. Eleinte senki sem vette észre. Csak az tűnt fel, hogy örökké
fáradt. Azután felhívták őket a központból, és Damart kérték, hogy
minden Massimu által készített adatot vizsgáljon felül. Ezek szerint az
adatok szerint a fedélzeten hetven Celsius-fok lett volna a hőmérséklet.
Kiderült, hogy Massimu mindent összekevert.
Damar átvette a fedélzeten a parancsnokságot, Az
irányítóközpontban orvosi konzílium ült össze. Hogyan lehetne segíteni
a betegen? A szívműködés és a vérnyomás adatai ehhez már nem voltak
elegendők. Az orvosok vér- és vizeletvizsgálatot kívántak. A négy
űrhajóst kioktatták az ilyen vizsgálatok elvégzésére, amikor azonban a
feladatot végre akarták hajtani, már nem emlékeztek rá, hogyan kell az
analízist elkészíteni. Még Damar emlékezete is kihagyott. A központ
főorvosa minden egyes mozdulatot elmagyarázott nekik. Cedrice-t
felszólították, hogy beteg útitársát masszírozza, Jephsonnak és Da-
marnak kellett az analízist elvégeznie. Jephson csak nagy
méltatlankodással látott. hozzá a feladathoz.
- Micsoda lehetetlen kívánság - háborgott -, hogy jövök én ahhoz,
hogy itt rázogassam a vizeletét!
- Tedd azt, amit mondanak! - parancsolt rá Damar.
- Ha legalább valami értelme volna - morgott tovább Jephson -,
sosem lesz ennek vége. Én mondom neked, Damar, sohasem találjuk
meg őket, és ha még pár napig így repülünk tovább, sohasem térünk
vissza a Földre.
Damar hallgatott, és hallgatása fél egyetértés volt.
Cedrice fáradtan vonszolta magát.
- Teljesen kész vagyok - mondta. - Massimu úgy fekszik, mint egy
darab fa, meg sem mozdul. Alszik, azt hiszem, meg fog halni.
- Ne beszélj ilyen ostobaságokat -mondta Damar. - Henry,
masszírozd tovább te.
- Ha visszamehetnénk a Földre, gyorsan lábra állna - jegyezte meg
Jephson. - Mi lesz most? Repüljünk a világ végére? Cedrice, mondj már
valamit! A Föld most már csupán egy másodrendű csillag, hamarosan
egészen elvesztjük szem elől.
- Igen - mondta Cedrice -, azt hiszem, igazad van. Mit tegyünk? Már
egyáltalán nem tudok gondolkozni.

106
 - Tehát megmondom a központnak, hogy vissza akarunk menni -
jelentette ki Damar. - És a Darwin, Cedrice? Az öreged? Mégiscsak érte
akartál menni?
- Természetesen, vissza kell hoznunk mindnyájukat - mormolta
Cedrice bizonytalanul. - Talán hamar megtaláljuk őket, holnap,
holnapután vagy talán már ma . . .
Kiballagott, és bemászott a zöldségeskertbe. Semmi értelme nem
volt a teleszkóppal a Darwint keresni, de Cedrice olyan volt, mint a
fuldokló, aki az óceánban a szárazföldet kémleli.

107
XVII.

A vizsgálat megállapította, hogy Massimu nagy mennyiségű kalciumot

és fehérjét vesztett. Ezt a jelenségét a tartós súlytalanság idézte elő. A
kevés mozgás a csontok mésztartalmának csökkenéséhez és a nitrogén
fokozott eltávozásához vezet. Hamarosan Cedrice-nél, Jephsonnál és
Da-marnál is mutatkoznia kell majd a jelenségnek. Mindnyájan
elhanyagolták az óránkénti testgyakorlást az expanderrel, az egyetlen
lehetőséget testük belső egyensúlyának szabályozására.
Az orvosok gyógyszerkúrát írtak elő Massimunak. Ez csak akkor
használhatott valamit, ha közben tornázik is. A négy embernek azonban
elsősorban erkölcsi segítségre volt szüksége. Néhány óra múlva
jelentkezett az irányítóközpont. Arról beszéltek, milyen érdeklődés
kíséri útjukat, és milyen felelősséget vállaltak magukra. A parancsnoki
fülkében hallgatták végig e szavakat, csak Massimu feküdt a
kabinjában, de a hangszórón át ő is hallhatta:
- A ti kezetekben van a Darwin legénységének sorsa - mondta a
beszélő -, közel vagytok hozzájuk, a Darwin felétek tart. Meg fogjátok
őket menteni, ha a feladatotokra gondoltok, és minden rendelkezést
betartotok. - Mindegyiküket nevén szólította, és felidézte személyes
emlékeiket a közös felkészülés időszakából. Azután doktor Cowper
jelentkezett, és ugyancsak bátorságukra és lelkiismeretükre hivatkozott,
különösen Jephsont intette, hogy járjon elöl jó példával.
Az első pillanatban ezek a szavak nem is tévesztették el hatásukat.
- A Darwin jön felénk, csaknem a közelében vagyunk, hallottátok? -
Jephson megragadta Cedrice kezét. - Nemsokára elérjük, Cedrice. És
azután indulás hazafelé. A visszaút már nem tart ilyen sokáig.
- Ha felénk jönnek, akkor hallanunk kell őket - mondta Cedrice. -
Jeleket fognak adni. - A vevőkészülékhez lépett, forgatta a
finombeállítót, de csak zúgás hallatszott.
- Ne nyúlj hozzá - figyelmeztette Da-mar a készülék be van állítva,
és ha jelentkeznek, úgyis meghalljuk őket. Massimuval törődjünk, be
kell vennie a tablettáit.
Massimu aludt. Semmit sem hallott az üzenetből. Rávették, hogy
egy kevés folyadékkal lenyelje a tablettákat, megmasszírozták, ők
maguk pedig az expanderhez mentek. Huszonnégy óra múlva azonban
kezdtek megfeledkezni az intelmekről. Tartós krízis veszélye kísértett a
fedélzeten. A térből és időből való kiszakadás érzése egyre jobban
csökkentette bizakodásukat. Óráik és naptáraik mutatták ugyan az
órákat és a napokat, de ez a földi idő volt, amit már nem érzékelt a

108
tudatuk. A végtelen űrben egyik óra olyan volt, mint a másik. Cedrice
folyton a rádióvevőn keresgélt, de a Darwin nem adott magáról életjelt.
Az irányítóközpont tudósai tisztában voltak vele, hogy ez ellen a
krízis ellen nincs biztos szer. Ha néhány nap múlva a Kepler hajtóművét
kikapcsolják, szétnyithatják a törzset, és mozgásba hozhatják a három
bordát. Ebben az esetben a fülkében ható centrifugális erő visszaadja
nehézségérzetük egy részét. A szervezet működése megjavul, s ez
növeli önbizalmukat. Addig is folyton buzdítani és bátorítani kellett a
négy embert. Állandóan jöttek a központból a kérdések, a jelentéstételre
való felszólítások és a Földön elért legújabb eredményről szóló hírek.
Végül egy olyan közlés érkezett, amely elsősorban Jephson és Cedrice
számára okozott örömteli izgalmat: mind a négyen beszélgethetnek
legközelebbi hozzátartozóikkal vagy barátaikkal.
A várható esemény még Massimut is felvillanyozta. A
gyógyszerkúra kedvező hatással járt, frissebbnek érezte magát, már nem
aludt olyan sokat, és hébe-hóba néhány percre még a zöldségeskertbe is
átmászott. A hír hallatára kitartóan lógott a nyújtón, és edzette kar- és
hasizmait. Jephson még egyszer megpróbálta rendbe hozni a képernyőt,
de a beérkező képek homályosak maradtak.
- Nem tesz semmit - mondta jókedvűen
ha majd a feleségem beszél, beteszem a képét a hangszóróba, így
legalább félig távolbalátás lesz.
A családjáról és a kis házáról készült képeket gyakran mutogatta,
most megint előszedte, és ezernyi apróságot mesélt róluk. Massimu
fényképei is kézről kézre jártak, végül pedig Cedrice is elővette Nanga
képét. Damar kiment a laboratóriumból. Állítólag a mérési adatokat
akarta feljegyezni, valójában bemászott a kabinjába, és befúrta magát a
fekhelyébe. Ennek a szenvedélytől feldúlt embernek a Földdel
megteremtendő kapcsolat nem ígért örömet. A fivérével beszélhetett. Az
egyetlen ember azonban, aki valóban közel állt hozzá, és akit a vég
nélküli repülés alatt sem tudott elfeledni, elérhetetlen maradt számára.
Damar megőrizte titkát. Nem haragudott Cedrice-re, és nem volt
diadalittas akkor sem, amikor sikerült felelőtlen terve, amellyel a két
embert elválasztotta egymástól. Csak megnyugvást érzett, mert itt a
végtelenségben Nanga éppen annyira tartozott hozzá is, mint Cedrice-
hez. Nanga a második énjévé vált. A várható beszélgetés gondolata
ébresztette rá arra a fájdalmas tudatra, hogy Cedrice-t ez a fantasztikus
távolság sem választotta el a lánytól.
Hallotta, hogyan beszél róla Cedrice. Végig kellett hallgatnia a
prágai értekezletről és a Näsi-tóról szóló egész történetet. Azután olyan
élmények következtek, amilyeneket ő nem ismert, célzások a sintangi
sétákra, szavak, amelyek felfűtötték fantáziáját. Első ízben vesztette el
nyugalmát és önuralmát. Kimászott a kabinjából, és a zöldségeskert felé
vonszolta magát.
- Hagyd már végre abba ezt a hülye locsogást! - rivallt rá Cedrice-re.
- Nem az űrhajósklubban vagy. Napok óta nem lehet rád bízni semmit.
Cedrice csodálkozva nézett rá.
109
 - Meghibbantál?
- Menj a kabinodba, és tornázz. Azután pedig kérek jelentést az
oxigéncseréről.
- Ezt nyugodtabban is meg lehet mondani - jegyezte meg Jephson.
- Mindennek van határa - felelte Damar. - Meg vagyok róla
győződve, hogy az oxigénregeneráció már hetek óta nem működik
kifogástalanul. Ezért betegedett meg Massimu is, nem szeretnék én is
összecsuktam.
Damar volt a parancsnok, s nekik engedelmeskedniük kellett.
Fölfortyanása azonban úgy meglepte őket, hogy azt hitték, nincs
egészen eszénél.
- A fejben kezdődik - morogta Cedrice, és kimászott.
- Miért toltad úgy le? - kérdezte Jephson. - Az új megbízatásod
mindjárt a fejedbe szállt?
- Hagyj békében - válaszolt Damar, és visszamászott a kabinjába.
Senki sem vette komolyan Damar sajátságos viselkedését,
legkevésbé Cedrice, akit teljesen eltöltött a várható beszélgetés
Nangával. Damar lehangoltságától eltekintve az irányítóközpont közlése
mindnyájuknak szárnyakat adott. Gondolatban közelebb érezték a
Földet, de az emelkedett hangulat egyben azzal a veszéllyel is járt, hogy
erősödik bennük a honvágy. A központban tudtak ezekről a
nehézségekről, de ez volt a kisebbik baj. Nem volt más lehetőség, hogy
a Charles Darwin személyzetét megmentsék. Ha a négy űrhajós csődöt
mond, rájuk magukra is bizonytalan sors vár.
Érezniük kellett, mennyire szívükön viselik sorsukat a Földön, és
milyen közel vannak hozzájuk mindnyájan. Azonban maga a
beszélgetés mutatta meg minden mérőműszernél világosabban, mekkora
távolság választja el őket hozzátartozóiktól. A közvetlen társalgáshoz
már régen túl messze jutottak. Három percre és hét másodpercre volt
szüksége a kimondott szónak, hogy eljusson az űrhajótól az
irányítóközpontig és fordítva. Nem lehetett közvetlenül válaszolni a
feltett kérdésre. Előre elkészített szöveget kellett elmondaniuk, és aztán
várni. Mindegyiküknek harminc perc állt rendelkezésére ehhez a
nehézkes beszélgetéshez.
Jephson lépett be elsőnek a parancsnoki fülkébe. Fedélzeti
kameráikat bekapcsolták, az irányítóközpontban kifogástalanul vehették
a Keplerről érkező képet. Nekik maguknak meg kellett elégedniük az
árnyképekkel, amelyek apró képernyőjükön kirajzolódtak. Jephson a
fejhallgatóban hallotta felesége hangját. Időnként elnevette magát, és
közbeszúrt egy-egy megjegyzést, elfelejtette, hogy nevetése és szavai
több mint három perc múlva érkeznek meg a központba. Bár a
képernyőn csak halvány körvonalakat lehetett látni, le nem vette szemét
a sötét foltról, és ami a többiek részére, akik vele együtt nézték, nem
volt felismerhető, azt az ő fantáziája kiegészítette. Azután felolvasta a
szöveget, amelyet előkészített, kibővítette válaszokkal és kérdésekkel,
üdvözletét küldte barátainak, ismerőseinek. Az irányítóközpontban és a
fedélzeten hangszalagra vették a beszélgetést.
110
 Amikor Jephson átadta helyét Cedrice-nek, sugárzó arccal mondta:
- Nem fogjátok elhinni, a feleségem minden hónapban közel száz
levelet kap ...
- Biztosan házassági ajánlatokat - jegyezte meg csípősen Massimu.
- Már három televíziós interjút készítettek vele - folytatta Jephson
lelkesedve és a fiam osztálya dolgozatot írt rólam .. .
- Most maradj csendben! - kiáltott rá Cedrice. Ö is csak egy árnyékot
látott a képernyőn, és az ő beszélgetése sem folyt le másként, mint a
társaié. Hallotta Nanga hangját, és maga előtt látta.
- Cedrice, drágám - mondta Nanga -, egészen tisztán látlak, még a
csuklódon a karórádat is megismerem. Cedrice, én nem írtam fel
semmit, olyan sok mindent akartam neked mondani, de most mindent
elfelejtettem. Szeretlek, Cedrice, szeretlek ... Az egész repüléseteket,
minden pillanatot átéltem veled együtt. Nemsokára elvégzitek a
feladatokat. Örülök neked, Cedrice, és a baj társaidnak is . . . Tudod
még, mit írtunk egyszer egymásnak? Tér és idő nem választ el
bennünket egymástól soha . . . Kérlek, szólj néhány szót, hogy
hallhassam a hangodat. . .
Cedrice-nek egyszerre nehezére esett a beszéd. Kezében tartotta a
papírt a szöveggel, most azonban ostobának és banálisnak találta, amit
leírt. Azután elmondta, hogy jól érzi magát, és panaszkodott a rossz
képvételre. Egy kis zavarszünet után hozzátette:
- Most pontosan ugyanúgy vagyok, mint te, Nanga. Egyszerre
minden szó üres és semmitmondó lett. . . Tudom, hogy mindig velem
voltál, és nagyon sokszor gondolok a folyóra, ott Sintangnál, és a
kirándulásainkra.
Mire szavai végre odaértek, kérdéseit és megjegyzéseit már újra
elfelejtette. Lehetetlennek bizonyult ilyen körülmények között értelmes
beszélgetést folytatni, különösen nem úgy, ahogy Nanga és Cedrice
szerette volna. Nanga a levele után érdeklődött. Mire Cedrice válasza
megérkezett, egy fényjel beszélgetésük végét jelezte. Már csak
búcsúszóra volt idejük. Mielőtt ez elérkezett volna Cedrice-hez,
Massimu már ott állt mellette.
Damar lépett be utolsóként a parancsnoki fülkébe, hogy néhány szót
váltson fivérével. Csak ezután tudta mindenki visszahallgatni a
beszélgetését hangszalagról. Jephson alaposan kihasználta ezt a
lehetőséget. Eljátszotta Cedrice és Massimu előtt felesége és fia szavait,
és pillanatnyilag megfeledkezett a Darwinról, a világmindenségről és
egyáltalán minden problémájukról. Csak Damar vonult vissza szótlanul
kabinjába, és senki sem sejtette, miért olyan lehangolt.
Amikor Cedrice még egyszer meghallgatta a szalagot, felfedezett
Nanga búcsúüdvözletében két szót, amelyet a lány hazája nyelvén fűzött
hozzá: „Silap háti.” Cedrice ezt még néhányszor meghallgatta. Nanga
nyilván akaratlanul mondta ki ezt a két szót. Cedrice bemászott Damar
kabinjába.
- Damar, mit jelent az, hogy silap háti?
Damar összerezzent. Hallgatott.
111
 - Tudnod kell, ez az anyanyelved. Talán rosszul hangsúlyoztam.
Nem akarod meghallgatni a szalagot? Ezek voltak Nanga utolsó
szavai...
Damar nem mozdult.
- Silap háti - kezdte újra Cedrice -, figyelj jól, Damar: silap háti. Mit
jelent ez? Gondolkozz csak, én úgy hiszem, valahogy a szerelemmel
kapcsolatos . . .
- Hagyj békében! - kiabált Damar dühösen. - Nem ismerek ilyen
szavakat, hagyj békében ezzel a fecsegéssel. . .
- Fecsegés - ismételte meg Cedrice -, amit Nanga mondott, az
először is nem lehet fecsegés, másodszor furcsa vagy, Damar. Nanga a
kolléganőd volt, nyugodtan üdvözölhetted volna.
Kis szünet után Damar fáradtan megszólalt :
- Hagyj magamra, fáradt vagyok.
- Beteg vagy?
- Nem, de úgy látszik, rosszul hallasz. Mondtam, hogy fáradt
vagyok.
- Akkor legalább azt mondd meg, mit jelent: silap háti. . .
- Kifelé! - Damar akkorát kiáltott, hogy Cedrice ijedten sarkon
fordult.
- Azt hiszem, ő is kifogta - mondta Cedrice Massimunak -, Damar
beteg, jelentsd a központnak, újra átveheted a parancsnokságot.
- Miért ordít? - érdeklődött Jephson.
- Kérdezd meg tőle. Még az anyanyelvét is elfelejtette. Csak tudnám,
mit jelent ez a két szó. Nem tudjátok véletlenül, mit
s jelent az, hogy silap háti?
Sem Massimu, sem Jephson nem tudta, és nem tudta meg Cedrice a
leolvasóból sem, amellyel később az indonéz nyelv alapjait
áttanulmányozta. Azután a két titokzatos szó el is vesztette számára a
jelentőségét, mert egy újabb esemény minden figyelmét lekötötte.

112
XVIII.

A Johannes Kepler elérte tervezett röppályáját, útjának második

szakasza befejeződött. Az űrhajó közeledett a szférához, amelyben a
Charles Darwin pályáját feltételezték.
Bár napokon és órákon át próbálgatták azt az érzést, amikor a
hajtóművet kikapcsolva szabadon repülhettek, mégis meglepetésként
érte őket a rég várt pillanat. Annyira megszokták az enyhe rezgést és a
farból jövő finom búgást, hogy hetek óta abban a hitben éltek, hogy
mély csönd veszi körül őket. Most ezt a látszólagos csöndet váltotta fel
egy még mélyebb csönd. A mérőeszközök mutatói, amelyek a
moderátorok és a diffúziós berendezések működését regisztrálták, a
nullára süllyedtek. A mesterséges égitestből bolygó lett, amelynek
további pályáját bonyolult nehézségi viszonyok határozták meg. A
pályát az irányítóközpont is csak megközelítőleg ismerte, mert a Keplert
nemcsak a Nap tömege befolyásolta, hanem más planétáké is.
Hatvannégymillió kilométer választotta el őket a Földtől. A Charles
Darwin áldozatain kívül még senki sem látta a Földet ebből a
távolságból. A négy ember a parancsnoki fülkében gyülekezett, és
feszülten figyelte a folyamatot, amelyet Massimu egy emeltyű
lenyomásával indított el. A törzs alsó része szétnyílt, a három borda
lassan felemelkedett. Amikor a bordák az űrhajó merev részével
derékszöget képeztek, lassan keringeni kezdtek . . . Harminchárom
méter volt az általuk leírt kör átmérője, és nyolc másodpercbe telt, amíg
minden kabin egyszer körüljárta a középső tengelyt. A Kepler
körhintává változott.
Most már a bordákon keresztül kellett bemászniuk a kabinjukba,
hogy visszanyerjék a földi nehézség érzetét. Ez az átállás komoly
problémákkal járt. Tudták, hogy szervezetüknek lassan meg kell szoknia
ezeket az új körülményeket, de a vágy, hogy végre újra érezzék a
nehézségi erőt, minden óvatosságot feledtetett velük. Cedrice és utána
Jephson önkéntelenül felnyögött, amikor összegörnyedve átmászott a
bordán, és a centrifugális erő a kabinba taszította. Két útitársuk sem járt
jobban: úgy érezték, mintha satuba fogták volna őket. Ehhez járult még
a szokatlan forgás is; sápadtan, kifáradva másztak vissza.
- Szép,, kis találmány - mondta Jephson, akinek homlokára kiült a
veríték -, be nem lépek még egyszer ebbe az ördögi körhintába!
Damar eltűnt a betegszobában. Rosszul lett. Massimu tablettákat
osztogatott gyomoridegességük csillapítására. Egy óra múlva újból
megpróbálták, egy percig tartózkodtak a kabinban, aztán ismét
visszatértek. A forgó kerék lassanként elvesztette félelmes hatását.
113
Testük megszokta a terhelést, szemük pedig a sajátságos képet, amely a
kabinablakon át eléjük tárult. Mintha az egész világegyetem mozgásban
lett volna, látszat szerint szüntelenül az űrhajó körül keringett. Új élet-
körülményeik más sajátosságokkal is jártak. Míg a Földön minden a
bolygó középpontja felé törekszik, itt, a kabinban a centrifugális erő
kifelé hajtotta őket, fejjel egymásnak álltak. Kívülről nézve úgy látszott,
mintha lábuknál fogva lógnának egy óriáskeréken.
Massimu megkapta az engedélyt a központtól, hogy mindenkinek
külön pótadagot oszthasson ki. Ez konzervekből, gyümölcsből,
húspástétomból, csokoládéból, ostyából és más ínyencfalatokból állt. A
zöldségeskertben vették át a konzerveket, és nem tudtak elég gyorsan
visszatérni kabinjukba. A magától értetődő, de régen nélkülözött dolgok
csodának tűntek számukra. Minden tárgy a helyén maradt. Azután
megkóstolták a nyalánkságokat. Massimu jó étvágyat kívánt nekik, és
azt állította, hogy még sohasem evett, ilyen finomat.
- Igazad van - mondta Jephson és szinte elképzelhetetlen, hogy a
Földön naponta dúskálhatnak az ilyesmiben. El tudod még képzelni,
Cedrice?
- Néha el tudom képzelni - válaszolta Cedrice, és megfontoltan
rágott egy szelet gyümölcsöt. - A Föld az valami csodálatos. Csak akkor
jön rá az ember, ha elhagyta.
- Ha visszatérek, minden lépést, minden lélegzetvételt duplán fogok
élvezni -mondta Jephson álmodozva ha végigmegyek az utcán vagy
keresztül az erdőn. Folyton csak menni akarok majd, lépdelni.
A mi házunk nincs messze a város szélétől. Azelőtt mindig kocsin
jártam, de ha otthon leszek, eladom. Azután elsétálok a város széléig.
Ott van egypár kert, mögötte az erdő. Lefekhet az ember, és süttetheti
magát a nappal. És ilyet eszem mindennap. Kóstold csak meg a
húspástétomot, Cedrice ...
A visszanyert nehézségi érzet emlékeket és vágyakat ébresztett
bennük, és fantáziájukban minden apróság csodás, kívánatos dolog lett.
A keringő kabinok ablakai a végtelen világűr panorámáját tárták eléjük,
a csillagtenger forgott-lüktetett körülöttük, nyolc másodpercenként
visszatértek ugyanazok a fénypontok. A Föld egy volt közülük.
Fantasztikus erő kellett volna ahhoz, hogy elszakadjanak tőle, most
látszott csak, hogy ez a bolygó most még erősebben fogva tartja őket,
mint bármikor. A kényszerítő szükség hatására szálltak fel a világűrbe,
az otthon maradottak szemében hősök voltak. Ezek a hősök azonban a
vizeket és az erdőket emlegették, az asszonyokat, a sétákat. Ezek a
hősök emberek maradtak, vágyaikkal, félelmükkel és gyengeségükkel,
és lelkűkben az egyetlen kívánsággal, hogy elérjék végre expedíciójuk
célját, és visszatérjenek arra az egyetlen helyre, ahol számukra értelme
van az életnek.
Egyre gyakrabban álltak a fedélzeti ablaknál, és bámultak kifelé.
Fotoelektronikus keresőik végigpásztázták a teret, és négy szempár
kutatta a fénypontok között a szerencsétlenül járt űrhajót, amely
állítólag ebben a szférában kering. Mi történik, ha jogos Jephson
114
gyanúja, ha a pályaadatok helytelenek? A kétkedést erősítette a józan
megfontolás is. A Darwin életben maradt utasai talán helyesen
számoltak, de mit jelent ilyen távolságok mellett egy félmillió
kilométeres különbség? Egy bolygó, egy hold még ilyen látási
lehetőségek mellett is jól felismerhető, az apró, gombostű-fejnyi
Darwint azonban még radarberendezésük sem jelezheti. Minél tovább
tartott a repülésük, annál jobban aggasztotta őket ez a gondolat.
Kezdetben a nehézség érzetének visszanyerése, kabinjaik körforgása
izgalmas esemény volt, lekötötte figyelmüket. A három kabin egy-egy
apró égitesthez hasonlított, mely közös középpont körül kering. A
Földnek egy évre van szüksége, hogy megkerülje a Napot, az ő
„kabinévük” nyolc másodpercig tartott. Kabinjaikat jelentős
személyiségekről nevezték el. Jephson és Cedrice az Odüsszeusz nevet
adta a maga bordájának, Damar és Massimu a Kolumbusz névben
egyezett meg, a harmadik forgókar pedig az ókori görög filozófus után a
Hérakleitosz nevet kapta.
Kezdetben volt ez, amikor még minden az újdonság varázsával
hatott. Az azóta eltelt időt pontosan leolvashatták órájukról, de érzésük
szerint egy óra és egy nap között aligha volt már különbség. Annál
nehezebben múlt az idő, minél jobban vágyódtak arra, hogy útjuk véget
érjen. A fedélzeti élet egyhangúságának új változata jelentkezett, és ők
gyorsabban megszokták, mintsem tudomásul vették ezt az állapotot. A
zöldségeskertben a közös étkezések alatt egyre ritkábban váltottak szót.
Mit is mondhattak volna? Egyetlen gondolat foglalkoztatta őket. Most,
amikor hajtómű nélkül egy hosszúra nyúlt elliptikus pályán magukban
repültek a Nap körül, a találkozás „csodájára” várva, már nem sokat
használt a központból érkező biztatás. Útjuknak határt szabott az idő.
Ezen a határon belül kellett megtalálniuk a Darwint. Ez a tehetetlen
várakozás volt a legsúlyosabb megterhelés.
Egy napon még Massimu is elvesztette a türelmét.
- Az ördögbe is, mondjatok már valamit ! - fakadt ki, mikor már
hosszú időn át gubbasztottak együtt a laboratóriumban. - Látom
rajtatok, hogy egyiktek sem hisz már a sikerben.
- Te hiszel benne? - kérdezte Jephson.
Massimu vállat vont.
- Nem tudom. Néha álmodom róla, de lassan belebolondul az ember
ebbe az örökös várakozásba. Cedrice, neked mi a véleményed ?
- Az én véleményem? - Cedrice egy pillanatig maga elé bámult. -
Őszintén megmondom: szerintem már nem élnek.
- Ezt honnan tudod?
- Mert már nem jelentkezik a rádiójuk. Annak idején jelentkeztek,
fogták a jelzéseiket az Ala-tau hegységben meg Észak-Carolinában.
Most hallgatnak. Éhen haltak, vagy lenyelték azt a bizonyos ampullát,
az utolsót, amely az örök álmot hozza. Ez az én véleményem.
- Pesszimista vagy - mondta Damar. - Ezer oka lehet annak, hogy
nem jelentkeznek.

115
 - Egyet mondj - kérte Cedrice. Damar-nak talán igaza van. Cedrice
minden reménységbe belekapaszkodott. Sötét jóslata mögött kihívás
lappangott. Ellentmondásra vágyott, és örült, hogy Damar beleesett a
csapdába.
- Közlésük szerint még néhány hónapra elegendő élelmiszerük van -
mondta Damar. - Ha itt felfedeznénk őket, majdnem két hónappal
korábban érkeznénk. Miért kellene előbb megölniük magukat? Azt is
megértem, ha nem jelentkeznek. Vagy nincs rendben az
adóberendezésük, vagy felhagytak a segélykéréssel. Most már a
szondára bízzák magukat, amelyet katapultáltak.
- Azért legalább valami jelet adhatnának - vélte Jephson.
- Több mint egy éve be vannak zárva egy roncsba - válaszolt Damar
-, ki tudja, hány hónapja üzengetnek hiába, de az is lehet, hogy a
Kutyafül már fogott fel új jeleket. Minden lehetséges.
- Erről meggyőződhetünk - szólalt meg Massimu. - Felhívom az
irányítóközpontot, talán valóban fedeztek fel új nyomokat.
Ennél a kérdésnél semmi sem volt fontosabb a fedélzeten. A
harminc perccel később beérkezett válasz újabb tápot adott
kételyeiknek. A rádióasztronómusok időközben egyértelműen
megállapították, hogy az Ala-tau hegységben és Észak-Carolinában
felfogott jelek nem a Charles Darwinról származtak. A jeleket újra
hallották, és a vizsgálatok kiderítették, hogy ezek egy, a hatvanas
években felbocsátott űrszondától erednek. Mikrometeoritok
változtathatták meg az adó frekvenciáját.
Cedrice csalódottan húzódott vissza kabinjába. Jephson követte.
- Mindig felfedeznek valami újat. Már azon sem csodálkoznék, ha
hirtelen megállapítanák, hogy a Darwin hírvivő szondája is tévedés volt.
- Ki tudja? - felelte Jephson. - Minden lehetséges. Már nem bírom
elviselni ezeket a csillagokat. Mindig ugyanaz a kép! Ha én ezt akkor
sejtem . ..
Hallgattak. Szemük megfájdult a csillagok kísérteties fénytáncától.
- Furcsa - szólalt meg Jephson régebben mindig azt mondtam:
szeretem ezt vagy azt, szeretem a feleségemet, meg tudom is én, mi
mindent. Most már az egész nem érdekel. Csak újra a Földön akarok
lenni. Képzeld el, ha otthon beszélnénk így erről a bolygóról, bolondnak
tartanának bennünket. Ebből a perspektívából foghatjuk csak fel, mit
jelent nekünk a Föld.
- Azt kívánom, bárcsak ne lett volna szükség az egészre - mondta
Cedrice. - Néha attól félek, hogy a gyanúm beigazolódik. Ki tudja,
megtaláljuk-e őket valaha is . ..
- Én valami egészen mástól félek. Gondoltál te már arra, hogy
esetleg nem tudunk majd visszatérni? Egy örökkévalóság óta úton
vagyunk . . .
- Vissza fogunk menni, a programozott kormánymű kifogástalanul
működik, minden ki van számítva. - Cedrice hangjában volt egy kis
bizonytalanság.

116
 - Igen, minden pontosan ki van számítva, akár a Darwinnál - felelte
Henry Jephson. - A véletlent nem lehet kiszámítani. Van valami, amit az
értelmünk nem tud felfogni. Akkor már csak a remény marad ...
Cedrice nem válaszolt. Ennek az expedíciónak a sikere és a sorsa a
számításokon múlik.
Egy idő után megszólalt Jephson:
- Nem volna jobb, ha abbahagynánk a keresgélést, Cedrice? Néha
kihívásnak érzem az egészet...
- Nem! - Cedrice a szemébe nézett. - Nincs visszaút, Henry. Hogyan
élhetnénk tovább a Földön, ha most csődöt mondunk? Gondoltál már
erre? Senkinek sem mernék többé a szemébe nézni. Nem, akkor már
jobb, ha itt döglünk meg. Csak mi menthetjük meg őket, csak mi.
Egyszerre énekszó hallatszott. Mindketten füleltek. Ismerték a
hangot és a dallamot is. Damar énekelt egy dalt, szövegét senki sem
ismerte. Mélabús dal volt, panaszos, egyhangú. Damar gyakran
énekelte, bár hangja egyáltalán nem volt kellemes.
Egy darabig hallgatták, aztán Jephson felnyögött,
- Miért kell folyton énekelnie, Cedrice? Nincs más elfoglaltsága?
Miért nem olvas?
- Mindjárt abbahagyja - mondta Cedrice. És valamivel később
Damar valóban elhallgatott.
- Most ötütemnyi szünet következik. -
Jephson számolta, de Damar tovább hallgatott. - Végre abbahagyta.
Ebben a pillanatban Damar új strófába kezdett. A dalnak
nyilvánvalóan nem is volt vége, Damar kedve szerint variálta a
szövegét.
- Abbahagyni! - kiabált Jephson. - Damar, maradj végre csendben!
Az ének elhalt, de csak egy pillanatra.
- Lekenek neki egyet - morogta Jephson.
Kimászott. Cedrice követte. Damar a zöldségeskertben üldögélt,
Jephson megrázta.
- Hagyd abba az éneklést, Damar! - parancsolta,
- Miért? Nincs megtiltva.
- Mi megtiltjuk - kiáltotta Jephson dühösen -, hagyd ezt a vonítást!
Cedrice, én azt hiszem, ez veszekedést akar. Egyáltalán nem tud
énekelni, károg, mint egy varjú... - Damar szemrehányóan nézett rá, erre
Jephson elhallgatott.
- Miért üldögélsz örökké itt? - kérdezte Cedrice békülékenyebben. -
Miért nem mész a kabinodba? Mit gondolsz, miért találták ki a tudósok
ezt a körhintát? Vagy neked örömet szerez ez az átkozott súlytalanság?
- Mindenesetre úgy tűnik - mondta Jephson -, úgy ül itt, mint egy
kígyóbűvölő.
Öltözékük hátába és ülepébe fémcsíkok voltak bevarrva. Az
űrhajóban mindenütt mágneses lemezeket szereltek fel. Ha
rátámaszkodtak vagy ráültek egy ilyen mágneses betétre, egy helyben
maradtak. Damar ilyen helyen ült. Karját összefonta a mellén, felsőteste

117
ide-oda ringott. Olyan volt, mintha valami rituális szertartást végzett
volna. Nem válaszolt. Arcán sajátságos, álmodozó kifejezés ült.
- Kérdeztem tőled valamit - mondta Cedrice. Barátságosan meg
akarta rázni Damar vállát, amikor észrevett valamit. Damar egy kis
műanyag zacskót tartott a térde között. - Nézd csak Henry, a földünkkel
játszik. - Damar engedte, hogy Cedrice elvegye tőle a zacskót.
Kétmaroknyi föld volt benne, közönséges homok, amelyet felszállás
előtt gondosan becsomagoltak, és magukkal hoztak.
- Itt a nyugalma és a fölénye - morgott Jephson csak színlelt az
egész.
Cedrice óvatosan kinyitotta a zacskót. Érezte ujja hegyével a még
kissé nedves földet, aztán Jephson is megérintette.
- Jó talaj - mondta Damar -, ebben minden megteremne. Még a mi
algáink is Két-három darabot ki kellene vennünk a tápoldatból, és
megpróbálhatnánk elültetni ebbe a talajba.
- Nem rossz ötlet - mondta Cedrice.
Henry Jephson is fellelkesedett, és ebben a pillanatban nem
gondoltak arra, hogy ötletük megvalósíthatatlan. Az algatenyészetet,
amely ellátta őket oxigénnel, a laboratóriumban egy oldattal táplálták. A
folyadékot műanyag tartályokban tárolták, amelyekből nem
párologhatott el. Az igénytelen algák a nedves földben is tenyésztek
volna, de a földhöz nem volt tartályuk. Néhány nap alatt az algák
csontszárazzá váltak volna, és meteoritrajhoz hasonlóan keringtek volna
az űrhajóban. Erre nem gondoltak.
- Én már néhányszor a kezemben- tartottam ezt a földet - közölte
Damar egyikőtök sem vette észre. Sok mindent nem vesztek ti észre.
- Mit nem veszünk észre? - érdeklődött Jephson gyanakodva.
- Egyet és mást - felelte Damar nyugodtan. - Mesélhetnék én nektek
egy történetet, talán egyszer majd el is mondom.
- Milyen történetét?
- Csak egy történetet. Cedrice-t különösen érdekelné. De most nem
szólok egy szót sem. Majd később, Cedrice, ha már megtaláltuk őket.
Most még nem érkezett el a pillanat.
- Fontoskodik - morgott Cedrice. - Nem akarod legalább sejtetni,
hogy miről van szó?
- Nem sejtetek semmit. Voltaképpen miért nem akarjátok, hogy
énekeljem ezt a dalt?
- Próbáld csak meg! - rivallt rá Jephson. - Ki bírja ezt tartósan
elviselni? Örökké ugyanaz a gajdolás, és örökké ugyanaz a hülye
szöveg ...
- Rossz a fületek - válaszolt Damar -, különösen a tiéd, Cedrice.
- Miért különösen az enyém?
- Mert ebben a szövegben olyan szavak fordulnak elő, amelyeknek a
jelentését tudni szeretnéd. - Damar gúnyosan elhúzta duzzadt ajkát
útitársa meghökkent arca láttán. - Igen, silap háti. Nem azt akartad
tőlem egyszer megtudni, mit jelentenek ezek a szavak? Én tudom.

118
 - Ez nem szép tőled - mondta Cedrice akkor azt mondtad, hogy ez
nem a ti nyelveteken van, és felfújtad magad, mint egy béka. Szóval,
mit jelentenek azok a szavak? Vagy talán titok?
Damar elkomolyodva válaszolt:
- Nem, Cedrice, nem titok. Bocsáss meg, ha goromba voltam.
Mindnyájan megváltoztunk egy kicsit. Vannak dolgok, amelyeknek
egyszerűen nincs helyük az agyunkban. A keblünkben rejlenek, és nem
lehet őket onnan kiszakítani. Egyetlen orvos segíthet, az idő. Rajtam
segített ez a doktor. Érted, Cedrice? Én ezalatt a végtelen utazás alatt
mindenbe beletörődtem. Most sok mindent megértek, amit azelőtt nem
voltam képes felfogni...
Cedrice és Jephson összenéztek.
- Bocsáss meg, Damar, amit az időről mondtál, igaz lehet - mondta
Cedrice szelíden -, de egy kissé zavarosan beszélsz, egy szót sem értünk
belőle. Meg akartad mondani, mit jelent: silap háti.
- Abban a dalban fordul elő, amelyet nem akartok hallani - felelte
Damar. - Ezt a dalt mi akkor énekeljük, ha messze vagyunk a hazánktól,
és a vágyakozástól semmi másra nem tudunk gondolni. Silap háti azt
jelenti. . .
Damar nem tudta folytatni. Az űrhajón váltakozó erejű éles hang
süvített végig. Egy másodpercre nem jutottak szóhoz. Cedrice mondta
ki elsőnek . gondolatukat:
- Keresőink rájuk találtak! - Suttogott.
A nyíláshoz nyomultak, egymást lökdösve. Öröm és izgalom
szorította el a torkukat.

119
XIX.

Massimu kimászott a kabinjából. Ünnepélyes arcot vágott,

megszorította először Cedrice, majd a többiek kezét. Megvannak,
barátaim, megtaláltuk őket, célnál vagyunk!
Az elmúlt hónapok összes nehézségeit feledték. Alig néhány ezer
kilométer távolságban tőlük mozgott egy apró pontocska. Egymás
mellett álltak, és feszülten nézték a képernyőt. Elérték, ez az apró test
kétségtelenül a Charles Darwin.
- Ez aztán az érzés! - törte meg Jephson a feszült csendet. - Már alig
hittem benne.
Massimu kapcsolatba lépett az irányítóközponttal, és közölte a
felfedezést. Damar közben betájolta a roncsot, és megpróbálta
megközelítőleg meghatározni pályáját. Cedrice csak a képernyőt
bámulta. Most, hogy a cél ott mozgott a szeme előtt, egyszerre félelem
és aggódás fogta el. Van-e még élet ezen a roncson? Nem érkeztek-e
későn? Mögötte Massimu nyugodt hangja hallatszott. A Damar által
meghatározott pályaadatokat adta tovább a központnak. Számokat,
koordinátákat, sebességet.
Jephson kitalálta útitársa gondolatát. Odatapogatózott a
vevőkészülékhez, forgatta a frekvenciaskálát, de csak recsegés, zúgás
hallatszott. A Darwin nem adott életjelet.
- Már nem bíznak a megmentésükben - szólalt meg Jephson azért
nem jelentkeznek. Talán a berendezéseik sincsenek rendben.
- Bizonyára így van - mormogta Cedrice. - Hét-nyolc hónapra volt
élelmiszerük, és mi sokkal korábban elértük őket. . .
Útirányuk megváltoztatásának előkészületei nem hagytak sok időt
számukra, hogy ilyen problémákon törjék a fejüket. Miután a Darwin
pályaadatait megközelítően megadták, Damar a tükörreflektort a
mindenségben lebegő pontra irányította. Ez a művelet bizonyos időt
igényelt, mert mind a két test, a Darwin is és a Kepler is nagy
sebességgel haladt. Cedrice türelmetlenül várt. Amikor az objektum
végre megjelent a keresőben, Damar csalódottan kiáltott fel. Nem a
Charles Darwini fedezték fel.
Cedrice meg se akarta nézni az objektumot, de Jephson! és
Massimut is fájdalmasan érintette a felfedezés. Azt hitték, elérték útjuk
célját, és most a tükörteleszkóp nyújtotta látvány örömüket és
diadalukat döbbenetté és reménytelenséggé változtatta, Massimu is meg
volt győződve, hogy tévedtek. Amikor azonban lencsét cserélt, és a kis
égitest világosabban látszott, újabb meglepetés érte. Nem a Darwin volt
ugyan az objektív látómezejében, csak egy része. A kis gömb egy
120
hírközlő szonda volt, egyike azoknak, amelyeket a Darwinról
katapultáltak. Új élet-jel, új remény.
Mind ¡a négyen belekapaszkodtak ebbe a halvány reménysugárba.
Talán a Darwin is itt van, a pályájuk közelében? A hírközlő szondákat
földközelben lehet észlelni és elfogni. Ez azonban olyan szférában
halad, ahol ők az űrhajót keresik. Csak egy magyarázat lehetséges: a
szonda a startnál gyenge lökést kapott. Damar mondta ki ezt a
feltételezést, és az előző nagy csalódás után annál inkább hajlamosak
voltak Damar gondolatát magukévá tenni.
Massimu jelentette a központnak az új felfedezést. A feltételezés,
hogy újat tudhatnak meg a Darwinról, és talán magának az űrhajónak a
helyét is hamarosan meghatározhatják, sietésre ösztönözte őket.
Pattanásig feszült idegekkel folytatták a vadászatot a kísértét
módjára tovalebegő égitest után. A kabinok már nem keringtek, az
űrhajó visszanyerte henger alakját. Újra saját hajtóművükkel repültek,
lassan manővereztek a szonda pályáján. Órákig tartó irányváltoztatások
után végre olyan közel kerültek a szondához, hogy segédeszköz nélkül
felismerhették a kis égitestet. A hírközlő szonda úgy fénylett, mint egy
harmadrendű csillag.
Amikor ötvenméternyire megközelítették a gömböt, Massimu
beállította a sebességet. A Kepler sebessége alig valamivel volt
nagyobb, mint a hírközlő szondáé. Néhány óra múlva a távolság pár
méterre csökken, de valamivel később a Kepler ismét távolodik a
szondától. Ebben az időközben kell a gömböt a fedélzetre hozni.
Massimu megkapta az utasítást a központtól, hogy egyik társát jelölje ki
a kiszállásra. Damarnak adta a feladatot. Cedrice elégedetlen volt a
választással, maga szerette volna a szondát a fedélzetre hozni, és
mindnyájan megértették kívánságát. Massimu azonban megmaradt
döntése mellett.
- Lesz még később alkalmad kiszállni - csitította Cedrice-t Damar
hozza fel a szondát.
- Akkor engedd, hogy vele menjek - kérte Cedrice.
- Csak egy ember száll ki, ez a központ utasítása. Segíts Damarnak
felvenni az űrruhát. Biztonság kedvéért én is beöltözöm.
Jephson vigasztalta társát:
- Én azt hiszem, még sokszor ki kell majd szállnunk, Cedrice.
Legkésőbb egy óra múlva többet tudunk. Boldog vagy?
Cedrice vállat vont.
- Jobban örültem volna a Darwinnak. De lehet, hogy igazatok van.
Talán ez a szonda valóban az előhírnöke.
- Biztosan - mondta Jephson. Lement a légzsilipbe, átvizsgálta a
berendezést.
Cedrice bemászott az egészségügyi fülkébe. Damar éppen az űrruhát
húzta magára. Mosolygott, amikor Cedrice belépett.
- Nemsokára túlleszünk rajta, Cedrice.
- Remélem.
Damar hozzálépett. Hirtelen rendkívül komoly lett.
121
 - Nemsokára túlleszünk rajta - ismételte. - Bocsáss meg, ha néha
goromba és udvariatlan voltam. - Átölelte Cedrice-t.
- Semmi baj, Damar, mindannyian kiborultunk egyszer-egyszer.
- Jó, hogy egyedül vagyunk - suttogta Damar -, minden jót akartam
kívánni neked a jövőre, neked és mindenkinek, aki közel áll hozzád . ..
A parancsnoki fülkéből Massimu hangja hallatszott. Sietniük kellett.
- Később - folytatta Damar sietve - el akarok majd mondani neked
valamit. Szeretném, ha jó barátok lennénk. . .
- Hallgass ide - szakította félbe Cedrice fejcsóválva. - Úgy beszélsz,
mintha azt a feladatot kaptad volna Massimutól, hogy az Alpha
Kentaurira repülj. Először is mind a négyen barátok vagyunk,
másodszor az a benyomásom, hogy nem örülsz a kiszállásnak. Ha nem
akarsz, szólj Massimunak, én kiszállok helyetted.
Damar hátralépett, és űrruhájával foglalatoskodott.
- Már minden rendben van, Cedrice.
- Igazán minden rendben van, Damar?
- Minden. Cedrice.
Átvizsgálták a nyomást, a fűtést és az űrhajó adóberendezését.
Jephson visszajött.
- A légzsilip all right - jelentette. - Hogy érzed magad, te
szárazbúvár?
- Nagyon jól, Henry. Milyen távolságban van a szonda?
- Fél óra múlva mellette leszünk.
Egy ideig hallgattak. Azután Damar halkan dúdolni kezdett. Az „ő”
dala volt, amelytől nem tudott szabadulni. Cedrice odébb ment. Amikor
Massimuhoz ért, mosolyognia kellett, mert Jephson, aki sohasem
szerette ezt a dalt, most együtt dúdolta Damarral. Kétszólamú énekük
betöltötte az űrhajót. Massimu is elmosolyodott. A nagy esemény olyan
egyetértést hozott létre köztük, hogy jobb már nem is lehetett volna.

A szonda megfogható közelségbe került. Cedrice huszonöt méterre

becsülte a távolságot. Még tíz perc, és közvetlenül az oldaluk mellett
lebeg. Cedrice a laboratórium kis fedélzeti ablakán át vizsgálgatta. Sima
felülete csillogott a napfényben, világosan kivehető volt .rajta a Darwin
szó. Hallotta, amint Massimu a központtal beszél, és arra kellett
gondolnia, hogy az irányítóközpontban valószínűleg még nagyobb az
izgalom. Alexander Wulko és Nanga is tudomást szerez most a
Darwinnal való első közvetett találkozásukról. Az, hogy Nangá-ra
gondolt, hirtelen eszébe juttatta a lány levelét. Akkor kell kinyitnia,
amikor meglelik a szerencsétlenül járt űrhajó nyomát. Vajon nem ilyen
nyom-e ez a szonda?
Kikukucskált a fedélzeti ablakon. A szonda közelebb jött, de a
kiszállásig még volt egy kis idő, elegendő, hogy beváltsa ígéretét.
Cedrice kivette zsebéből a levelet. A borítékon nem volt írás.
Felbontotta, és olvasni kezdte Nanga nagy, szabályos betűit.

122
 „Cedrice, drágám!
Most felbontottad levelemet. Elérkezett tehát az általad és általam
oly rég várt pillanat. Érzed, milyen közel vagyok hozzád?
Akár boldogságot, akár fájdalmat hoznak neked ezek az órák, én
szorosan fogom a kezed, és szeretnék most Neked valamit mondani.
Cedrice, te drága, nagy gyerek, a fájdalom nem lehet olyan nagy, a
boldogság nem lehet olyan mindent betöltő, hogy ne maradna még hely
erre az örömre is. Már hetek óta biztosan tudom: még mielőtt te
hazatérsz, én már nem leszek egyedül. Olyan boldog vagyok, Cedrice,
és tudom, hogy szerelmünk ajándéka téged is boldoggá tesz. Ölellek, és
mindent köszönök Neked. Nemsokára itt állsz majd előttem, egészen
közel, amilyen közel most ezek a sorok vannak hozzád. Nanga”

Az izgalmas esemény, amely ezekben a percekben a fedélzeten

lejátszódott, lekötötte Cedrice figyelmét. Amikor Nanga szavait először
sebtében átfutotta, csak valami" halvány sejtelem ébredt benne. Azután
elolvasta a levelet másodszor, harmadszor is, és örömrivalgásban tört ki.
A levéllel a kezében a parancsnoki fülkébe sietett. Nem beszélhetett,
mert Massimu ujját ajkára téve jelezte, hogy a központ utasításokat ad.
Cedrice a betegszobába mászott. Ott ült Jephson és Damar.
- Hé, ti marslakók - kiáltotta túláradó jókedvvel ti mit sem sejtő
űrhajósok! Nézzetek rám! Damar, Henry, jól nézzetek meg! Mit láttok
rajtam? Na?
- Felbontotta a levelet - ¡mondta Jephson -, az írásos szerelmi
vallomást a paradicsomból.
- Igen - mondta Cedrice ünnepélyesen Nanga gyermeket vár.
Két útitársa egy pillanatig elképedve nézett rá, aztán Jephson
felkiáltott:
- Halló, Massimu, hallottad ezt? Cedrice apa lesz! Erre inni kell!
- Ne ordíts úgy - intette Damar. Kezét nyújtotta Cedrice-nek. -
Gratulálok, Cedrice.
- Köszönöm, Damar. Ezt szépen kitervelte Nanga, hogy éppen
most... Egészen kábult vagyok.
Jephson is gratulált, és azt mondta:
- Ezért engedélyezniük kell számodra egy különbeszélgetést. Ez lesz
csak a meglepetés, ha elérjük a Darwint. Stuart papa nagypapa lett.
Cedrice válaszolni akart valamit, amikor Massimu rájuk kiáltott:
- Itt az idő! Hagyjátok most a viccelődést. Készülj, Damar!
A szonda ott lebegett mellettük.

Damar belépett a légzsilipbe. Ez egy kis helyiség volt a fedélzet falában,

amely szükség esetén négy személyt be tudott fogadni. Itt helyezték el a
katapultáló berendezést is, amellyel a hírközlő szondákat lehetett kilőni.
A kilövést egy rugó végezte, amelyet különböző nyomásértékre lehetett
beállítani.
123
 Rádiótelefonon érintkeztek egymással. Damar kiengedte az oxigént.
Cedrice és Jephson két apró ablakon keresztül látta, hogyan erősíti a
kötelet űröltözékéhez. Aztán lassan felnyitotta a kiszálló rést. Minden
mozdulatáról jelentést tett Massimu-nak a rádiótelefonon. Két perc
múlva a légzsilip üres volt. Damar kívülről becsukta, ő maga az űrben
lebegett.
A zöldségeskertből nézhették, amint előjön az űrhajó alól. Szorosan
a fedélzeti ablak mellett volt, és intésüket is láthatta volna, de figyelmét
a szonda kötötte le. Egy visszahúzó készülék közelebb hozta Da,mart a
fénylő gömbhöz. Jephson és Cedrice feszülten figyelte mozdulatait.
Damar formátlan űrruhája visszatükrözte a napfényt. Bal kezében egy
hálót tartott, amelyben a szondát fel kellett hoznia. Bár eléggé ismerték
ezt a lebegő állapotot, a szabad térben való mozgás mégis sóikkal
nehezebbnek bizonyult. Damar függőleges irányban felemelkedett, és
társai csak a fedélzeti ablak előtt lazán, kígyószerűen mozgó kötelet
láthatták.
A parancsnoki kabinban Massimu Damar minden mozdulatát
közvetítette az irányítóközpontnak.
- Most közvetlenül a ¡szonda mellett van
- mondta Massimu. Egy kis szünet után:
- Damar megfogta. Betolja az antennáját, becsomagolja a hálóba.
Kitűnően ment. Damar visszajön az űrhajóhoz. Halló, doktor Mezencev,
abbahagyom, Damar minden pillanatban beléphet a zsilipbe. Ismét
jelentkezem, ha a fedélzeten lesz.
Massimu elmozdult a helyéről, és a zsiliphez indult. Egy kis kézi
rádióadó segítségével értekezett Damarral, megkérdezte simán megy-e
minden, és nyilván meg-, nyugtató választ kapott. Damar kiszállása óta
három és fél perc telt el. Cedrice a zsilip ablakánál várt. Torkában vert a
szíve. Mi van a szondában ? Lehet, hogy új pályaadatok, de ¡más is
lehetséges - talán egy búcsúszó, egy utolsó üdvözlet. . . Halálos csend
volt. Kívül a fedélzeti falon csörömpölt valami. Damar közvetlenül
alattuk volt. Minden pillanatban kinyithatta a zsilip külső ajtaját.
Massimu egyszerre izgatottan Damar nevét kiáltotta.
Cedrice megfordult.
- Mi történt?
- Az ördögbe is, jelentkezz! - kiáltotta Massimu, és egy pillanatig
hallgatózott. Megkopogtatta a mikrofont. - Gyerünk, gyorsan,
készítsétek elő a kiszállást, Damarral valami nincs rendben!
Mialatt a legnagyobb sietséggel átvizsgálták Massimu űrruháját, így
szólt;
- Csak annyit értettem, hogy oxigént vesztett. Alattunk lóg, az
antennák között.
- Amikor a nyomásmérő az előírt értéket mutatta, a zsiliphez rohant.
Kinyitotta a beszállónyílást. A kis helyiség villámgyorsan megtelt
oxigénnel. A nyomás gyors kiegyenlítődése folytán másodpercekre
finom ködréteg képződött. Jephson felvette a mikrofont és a
fejhallgatót, és megkérdezte, minden rendben van-e.
124
 - Igen - mondta Massimu -, jelents a központnak. Én kiszállok.
Ebben a pillanatban zúgás hallatszott a parancsnoki fülkében. A
Föld jelentkezett. Cedrice lépett a mikrofonhoz. Hallotta, amint az
irányítóközpont munkatársa Massimu jelentését tudomásul vette, és
gratulált a legénységnek a szonda megmentéséhez. Cedrice jelentette,
mi történt közben. Alig tudott beszélni. Tekintete Jephsont kereste. Az a
zsilip előtt állt, és Massimuval beszélt halkan.
- Mi van vele? - kérdezte Cedrice suttogva.
- Nem tudom - felelt Jephson kérlek, maradj csendben, mert nem
értek egy szót sem.
A két ablakon keresztül láthatták, amint Damart becsúsztatta a
zsilipbe Massimu, majd utána jött, és bezárta a nyílást. Jephson ismét
nyomást engedett a zsilipbe. Végtelen másodpercek teltek el, mire a
mérőműszerek a kiegyenlítődést jelezték. Amikor Massimu kilépett,
Jephson rémülten kiáltott fel. Massimu karjában tartotta az élettelen
Damart, akinek arcát a védősisak összevérezett üveglapja mögött alig
lehetett felismerni. Vállán ott lógott a hálóban a szonda.

125
XX.

Csak az egészségügyi szobában tudták Da-mart védőöltözetétől

megszabadítani. Itt, közvetlenül a zsilip előtt, a szájából és orrából
csurgó vér végiglövellt az összes helyiségen, szétfröccsent a falon,
végül az egész űrhajó a vér gőzével telt ¡meg. Cedrice és Jephson
szerencsétlenül járt társukat óvatosan a betegszobába vitte. Közben
Miassimu leadta az első jelentést a központnak. Nem tudta
megmondani, hogy Damar életben van-e. Nehezen tudta magát
megértetni, mert a kérdés és a felelet között mindig hat-hét perc telt el,
és ez még kétségbeejtöbbé tette helyzetét.
Az egészségügyi helyiségben, az űrhajó egyik teljesen elkülönített
részében volt a toalett, egy kis mosdó, egy jól felszerelt gyógyszertár
egyszerű sebészeti műszerekkel és különböző célt szolgáló
oxigéntartályokkal. A falról le lehetett hajtani egy ágyait, amelyen a
beteg vízszintes helyzetben fekhetett. Ebben a helyiségben voltak a
hírközlő szondák is, amelyeket szükség esetén katapultálni lehetett.
Damar öltözékét felnyitották. Még volt benne némi
oxigénmennyiség. A mérőműszerek nem mutatták ki, hogy mennyi.
Elromlottak. Mitől? Hogyan tudott egyáltalán eltávozni az oxigén? És
mikor? A kérdésekre egyikük sem tudott válaszolni.
Azt tudták csak, milyen következményekkel jár az ilyen baleset. Ha
az oxigén eltávozik az űröltözékből, az atmoszférikus nyomás
lecsökken, és először magassági kábulatot vált ki, majd öntudatlanságot,
Ha a nyomás tovább esik, a vér forrni kezd, és ha nem jön gyors
segítség, a kötőszövetek és a véredények megrepednek, a tüdő a
szétpattanásig tágul. Úgy látszott, hogy Damar máris ebbe az utolsó
stádiumba került. Cedrice megtisztította az arcát. Föléje hajolt, de
semmit sem tudott megállapítani.
- Azt hiszem, már nem él.
Henry Jephson keresztet vetett. Azután összekulcsolta a kezét, és
imádkozni kezdett. Massimu jött be. Először Jephsonra nézett, azután
Cedrice-re.
- Mi van ezzel? Megbolondult?
- Hagyd békében - mondta Cedrice -, mit mondanak a központban?
- A jelentésem csak másfél perc múlva érkezik meg hozzájuk, azután
meg újra egy örökkévalóságig tart, amíg válaszolnak. Átkozott helyzet.
Lélegzik?
- Tele van a szája vérrel.
Massimu megrázta Jephson vállát.

126
 - Hagyd abba ezt a nyafogást! - rivallt rá. - Menj a parancsnoki
kabinba, várd a jelentkezést. Mondd el nekik, mit láttál.
Jephson elhagyta a helyiséget.
- Csinálta már többször is ezt a nyavalygást?
Cedrice nem válaszolt. Egy szívókészülékkel Damar szájüregét
tisztította. Mindannyian részesültek orvosi alapkiképzésben, tudtak
fogat húzni, egyszerű sérüléseket ellátni. Erre a balesetre nem voltak
felkészülve. Ilyen esetben nemcsak szakorvosokra lett volna szükség a
fedélzeten, hanem műtőre is, ha még egyáltalán lehetett volna segíteni
Damaran.
Öntudatlan volt, de még élt. Alig hallhatóan hörgött.
- Mi lesz most? - nézett Cedrice kérdőn Massimura.
- Próbáljuk meg az oxigént, kuruzslás, de ártani nem árthat. -
Massimu elővett egy oxigéntartályt, és a légzőmaszkot Damar szájára
tette. - Olyan volt, mint egy szálfa - morogta -, szeretném tudni, hogyan
történhetett.
- Az öltözéke rendben volt, amikor kiszállt, talán egy meteorit kapta
el?
- Az majd kiderül.
Damar halkan nyögött. Szájában ismét összegyűlt a vér. Cedrice
kiszívatta.
- Talán megússza.
Massimu megfogta a pulzusát. Semmit sem érzett.
- Nincs sok reményem - mondta. - Szörnyű, éppen két méterre a
zsiliptől kellett megtörténnie.
Henry Jephson jött be.
- Hogy van? - Nem kapott választ. -A központ részletes jelentést kér.
Mondtam, hogy öntudatlan, és belső vérzése van. Pocsék az
összeköttetés, mire válaszolnak, meghal.
- Maradj csendben, megmozdult! - kiáltott fel Cedrice. Damar szeme
megrebbent. - Hallasz bennünket? - kérdezte Cedrice.
- Ne kérdezgesd - szólt rá Jephson hiszen látod, hogy nincs magánál.
Massimu ismét rátette a légzőmaszkot. Újra nyögés hagyta el Damar
ajkát, majd egy érthetetlen szó.
- Mondani alkar valamit... - Massimu levette a maszkot.
Másodpercek múltak el, a sebesült nem mozdult többé. Újra
megtisztították a száj üreget a vértől, oxigént adtak neki, azután, teljesen
váratlanul, Damar halkan megszólalt:
- Egyedül akarok beszélni Cedrice-szel.
- Menjünk - mondta Massimu. - Adjál neki időnként oxigént. -
Jephson és Massimu elhagyta a helyiséget.
- Egyedül vagyunk - mondta Cedrice. Feszülten nézett társára. -
Damar - suttogta jobb, ha nem beszélsz, nagyon megerőltet. Hallgass
rám, talpra állítunk mi téged. A központban tanácskoznak, mindjárt
megérkeznek az utasítások. Néhány nap múlva megint a régi leszel.. .
Damar egy másodpercre kinyitotta a szemét. Cedrice a szájához
tartotta a légzőmaszkot. Egy pillanattal később ezt rebegte a sebesült:
127
 - Nem, gyere közelebb.
Cedrice elvette a maszkot, és fölé hajolt. Damar rendkívüli
erőfeszítéssel próbált beszélni. Végre lassan és nehezen érthetően
mondta:
- Sajnálom, Cedrice ...
- Maradj csendben, Damar, ne izgasd fel magad ... - Cedrice
megrémült, amikor hirtelen áradatban kezdett ömleni a vér Damar
szájából. Hiába igyekezett a vért felszívatni. A vérzés nem szűnt. Mas-
simut és Jephsont hívta. Damar merev szemmel bámult a semmibe.
Kétségbeesve tehetetlenségétől, Cedrice néhány lépéssel hátrább
húzódott. - Damar - suttogta mondj már valamit.
A szerencsétlenül járt emberen már nem lehetett segíteni. Nem volt
rá ideje, hogy megmondja Cedrice-nek azt, ami élete utolsó percében is
kínozta. Cedrice rémülten és kimerültén támaszkodott egy mágneses
csíkra. Idegenül meredt a halottra, és nem tudta felfogni, mi játszódott
itt le. Örült álomnak tűnt számára az egész, lidércnyomásnak, amely
alól szabadulni akart, de nem tudott.
Jephson jött be. Látta, mi történt. Szótlanul ment oda a halottihoz, és
lezárta a szemét. Azután mozdulatlanul meredt a holttestre. Cedrice
képtelen volt gondolkozni, mintha belőle is elszállt volna, az élet.
Néhány vércsepp lebegett a helyiségben. Arcához értek. Nem érezte.
Csak amikor Jephson a vállára tette a kezét, tért magához. A természet
törvénye beteljesült, egy élet véget ért. Kihunyt, mint a csillag, mely
felvillan, és ismét elsötétül. Cedrice ismerte ezt a törvényt, de még
sohasem látta ilyen kegyetlen beteljesülését. Bárhová repülnek is,
követni fogja őket, mint a csillagok fénye.

Massimunak nem volt szüksége magyarázatra. Amint ránézett

Jephsonra és Cedrice-re, tudta, mi történt. A központban még Damar
megmentéséről tanácskoztak. Massimu jelentette úti társuk halálát,
Percek teltek el, mire a válasz megérkezett. A válaszban érezni lehetett
a megrendülést, amellyel a szószóló az irányítóközpont minden tudósa
nevében részvétét fejezte ki. Hallották szavait, de csak kevés vigaszt
nyújtott számukra. A holttestet el kellett távolítani a fedélzetről,
Massimu kővé dermedt arccal adta ki utasításait. E minden égitestek
legkisebbikén nem volt helye érzésnek és érzelemnek, a gyász veszélyes
fényűzés volt itt. A Kepler ismeretlen pályán repült. Ki kellett
takarítaniuk az egészségügyi helyiséget, és minél előbb fel kellett
nyitniuk a hírközlő szondát. Az ön-fenntartás törvénye siettette őket,
Hármasban visszabotorkáltak. Jephson és Massimu újra
visszahelyezte a halottat az űrruhába. Később a szakemberek majd
megállapítják, mi volt a szerencsétlenség oka. Amikor Massimu le
akarta zárni az öltözéket, Cedrice arra kérte, várjon még egy pillanatig.
A zöldségeskertbe sietett, de amit keresett, nem volt ott. Bemászott a
kabinba, amelyen Damar és Massimu osztozott, Sejtelme nem csalt. A
földdel teli plasztikzacskó Damar fekhelyéhez volt kötve. Magához
128
vette, és vissza akart indulni. Ebben a pillanatban egy kis rajzra lett
figyelmes. Közvetlenül a falon volt, a hálóhely mellett. A vörös
ceruzával rajzolt kép nyilvánvalóan egy szigetet akart ábrázolni. Se fa,
se ház nem volt rajta. De a kép alatt két szó állt: silap háti. Cedrice
meglepve bámulta a különös hagyatékot. A szonda felbukkanása
megakadályozta Damart, hogy a két szó értelmét és jelentését
megmagyarázza. Most magával vitte titkát a halálba. Miért volt Damar
akkor olyan elutasító? Cedrice hiába töprengett, próbált összefüggést
keresni Damarnak e sajátságos magatartása és utolsó szavai között.
Biztos volt benne, hogy kell lennie valami összefüggésnek, különben
Damar nem ragaszkodott volna hozzá, hogy ezekben a percekben
egyedül maradjon vele.
Massimu jelent meg mögötte.
- Rád várunk, Cedrice.
Cedrice a falra mutatott.
- Mikor rajzolta ezt?
Massimu megnézte a rajzot.
- Sejtelmem sincs, most látom ezt először.
- Akkor csak ma vagy tegnap .. .
- Miattam akár száz éve - mondta Massimu türelmetlenül. - Meddig
akarsz még itt állni? Ezt a műalkotást később akár órákig is
elnézegetheted. Most gyere:
Cedrice követte Massimut. Óvatosan kiszedett a zacskóból egy
marék földet, és beletette a halott űrruhájába. Azután ő is felöltötte a
magáét. Kivitték a holttestet. Jephson a fedélzeten maradt. Üti társuk
most másodszor kezdte meg útját a végtelenbe. Massimu kinyitotta a
zsilip külső nyílását, a kijáratot az örökkévalóságba. Ameddig útjuk tart,
Damar sírja a világűr. Itt kellett maradnia, míg újra földközelbe nem
kerülnek. Csak a Föld légkörébe lépve vihetik vissza az űrhajóba, hogy
a leszállás után megkaphassa végső pihenőhelyét.
Az antennalábakhoz rögzítették a tetemet. Némán végezték sírásó
munkájukat. Miután a holttestet szorosan odaerősítették, visszamentek a
zsilipnyíláshoz. Az élet felé vezető kapu becsukódott mögöttük.
Fémburokkal körülvett apró világuk védelmet és menedéket nyújtott.

Most már felnyithatták volna a szondát. Nagy árat fizettek érte. Sürgette
őket az idő, de egyszerűen nem tudtak szabadulni az utolsó percek
emlékétől. Levették űrruhájukat, majd bemásztak a zöldségeskertbe, és
elfoglalták helyüket. Henry Jephson vette át Damar feladatát:
megtöltötte tubusaikat a laboratórium készítményével. Némán
fogyasztották el. Kis idő múlva megszólalt Jephson:
- Képtelen vagyok felfogni. Két órája sincs, hogy együtt ettem és
énekeltem vele. Olyan furcsán komoly volt, és az a dal olyan bús,
mintha sejtette volna az egészet,
Cedrice gondolatai a rajzon és a két fián jártak.
- Talán jobb lett volna, ha ketten szállunk ki.
129
 - Biztos, hogy jobb lett volna - helyeselt Massimu. - A központ adta
ezt az utasítást.
- Nem neked teszek szemrehányást - felelte Cedrice. - Az ember
mindig csak abban biztos, ami már mögötte van. Különös az élet.
Egyszerre elmerül az ember a semmiben. Világos vagy sötét, akár egy
sakktáblán. Egyszer mindenki a sötét mezőre lép . . .
- Ha két embert küldtem volna ki -mondta Massimu talán mind a
kettő ráment volna.
- Mit mondott neked, Cedrice, amikor egyedül maradtál vele? -
kérdezte Jephson.
- Az volt az utolsó szava, hogy sajnálja.
- Mit sajnál?
- Azt nem tudom. Valamiért bocsánatot akart kérni, de hogy miért?
Ö is úgy volt, mint mi. Mindegyikünknek kikészültek már az idegei.. .
- Valakinek meg kellett csinálnia - morogta Massimu én pedig csak
végszükség esetén hagyhatom el az űrhajót. Mondjátok meg őszintén:
engednem kellett-volna, hogy valamelyiktek kiszálljon vele? - Zavartan
nézett társaira. - Számot fogok adni róla . . .
- Bolond vagy - mondta Cedrice -, ne tégy magadnak
szemrehányást. Egyikünk sem hibás.
- Ez a te véleményed is, Henry?
- Természetesen. Hagyj fel ezzel a témával.
Cedrice felállt.
- Itt az ideje, hogy felnyissuk a szondát.
A többiek követték a parancsnoki kabinba. Cedrice kivette a szondát
a hálóból. Az interstelláris anyag összekarcolta a fényezett felületet,
egyes helyeken felismerhető volt a kis meteoritek becsapódása.
Massimu jelentést tett a központnak. Azután beszámolt róla, hogyan
nyitja ki Cedrice a szonda zárját. Mind a hárman felkiáltottak
meglepetésükben, amikor a gömb szétnyílt. A belsejében egy könyv
volt. Cedrice kivette és felnyitotta. Naplófeljegyzések voltak benne.
- Ez a Darwin fedélzeti naplója! - kiáltotta Massimu a mikrofonba.
- Nem - mondta Cedrice. Hangja halk volt, mintha magában
beszélne. Ujjai között pergette a könyv lapjait. Zavartan elolvasott
néhány szót. - Ez nem a fedélzeti napló. Ezek a feljegyzések apámtól
származnak.
Mialatt Cedrice átfutott néhány szövegrészt, Jephson egy papírlapot
szedett ki a szondából. Ugyanazt a segélykérést tartalmazta, amelyet
Ardsley és Hunter az első szondában már megtalált. A négy aláírás is
ugyanaz volt. Mikor azonban a pályaadatokat összehasonlították,
eltérést tapasztaltak. Massimu továbbadta az új adatokat a központnak.
Cedrice egy mágneses tartón függött, arca elvörösödött.
- Még öten vannak életben - mondta elfogódottan legalábbis ez derül
ki itt néhány sorból.
- Rossz szférában kerestük őket - szólalt meg Massimu. - Fel kell
készülnünk arra, hogy még néhány hétig folytatnunk kell a keresést.
- Ha egyáltalán megtaláljuk őket - jegyezte meg Jephson.
130
 Cedrice ránézett.
- Meg kell találnunk, Henry. Esküszöm nektek, meg fogjuk őket
találni.
- Remélem, még idejében - mormogta Jephson.
- Egy óra múlva többet tudunk - mondta Massimu akkorra már
ismerjük az új pályaadatokat, és lesz elég időnk, hogy elolvassuk a
naplót.
Csak negyven percig tartott, mire a Darwin pályájának új adatai
megérkeztek. Ha ezek az új adatok helyesek, legkésőbb huszonöt nap
múlva meg kell pillantaniuk a szerencsétlenül járt űrhajót. Ismét
megremegett a Kepler törzse. Az automatikus beprogramozott
kormánymű a mindenség új mélységei felé irányította az űrhajót. Volt
elég idejük, hogy elolvassák a Darwin tragédiáját.

131
XXI.

A Charles Darwin fedélzetén

Alkalmasint az önfenntartási ösztön a legsajátságosabb természeti

törvényünk. Évszázadokra volt szüksége az embernek, hogy felismerje:
nincs a világegyetemben egy mindent elrendező értelem. Egyedül az
ember, az anyagnak ez a bámulatos formátuma képes arra, hogy a
természet erőit, ha szerény mértékben is, hasznossá tegye. Minden
teremtmény azon az álomszerű pillanaton csüng, amelyet életnek
nevezünk.
De miért ragaszkodunk az élethez mi, a legelhagyatottabbak, a
legtehetetlenebbek a világmindenségben? Mi éppen csak létezünk,
ércfalakkal körülvéve, és tudjuk, hogy napjaink végeztéig itt kell
maradnunk tétlenül. Mi tart vissza bennünket, hogy véget vessünk az
egésznek? Félelem? Vagy remény? Igen, reménykedünk. Játszunk a
remény egyre újabb változataival, kölcsönösen hazudunk egymásnak.
Mi, azaz öt ember. Talán helyesebb, ha úgy mondom: élőlény. Ez
jobban kifejezi létezésünket. Élőlények egy másik világban, lélekben
összetörve, sztoikus közömbösségben vegetálunk, férgek egy
koporsóban, amelyből nincs menekvés. Az apokalipszis élő
menetekelje, a Föld egy szilánkja. Vázoljuk fel az útját? De hát mit
törődik velünk a Föld? Sok minden van a világmindenségben. A
természet bőkezű .. .
Valaha, tragédiánk kezdetekor, kezet adtunk egymásnak arra, hogy
sohasem megyünk önként a halálba. Micsoda gyerekes játék! Már
réges-rég meghaltunk. A logika hangja erősebb, mint a reménységé; s ez
a hang azt súgja, hogy sohasem látjuk viszont a Földet. Csak egy
csillogó porszem maradt belőle, elérhetetlenül. Sokat számoltunk. Mit is
tehetnénk mást ebben az átkozott börtönben? Kiszámítottuk, hogy
roncsunk háromszázötvennégy év múlva kerül földközelbe. Akkor majd
egy jó tükörteleszkóppal is megláthatnak bennünket.
Háromszázötvennégy év! A reménység bennünk élő szikrája, ez a szép
öncsalás, védekezik az értelem ellen. Mert az értelem azt mondja:
sohasem fogjátok viszontlátni a Földet. De ha élve már nem is
menthetnek meg benneteket, egyszer majd rátok akadnak, és eltemetnek
a Földön. Vigasztaló gondolat. . .
A teleszkópokon keresztül láthatjuk szülőbolygónkat. Kékbe játszó
dicsfény övezi. Innen, a világűr mélyéről tekintve olyan, mint a többi
csillag. Néha fel sem tudom fogni, hogy szavaim egy távoli csillag
lakóihoz szólnak. A fedélzeti naplót már réges-régen nem vezetjük. Én

132
azt próbálom leírni, hogyan játszódott le a katasztrófa, és mi történt
később, mostanáig.
Régen, amikor még a Földön éltem, mindig-az volt a vágyam, hogy
könyvet írjak egy vízcsepp élővilágáról. Sohasem volt rá időm. Most
van, ez az egyetlen dolog, amiből elegendő mennyiséggel rendelkezünk.
Persze a vízcsepp, amelyről egykor mesélni akartam, valósággal
óriásvilág a mi roncsunkhoz képest. Csak egyben hasonlítunk hozzá: a
mi életterünkben is egyre inkább a természetnek azok a barbár törvényei
kerülnek előtérbe, amelyeknek az értelem nélküli teremtmények vannak
alávetve. Tudatunk lassan és feltartóztathatatlanul ezekhez az
életfeltételekhez alkalmazkodik. Vajon hány hónapnak kell még eltelnie
addig, míg ismét visszaérkezünk az életnek ahhoz a szférájához,
amelyből az emberiség egykor elindult?
Roger Stuart vagyok, a Darwin első mérnöke. Negyvenhárom
évemmel én vagyok a legöregebb a fedélzeten. De erről és egyéb
mellékes dolgokról éppen elég adalék található azokban az aktákban,
amelyeket valószínűleg „A Darwin katasztrófája” megjelöléssel
irattárba helyeztek. Én azt igyekszem felvázolni, ami ezekből az
okmányokból hiányzik.
Mi már többé nem perlekedünk sorsunkkal, és nem táplálunk
haragot szívünkben kortársaink iránt, akik lemondtak rólunk. Ti is
próbáljatok bennünket megérteni. Valamikor olvastam az Iliászt. Abban
találtam néhány verssort, s feljegyzéseimet ezekkel szeretném kezdeni:

Válaszul ekképp szólt a messzeható nagy

Apollón:
„Földrázó, csakugyan józanszívűnek te
se tarthatsz,
hogyha halandókért szállok ki veled
viadalra,
kik nyomorult lények, olyanok csak,
mint a fa lombja:
egyszer fölnövekednek, a föld
terményein élnek,
másszor hervadnak, s elenyész lelkűk;
de siessünk,
hagyjuk a küzdelmet: verekedjenek ők
maguk ott lenn.”*

Október harmincegyedike
Negyvennyolc órával a start után értük el azt a szféráit, amelyben a
Hold vonzereje már hat. Ma ezek az események már távol vannak
tőlünk, de akadnak dolgok, amelyek kitörölhetetlenül emlékezetünkbe

* Devecseri Gábor fordítása

133
vésődtek. Szorosan egymás mellett álltunk a parancsnoki kabinban,
hozzácsatoltuk magunkat a fogantyúkhoz, és bámultuk a növekvő
Holdat. Egy tévékamera képet közvetített rólunk a központba. Mi is
hallottuk a beszélőt, aki biztatott bennünket, de ebben a pillanatban
minket csupán egy gondolat foglalkoztatott: ha a beprogramozott
kormánymű most felmondja a szolgálatot, akkor egy lövedék irtózatos
sebességével csapódunk neki a Holdnak.
Még most is hallom a kapcsolóasztal zümmögését, látom a lámpák
szüntelen villogását. És még most is hallom, amit Gyula mondott:
- Nincs párja az ilyen automatikus kormányműnek. Fogadok, hogy
pontosan elmegyünk mellette . . .
Vidám megjegyzésnek szánta, de halálos komolyan hangzott.
Útitársaim is azt érezhették, amit én. A felénk száguldó szörnyeteg
láttára elállt a lélegzetem. Azt képzeltem, hogy valami mesebeli lény
rohan nekünk. Önkéntelenül összehúztuk magunkat. Életünk apró
elektromos impulzusoktól függött. Gigászi sír közeledett felénk.
Pedig mindnyájan átéltünk már hasonló folyamatot. Ha egy űrhajó
körpályáról leszállni készül a Földre, a Föld is mintha elnyeléssel
fenyegetné a hazatérőket. Amint azonban közeledünk, hamarosan
belemerülünk az atmoszféra szürke ködébe. Minden él, látjuk a
felhőket, a vizeket, a kontinenseket, a városokat, az erdőkét. A Föld
barátságosan fogadja a hazatérőt. A Hold azonban hideg, halott égitest.
Hegységei körvonala, fakósárga síksága, a világos és a sötét közötti
kontraszt mindig változatlan. Bizonyára ez volt az, ami ezt a kísérteties
érzést váltotta ki belőlünk.
Azt hiszem, a Földön is meghallották, hogy fellélegeztünk, amikor a
hegyek-völgyek szaggatta gömb hirtelen elmerült alattunk. Az
elektromos agy pontosan ráirányított bennünket a Hold körüli pályára.
Később, egy vagy két fordulat után, megtudtuk, hogy pályánk nem
egyezik pontosan az előre kiszámítottál. Semmiség lett volna a hibát
korrigálni. Csak ötven méterre lett volna szükség, még ötven méterrel
eltávolodni a Hold felszínétől, és az előírt időben leszállhattunk volna a
Földre. Csupán ötven méter! És most itt kuksolunk ...

November elseje
Az első fordulatok érdekesek voltak, mert sok minden új volt
számunkra. A bonyolult laboratórium, amelyben fotoszintézis útján
táplálékot állítottunk elő, a koncentrátum, amellyel a kísérleti
időszakban táplálkoznunk kellett. Új volt a Darwin három bordája,
amelyek a Hold körüli repülés alatt körhintaként forogtak, és
amelyekben újra érezhettük a nehézségi erőt.
Mi - ez akkor még hat többé-kevésbé fiatal embert jelentett, Eurázia
legkülönbözőbb tájairól. „Paganinink” például Indiából származott.
Neve Dahli Shitomir, de mi már a felkészülés ideje alatt, a Földön is
Paganininek hívtuk, mert zenerajongó volt, és fejébe vette, hogy
kísérleti utunk alatt egy szimfóniát komponál. Fakirnak is nevezhettük
134
volna, hiszen szurokfekete szemével és szikár alakjával erősen
hasonlított ennek az indiai kolduskasztnak a tagjaihoz.
Az udvariasság arra kellene késztessen, hogy legelőször női
utasunkat mutassam be, de ezek a formulák csak a Földön érvényesek.
Ezen a miniatűr bolygón egy és más megváltozott. De jó, itt van Szonja.
Mit mondhatnék róla? Ő az orvosunk, mindig segítőkész, még sok
mesélnivalóm lesz róla. El fogom mondani, ami vele és Gyulával
történt. Ez az én naplóm előnye: senkire sem kell tekintettel lennem,
sem magamra, sem útitársaimra, sem a környezetre, amely számunkra
már nem létezik. Szinte örülnöm kellene .. .
Gyula hazája Magyarország. Amikor erre az útra felkészült,
huszonharmadik születésnapját ünnepeltük. A fiam lehetne. Néha
részvétet érzek iránta. Ez egyre ritkábban fordul elő. De hát mire is jó a
részvét? Osztozunk sorsában. Nem érdemes ezen töprengeni - túl
gyakran tettük már. Belebolondul az ember, ha örökké emészti magát.
Itt még Dzsiről és Michaelről kell beszélnem. Alig emlékszem már,
honnan is származnak. Európából? Ázsiából? Ez a földrajz! Mi minden
kontinensen jól éreztük magunkat, az országneveknek csak földrajzi
jelentősége volt számunkra. Ez hivatásunkból fakad. Mi marad hát az
országokból és a kontinensekből, ha az ember felszáll egy űrhajóval?
Már a repülés néhány kilométere után kiskertekké zsugorodnak össze.
Marad a Föld, egy apró gömb. Ez a hazánk. Az űrhajózás azzá tette
végre, ami: csillag a csillagok között, benépesítve okos emberekkel és
üresfejűekkel, művelt és barbár élőlényekkel. Ma már érthetetlen
számomra, hogy emberek egy tenyérnyi földért nemcsak veszekedni,
hanem egymást agyonütni is képesek. Ez bennünket már nem érint.
Tehát Dzsiről és Michaelről akartam néhány szót szólni. Dzsi
matematikus. Azt hiszem, a Bain-Karaula hegység vidékéről származik.
A teljes nevét elfelejtettem. Hosszú név, amelybe beletörik az ember
nyelve. Mi csak Dzsinek hívjuk. Dzsiből állandóan jóleső- nyugalom és
bizakodás árad. Ö még ma is meg van győződve róla, hogy
megmentenek bennünket.
De hiszen én most november elsejéről írok, arról az időről, amikor
még mindnyájan egészségesek és bizakodóak voltunk. Michael Kowtun,
a Charles Darwin parancsnoka tartotta a kapcsolatot az
irányítóközponttal. Keveset beszélt velünk. Rendelkezései parancsok
voltak, amelyeket mi ellentmondás nélkül végrehajtottunk. Ö már volt
egyszer holdközeiben, és a Darwinnal akár a Marshoz vagy a
Vénuszhoz is elrepült volna. Az ő véleménye szerint egy ilyen repülés
sem könnyebb, sem nehezebb nem lett volna. Michael, Dzsi, Szonja,
Gyula, Paganini - nevek. A Földön fontosak voltak, itt egy szám is elég
lett volna helyettük.
Legénységünk különös összetétele egyébként valamiképpen a
kísérlettel függött össze. Különböző kultúrkörökből jöttünk, és a
tudósokat érdekelték a zsigereink. Tudni akarták, hogyan reagálunk a
laboratóriumban előállított táplálékra. Az igazat megvallva egy sült
csirke vagy egy hagymás rostélyos sokkal ízletesebb. Idővel azonban az
135
ember hozzászokik a koncentrátumhoz. A Földön kívül egynémely
dolog más értelmet kap. A Földön élvezik az ételt, felszolgálják. Az
ember elfogyasztja a levest is és a pasztát is, de ez is más meg az is -
jóságos ég, micsoda különbség! Itt az evés a testnek új üzemanyaggal
való ellátása. Nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint élni. És
akkor még arra is gondoltunk: mi az a néhány hét, majd elmúlik . . .

November elseje, negyedik fordulat

Magunknak kellett elfoglalnunk magunkat, azt tehettük, amit akartunk,
önfegyelmünket tették próbára. Többé vagy kevésbé intenzíven, ki-ki a
hobbyjával foglalkozott. Én sokat olvastam, Dzsi a matematikai
kísérleteket találta szórakoztatónak, Gyula fényképezett vagy rajzolt.
Szonjának a mindennapi orvosi vizsgálatok bőséges tennivalót
jelentettek, a parancsnok is eléggé elfoglalt volt. Paganini komponált.
Persze ezt mi nem vettük komolyan. Senki sem tudta őt követni, amikor
„új szerzeményét” elemezte. Matematikai tudása is kifejeződött
hangjegyeiben. De függetlenül attól, hogy ez a zenerajongás mire
vezetett, a kísérleti repülés alatt hasznos volt, Paganinit felvértezte az
unalom ellen.
Eleinte azonban az előttünk elvonuló kép kötött le bennünket.
Távcsöveink segítségével megfigyelhettük a Hold felszínének minden
részletét. A Maré Humbold-taniumban láttuk az automatikusan
odahelyezett reléállomást, amelyen keresztül az irányítóközponttal
tartottuk a kapcsolatot. Az automatikusan odairányított szállítórakétákat
is felismertük. Azután valamennyire elsötétült a látókörünk, amíg át
nem repültünk a holdárnyékon. Negyvenöt percig tartott ez az éjszaka.
A legizgalmasabb azonban az volt, amikor megpillantottuk a Földet.
Nagyobbnak láttuk a Napnál, sugárzó fénye is volt. Csak a kontinensek
ismerős formáit kerestük hiába. Csupán árnyékszerű körvonalat láttunk.
Felejthetetlen látvány volt, amikor az óriási Földgolyó lassan a
krátervidék horizontja fölé kúszott, és sugárzó fényével a bársonyfekete
éj középpontjába került. Nem sokkal később egy napfogyatkozás tanúi
lehettünk.
Ezek a képek kötöttek le bennünket az első órákban. De ismétlődtek,
és Paganini volt az első, aki ráunt a színjátékra. Visszaűzte őt
kabinjának kis csapóasztalához, ahol kottalapjai és íróeszközei hevertek.
Telve volt ötletekkel, és megnyugtatta az a síri csönd, amellyel a
kozmosz megajándékozta. Néhány fordulat után lassanként bennünk is
kihunyt az érdeklődés a Hold földrajza iránt. Volt elég olvasmányunk a
fedélzeten, Szonja pedig szigorúan ügyelt rá, hogy pontosan részt
vegyünk az étkezéseken a zöldségeskertben, és ne hanyagoljuk el a
testgyakorlást.

November elseje, tizedik fordulat

136
Tizedik fordulat. Nem sejtettük, mi következik majd néhány perc
múlva. Nem sok hiányzott a világidő szerinti húsz órából. A Hold ismét
a Föld elé került. Most először voltunk igazán éhesek. Meg kellett
szoknunk a tápfolyadékot, ezt a laboratóriumi koncentrátumot. De volt
több meglepetés is. Egy órával előbb Szonja elmondta, hogy majd
műanyag lapocskákkal kell a táplálékot elfogyasztani. E beszélgetés
során sokat nevettünk, mert a finnyás Dahli Shitomirt, a mi
Paganininket felháborította, hogy a lapocskákat mindig le kellett mosni,
hogy újra ehessünk velük. Kozmosz-ökonómia.
Michael felvette a kapcsolatot az irányítóközponttal. Mellette álltam,
és később megjelent Gyula is. A parancsnok megadta a szokásos
adatokat, légnyomást, hőmérsékletet, levegőnedvességet és a
laboratóriumban mért értékeket. Amikor szünetet tartott, Dahli Shitomir
lépett be a parancsnoki fülkébe. Izgatottan, sugárzó arccal mondta:
- Misa, adásidőre van szükségem. Befejeztem a partitúra első tételét.
Kérdezd meg doktor Mezencevet, mikor adhatom le a kottát.
- Légy szíves hagyj békében a szimfóniáddal - bosszankodott a
parancsnok. - Mit képzelsz te tulajdonképpen? Mi vagyunk mi,
muzsikusklub?
Tudtam, hogy Dahli Shitomir .megbeszélt doktor Mezencevvel egy
ilyen külön adásidőt, ezért támogattam. Erre Michael Kowtun
megkérdezte, és kapott is egy időpontot az adásra. Születésnapi ajándék
lett volna Shitomir fivérének.
Paganini a hozzájárulás után elégedetten távozott.
- Micsoda ötletei vannak - mondta Kowtun fejcsóválva -, kottát
leadni az irányítóközpontnak! Nevetséges, a szimfónia első tétele! De
nem akartam szólni neki, mert azt hitte volna, hogy műveletlen
nyárspolgár vagyok. De hát egyáltalán ér valamit a zenéje?
- Semmit a világon - mondta mellettem Gyula -, úgy hangzik, mint a
rövidhullám vételét zavaró adás.
- Annyira azért nem rossz - vettem védelmembe a komponistánkat
valami újjal próbálkozik, és miért ne?
A központ jelentkezett. Szonja napi jelentését kérték. Szóltam neki.
Szonja még nem volt készen az értékeléssel, néhány perc türelmet kért.
- Tisztességes dzsesszzenét kellene komponálnia - kezdte újra Gyula
-, az ő muzsikáját először tanulmányozni kell, hogy az ember megértse.
- Még tanulmányozni is - dörmögte Kowtun, Akart még valamit
mondani, de ekkor különös dolog történt. Az űrhajó remegni kezdett.
Ugyanebben a pillanatban a kapcsolótáblán több lámpa felvillant. Egyes
mérőműszerek mutatói kilendültek.
- Mi ez?! - kiáltottam fel Önkéntelenül.
Senki sem felelt. Egy állandóan növekvő erő a parancsnoki kabin
falához szorított bennünket. Olyan meglepetésszerűen történt, hogy
szinte nem is tudtunk magunkról. Váltakozva gyengülő és erősödő
búgás tette teljessé a zűrzavart. El akartam mozdulni a faltól, de a
nyomás egyre erősebb lett, és csaknem mozgásképtelenné tett.

137
 Már nem tudom, mennyi idő telt el, míg sejtelmem támadt, hogy mi
is történt. Kétségtelen, hogy a Darwin hajtóműve működésbe lépett. Ezt
csak egy defekt okozhatta. De lehetséges volt az is, hogy fotoelektrikus
keresőnk jelzett valamit, ami a mi pályánkon halad. Ilyen esetben a
Darwin a sebesség növelésével automatikusan elkerüli a veszélyt. Nem
volt időnk töprengeni. Fájt a hátam, egy kapcsolókarhoz nyomódtam.
Két útitársam is nagyon szerencsétlen helyzetben volt. Minden erőnkkel
igyekeztünk ellenállni az erős nyomásnak, de újból megremegett az
űrhajó. Egyidejűleg valami koppant és reccsent a külső falon, mintha
bombák hullottak volna. Mindenütt kialudt a fény, kigyúltak a
vészlámpák, csekély világosságot nyújtottak. Azután minden olyan lett,
mint volt. Mély csend és súlytalanság. Csak a vész-lámpák halvány
fénye emlékeztetett rá, hogy összeütköztünk valamivel.
Még másodpercekig megbénított bennünket a rémület. Elsőnek
Gyula tért magához.
- Zuhanunk! - kiáltotta kétségbeesetten.
Valami hasonlóra gondoltam én is, de azután feltűnt a
sebességnövekedés. Valószínűtlen volt, hogy a Holdra zuhanunk. A
csendben fájdalmas nyögés hallatszott. Dahli Shitomir kabinjából jött. A
hangszóró kattant, a központ bemondója szólalt meg:
- Halló, Charles Darwin, mi történt? Kowtun parancsnok,
válaszoljon!
Michael Kowtun már nem volt a parancsnoki kabinban. Egy pillanat
múlva hallottam a kiáltását. Nem lehetett érteni, mert a központ még
egyre hívott bennünket, Shitomir meg nyögött, mintha halálán volna. A
mikrofonhoz húztam magam, és két mondattal beszámoltam az
összeütközésről. Ekkor újra hallottam Kowtun kiáltását. A far felől jött
a hangja.
- A légnyomás esik - mondta Gyula -, ügyelnünk kell a nyomásra.
Ránéztem a nyomásmérőre. A kismutató táncolt a számok fölött;
bénító rémület fogott el.
- Végünk van - suttogta mellettem Gyula ha nem zuhanunk bele a
Holdba, egy fél órán belül megfulladunk. - Megragadta a vállamat. -
Stuart, mondd meg, mit csináljunk! Megdöglünk, te jó ég, meg kell
fulladnunk!
Szinte ugyanebben a pillanatban felbukkant Dzsi és Szonja. Dzsinek
vérzett a homloka. Szonja megkérdezte, mi történt, és kérdésére saját
maga válaszolt ezzel az értelmetlen megjegyzéssel:
- Lezuhantunk.
A nyomásmérőre mutattam.
- Valahol léket kaptunk. Végünk van.
- A léket megtaláljuk - válaszolta Dzsi. Olyan nyugodtan mondta,
mintha a Földön lennénk, a felkészülésen. Elosztva az űrhajó minden
részében kis hegesztőpalackok függtek a falon. Valami kémiai
preparátumot tartalmaztak, amelyet nyomás és hő segítségével ki
lehetett nyomni. Ez az anyag egyesült a fémmel, mindent el lehetett vele
tömíteni, csak tudni kellett, hol van a lék. Hallani lehetett volna, hogy a
138
nyomás egy kis nyílásom eltávozik, de ehhez csendre lett volna szükség.
A központban nyilván nem hallották a szavaimat, mert a beszélő még
mindig sürgetett bennünket, hogy adjunk jelentést. Dzsi kikapcsolta a
vételt. Most már csak Shitomir nyögését lehetett hallani.
- Csend, Paganini! - kiáltott Dzsi.
A sebesült egy pillanatra valóban abbahagyta a nyöszörgést. Dzsi
magához vette a parancsnoki kabinból a hegesztőpalackot, és az egyik
bordához tapogatózott. Mi is palackokat szereztünk, és hallgatóztunk a
falak mentén, de ekkor Shitomir megint nyögni kezdett.
- Sohasem találjuk meg a léket! - kiáltott fel Gyula dühösen. - Ha ez
az alak legalább öt percig befogná a száját!
Paganini súlyosan megsérülhetett. Kabinom bejáratához csúsztam. A
bordák megálltak, körhintánk már nem forgott. Annál jobban
himbálózott az egész űrhajó. A stabilizátor nem működött. A fedélzeti
ablak mögött sajátságos köröket írtak le a csillagok, időnként mint egy
éles fényszóró, villant fel a napfény.
Gyula visszakúszott a parancsnoki kabinba. Zavartan nézte a
műszereket. A mutatók és az értékjelzők, amelyek a Darwin mozgását
regisztrálták, nullára süllyedtek. Megszűnt a gyorsulás. Hihetetlen
sebességgel repültünk. Úgy látszott, hogy minden műszer hibás, csak a
nyomásmérő nem. Azon szüntelenül körbejártak a mutatók, és jelezték
végzetünket. Gyula kétségbeesési rohamában beleordította
szerencsétlenségünket a mikrofonba, és vételre kapcsolt.
- . . . jelentkezzetek - hallatszott a hangszóróból itt a hármas
központ... - Kikapcsoltam, és felszólítottam Gyulát, hogy keresse
velünk a léket.
Csak a fejét rázta.
- Vége, Stuart, megfulladunk. A levegő már hígult. Veszem a
tartalék palackot, nem akarok meghalni.
Kikészültek az idegei, de igaza volt: mintha a levegő megváltozott
volna. Gyula a kabinjába sietett. Mindenkinek volt egy ilyen palackja.
De mit használt? Másfél órán át lehetett lélegzeni belőle. Bevonszoltam
magam a laboratóriumba, és ott tapogattam a falakat. Nem hallottam és
nem láttam semmit. Az indiai közben elcsendesedett. Vissza akartam
mászni, amikor Szonja kiáltása felvillanyozott. Megtalálta a, léket.
Amikor odaértem hozzá, Dzsi is belépett. Azután Gyula jött
oxigénkészülékével a hátán. A lék a Dahli Shitomir kabinjához vezető
borda bejárata előtt tátongott. Szonja véletlenül fedezte fel. Az indiain
akart segíteni. A borda bejárata kissé elgörbült. Amikor keresztül akart
nyomakodni rajta, hallotta, hogy az oxigén egy résen eltávozik.
Gondosan eltömítettük a nyílást. Két perc alatt kijavítottuk a hibát.
Gyula a parancsnoki fülkébe mászott, és rögtön vissza is jött. Nevetett
és átölelt.
- Stuart, Szonja, Dzsi, megmenekültünk, a légnyomás esése
megszűnt!
- Akkor visszaviheted az oxigénpalackodat - mondta Dzsi.
Gyula zavartan bólintott.
139
 Homlokomon verejték gyöngyözött. A hegesztés helyét nézegettük.
Ettől az apró nyílástól függött az életünk.
- Rosszul is végződhetett volna - mondta Dzsi, és megszorította
Szonja kezét.
- Paganinival kell törődnünk. Remélhetőleg nem nagyon súlyos. -
Szonja bemászott a bordába.
- Szeretnék olyan nyugodt lenni, mint ő - mondtam.
Gyula visszajött.
- Beszélek a központtal.
Amikor el akart indulni a parancsnoki kabin felé, Szonja bukkant fel
a bordánál. Az eszméletlen Dahlit támogatta óvatosan kifelé. A szegény
fiút alaposan megviselte a dolog. A hirtelen gyorsuláskor valami
fémtárgy élének vágódhatott neki. A fején csak kis seb volt, de egyik
füléből dőlt a vér, és a jobb szeme is megsérült.
- Koponyatörés - mondta Szonja.
Óvatosan a betegszobába vittük a sérültet.

Míg Szonja a sebesülttel foglalkozott, Dzsi és Gyula a központtal

próbált összeköttetést teremteni. Újra meg újra hívtuk a központot,
mondtuk a nevünket, de a hangszóróból csak a hívást kaptuk feleletül:
- Hármas központ l^ívja a Charles Darwint, jelentkezzetek! Kowtun
parancsnok jelentkezzék!
Feltűnt, hogy Michaelt az összeütközés óta nem láttuk. Emlékeztem,
hogy ő figyelmeztetett bennünket a légnyomás esésére.
- A kabinjában lesz - mondta Dzsi hívjátok tovább a központot, én
majd érte megyek.
- Furcsa - mondta Gyula.
Egymásra néztünk, és ebben a pillanatban nyilván egyet gondoltunk.
Én mindenesetre arra gondoltam, hogy elvesztette uralmát az idegei
fölött. Talán a halált várja a kabinjában? Kowtunnak nagyobb
gyakorlata volt az űrhajózásban, mint nekünk, és nyugodt, megfontolt
útitársnak ismertük meg. De hát mi mindnyájan csak normális
körülmények között ismertük egymást. A veszély órájában, amikor
váratlanul megnyílik a szakadék, lehullik minden, amit hősökben
szűkölködő világunk egy-egy kortársunkra ráaggatott. Marad a meztelen
ember, pillanatnyi emlékeivel és aggályaival. Nem ítélkezhetek felettük.
Gyula is hallgatott, elég volt neki a maga baja. Újra a központot
hívta. Nem hallottak bennünket.
- Ezek alszanak - mondta Gyula.
- Hagyjuk ezt most, Gyula. Az adó hibás, majd rendbe hozzuk. Arra
is lesz időnk, hogy megállapítsuk, merre keveredtünk. Mindenképpen
valamilyen kis aszteroida jött nekünk. Szerencsére a kereső idejében
jelezte, és az automatikus gyorsulást megindította.
- Ezt nevezed te szerencsének? Ha nem gyorsultunk volna fel, az a
kis szemétláda elsüvített volna mellettünk.
Tévesen következtetett.
140
 - Naiv vagy - mondtam neki. - Ha nincs ez a gyorsulás, most nem
vagyunk itt. Valószínűleg pontosan ennek a bolygó-szilánknak a
pályáján haladtunk. Szétzúzott volna bennünket. Egyet-mást
valószínűleg megrongált volna.
Az ilyen aszteroidák közül néhány százat már regisztráltak, de
tízezerszám keringtek még felfedezetlenül, ismeretlen pályán a Nap
körül. A valószínűségszámítás szerint ilyen találkozás lehetősége
akkora, mint azé a véletlené, hogy séta közben a fejünkre esik egy tégla.
Minket eltalált, és céltalan dolog volt most ezen töprengeni. Más
gondunk volt.
Dzsi jött be.
- Mindenütt kerestem. Nincsen sem a kabinjában, sem a
zöldségeskertben.
- Talán kiszállt - vélte Gyula.
Emlékeztem, hogy a far irányából hallottam a hangját. Amikor
megemlítettem ezt a lehetőséget, Dzsi így szólt:
- A reaktornál van, hát persze! A legfontosabbat vizsgálja, az
energiaforrásunkat. Energia nélkül jóformán tehetetlenek volnánk.
Visszatartottam, amikor a far felé akart indulni.
- Dzsi, ez az aszteroida vagy micsoda az űrhajó farát találta el. A
reaktornak már nem sok (hasznát vehetjük.
- És nincs is rajta sugárvédő ruha - egészítette ki Gyula.
Féltünk a sugárszennyeződéstől. Dzsi nem válaszolt. A far felé
indult. Habozva követtük. Gyanúja beigazolódott. Az elválasztófal
nyitva volt. Egy pillanatra egymásra néztünk. Félelmetes út volt. A
keskeny folyosót két válaszfal osztotta meg. Mindenütt jelzések óvtak a
radioaktivitástól. Ezekbe a kis helyiségekbe csak védő-öltözetben volt
szabad belépni. Dzsi ennek ellenére továbbkúszott, mi pedig követtük.
Michael Kowtun, a parancsnokunk nem volt a közbeeső helyiségekben.
így csak egy lehetőség maradt: a reaktorkamrában kell lennie, egy egy
méterszer nyolcvan centiméteres helyiségben. Ha ott tartózkodik, akkor
halott ember.
- Nem lehet itt - suttogta Gyula -, mit keresne itt Misa?
Az utolsó válaszfal nyitott rése előtt maradtunk. A reaktorkamra
ajtaja be volt húzva. Senki sem szólalt meg. Nem volt semmi kétség,
ebben a kamrában üldögél. Miért? Mit keres ott? Miféle kétségbeesett
dologra készült? Meg akarta könnyíteni a sorsát, ha pánik törne ki? Erre
más lehetősége is lett volna. Voltak a fedélzeten ampulláink, amelyek
szükség esetén gyorsan és végleg elaltatnak bennünket.
Talán egy percnyi hallgatás után megszólalt Dzsi:
- Védőöltözet van rajta.
Dzsi éppen olyan jól tudta, mint én, hogy Michael nem viselhet
védőöltözetet. Semmiképpen nem volt ideje felvenni a ruhát. Hirtelen
összerezzentünk. A reaktorkamrából Michael hangja hallatszott. Olyan
volt, mintha pincéből beszélt volna.
- Ki van ott? - kérdezte, majd rövid szünet után: - Halló, van ott
valaki?
141
 Régebben az ejtőernyős ugrásoknál gyakran a legvakmerőbb
késleltetéseket kockáztattam, mint berepülő beültem a legújabb
konstrukciókba, az esélyem az életben maradásra száz az egyhez állt. A
„félelem” szó mindig idegenül hangzott számomra. Valahogyan mindig
volt esély. De a reaktorkamrából érkező szavak hatására megborzadtam.
Dzsi félhangosan mondta:
- Misa, az ördögbe is, gyere ki! Meg vagy őrülve?
- Igen - suttogtam -, őrültnek kell lennie. Csak egy elmebajos teheti
ki magát halálos dózisú sugárzásnak.
- Jó, hogy végre idejöttetek - hallatszott a kamrából.
Gyula a nyíláshoz kúszott.
- Kihozom., különben ott döglik meg, segítenünk kell rajta. Misa! -
Olyan hangosan kiáltotta a nevét, hogy végigsüvített az űrhajón. És
valóban el volt rá szánva, hogy kihozza Kowtunt.
Dzsi megragadta.
- Elég, ha egy ember veszti el az eszét. Nem jöhet ki többé,
mindnyájunkat megfertőzne.
Tanácstalanok voltunk, és meredten bámultuk a reaktorkamra ovális
ajtaját, mintha minden pillanatban csoda történhetne. Michael Kowtun
azonban kemény, ellentmondást nem tűrő hangján ránk parancsolt:
- Dzsi, te rögtön átveszed a parancsnokságot. Ha nem érzed magad
alkalmasnak rá, akkor Roger Stuart vegye át a vezetést. Világos?
- Semmi sem világos! - kiáltottam - Gyere ki végre!
- Hallottátok a parancsomat - folytatta Kowtun -, én ezt a lyukat
többé nem hagyom el. - Mély lélegzetet vett.
- Vigyen el az ördög! - ordított Gyula.
- Mit csinálsz a reaktorkamrában? Bolondnak nézel bennünket? A
ládánk léket kapott. Hajszálon múlt, hogy meg nem fulladtunk !
Szünet állt be, majd ez hallatszott a kamrából:
- Nem, Gyula, nem megfulladtunk, hanem elégtünk volna. Amikor
az összeütközés bekövetkezett, a moderátorok leálltak. A neutronok már
elérték a másodpercenkénti tizenkétezer kilométeres sebességet.
Ha egy perccel később érek a kamrába, a Darwin már nem létezik.
Elhelyeztem egy fékezőt, a veszélyt elhárítottam. Most tudjátok, miért
vagyok itt. Vagy azt gondoltátok, hogy szórakozásból tettem ki
magamat a sugárzásnak?
Nem kapott választ. Dzsi először vesztette el nyugalmát és
önuralmát. Kétségbeesetten felnyögött, és anyanyelvén morgott valamit,
amit senki sem értett. Gyula krétafehér lett, én is nagyon
megdöbbentem.
- Talán még meg lehet menteni - mondtam -, talán Szonja még tehet
valamit ...
- Ne beszélj ostobaságokat! - kiabált Kowtun a börtönéből. - Szonját
hagyd ki a játékból, nektek nagyobb szükségétek van rá, mint nekem.
- Tizenkétezer kilométer másodpercenként - dünnyögte Gyula maga
elé. Csak homályosan sejtette, mit jelent ez a szám. Ebben a pillanatban
én se tudtam világosan gondolkozni, de azt tudtam, mit tett értünk
142
Kowtun. A maghasadás révén felszabaduló neutronok a végső fázisban
másodpercenként negyvenezer kilométeres sebességet érnek el. Ez
kozmikus energia. Ennek az energiának a megfékezésére vannak a
reaktorban a moderátorok. Ezek a neutronok sebességét
másodpercenként két és fél kilométerre fékezik le. Az összeütközés
folytán a moderátorok üzemképtelenekké váltak. A Darwin elolvadt
volna, mint egy darab ólom.
- Semmit sem tehetünk érte? - suttogta Gyula.
Dzsi a fejét rázta. Nem, mi már semmit sem tehettünk Michaelért.
Percek kérdése volt, vagy legfeljebb egy óráé, és meghal.
- Mi van veletek?! - Kowtun hangja tompán kongott. - Elfelejtettetek
beszélni? Hé, Stuart, Dzsi, Gyula, itt vagytok még?
- Itt vagyunk, Misa - mondta Gyula fojtott hangon.
- Kiszámítottátok az új pályánkat?
- Még nem - felelte Dzsi még nem volt rá időnk. Tehetünk érted
valamit?
Ismét mély sóhaj hangzott a kamrából. Azután megszólalt Kowtun,
és hangja kissé fáradtan csengett:
- Most már nyilván nem körpályán fogunk haladni, sebességünk
meglehetősen nagy lesz. Sajnos, a reaktor használhatatlan, tehát nem
tudjuk a pályát korrigálni. Mit mond a központ?
Meg akartam mondani, hogy még mindig nincs összeköttetésünk, de
Dzsi az ajka elé tette az ujját. Azt mondta, hogy minden rendben van, és
a központ már megtette az intézkedéseket, meg fognak menteni
bennünket.
- Akkor minden rendben van - válaszolta Kowtun -, nyolc nap múlva
otthon leszitek. Most meg kell ismételniük a kísérletet. Adjátok át
üdvözletemet.
Ismét csend lett. Egyikünk sem tudta felfogni, hogy Michael, aki
ilyen nyugodtan beszél, - már tulajdonképpen halott. Lehet, hogy ez a
nyugalom csak látszat volt
- mindegy, mi neki köszönhettük az életünket, és az, hogy végig
kellett néznünk ezt a drámát, meghaladta erőnket. Csak két méter
választott el tőié, két méter és egy ajtó, amely egyenesen a pokolba
vezet.
- Nem tudom tovább nézni - suttogtam hiszen ha nem tette volna
meg . . .
Michael hangja mintha messziről érkezőit volna.
- Most menjetek a dolgotokra, sok tennivalótok van - mondta.
- Itt maradunk! - mondta Dzsi.
- Még én vagyok a parancsnok! - jött a dühös válasz. -
Megparancsolom, hogy menjetek a dolgotokra. Csak Gyula maradjon itt
egy pillanatra. Gyula, van nálad írószerszám és papír?
- Igen, parancsnok - mondta Gyula.
- Minden jót - hangzott a kamrából éljetek boldogul, és most
tűnjetek el végre!

143
 Dzsi rám nézett és bólintott. Egy pillanatig úgy látszott, mintha
búcsút akarna mondani halálra szánt társunknak, de meggondolta magát,
és némán indult visz-sza. Én követtem. Csak Gyula maradt ott a
válaszfalnál, és kétségbeesetten várta parancsnokunk utolsó szavait.
Szerencsétlen helyzetünkben gondolkozni sem tudtunk. Még mindig
nem állt helyre kapcsolatunk a központtal, fogalmunk se volt, mennyire
sérült meg az űrhajó, merre haladunk. Csak egyet tudtunk: egyelőre,
legalábbis a legközelebbi órákban, nem fenyeget veszély.
A parancsnoki fülkében Dzsi és én újra megpróbáltunk
összeköttetést teremteni. Vizsgáltuk, csavargattuk, kopogtattuk a
készülékét, mit sem használt.
- Hagyjuk ezt egyelőre, Stuart - mondta Dzsi -, nem tudom
megállapítani a hibát, lehet, hogy az antennák sérültek meg.
- Mit gondolsz, Dzsi - kérdeztem van nála ampulla? Mégiscsak
könnyebb volna neki. . .
- Hagyd ezt abba.
- Nem tudok másra gondolni.
- Nem tudunk rajta segíteni - morogta Dzsi, és vételre kapcsolt. -
Hármas központ hívja a Darwint! Kowtun parancsnok jelentkezzék!
- Meghalt - ordítottam nem halljátok, vége van! - Dzsi befogta a
számat. - Oda kell neki vinnünk egy ampullát, Dzsi
- mondtam -, joga van hozzá, hogy békésen elaludjék.
- Akkor vigyél neki - felelte.
Nem mozdultam. Féltem attól, hogy újra kilépjek a folyosóra, és
meghalljam a hangját. A hat ampullát katasztrófa esetére hoztuk
magunkkal. Ha például az előbb nem találtuk volna meg a léket, nem
kellett volna megvárnunk, amíg megfulladunk. Minden felszálló űrhajó
utasai visznek magukkal ilyen ampullákat.
- Gyere velem, Stuart - szólalt meg Dzsi nyugodtan -, próbáljuk meg
a zöldségeskertből megállapítani helyzetünket.
- Nem tudják meghatározni a pályánkat, Dzsi, sejtelmük sincs, hogy
életben vagyunk-e még.
- Meg fogják határozni. Űrszondákat küldenek fel. - Olyan
határozottan és magabiztosan beszélt, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga. Ki akartunk menni, amikor Szonja bukkant fel
előttünk. Komoly arccal nézett ránk.
- Hogy van Paganini, Szonja?
- Rosszul - felelte. - Még nem tért magához. A szeme is veszélyben
van, de a fejsebe jobban aggaszt. Amilyen gyorsan csak lehet, meg
kellene röntgenezni. Felvettétek közben a kapcsolatot a központtal?
- Nem - mondta Dzsi -, az adók nem működnek.
- Még más is van - jegyeztem meg. - Misa halott.
Szonja megdöbbenve nézett rám. Nem fogta fel szavaimat. Néhány
szóval elmondtam, mi történt. Félelem és borzadás ült ki az arcára. Úgy
látszott, hogy rögtön elájul.
- Misa - suttogta -, Misa. Ez a vég -mondta aztán. - Nincs
hajtóerőnk, és nem hallanak bennünket. Bolygó lett belőlünk .. .
144
 - Visszatérünk, Szonja - vigasztalta Dzsi -, hiszen még a Föld
közelében haladunk.
- Ez a vég - ismételte Szonja -, sohasem látjuk viszont a Földet.
- Még csak ez a hangulat hiányzik - morogta Dzsi. - Esküszöm, hogy
visszatérünk. Hagyd végre abba a siránkozást. Menj vissza a
betegedhez, később majd mindent részletesen megbeszélünk. Gyere,
Stuart, a laboratóriumba.
Követni akartam, de Szonja kétségbeesetten belém kapaszkodott.
- Ne menj el, Roger - suttogta ne hagyj most egyedül. Félek. -
Zokogott, és arcát a vállamra hajtotta.
Megsimogattam a haját.
- Sírd csak ki magad. Bár én is megtehetném.
- Hamarosan mi is követjük Misát -mondta hirtelen. - Olyan ez, mint
egy háború, amelyből senki sem kerül ki élve.
Félelme mást mondatott velem, mint amit gondoltam.
Meggyőződésem ellenére vigasztaltam, és úgy tettem, mintha az egész
csak átmeneti dolog lenne. Éreztem, hogy szavaim megvigasztalják,
erre még bizakodóbban beszéltem a hazatérésről.
- Tényleg meg vagy erről győződve? - kérdezte bizonytalanul. -
Hiszed, hogy hazatérünk? Vagy csak bátorítani akarsz?
- Mind a kettő - mondtam. - Mi most egyszerűen a Föld második
holdja vagyunk. Úgy is mondhatnám, hogy kisbabája született.
Hamarosan kiszámítják a pályánkat, azután szépen átszállunk egy másik
űrhajóra, és két-három nap múlva otthon leszünk.
Bólintott, és megkönnyebbülve fellélegzett.
- Igen, Roger, persze, buta voltam, egy pillanatra elvesztettem a
fejem. Bocsáss meg. Nem fog többé előfordulni.
- Ó, semmi - mondtam, és elhallgattam, amikor Gyula közeledett
felénk. Pillantása mindent elárult.
Egy darab papírt nyújtott át.
- Add ezt le, Stuart, ezek voltak az utolsó szavai.
Nem vettem át az üzenetet.
- Őrizd meg, Gyula, még nem tudjuk leadni. Később meg majd add
le magad.
- Mondott még valamit? - kérdezte Szonja.
- Nem, csak ezeket a szavakat, és elbúcsúzott mindnyájunktól. Még
él. Néhányszor szólítottam, de nem adott választ. Elküldött.
- Odamegyek hozzá - mondta Szonja.
Gyula megfogta.
- Ne menj. Egyedül akar maradni, és te sem tudsz rajta segíteni.
Jobb, ha ezekben az utolsó percékben egyedül marad önmagával.
Szonja szót fogadott. Jobb volt így, Gyulának igaza lehetett. Mit
mondhatott volna egy haldoklónak? Minden szó csak nehezebbé tette
volna az egészet, neki is, nekünk is. Michael Kowtun meghalt, és még
csak a szemét sem tudtuk lezárni. Még holttestétől is félnünk kellett.

145
Olyanok voltunk, mint a hangyák az óceán hullámain hányódó
fadarabon. Nem volt idő a gyászra, nem volt hely a részvétre. Nem
tudtunk még Shitomirral sem törődni. Szonja két fogantyúhoz kötözte,
jótékony eszméletlensége még minden problémától és minden
fájdalomtól távol tartotta. Csak Szonja törődött vele. Az a tény, hogy
még élünk, egyre csodálatosabbnak tűnt számunkra. De még nem
tudtunk mindent. Az utolsó és a legszörnyűbb hírt Dzsi hozta, aki
hosszú időt töltött a laboratóriumban.
Először Szonját hívta. Nem értem, miért, de először feltétlenül vele
akart beszélni. Aztán Gyula meg én is megtudtuk, de any-nyira
megfoghatatlannak látszott, hogy nem akartuk elhinni. Dzsi közölte,
hogy a Charles Darwin nem a Föld körül halad, hanem valamerre
elsodródott, legjobb esetben a Nap körüli pályán kering, valószínű
azonban, hogy a világűr mélye felé tart.
Dzsi komoly és lelkiismeretes ember volt, biztos, hogy nem akart
tréfát űzni velünk. Mégis nehezen hittem neki. A zöldségeskertben volt
az egyetlen ép tükörteleszkóp. Amikor belenéztem, láttam, hogy nem
tévedett. A Föld kisebb lett. Ismeretlen cél felé repültünk. A reaktor
kiesése miatt képtelenek voltunk manőverezésre.
Végtelen másodpercekig tartott, amíg felfogtuk a felfedezés
horderejét. Egyikünk sem szólt egy szót sem. A tehetetlenség volt a
legrosszabb, az, hogy tétlenül kellett néznünk, hogyan fut el
másodpercről másodpercre az életünk. Egy darab törmelék úgy lesodort
bennünket a pályánkról, mint valami ökölcsapás. A Darwin égitestté
vált, apró lakott világgá, tehetetlenül kiszolgáltatva a természet
törvényeinek. Szonja sötét sejtelmei nyomasztó valósággá váltak. Nem
volt többé visszaút.
A hallgatás percei után Gyula sóhajtása hallatszott.
- Ez nem lehet igaz, Dzsi, mondd, hogy tévedés. Lehet, hogy csak
egy hosszú elliptikus pályán haladunk a Föld körül. Van egy
apogeumunk meg egy perigeumunk, és meg fogják határozni a
helyünket, amikor ismét földközelben leszünk ...
- Nem - mondta Dzsi. Reménykedve néztünk rá, de ő csak
megismételte a nemet. Egy kis szünet után hozzátette: - Semmi célja,
hogy ámítsuk magunkat. Túl nagy volt a gyorsulásunk az összeütközés
előtt. Megpróbálhatjuk a pályánkat nagyjából meghatározni és az adót
rendbe hozni, ez minden.
- Mire jó rendbe hozni az adót? - mondtam rezignáltan. - Ki visz
bennünket visz-sza?
Magában Dzsi is igazat adott nekem, láttam az arcán. Mégis azt
mondta:
- Ameddig élünk és lélegzünk, ameddig elegendő táplálékunk van,
addig én nem adom fel a reményt. Látjátok, a laboratórium működik.
A cső- és készülékrendszerre pillantottunk, amelyből csordogálás
nesze hallatszott, a mérőműszerek az asszimiláció titokzatos folyamatát
követték nyomon. Azonban sem ez a laboratórium, sem Dzsi
optimizmusa nem tudott változtatni kétségbeesésünkön. Az volt az
146
érzésem, hogy most már magam is halottnak számítok. Különös, de
ezekben a percekben Szonja látszott a legnyugodtabbnak. Otthagyott
bennünket azzal, hogy Dahli Shitomirról kell gondoskodnia. Látszott
rajta, hogy beletörődött a változtathatatlanba. Később Dzsi is elment. A
parancsnoki kabinban találtam rá, ahol megint az adókkal próbálkozott.
Segítettem, neki. Nem mintha valami reményt tápláltam volna, csak el
akartam foglalni magamat, és most erre bőven volt alkalmam.

Hogy mennyi idő telt el közben? Érzésem szerint napoknak kellett

elmúlniuk. Óráink azonban még mindig november elsejét mutattak. Az
összeütközés óta pontosan három óra telt el, három óra, amely alatt a mi
számunkra a világ vége játszódott le. A történteket szörnyű
lidércnyomásnak éreztem, amilyen néha álmainkban tör ránk. Az ember
kizuhan az ablakon vagy a repülőgépből, és esik, esik. Az ilyen álmok
azonban egyszer véget érnek, ebből az álomból viszont nincs felébredés.
A központ hangja még nem némult el, csak úgy éreztük, hogy már
gyengül. Megismertük a bemondó hangját, és némi vigaszul szolgált,
hogy még nem mondtak le rólunk. Más adókat, rádióállomásokat is
hallottunk, zenét és beszédfoszlányokat a Földről. Vajon meddig még?
Hárman babrálgattuk az adóberendezést. A molekuláris elektronika
legújabb elvein alapult. Egy négyzetcentiméterre átlagban kétszázötven
alkatrész esett. Hogyan találhattuk volna meg a hibát? Gyula adta fel
elsőnek, azután én is megadtam magam. Csak Dzsi keresgélt tovább.
Meglátogattam Paganinit. Feje be volt pólyázva, alig hallhatóan
lélegzett.
- Rendbe hozod? - kérdeztem Szonjától.
A vállát vonta.
- Nemigen tudok rajta segíteni. Operálni kellene. Arra gondoltam,
hogy neki a legjobb.
Néhány nap múlva a Föld egy csillag lett a csillagok között.

November hatodika
A központ már nem hív bennünket. A Földdel összekötő láthatatlan híd
megszakadt. Szörnyű volt ez az utolsó hét. Nem tornáztunk. Csak
aludtunk, aludtunk. Egy alkalommal hangos kiáltás ébresztett fel.
Dzsi kiáltott, zűrzavaros dolgokat álmodott össze. Szonja tablettákat
osztogat. Annyit segítenek, hogy el tudjuk viselni a tartós súlytalanság
állapotát. Dzsi, amikor nem alszik, kabinjában üldögél és számol. Mér,
görbéket meg egyeneseket rajzol, és szünet nélkül írja a számokat.
- Miért csinálod, Dzsi? - kérdeztem. - Mit akarsz vele? Azt hiszed,
hogy számításaiddal megállíthatod a repülésünket?
- Megállítani nem tudom - válaszolta de fontos, hogy tudjuk, merre
tartunk.
- Miért fontos?

147
 - Mert még nem biztos, hogy valóban elhagyjuk a
Naprendszerünket. Kár, hogy Paganini megsérült, ő tudna segíteni.
Én sajnos nem tudtam, az én matematikai ismereteim nem terjedtek
odáig. Bemásztam a kabinomba,,és követtem Szonja tanácsát. Újra
tornáztam valamicskét. Nem sokat és nem is nagyon alaposan. Ez után a
nyolc nap után az expandert drótkötélnek éreztem. Három perc múlva
abbahagytam, és behúzódtam a parancsnoki kabinba. Ott hevert a
fedélzeti napló. Az utolsó bejegyzés, Michael aláírásával, november
elseje délutánján kelt. Ezt írta: „A személyzet kitűnően érzi magát,
néhány pillanat múlva befejeződik a tizedik fordulat. M. K.” Minden
három órában beírta ezeket a lakonikus feljegyzéseket. Rövid
beszámolót fűztem hozzá a katasztrófáról.

Gyula nem tudott szabadulni a borzalmas esemény hatása alól.

Kétségbeesésében órákat töltött el a válaszfalak között, mintha a
halottól várna valami útmutatást. Egyszer meghallottam, amint szólt
hozzá. Társalgóit Misával.
- Ne haragudj rám - mondta ~, olyan szívesen segítettem volna
rajtad. De még az utolsó kívánságodat sem tudtam teljesíteni. Leadóink
nem működnek. Most édesanyád hiába vár az értesítésre. Hidd el
nekem, parancsnok, sokkal egyszerűbb igazán meghalni, mint se élni, se
halni. Miért van ez így, Misa, miért nem vagyunk halhatatlanok? Hiszen
emberek vagyunk. Csak ne szálltam volna fel veletek. De olyanok
vagyunk, mint a molyok, addig keringünk a fény körül, amíg
megégetjük a szárnyunkat. Nemsokára együtt leszünk, Misa, már nem
tart soká.
Kivonszoltam a folyosóról.
- Hallgass rám, fiam - mondtam neki megnyugtatólag -, ne gondolj
rá annyit. Ami nem élő, nem tartozik hozzánk. Magadra kell gondolnod,
Gyula, vedd az expandert, nézd, milyen puhák lettek az izmaid.
Csodálkozva nézett rám.
- Én nem is tudom már, Stuart - mondta lehet, hogy az egész csak
álom? Nem gondolod, hogy az egész csak álom?
- Ez nem álom, Gyula.
- Sok furcsa álmom volt már, Stuart -folytatta -, és most már néha
nem is tudom, élünk mi, vagy nem élünk . . .
- Hagyd abba - mondtam neki. - Élünk, itt vagyunk a Charles
Darwinon, és minden, amit látsz, valóság. Misa halott, valóban halott,
és senki sem tudja már életre kelteni.
Elgondolkozva nézett rám.
- Igen, bizonyára igazad van. Élünk, hiszen beszélgetünk egymással.
És mégis, Stuart, ez talán valamilyen más formája az életnek. Ez
mégiscsak más, nem igaz? Nem lehet, hogy már a túlvilágon vagyunk?
Mi mindent látunk és hallunk, de ők nem látnak bennünket, és hiába
hívjuk őket, nem hallanak bennünket.
Megráztam.
148
 - Térj végre magadhoz, Gyula! Dzsi azt hiszi, hogy talán még
megmenekülhetünk. És hogy tudd: én is hiszem, és .Szonja is hiszi.
Gyere, hallgasd meg a Földet. - Bevonszoltam a parancsnoki kabinba,
és beállítottam az egyik vevőt. Zúgás, kattogás hallatszott a
hangszóróból.
- Ez a Földről jön, Gyula*. . .
Gyula szomorúan bólintott. Alapjában én is éppoly kétségbeesett
voltam, mint ő. Egyszerre megszűnt a kattogás, és egy hang szólalt meg.
Felerősödött, majd elgyengült, de megértettük a szöveget. Valamelyik
rádióállomás hírt közölt egy űrhajóról.
- Hallod, Gyula? Keresnek bennünket.
Egyszerre magától értetődőnek tartottam, hogy rólunk van szó, és
bár ez a nem remélt vétel engem is meglepett, a legnagyobb
nyugalommal ismételtem meg:
- Bennünket keresnek. Na, mit mondtam?
Gyula örömkiáltásban tört ki. Átkiabált Szonjának és Dzsinek. A
hangszóróban a szavakat ismét erős zúgás nyomta el. Dzsi és Szonja
bejött. Igyekeztem, hogy nyugodt maradjak.
- Már megállapították, hol vagyunk. Rólunk beszéltek. Napok
kérdése, és újra Földet érzünk a lábunk alatt.
Ebben a pillanatban ismét érthetővé vált a hang. A bemondó egy
űrhajóról beszélt, amely hat, spondylosisban szenvedő beteggel a
fedélzetén szállt fel. Ennek adta meg a Földtől való távolságát, az
apogeumát és a perigeumát. A betegek a súlytalanság állapotában
rendkívül jól érzik magukat, közölte, és az orvosok remélik, hogy ez az
első kísérlet új ismereteket eredményez.
Gyula nevetni kezdett. Abba sem akarta hagyni.
- Maradj végre csendben! - parancsoltam rá dühösen.
- Ez aztán sikerült ! - kiabálta. - Micsoda gondjaik vannak.
Súlytalansággal gyógyítják a farkcsontot. Hogy ez miért nem jutott
nekem korábban eszembe? Jó beteg-ápoló lehetett volna belőlem.
Dzsi némán kiment.
- Igazad van, Stuart - folytatta Gyula -, valóban egy űrhajóban
vagyunk, ez nem álom. Föld, isten veled! Ennétek valamit?
- Igen - mondta Szonja -, légy szíves, töltsd meg a tubusomat.
Gyula elment.
- Nem a legjobbak az idegei - jegyeztem meg -, próbálj beszélni
vele.
- Később majd foglalkozom vele. Most bizonyára hosszabb időre
kell berendezkednünk.
- Nagyon hosszú időre, Szonja.
Bólintott.
- Már beletörődtem, Roger.
Csodáltam Szonját. Én nem tudtam ilyen könnyen megszokni a
gondolatot, hogy többé nem látom a Földet. Bennem még mindig élt
valami remény. Az asszonyok nehéz helyzetben nyilván sokkal
egyszerűbben nézik a dolgokat, mint a férfiak. Hogy lehet ebbe az
149
életbe beletörődni ? Hát élet ez? Nincs igaza Gyulának? Az életnek csak
a Földön van értelme. Kinek használhatunk mi itt? Még saját
magunknak sem. Csak vegetálhatunk, és talán azt is csak rövid ideig. Ha
elhagyjuk a Naprendszert, nincs többé energiaforrása a
laboratóriumunknak. Az ampullára kellett gondolnom. Mindenkinek
egy. Hol vannak? Szonja zár alatt tartja őket?
- Mire gondolsz, Roger?
- Ó, semmire, Szonja, vagy talán mindenre. Annyi gondolata támad
az embernek.
- Ne töprengj annyit - mondta. - El kell foglalnod magad, és
Gyulának is dolgoznia kell. Majd beszélünk erről, most a betegemhez
kell mennem. Már sokkal nyugodtabban alszik.
- Meg tudod gyógyítani?
- Talán. Néhány napon belül kiderül.
Otthagyott.
Valóban csodálni való volt, honnan veszi Szonja az erőt, hogy
mindenen túltegye magát. Ellátta Shitomirt szőlőcukor-injekciókkal,
ápolta, és számunkra is talált bátorító szavakat. És én azt hittem, hogy
össze fog roppanni.
Bekúsztam a laboratóriumba. Gyula a távcső mellett állt.
- Egy csillagocska - mondta -, nézd csak azt. a csillagocskát, Stuart,
ez a mi Földünk. A távcső még fel is tudja nagyítani. Csak ne pörögne
úgy ez a mi roncsunk. Buta dolog, hogy a Darwin automatikusan
felgyorsul. Ha az a törmelék öt másodperccel hamarabb kap el
bennünket, már régen vége volna az egésznek.
- Legalább a laboratóriumunk, hibátlanul működik - feleltem -, tehát
éhen halni nem fogunk.
- Nem, éhen halni nem fogunk - vágott vissza gúnyosan mindenünk .
megvan, amire egy civilizált embernek szüksége lehet. Csak
spondylosisunk nincsen.
- Hagyd most ezt.
- Miért? Mulatságos, sokat gondolkodom, jobban múlik az idő. Az
utolsó földi hónapok minden eseménye végigvonult előttem. Erdeinkre
gondoltam és a Dunára, a házakra, az utcákra. Este, amikor kigyúlnak a
fények, gyakran jártam az utcákat. Most az egésznek vége, örökre vége..
Vagy te komolyan azt hiszed, hogy egyszer még hazakerülünk?
Hallgattam.
- Látod, te magad se hiszed. Senki sem hiszi. Hazudtok magatoknak.
Emlékszel még? Indulásunk előtt nyolc nappal egy koncertén voltunk.
Nem tudom már, mit játszottak, de mind a hatan ott voltunk.
- Bachot játszottak - mondtam az E-dúr csemballó-koncertet.
- Sohasem tudnám megjegyezni. Csak udvariasságból mentem
veletek. Unalmas volt. Dzsesszt szívesebben hallgattam volna .. .
- Megtöltötted a tubusokat?
- Nem, még nem. Az egészből csak ez ; a koncentrált kása maradt
meg. A Földön egy disznó is jobban él, mint mi itt, be kell ismerned,
Stuart. Igen, még egy bolha, egy hangya vagy akár egy borz is jobban
150
él. De okosabb is nálunk. Kisebbeket ugrik, mindig visszakerül a földre.
Még egy fegyenc is jobban él. Ég van a feje fölött. - Felsóhajtott.
- Ostobaságokat beszélsz, Gyula mondtam még élünk, és
reménykedhetünk valamiben. És ha valóban ez maradna a világunk,
akkor megvan a jogunk, hogy véget vessünk az egésznek.
A zsebébe nyúlt, és egy kis skatulyát vett elő. Egy volt a hat ampulla
közül.
- Látod, Stuart, én már gondoltam rá. Misa őrizte a kabinjában. Még
öt van belőle ott. Én semmi esetre sem fogok úgy megdögleni, mint ő.
- Ez aljasság - mondtam egyikünknek sincs joga, hogy titokban
lopjon belőle, és egyelőre nincs is rá okunk.
- Milyen jogról beszélsz? Nekem jogom van, hogy egy emberhez
méltatlan élettől megszabaduljak. Ki veheti el tőlem ezt a jogot?
Egy pillanatra elöntött a düh. Felháborított, hogy feltúrta Kowtun
kabinját, és hogy olyan könnyelműen beszélt az életéről. De nem
tudtam, mit válaszoljak neki. Vajon emberhez méltó élet ez?
Gyula gondosan zsebébe rejtette a skatulyát.
- Miért nem mondasz semmit, Stuart?
- kérdezte gúnyolódva. - Hamlet kérdésére gondolsz? Itt egy kissé
másképpen hangzik, mint a Földön. Én válaszoltam rá. A színjátéknak
vége, a záró jelen ét a nyilvánosság kizárásával játszódik le. A Földdel
összekötő köldökzsinórt elvágták, és a bébi hiába sír a mamája után ...
- Gyula, te kivonhatod magad a közösségünkből, ebben senki sem
akadályozhat meg. De ha ezt teszed, akkor csak egy szavam van hozzád.
- Ó, szavak - felelte ami ezek között a falak között történik, azt
élőlény sohasem fogja megtudni, soha. A földi törvények ránk már nem
érvényesek.
- De mi emberek vagyunk, Gyula, értelemmel bíró emberek, és
ahhoz is van valami közünk, amit általában úgy hívnak, hogy erkölcs.
- Pontosan erre gondolok én is, Stuart. Mi emberek vagyunk. Egy
poloska tovább vegetálna, elrohadna. Nekünk jogunk van ahhoz, hogy
szabadon válasszunk. Én nem akarok poloska lenni. Ami pedig az
erkölcsöt illeti, az aszerint változik, hogy milyen társadalmi rendszerben
él az ember. A feudalizmus erkölcse más volt, mint a kapitalizmusé, a
szocialista erkölcs pedig ismét más. A Földön mindez szép és jó lehet,
de itt? Hogyan neveznéd a Darwinban uralkodó rendszert? Néhány
köbméter levegő a lélegzésre, némi folyadék, hogy megnedvesíthessük
a szájpadlásunkat, és táplálékul ez a színtelen kása, ez a mi világunk.
A maga módján igaza volt, mégsem értettem egyet vele. Gyávaság
volt talán? Kíváncsiság? Vagy még mindig a remény?
Valószínűleg a remény, ami nem volt egyéb öncsalásnál.
Hirtelen Szonja bukkant fel a nyílásnál. Egy papír volt a kezében.
- Jó hírt hozok - jelentette.
- Már megint egy jó hír - morgott Gyula. - Engem mindig félelem
fog el, ha jó hírről hallok.
Szonja meglengette a papírját.

151
 - Izgalmunkban erről megfeledkeztünk: konzervekből pótkészletünk
van a fedélzeten, csodálatos dolgok. Hallgassátok csak, mit csomagoltak
be szükség esetére.. . - Felolvasta a listát, mi meg úgy hallgattuk, mintha
egy új evangéliumot hirdetett volna ki. Szédületes, hogy mit rejtegetett a
Darwin szilárd és folyékony élelmiszerekből: száz csomag kétszersültet,
harminc konzervet válogatott ínyencségekből, ugyanennyit húsból és
főzelékből, harminc tábla csokoládét, egy kiló darált kávét, két
bádogkannában vörös bort, némi konyakot orvosságnak - valóságos
földi paradicsom kerekedett ki a listából.
- Az ördögbe is, ez hihetetlen - lelkesedett Gyula -, ezekért a
holmikért tényleg kár lett volna. Micsoda szerencsés fickók vagyunk. A
Földön minden halálraítéltnek joga van egy utolsó lakomára. Mi pedig
napjaink végeztéig dőzsölhetünk. Még várok, Stuart.
- Mivel vársz? - érdeklődött Szonja.
Gyula megvonta a vállát, és rám hagyta,
hogy megmagyarázzam.
- Le akar nyelni egy olyan zselatin ampullát. Nem akar úgy élni,
mint egy poloska.
- Te poloskának érzed magad, Gyula?
- Igen - válaszolta -, a jó híred sem változtat ezen. Lesz egypár szép
napunk, ennyi az egész. Szép napok . . . milyen szerények lettünk! Egy
korty vörös bor, egy darabka csokoládé vagy kétszersült, és már
elégedettek vagytok, mint az egér, amelyik a szalonnabőrt rágcsálja, és
még nem jött rá, hogy csapdában van. Akkor hát osszuk szét a cuccot.
- Lassan a testtel - mondtam -, erről együtt kell döntenünk. Dzsinek
is lesz hozzá egy-két szava. Majd tájékoztatom a poloska-ideológiádról.
- Miattam! - morogta közönyösen. - Hol bujkál egyáltalán? Ezer éve
nem láttam.
- Számol.
Gyula elnevette magát, és megkopogtatta a homlokát.
- Számol. Ki akarja számítani a világmindenséget? Hiszen ennek
már megvan a képlete. Nevetséges. Repülünk a végtelenbe, Dzsi meg
számol. . .
- Igen, Gyula, Dzsi számol, és érdemes számolni. Te bolond, te
ostoba! Barátaim, felfedeztem valamit, nagy nap ez a mai! - Dzsi szólalt
meg vékony hangján. Odajött hozzánk, és leült a helyére.
- Mit fedeztél fel? - kérdezte Gyula gyanakodva.
- Kiszámítottam, hogy nem hiperbolikus pályán haladunk. Ez
egészen biztos. A szökési sebességet ugyan túlléptük, de biztosan a Nap
erőterében járunk.
- Más szavakkal, planéta lett belőlünk, amely a Nap körül kering -
mondtam én.
- Így van.
- Csodálatos! - kiáltott fel Gyula. - Boldoggá tesz a különbség. Talán
bizony még a naptávol- és a napközelpontunkat is ismered.
- Nem egész pontosan, Gyula, de pályánknak a Naptól való
legnagyobb távolsága nem sokkal lehet túl a Mars pályáján. Az
152
ekliptikához mért hajlásszögünk körülbelül harmincfokos, talán még
valamivel több is, pontos számokat csak néhány hét múlva tudok adni.
- Mily szép - mondta Gyula -, harminc fok, marsközel, ez
megnyugtató. Hogy a Mars holdjait láthassuk, már elsőrendű
műszerekre van szükség, bár a kisebbiknek, a Deimosznak is legalább
nyolc kilométer az átmérője. A Föld számára tehát láthatatlanok
maradunk.
- Optikailag mindenesetre - erősítette meg Dzsi.
- Harminc fok - ismételtem, mintha ennek valami különös
jelentősége lett volna számunkra. A bolygórendszerünkről készült
iskolai modell jutott eszembe. Azon a kis golyóbisok közös
tömegközéppontjuk, a Nap körül keringtek. Emellett csaknem
mindegyik bolygó - kivéve a legtávolabbit, a Plútót - egy nagy síkon
haladt. A Nap körüli pályájuk szöge alig tért el egymástól. - Van valami
jelentősége az ekliptikához mért hajlásszögünknek? - kérdeztem.
- Talán - válaszolta Dzsi. - Ránk a Naprendszerünkben levő összes
égitest vonzása hat. Ezért olyan átkozottul bonyolultak a számítások.
Bizonyos, hogy egy meghatározott időpontban majd ismét földközelbe
kerülünk.
- És mikor lesz ez? - kérdezte Gyula.
- Ezt kell megállapítanom - mondta Dzsi.
Szonja hirtelen a szája elé tette a mutatóujját. A betegszobából
Shitomir hangja hallatszott. Nagyon halkan Szonját hívta.
- Halljátok? - kiáltott fel Szonja a boldogságtól repesve. - Ez az első
alkalom, hogy megszólal. És a nevemet mondja, tehát öntudatra ébredt.
- Kisietett.
- Úgy látszik, ez a meglepetések napja - mondtam.
- Ha valóban közeledhetünk a Földhöz
- Gyula bizonytalanul nézett rám -, ha ez igaz .. .
- Csak élő emberek találhatják meg az igazságot, Gyula.
Fogalmam sincs, hogy Dzsi tudott-e Gyulával folytatott
beszélgetésemről, de valamit sejthetett, mert hozzátette:
- Az ember csak akkor veszett el, ha feladja a harcot. Most van
néhány feladatunk. Felül kell vizsgálni a zsilipet, Misa nem maradhat
tovább a fedélzeten. Kettőnknek ki kell szállnunk, és kívül kell őt
felerősítenünk. Néhány javítást is el kell kint végeznünk. A lemezeket
nem lehet mozgatni. Jelenleg nem verik vissza a napfényt, ezért van
ilyen szörnyű hőség. Odakint talán a leadóink zavarforrását is
megtaláljuk.
- Igen, ez nagyon fontos volna - mondta Gyula.
- De van három működő leadónk a fedélzeten - folytatta Dzsi. -
Elfelejtettétek, hogy három hírközlő szondával rendelkezünk? Kémiai
telepekkel vannak felszerelve. Leadóik működnek, nem nagy erővel, de
ha kis szerencsénk van, meghallják a jelzéseiket.
Olyan lefegyverző nyugalommal mondta mindezt, hogy nemcsak
Gyulát, hanem engem is megszégyenített. Dzsi volt az egyetlen, aki
nem hagyta el magát, hanem céltudatosan munkálkodott
153
megmentésünkön, még ha ez a cél az ismeretlen messzeségben lebegett
is. Gyulában változás ment végbe.
- Három leadó - dadogta -, hallottad, Stuart? Tudunk adni, tudunk
jelentkezni.
- Igen, nem teljesen reménytelen a helyzetünk.
- Túlságosan azért ne reménykedjünk ezekben az adókban - szólalt
meg Dzsi -, földközeli rádió-összeköttetés céljára készültek.
Gyula a teleszkóp mellett állt, és forgatta a készüléket. Eltartott egy
ideig, mire egy pillanatra befogta a lencsébe a Földet.
- Akkora, mint egy teniszlabda, a Hold meg olyan, mint egy
ezüstmogyoró. Sietnünk kell, mire várunk még? Vegyük elő a
szondákat, minden másodperccel jobban eltávolodunk a Földtől.
Szonja visszajött. Elégedett volt az arca.
- Valamit evett és ivott is. Adtam neki egy korty vörös bort.
- Tehát javulóban van? - kérdeztem.
- Úgy látszik. Csak abban reménykedem, hogy nem fúródott az
agyába csontszilánk.
- Talán hamarosan megoperálhatják majd - mondta Gyula. - Ha
meghallják a jelzéseinket, néhány hét múlva a Földön vagyunk. -
Megragadta Dzsi kezét. - Köszönöm, Dzsi, már eléggé ki voltam
készülve, de most ismét reménykedem. Mindnyájan visszatérünk, és
Paganini ismét komponál majd. Ha otthon leszünk, meghallgatjuk a
muzsikáját. Stuart, mi volt az a zene, amit indulás előtt együtt
hallgattunk ?
- Jaj, Gyula, az most teljesen lényegtelen.
- Az első csembalókoncert volt - mondta Szonja.

November tizenötödike
Néha az az érzésem, hogy óráink rosszul járnak. Dzsi és Gyula sem
bizonyosak benne: csak tizenöt nap múlt volna el?
Olyan munka van mögöttünk, amelyet nem szeretnék még egyszer
elvégezni. Megszabadítottuk börtönéből Kowtunt. Dzsi meg én
csináltuk. Nem volt veszélytelen vállalkozás. Űrruhámra sugárvédő
öltözéket húztam, azután óvatosan a zsiliphez egyensúlyoztam halott
útitársammal. Először voltam ismét szabad térben. Bár nem volt
ismeretlen előttem az ilyen kiszállás, lenyűgöző élményt jelentett. A
nagy sebesség ellenére, amellyel a mindenségben haladtunk, az űrhajó
mintha mozdulatlanul egy helyben állt volna. Természetesen tudtam, mi
okozza ezt az érzést. Hiszen a másodperc minden törtrészében is
ugyanazzal a sebességgel rendelkeztem, mint apró világunk. Eleinte
mégis megdöbbentőnek találtam. Aztán a súlytalanság. Olyan volt, mint
az űrhajó belsejében, és mégis egészen más. Ezt az az érzés okozta,
hogy az ember kívül van. Hiányoztak a védelmet nyújtó falak, az elha-
tároltság. Felettem és alattam a végtelenség.
Dzsi utánam mászott ki. Zöld védőszűrő volt a sisakunkon, ez
jelentősen megnehezítette munkánkat. A Darwinnak a Naptól elfordult
154
oldala szurokfekete volt, Dzsi meg én néha nem is láttuk egymást.
Utána meg szinte fájó élességgel tűzött ránk a Nap, és ez ellen a szűrő
sem nyújtott védelmet. A Darwin ijesztően összezúzódott. Az aszteroida
az összeütközés alkalmával nyilván több darabra hullott szét. Szilánkjai
az antennákat és a kidugott teleszkópot leborotválták, a külső falat
egyes helyeken mintha vésővel karcolták volna össze. A
hőmérsékletszabályozó lemezek némelyike csak lazán lógott a rugóján.
Michael Kowtunt a letört antennák csuklói közé kötöztük. Ha
Dzsinek igaza lesz, a Földön majd sírjába helyezik.
A farba nem merészkedtünk, féltünk egy esetleges radioaktív
fertőzéstől. A legtöbb időre ahhoz volt szükségünk, hogy a lemezeket
valamennyire helyükre tegyük. Örültem, hogy ismét visszamászhatok a
zsilipbe. Egy óra hosszat tartózkodtunk a szabad térben.
Amikor a zsilip ajtaját bezártuk magunk mögött, és ismét az
űrhajóba léptünk, meglepetés várt bennünket. Paganini először hagyta el
a betegszobát. A súlytalanság állapotában ez a kirándulás nem járt nagy
megerőltetéssel. Mellette Szonja lebegett. Paganini olyan volt, mint egy
kísértet. Csak az orra hegye látszott ki a fejét borító pólyából.
- Halló, Stuart - üdvözölt.
- Halló, Paganini, újra minden oké?
- Semmi sem oké - válaszolta az az érzésem, hogy a koponyám
kétfelé hasadt.
- Dzsihez fordult. - Igaz az, Dzsi, hogy az Algol felé repülünk?
- Ki beszélte be neked ezt az ostobaságot? - kérdezte Dzsi a
homlokát ráncolva.
- Gyula, miért mesélsz neki ilyeneket?
- Én - kiáltotta felháborodva Gyula én egy szót sem szóltam!
- Így van - mondta Szonja komolyan -, ő maga találta ki ezt az
ostobaságot.
Gyula kezével a homlokára mutatott. Dzsi látta, de nem vett róla
tudomást. Dahli teljesen normális hangon mondta:
- Jó, hogy végre rendbe hoztátok a Darwint. Szörnyű sokáig
aludtam, azt hiszem, egy vagy másfél évig. Most már ideje lesz, hogy
hazatérjünk. Jól odakötöztétek a főnököt? Remélhetőleg nem sok
sugárzást kaptatok. A sugárzással nem szabad könnyelműsködni.
- Most már eleget beszéltél - mondta Szonja, és elvonszolta.
Mikor már látókörön kívül volt, Gyula megjegyezte:
- Nincs egészen rendben. Szonja véleménye szerint egy szilánk
fúródott az agyába.
- Ha csak zavarosan beszél, azt még el lehet viselni - mondta Dzsi.
Később behívott a kabinjába. Egy számokkal teleírt lapot nyújtott át. -
Kérlek, Stuart, ellenőrizd ezt a számítást.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert remélem, hogy elszámoltam magam. Megpróbáltam
kiszámítani, mennyire közelíthetjük meg a Földet. Olyan közel
kerülhetünk hozzá egyszer, mint a Hold.
- Valóban? - kérdeztem örömmel. - Az mesés dolog volna, Dzsi.
155
 - Háromszázötvennégy év múlva lenne.
- Amikor rémült arcomat meglátta, hozzátette: - Lehet, hogy
elszámítottam magam, talán egy tizedessel tévedtem . . .
- Vigasztaló volna - feleltem gúnyosan -, akkor csak harmincöt évig
tartana.
- Az Ala-tau hegységben és Észak-Carolinában vannak a Föld
legnagyobb rádióvevői. Három szondánk még mindig működik, talán
már felfogták a jelzéseinket.
- Te éppen olyan jól tudod, Dzsi, mint én, hogy sokkal kisebb a
hatósugaruk. A Föld már csillaggá vált a számunkra, hamarosan
egészen szem elől veszítjük.
Nem felelt. Nekiültem, és átvizsgáltam a számításait.
Dzsi nem tévedett. Számomra teljesen közömbös volt, hogy milyen
eredmény jön ki. Helyzetünkben harmincöt év sem sokkal kevesebb,
mint háromszázötven vagy háromezer-ötszáz. Magammal vittem
számításait a kabinomba, és lehangoltan meredtem a számokra. A
vékony reménysugár, amit Dzsi odavetett nekünk, úgy foszlott szét,
mint a pókháló. Háromszázötvennégy év! Életünk végéig hozzá .
vagyunk kötve ehhez a roncshoz.
Kétségbeesésemben elővettem egy leolvasó készüléket, hadd
peregjenek le előttem annak a könyvnek oldalai, amelynek tartalma
talán legközelebb állt a mi szerencsétlenségünkhöz: Dante Isteni
színjátéka volt. Ennek megborzongató fantáziájában még volt valami
vigasztaló, de Dante víziói a pokol bugyrairól mégsem voltak már rám
hatással. Idegenül és távolian vonultak el előttem a szavak. A
huszonhatodik énekben egy helyen ez áll:

„Ó társak, bár veszélyek ezre víjja

sziveteket, mégis Nyugatra hágtok:
ha látástokból, bármi sok a híja,
őriztek” - szóltam - „még egy csöppnyi
lángot,

ne sajnáljátok megkeresni tőle a

Nap útján, a néptelen világot!
Gondoljatok az emberi erőre:
nem születtetek tengni, mint az állat,
hanem tudni és haladni előre!”*

Ideálokban sohasem szűkölködött az emberiség. Milyen szépen

hangzik: tudni és haladni előre. A mi haladásunk és tudásunk egyetlen
gondolatba torkollt, hogy még egyszer rátehessük lábunkat a Földre,
egy olyan kívánságba, amely többé nem teljesülhetett.
Még olvasmányom előtt ültem, amikor hirtelen feltűnt mögöttem
Paganini. Be-pólyált fejével, szavamra, azokhoz a megkínzott lényekhez
és vezeklő teremtményekhez hasonlított, amelyekről ez a költemény
szólt. A leolvasó fölé hajolt, idétlenül vihogott és rákezdte:
156
 - „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Ismerem én ezt a
könyvet, testvér. Jaj, a fejem, őrjítő fejfájásom van. Szonja az előbb
masszírozott. Jó dolog, Stuart, néha csiklandoz. Masszírozott már téged
nő?
- Hagyj békén, Paganini - mondtam bosszúsan.
Felfedezte a Dzsi számításait tartalmazó papírt, és elvette. Azt
hittem, mivel beteg, úgysem érti meg a számokat. Tévedtem. Nagyon
gyorsan felfogta a számítások értelmét.
- Nézd csak, nézd csak - mondta -, csak háromszázötvennégy év . . .
Elvettem tőle a papírt.
- Menj vissza Szonjához.
- Nem - kiabált -, meg akarom nézni a mi új Földünket, a tizedik
bolygót, amelyet senki sem fog felfedezni. Most már másfél éve vagyok
itt. - A fejét fogta, és fájdalmas arcot vágott. - A hőségtől van ez, Stuart,
a fejem nem bírja ezt a meleget.
- Igen. kissé melegebb lett - ismertem el -, de most már újra
szabályozni tudjuk a hőmérsékletet.
- Semmit sem tudunk, Stuart, semmit.
Közeledünk a Naphoz, és ott mindnyájan elégünk.
- Nem közeledünk a Naphoz.
- Másfél év - mormogta hosszú idő ez. Úgy érzem magam, mind
Daidalosz, aki fiával, Ikarosszal túl közel került a Naphoz, és elégett a
szárnyuk. Ö, Stuart, micsoda voltaképpen az ember? A csillagok felé
tör! Michail halott. Igaz?
- Igaz, Dahli.
- Ö sem volt Prométheusz. Minden létező tüzet már a Földön
felszítottak. Dolgozni fogok, Stuart, sokat fogok dolgozni.
Kompozícióm második tétele teljesen új elemeket tartalmaz majd. -
Zavaros előadást tartott a zenéjéről, amelybe bele akarja dolgozni az
univerzum törvényszerűségeit. - A zene - kiáltotta szenvedélyesen - a
természet nyelve! Minden rezgés, minden moduláció. Mit jelentenek
nyelvünk szegényes törvényei, a nyelvtan, a mondattan, egy közeg
rezgéseinek fizikai törvényeihez képest? Milliószor többet tudok
kifejezni ezekkel a rezgésekkel. Felcsendül majd zenémben a
mérhetetlen, az örökkévalóság, amely körülvesz bennünket, a csend és a
határtalan üresség.
Sajnáltam, hogy nem tudtam vele komolyan vitába szállni. Ennyit
mégis elmondtam:
- Sok zene van, Paganini, amely ürességével tűnik ki, ez tehát nem
lenne új, de létezik Baché és Beethovené i-s, náluk nehéz lesz többet
mondanod.
- Tákolmányok - válaszolta lekicsinylőén -, földhöz ragadtak. Hol
maradt belőlük az ég, amelyre nekünk rányílt a szeműnk, hol a felhők és
a sziporkázó csillagok? Egyikük sem ismerte ezt a végtelenséget. Nézz
csak ki, Stuart, a Föld már nem egyéb, mint egy szappanbuborék.
* Babits Mihály fordítása

157
 Az örökkévalóság vesz körül bennünket.
Mintha ezt az örökkévalóságot nem lehetne a Földön is érzékelni,
gondoltam. Úgy tűnt, zavarodottsága valamiféle nagyzási hóbortot
ébresztett benne. Sajnáltam, de ettől még nem tudtam vele érezni.
Paganini a zene megújítójának szerepében tetszelgett, ócsárolta a régi
mesterek művészetét, ócska, értéktelen vacaknak nevezte. Régebben
másképp beszélt. Régebben - milyen sajátságos fogalom. Hiszen csak
két hét ¡telt el.
Paganini szünet nélkül beszélt. Fején kissé félrecsúszott a kötés,
néhány fekete hajszál bukkant elő mögüle, és amíg beszélt, sértetlen
szeme úgy izzott, mint egy széndarabka. Örültem, amikor végre
megjelent Szonja, és minden teketória nélkül kivitte őt a kabinból.
Csodálatosképpen szó nélkül követte.
Nem tudtam szabadulni Dzsi számításaitól. Valóban segítenek a
menekülésben? Maradt egy csöppnyi remény: meghallhatnak bennünket
a Földön. Megmagyaráztam magamnak, és tudtam is pontosan, hogy a
kis leadok energiája nem elegendő ekkora távolság áthidalására. És nem
jobb-e a gyors vég, mint a hosszú vegetálás? Mi értelme ennek az
életnek? Felkerestem Szonját a betegszobában.
Betege mellett ült. Dahli aludt.
- Hogy érzed magad, Szonja? - kérdeztem.
Szomorúan mosolygott.
- Nem jobban, mint te, Roger. Neki rosszabb.
- Vagy jobb - válaszoltam talán bolondnak kell lennie az embernek,
hogy el tudja viselni ezt a világot.
Szonja nem válaszolt.
- Hogyan ítéled meg az elmeállapotát?
- Nem vagyok pszichiáter - felelte valószínűleg dementia praecoxról
vagy katatóniáról van szó, ezek a tudathasadás megjelenési formái. És
az a szörnyű, hogy nem tudok rajta segíteni.
Micsoda gondjai vannak, tűnődtem. Vannak ennél szörnyűbb
dolgok.
- Tudod, hogy sohasem jutunk vissza a Földre? - kérdeztem hirtelen.
- Dzsi kiszámította.
- Tudom - mondta Szonja -, elmondta.
- Az alvó Dahli Shitomirra mutatott.
- Egyre jobban távolodunk a Földtől. Tehát onnan nem várhatunk
segítséget.
- Talán közben meghallanak bennünket, Roger.
- Nem - feleltem -, ezeket a kis leadókat nem . lehet ott hallani.
Vége, Szonja, örökre vége.
- Talán - mondta, és könyörgő tekintettel nézett rám.
Még mosolyogni is képes voltam, amikor válaszoltam:
- Nincs többé remény, Szonja, nincs. Nincs értelme, hogy
reménykedjünk. Felőlem mindenki tegye, amit jónak lát. - Kimentem,
és bemásztam a zöldségeskertbe. Gyula a teleszkópnál állt.
- Na, Stuart? - mondta.
158
 - Felfedeztél egy mentőűrhajót?
- Sajnos nem. Ha nem himbálózna úgy a ládánk, jobban észre
lehetne venni. Melyik hónapban vagyunk?
- Még mindig novemberben, Gyula, de lehet, hogy az óráink rosszul
járnak.
- Én is azt hiszem - felelte -, az az érzésem, mintha már hónapok óta
úton volnánk.
Már a nyelvemen volt, hogy megmondjam neki a kegyetlen
valóságot, de tudtam, mit tenne utána. Nem tudtam rászánni magam,
hogy megfosszam a remény utolsó szikrájától. Kimásztam, és
bezárkóztam a kabinomba.

November huszonnyolcadika
A szomszéd kabinban Dzsi liheg. Nap mint nap kétségbeesetten
erőlködik az expanderrel. Hétről hétre. Szonja is edzi magát, sőt
Shitomir is. Csak Gyula meg én hanyagoljuk el a testedzést. Gyula új
elfoglaltságot talált. A vevőkészülék előtt ül, és rádióadásokat igyekszik
fogni. Néha valóban behoz nekünk valami zenefélét. Recsegést-
ropogást és közte néhány zenei hangot.
Dzsi meg én az utóbbi napokban újra kétségbeesett kísérleteket
tettünk, szétszedtük az adókat, hogy megtaláljuk a hibát. Reménytelen
volt, mert még ha sikerült volna is kijavítani a hibát, hiányoztak az
antennák. Amikor az egészet újra összeraktuk, Dzsi azt mondta, hogy
két vagy három nap múlva ismételjem meg Gyulával az egész
procedúrát. Gyula ennek hallatára felkiáltott:
- Dzsi, jelenleg még csak egy bolond van a fedélzeten! Lehet, hogy
hamarosan mindnyájan azok leszünk. Mi az értelme ennek a játéknak?
Összerakni, szétszedni, összerakni, szétszedni. Az adók kikészültek, azt
hiszed, éppen én találom majd meg a hibát?
- Nem. azt nem hiszem - válaszolta Dzsi -, de ha nem akarsz
megbolondulni, akkor keress magadnak valami elfoglaltságot. Vagy
kibámulsz az ablakon, vagy rádiót próbálsz hallgatni. Tennünk kell
valamit, el kell magunkat foglalnunk. Számolj vagy olvass, vagy
felőlem akár fessél, csak csinálj valamit.
- Nem tudok sem számolni, sem olvasni
- jegyeztem meg -, csak a Földre tudok gondolni, semmi másra.
- Mindnyájan voltatok már a kísérleti kamrában - mondta Dzsi. - A
legrosszabb a tétlenség, amire az embert kárhoztatják. Ott is, itt is a
munka hiányzik. Ezért kell munkát keresnünk.
- De annak értelmesnek kell lennie - vetette közbe Gyula -, amit te
javasolsz, az értelmetlen. És a kísérleti kamrával való összehasonlítás is
sántít. Az a Földön volt, egyszer csak újra kinyíltak az ajtók ...
- Egyszer majd itt is kinyílnak, de addig valamivel el kell foglalnunk
magunkat.
Gyula megvonta a vállát.
- Dolgozzunk? Mit és minek?
159
 - Az emberi kultúra lényege a munka - oktatta Dzsi. - A régi latinok
ezt nagyon jól megértették, hiszen a cultura igéje, a colere azt jelenti,
hogy legeltetni, gondozni, szántani, megművelni, tehát valami tartós
tevékenységet folytatni. Nem dolgozni, az azt jelenti: kultúrálatlanul
elpusztulni. Itt mi nem tudunk fát kidönteni vagy kertet ápolni, tehát
valami mást kell csinálnunk.
- De nem ezekkel a leadókkal - jegyeztem meg. - Három csavar még
itt röpköd valahol. Ilyen körülmények között én nem tudok dolgozni.
Egyszerűen nincs hozzá türelmem.
- Szonja tud, és én is tudok. Még Paganini is elfoglalja magát.
Hangjegyeket ír vagy vezényel.
Gyula vihogott.
- Most majd ez a gyengeelméjű lesz a példaképünk. Egy szép napon
én is vezényelni fogok, Dzsi, nyugodt lehetsz. Hol maradnak a
megmentőink?
Dzsi rám nézett. Gyula még mindig nem tudott a számításairól.
- Ha életben akarsz maradni - mondta -, akkor fogadd meg a
tanácsomat.
Szonja jött be. Intett Gyulának. Szonja úgy viselkedett, mintha még
mindig a Hold körüli kísérleti repülésünket végeznénk. Hetenként
kétszer-háromszor vér-, vizelet- és székletvizsgálatot végzett rajtunk, az
utóbbit ritkábban, mert a koncentrált táplálékot csaknem maradéktalanul
megemésztettük. Most Gyulát vitte be az egészségügyi helyiség De,
hogy egy csepp vért vegyen az ujjából. Nekem úgy tűnt, hogy Gyulának
különös gyönyörűséget okoz, ha együtt lehet orvosnőnkkel.
Dzsi ismét visszavonult a kabinjába. Én bemásztam Paganinihez.
Nem vette észre közeledésemet, és majdnem hangosan felnevettem,
amikor megláttam, mivel foglalkozik. Egy mágneslemeznek
támaszkodott, és a karjával hadonászott. Paganini dirigált. Nyilván a
szimfóniáját tanulta be.
- Így már jobb - mondta félhangosan -, csak a dorombbal nem
vagyok még megelégedve. Tartsuk a frekvenciát, uraim, a frekvenciát!
A pikkolóflőté;től valamivel több céziumot várok. És kérem, ne olyan
bőkezűen a stroncium kilencvennel. Még egyszer elölről az egészet! La-
la-la . . .
- Még egy kis kobaltot, Paganini - mondtam komolyan használd a
Geiger-számlálónkat metronóm helyett.
Bizalmatlanul nézett rám, és ezt morogta :
- Mit értesz te az új harmóniához?!
- Tornáztál?
- Nem akarok tornázni! - ordította. - Ne zavarj, kifelé! - Valamit
hozzám vágott. A táplálékos palackja volt. Elzúgott mellettem, és a
falnak ütközött, hogy az egész űrhajó visszhangzott tőle. A többiek
odasiettek.
- Mi történt? - érdeklődött Szonja.
- A beteged kissé ingerült.

160
 Szonja beszélt hozzá, Paganini meg úgy tett, mintha semmiről sem
tudna.
- Igazán nem értem, mit akartok tőlem
- mondta ártatlan képpel. - Itt ülök egyedül, és akkor jön Stuart, és
sérteget.
- Hazudik! - kiabáltam. - Minden hájjal megkent fickó. Néha nem is
tudom, nem csak színházat játszik-e itt nekünk.
Dzsi intett, hogy menjek ki.
- Miért nem hagyod rá? - kérdezte szemrehányóan. - Nincs eszénél,
egy beteggel akarsz veszekedni?
- Én is beteg vagyok, Dzsi - feleltem fáradtan mindnyájan betegek
vagyunk. Nem bírom már sokáig.
- Ki fogod bírni, Stuart, mindnyájan kibírjuk, nincs más
választásunk.
Gyula siklott el mellettem, majd Szonja jött a „páciensével”. Dahli
diadalmas arccal nézett rám. Meg voltam róla győződve, hogy pontosan
tudja, mit csinál. De persze ő volt a „páciens”, betegként kezelték és
mindent megengedhetett magának. A zöldségeskertből Gyula hangja
hallatszott. Egy dalt énekelt az anyanyelvén. Csak a refrént értettem
belőle: „Hej, élet, élet...”

December tizennegyedike
Gyula is komolyan megbetegedett, Sokat alszik, és ha felébred, gyenge.
A fizikai tevékenység hiánya belőlem sokkot váltott ki. Most úgy edzem
magam az expanderrel, mintha atlétikai versenyre készülnék. Szonja
megállapította, hogy Gyula túl sok kalciumot és fehérjét választ ki.
Szervezete több nitrogént ad le, mint amennyit felvesz.
- A nitrogén - magyarázta Szonja - lényeges alkotórésze a
fehérjének. - Ezt mind tanultuk a Földön.
Tablettákkal táplálta Gyulát, mi hárman pedig felváltva
masszíroztuk.
Könnyebb lett volna számunkra, ha a bordákat ismét mozgásba
tudtuk volna hozni. Nem volt azonban a fedélzeten olyan szerszámunk,
amellyel az űrhajón kívül ilyen jelentős javítást el tudtunk volna
végezni.
Dzsi és Paganini írtak, mint a megszállottak. Nem tudom, sokban
különböznek-e Dzsi számai Paganini hangjegyeitől. Számomra
mindenesetre mindkettő értelmetlen ...

December huszonnégyedike
Karácsony.
Már napok óta ez az óra járt az eszemben. Most itt van. Igen, itt van,
ez a helyes kifejezés. Egyre az otthonomat látom magam előtt és a kis
fát a gyertyákkal, az ajándékokat, a barátaimat és a fiamat. Múlt
karácsonykor megleptem a muzsikusregénnyel, a Jean Christopbal. Ő
161
egy hangszalaggal ajándékozott meg - Csajkovszkij
zongorakoncertjével. Magyaráztam magamnak, hogy ez is csak olyan
nap, mint a többi; de hogy lehet ezekben az órákban nem gondolni az
otthonra?
Gyula eléggé rendbe jött. Legfőbb ideje volt, mert a folytonos
masszírozás lassanként már az idegeimre ment. Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy gyakran betegek legyünk; Szonja gyógyszerkészlete
szűkös.
December huszonnegyedike. Vajon a többiek is erre gondolnak?
Paganini meg Dzsi biztosan nem. Nekik odahaza mások az
ünnepnapjaik. És nem is egészen biztos, hogy jól állapítottuk meg az
időpontot. Talán már május van vagy július? Ez az idő! Egyik óra olyan,
mint a másik, reggel, délben vagy este, mindig ugyanaz az egyhangú
kép. A sötét éjszaka körülöttünk és benne a megfoghatatlan látvány, a
tüzes gömb, a Nap. Fölöttünk és alattunk, előttünk és mögöttünk fénylő
pontok. Amikor első ízben szálltam fel, mindezt elbűvölőnek találtam.
Álmodoztam, mint egy bakfis. Ám a szépség és a romantika mindig
akkor ragad meg bennünket, ha meg tudjuk őrizni, ha emlékké válik.
Számunkra ez a szépség szörnyűség volt, a romantika a káosz maga,
egyhangú környezetünktől már régen megcsömörlöttünk. És mindehhez
járult még a csönd.
Karácsony. Olvastam, de a gondolataim másutt jártak. Azután
rákapaszkodtam az expanderre, elkeseredetten és félig betegen a
honvágytól. Közben odajött Szonja. A laboratóriumba hívott, Dzsi,
Gyula és Paganini is ott lesz.
- Történt valami különös? - kérdeztem ártatlanul.
- Igen, Stuart - mondta -, ma van karácsony.
Szonja nagyon ünnepélyesen nyújtotta át tubusainkat. Karácsonyi
ajándéka volt: cseresznyelé kevés borral.
- Csodálatos vagy, Szonja - bókoltam.
- Igaza van Stuartnak - szólalt meg Gyula, amikor Szonja zavartan
elhárította dicséretemet. - Ha költő lennék, verset írnék hozzád.
- Szonjám - dünnyögte Paganini is. Csak Dzsi elégedett meg egy
köszönömmel és egy barátságos mosollyal. Szonja örült az
elismerésnek. Paganini egy hajtásra kiitta az adagját. Megnyalta az
ajkát, és még kért. De Szonja, aki tartalékainkat kezelte, nem engedett,
Paganini szitkozódott, és fenyegetőzni kezdett. Úgy viselkedett, mint
egy neveletlen kölyök.
- Hordd el magad! - kiáltott rá Gyula dühösen. - Nem engedem,
hogy ez a csimpánz elrontsa a hangulatunkat !
De már el is romlott, mert Dzsi kikérte magának a csimpánz
kifejezést, Szonja pedig angyali türelemmel magyarázott a még mindig
szitkozódó Paganininak, aki újra bort kunyerált cseresznyelével. Mikor
nem kapott, otthagyott bennünket.
Hallgattunk. Egy idő múlva Gyula megszólalt:
- Ilyenkor díszítik nálunk a fát. Ti is mindig állítottatok fát, Stuart?
- Igen.
162
 - Nincs kizárva, hogy meghallották a jelzéseinket - mondta Dzsi.
Senki sem válaszolt. Hát tényleg igaz, hogy nem a Földön vagyok? -
gondoltam. És igaz, hogy sohasem fogunk visszatérni? Őrültség
ilyesmire gondolni, ez lehetetlen! Nem gubbaszthatunk életünk végéig
ezek között az ércfalak között.
- Szeretném tudni, volt-e az idén hó - kezdte újra Gyula. - Nálatok
volt hó karácsonykor, Szonja?
- Legtöbbször igen - válaszolta halkan. Észrevettem, hogy
megrándul az arca.
Gyula folytatta:
- Jó jégvitorlázó voltam. Csodálatos, amikor befagy a Balaton . . .
- Ha meghallják a jelzéseinket - tért vissza Dzsi -, az legkevésbé sem
jelenti azt, hogy azonnal felszállnak. Nem volna ésszerű, nem lehet
bennünket akármilyen tetszés szerinti helyzetből visszavinni.
Valószínűleg megvárják, amíg a Föld felé közeledünk.
- Hagyd ezt abba, Dzsi - mondtam. Szonja hirtelen elfordította az
arcát. Sírt. Odamentem hozzá, és átkaroltam. - Minden jóra fordul,
Szonja, mi mégiscsak egy közösséget alkotunk, barátok vagyunk .. .
Bólintott, és felszárította a könnyeit. A csendben halk sziszegés
hallatszott. Olyan volt, mintha a Darwin hirtelen léket kapott volna.
- Mi ez? - kérdezte Gyula.
Ebben a pillanatban Paganini tűnt fel a bejárati nyílásnál. Ránk
bámult, és hülye vigyorral mondta:
- Itt ültök, és isszátok a boromat, de ez lesz az utolsó eset!
Megértettétek? Az utolsó! Most mindnyájan együtt utazunk a pokolba.
Halljátok a sziszegést? - Sátáni nevetést hallatott és eltűnt.
Másodpercekre megdermedtünk.
- Kinyitotta a szelepeket! - kiáltottam fel. Pánik fogott el bennünket.
Egymás hegyén-hátán rohantunk a nyíláshoz. Gyula jutott ki elsőnek.
Amikor melléje értünk, a zsilip szelepeit már elzárta.
- Beverem a pofáját! - üvöltötte Gyula.
- Hajszál híján a másvilágra küldött bennünket.
- Ne hibáztasd ő;t - szólt rá Szonja nem tudja, mit tesz. Segítenünk
kell rajta. . .
- Ez aztán mindennek a teteje! - háborodott fel Gyula. - Kinyitja
ránk a gázt, de nem szabad hibáztatnunk. Talán még bocsánatot is kell
kérnünk tőle. Esküszöm Szonja, megölöm, ha még egy ilyen
merényleten kapom.
Egyetértettem Gyulával, és Dzsi is így vélekedett:
- Szonja, ha Dahli agysérülése ilyesmiket vált ki, fokozottabban kell
rá vigyáznunk.
- Az a furcsa, hogy időnként egész értelmesen lehet vele beszélni -
mondtam én.
- Az előbb pedig nem ezt tettük - jegyezte meg Szonja. - Az én
hibám volt. Meg kellett volna magyaráznom, miért nem kaphat többet.
Hiszen mindent megért. Most majd beszélek vele, és adok neki egy
injekciót, hogy megnyugodjék.
163
 Gyenge vigasz, gondoltam, senki sem tudhatja, milyen alávalóságot
eszel ki legközelebb.
- Lehet, hogy majd álmunkban lep meg bennünket.
- Többé nem alhatunk mindnyájan ugyanabban az időben - jelentette
ki Dzsi -, mától kezdve állandóan szemmel kell tartanunk.
- Még fontosabb, hogy ne áruljuk el, mit tudunk és gondolunk a
betegségéről - magyarázta Szonja. - Beszéljetek a szája íze szerint, és
szóljatok hozzá normálisan. Roger, te régebben sokat beszélgettél vele a
zenéjéről. Próbáld meg újra.
Bólintottam, és arra gondoltam, hogy szép kis karácsonyi ünnep ez,
és még szebb jövő vár ránk. Jobb lett volna, ha Szonja nem ébreszti fel
öntudatlanságából.
Paganini a betegszobában volt. Olvasott, és nem vett rólunk
tudomást.
- Zavarhatunk? - kérdezte ironikusan Gyula. - Megengeded, hogy
közelebb jöjjek? - Mikor nem kapott választ, kiabálni kezdett: -
Kérdeztem tőled valamit, te átkozott bolond!
- Gyula! - nézett rá szemrehányóan Szonja.
- Micsoda udvariatlan ember ez a Gyula - mondta Paganini nyomj
bele egy injekciót, Szonja.
Gyula keserűen felnevetett.
- íme, a betegsége. Pontosan tudja ez az álszent, hogy mit csinál. A
kabinját fogdának kell berendezni, és be kell zárni.
- Téged kellene bezárni - nyekeregte Paganini -, te vagy a beteg. Az
emberi származásod a betegséged. Akárhová kerül az ember, az első
ház, amelyet megcsinál, börtön. De hát nem vagyunk mindnyájan
foglyok, Dzsi?
- Igen, Paganini, igazad van, foglyok vagyunk. Mondd, miért
próbáltad az előbb leengedni a nyomást?
- De barátaim - kiáltott fel Paganini ártatlanul mosolyogva már nem
értitek a tréfát? Tréfa volt, semmi egyéb. Adj egy kis bort, Szonja.
- Egy kortyot sem kaphat! - kiabált Gyula.
Szonja tanácstalanul nézett rám.
- Adj neki egy injekciót - javasoltam.
- Én bort akarok!
- Gyere, vedd be az orvosságodat - kérte Szonja.
Figyeltem Paganinit. Arca elvörösödött. Ha ellent mondtak neki,
elvesztette minden önuralmát. Újra szitkozódni és káromkodni kezdett,
bort követelt.
- Nem akarok orvosságot, bort akarok! Mit akartok itt, ti kígyók?
Kik vagytok ti tulaj doniképpen ?
- A baj társaid - mondtam -, segíteni akarunk rajtad, Paganini,
legalább Szonjára hallgass.
- Nem, nem, ti meg akartok ölni, látom rajtatok . . .
- Még ez is! - nyögte Gyula.
Szonja el akarta venni tőle a leolvasót, de ő gyorsabb volt, és
magához szorította a készüléket,
164
 - Mit olvas? - érdeklődött Dzsi.
- Verseket - válaszolta Szonja.
- „És meghasadt vala a Föld, és lön füst meg tűz - károgott Paganini.
- Amikor megtalálták a gyufát, a fejük még túl kicsi volt, a gyűlölködés
pedig túl nagy. Beteltek a szerelemmel; meggyújtották a gyufát, és
olyanok lettek, mint az Isten, mert ismét hallá és békává váltak,
sárkánykígyóvá és szárnyas madárrá.” Valóban, az ember nagy.
Nézzetek le a Földre, nincs többé.
- Ott van az még a régi helyén, Paganini - mondtam neki, aztán
Szonjához fordultam. - Az isten szerelmére, vedd el tőle a leolvasót, ez
egyre bolondabb lesz.
- Hol van Isten? - kérdezte hülyén a beteg. - Itt nincs, Stuart, el van
foglalva. De én majd helyettesítem, hiszen ember vagyok. El fogom
pusztítani a Charles Darwint. . .
- Én meg kitekerem a nyakadat! - kiabálta Dzsi. - Ez már tényleg
közveszélyes, nem hagyhatjuk felügyelet nélkül.
Paganini vihogott.
- Jogom van elpusztítani, mert ember vagyok. Elpusztítom ezt a
förtelmes csillagot, és te nem fogsz benne megakadályozni, kicsi kínai...
Dzsi megdöbbenve nézett rám. Nem kételkedtünk benne, hogy előbb
vagy utóbb valóra váltaná szándékát. Szerencse, hogy megkaptuk a
figyelmeztetést, résen kell lennünk.
Paganini szakadatlanul beszélt; csak úgy szórta átkait, fenyegetéseit
és próféciáit. Kibírhatatlan volt. Hirtelen ismét felkapta a leolvasót,
átfutott néhány sort, és így szólt:
- Ezt megcsinálták. Olyanok akarnak lenni, mint az Isten, és most
újra azok, amik voltak. És nincs többé visszaút:

Hogy végre újra emberré legyünk,

hiszen nem sokat éltünk emberül,
Földünkön nehéz lesz nekünk,
mert ember voltunk könnyen elmerül.

Elhallgatott, és diadalmasan nézett ránk. Valami démoni sugárzott

belőle.
- Ezt nem feledjük el, Dahli, most pedig légy okos, és engedd, hogy
Szonja segítsen neked - nyugtatta Dzsi. - Hiszen te is meg akarsz
gyógyulni.
- Én egészséges vagyok - válaszolta. - Egy napon majd kiszáll a
lelkem, és egy madárba költözik.
Szonja arra kért bennünket, hogy menjünk ki a szobából.
- Ezt a karácsonyt nem fogom elfelejteni - mondta Gyula, amikor
kint voltunk. Bemászott a parancsnoki kabinba, és a vevőkészülék
gombjait csavargatta. A hangszóróból sistergés meg nyöszörgés
hallatszott - éppen a megfelelő kíséret Paganini színjátékához.

165
 December huszonnyolcadika
A csend és a végtelen idő kegyes volt hozzánk, és fátyolt borított
emlékezetünkre. Paganini produkciója a régmúltba merült. Sem ő, sem
mi nem gondoltunk rá. Egészen észhez tért, írta a hangjegyeket
Ortoszkopikus szimfóniájához, ahogy ő ezt a hangzavart nevezte.
Dicsértem a krikszkrakszait, és buzdítottam, hogy lankadatlanul
munkálkodjék halhatatlan művén.
- Néha azt hiszem, nem elég hozzá az erőm - vallotta be a mi
valóságunk torzítástól mentes tükrözése ezer rejtvényt ad fel nekem. És
hogy tudom én ezt majd a Földre juttatni, Stuart?
- Majd egyszerűen az űrbe katapultáljuk - javasoltam ott örök időkig
megmarad.
Ez az ötlet fellelkesítette. Az első részt legszívesebben rögtön
kihajította volna. Mostani állapotában jóindulatú volt és engedelmes. Az
expanderhez küldtem, és ő készségesen edzette kar- és hasizmait.
Kimásztam. Gyula megint a gombokat csavargatta.
- Érdekes - mondta -, most jobb a vétel, időnként zene is bejön.
Amit zenének nevezett, az sem volt különb a légköri zavaroknál.
Fáradt voltam.
Nem testileg, a szűk hely nyomasztott, a csend belemart az
agyamba. Mindnyájan betegek voltunk, de megszoktuk, ez lett a
normális állapotunk. Micsoda nyomorúságos élet. És ezt a vegetálást
egy laboratórium tartja fenn. A félelmetes azonban nem annyira a
november elsején történt katasztrófa volt, és nem is mindannak a
hiánya, ami hozzátartozik az emberhez méltó élethez. A félelmetes a mi
tehetetlenségünk volt. Tehetetlenül kellett néznünk, amint lassan
elpusztulunk.
Nehézkessé vált értelmünket még táplálta egy szikrányi remény,
amelyet Dzsi mindig újra fellobbantott. Felfedezhettek bennünket, és
várják a kedvező időpontot, hogy megmentsenek. Ezen a december hu-
szonnyolcadikán azonban a remény szikrája is kialudt. Rejtőzik még
valahol ebben az ördögi körben olyan nyomorúság, amely eddig nem ért
utol bennünket? Az, amelyik ezekben a délutáni órákban szakadt ránk,
csak az utolsó lehetett. . .

Nem sokkal tizenhat óra után végigsüvített Gyula hangja az űrhajón.

Rohantunk a parancsnoki kabinba. Még Paganinire is hatott a kiáltás,
rémülten és bizalmatlanul jött felénk. Gyula azt állította, hogy fogott
egy adást, és egy előadásban kétszer egymás után hallani vélte a
Charles Darwin szavakat. Füleltünk. A recsegésből valóban ki lehetett
venni egy hangot, csak semmit sem értettünk belőle.
- Mindjárt újra érthetőbb lesz - biztatott bennünket Gyula várjatok
egy pillanatig.
- Talán az öreg Darwinról tartanak előadást - mondtam.. Ebben a
pillanatban magam is meghallottam a szót. Világosan ki lehetett venni a

166
különben érthetetlen szóáradatból és recsegésből; a többiek is
megértették.
- Valóban minket keresnek - mondta Szonja izgatottan nincs kétség,
rólunk van szó. Csak értenénk ezt a nyelvet. Dzsi, lehet, hogy a te
anyanyelved . ..
Dzsi a fejét rázta.
- Egy szót sem értek.
- De én értem - szólalt meg hirtelen Dahli Shitomir indiai adót
fogtál, valószínűleg Calcuttát.
Helyet adtunk neki, és ő feszült figyelemmel hallgatta. A zaj néha
teljesen elnyomta a szavakat.
- Mit mondanak? - suttogta Szonja.
Paganini nem felelt. Tovább fülelt, mi meg alig mertünk lélegzetet
venni. Egyszerre összerezzentünk. Újra az űrhajónk nevét említették,
majd még két nevet: Michael Kowtunét és Roger Stuartét. Az én
nevemet. Olyan volt, mint egy álom, az én nevemet emlegették!
Valószínűleg a többiek neve is elhangzott.
- Hallottátok? Misát meg engem emlegettek - mondtam
elfogódottan. - Paganini, mondd már, mit mesél?
Az indus egyszerre kacagni kezdett. Az a tipikusan hülye vihogás
volt, amitől a falnak tudok menni. Megragadtam kiaszott karját.
- Hagyd abba, azonnal hagyd abba! Mondd el, amit hallottál!
- Előbb engedj el, Stuart.
Elengedtem. Még mindig vigyorogva közölte :
- Halottak vagyunk. Megemlékeztek rólunk. Kiszámították, hogy a
Charles Darwin lezuhant a Holdra.
- Ostobaságot beszél! - kiáltott fel Dzsi. - Ne higgy neki, Szonja,
vidd el innen, úgy látszik, megint rohama lesz. - Dzsi csak azért mondta
ezt, mert tudta, hogy optimizmusa minden hitelét elveszti, ha betegünk
fecsegése igaznak bizonyul. A hangszóróból ismét beszéd hallatszott.
Paganini odaadóan figyelt. Egyszerre zene csendült fel.
- Nyomorúságos - dörmögött -, nagyon rossz. Kár, hogy művem első
tételét nem tudtam továbbítani, jobb gyászzene lett volna. Méltóbb,
értitek? Éppen az első részbe még sok földi átkötést dolgoztam bele...
- Hagyd már azt a te pocsék zenédet! - rivallt rá Gyula. - Azt akarjuk
tudni, mit beszéltek.
- Mondd el - kérte Szonja.
- Már elmondtam - bizonygatta. - Lezuhantunk a Holdra, ott
kerestek bennünket, de nem találtak. Most felállítanak majd a
tiszteletünkre egy obeliszket. Bevonultunk a történelembe. Testvéreim,
halhatatlanok lettünk, és meg fognak kövezni bennünket - egy
emlékművel. Csak jobb zenét játszottak volna . . .
- Én egy szót sem hiszek el - mondta Dzsi és tó se vegyétek
komolyan ezt a locsogást.
- Én pedig komolyan veszem - felelt neki Gyula. - Miért hagyta abba
az irányi tóközpont. a hívásait? Ha fogták volna a jelzéseinket, akkor

167
tovább hívnának. - Úgy értek a szavai, mint az ostorcsapás. A logika
kegyetlen és megcáfolhatatlan.
Dzsi szakította meg a csendet:
- Én nem adom fel. Földközelbe érünk, és meg fognak bennünket
találni.
- Hazudsz, Dzsi - károgott Paganini. - Te magad számítottad ki.
Háromszázötven-négy év múlva leszünk földközelben. Igazam van,
Stuart?
- Igen - feleltem.
- De hát ez lehetetlen - suttogta Gyula.
- Dzsi, ez nem lehet igaz.
Dzsi hallgatott.
- Nincs visszaút! - kiabált az indus. -Az örökkévalóságban élünk. Én
nem érzem magam szerencsétlennek, nem fogunk elrohadni, ha idejében
kiszállunk. Itt tiszták maradunk. Száz vagy ezer év múlva majd
megtalálnak bennünket, üdén, tisztán, mint Misát, akit kint
odakötöztetek. Majd a napok miriádjai szolgáltatják a szférák zenéjét
álmunkhoz. Ez az a mennyország, amelyről évezredek óta álmodozik az
ember . ..
- Vidd végre innen ezt a hülyét! - kiabáltam elkeseredetten. Közel
voltam ahhoz, hogy ordítsak vagy sírjak. Szonja valamit Paganini fülébe
súgott, s az követte őt az egészségügyi szobába. A hangszóró még
mindig recsegett. Dzsi kikapcsolta.
- Nagy isten - suttogta Gyula ezek feladtak bennünket, és hőst
csináltak belőlünk. De én nem akarok hős lenni, én sosem voltam hős ...
- Félő volt, hogy sírva fakad.
- Most már csak az hiányzik, hogy imádkozni kezdj - szólalt meg
Dzsi szemrehányóan. - Tegyük fel, hogy tényleg nem fedeztek még fel
bennünket, akkor majd megtalálnak később. Miért kellene minden
reményünket elvesztenünk? A fedélzeten mindenünk megvan, ami az
élethez szükséges. Egyszer majd megállapítják, hol vagyunk.
- Ebben te magad sem hiszel már, Dzsi
- jegyeztem meg.
- De hiszek benne - bizonygatta. - Mi másban hihetnénk, mint a
megmenekülésünkben ?
Gyula halkan felsóhajtott.
- Én nem csinálom tovább ezt az őrültséget. Halottnak nyilvánítottak
bennünket, ez már valóban a vég . . .
- Nem is biztos, hogy Paganini igazat mondott - vetette ellene Dzsi.
Gyula elhagyta a helyét.
- Hová mégy, Gyula? - kérdeztem gyanakodva.
- A kabinomba.
Megfogtam a karját.
- Add ide az ampullát.
- Nem! - felelte, és kiszakította magát a kezemből. - Mindenkinek
magának kell eldöntenie, hogyan fejezi be ezt a nyomorult életét. Én
nem csinálom tovább.
168
 Hozzá akartam lépni, de Dzsi visszatartott.
- Hagyd, Stuart, ez is egyik fajtája az őrületnek, tehetetlenek
vagyunk. Azt hiszi, lesz hozzá bátorsága, hogy elaludjék. A valóságban
ő a legszánalmasabb gyáva, akivel valaha találkoztam. Tíz vagy tizenkét
hétig a Hold körül keringeni, majd ünnepelt hősként visszatérni, ennyire
futotta a bátorságából. De erre mindenki képes. Miért nem mászol ki a
zsilipen, Gyula? Vagy azt hiszed, majd itt tartunk magunknál, és talán
éppen Misa mellett konzerválunk? Nem, ilyen szégyent nem hozunk a
parancsnokunkra. Ő feláldozta magát - teérted is. Én mondom neked, mi
hazakerülünk. Akkor pedig be fogunk számolni egy gyáva féregről.
Menj csak, nyeld le azt a vacakot, utána majd kihajítunk. Nyomod sem
marad, erre esküszöm!
Gyula elborzadva nézett rá, arcán bizonytalanság látszott. Aztán
mégis erőt vett magán, és szó nélkül eltűnt kabinja bejárata mögött.
Sajnáltam, de tudtam, hogy semmi értelme nem volna tovább
magyarázni neki.
- Ne törődj vele - mondta Dzsi talán észhez tér. Egyedül kell
megoldania problémáját.
- Nem fog észhez térni, Dzsi. Csak a te reménykedésed tartotta
életben. - Elborzadtam a gondolatra, hogy Gyula lenyelheti az ampullát,
és néhány pillanat múlva már nem él. Mint legidősebbnek a fedélzeten,
nem kötelességem-e, hogy mellette álljak? Gyula azonban nem gyerek,
és ennek a pokolnak semmi köze sincs a bátorsághoz vagy a
gyávasághoz. A logika szerint neki volt igaza. Az életnek csak akkor
van értelme, ha az ember élhet valamiért. Miért élhettünk volna mi itt?

December harmincegyedike
Nem tudtam bejutni hozzá, bezárkózott. Számtalanszor
megpróbáltam beszélni vele. Nem kaptam választ. Már megtette volna?
Beszéltem Dzsivel. Néhány napot várni akartunk. Lelkiismeret-
furdalásom van. Nem kellett volna eltérítenem a szándékától? Ma reggel
Szonja furcsán nézett rám. Szemrehányást véltem leolvasni az arcáról,
és így szóltam:
- Mit nézel rajtam, Szonja? Mindnyájunk bűne, ha elpusztul. De hát
felnőtt ember . ..
- Nem teszek én neked szemrehányást, Roger, más az oka, amiért
néztelek. Néztél te az utóbbi időben tükörbe? - Megsimogattam borostás
arcomat. Dzsi kivételével a katasztrófa óta egyikünk sem
borotválkozott. Szonja azonban nem a szakállamra célzott. Amikor a
tükörbe néztem, megrémültem. Sötét hajam megfehéredett.

A szondákban levő adók már régen nem működnek. Most már ez is

közömbös volt számunkra. Minden lényegtelenné vált. Csak Dzsi
viselkedett úgy, mintha visszafelé tartana a Földre. Engem már régen

169
idegesített, hogy rendszeresen borotválkozik, ma rajtakaptam, amikor a
körmét reszelte.
- Kissé túlzottnak találom a tisztálkodási igényedet - szóltam rá
Gyula a szomszédban fekszik, te meg testápolással foglalkozol.
Nem zavartatta magát. Dzsi örökké elfoglalt volt, és úgy tett, mintha
még valami hasznunkat lehetne venni.
- Mi az ördögnek csinálod? - kérdeztem keserűen. - Gúnyolódni
akarsz velünk?
- Nem - válaszolta komoly arccal nem akarok gúnyolódni veletek,
Stuart. Ezek a foglalatosságok arra emlékeztetnek, hogy ember vagyok.
Nem akarom ennek még az emlékét is elveszíteni.
Néha elátkoztam őt moráljával és közszemlére tett nyugalmával
együtt. Szonjához készültem, erről akartam beszélni vele, Gyula kabinja
előtt találtam.
- Gyula - suttogta -, nyisd ki az ajtót, beszélnem kell veled, térj
észhez, Gyula.. .
- Még nem tette meg? - kérdeztem.
- Nem tudom, Roger. Szörnyű ez. Nem mozdul.
- Akkor menjen a pokolba!
- Gyula - könyörgött újra Szonja -, legalább felelj. Ma december
harmincegyedike van, az év utolsó napja. Készültem valamire ... -
Kétségbeesetten nézett rám, nem kapott választ. - Micsoda élet ez,
Roger, micsoda élet!
- Igen, micsoda élet! - ismételtem. - Dzsi meg a testét ápolja. Mire
készültél, Szonja?
- Semmire - válaszolta ha Gyula nem jön ki... - Nem fejezte be a
mondatot.
A laboratóriumba húzódtam be, és az ablakhoz nyomtam az
arcomat. Csillagok, mindenütt csillagok, pontosan olyan értelmetlenek,
akár az a csillag, amely a mi világunk volt. Magasan fölöttünk lebegett a
Föld, ragyogó fényben - maga a paradicsom. Istenem, ha még egyszer
ráléphetnék, csak még egyetlenegyszer! Most ülnek az emberek a
Földön egymás mellett, köszöntik az újévet. Most valahol egy zenekar a
Kilencedik zárótételét játssza: „Égi szikra, szent öröm ...”
Összeharaptam a fogaimat. Ne gondolj rá, Stuart, kár minden
gondolatért.
Milyen mélyen él bennünk a földi tudat. Sohasem hagy el
bennünket, Dzsi és Szonja mászott be.
- Az új év majd remélhetőleg jobbat hoz számunkra - jegyezte meg
Dzsi.
- Biztosan - válaszoltam. - Temetéssel kezdjük.
A nyílásnál Paganini dúdolgatott.
- Mit kuksoltok itt? Így ünnepelitek a szilvesztert? Szeretnék bort
inni. A Földön most bort isznak.
- Mi nem vagyunk a Földön - mondtam. - Gyula meghalt, Paganini.
Hallgass most.

170
 Vigyorogva nézett rám, és a kijárat felé indult. Dzsi elállta az útját. -
Itt maradsz, egyszer már szép dolgokat műveltél, amikor nem kaptál
bort.
- Nem akarok én semmit csinálni - védekezett Paganini -, tovább
akarok dolgozni. Kár, hogy nincs zongoránk, olyan újévi hangversenyt
rendeznék, amilyet még sohasem hallottatok.
Nem kapott választ. Kis szünet után Szonja szólalt meg:
- Én most a Máté-passiót szeretném hallani, akkor is, ha a földi
elképzelések szerint nem ez az ideje . ..
- Hallgathatunk zenét - mondtam vannak hangszalagjaink, bár nincs
köztük a Máté-passió. De nem sok értelme van, hogy zenét hallgassunk,
ha ilyen lángész időzik köztünk. Hagyd abba a vigyorgást, Paganini.
Nem hagyta abba. Idétlenül vihogott.
- Bennetek még mindig két lélek él -mondta -, az egyiket ki kell
tépnetek. Volt egy világa a hazugságnak, ott volt minden igaz. Miért
akarjátok a valóságnak ebbe a világába is bevezetni a hazugságot?
Hagyjátok Bachot a Földön, itt nincs hely számára. Csókot ád és
mámorkelyhet, földnek férge vágyra gerjed.
Majd szétpattant a halántékom. A legszívesebben a fejéhez vágtam
volna valamit. Erőszakolt nyugalommal szóltam rá:
- Paganini, hallgass már, ajánlom, hogy fogd be a szád. Én is csak
ember vagyok, egyszer az én idegeim is felmondhatják a szolgálatot!
- Mi rosszat mondott? - kérdezte Dzsi.
- Nem akarom, hogy ebben az órában Bachot ócsárolja, fogja be azt
az átkozott pofáját! - Úgy ordítottam, hogy mindnyájan csodálkozva
néztek rám. Paganini megrendült. Egy darabig csend volt, vészterhes
csend. Hallottam Szonja lélegzetét.
- Nem mondtam semmi rosszat, ugye, Dzsi?
- Nem, Paganini.
- Légy szíves, maradj csendben, Dahli
- kérte Szonja.
- Miért - kérdezte értetlenül miért maradjak csendben? Jogom van
ahhoz, hogy megmondjam az igazat, és amit mondtam, az igaz. Ti
méltatlanul bántok velem, különösen te, Stuart. Te azt hiszed, én nem
tudom, mit jelent Bach? - Különös volt, teljesen normális hangon
beszélt, amitől már régen elszoktunk. - Bach -folytatta - a honfitársad
volt, ugye?
- Nem - dörmögtem.
- Persze hogy a honfitársad, hiszen európai volt. Én jobban tisztelem
Bachot, mint ti. Három csillagképet nevének három kezdőbetűjéről
neveztem el. J-S-B. Olyan nagy ember. És még valamit mondok nektek.
Ha a Född minden kottáját elégetnék, és csak Bach maradna fenn,
semmi sem veszne el. Most már tudod, mi az én véleményem a
Kántorról, Stuart. Róla álmodom. Nem tudjátok, hogy a cipőtisztítója
voltam?
Szomja rám nézett és elmosolyodott.
- Te jó ég! - mormoltam.
171
 - Igen, a cipőjét tisztítottam, és Anna Magdalenáét is meg a
gyermekeiét is. Ez volt életem legboldogabb korszaka. Titokban
figyeltem, amikor komponált. Derűs volt és szigorú, és úgy rajzolta a
hangjegyeket, mintha matematikai egyenleteket írna.
- Ez jó - mondta Dzsi.
- Nagyon zsémbes ember volt - folytatta Paganini -, úgy
káromkodott, mint egy kocsis, ha komponálás közben zavarta valaki.
Egyszer, egy vasárnap délelőtt feltűnt neki, milyen szépen kitisztítottam
a cipőjét. Nagyon barátságos volt hozzám, és ezt mondta: „Ilyen
cipőben sétálni kell menni. Tudod mit, Dahli, most mi ketten
elmegyünk horgászni. Van horgászszerszámod?” Igen, mondtam, és azt
is tudom, hol a hal. De ma vasárnap van, mester, mennie kell a
templomba orgonáim. Johann Sebastian nevetett, és nagyot csapott a
vállamra. „Ma a jóisten meglesz nélkülem is, Dahli. A Krebs helyettesít,
ez a Krebs boldogul Bach nélkül is.” Szerette az ilyen ártatlan tréfákat.
Nagyon boldog voltam ezen a napom. Egy tó partján ültünk, és
bedobtuk a horgot. Johann Sebastian mesélt az életéről, szidta a
városatyákat és a papokat, akik nem értették a zenéjét. „Mit gondolsz,
Dahli - kérdezte -, meddig fogják játszani az én muzsikámat?”
- Azt feleltem: a világ végéig.
„Az nem lenne jó, Dahli - mondta ő -, mert hosszú az út a világ
végéig, és az Űristen még sokféle forrást nyit meg. Meg lennék
elégedve, ha én meg Friedemann hébehóba eszükbe jutnánk. Ö
nagyobbat fog alkotni, mint én.” Igen, Friedemann, benne volt minden
reménysége. Délig horgásztunk, és sok halát fogtunk. Azután Johann
Sebastian meghívott ebédre. Anna Magdalena mit sem tudott erről, és
amikor a házához értünk, éppen kinézett az ablakon. Szemrehányást tett
a férjének. Johann Sebastian meglóbálta a halas hálót, és odakiáltott
neki: „Ebéd-vendéget hoztam!”
„Jaj, de kellemetlen - mondta Anna Magdalena, és egészen
kétségbeesettnek látszott. - Ma nem főztem mást, csak egy bablevest,”
Johann Sebastian elégedetten kacsintott rám. Felmentünk, ő meg kirázta
a halakat egy tálba. Aztán hívta a lányait, és megtisztították a halakat,
Anna Magdaléna pedig meghámozta a krumplit ...
- Hogyhogy krumplit? - szakította félbe Dzsi. - Ha jól vagyok
informálva, abban az időben Európában még egyáltalán nem terjedt el a
burgonya. Itt valami nem stimmel, Paganini.
Dahli meghökkent, majd bosszúsan dörmögte:
- Akkor meséld tovább te, én már nem szólok egy szót se.
- Mondd végig a mesét, Dahli, ez szép mese.
Dahli dacosan rázta a fejét. Dzsinek a krumpli elleni kifogása
kizökkentette. Engem ez a gyermekmeséje megbékített vele.
- Nem akartalak én az előbb megbántani, Paganini - mondtam
bocsáss meg.
- Dolgoznom kell - válaszolta -, hihetetlen ötletem támadt. Új fúgát
szerzek, fel fog csendülni benne a világmindenség káosza, én majd ... -
Elhallgatott, arcán grimasz jelent meg. - A holtak feltámadnak!
172
 A bejárati nyílásnál Gyula állott. Zavartan szólalt meg:
- Boldog új évet kívánok!
Örömünk egy pillanatra megbénította a nyelvünket.
- Gyula, te átkozott csibész! - kiáltottam fel végre. - Botot
érdemelnél.
Szonja magához vonta, és megcsókolta. Gyula elpirult.
- Szóval túl vagy rajta, igen? - kérdezte Dzsi. - Észhez tértél?
- Igen, Dzsi.
- Ezekben az órákban minden ember az újévet ünnepli - mondta
Szonja -, és most megvan az okunk, hogy megajándékozzuk magunkat
egy kis borral. - Kimászott, hogy behozzon egy kévéséit a
készletünkből.
Gyula figyelmesen nézett.
- Stuart, mi történt veled? Hogyan lett ilyen fehér a hajad?
- Befestettem, Gyula - tréfálkoztam -, meg akartalak lepni.
- A fehér haj világában élünk - károgta Paganini ~, ha figyelmesen
megnézel, az én hajamban is találsz fehér fürtöket,
- Paganini ma pompás fantáziáról tett tanúságot - jegyezte meg Dzsi.
Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy vidám hangulat
kerekedett. Még Paganini is velünk akart maradni.
Szonja egyéb nyalánkságokat is hozott, csokoládét és gyümölcsöt.
Egy darabka Föld jelent meg itt nálunk.
- Az első poharat a Földre ürítsük - mondtam a világegyetem
legszebb és legjobb bolygójára.
- És az új évre, amely visszavisz bennünket oda - tette hozzá Dzsi.
Ittunk. Paganini legszívesebbem egy hajtásra kiitta volna az egész
üveget. Szonja akadályozta meg. Erre megint kötekedni kezdett,
ragaszkodott a kívánságához. Valami különös mohóság volt benne,
olyan élvezetvágy, amilyet korábban sohasem tapasztaltam nála. Úgy
látszik, sérülése felébresztette ösztöneit, és ezért feldühödött, ha
kívánságát nem teljesítették. Most is, amikor Szonja intette, hogy
lassabban igyon, sértődötten dohogott. Azután felemelte palackját, és
patetikusan felkiáltott:
- A mindenség ismeretlen bolygójára iszom, amelyen értelmes
lények élnek; lények, akik nem fenyegetik egymást megsemmisítéssel.
A földi ember félresikerült teremtmény. Szomorú lenne, ha a természet
csak ilyen hatalomra éhes, uralkodni vágyó teremtményeket hozott
volna létre, mint az a faj, amelyhez mi tartozunk. Most a Földön a
Kilencediket játsszák. „Testvér lészen minden ember . . .” De
mindegyik úgy érzi, hogy fenyegetik, és jobbjában a plutóniumbombát
tartja. Elhibázott alkotás ez az ember, éljen az ismeretlen planéta a
mindenségben!
- Így beszél egy barbár - szólalt meg Dzsi. - Csak az a vigasztaló,
hogy ezek egy beteg agy gondolatai.
- Hát igen - tettem hozzá -, de magam sem tudom, vajon
beletörődöm-e valaha, hogy örökké ebben a világban kell élnem. Ha a
kényszerűségbe való beletörődés egyenlő az értelmes gondolkodással,
173
akkor más módon ugyan, de én sem vagyok értelmesebb Paganininél.

- Nem szabad ezen töprengenünk, Roger - szólt közbe Szonja. -

Élünk, ez minden.
- Mindig csak ugyanaz a téma - morgott Gyula.
- Vissza fogunk térni a földre - mondta Dzsi én sohasem veszítem el
a reményt ...
- Remény és kíváncsiság, ebben nőtt fel az emberiség! - vágta rá
Paganini. - Mindig reménykedik, egyik napról a másikra, évről évre,
nemzedékről nemzedékre . . .
- Egy szép napon visszatérünk a Földre - ismételte meg Dzsi, és új
elméletet fejtett ki a visszatéréssel kapcsolatban. Csodálatra méltó volt
az optimizmusa. Kitartott amellett, hogy ki kell számítani a Nap körüli
pályánkat. Egy meghatározott ponton ki kell hajítanunk a szondáinkat.
Meggyőződése szerint a hírközlő szondák eljuthatnak a Föld közelébe.
Meghallgattuk, de fejtegetései nemigen győztek meg bennünket.
- Egy örökkévalóság kellett hozzá, amíg felfogtam, hogy nincs többé
visszatérés - szólalt ¡meg Gyula. - Csupán az emlékezés maradt meg
számunkra. Mi a legszebb emléketek a Földről? Én gondolkoztam rajta,
de semmi olyan nincs, amit különösen ki tudnék emelni. A múltra való
emlékezésben még a rossz is csodálatos. Minden szép volt.
Szavai felidézték a múltat, életünk álmát. Igen, minden szép volt, és
mégis előfordultak olyan pillanatok, amelyek emléke erősebben élt
bennünk. Fiamra gondoltam, a faházra, barátomra, Alexander Wulkóra,
a Näsi-tónál töltött feledhetetlen órákra. Most mesélhettem volna róluk,
de hogyan lehet szavakkal visszaadni azt, amit ilyen pillanatokban érez
az ember?
- Igazad van, Gyula - mondtam minden szép volt.
- És te, Szonja?
Gondolataiba merülten válaszolt:
- Az emlékeit mindenkinek magában kell hordoznia, oly sok minden
van . . .
- Csak egy van! - jelentette ki Paganini vigyorogva. - Én tudom, mi
volt a Földön a legszebb.
- Na?
Ocsmány mozdulatot tett.
- Hagyd abba - szóltam rá.
- Mi lehat szebb, mint egy nővel hálni? - folytatta zavartalanul. -
Gyulának persze sejtelme sincs erről - o mahadeo! Szent Tagore!
Buddhára és az összes mellékistenekre, nincs szebb, mint levetkőztetni
egy nőt, érezni a bőrét, és lefeküdni vele az ágyba . . . Dzsi, légy
őszinte, nem volt csodálatos?
Dzsi mosolyogva válaszolt:
- Én nem állítom az ellenkezőjét, Paganini, de ezeket az emlékeinket
ne idézzük fel.
- És neked, Dzsi - kérdeztem -, neked mi a legszebb emléked?
Gondolkozott.
174
 - Mit feleljek? A mi látószögünkből minden megdicsőül. Különös,
de nekem mindig egy óvoda jut eszembe.
- Egy óvoda?
- Igen. Az intézetünk közelében volt egy óvoda, minden reggel
elmentem előtte. Rendszeresen megálltam néhány percre, és néztem,
hogyan játszanak a gyerekek. Néha édesség is volt nálam, már ismertek.
Gyakran előttem van a kép, ahogyan ugrándoztak, nevetgéltek. Arról
ábrándoztam, hogy egyszer nekem is lesznek gyerekeim.
- Vége, vége - dünnyögte Paganini -, mi vagyunk az utolsók ezen a
világon.
Dzsi felemelte a palackját.
- Igyuk ki az utolsó kortyot a gyerekekre - övéit a jövő!
Paganini megint szájait. Palackja már újra üres volt. Szonja adott
neki a magáéból.
- Jobb lesz, ha a jövőben nem beszélünk ilyesmiről - mondtam.
- Miért ne? - kérdezte Gyula. - Ideális világban élünk. Mindenki azt
tehet, amit akar.
- Az új év beköszöntött - jelentette ki Paganini dolgozni fogok. -
Kiment. Szonja követte.
- Őrültségében is ő csinálja az egyedüli helyes dolgot - állapította
meg Dzsi nektek is éppen úgy rá kell szánnotok magatokat valamiféle
tevékenységre.
- Magadat ismételgeted, Dzsi - válaszoltam -, ezt a problémát már
kimerítően megtárgyaltuk.
- Tanulhatnátok például valami idegen nyelvet.
- Ugyan, tanulni - morgott Gyula.
- Akkor taníts. Beszélj Szonjával, és tanítsd meg az anyanyelvedre.
Gyulának tetszett a javaslat. Engem is oktatni akart, nekem azonban
semmi kedvem sem volt, hogy nyelvet tanuljak.
- Akkor foglalkozz történelemmel vagy filozófiával - tanácsolta Dzsi
-, valamit neked is csinálnod kell.
- Majd még töröm rajta a fejemet - feleltem fáradtan talán valami
okosabb is eszembe jut, mint a történelem vagy a filozófia.

Dzsinek természetesen igaza volt, hogy valamit csinálni kell, keresni

kell valamilyen elfoglaltságot. Csakhogy könnyebb volt mondani, mint
megtenni. Semmi kitartásom sem volt, és egyre azt kérdeztem
magamban: tulajdonképpen minek? A Földön volt értelme. Tanult az
ember, hogy előbbre jusson, az új ismereteket hasznosítani lehetett. Mit
kezdjünk a tudásunkkal mi, élve eltemetettek?

Január tizedike
A szilveszteréjszaka után eltelt tíz nap egymillió évnek tűnt. Azt
írhatnám: semmi különös nem történt. Örökké ugyanazok az arcok,
örökké ugyanaz a fecsegés, örökké ugyanazok a csillagok fölöttünk.
175
Talán az is esemény, ha megállapítom, hogy még nem őrültünk meg.
Végtelenül magányosnak érzem magam. Paganini a saját világában él.
Vezényli a zenekarát, mindig új hangzásokat talál ki, hallja az
interstelláris anyag rezgéseit. Néha irigylem a rögeszméjéért.
Dzsinek megvan a maga világa. A remény világa, amely nála
számokban nyilvánul meg. És vannak még ketten a fedélzeten, akik
elégedettek. Gyula tanítja Szonját. Tíz nap óta együtt tanulnak. Egy
alkalommal, amikor azt hitték, senki sem figyeli őket, akaratlanul
végighallgattam az „oktatást”.
- „Kedves” - mondta Gyula így szólítjuk magyarul, akit szeretünk.
Szonja pedig megismételte: „kedves”. Mindent utánamondott, és
igen tanulékonynak bizonyult. Fel voltam háborodva. Órák hosszat
kuksoltak együtt.
Január tizenkettedike Az az érzésem, hogy egyedül vagyok a
fedélzeten. Fölöslegessé váltam. Ha olvasok, a betűk táncolnak a
szemem előtt, megfájdul a fejem. Néha szeretnék véget vetni az
egésznek.
Január tizenhetedike Paganini megint rohamot kapott, Én voltam a
bűnös. Beszélni akartam vele. Valakivel mégiscsak kell beszélnie az
embernek. Dzsi nem engedte, hogy zavarják, Szonját pedig Gyula
oktatta - vagy Szonja Gyulát. Kettőjük viszonya mindenesetre
felháborító. Felkerestem Paganinit. Újabban zongorázik. Ha valakinek
jókedve van, nevet rajta. Mozdulatai és konfúzus locsogása a fejembe
kergette a vért. Megmondtam neki, hogy bolond. Ceruzákat vágott
hozzám, majd kottalapokat, később egy acélpalack zúgott el mellettem.
Lármája a többieket is felverte. Szonja nyugtatgatta, Dzsi
szemrehányásokat tett nekem, ezután meg Gyula is kezdett kioktatni. Ez
a kölyök a fiam lehetne, de nem átallotta atyai hangon megmagyarázni,
hogy tekintettel kell lennem a betegre, és el kell foglalnom magam
valamivel.
- Nehéz dolog ez, Stuart - mondta -, de az ember tudjon átváltani és
uralkodni magán ... - Láttam, milyen karikás a szeme, és arra
gondoltam, ha még egy szót szól, pofon vágom. Dzsi elvonszolt. A
kabinjában halkan ezt mondta:
- Beteg vagy, Stuart, túlfeszítettek az idegeid. Mi van veled?
- Ó, túlfeszítettek az idegeim - feleltem gúnyosan -, te talán nem
látod, mi történik itt? Nem vetted észre, hogy ez a tanulás miből áll?
- Kicsinyes lettél - válaszolta. - Régen úton vagyunk, nagyon régen,
Stuart. Szonja pedig szép és fiatal.
- Ezt te mondod, Dzsi?
- Igen, én. Itt az ideje, hogy te is megszokod ezt a világot.
- Én nem akarom megszokni.
- Akkor mondd meg neki. Mondd meg neki, hogy szereted.
- Te megbolondultál - mondtam, és kimentem. Bezárkóztam a
kabinomba, a legszívesebben sírva fakadtam volna.

176
 Február másodika
Ma, nem sokkal a világidő szerinti tizenhat óra után a laboratóriumból
egy apró meteoritot vettem észre. Az utóbbi napokban gyakran voltam a
laboratóriumban. Algákat ültettem át más edénybe, vagy szűrőn
keresztül figyeltem a napkorongot, amelyen nagyítás nélkül két
napfoltcsoport látható. A meteorit a napkorong előtt vonult el, így
lettem rá figyelmes. Először megijedtem, azt hittem, egy űrhajót látok.
Átmérője mintegy húsz méter lehetett, és lassan pörgött a súlypontja
körül.
Dzsit hívtam - a többiek el voltak foglalva. Dzsi néhány pillanatra
befogta a törmeléket teleszkópunk látóterébe.
- Különös - mondta csodálkozva a meteorit egyik oldala sajátságos
mértani alakzatokat mutat. Olyan, mintha a sziklából háromszögek,
kockák és hasábok merednének ki.
Én is láttam ezeket a furcsa formákat, és nem találtam rájuk
magyarázatot.
- Van egy érdekes elmélet - jegyezte meg Dzsi. - Shagan kiadott egy
könyvet egy planétáról. Praenuntiusnak nevezte el a bolygót, amely
állítólag a Mars és a Jupiter pályája között helyezkedett el.
- Nem túlságosan eredeti a felfedezése
- állapítottam meg -, már Johannes Kepler gondolt ilyesmire.
- Shagan azonban elsőként végzett vele kapcsolatban átfogó
számításokat. Még a korszakot is közölte, amelyben a bolygó
szétrobbant. Ha látná ezt a törmeléket, valószínűleg azt állítaná, hogy a
bolygója lakott lehetett.
- Nemcsak köztünk vannak őrültek - dörmögtem. - Természetes úton
is képződhetnek ilyen mértani alakzatok. A hegyi kristályok, a só, a
hópelyhek, mind szabályos alakúak. De egyáltalán, hogyan tudta ez a
Shagan ennek az elképzelt bolygónak a létezését számokkal
alátámasztani?
- Ez nem nehéz, Stuart. Pontosan tudjuk például, mikor képződött a
Földön a kőszén; kereken 265 millió évvel ezelőtt. Ezt a szenet már
néhány száz éve bányásszák, de még sohasem találtak benne meteoritot.
- És mit bizonyít ez?
- Ha ezek a kisebb-nagyobb törmelékek egy bolygó darabjai, akkor
ennek a bolygónak a földi kőszénképződés korában még léteznie kellett,
mert évszázadok óta találunk meteoritokat a Földön, csak éppen a
kőszénben nem.
- Ezek a törmelékek azonban a világűr mélyéről is eljuthattak
hozzánk.
- Akkor jelentősen nagyobb sebességgel kellene rendelkezniük, és
pályájuk is másképp alakulna. Ötven-hatvanezer különböző nagyságú
ilyen törmelék kering a Nap körül.
- Akárcsak mi - mondtam.
Szonja és Gyula bukkant fel a nyílásnál.
- Ki kering úgy, mint mi? - kérdezte Gyula jókedvűen.

177
 Dzsi elmesélte felfedezésemet. Kivonultam; nagyon szenvedtem a
két ember vidámságától. Kint még hallottam Gyula megjegyzését:
„Lehet, hogy ez volt az a fickó, amelyik úgy kikészített bennünket?
Gyere, csillagom, nézzük meg azt a csillagocskát.”
Csillagom! Hogyan változhat meg egy ember ennyire? Ennek az
ördögi aszteroidának köszönhetjük minden nyomorúságunkat. Gyula
számára meg „fickó”, egy csillagocska, amelyet megnéz az ember.
Szonja pedig belemegy ebbe a játékba. Igen tanulékony. Gyula
anyanyelvén beszélik meg azt, amit nem akarják, hogy értsünk. Kár,
hogy ez a törmelék más pályán halad. Örülnék, ha egy újabb
összeütközés meghozná a véget.
Bemásztam a kabinomba, és a fekhelyemhez kötöztem magam. Csak
semmire sem gondolni! Nincs emberi agy, amely ennél az életnél
értelmetlenebbet ki tudna találni. Nincs hát könyörület?

Február ötödiké
Ha valaki egy kemény tárggyal megkopogtatja a Darwin falát, úgy zeng
az egész űrhajó, mintha egy orgona összes regiszterén húzná végig a
kezét. Paganini néhányszor végigjátszotta ezeket a regisztereket. Pokoli
dolog, az idegeire megy az embernek. Örült szerzeményének ütemét
kopogtatta ki. Ezúttal Dzsi is félig megbolondult tőle. Sokáig kellett
Shitomirnak magyaráznunk, majd végül is el kellett tőle vennünk a
szerszámát. Később odajött hozzám, és előadást tartott a zenéjéről.
- A valóság torzításmentes visszatükrözése, Stuart - magyarázta -, a
kegyelemhez vezető út, hogy az út még kegyelemtelibb legyen. Értesz
engem?
- Igen - válaszoltam -, ez természetes.
Csaknem egy óra hosszat beszélt, és
egyáltalán nem vette észre, hogy közben olvasok. Olvasmányom
illett a fecsegéséhez. Nem tudom, hogyan került ez a könyv a mi
elektronikus könyvtárunkba; talán az ügykezelés egyik tréfamestere
rakta közé, vagy csak elcserélték - akárhogy is: egy régi menetrendet
olvastam. Micsoda valószínűtlen számok! Távol-keleti expressz indul
nulla óra tizenkét perckor a varsói főpályaudvarról, Moszkvába érkezik
huszonhárom óra ötvenkilenc perckor, továbbindul hat óra... Számok,
pályaudvarok, városok . . .
Kidobtam Paganinit. Amikor elment, jött Dzsi. Azt kérdezte, nem
tudok-e valami szert fogfájás ellen.
- Menj Szonjához - tanácsoltam -, ő majd kihúzza.
Dzsi éppen ezt nem akarta. Félt. Megesketett, hogy nem szólok
Szonjának. Micsoda gondok! Az nem érdekelte Dzsit, hogy Szonja és
Gyula hazug kifogással már napok óta elkülönült tőlünk. Mi közöm
nekem az ő fogfájásához? Senkit sem akartam már látni, egyiküket
sem..

178
 Február kilencedike
Eljön a vég. Megrövidíthetném az útját, de nem adom meg Gyulának
ezt az elégtételt. Abbahagytam a formázást. Paganini is, de ő nem
tudatosan. Szonja most megint gondjaiba vette. Velem nem törődik.
Izmaim egyre petyhüdtebbek, a hús megpuhult rajtam, csak az
értelmem a régi. Minden ellen tiltakozom, mindent gyűlölök. A
csillagok bevigyorognak az ablakon, a Nap a sugaraival bombáz
bennünket; a foltképződések és a kitörések megszaporodtak, ami
magasabb sugárdózist jelent számunkra. Ám legyen, engem már nem
érdekel. A szomszéd kabinból Paganini dúdolását hallom. Mindig
dúdol, csak akkor hagyja abba, ha alszik, vagy nála van Szonja. Ez a
dudorászás megőrjít. Ha Paganini csendben van, Gyula kezd énekelni.
Korábban is énekelt, de korábban vidámabbak voltak a dalai. Már nem
tanít. Nem tudom, miért, de ritkábban vannak együtt. Szonjának ismét
van egy betege, s ez kielégíti. Paganinit masszírozni kell, Paganininak
tabletták kellenek meg injekciók. Nekem is elkelne néhány tabletta meg
injekció, de engem meg sem lát. Hamarosan vége lesz. Vágyom rá,
hogy vége legyen, örülök, ha bekövetkezik.
Csak legalább tudnék másra gondolni. Próbálok olvasni, de csak
Szonját látom magam előtt. Látom ruhában, táncolok vele, aztán
mellette fekszem. Félek, hogy megőrülök, még mielőtt vége lesz.

Február tizenharmadika
Gyula újra énekelt. Valami Rákócziról szóló szomorú dal volt. Fáradtan
és idegesen másztam ki. A zöldségeskertben üldögélt.
- Maradj csendben - szóltam rá -, hallgass el, Gyula.
Tovább énekelt.
- Maradj csendben! - ordítottam rá. Ijedten elhallgatott.
Ismét kimásztam. A betegszobából Paganini dúdolása hallatszott.
- Te is mindjárt csendben leszel - dörmögtem. Ö nem hallhatta. Én
viszont hallottam, amint felkiáltott: - Ó, Szonjám, mint a napsugarak,
olyanok vagyunk, nem?
- Igen, Dahli - válaszolta Szomja komoly hangon -, napsugarak
vagyunk.
- November harmadika van ma? - érdeklődött Dahli.
- Nem hiszem, február vagy március lehet, de talán nem jó a
naptárunk.
- Nem jó, Aphroditém, napsugaram. Ma üljük a fény ünnepét. Látod
a tűzijátékot? Búcsú a nyártól. Emlékszel még arra, amikor együtt
voltunk Calcuttában?
- Nem, nem emlékszem. Én még sohasem voltam Calcuttában.
- Voltál Calcuttában! - vágta rá Dahli.
- Jó, akkor voltam.
- Igen, együtt voltunk ott. Hallgattuk Barnas Baragamba második
szimfóniáját. Azután kimentünk. Mindenütt csillogtak a fények. Később
jött ő, már megint nem emlékszel?
179
 - Ki jött?
- Rabindranath ...
Bemásztam a nyíláson. Egymás mellett ültek, mint egy
szerelmespár.
- Ez a legújabb gyógymód? - kérdeztem. - Miért nem adsz neki
injekciót?
- Ne zavarj bennünket! - kiabált velem a páciense.
- A gyógyszerkészletünk nem korlátlan - válaszolta Szonja. Kis
szünet után hozzátette : - Ö is csak ember, Roger.
És én, én nem vagyok ember? Tulajdonképpen. gyógyszert akartam
kérni tőle, de túlságosan el volt foglalva. Magukra hagytam őket, és
bemásztam Paganini kabinjába. Sivár látvány fogadott. A kottalapok
összevissza röpdöstek, Ortoszkopikus szimfóniája rám zúdult. Azután
felfedeztem egy injekciós tűt. Szonja felejthette itt. Fogtam a tűt, és
visszamásztam. Amikor az egészségügyi szoba ajtaját kinyitottam,
megdermedtem. A segítségre szoruló beteg és orvosnője szorosan
összeölelkezve ült. Amikor Paganini észrevett, csak vigyorgott. Szonja
ijedten bontakozott ki a karjaiból.
Elvesztettem az önuralmamat. Szitkozódni kezdtem, és annyira
elragadtattam magam, hogy Dzsi és Gyula is előkerült. Láttukra még
kevésbé tudtam uralkodni magamon. Nem akarom megismételni, mit
mondtam, már nem voltam eszemnél. Dzsi megragadott, és a
kabinomba vonszolt.
- Gyűlöllek, Dzsi - mondtam neki látni sem akarlak, gyűlöllek
mindnyájatokat! Téged is, Gyula, menj innen, mert megöllek!
Odaszíjaztak a fekvőhelyemhez.
- Előbb csak térj észhez - mondta Dzsi -, később majd beszélgetünk.
Amikor egyedül maradtam, egyszerre minden kitört belőlem.
Sírógörcs fogott el. Úgy sírtam, mint egy gyerek.
Ez lenne a vég? Életemben annyi mindent csináltam végig, ennek a
repülésnek a viszontagságai már túlhaladták az erőmet. A többiek is
idegroncsok voltak már. Olyasmivel áltatták magukat, ami már rég nem
létezett. Ha ezekben a pillanatokban nálam lett volna egy ampulla,
gondolkodás nélkül lenyelem.
Dzsi jött be. Nem akartam látni, becsuktam a szemem.
- Nyugalomra és alvásra van szükséged, Stuart - mondta. - Mennyi
ideje nem tornázol már?
Nem feleltem.
- Valószínűleg már hetek óta. Megértelek, Stuart, pontosan tudom,
mi zajlik benned. Mit gondolsz, én hogy érzem magam ezek között a
körülmények között? De látlak benneteket, hallom a szavaitokat, és
megrettenek tőlük. Tisztán az önfenntartási ösztönömön múlik, hogy
tartom magam, hogy számolok, hogy a hírközlő szondára gondolok.
Meg kell szabadulnod a földi képzeteidtől. Minden normális, ami
emberi. És ami itt történt és történik, az emberi.
Elhallgatott, és feleletre várt. Miután nem szóltam, halk hangon
folytatta:
180
 - Lehet, hogy hidegszívű intellektuellnek tartasz. A valóságban ez a
vaslogika néha összeszorítja a torkomat. A Földön egy asszony vár rám;
nincs már messze, hogy lejár a gyászév. Akkor majd jön egy másik, aki
a karjába zárja. Dzsi meghalt. Mit tehet ő róla? Mit tehetek róla én? A
sors nem törődik az érzelmekkel, minden megy a maga útján. Hé,
Stuart, felelj már végre!
Eszemben sem volt.
- Mondani akarok neked valamit. Én nagyon szeretem Szonját. . .
Miért ne? - gondoltam keserűen. - övé Gyula, övé az őrült, hát miért
ne lehetne az övé még Dzsi is?
- Azt hiszem, az emberek csak nehéz helyzetben ismerik meg igazán
egymást. Öt még sohasem hallottuk panaszkodni. Gyulát a balesetünk
csaknem összetörte, ő talpra állította. Csodálom a bátorságát, az
önuralmát. Tanulnunk kell tőle, Stuart, mindenekelőtt neked.
Kinyitottam a szemem, Dzsi előttem guggolt, arccal az ablak felé.
- Olyan vagyok, amilyen. Hagyj békén.
- Miért kellene békén hagyjalak? Erőt kell venned magadon. Nem
mi kerestük magunknak ezt az életet, mégis meg kell birkóznunk vele.
Szonja megbirkózott vele. És te is meg Gyula is egy szép napon majd
újra erőre kaptok. Segítenünk kell egymásnak, különben ebek
harmincadjára jutunk.
- Már most is ott tartunk.
- Nem, ha nem akarod, Stuart. Elfelejtetted a rangod? Első mérnök
vagy a Charles Darwin fedélzetén, emlékeztetlek rá. Magadra fogsz
találni, hiszen nem vagy egyedül.
- De nekem már semmi kedvem az élethez! - Felegyenesedtem, és
ránéztem.
- Nem bírom tovább, Dzsi, megvetem magam, megtagadom magam,
érted?
- Értem, de mi nem tagadunk meg téged. Most pedig aludni fogsz.
Megijedtem, amikor hirtelen belépett Szonja. .
- Nem akarom! - kiabáltam. - Hagyjatok békén, nem akarok
injekciót!
Dzsi leszorított, én pedig túl gyenge voltam, hogysem védekezni
tudjak. Amikor Szonja hozzám ért, csendben maradtam. Rám nézett
nagy sötét szemével, és tekintetéből melegség és jóság sugárzott.
- Nem akarok én néked fájdalmat okozni, Roger - suttogta.
Alig vettem észre, hogy belém szúrta a tűt. Tekintetével aludtam el.
Nagyon sokáig aludtam. Néhányszor felébredtem, de már nem
tudom, mi történt az alatt az idő alatt. Jó, ha az ember aludni és felejteni
tud. Csak egy dologtól nem tudtam megszabadulni még ez alatt a
szellemi távoliét alatt sem. Ezer álmot láttam, és ő mindegyikben
megjelent. Amikor végre egészen felébredtem, mellettem ült. Nem
voltam benne biztos, hogy ez is nem álom-e csupán, de Szonja
megszólalt:
- Én vagyok, Roger, már nem álmodsz.
- Honnan tudod, hogy rólad álmodtam?
181
 - Mert szólítottál. Mindennap. Szerelmet vallottál nekem.
- Én szeretlek, Szonja, és ezt most nem álmomban mondom.
Szeretlek.
Megsimogatta a hajamat, és hallgatott. Magamhoz vontam, és
megcsókoltam. Mellettem maradt, és mégis végtelenül messzire került
tőlem. Az egész illett a mi világunkhoz. A legmélyebb fekete és a
legvakítóbb fehér odakint, és a legnagyobb boldogság és a legmélyebb
szakadék idebent. Igazság és hazugság, minden együtt volt. Nem azt
mondtam többé, amit éreztem.
- Szonja, mire gondolsz? Hol vagy?
- A Földön.
- Nála?
- Igen.
- És itt? Mi van itt?
- Semmi, Roger, semmi.
Tehát igaz, amit Dzsi mondott egyszer, gondoltam. Én meg
illúziókba ringattam magam.
- Élnünk kell - mondta Szonja eltűnődve örökké, ameddig lehet. De
van egy ember, akihez hozzá vagyok láncolva, bármi történjék is. Hű
akarok maradni magamhoz és hozzá, Roger. Nem tudom kiszakítani
magamból a Földet. Gyula nem ismert előttem asszonyt, nem tudta, mi a
szerelem. Bennem kereste. Most csalódott. Én sohasem fogok sem
hozzá, sem hozzád, sem Dahlihoz, sem Dzsihez tartozni, csak ahhoz az
egyhez. Kérlek, érts meg, Roger.
- Az utolsó szavakat csak suttogta.
Vallomása kijózanított, de nem enyhítette emésztő vágyamat.
- Mesélj a feleségedről - kérte Szonja.
- Nincs feleségem - feleltem -, erről nem is érdemes beszélni. Nem
érdemli meg, hogy emlékezzem rá. Ki az az ember, akit nem tudsz
elfelejteni?
- Bedrichnek hívják, és festő.
- És még?
- Nincs még. Szeretem.
- Tehát ő a te szép emléked.
Bólintott.
Egy ideig hallgattunk. Azután megkérdeztem:
- Neve van, úgy értem, mint festőnek?
- Nem, nincs - mondta -, de én hiszek benne, hogy tehetséges, ha
még nem is kapott nyilvános elismerést.
- Igen, van ez így - feleltem. - A művészek nem mindig irigylésre
méltók, és különösen akkor nem, ha a saját fejük után mennek.
Szonja nem válaszolt. Ismét hosszú ideig csendben voltunk. Fogtam
a kezét.
A kabin bejáratánál Dzsi bukkant fel.
- Bocsássatok meg, nem akarok zavarni, de talán érdekelne
benneteket egy csodálatos színjáték?

182
 - Nem - válaszoltam semmiféle színjáték, különösen tragédia nem
érdekel.
- Miről van szó? - kérdezte Szánja.
- Nem érdekel sem Shaw, sem a Faust.
- Bosszantott, hogy Dzsi megzavart bennünket.
- Egy szupernóváról beszélek, nagyon ritkán lehet megfigyelni,
rendkívül érdekes jelenség. Siessetek, alighanem most van a legnagyobb
fényesség.
Dzsi eltűnt.
Néha az a benyomásom, hogy még élvezi ezt az utazást.
- Én csodálni valónak találom őt - közölte Szonja. - Amikor még a
kórházban dolgoztam, volt egy professzorunk, az hasonlított rá. Erős
mérgekkel kísérletezett saját magán. A harmadik kísérletbe belehalt.
- Na, ez aztán csodálatos. Mi is saját magunkon kísérletezünk, és mi
is megcsináljuk a te professzorod bűvészmutatványát.
- Menjünk a zöldségeskertbe, szeretném látni a novát
- Szeretnék egyedül maradni veled, Szonja.
- Lesz még erre időnk, Roger. Kérlek, gyere velem.
Kelletlenül követtem.
A zöldségeskertben Gyula pislogott, a lencsébe.
- Még egy katasztrófa a világűrben - dörmögte -, nézd csak meg, te
bús képű lovag. Egy csillag felfúvódik, mint egy szappanbuborék, és
szétpattan. Értelmetlen, mint minden egyéb ebben a hülye
világegyetemben.
Oldalt lépett, hogy helyet adjon.
- Hagyd, kérlek, ezt a bús képű lovagot - mondtam mogorván, és
megnéztem azt a fényes foltot.
- Ez a magátalakulási folyamat kerek száz évvel ezelőtt játszódhatott
le - mondta Dzsi. - Egy ilyen csillag intenzitásnövekedése eléri eredeti
értékének negyvenmilliószorosát.
- Ez nekem nem sokat mond - felelte Szonja.
- Nekem sem - jegyezte meg Gyula -, és nem is érdekel.
Negyvenmilliószoros vagy százmilliószoros, kinek fontos?!
- A mi Napunknak százmillió évig kellene sugároznia, hogy annyi
energiát állítson elő, amennyi egy szupernóva keletkezésekor létrejön -
magyarázta Dzsi.
Szebb dolog is van, mint hogy ezen a fényes folton vitatkozzunk -
gondoltam például Szánja, a bőre puha, mint a bársony ...
- A mi egész Naprendszerünk elenyészően kicsi azokhoz a
méretekhez képest, amelyeket egy ilyen csillag elér. ..
Mi a Naprendszer az ő szeméhez képest ...
- Tessék, Szonja. - Helyet csináltam neki, és titokban megérintettem
a kezét. Vajon megérezte, mire gondolok?
Paganini mászott be a nyíláson.
- Én is látni akarom - recsegte. - Mi újság a Földön?
- Nem a Földet nézzük, Paganini - mondtam az nem annyira fontos.
Egy szupernóvát szemlélünk.
183
 - Az jó - dünnyögte ha szupernóva, én majd hallhatóvá teszem.
Harmadik tételem radioaktivitással telített. A végén pedig következik
egy kis részlet az E-dúr hegedűversenyből. Stuart, te ismered ezt a részt,
te is, Szonja ... - Egyszerre hihetetlenül finoman és odaadóan zümmögni
kezdte a második tétel csodálatos adagióját. Megfoghatatlan, mi ment
végbe beteg agyában. Alig fejezte be, már ismét szitkozódott. Megnézte
a novát. - Ősanyag, pokol mélye, protonok, ganéj világ! Ö, Szonja, én
napsugaram!
- Most már fogd be a szád - szólt rá Dzsi.
Paganini azonban nem fogta be a száját.
- Stuart, tudod te, mi a szép, mi?
- Igen, én azt hiszem, tudom, mi a szép, Paganini.
- Nem tudsz te semmit, majd én megmondom neked . ..
- Hallgass, Dahli! - kiáltott rá Szonja.
- De ón meg akarom mondani! - makacskodott.
- Maradj csendben. - Szonja megfogta a karját, és el akarta
vonszolni.
Dahli kiszakította magát a kezéből.
- Halkan mondom meg neki. Tudnia kell, mi a szép. - Odajött
hozzám, és a fülembe súgott valamit.
- Természetes, hogy az szép - mondtam.
- Mit mondott? - kérdezte Gyula.
- Hagyjátok már végre abba ezt a locsogást - mérgelődött Szonja.
- Az egész világmindenség felcsendül majd a zenémben! - hirdette
ki Paganini.
- Senki sem látja, amit én látok, és senki sem érzi, amit én érzek.
- Persze, te vagy a bölcsesség angyala
- mondta Gyula most pedig tűnj el, dolgozz tovább a szimfóniádon.
- Segíts rajtam, Szánja, fáj a fejem. Gyere, szükségem van a
segítségedre.
- Hazudik - jelentettem ki -, nem is fáj a feje.
Paganini kétértelmű mosollyal nézett rám.
- Szonja, szörnyű módon fáj a fejem.
- A sátán hozta ezt ide a fedélzetre! - kiabáltam, amikor Szonja
elindult vele.
- Tényleg szenved - mondta Dzsi.
Gyula nevetett.
- Te szenvedsz, Dzsi. Néhány hétig én is azt hittem, hogy Szonja egy
szent. De csak szívtelen. Ha a földön volnánk, tudnék a számára egy
nevet. . .
Dzsi hirtelen felugrott, és Gyula, mire észhez tért volna, kapott két
pofont. Dzsi tovább is püfölte volna, de akadályozta az, hogy nem állt
biztosan a lábán.
- Gyula - mondta felindultan -, laposra verlek, ha még egy ilyen
megjegyzést teszel Szonjára!
Gyula elsápadt, és én is megijedtem Sohasem láttam még Dzsit
ilyennek.
184
 - Semmit sem szólok többé - fogadkozott Gyula -, egy szót sem ejtek
ki.
Dzsi rám nézett. Nehezére esett, hogy nyugodtan beszéljen.
- Igazad van, Szonja nem szent, mert több annál. Ember, aki előtt
meg kell hajolnod, mindnyájunknak meg kell hajolnunk. Amikor még a
Földön voltunk, nem történhetett volna meg az, ami az imént. Te nem
tettél volna ilyen megjegyzést, én pedig nem ütöttelek volna meg. Ez a
néhány hónap megváltoztatott bennünket, de nem a jó irányba. Mi lesz
belőlünk? Hosszú út áll előttünk. Emberként kell végigélnünk. Azt
akarom, hogy mindig erre gondolj, Gyula, ez mindnyájunkra érvényes.
Vagy mindig a szemünk előtt tartjuk ezt, vagy visszasüllyedünk oda,
ahonnan az emberiség valaha elindult. - Ezzel kimászott.
- Te értetted, hogy mire gondolt? - kérdezte Gyula.
- Igen - feleltem.

Március tizenkilencedike
Belső lázadozásunk lassan elcsitult. Már nem tiltakoztunk,
beletörődtünk a változtathatatlanba. Legalábbis én. Csak az emlékek
éltek bennünk, ezért itteni világunk elvesztette félelmességét. Az
egyhangúság kezdte megbénítani szellemünket.
Pedig védekeztem ellene. Minél jobban éreztem, hogy értelmem és
tudatom hozzáidomul ehhez az érckoporsóbeli élethez, annál inkább
igyekeztem Dzsi példáját követni. Az utóbbi napokban szellemtörténeti
tanulmányokkal foglalkoztam. Milyen gyötrelmesen lassú volt az
emberiség kifelé vezető útja előtörténetének mélységeiből. Voltak
századok, amelyekben mintha megállott volna a fejlődés, és jöttek olyan
idők, amikor a babona minden állatnál állatiasabbá tette az embert. Ha a
középkor történetét tanulmányozzuk, kezdve Konstantin császártól, ettől
a hóhértól, aki a „Nagy” melléknevet kapta, mert államvallássá emelte a
kereszténységet - tehát ha a felvilágosodás kezdetéig terjedő időszakot
nézzük, akkor akaratlanul is arra a meggyőződésre jutunk, hogy az
emberiség jelentős része őrült volt. Isten állítólagos helytartói Krisztus
nevében népeket irtottak ki, megsemmisítették a klasszikus ókor
szellemi kincseit, és tűzzel-vassal akadályozták a haladást.
Milyen nehéz volt az emberiség útja kifelé az állati létből, milyen
hosszú és tövises; a visszafelé vezető út könnyebb és lényegesen
rövidebb. Mi csak fél éve élünk ebben a világban, haszontalanul, a
fejlődés lehetősége nélkül. Mi lesz egy év múlva, mi lesz két év múlva
vagy tíz év múlva? Hozzá kell idomulnunk a csendhez, a feketéhez és a
fehérhez, a semmihez. Nem, tíz évet nem bírunk ki, még ötöt sem...

Március huszonharmadika
Beszéltem erről Dzsivel.
- Dzsi, most az egyszer tedd félre azt a híres optimizmusodat.
Meddig bírjuk még ezt?
185
 - Nem tudom, Stuart - felelte -, és nem is akarom tömi rajta a
fejemet. Reménykedem, ennyi az egész.
- Végiggondoltad, azért reménykedsz. Reménykedsz, hogy
megmentenek bennünket, mert pontosan tudod, hogy már nem sokáig
bírjuk. Már elkezdődött...
- Mi kezdődött el, Stuart?
- Úristen, ne kérdezz folyton, mint a tanár a vizsgán! Pontosan
tudod, hogy mire gondolok, nálam is jobban tudod. Megrekedtünk, ez
pedig egyben visszafejlődés. Nem beszélek Dahli Shitomirról, ő viseli
még a legkönnyebben. De nézd meg Gyulát. All az ablaknál, és bámul
kifelé. Figyeld meg Szonját. Az ő önuralmának is vége lesz hamarosan.
Ö is hallgatag, mint ez az átkozott világ, és ha egyedül van, bámul ki az
ablakon, akárcsak Gyula. És én is így vagyok, Dzsi, mi legyen?
Sokáig nézett rám. A végén megszólalt:
- Reménykedjünk, ameddig csak van hozzá erőnk. Nemsokára
elkészülök a számításaimmal, még egy-két nap, utána majd
tanácskozunk.
- Hogy megint reménykedjünk?
- Hogy megint reménykedjünk. Ez határidős remény lesz. Hagyj
most magamra, Stuart, be akarom fejezni ezt a munkáit.
Újra elmerültem olvasmányaimba, de egyre nehezebben tudtam
koncentrálni. Gyula mászott be a kabinomba.
- Zavarlak, Stuart?
- Nem, ellenkezőleg.
Belekapaszkodott a csapóasztalba, és hallgatott.
- Nyomja valami a szívedet, Gyula?
- Nem. Haza szeretnék menni vagy meghalni.
- Ó, meghalni - mondtam. - Dzsinek újabb ötletei vannak.
- Köpök az ötleteire.
- Nem vagy túl udvarias.
- Mi az, hogy udvarias? Miért vagyunk mi a világon, Stuart?
Nemcsak ötünkre gondolok, hanem egyáltalán az egész emberiségre.
Mire való az ¡agyunk ? Kinézek az ablakon, és nem látok egyebet, csak
napokat. Egy kis ügyességgel megállapíthatjuk, miből állnak. És aztán?
Azért kell ennek az egy földi teremtménynek embernek lennie, hogy
felismerje saját törpeségét? Mi értelme van az egésznek, Stuart, mi?
- Nincs értelme azt kérdezni: miért élünk? Itt vagyunk, élünk, és
gondolkodunk. Egyszer talán majd meghódítja az ember a csillagokat.. .
- De minek?
- Hagyd abba! Ez az átkozott tépelődés még elveszi az eszedet.
- Kénytelen vagyok gondolkozni, nem tehetek mást. Mindenki
gondol valamire. És különben is, mit kellene tennünk? Gyakran
kérdezem például magamtól, hogy voltaképpen mi az idő? Óráink hülye
tiktakja ? Két kvantum kiindulása közti távolság? Miért jár körbe az
órám mutatója? Ez teljesen elvesztette értelmét, hiszen már semmi
kapcsolata nincs a környező világgal. Körülöttünk örökké ugyanaz a

186
kép. Mikor van reggel vagy este? És ez a tér, ez a végtelen térség! A
Földön csak sejtik ezt, de itt.. . Hol a vég, és hol a kezdet?
Bár engem az ilyen kérdések kevésbé izgattak, meg tudtam érteni
Gyulát, Ez az egyhangúság, ez az időtlenség többé vagy kevésbé
mindnyájunkban különös gondolatokat ébresztett. Ebben az örökös
töprengésben az a veszély rejtőzött, hogy bele lehetett bolondulni. Egy
könyv jutott eszembe, amelyben valaha erről a miértet kutató kérdésről
olvastam. Előkotortam, és beleraktam a leolvasó készülékbe.
- Ez talán választ ad neked, Gyula: a mérhetetlennek nincs miértje.
Ez az ősörök lét forgó kereke, ez az, amelynek saját magán kívül nincs
mértéke .. .
Gyula felsóhajtott.
- Ez is magyarázat. Forgó kerék. Látom, te sem tudsz rajtam
segíteni. Megkérdezem Dzsit.
- Én nem tenném, nem akarja, hogy zavarják. Hagyd a töprengést,
senki sem tud a kérdésedre választ adni.
- Szeretném megtalálni a választ. Szeretném tudni, vajon van-e
értelme az életnek, úgy gondolom, a mi életünknek.
- Ha van értelme, akkor az, hogy ismét visszajussunk a Földre.
- Tehát a mi életünk értelmetlen -mondta, és otthagyott.
Micsoda kérdések, micsoda gondolatok! De hogyan lehet ellenük
védekezni?

Később . ..
Gyula a miértjeivel annyira összezavart, hogy most már magam is a
legkülönbözőbb kérdéseken kezdtem töprengeni. Vajon létünk egyetlen
értelme az, hogy visszatérjünk a Földre? Akkor igaza van Gyulának,
akkor értelmetlen az életünk, mert számunkra nincsen visszatérés. Dzsi
nem tud a matematikai bűvészmutatványaival semmiféle csodát
előidézni. De miért - már megint egy miért! - maradjunk akkor életben?
Nem szabad ezen a fejünket törni. Várni és remélni - ez minden ...

Március huszonkilencedike
Minél többet foglalkozom az emberiség fejlődéstörténetével, annál
többet töprengek a vallásnak, helyesebben a vallásosságnak a
fejlődésben betöltött szerepével. A fejlődés egy bizonyos fokán pozitív
szerepe volt. Most, amikor szülőbolygónk egy csillag csupán a csillagok
között, mindent sokkal világosabban látok. Fantasztikus az út, amelyet
az ember maga mögött hagyott. Kezdetben a sötétség uralkodott
körülötte és benne. Évezredek teltek el, mire az agy az első szűkös
tapasztalatokat elraktározta. Ezek elegendők voltak ahhoz, hogy a
legegyszerűbb természeti folyamatokat felfogja, de ezek a folyamatok
tünemények maradtak számára. Nem természetesbe tehát, hogy az
ember védelmet keresve egy magasabb lényre tekint fel?

187
 A régi vallásos iratok olvasásakor feltűnt, hogy szinte minden
vallásalapító és próféta erkölcsi törvényekkel és etikai szabályokkal
kötötte össze hitvallását. Az isteneket mint az emberi együttélés
támaszait és bíráit fogták föl. Én úgy fogom fel ezt a folyamatot, mint
az első bátortalan lépést kifelé az állati létből. De mint ahogyan minden
dogmává merevedik, és gátlólag hat, ha nem alkalmazkodik a
fejlődéshez, és nem fogadja el az új felismeréseket, egy szép napon a
vallás is elvesztette létjogosultságát, legyőzte a mikroszkóp és a távcső,
az atomreaktor és az űrhajó. Micsoda óriási lépés az első ködös
sejtelemtől a felismerésig: az élet az anyag egyetemes tulajdonsága, az
emberi szellem mindenestül ennek az anyagnak a terméke.
Mialatt ezeket a sorokat írom, úgy érzem, ismét szorosan kötődöm
bolygómhoz, mintha soha el nem hagytam volna. Élünk, lélegzünk és
gondolkozunk. Milyen nagy dolog ez, milyen nagy! Föld . . .
Április harmadika Dzsi megint kiszámított valamit. Ebben a
hónapban ijesztően lefogyott. Nagy feje billeg a vállai között, és néha az
az érzésem, hogy már csak a gondolatai tartják össze.
A zöldségeskertbe hívott össze bennünket.
- Kérlek, hallgassatok rám. egy pillanatra - szólalt meg komoly
hangon fontos mondanivalóm van számotokra.
- A mesemondóé a szó - gúnyolódott Gyula -, hányszor mondtál te
már fontosat nekünk! Akármivel jössz elő, Dzsi, egy szót sem hiszek
neked. Még csak hallani sem akarom. Mi már halottak vagyunk,
végképp halottak. Nemsokára olyan nagynak látjuk a Vénuszt, mint
amilyen a Földről nézve a Hold.
Dzsi nem hagyta magát kizökkenteni nyugalmából.
- Van remény. Hússzor utánaszámoltam, a tévedés csaknem kizárt.
Négy és fél hónap múlva olyan szöget alkotunk majd a Föld pályájával,
amely lehetővé teszi, hogy hírközlő szondáinkat kilőjük. Van egy
telepes magnetofonunk a fedélzeten.
Mindenki hírt adhat magáról a hozzátartozóinak. Minden szondába
belekerül ezenkívül a pályánkról készített számítás. Tudom, Stuart,
hogy feljegyzéseket csinálsz. Mivel a fedélzeti naplónkat nem vezettük
tovább, a te feljegyzéseidet is a szondára kell bíznunk. Ha összeszedjük
magunkat, minden okunk megvan rá, hogy reménykedjünk
megmentésünkben.
- Négy és fél hónap! - kiáltott fel Gyula. - Miért nem mondasz
mindjárt hárommillió évet?
- Mennyi ideig lesz úton a szonda, Dzsi? - kérdezte Szonja.
- Legfeljebb harminc-negyven napig, akkor kerül földközelbe.
Ebben az, esetben előnyös ez a nagy sebességünk.
- És egyre hosszabb az idő - nyögött fel Gyula negyven nap meg
négy és fél hónap az már fél év.
- Egy kis reménység legalább - szólaltam meg.
Paganini, aki nem volt hivatalos erre a megbeszélésre, bemászott.
- Kismadár vagyok, csillagról csillagra szállók... - dalolta.

188
 - Nekem ebből elég - mondta Gyula. - Még ha meg is érkezne
valamikor a szonda, úgysem találnák meg. Fütyülök minden
reménységre. Miért van olyan hőség ebben a kalitkában?
Nem várt válaszra, kivonult. Valóban nagyon meleg lett. Shitomir
részvétlenül bámult ki az ablakon.
- Dzsi, te komoly reményeket fűzöl ezekhez a szondákhoz? -
kérdeztem.
- Igen, Stuart. Egyszer már beszéltünk erről. - Ö is kiment.
- Mi más marad számunkra, Roger, mint a remény? - mondta
Szonja.
- Igazad van - válaszoltam -, szeretnék most beszélni veled, akarod?
Bólintott. Bementünk az egészségügyi szobába.
A legfontosabbat elfelejtettük megkérdezni Dzsitől. Amikor
elgondolását később .még egyszer részletesen kifejtette, megkérdeztem,
becslése szerint hány hónapig kell vámunk. Ö is gondolkozott ezen, és
így válaszolt:
- Fél év kell, amíg megtalálják a szondát, egy év, amíg elérnek
bennünket.
Másfél év. Jó, hogy Gyula nem hallotta. Másfél év! Sok, de mégis
meghatározott idő.
- Elszáll hamar, Stuart - jegyezte meg Dzsi. - Tizennyolc hónap sok,
ha az ember •a megmentésére vár, és kevés, ha ennyi idő után búcsút
kell vennie.
Akár úgy, akár így - gondoltam -, maga az örökkévalóság.
- Hogy állsz a tanulmányaiddal?
- Nincs már kedvem hozzájuk - feleltem.
- Kár. Most együtt csinálhatnánk. Egyelőre nem számolok tovább.
- Egyelőre? De hát mi mindent akarsz még kiszámítani?
- Akadnak érdekes matematikai problémák. Ha akarjátok, holnap
tartok nektek egy előadást a fizika fejlődéséről.
Nem nagyon lelkesedtem érte, és valószínűleg Gyula sem, de
beleegyeznem.

Április ötödiké
Paganini hallani sem akart az előadásról. Ismét „tele volt” zenével.
Tulajdonképpen ő a legelégedettebb köztünk, és az a világ, amelyben ő
él, valószínűleg szebb, mint a miénk.
Dzsi sokáig beszélt, olykor túl hosszan is, és bonyolult
problémákról. Mesélt a fizika kezdeteiről, a tudomány
világítótornyairól, a jelentős férfiakról és nőkről, akik két évezreden át
téglát téglára raktak a tudás épületén. Ezekkel a szavakkal zárta:
- Régebben, amikor a magfizikusok az atom hatalmas erejét még
csak sejtették, különcöknek, álmodozóiknak tekintette őket a
társadalom, akik ott keresgélnek, ahol semmit sem látni. Megtűrték
őket, és úgy kezelték, mint valaha az alkimistákat. Csak amikor
Hirosima és Nagaszaki fölött felrobbant az atombomba, kerültek a
189
széles nyilvánosság szemében az álmok birodalmából egy csapásra a
társadalom legfelső fokára. Ezzel a robbanással a fizikusok örök időkre
megalapozták a tekintélyüket.
- Érdekes - vetette fel Gyula -, bármit találjanak is fel az emberek, ha
csak egy mód van rá, hadicélra használják fel. Arkhimédésznél is így
volt, Leonardo da Vincinél és Nobelnál, Ferminél, Hahnnál vagy
Einsteinnél is. Mindnyájan humanisták voltak, találmányaikból és
felfedezéseikből mégis fegyverek lettek. Vajon észhez tér-e valaha az
emberiség, és megérti-e, hogy ez a planéta a hazája, és csak egy van
belőle?
- El fog jönni az a nap - mondta Dzsi. -Természetesen csak a
civilizáció és a kultúra magasabb fokán, amikor véget ér az embernek
ember feletti uralma. És ez nincs már messze.
- Na persze, ezt ismerjük - vágta rá Gyula. - Mit értesz te magasabb
civilizáción ?
- A mi jelenlegi földi civilizációnk még csak primitív kezdet -
fejtegette Dzsi. - Ki lehet számítani, mikor merülnek ki a Föld
energiakészletei. Addigra meg kell teremteni az új energiaforrások
kiaknázásának előfeltételeit. Az első ilyen forrás a Napunk. Elméletileg
lehetőség van arra, hogy energiáját felhasználjuk. Ez már a civilizáció
egy magasabb fokát jelentené.
- Készséggel elfogadom, hogy a mi civilizációnk csak primitív
kezdet - jelentettem ki -, különben elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen
magunkra hagyottan száguldjunk a világűrben.
- És hogyan lesz tovább? - érdeklődött Gyula.
- Ha az ember szolgálatába tudja állítani a napenergiát, a távolabbi
jövőben akár az egész Tejút energiáját hasznosítani tudja majd. Nem
lehetetlen, hogy már vannak élőlények a világmindenségben, akik
elérték ezt a fokot.
- De miért lenne így? - kérdezte Gyula.
- Talán ez a faj fenntartásának magasabb értelemben vett törvénye.
Az emberiségnek nem marad más választása. Vagy kutat, és
magasabbra tör, vagy elpusztul.
- Te a távoli jövőbe nézel, Dzsi - jegyezte meg Szonja de az
emberek egyelőre még a jelenüket sem tudták megoldani. Háborút
viselnek egy tenyérnyi föld meghódításáért. ..
- És a hatalomért - tettem hozzá. - Még mindig vannak magasan
fejlett technikával rendelkező országok, amelyek nem az emberek
szükségletének kielégítéséért termelnek, hanem haszonért és a még
nagyobb hatalomért.
- Valóban, ez az anarchikus termelési mód akadály - válaszolta Dzsi.
- De az emberiség túljut majd ezen az akadályon is, bizonyítja ezt a
fejlődés, és a technika segítségével az értelem úrrá lesz majd a Földön.
Ki tudja, időközben talán már fel is oldották ezeket az
ellentmondásokat.
- Dzsi, te álmodozó voltál, és az is maradsz - állapította meg Gyula.

190
 - Minden ember álmodik, semmi okom, hogy pesszimista legyek. Az
élet nem áll meg, különben értelmetlenné válna.
Gyula hangosan felnevetett.
- Dzsi, ha téged hallgatlak, sírni szeretnék. Ez a te minapi
szupernóvád értelmes dolog volt? Hol rejtőzik az értelem ebben a
nevetséges természetben, mutasd meg nekem! Miért merednek ránk
szüntelenül a csillagok? Mi az, hogy nehézségi erő? Ne gyere nekem a
fizikai törvényeiddel. Például azt is kiszámították, hogy a nap egyszer
majd kiterjed, és jelenleg ismert Naprendszerünk teljes terjedelmét
elnyeli. Nem hiszek én a te szupercivilizációdban, nem egyéb az, mint
nagyzási hóbort. Az élet álom, semmi több, és még csak nem is
különösen szép. Keletkezés és elmúlás, ezeknek a törvényeknek van
alávetve az emberiség.
- Talán igen, talán nem - válaszolta Dzsi. - De még ha az élet nem is
más, csupán álom, miért kellene eldobnunk? Értelmes dolog a Földet jól
és szépen berendezni, és ezt az álmot végigélvezni, nem?
- Melyik Földről beszélsz, Dzsi? - kérdeztem. - Nekünk a Charles
Darwin a Földünk, amelyet arról a természettudósról neveztek el, aki a
Mózes első könyvében leírt teremtés történetéit a meseirodalomba
sorolta. Csakhogy itt nem keletkeznek többé fajok, és itt nincs
természetes kiválasztódás sem.
- És mégis élünk - felelte rá Dzsi.
- Te életnek nevezed ezt? - Paganini mászott be. Rámutattam. - Nézd
meg őt, Dzsi, Isten képmását, a mi tükörképünket. Rajta láthatod, hová
vezet az utunk.
- És a Föld útja, ha nem kerekedik fölül az értelem - vetette közbe
Gyula.
Paganini arca ijesztően sápadt volt. Borostás szakálla elvadult külsőt
kölcsönzött neki. A fejét ingatta, és énekelni kezdett:
- Madár vagyok, a szárnyaim zölden csillog, repülök, mert rám vár
minden csillag .. .
- Hagyd abba, Dahli - szólt rá Szonja.
- Gyere, ülj ide mellém.
Dahli engedelmeskedett.
- Néha már nem is tudom, hogy ember vagyok-e - mondta Gyula
elgondolkozva.
- Beszélünk, meg tudjuk ¡magunkat értetni egymással, és mit tudunk
még? Az igazi ember színházba jár, vannak ruhái, érzi, ha fúj a szél, ha
esik az eső! Eső! Tudjátok még, mi az? Eső ...
- Hagyd abba, Gyula! - kiáltott fel Szonja kétségbeesetten. - Kérlek
szépen, hagyd abba!
Paganini magában zümmögött.
- Majd elrepülök, és megtalálom. És aztán majd megkérdem őt...
- Kit akarsz megtalálni és megkérdezni? - érdeklődött Dzsi.
- Öt - válaszolta Dahli ünnepélyesen őt, aki mindenért felelős.
Mindent el fogok neki mondani.

191
 - Hamarosan elfogy a türelmem - morogta Gyula. - Utánozd a
majmot, Paganini, vágyat érzek az őseim után ...
- Most már elég! - kiáltott rá Dzsi.
A pofonok emléke elhallgattatta Gyulát. Szonja megfogta a beteg
kezét, és kivezette.
- Bocsássatok meg - szólalt meg Gyula én nem bírom tovább.
Karomat a vállára tettem, és próbáltam megnyugtatni.
Lecsillapodott, én pedig arra gondoltam, bárcsak engem is vigasztalna
valaki. De én voltam a legidősebb, és fehér hajam arra kötelezett, hogy
az apát játsszam. Pedig olyan nyomorultnak éreztem magam, olyan
kutyául nyomorultnak ...
- Néha zavaros álmokból ijedek fel -mondta halkan Gyula. - Őrült
képek jelennek meg előttem. Tegnap egy erdőről álmodtam. Az avarban
jártam, ősz volt. Az avar zörgött, és mindenfelé nyulak meg őzek
riadtak fel. Hirtelen megláttam egy vadászt. Vállához emelte fegyverét,
és rám célzott. Felkiáltottam: „Én nem vagyok nyúl, ne lőjön, Gyula
vagyok a Darwinról!” Ő mégis lőtt. Elestem, és halott voltam. Erre
ébredtem fel, és az álom valóság volt, mert hiszen halott vagyok, igazán
halott, be van írva az anyakönyvbe. Ó, Dzsi! Még nem vagyok
huszonnégy éves, de odaadnám az életemet egyetlenegy óráért a
Földön. Csak hatvan percért, hogy még egyszer mindent láthassak és
hallhassak, aztán jöhet a vadász.
- Vissza fogunk térni a Földre - nyugtatta Dzsi.
Milyen gyakran hallottuk már tőle ezt a mondatot.
Szánja visszajött. Arcán aggódás ült.
- Dahli beteg.
- Ez nem új - mondtam.
- Ez most más, Roger. Néhány napja megvizsgáltam. Nincs kizárva,
hogy leukémiában szenved. Észrevetted, milyen sápadt?
- És mit tudsz tenni ? - érdeklődött Dzsi.
- Semmit.
- Szeretném tudni, miféle betegségek várnak még ránk - jegyezte
meg Gyula. - Csak náthát nem kaphatunk itt. Nincs időjárás, nincs
nátha.
Társalgásunk elapadt, általános fáradtság vett erőt rajtunk. Amint
egy pillantást vetettem a hőmérőre, megrémültem. Harmincnyolc
Celsius-fokot mutatott. Az űrhajó külső felületén kinyíltak a lemez-kék.
Nem verték többé vissza a Nap sugarait, ezért emelkedett folytonosan a
hőmérséklet. Megmondtam a többieknek. Gyula kirohant, hogy lezárja a
lemezeket.
Valószínűleg Paganini játéka volt. De nem izgattuk magunkat. A
hőség megbénította a gondolatainkat.

Április tizenkilencedike
Amikor még a Földön éltem, láttam egyszer egy rémfilmet, amelyben
egy újkori kínvallató módszert mutattak be. Egészen egyszerű dolog
192
volt. Egy embert bezártak valahová, ahol tökéletes csend uralkodott.
Csak a szomszédban csöpögött egy vízcsap. Klikk-klikk-klikk . . .
Órákon, napokon át.
Sokféle módszer van, amely rövidzárlatot okoz az agyban. Például
egy állandó erős zaj, vagy ennek ellentéte, a csend. Ettől féltem a
legjobban: az őrülettől. Talán már őrültek is vagyunk? Néha zavaros
dolgokat beszéltünk össze, legalábbis nekem úgy tűnt. Morfként
szitkozódtunk is. Gyula meg én vagy Paganini. Csak Dzsi volt nyugodt.
Meddig még?

Két órával később

Történt valami a fedélzeten. Csoda következett be. Igen, csoda. Azt
hiszem, most már minden másképp lesz. Nem találom a szavakat, hogy
megfelelően tudjam leírni a történteket. És nehezemre esik, hogy ne
tévedjek bele a misztikumba. Szonja kertelés nélkül csodának nevezi, és
Gyula is egyre inkább annak tartja. Pedig egyszerűen meg lehet
magyarázni az egészet. Mindent ki lehet számítani, kémiailag vagy
fizikailag elválasztani. Ehhez azonban pihent agy kell.
Paganini, ez a beteg, nyomorult, szerencsés bolond fedezte fel a
csodát a fedélzeten.
Napok óta nem volt már a laboratóriumban. Ivóedénye érintetlen
maradt. Kerestem, megkérdeztem Szonját, de mintha csak felszívódott
volna. Csak az űrhajó egyetlen részét nem kutattuk át: a farát. Michael
végtisztessége óta ez a kamra tabu volt. Dzsi bezárta. A válaszfalak
között enyhe radioaktivitás uralkodott, nem élet-veszélyes, de
mindenesetre ártalmas.
A bejárati nyílást nyitva találtuk. Közelebb érve suttogást hallottunk.
Paganini őrültségében Rabindranath Tagodéval társalgóit.
- Hallod, hogyan cseng, mester? - kérdezte. - Neked ajánlom
művészetemet. . .
- Még sok ilyen badarságot összehordott. Amikor benéztem a
nyíláson, nem akartam hinni a szememnek. Dzsire néztem, majd
Szonjára, és arra gondoltam: most én bolondultam meg. De útitársaim
tekintete ugyanilyen meglepetést fejezett ki. A beteg a fal mellett állt, és
jobb kezét szorosain a szeme elé tartotta. A tenyerén ült valami, és ez a
valami mozgott.
- Egy légy - suttogta Dzsi -, valóban egy eleven légy, ez
fantasztikus.
- De hát hogy lehet ez? - kérdezte Szonja.
- Csoda történt - morogta mögöttem Gyula -, ez Isten ujja. Deus stat
pro parte nostra*.
- El innen! - üvöltött Paganini, amikor észrevett bennünket. - El
innen, ő az enyém! Hozzám jött, csakis hozzám!
Hogy még jobban fel ne izgassuk, néhány lépéssel hátrább léptünk.
Paganinit, a légytulajdonost ebben a pillanatban szentnek láttuk.

193
 Semmi sem tudja annyira megrázni az embert és egyensúlyából
kizökkenteni, mint a szokatlan, amit értelme nem képes azonnal
felfogni. Sok olyan jelenség van, amely mindig sajátosan érint
bennünket, ezek közé tartozik a halál is. Tudjuk, hogy az életnek véget
kell érnie, és mégis, minden búcsúvétel újra meg újra megráz
bennünket. Ilyen jelenség a születés, és a tudós könyveik sokaságának
sem sikerült teljesen érthetővé tennie ezt a feltámadást és az elmúlást;
ez egy kicsit mindig csodálatos marad.
Zavarodottan guggoltunk a nyílás előtt. Paganini ijedten
támaszkodott a válaszfalnak, és szüntelenül erősítgette, hogy a légy az
övé. Ha ebben a pillanatban felkiáltott volna valaki: „Közeledik a
Föld!”, ez valószínűleg kevésbé hozott volna bennünket izgalomba. Ez
a légy a Föld hírnökeként jelent meg előttünk, megfoghatatlan, hogyan
került a fedélzetre. Az eltévedt hajósak is úgy üdvözdik a sirályokat,
mint a közelgő szárazföld első hírnökeit. Ez a kis légy - úristen! - ott ült
a Paganini tenyerén, és hátsó lábaival a szárnyait tisztogatta.
- De hát hogyan lehetséges ez? - Már nem tudom, ki mondta ki
hangosan ezt a kérdést. Mindegyikünknek a nyelve hegyén volt, sőt én
még magyarázatot is találtam rá, de féltem ezt a fantasztikus hatást
megzavarni.
Nem is lehetett volna másképp, Dzsi vállalkozott rá, hogy
elfogadható magyarázatot adjon.
- Emlékezzetek csak, a startnál késlekedtünk. Misának valamilyen
okból még egyszer ki kellett szállnia. Nyomasztó hőség volt,
valahogyan behozott magán egy légypetét, ez az egész. Láthatjátok,
nincs benne semmi csodálatos . . .
- Neked mindenre van magyarázatod - morgott Gyula és ha
mégiscsak követségbe jött?
- Hagyd abba a hülyéskedést, Gyula - szóltam rá -, pontosan tudod te
is, hogy természetes úton került az űrhajóra. Lehet, hogy már hónapok
óta itt zümmög. Nem csoda, ha nem fedeztük fel. Ezt a helyiséget
lezártuk.
- Egyáltalán nem zümmög - állapította meg Szonja. Valóban, a légy
nem szállt el, amikor Paganini megérintette az ujjával. Az állatka
megértette, hogy ebben a súlytalanságban nem szabad repülnie, ha nem
akar folytonosan a falnak ütközni. Szonja közelebb akart menni a
légyhez, Paganini azonban hisztérikusan ordítani kezdett:
- Egy lépést se, megöllek benneteket, ha el akarjátok tőlem venni az
én Rabindranathomat!
- Én nem veszem el, Dahli - nyugtatta Szonja -, csak látni szeretném,
milyen.
- Valamivel közelebb lépett. - Közönséges, házi légy, musca
domestica. Ez a légy mindenütt otthon van. Érdekes, milyen gyorsan
felismerte, hogy nem szabad repülnie, beleilleszkedett ebbe a világba.
Meg kellene néznünk, nincs-e több is belőle itt a válaszfalak között.
* Isten , a mi pártunkon áll (latin)

194
 Paganini jajveszékelni kezdett, amikor bemásztunk a nyíláson, és
gondosan átvizsgáltuk a falakat. Elmerészkedtünk még a reaktorkamra
közelébe is, de hiába. Figyelmünk annál inkább e kis élőlény felé
fordult, amely olyan váratlanul lépett be az életünkbe, és úgy fogadtuk,
¡mint egy üdvözletei a Földről. Ha a légy maga nem is volt csoda,
jelenléte mégis csodának számított. Felrázott bennünket
fásultságunkból.
Új vendégünkkel más problémák is jelentkeztek a fedélzeten.
Paganinit nem lehetett rávenni, hogy megossza velünk a leletét. Féltve
óvta Rabindranathját, az evésről és az ivásról is megfeledkezett.
Tanácskozást tartottunk. A legyeit ki kell hozni a kamrából. A
zöldségeskert világos, ott algák is vannak a számára, és Szonja, aki
élelmiszer-tartalékainkkal gazdálkodott, csemegékkel is szolgálhatott.
De hogyan lehetne Paganinit észhez téríteni?
- Nincs joga, hogy magának tartsa meg
- mondta Dzsi. Gyula ajánlkozott, hogy erőszakkal megszerzi tőle a
legyét, de így valószínűleg nem kaptuk volna meg élve. Túl akartam
járni Dahli eszén.
- Paganini - kérdeztem -, nem vagy szomjas?
- De igen, nagyon - felelte -, de tudom, mit akarsz, Stuart. Ki akarsz
csalni, és el akarod tőlem venni Rabindranathot.
- Buta vagy, a légy is éhes meg szomjas.
A zsebébe nyúlt, és néhány algaszárat mutatott.
- Ez nem elég, Paganini, nekünk van csokoládénk meg
gyümölcslevünk.
Elgondolkozott, de aztán elutasította az ajánlatomat.
- A te Rabinaranathod itt el fog pusztulni.
- Jól érzi magát, megmondta nekem.
- Hogyan érteted meg magadat vele?
Lehalkította a hangját, és titokzatosan
közölte:
- Ha elégedett, tisztogatja a- szárnyát. Figyeld meg, Stuart! Elégedett
vagy, Rabindranath? Jól érzed itt magad?
Meghökkenve láttam, hogy a légy a szárnyát tisztogatja. Paganini
megismételte mutatványát. Akkor rájöttem, miért ■csinálja ezt a légy.
Tisztálkodási igényét Paganini meleg, nedves lehelete váltotta ki, mert
mindig szorosan föléje hajolt, amikor beszélt hozzá.
- Udvarias - állapítottam meg -, valójában azonban társaságra és
édességre vágyik. Kérdezd meg tőle, nem szívesebben lakna-e a
zöldségeskertben ?
Paganini megkérdezte, és a légy tisztálkodott. Paganini
bizalmatlanul nézett rám. Azután megismételte kérdését.
- De hát ez nem lehet, Rabindranath ... - Megijedtem, amikor
megakadt, mert a légy rögtön újra kezdhette volna a tisztálkodást, és
akkor ez igenlő válasz lett volna. Paganini azonban folytatta: - . .
.Tényleg szívesebben laknál a zöldségeskertben?
A légy szaporán tisztogatta magát.
195
 Április huszonhetedike
Paganini, amikor látta, hogy semmi rosszat nem akarunk
Rabindranathjának, megnyugodott. Az állatka az algák között mászkált,
és időnként a csokoládédarabkából csemegézett, amelyet az ablakra
akasztottunk. Igen, bolondjai lettünk a kis állatnak. Lelkesedésünkben a
legfontosabbat hanyagoltuk el: a testedzést. Sohasem használtuk
rendszeresen az expandert, most éreztem, mennyire elgyengültem.
Gyula és Dzsi is betegnek látszott. Paganini csont és bőr volt csupán.
Csak Szonja végzett időnként néhány tornagyakorlatot.
Dzsi volt az első, aki észbe kapott.
- Ha azt akarjuk, hogy élve mentsenek meg bennünket, tennünk kell
magunkért valamit - intett bennünket. Az expanderhez vonszolt, én
pedig kelletlenül és vonakodva, de ismét elkezdtem az edzést. Később
Gyula is rászánta magát néhány gyakorlatra. Csak Paganinit nem
lehetett semmire rávenni. Szonja altatót tett a palackjába, aztán Dzsi
meg én felváltva masszíroztuk.
Nyolc napig viseltük gondját a légynek. Igazán nem lehetett oka
panaszra, annál rejtélyesebb, hogy mégis megbetegedett. Már nem
tisztálkodott, és csak ritkán mászkált néhány centiméternyit egy levélen.
Halódni látszott. Fájdalmasan érintett a dolog, és Szonja meg Dzsi is
szomorú volt. Gyula siránkozott, Paganini pedig olyan volt, mintha ő
maga akarná kilehelni a lelkét. Imádkozott, szitkozódott, különösen
engem átkozott, mert úgy érezte, hogy ki játszottam.

Május harmadika
Az utóbbi napok valóságos tortúrát jelentettek számunkra. Minden
alkalommal, amikor már azt hittük, vége, újra megmozdult. Lassanként
kezdtem elátkozni a legyet, felfedezőjével együtt. Rálehelt Paganini,
rálehelt Gyula, majd Dzsi ismét kijelentette, hogy halott. Így ment
órákon át. Dzsi egyszer félrevont, és azt mondta:
- Ha hamarosan nem döglik meg, meg kell ölnünk.
- Kérlek - mondtam -, tedd meg.
Nem tette meg. Ekkor Szonjának támadt egy ötlete. A légy, vélte ő,
a válaszfalak közt nőtt fel. Lehetséges, hogy az enyhe radioaktivitás
megfelelő életfeltételeket biztosított számára. Paganini nagyon elégedett
volt, amikor Rabindranathját ismét visszavittük régi helyére. És valóban
bekövetkezett a meglepetés. A légy meggyógyult, és nemsokára a
falakon mászkált, tisztálkodott, és egészségesebb volt, mint mi.
Paganini is újra feléledt. A beszédén vettük észre. A komponálással
egészen felhagyott.
Gyula és Paganini között sajátságos viszony alakult ki. Gyulát már
nem zavarták Shitomir bolondságai, ellenkezőleg, olykor ő is belement
a játékba. A légy volt az oka. Gyula magának szerette volna
megkaparintani, és mivel ez nem volt lehetséges, megelégedett a
196
résztulajdonnal, és jóba lett Paganinivel. Olyan volt, mint egy gyerek,
ha lehetséges lett volna, megveszi a legyet Paganinitől, vagy elcseréli
valamiért.
Én is szerettem a kis állatot, de Gyula őrültsége már aggasztó formát
öltött.
- Talán te is énekelsz a légynek, akárcsak Paganini - gúnyolódtam
vele. - Versenyre is kelhettek egymással. Ne felejtsd el, hogy a Földön
légyfogókat állítanak.
- Nem vagyunk a Földön - kaptam válaszul.
- Ez még egyáltalán nem ok arra, hogy a Darwinból légykatedrálist
csináljunk - támogatott Dzsi. - A vallási őrületre van a legkevésbé
szükségünk a fedélzeten. Kapaszkodj inkább a nyújtóra, nekem semmi
kedvem, hogy újra masszírozzalak.
Gyula morgott valamit, és visszatért a talizmánjához. Dzsinek igaza
volt, de ki a hibás, hogy ilyen helyzetbe kerültünk? Már mindnyájunk-
nak volt valamiféle hóbortja.

Május tizennegyedike
Bár sohase fedeztük volna fel ezt a legyet! Ez a vég kezdete! Dzsi
hiába számolt, hiába reménykedett. Nem bírjuk ki másfél évig. Tegnap
elkezdődött tragédiánk utolsó fejezete. Ez a kis nyomorult dongó írta.
Meg akartam nézni. Mindnyájunké volt, miért ne vethettem volna rá
egy pillantást, amint tisztálkodik? Paganini aludt, Szonja megint
elaltatta. De Gyula is elhagyta egy pillanatra a kamrát. Egyedül voltam
az űrhajó farában, és kerestem a legyet. Nem volt könnyű rátalálni
ebben a félhomályban, mert mindenfelé elmászkálhatott, lent vagy fent
a falakon. Nem találtam. Azután megjött Gyula, és ő is kereste. Később
Dzsi és Szonja is segített. Elkerülhetetlen volt, hogy ezen a szűk helyen
a falnak ne nyomódjunk. Ma sem tudom, ki ölte meg, és nyilván nem is
fog kiderülni. Mindenesetre valamelyikünk szétlapította. A falhoz
ragadt.
Gyula a kabinjába menekült. Féltem, hogy valami ostobaságot
csinál, és utána másztam. Vigasztalni próbáltam.
- Kár érte - mondtam -, de ne felejtsd el, Gyula, csak egy légy volt.
- Szétlapítottam - dadogta én öltem meg. Gyilkosnak érzem magam.
- Butaság, Gyula, akármelyikünk megtehette. Hogyan közöljük
Paganinivel?
- Én öltem meg ...
Dzsi jött be. Arca komor volt.
- Undorító, ez a dög csak szerencsétlenséget hozott ránk. Ügyeljetek
Paganinira, ha felébred.
- Én öltem meg - mormogta Gyula ismét.
- Bárcsak már előbb elpusztult volna ez a dög - mondta Dzsi
micsoda siránkozásra készülhetünk föl! Hagyd abba a nyöszörgést,
Gyula, két hónap múlva katapultáljuk a szondáikat. Ha majd a Földön

197
leszünk, berendezhetsz magadnak egy légyfarmot. Rosszabb is van,
mint egy döglött légy.
Dzsi fogta az arcát.
- Mi van veled? - kérdeztem.
Félrehúzta a száját.
- Fáj a fogam.
- Már megint? Ha más bajod nincs, ezt Szonja gyorsan elintézi.
- Soha - mondta nagyon határozottan.
- Ki kellene húzni . . .
- Na és?
- Na és! A zápfogaim fáj, amelyiknek legalább négy gyökere van.
Szonja pedig nem fogorvos. Be kellene tömni a fogat, még jó állapotban
van.
- De Dzsi, egy ilyen nevetséges fog. Kinyitod a szádat, és ki vele !
Valóban kitátotta a száját, és ujjával megkopogtatta az egyik fogát.
- Ezt nevezed te nevetségesnek? Olyan szilárdan ül a helyén, mint
egy százéves fa.
- Akkor csak növeszd tovább - feleltem, és egyedül hagytam
Gyulával. El akartam mesélni a dolgot Szonjának, de amint nála voltam,
mindent elfelejtettem. Olyan nehéz fejben tartani valamit. A
feljegyzéseimmel is így vagyok. Ha nem jegyzek fel mindennap néhány
szót, később mintha az egészet kitörölték volna az emlékezetemből. De
bizonyára nemcsak én vagyok így. Olykor felvillan emlékezetünkben
egy-egy fénysugár, anélkül, hogy valamivel összefüggésbe hozhatnánk.
Így volt ez most is, amikor Szonja mellett ültem. Jelentéktelen
dolgokról beszéltünk, aztán egy örökkévalóságig hallgattunk - talán egy
percig vagy egy óráig, nem tudom. Azután megsimogattam a haját, ő
pedig hirtelen, minden összefüggés nélkül, gondolataiba merülten ezt
mondta:
- Auschwitz . . .
- Miért mondod ezt, Szonja? - kérdeztem.
Rám nézett, és megismételte a szót.
Nem akartam tovább kérdezni. Hozzátartozóit vesztette el ott.
Agyunkban emlékek raktározódtak el, egyszer azután előbukkan
valamelyik. Én is így vagyok. Mindig a szemem előtt van a Näsi-tó
képe, ha a Földre gondolok. A fiamat látom ilyenkor, a vizet és az erdőt.
És még valami tűnik fel mindig újra az emlékezetemben: egy repülőgép
és egy felhőkkel borított, égbolt. Azt hiszem, még álmomban is erről
beszélek - ez volt egykor a hivatásom. Milyen régen volt ez az egész,
létezik még ilyesmi egyáltalán?
Még egy ideig Szonjánál maradtam, de aztán valami a
zöldségeskertbe húzott. Sokáig tartott, míg a teleszkóppal befogtam a
Földet. Különös, ha ezt a kis csillagot meglátom, mindig mély elégtételt
érzek magamban.
Május tizenötödike Ha Paganini eddig nem lett volna idegbeteg,
most azzá kellett volna lennie! Szüntelenül ezt suttogta:

198
 - Ő, Rabindranath, hol vagy? Miért hagytál el bennünket? Utánad
megyek és megkereslek. Mindnyájan követni fogunk!
A közelében voltam, és amikor meglátott, kiabálni kezdett :
- Ő ölt meg téged, a fehér hajú tette!
Nem volt kedvem veszekedni, de utánam jött, és szörnyű
fenyegetéseket kiáltozott. Mindnyájunkat megsemmisít, ordította. Gyula
már túl volt az ijedségen, nem siránkozott többé. Ehelyett apatikusan
üldögélt a zöldségeskertben. Dzsi jajkiáltásaitól sem hagyta magát
zavartatni.
Dzsi ugyanis fájdalomtól eltorzult arccal szinte falra mászott.
- Jóságos egek - panaszkodott Dzsi Tantalosz sem szenvedhetett
többet! Ez már nem fogfájás, az egész állkapcsom elgennyesedett !
- Csak a fogad - bizonygatta Szonja.
Dzsi nyögött.
- Adj valami gyógyszert, Szonja!
Kapott egy tablettát, már az ötödiket,
de a fogfájása nem hagyott alább. Ezt tetézték még Paganini
fenyegetőzései és átkozódásai. Szűkös helyünkön már eddig is elég
nehéz volt az életünk, most elviselhetetlenné vált. Nem tévesztettem
szem elől Paganinit, féltünk, hogy megint elkövet valamit. A szegény
fickó már csak árnyéka volt önmagának. Mint egy rab madár, úgy
vergődött az űrhajón. Madár akart lenni, hogy kirepülhessen, és
megkereshesse Rabindranathját. Nem bírtam már elviselni a jajgatást és
a locsogást, és könyörögtem Szonjának, hogy adjon neki altatót.
Megmutatta gyógyszerkészletünket. Ha ez így megy tovább, hamarosan
kimerül. Ennek ellenére Szonja kevert egy altatót. Ö is, mint
mindnyájan, beteg volt, beteg testileg és lelkileg. Idegei felmondták a
szolgálatot. Bárcsak kegyes lenne hozzánk a véletlen, és újra
összeütköztetne bennünket egy szikladarabbal.. .

Május tizenhatodika
Néhány órányi nyugalmunk volt a fedélzeten. Dzsin kívül mindnyájan
aludtunk. Ö megint a falra mászott. Nem értem, egy ember, aki ennyi
bátorságról tesz tanúságot, hogyan viselkedhet már a fogorvos
gondolatára is ilyen szánalmasan. Dzsi bemászott a kabinomba, és ezt
mondta:
- Stuart, összecsomagoltam a számításaimat. Rád bízom, ha
megmentenek benneteket, add át az Űrkutatási Intézetnek.
Olyan hülye komolysággal mondta ezt, mintha el akarná dobni az
életét. Pedig csupán a fogát akarta kihúzatni Szonjával, semmi egyebet.
- Lehetséges - folytatta hogy közben szívszélhűdés ér. Ismertem
valakit, aki egy órával a foghúzás után meghalt. . .
Éppen ilyen komolyan válaszoltam neki:
- Át fogom adni a feljegyzéseidet. Hová erősítsünk fel, Misa mellé,
vagy külön helyet szeretnél magadnak? A zöldségeskertből ¡a legszebb
a kilátás . . .
199
 Dzsi káromkodott egyet, és otthagyott.
Milyen régen nem hallottam már hangversenyt! Bevittem a
magnetofont a kabinomba, és feltettem Bach nagy d-moll toccata és
fúgáját. Ennek az egyszeri hallásra szinte ki sem bontható
dallamvilágnak a mámorító harmóniája mintha csak nekünk íródott
volna. Nagyon halkra állítottam be a készüléket, de Szánjának éles füle
volt. Bejött a kabinomba, és csendben hallgatta. Néhány boldog pillanat.
Szó nélkül ültünk egymás mellett. A hangok viharként
visszhangoztak bennünk, és még sohasem éreztem annyira, mint ebben
a pillanatban, hogy milyen hihetetlen erő árad ebből a zenéből.
Szétvetett mindent, ami földi, maga volt az őserő. Micsoda ember az,
aki ezt alkotta! Paganinira kellett gondolnom, aki egyszer a maga
együgyűségében a csillagképeket Bach nevének kezdőbetűivel jelezte.
Szonja is valami hasonlóra gondolhatott. Sajnálta, hogy páciense
már nem képes meghallgatni ezt a zenét. Szonja ott ült mellettem,
néztem a profilját, és arra gondoltam, milyen szép. Utunk
viszontagságai semmit sem ártottak bájának. Dzsinek igaza volt, Szonja
erősebb nálunk. Egy hajfürt hullott a homlokába. Kisimítottam.
- Hiszel benne, hogy egyszer visszatérünk? - kérdeztem tőle hirtelen.
Szonja habozott. Azután megrázta a fejét.
- Nem, Roger, nem táplálok illúziókat. Arra állítottam be magam,
hogy nem hagyjuk el többé a Darwint. Így tudja az ember a
legkönnyebben elviselni. Mindnyájunk számára jobb volna, ha
beletörődnénk a változtathatatlanba.
Nem mutattam, mennyire megrázott a válasza. Nem hitt Dzsi
számításaiban, mégis bátorságot öntött belénk. Honnan vette az erőt?
- Hogyan lehet remény nélkül élni?
Mosolygott.
- Van valami más is, Roger. A bizonyosság, hogy nem éltünk hiába.
Az emberek nem fognak elfelejteni bennünket. Tehát nem is fogunk
meghalni. Nekem több erőt ad, mint a bizonytalan remény. Ameddig
emberek laknak a Földön, mi ott leszünk köztük. Felszállnak majd
utánunk mások, az ember szolgálatába állítják a bolygókat. Igaza van
Dzsinek, új, magasabb civilizációt teremtenek, és meghódítják az egész
Naprendszert. Mi pedig ebben a mérhetetlen messzeségben egy el-
törölhetetlen pályát jelöltünk ki, bizony mi, Roger. Életünk szokatlan
módon fejeződik be, de a fejlődés egészében megvan a maga értelme,
mint Giordano Bruno és sok ezer más ember életének, akik a
tudatlanság meddőhányójából kiásták az igazság egy-egy apró
szilánkját.
Mit felelhettem volna? Egyszerre aprónak, jelentéktelennek éreztem
magam. Szonja megszégyenített.
- Hallgassuk meg a fúgát később még egyszer?
Bólintottam, és a vállára tettem a karom. Álmodoztunk.
Nem tudom, mennyi ideig ültünk így a kabinban, tértől és időtől
elszakadva; átkozott életünk ment tovább, és ismét Dzsi volt az, aki
visszaszólított bennünket a jelenbe. Micsoda világ az, amelyben a másik
200
ember szenvedése is a saját kínunkká válik? Most már elcsukló hangon
mondta:
- Nem bírom tovább, Szonja, húzd ki a fogam!
- Jól van - mondta Szonja -, végre megjött az eszed . ..
- Csak egy pillanat! - Megragadta Szonját. - Mindent előre
megmutatsz és meg is magyarázol. ..
- Igen, Dzsi.
Szonja menni akart, de Dzsi fájdalma elleniére sem fejezte még be:
- Van jó érzéstelenítőd?
- Az istenit, hagyd már abba! - ordítottam. Semmi hatással nem volt
rá. Szonja kiment. - Szégyellő magad, Dzsi!
Fájdalmas arccal nézett rám.
- Nem is felelt, Stuart. A fogam gyökerei ferdén állnak, érted te ezt?
Gyermekkoromban két fogamat egy suszter húzta ki, azért. .. Nem,
inkább hagyom.
Elhatározása nem volt hosszú életű. Fájdalma ismét Szonjához, űzte.
A végén minden szerszámot megmutattatott magának, és mindent
megmagyaráztatott, és csak akkor csatolhattuk oda. Szonja injekciói
adott neki, és öt perc múlva kihúzta a fogát. Végre nyugalmunk volt.

Május huszonnyolcadika
Paganini békésnek látszik. Legalábbis nem mászkál szünet nélkül körbe.
Csak a szavai a régiek, mindig van bennük valami a halálról. Ránk már
nem hat. Dzsi számol. Még egyszer - most már századszor - ki akarja
számítani pályánknak azt a pontját, ahol a szondákat katapultálnunk
kell. Ez sem érint már bennünket, mert egyikünk sem veszi komolyan a
képzelődéseit.
Gyula már csak ritkán hagyja el a zöldségeskertet. Közönyös és
szófukar lett. Órák hosszat maga elé mered, és minden kérdést meg kell
ismételnünk, hogy megértse. Tegnap megkérdeztem, - mire gondol.
Értetlenül nézett rám.
- Azt kérdeztem, min gondolkozol állandóan ?
- A semmire gondolok, Stuart.
- Mi az, hogy semmi?
- A semmi, az semmi, a nirvána.
- Buddhista lettél?
Megrázta a fejét, és hallgatott.
- Nemsokára katapultáljuk a szondákat, Gyula.
- Micsoda szondákat?
- A hírközlő szondákat.
Feladtam. Útban a kabinom felé valami az arcomnak repült. Először
arra gondoltam, megint Paganini dobálózik. Most azonban nem ő volt a
ludas. Egy kis csavar röpködött itt körös-körül. A leadóké-szülékből
származott, fél évvel ezelőtt az összeszerelésnél veszítettem el. Ha két
centiméterrel arrébb jön, a számba repül.

201
 Június elseje
Most én is elkezdtem számolni. Kiszámítottam, hogy egy férfi szakálla
hatvan év alatt átlagosan százhuszonkilenc méterre nő meg. Ugyanennyi
idő alatt az összes szőrzet a fejen tízezer-kilencszázötven méternyit
növekszik. Most még megpróbálom kiszámítani, hány rágómozdulatot
végez egy ember egyetlen étkezés alatt. Hatvan évre átszámítva
nemcsak tekintélyes számú állkapocsmozdulatot kapnánk, hanem
jelentékeny energiamennyiséget is.

Június harmadika
Dahli Shitomir, ez az átkozott Paganini megpróbálta valóra váltani
fenyegetéseit. Véletlen volt, hogy Dzsi a közelében tartózkodott, és
látta, hogy kinyitja a szelepeket. így csak kevés oxigént vesztettünk.
Dzsi hatalmas pofont kent le neki. Paganini válaszul átkokat szórt rá.
Megesküdött, hogy elpusztítja ezt a világot.
- Csak vigyázz, hogy ne mi semmisítsünk meg téged! - kiáltottam rá.
- Talán valóban az volna jobb, ha megkötöznénk, hiszen őrült. . .
Ez lett volna a legjobb megoldás és a legkisebb baj. Szonja azonban
ellenezte. Részvétből? Öt perccel később megbántuk
határozatlanságunkat. Paganini elment, és még mielőtt valamelyikünk
utolérhette volna, behatolt az egészségügyi szobába, és dühöngési
rohamában egy acélpalackkal mindent szétzúzott, amit elért.
Szerencsére a súlytalanság megakadályozta, hogy komoly károkat
okozzon. A lendület, amelyet karmozdulatai okoztak, végigsodorta a kis
helyiségen. Sikerült kinyitnia a szekrénykét, amelyben Szonja
gyógyszerei és műszerei voltak. Összevissza dobált mindent. Nehéz volt
megközelíteni, mert úgy tartotta kezében a palackot, mint egy fejszét.
Szonja bemerészkedett, és beszélt vele. Most már azonban nem
tudott hatni rá. Gyógyszeres dobozok repültek Szonja fejéhez, majd a
palackját hajította feléje az őrjöngő ember. Ez Gyulát találta el, aki az
előbb lustán odasompolygott, és részvétlenül nézte az egészet. Az ütés
felébresztette letargiájából.
- Te disznó - ordította -, várj csak, ezt visszakapod! - Paganininak
rohant. Dzsi meg én Paganini segítségére siettünk, és megakadályoztuk,
hogy Gyula kitölthesse rajta a haragját.
A kabinjába vonszoltuk a dühöngőt. Paganini üvöltött és ordított,
csapkodott maga körül, és a végén beleharapott a kezembe, mire egy
fájdalmas kiáltással elengedtem. Most Dzsi nyakát kapta el. Fojtogatta.
Végre Gyula meg tudta vetni a lábát. Gyomron vágta Paganinit. Dzsi
ismét levegőhöz jutott. Odakötöztük Paganinit .a kabinja falához. Az
expanderek szolgáltak bilincsül. A kezem vérzett.
- Most már elég - mondta Dzsi -, majdnem megfojtott.
- Engedjétek el, kígyók! - ordította a megbilincselt. - Engedjetek el,
Rabindranathhoz akarok menni!

202
 Meggyőződtünk róla, hogy szorosan oda van-e kötve, és
visszamentünk az egészségügyi szobába. Szonja a gyógyszereit
igyekezett összegyűjteni.
- Ez már valószínűleg az utolsó stádium - mondta.
- Reméljük - morgott Gyula.
- Nem szabad, hogy továbbra is veszélyeztessen bennünket -
állapította meg Dzsi -, nem jöhet ki többé a kabinjából.

Június ötödike
Úgy lógott a kabinfalon, mint Barabás a keresztfán. Az expander rugói
megnyúltak, amint mozgott, így akarata ellenére tornáznia kellett.
Akartam neki italt vinni, de leköpött, és minden táplálékot visz-
szautasított. Arra gondoltam, kellene neki adni egy ampullát, jobb, ha
elalszik, és nem ébred fel többé. Szörnyű volt ez a gondolat, de nem
kevésbé félelmes, mint az a látvány, amelyet nyújtott, és amely
álmaimban is elkísért. Hamarosan be kellett igazolódnia, hogy
elgondolásaim helyesek voltak.
A beteg Paganini nemcsak bámulatos erőt tudott kifejteni, hanem
meghökkentő intelligenciáról is tanúságot tett. Ez kizárólag egy célra
irányult: hogy kiszabadítsa magát. Hogy ezt hogyan tudta
keresztülvinni, rejtély maradt. Szánja fedezte fel az eltűnését. Hívott
bennünket. Dzsi, Gyula és én a zöldségeskertben kuksoltunk. Amikor
meghallottuk Szonja kiáltását, elkövettük azt a végzetes hibát, hogy
őrizetlenül hagytuk a laboratóriumot. Átkutattuk a kabinokat, Dzsi a
zsilipet őrizte. Egyszerre zajt hallottunk. A laboratóriumból jött.
Paganini őrültségében volt rendszer.
Amikor a nyíláshoz értünk, egy konzerv repült felénk. Úgy védte a
bejáratot, akár Leonidász a Thermopülai-szorost a perzsák ellen. Gyula
megjárta, másodszor is eltalálta egy lövedék. Utána azonban
elszörnyedve láttuk, hogy mit művelt Paganini, Algák lebegtek a
zöldségeskertben, a tápfolyadék gyöngycseppként úszott a levegőben,
plasztikedények kavarogtak. De nem ez volt a legrosszabb. Paganini
módszeresen dolgozott. Igyekezete arra irányult, hogy a halálba küldjön
bennünket. Mielőtt még lefoghattuk volna, mint a megszállott, tört-
zúzott a ¡bonyolult műszerekkel berendezett laboratóriumban. Mérő- és
ellenőrző műszerek hullottak szilánkokra csapásai alatt, mert ezúttal
ügyesebb volt: egyik kezével megkapaszkodott, amíg ütött. A
csőrendszer, a finom hajszálcsövecskék elgörbültek, vagy szétpattantak.
Pillanatokra megmerevedtünk. Dzsi átmászott a nyíláson, egy palack
repült a fejének, de ügyet sem vetett rá.
- Mindenki halott! - üvöltötte Paganini. - Ez a világ megsemmisült!
Amikor megragadtuk, nem tanúsított ellenállást. Elérte célját,
elégedett volt. Ismét a kabin falához kötöztük. Ezúttal azonban olyan
módon, hogy nem szabadíthatta ki magát. Összekötöztük a lábát
zsinórral, és olyan szorosan rögzítettük a csuklóját az expander
fogantyújához, hogy mozdulni sem tudott. Miért nem tettük meg előbb!
203
 Alapos rombolást végzett. Amíg Gyula és Szonja összegyűjtötte az
algákat, és mentette a tápfolyadékból a menthetőt, átvizsgáltuk a
berendezéseket, amelyeknek mostanáig az életünket köszönhettük. Nem
működtek. Hallgattunk. Paganini ordítása idehallatszott. Olyan volt,
mint a farkasordítás.
- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - suttogta Dzsi -,
mindennek, csak ennek nem.
- Üvölt a hiéna - mondta Gyula. - Tegnap még választhattunk: ő
vagy mi. Ö nyert, most majd éhen-szomjan veszünk.
Már gondolkozni sem tudtam, úgy éreztem, megfulladok.

Június hatodika
Órák hosszat próbálkoztunk, hogy a berendezést üzembe helyezzük.
Hiába, az emberi szellemnek a természet kifürkészése nyomán alkotott
csodálatos műve megállt. Emberi ¡agy dolgozta ki évtizedes munkával,
és egy ember agya irányította a kezet, amely másodpercek alatt
szétrombolta. Csak a szeparátor nem szenvedett kárt, a szomj unkát oltó
színtelen folyadék tovább termelődött. Éhen kell pusztulnunk.
Hány nap még az élet? Dzsi megvizsgálta a készletet. Alaposan
csinálta, vitamin- és kalóriatartalmuk szerint csoportosította őket,
számolt, mint egy patikus, mintha egy napon múlna a dolog. A végén
gondterhelten mondta:
- Ha minden héten a minimális mennyiséget fogyasztjuk el,
készleteink nyolc hónapra elegendők. Ez kevés, nagyon kevés.
A hírközlő szondára gondolt. Számításai szerint egy év telne el
megmentésünkig attól az időponttól, amikor megtalálják a szondákat.
- Tehát fejezzük be - mondtam -, minden ellenünk szól, ellenünk
volt az aszteroida, ellenünk volt a légy, ellenünk van Paganini és most
még az idő is.
- Igen nagyvonalúan számoltam - jegyezte meg Dzsi -, szándékosan
hosszabbra becsültem az időt. Előbb is megtalálhatják a szondákat. Lesz
annyi eszük, hogy ne induljanak azonnal, hiszen feléjük tartunk ...
- Miről beszélsz tulajdonképpen? - szakította félbe Gyula. - Hagyd
végre abba a fantáziálást. Amióta ebben a ládában kuksolunk, folyton
valamilyen mentőakcióba kapaszkodsz,
- Ez nem fantáziálás, Gyula - kiabált Dzsi ingerülten -, be tudom
neked bizonyítani fehéren-feketén. Semmi okunk, hogy feladjuk a
reményt.
- Persze hogy nincs, Dzsi, minden a legnagyobb rendben van. Egy
nap majd jönnek, és így szólnak: „Halló, itt vagyunk! Az a Holdra
zuhanás csak ártatlan tréfa volt. Az emlékműveteket is csak viccből
állítottuk fel, az emberiségnek hősökre van szüksége ...” - Tréfás
hangon mondtam, bár nyomorúságos állapotban voltam.
Dzsi feldúl tan válaszolt:
- Higgyetek nekem, kérlek, higgyetek nekem, még remélhetünk .. .

204
 - Mindenben én vagyok a hibás - siránkozott kétségbeesetten Szonja
-, én jobban ismertem az állapotát, mint ti, vigyáznom kellett volna rá.
- Egyikünk sem hibás - mondta Dzsi -, ő sem. Nincs értelme, hogy
ezen töprengjünk. Csak egyet kérek tőletek: ne hagyjatok most
magamra. Várjátok meg ezt a nyolc hónapot, amíg majd együtt
elfogyasztjuk az utolsó adagot. Szonja . .. - Könyörögve nézett rá.
- Nem hagylak magadra, Dzsi - nyugtatta meg Szonja.
- Gyula.
- Miért kínozzuk magunkat annyi ideig? Miért tegyük meg még
egyszer a fél utat a Nap körül?
- Feleletet kérek tőled.
Gyula mélyet sóhajtott.
- Felőlem!
- Engem meg se kérdezz - szólaltam meg -, mi mást tehetnék, mint
hogy igent mondjak? Bár... - Nem folytattam a mondatot.
Dzsi kinyújtotta a kezét.
- Az ampullát, Gyula. Még mindig nálad van.
- Jó helyen van.
- Az ampullát kérem.
- Add már neki oda - szóltam rá -, nem nyeli le előled!
Még néhány intelemre szükség volt, mire Gyula megvált az
ampullától.

Június tizenkettedike
Milyen drága lett egyszerre az idő! Még nyolc hónap. Ismerjük halálunk
napját, kiszámítottuk, mikor fogyasztjuk el az utolsó adagunkat. Egy
maroknyi élelem és hozzá az a kis kocsonyás massza, amely átvezet
bennünket az örök álomra. Mors certus, hora ineertus* - milyen rég volt
az, amikor ezt és egyéb ilyen mondásokat tanultam. Most nem helytálló
ez a latin bölcsesség, mert mi nemcsak azt tudjuk, hogy meghalunk,
hanem a halál időpontját is ismerjük.
Nem félek ettől az órától, nyugodtan nézek elébe. Más foglalkoztat.
Voltaképpen értelmes volt az én életem? Mit mulasztottam el, miről
maradtam le? Talán nem maradtam le semmiről, de sok mindent
elmulasztottam. Olyan sok fontos dolgot kellett volna elmondanom a
fiamnak. Túl keveset törődtünk az utánunk jövőkkel? Pedig lényünknek
egy részét képezik, tovább viszik gondolatainkat a jövőbe. Milyen lesz
ez a jövő? A helyes úton járunk? Ez az a virágos út, amelyről a költők
és filozófusok álmodoztak? Egyszerű dolog igent vagy nemet mondani -
bizonyosság nincs.
Különös, most, hogy napjaink meg vannak számlálva, a legszebb
harmóniában élünk. Csak a fogoly tombol, kínozza idegeinket.
Bedugtuk a fülünket, de üvöltése az agyunkig hatol, és akkor is halljuk,
ha egy pillanatra elhallgat, Dzsi ismét a számításaival foglalkozik. Nem
értem, hogyan tud ebben a nyomorúságos helyzetben koncentrálni.

205
 Június tizennegyedike
Még nyolc hónap. Sohasem éltünk még ilyen békében, mint most.
Érezzük, anélkül, hogy kimondanánk: testvérek vagyunk. Ugyanazok a
kérdések és gondolatok foglalkoztatnak bennünket, és ugyanazt a dühöt
érezzük a fogollyal szemben. Nem azért gyűlöljük, mert üvöltésével az
őrület szélére sodort bennünket. Paganini nem fogja kibírni ennyi ideig,
de ha nem hal meg hamarosan, nekünk is végünk lesz.
Dzsi kétségbeesetten hagyta abba a munkáját.
- Adj neki egy injekciót, Szonja. Abba kell hagynia a nyöszörgést.
Szonja készlete elfogyott. Paganini táplálékot nem fogadott el. Csak
egy-egy korty vizet néha. Fejfájásról panaszkodott, de gyógyszert nem
akart bevenni. Odamentem hozzá.
- Hagyd abba a nyöszörgést, Paganini.
Mereven rám nézett, és így szólt:
- Te ölted meg őt. Engedj szabadon, szabad akarok lenni!
- Hogy még több bajt okozhass. Nem, Paganini. Magad voltál, aki
beállítottad az órát, most várd meg, amíg lejár. - Vissza akartam menni,
de akkorát nyögött, hogy önkéntelenül visszafordultam. Szörnyű
látványt nyújtott, amint ott lógott.
- Engedj szabadon, kedves Stuart - könyörgött -, kérlek, oldozz el.
- Lám, lám - mondtam neki most egyszerre kérni tudsz, és egész
normálisan beszélsz. De többé nem ejtesz át, Paganini. Mi elnézőek
voltunk, te meg elvágtad az életünk fonalát. Nem, én nem oldozlak el.
- Átkozott! - Rázta bilincseit, és szitkokkal árasztott el. Menekültem.
A bejáratnál Szonja várt.
- Roger - suttogta -, annyira sajnálom. Nem hallod, mennyire
szenved? Ez szörnyűbb, mint a halál.
- Felelj egy kérdésemre, Szonja: lehetséges, hogy most is csak
színházat játszik? Az előbb egészen normálisan szólt hozzám.
- Éppen olyan jól tudod, mint én, hogy beteg. De lehetnek világos
pillanatai. Fájdalmai vannak, ezek talán időnként öntudatra ébresztik.
Bizonyára ő is sejti, hogy valami borzasztót követett el, de nem tud róla
számot adni magának.
- Jogunk van megölni?
- Nincs - felelte Szonja határozottan
kötelességünk, hogy megszabadítsuk a fájdalmaitól.
- Kíséreld meg.
Szonja nem kísérelte meg. Céltalan lett volna. Paganini nem vett be
gyógyszert. Az ampullát talán elfogadná. De ki vállalkozna rá, hogy az
ampullát a szájába dugja? Biztos vagyok benne: egyikünk sem képes rá.
Beszéltünk róla Dzsivel. Ő is ellene volt.
- Akkor gondoskodjatok róla, hogy csendben maradjon - jelentette ki
Gyula.
* A halál biztos, az órája bizonytalan (latin)

206
 - Ismét az a kérdés merül fel: ő vagy mi? Sohasem lesz ennek vége?
Meg kell őrülnünk miatta? Én már nem tudom elviselni ezt az üvöltést.
Adjátok oda neki az ampullát, ő már nem tartozik közénk!
- Közénk tartozik - mondta Dzsi.
- És ha ő maga kéri a mérget? - kérdeztem.
- Akkor sem.
- Akkor hát nem bírjuk ki nyolc hónapig! - állapította meg Gyula. -
Meg akarjuk őt szabadítani a szenvedéseitől, ez nagy különbség.
Hallgassátok csak, ez a jajgatás még hetekig fog kínozni bennünket.
Hallgatóztunk. Mintha alagútból jönne, úgy hangzott Paganini
siránkozása. Befogtam a fülemet, de a rettenetes hang nem akart
elnémulni.

Június tizenkilencedike
Ezeket a napokat egyikünk sem felejti el. Nem sok hiányzott, hogy mi is
csatlakozzunk az üvöltőhöz. Gyulának igaza volt, megőrülünk, ha nem
történik valami. Dzsi nem tudott többé uralkodni magán. Ráordított a
fogolyra, erőszakkal a szájába akart dugni egy nyugtatót, de Paganini
kiköpte, és tovább üvöltött. Szabad akar lenni, egyre csak ezt hajtogatta.
Dzsi megkérdezte, bevenné-e az ampullát.
- Igen, add ide az ampullát! - felelte.
Amikor Dzsi visszajött a zöldségeskertbe, egy ampulla volt a
kezében. Gyula felé nyújtotta.
- Add oda neki.
Gyula egy másodpercig habozott. Aztán elvette a dobozkát, és
tapogatva kiment.
- Dzsi, nincs más megoldás?
Kérdő tekintettel nézett rám.
- Te tudsz?
- Feloldozhatnánk.
- Nem, ameddig én élek, Paganini egy méternyire sem mozdulhat el
az űrhajón.
- Te kegyetlenebb vagy, mint Gyula, és szörnyűbb, mint maga a
beteg - mondta Szonja.
Dzsi arca álcaszerűen megmerevedett.
- Négy hét múlva katapultáljuk a szondákat egy olyan pályára,
amelyen földközelbe érnek. Ez az utolsó reménységünk. Nyolc hónap
múlva itt lehetnek a megmentőink. Nehéz időszak lesz ez. Nem tudunk
örökké rá vigyázni. Vagy te hajlandó vagy vállalni érte a felelősséget,
Szonja?
Szonja hallgatott,
- Egyszer találna valahol egy rést -folytatta Dzsi sokféle lehetősége
van, hogy a Darwint végleg elpusztítsa. Biztos akarok lenni az utolsó
percig.

207
 Határozottan beszélt. Most csend lett. Vártunk, és elképzeltük a
kabinban lejátszódó jelenetet. Rémes volt arra gondolni, hogyan nyújtja
át Gyula az ampullát. A várakozás csak nem akart véget érni.
Végre valamitől megzördült a fal. Összerezzentünk. Gyula mászott
be a nyíláson.
- Nem tudom megtenni! - nyögte ki.
- Úgy nézett rám, mint egy állat, és úgy éreztem, hogy én . . .
Átkozott űrhajó! - Zokogás rázta meg.
Ez is csak egy idegcsomó - gondoltam -, ő sem bírja ki nyolc
hónapig. - De ki állja ki? A kabinból ismét Paganini idegtépő jajgatása
hallatszott. Dzsi kivette Gyula kezéből az ampullát.
- Akkor sorsot húzunk - mondta. - Véget kell ennek vetnünk, nem
tudok jobb megoldást.
Micsoda méltatlan játék. Néhányszor kísértésbe jöttem, hogy így
szóljak: „Hadd csináljam én, ne húzzunk sorsot, méltatlan dolog ez.
Méltatlan!” A gondolat, hogy át kellene nyújtanom neki a mérget, még
félelmesebb. De mi más megoldás van ?
Paganini, Dahli, hagyd abba a nyöszörgést! Hagyd abba! Kérlek!
Mindent elvettél tőlünk, félelembe és rémületbe taszítottál, percnyi
szünet nélkül kínoztál bennünket, kímélj meg minket a legvégsőtől.
Dzsi négy négyszöget rajzolt a falra, és lefedte őket Paganini
kottalapjaival. Egyik négyszögben egy kereszt volt, csak Dzsi tudta,
melyikbe rajzolta bele. Mindegyikünknek ki kellett választania egy
négyszöget.
- Kezdd el, Stuart!- szólított fel Dzsi.
- Kezdje más! - Nem vettem le róla a szememet. Ö tudja, hol a
kereszt, el fogja árulni. . .
- Én a harmadik négyszöget választom - mondja Gyula.
- A harmadikat - ismétli Dzsi. Int Szonjának.
Szonja rám néz, és megrázza a fejét.
- Én nem választok, Dzsi. Igazad van, valamit tennünk kell, de ezt
itt. .. nem.
Dzsi szavaira kell gondolnom, amelyeket egyszer Gyulának és
nekem mondott. „Emberként kell végigélnünk ezt az utat, vagy
visszasüllyedünk oda, ahonnan az emberiség valaha elindult. ..”
Szonjának igaza van, de nincs más választásunk.
- Odamegyek hozzá - mondom.
Szonja megérinti a vállamat.
- Várj még egy pillanatig, Roger. Teszek még egy utolsó kísérletet.
Talán rá tudom venni, hogy elfogadjon egy gyógyszert.
- Igen, Szonja, tedd meg - mondom megkönnyebbülten.
Gyula a fejét fogja.
- Eljön az idő, amikor vége lesz ennek, fáj a fejem.
Szonja két perc múlva visszajött.
- Reménytelen. Leköpött, és nem fogad el semmit.
Gyula egyszerre. csak sírós hangon rákezdte:

208
 - Nem kell átmenned hozzá, Stuart, megmenekültünk! Egy űrhajó
közeledik felénk.
Gyula az ablaknál állt. Átszellemülten fordult felénk.
- Foglalkozz egy kicsit vele, Szonja - mondtam -, talán van valami
nyugtat,ód.
- Sajnáltam.
- Megmenekültünk! - dadogta Gyula ismét. - Jönnek... - Sírt.
Dzsi az ablakhoz ment.
- Egy űrhajó! - kiáltotta. - Egy űrhajó! Szonja, Stuart, gyertek, igaz!
Az ablakhoz nyomultunk, és bizonytalanul meredtünk egy
képződményre, amely űrhajónak látszott. Kétségkívül egy űrhajó
közeledett. Még távol volt tőlünk. Gyula a teleszkópot forgatta. Nehéz
volt a kis testet befogni a látómezőbe. Nemcsak azért, mert a Darwin
még mindig imbolygott, hanem mert túlságosan izgatottak voltunk.
- Hívni fognak bennünket! - kiáltotta Dzsi, és kiment. A parancsnoki
fülkében beállította a vevőkészüléket, és keresgélt a frekvenciaskálán.
Egy percig nem lehetett mást hallani, csak búgást és kattogást, aztán
jelzések jöttek a hangszóróból, rövid és hosszú hangok szünet nélkül.
Dzsi teljes hangerőre kapcsolt. A hangok elnémították Paganini
jajgatását. Úgy zengtek végig az űrhajón, mint egy templomi kórus.
Gyula odajött hozzánk.
- Ez zene! - kiáltotta. - Barátaim, ki hallott ennél pompásabb
muzsikát?
Átöleltük egymást. Már nem voltunk észnél, táncoltunk és sírtunk,
örömmámorunkba belezengett az idegen adó éneke, ezek a csodálatos,
egyszerű, biztató, egyforma jelek. A paradicsom zenéje, a Föld hangja a
640,3 megahertz frekvencián.
Amikor ismét az ablak elé álltunk, örömünk csúcsáról ¡a csalódás
legsötétebb szakadékába zuhantunk. Az űrhajó olyan közel volt, hogy a
részleteket is kivehettük rajta. Egy kutatószonda volt, húsz vagy
harminc évvel ezelőtt indíthatták el. Valószínűleg sohasem érte el a
célját, és hozzánk hasonlóan örök pályán kering a Nap körül.
Felismertük a napelemeket és az antennákat, és láttuk a kirakott
szárnyakat, amelyek arra szolgáltak, hogy a tudósok észlelhessék a
mikrometeoritokat. A mi roncsunk párja. Napközeiben a telepek
feltöltődtek, és a szonda sugározta a maga értelmetlen jeleit. Úgy
bukkant fel az ég feketéjén, mint egy égi jel.
Néhány percig az eget néztük. Mi jöhetne még? Most minden
ezerszer rosszabb lett.
Június húszadika
Paganini előtt álltam. Arca mint a viasz, ápolatlan haja a homlokába
lógott, szeme mélyen ült gödrében.
- Paganini, nézz rám, és hagyd abba a jajgatást.
- Oldozz el, szabad akarok lenni! Miért kell itt lógnom? Ö, ti
átkozottak!
- Felelj egy kérdésemre. Ki vagyok én?

209
 - Te Stuart vagy. Engedj szabadon, Stuart, vagy add ide az
ampullát...
- Tehát megismersz. Azt is tudod, mit követtél el? Tudod, hogy
miattad meg fogunk dögleni? Szétverted a laboratóriumunkat. Miéit
nem veszel be gyógyszert? Miért nem hagyod, hogy segítsünk rajtad?
Miért köpsz le mindenkit, még Szonját is, aki annyit tett érted? Milyen
átkozott gazember vagy te, Paganini!
Elcsendesedett, és sokáig nézett rám. Nem tudtam elviselni a
tekintetét, és lehajtottam a fejemet.
- Oldozz el, Stuart, kérlek, nem akarok tovább itt lógni.
- Ha szabadon engedlek, huszonnégy órát sem élnénk - feleltem
anélkül, hogy ránéztem volna -, nincs rendben a fejed, nem nyugszol
addig, amíg mindnyájunkat meg nem ölsz.
- Hamarosan eljön a halál - suttogta -, én nem akarok így meghalni.
A kezemben volt az ampulla, de nem tudtam neki odaadni. Ott
álltam előtte, el-fogódottan és szégyenkezve, és megalázottnak éreztem
magam. Még egy ilyen kör a Nap körül, és a vadon törvénye eluralkodik
a fedélzeten. Mit tett tulajdonképpen ? Megrövidítette szenvedéseink
idejét, semmi egyebet. Fájdalmat és szomorúságot láttam az arcán.
Milyen régen volt, amikor azt a történetet mesélte, álmát a
cipőtisztítóról!
- Paganini - suttogtam -, ha szabadon engedlek, mit fogsz csinálni?
- Szabad akarok lenni, Stuart, szabad akarok lenni! - Örökké ezt az
egy mondatot ismételte.
Kioldottam a lábát.
- Dahli, most figyelj ide jól, szedd össze az eszedet. Velem jössz a
zöldséges-kertbe. Ügyelni fogunk rád, és ha csak megkísérted, hogy
valamit elkövess, akkor megöllek. Megértettél?
- Repülni fogok, és meggyújtok minden lámpást!
- Azt akarom tudni, megértettél-e! Felelj, ha nem adsz világos
választ, újra megkötöm a lábad.
- Nem, nem - dadogta ne kösd meg, mindent megteszek, csak szabad
lehessek!
Megszabadítottam kötelékeitől. Megdörzsölte a csuklóját, aztán
átölelt, és zavaros szavakat dadogott. Megfogtam a karját, és kihúztam a
kabinból.
Szonja egy szót sem szólt, amikor bemásztam vele a nyíláson. Csak
Dzsi meg Gyula ugrott fel, és olyan állásba helyezkedett, mintha
támadást kellene kivédenie.
- Tegyetek, amit akartok - mondtam -, én nem hajtom végre.
Dzsi semmit sem szólt. A nyíláshoz mászott, és azt őrizte. Paganini
úgy nézett körül, mintha most lenne először ebben a helyiségben.
- Nézd csak meg, mit követtél el - dörmögte Gyula, és ez még csak
nem is hangzott barátságtalanul.
- Nem fog elkövetni semmit - közöltem -, megígérte nekem. Hadd
térjen magához.

210
 Paganini egy lépést hátralépett. Háttal állt a falnak: egy mágneses
csík megtartotta. Ahogy ott függött, kitárt karokkal, fekete szakállával,
bozontos hajával, olyan volt, mint a keresztre feszített Krisztus.
Tekintete tétován vándorolt ide-oda. Ez a sajátságos kép megfogott
bennünket, úgy néztünk rá, mintha minden pillanatban valami
valószínűtlennek kellene történnie. Sokáig hallgatott, és úgy látszott,
hogy emlékezetében keres valamit. Végre alig hallhatóan megszólalt:
- Mindnyájan itt vagytok, ez jó.
- Mit mondott? - kérdezte Gyula.
- Azt mondta, mindnyájan itt vagyunk, és ez jó.
A beteg valamivel hangosabban folytatta :
- Szeretnék elbúcsúzni. Kérlek, bocsássatok meg, ha rosszat tettem.
Néha minden elfeketedik a szemem előtt, alakok vannak bennem,
szavak és képek. De most világos van, és látlak benneteket. Te vagy
Dzsi, az okos Dzsi, és te vagy Szonja. Köszönöm, Szonja, mindent
köszönök . ..
Lehajtotta a fejét.
- Meghal! - kiáltottam.
Paganini rám nézett.
- Csak azt akartam nektek megmondani, hogy szép volt a Földön.
Világosan látom .magam előtt. Látom a vizet és az eget, a szelet és az
esőt, a nyarat és a telet.
Szonja felsóhajtott.
- Nem kellett volna idehoznod, Stuart
- szólalt meg Gyula -, nem jó ezt végignézni.
- Hagyd csak - mondta Dzsi halkan -, nekünk van esélyünk a
visszatérésre, neki nincs.
- Egy nyavalyánk van nekünk! - cáfolta Gyula hevesen. - Itt döglünk
meg, mint a kutyák, egyik a .másik után. Igen, mint a kutyák, és ebben
nincs semmi új. Az első teremtmény, amelyet egy körpályára küldtek,
egy kutya volt, és utolsó tartaléka éppen olyan volt, mint a miénk.
- Nem tudsz csendben maradni vagy legalábbis valami másról
beszélni? - kérdeztem fáradtan. - Mire jó ez a panaszkodás?
- Ő kezdte. Én pedig vádolok, amíg csak élek. Vádolom az
embereket, és vádollak titeket és ezt az egész átkozott mindenséget. Ez
csak hallgasson, ez az őrült, és ne meséljen nekünk nyárról és télről meg
szélről és esőről.. .
Paganini félbeszakította Gyula kétségbeesett kitörését:
- Ember vagyok, és ¡mindent megtettem, amit az emberek
megtettek... - Már nem volt közöttünk, ¡amikor eksztázisban szavalni
kezdett: - Köszönöm neked, Föld, és nektek, emberek, és neked, Johann
Sebastian és Rabindranath, titeket követlek. Köszönöm, Buddha ... -
Hirtelen nevek tolultak az ajkára, nevek, nevek, Arisztotelész,
Hérakleitosz, Leonardo, Galilei, Kepler, Newton, Einstein - mint egy
lexikonból, úgy áradtak belőle a nevek. Csodálatos volt, hogyan
világosodott meg így egyszerre az agya. - Ti voltatok -mondta - az
emberiség lelkiismerete. És én közétek tartozom!
211
 Gyula félbe akarta szakítani, de Paganini hirtelen elcsendesedett.
Mély megelégedettség áradt belőle. Olyan volt, mintha egy új ember
időzne itt köztünk, és az volt az érzésem, hogy tényleg búcsúzik,
búcsúzik tőlünk és mindentől, ami ezekben a percekben emlékezetébe
tolul. Ebben a világos órájában olyan volt, mint aki legyűrt teret és időt.
Nem volt benne többé sem harag, sem szomorúság és talán fájdalom
sem. Mintha a teste már kimúlt volna, és csak egy leheletnyi szellem
szólna még hozzánk. Az egész valószínűtlen és rendellenes, mint egész
életünk ezen a roncson. És abnormalitása mégis kifejezett valamit, amit
szavakkal alig lehet visszaadni. Olyan volt, mint valami sötét sejtelem,
amely visszanyúlik a keletkezés káoszába, és amely előretapogatózik az
élet és a halál határán.
Szonja odament hozzá. Csodálatos volt. Kisimította a haját a
homlokából.
- Ne beszélj olyan sokat, Dahli, pihend ki magad. Hosszú út van
mögötted.
- Szonja - mondta Dahli Szonja, mondani akarok valamit neked.
Szonja közelebb ment hozzá, Dahli pedig suttogott valamit, amit mi
nem érthettünk. Csak Szonja válaszát értettük. Szonja ezt mondta:
- Megígérem, Dahli.
Dahli ereje hirtelen elfogyott, Összeros-kadt. Szonja tartotta.
- Segítsétek bevinni a betegszobába.
- Meghalt? - kérdeztem.
- Nem - felelte Szonja.
- Előttünk megy el - mondta Gyula.
- Nemsokára Misa mellé kerül. Részvétet kellene ereznünk, de
éppen ez az, ami már idegen tőlünk.
Senki sem felelt rá. Az egészségügyi szobába vittük Paganinit, és az
oszlophoz kötöztük. Szonja mellette maradt.

Június huszonkettedike
Paganini két napja alszik. Attól való félelmünkben, hogy megint
elkövethet valamit, újra meg újra felkerestük. Nyugtalanul alszik, és
néha beszél álmában. Egy nagy folyóról meg egy lányról mesélt
valamit.
Irigylem az álmát. Gondolataim már nem képesek felidézni hazám
képét. Minden olyan messze van, csupán egy halvány árnyék, egy
homályos sejtelem maradt meg belőle. Csend van, kísérteties csend a
fedélzeten. És még szűk nyolc hónap van előttünk. . .

Később . . .
Sokáig álltam az -ablaknál. A csillagok plasztikusan, mint fénylő labdák
vettek körül bennünket; semmi villogás, semmi mozgás, egy gigantikus
színház karnyújtásnyira és mégis elérhetetlenül távol. Az Alpha
Centaurit akartam látni. Napunk legközelebbi szomszédját, de nem jött
212
be a látómezőbe. Vannak emberek, akik komolyan beszélnek arról,
hogy a jövő nemzedékek majd a csillagokba repülnek. Micsoda
meggyalázása ez az értelemnek! Sohasem fogja az ember elhagyni ezt a
Naprendszert. Az ilyen repülés csak öncélú lehetne, az emberiségnek
mit sem használna, mivel évezredek telnének el, mire egy űrhajó akár
csak a szomszéd napot is elérné. Talán akadnak majd egyszer
„idealisták”, akik a kíváncsiságtól űzve örökre búcsút mondanak a
Földnek. Már most sajnálom
nem, megvetem őket. Az idealizmus és a fanatizmus nyilván egy
gyökérből táplálkozik. Törvényt kellene hozni, amely az idealizmust
bünteti...
Gyula később csatlakozott hozzám. El akartam neki mondani
gondolataimat, de nem érdekelték sem az idealisták, sem az Alpha
Centauri. Gyulának egyetlen gondolata volt: a Föld. Ezer értelmetlen
dologra emlékezett, amelyek az én agyamból már rég kihullottak. így
kezdett most váratlanul a gesztenyéről mesélni.
- Emlékszel még, Stuart - kezdte álmodozva -, szeptemberben érik a
gesztenye. Aztán a tüskés zöld golyó lehull a fáról, és felreped.
Szétnyitod, és előbukkan a fényes, barna gesztenye. Amikor kicsi
voltam, mindig összegyűjtöttem. Szeretnék még egyszer gesztenyét
gyűjteni, te is, Stuart?
- Ne gondolj erre - mondtam. Ö azonban tovább beszélt, amíg a
kabinomba nem menekültem.

Június huszonharmadika
Néha kísértésbe esem, hogy széttépjem a feljegyzéseimet. Igyekeztem
minden lényegeset megragadni, de hogy lehet visz-szaadni ezt a
vigasztalanságot? Ülünk a zöldségeskertben, vagy nyugtalanul
járkálunk az űrhajóban, és örökké ugyanaz a kép. Ismerek minden
sarkot, minden bordát, minden szegecset. Megértem Paganinit - néha ón
is szeretnék mindent összezúzni . . .
Csuklómon most a világidő szerint huszonkét órát mutat az óra.
Állítólag pontosan jár, egy csiszolt kvarcdarabka hajtja. Ki tudja, itt is
érvényes-e. És a hónapok adatai? Meg vagyok róla győződve, hogy már
régen nem helyesek. Érzésünk szerint egy egész élet telt el azóta, hogy
úton vagyunk. Dzsi ragaszkodik ezekhez az adatokhoz. Én tehát a
napokat és a hónapokat a fedélzeti óránk alapján vezetem be.
Délután Dzsi átjött hozzám. A naplómat akarta látni. Megtagadtam.
- Ez nem kíváncsiság, Stuart - mondta. - Csak azért fontos nekem,
hogy a naplódat majd katapultálhassuk. Mindent beleírtál?
- Nem - feleltem -, ki tudná ezt mind leírni?
Bólintott.
- Legalább kapjanak valami képet erről az átkozott életről. Akkor
talán egyik vagy másik majd megérti, amit eddig nem értett meg: mit
jelent a Föld. .Én is írtam. Megpróbáltam érdekes matematikai téridő-
problémákat kiszámítani. Ez most nem olyan fontos számunkra. A jövő
213
héten katapultáljuk az első hírközlő szondát. A második tíz nappal
később követi, a harmadik további tíz nap múlva. Az egyiknek csak
földközelbe kell jutnia. A szondák tartalmazzák majd pályánk
pozícióadatait. Minden kész. Az utolsó szondába kerül a naplód.
- És te tényleg reménykedsz ezekben a szondákban, Dzsi?
- Igen, Stuart. Ezt egyszer már kérdezted. Csak ez a remény tart már
életben. Félek a haláltól, nem akarom, hogy itt legyen a sírom, ez az
egész.
- Ez nem tőlünk függ, Dzsi. Mennyi reményünk foszlott már szét.
Nincs ellenvetésem a. terveddel kapcsolatban, de félek ezektől az utolsó
hónapoktól.
- El fognak múlni. - Hirtelen megragadta a csuklómat, és áthatóan
nézett rám. Szemében fanatizmus égett. Még sohasem láttam ilyennek. -
Én hiszek - suttogta -, én hiszek. Én hinni akarok a
megmenekülésünkben. Meg fognak bennünket találni, Stuart, meg
fognak találni! Mindennap ezerszer elsuttogom ezt az egy mondatot:
meg fognak bennünket találni. Vissza akarok menni, vissza a Földre! Ha
nem élne bennem ez a hit, már régen nem volnék más, mint egy állat. És
neked is hinned kell, Stuart, mindnyájatoknak hinnetek kell benne! -
Lázas pír öntötte el az arcát.
- Dzsi, mi van veled? - kiáltottam fel ijedten. - Beteg vagy?
- Nem, nem - mormogta -, hiszek! Hiszem, nogy megtalálnak
bennünket, hiszem, hogy megtalálnak bennünket! Mondd utánam,
Stuart: hiszem, hogy megtalálnak bennünket!
- Igen, Dzsi, hiszem - mondtam megzavarodva -, biztos, hogy
visszavisznek bennünket... - Borzasztó félelmem támadt, hogy már az ő
fejével is baj van.

Huszonhárom óra negyven

Paganini ismét izgalmat okozott. Most már utoljára. Eltűnt. Egyedül
oldotta volna meg a kötelékeit? Szonjára gyanakszom, azt hiszem, ő
szabadította meg, részvétből. Hiszen megígért neki valamit. Mi nem
kérdezzük, ő pedig nem szól semmit.
Tíz percig tartott, amíg megbizonyosodtunk, hogy már nincs a
fedélzeten. Az ablakhoz nyomakodtunk, semmit sem láttunk belőle.
Csak egypár papírlapot fedeztünk fel - a munkáit. Ezeket magával vitte.
Kísértetiesen röpködtek egyre nagyobb távolságban mögöttünk. Vajon
hogyan hajtotta végre ezt a bűvészmutatványt, hogy ilyen észrevétlenül
eltávozott? Ez mindnyájunk számára rejtély marad. Napok óta
figyelhetett .bennünket, és így tudta, mikor alszunk. Feltétlenül észnél
volt, amikor kimászott a zsilipen. Rajta volt az űrruhája, előírásszerűen
kinyitotta a zsilipet, és újra bezárta.
Bárcsak olyan lennék, mint Szonja. Ő sír. Ül az egészségügyi
szobában, és siratja Paganinit. Én nem tudok sírni, és érzelmeimet sem
tudom számokban és tételekben feloldani, mint Dzsi. Hogy mi megy
végbe Gyulában, nem tudom: rákapaszkodik az ablakra, és
214
szakadatlanul bámul kifelé. Paganini, Dahli, hányszor akartál
őrültségedben madár lenni, csillagról csillagra repülni! Most madár
vagy.
Örökké rá kell gondolnom. Sohasem fogom elfelejteni kínjait és
örömeit, sötét és világos óráit. Dahli, te már szabad vagy. Hamarosan
követni fogunk . . .

Július másodika
Ma katapultáltuk az első hírközlő szondát. A pályaadatainkat és a
segélykérésünket tartalmazza, semmi egyebet. Egy szót sem a két halott
társunkról. Csaknem egy óra hosszat figyelhettük a szondát, aztán
elmerült az éles napfényben. Reménység . . .
Paganini sorsán nem tudjuk 'túltenni magunkat. Senki sem beszél
róla, de szelleme kísérteiként jár közöttünk. Félek, hogy mindnyájan
megőrülünk. Vagy már régen őrültek vagyunk? Már nincs mércénk.
Csupán egyet tudok biztosan: nincsen értelmetlenebb dolog, mint az idő
fogalma. Csak most értem meg, mit jelent az, amikor a földi
asztronómusok az univerzummal' kapcsolatban mindig millió vagy
milliárd fényévekről beszélnek. De még ez is földi elképzelés, a
valóságban az időfogalom a kozmoszban egyszerűen nevetséges.
Kezdem idétlennek találni, ha így jelzem az időt: nyolc vagy
huszonnégy órával később. Ugyanígy irthatnám: nyolcvagy
huszonnégymillió évvel később . . .

Július tizenkettedike
Hangszalagra mondtuk utolsó üdvözletünket. Dzsi nagyon tárgyilagos
és nyugodt volt, mint mindig, Szonja csodálatra méltóan bátor. Én
hasonlóképpen igyekeztem, hogy ura maradjak idegeimnek. Gyulának
nem sikerült. Nem tudta végigmondani. Töltöttünk neki egy kis
konyakot. Egy órával azután, hogy a szonda a hangszalagokkal elindult,
Dzsi izgatottan jött be a zöldségeskertbe. Lehet, hogy a pályaadatoknál
két hamis számot közölt. Ezeket az utolsó szondában feltétlenül
helyesbíteni kell. Nem csodálkoznék, ha az egész számítása hamis
volna. Megnéztem néhány tételét és számát. Olyan sok nulla volt
bennük. Le'het a nullát hatványra emelni?
Nem tudok sem olvasni, sem számolni, olyan nehéz koncentrálni. És
nagyon nagy csend van, kísérteties csend. Csak legalább hamarosan
vége lenne az egésznek. Élő testtel rohadunk el. . .
- Az első szonda már földközelben lehet - mondta Dzsi.
A hamis számaira gondoltunk és hallgattunk.
- Az első szondában helyes adatok voltak, abban biztos vagyok. -
Egy kis szünet után: - Miért hallgattok?
- Miről beszéljünk, Dzsi? - kérdezte Gyula. - Hiszen már mindenről
beszéltünk, mindenről. Csak egyet szeretnék tudni. Mi értelme van az
életnek? Miért élünk?
215
 - Hogy ismeretekhez jussunk - válaszolta Dzsi.
- Milyen ismeretekhez?
- Hogy van egy paradicsom, amelyet az emberek (teremtettek.
- Álom - mondta Gyula álom.
Egy idő után Szonja megjegyezte:
- Az emberek a paradicsomot mindig a Földön kívül keresték.
Minden vallás a semmibe irányította a tekintetüket. Nem fogják
megérteni, hogy mindent a Földön kell megtalálniuk.
- Lehet - tettem hozzá. - Ahhoz, hogy megérthessük, mit jelent a
Föld, először meg kell ismernünk ezt a világot.
Csend. Csak óráink ketyegését halljuk. Ügy hangzik, mint egy
hangos kopogás, így kopog a kapun a sorsunk - még hét hónap. A
fedélzeti ablakon keresztül ránk merednek a csillagok, mint hónapok óta
mindig. És továbbra is bámulják majd a világunkat, óráról órára, napról
napra, mozdulatlanul, mint egy kísérteties állat, amelynek milliárd
szeme van . . .
- Talán mégis igaza volt Paganininek
- suttogta később Gyula mindig csillagról csillagra akart szállni.
Lehetnek valahol másutt egyéb lakott világok, jobbak, mint az, amely
után annyira vágyódunk.
- Nincsen jobb világ, mint a Föld -válaszolta Dzsi -, mert nem lehet
jobb víz a földinél,' jobb talaj a földinél, szebb felhő a földinél,
pompásabb erdő a földinél. Mindezt fájdalommal szerezte meg
magának az ember, minden kincset, amelyet hallhatunk, láthatunk,
érezhetünk . . .
- De vannak más lakott világok is -szakította félbe Szonja talán egy
napon majd érintkezésbe léphetünk velük.
- Soha, Szonja. Millió fényéveket nem lehet áthidalni. Mi hasznunk
van nekünk egy olyan feleletből, amely a kérdés után tíz-, húsz- vagy
még több millió évvel jut el hozzánk ? Bízzuk a fantáziára, hogy a
világegyetem mélységeit bejárja . . .
- Senki sem mondhatja ki - jegyeztem meg hogy ez lehetséges, az
meg nem. Vannak más lakott világok is. Tehát egy napon az emberek
majd vándorútra kelnek, és meglátogatják szomszédaikat.
Dzsi hallgatott.
- Minek? - kérdezte Gyula.
- Minek? - vontam meg a válla,mát.
- Miért szálltunk fel mi? Miért keres, kutat az ember?
- Mi csak álmodhatunk más lakott világokról - szólalt meg Dzsi. -
Olyanok, mint a tükörkép: közeli vagy távoli, de sohasem megfogható.
Természetesen lehetséges volna nagyobb űrhajókkal örökre elhagyni a
Földet. Emlékeztek még arra a néhány hónappal ezelőtti szupernóvára?
- Persze - jegyeztem meg ironikusan.
- Valóban. Sokat gondolkoztam rajta, és számolgatni is próbáltam.
Nincs kizárva, hogy egy szupernóva esetében két egymással szemben
álló világgal van dolgunk. Egy anyagvilág nekirohan egy antianyag-
világnak. Ezzel magyarázható a szörnyű intenzitásnövekedés. Két
216
csillag tömege energiára átszámítva: E=im-c2, talán ez a megoldás?
Még nem tudjuk pontosan, de afelől nincs kétség, hogy léteznek asnti-
anyagvilágok - a tükörképeink . ..
- Úgy gondolod, hogy ez az antianyag már megszabja az űrhajózás
határait? -kérdezte Szonja.
- Egy űrhajónak egy ilyen világgal való érintkezéséből nova
keletkezne - válaszolta Dzsi de ilyen messzire egyáltalán nem juthat el
az ember. Teljesen elegendő a Föld közvetlen környezetét felkutatni, a
Holdat, a Vénuszt, talán még a Marsot és a Jupitert.. .
- Én nem töprengek ilyesmin - jelentette ki Gyula. - Ha én még
egyszer visz-szakerülhetnék a Földre, bányász lennék. Beleásnám
magamat a földbe, mint egy vakondok, kézzel-lábbal megkapaszkodnék
benne. Senki sem hozna el engem többé a Földről, egy űrhajózás-ellenes
ligát alapítanék . . .
Szavai halálos komolyak voltak, de egyben komikusak is. Egy
darabig nallgat-tunk, elmerültünk gondolatainkban. Azután Dzsi szólalt
meg:
- Lehet, hogy fantasztának tartotok, de arra a meggyőződésre
jutottam, hogy nincs az emberiségnek sürgősebb feladata, mint az
űrhajózás.
- Ez a meggyőződés nekem valóban kissé fantasztikus - jegyezte
meg Szonja, én pedig csatlakoztam hozzá.
- Nem az anyagi haszonra gondolok -válaszolta Dzsi. - Az emberek
évezredek óta háborúban élnek. A következő mindig rettenetesebb volt,
mint az előző. Ma egy háború kioltaná a Földön az életet. Ha az
emberek úgy látnák a Földet, mint mi, egy kicsiny golyónak, amely úgy
repül a min-denség mélyén, mint egy űrhajó, akkor talán nem tennék
olyan könnyelműen kockára ezt az egyetlen létezési lehetőségünket. A
Földön úgy érzik az emberek, hogy az a világ közepe. Minden fölötted
boltozó-dik, és minden körülötted forog, a síkság végtelennek látszik, és
feledteti, milyen apró ez a bolygó a valóságban. Az ember tudatában
helyet kell kapni a felismerésnek, hogy mennyire egyszeri ez a mi
létünk, és milyen aprók vagyunk a minden-séghez képest. Az űrhajózás
egy új gondolkozás kezdete lehetne, amely a tudás mellé megadná az
érzést: egy bolygó lakói vagyunk.
- Egy bolygóé - morogta Gyula hallottad, Stuart? Ö is az idealisták
közé tartozik, akiket te nem állhatsz. Most osztom az ellenszenvedet.
Elegem van már ezekből a humanizmustól csöpögő gondolatokból . . . -
Gyula felállt. - Miért meséled nekünk ezeket? - rivallt rá Dzsire. - Mi
közünk az emberekhez? Törődnek ők velünk? Miattam újra neander-
völgybeliek-ké válhatnak!
Szonja rám nézett. Szó nélkül is értettük egymást. Mi értelme van
annak, hogy az emberiség sorsáról vitatkozzunk? A saját életünket kell
megoldanunk, ez is elég nehéz, mert a napjaink meg vannak számlálva.
Magukra hagytuk Dzsit meg Gyulát.

217
 Július tizenkilencedike
Ez a dátum egy lényegtelen dologra emlékeztet. Ma negyvennégy éve
pillantottam meg ezt a világot. Ezt a világot? Nem. A Föld színpompás
világát. Egy-két ember talán megemlékezik ott lenn a születésnapomról.
Cedrice, Alexander Wulko vagy más bajtársam. Beszélnek rólam,
felemlegetik érdemeimet, ahogy szokás, ha halottra emlékeznek. Itt
senki sem vett tudomást erről a napról, sem Dzsi, sem Gyula, sem
Szonja. Engem magamat is csak feljegyzéseim véletlen keltezése
figyelmeztetett rá. Huszonnégy óra, akárcsak a többi. És mégis ürügyet
ad arra, hogy megkérdezzem: értelmes volt az életed? Megérte? Árnyak
módjára tolulnak emlékezetembe epizódok, apróságok, amelyek
megragadtak bennem. Élmúltak, visszavonhatatlanul elmúltak. Mi
maradt meg? Vágy, szerelem és tehetetlen reménység.
Kívül, alig néhány méternyire tőlem, Misa alussza örök álmát.
Valahol Dahli, a mi szegény Paganinink halad pályáján,
megtalálhatatlanul, örökre nyomaveszet-ten. Most értem meg, hogy
utolsó világos órájában mindarra igyekezett emlékezni, ami érdemes
egy ember emlékezetére. És mi? A mi szegényes létünknek, a mi
halálunknak nincs jelentősége? Vajon érdemesek vagyunk-e az
emlékezetre?
Töprengek, csak töprengek, gondolatok áradata torlódik fel bennem.
Miért élünk? Gyula egyszer ezzel a kérdéssel gyötörte magát. Miért? Ez
a legértelmetlenebb és legkevésbé fontos kérdés, amelyet az ember
feltehet. Abból az ősanyagból vagyunk összegyúrva, amelyből a
mindenség felépült. A természet szeszélye, a véletlenek láncolata
szerves anyagokat rakott össze, amelyekből évmilliók alatt kifejlődött
az élőlény. Véletlenek határozták meg a Darwin útját és vele a mi
életutunkat. A logika kegyetlen, és csak ezt a választ engedi meg a
miértre. Minden további kérdés a misztikumba vezetne.
Nem, nem ezen a kérdésen kell gondolkodnunk, hanem egy
másikon. Kik vagyunk mi, emberek voltaképpen? Ki vagyok én, aki
születéséről, létezéséről, haláláról tud? Magasztaljuk a nagy
felfedezéseket és találmányokat, amelyekhez dicső nevek fűződnek, és a
mártírok jogára gondolunk, akik életüket adták az értelembe vetett
hitükért. De van életünkben egy pillanat, amely nagyobb és méltóbb
volt, mint ezek, az egyébként jelentős események. Valaha egyszer az
ember öntudatra ébredt. Valaha egyszer habozva és csodálkozva
megállapította: én vagyok, én, én élek, én vagyok az úr ezen a bolygón.
ÉN VAGYOK! Micsoda felismerés!
Kik vagyunk mi? Tudunk létünkről, kerestünk és kutattunk, és nem
kíméltük életünket egy csipetnyi új tudás megszerzéséért. Ma már
ismerjük az anyag felépítését, kezünkben tartjuk az atomot. Felkutattuk
a Földet, lépésről lépésre meghódítottuk, és hatalmunkba vettük. Ott
tartunk, hogy ezt a mi otthonunkat már szolgálatunkba kényszerítjük,
meghatározzuk helyét a térben, és szomszéd bolygóinkat is nézegetjük.
Ismét egy új lét küszöbén állunk. Dzsi mutatott rá, hogy tudjuk és
érezzük: egy bolygó lakói vagyunk. Ismerjük a természet törvényeit,
218
ezért eljön majd az idő, amikor meg fogjuk határozni távoli napok
pályáját, és hatalmas energiájukat hasznosítjuk. Hasznosítjuk? Milyen
célra? Ez a kérdés veti szét egykori és jelenlegi létünkről alkotott
minden elképzelésünket. Szinte megborzongok a gondolatra és
felismerésre: nincs többé visszaút. Az ember nem állhat meg, nem
hagyhat fel a gondolkodással, a kutatással és a formálással. Szüksége
van az atom erejére mint energiaforrásra, szüksége van az űrhajózásra,
hogy új ismereteket szerezzen. A fejlődésben minden megállás
visszaeséshez vezet. Kik vagyunk hát mi, akik fejünkbe vehetjük, hogy
egyszer majd rátesszük. kezünket a bolygónkon kívüli anyagra?
Tehetetlenségünket, érckoporsónkba bekövetkező elkerülhetetlen
végzetünket tekintve, vakmerőnek tűnik számomra a válasz. Ha
visszatekintek az emberiség történetére, és ha a jövő nemzedékek képét
szemlélem, úgy érzem: mi magunk vagyunk a Teremtő! Nem hatolunk-
e gondolatainkkal az univerzum mélyére? Nem ismerj ük-e és értjük-e
napról napra jobban? Bennünk tükröződik, hozzánk tartozik a
mindenség. Elkerülhetetlen bizonyossággal hatolunk be a kozmosz
mélységeibe, és birtokunkba vesszük. Az emberiség leszármazottai
távoli bolygók miriádjain tesznek majd tanúságot teremtő
tevékenységünkről.
Mit jelent ebben a mérhetetlen folyamatban a mi pusztulásunk?
Élünk-e vagy nem élünk mi négyen a Charles Darwinon, ennek
körülbelül akkora a jelentősége, mint egy veréb kimúlásának. Éppen
olyan lényegtelen, mint Gyula miértje. Csak az emberiség egésze,
fennmaradása számít.
Jó dolog ebben az órában ilyenekre gondolni, könnyebb lesz a búcsú
. . . „Minden múlandó - csupán jelkép; ami elégtelen, itt eseménnyé
válik ...”

Egy órával később

Szonja itt van nálam. Megemlékezett a születésnapomról. Köszönöm,
Szonja, köszönöm ...
Itt alszik most a kabinomban. Lélegzet-vétele egészen nyugodt és
egyenletes. Szüntelenül nézem, és gondolatban beszélek hozzá. Igazad
volt, drágám, amikor egyszer azt mondtad: ameddig emberek lesznek a
Földön, addig mi ott leszünk köztük. Igen, te sem voltál és nem is. vagy
kisebb, mint azok, akiknek nevét a történelem fóliánsaiba bejegyezték.
Akkor is közöttük leszüjnk, amikor nevünket már rég elfeledték. Hiszen
a mi életünknek értelme volt, és szép is volt - mindennek ellenére.

Július huszonkettedike
Utolsó soraim. Katapultálni akarjuk a szondát, amely ezt a naplót
magába zárja. Dzsi türelmetlen. A szonda babonás tisztelet és
reménység tárgya lett. Reménység -egész szókincsünk ebből az egyetlen
szóból áll: Reménység!
219
 Néhány hónap még, és véget ér ez az élettelen élet. Hét hónap -
elborzaszt ez az idő. Köszöntlek benneteket, emberek, én . .. szavak,
csak szavak ...

Tizenhárom óra tizenkét perc

Roger Stuart

220
XXII.

Céltudatosan összeillesztett anyagokból álló apró alkotmány a Charles

Darwin. A kiszámíthatatlan véletlen planetoidává tette; a természet
törvényeinek alávetve kering örökös pályáján, bolygórendszerünk
központi csillaga körül. És négy ember, négy életben maradt vár,
epekedik, reménykedik néma kétségbeeséssel a csodában, amely
szüntelen száguldásának megálljt parancsol. Életük forrása a munka, az
értelmes, hasznot hajtó tevékenység kiapadt, élelmiszerkészletük
kimerülőben. Nem tudják, hogy segély kiáltásukat meghallották, és azt
sem tudják, hogy valamivel több mint egymillió kilométer távolságban
már közeledik a Johannes Kepler.
A két űrhajó tehát közeledik egymás felé. A pályaadatok szerint,
amelyeket a hírközlő szondában találtak, be kell következnie a
találkozásnak. De mi történik akkor, ha ezekbe az adatokba akár csak
egy apró számítási hiba csúszott be? Egy helytelen mérés, egy rossz
helyre tett vessző - és a két űrhajó több százezer kilométerre száguld el
egymástól. Erre senki sem tud válaszolni, a Kepler fedélzetén és az
irányítóközpontban elhelyezett elektromos agy sem. Akkor marad a
kutatás a gyufaszál után az óceánban; egyszer, rettentő régen Sjögren
professzor idézte fel ezt a képet, amikor az expedíció értelmetlenségét
akarta szemléltetni. Vajon igaz lesz-e?

A Johannes Kepler úgy látszott, mintha egy helyben állna. Az

irányítóközpontnak szánt szavak tizenegy perc és három másodperc
alatt érték el céljukat. Az expe-díciós űrhajó három lakója csak ritkán
pillantott ki a fedélzeti ablakon. A Földdel való állandó kapcsolatuk
ellenére hatalmába kerítette őket a reménytelenség és az elhagyatóttság
érzése. Vajon hol az a csillogó pont, amely miatt hónapokkal ezelőtt
felszálltak?
Létezik-e egyáltalán? Még néhány hét, és a Darwin
élelmiszerkészlete kimerül. Hetek - ez maga a végtelenség. Hiába
kereste automatika a rádiójuk frekvenciáját. Nem adtak életjelt
magukról. Eredménytelenül köröztek a keresőberendezések, kutatták át
fokról fokra a körülöttük levő szférát. Csend, sötétség és a beleültetett
csillogó fénypontok miriádjai, távoli napok. Végtelen idő és tér.
Régen elolvasták már Roger Stuart naplóját. Minden végtelenül
távolinak látszott. Mi történt az utolsó hírközlő szonda elindítása óta?
Élőket keresnek még? A három űrhajós akarata és reménykedése tette
elviselhetővé mindazt, amit ez az út 'követelt tőlük. Többet tettek,
221
többet viseltek el, mint amennyi emberi mértékkel elképzelhető. Most
úgy érezték, hogy erejük csökken, akaratuk lanyhul. A csend felőrölte
őket, a kétség, hogy helyes pályán haladnak-e, megbénította
gondolkodásukat.
Cedrice volt az első, akit láthatóan elhagyott az önuralma. Eleinte
megkísérelte, hogy tárgyilagosan megokolja, miért nem érhetik el
céljukat. Ellentmondást várt, de sem Jephson, sem Massimu nem
válaszolt neki. Ekkor Cedrice elvesztette önuralmát. Visszahúzódott a
parancsnoki fülkébe, ösz-szeköttetést létesített az irányítóközponttal, és
az expedíció megszakítását követelte.
Massimu a lelkére beszélt:
- Te akarod feladni, Cedrice, éppen te? Elfelejtetted, hogy várnak
ránk? Hogy bármelyik nap megállapíthatjuk a helyüket?
- Elszámolták magukat - dadogta Cedrice rossz helyen keresgélünk.
Már régen végük van, a hét hónap letelt.. .
Massimu bebizonyította, hogy még néhány hét hiányzik a megadott
időből. Cedrice fokozatosan megnyugodott. Az irányítóközpont
jelentkezett.
- Kitartunk - mondta Massimu de mondjátok meg, ha a keresés
értelmetlenné vált. - Ecsetelte a fedélzeten kialakult helyzetet. Cedrice-
nek rosszat tett, hogy elolvasta a naplót. Szüntelenül attól fél, hogy
rossz helyen kutatnak. De Jephson ereje is kimerült. Magába roskadtan
üldögél kabinjában, elvesztette a reményét. Maga Massimu is
kételkedett a sikerben, de csak ismételte a szöveget, amelyet már
százszor elmondott: - Nemsokára náluk leszünk, talán ma vagy holnap. -
A valóságban egészen más meggondolás késztette arra, hogy kitartson.
Többé vagy kevésbé mindnyájan tudták, hogy nincs számukra visszaút.
Meg kell találniuk a roncsot, és meg kell menteniük utasait - élve vagy
halva. Enélkül értelmetlenné válna életük a Földön. Ha megszakítják az
expedíciót, életük végéig szemrehányásokkal illetnék magukat.
A zöldségeskertben üldögéltek.
- Ha most visszafordulhatnánk - szólalt meg egyszerre Henry
Jephson -, hat-hét hónap múlva otthon lennénk.
Nem kapott választ. Hallgattak. A múló percek örökkévalósággá
váltak.-
- Hány nap még, Georg? - kérdezte Cedrice. - Hány napig élhetnek
még?
- Ha az adataik helyesek, akkor még húsz-huszonöt napig.
- Húsz napig - ismételte Cedrice. Felállt, és a teleszkóphoz lépett. A
mozdulatáról látták, hogy az objektívet a Föld felé irányítja. Jephson
kimászott. Kicsit később hallották, hogy liheg. Az expanderrel
gyakorlatozott.
- Igaza van Henrynek - mondta Massi-mu -, most a legértelmesebb
dolog, amit tehetünk, ha az egészségünket ápoljuk. Gyere, Cedrice . . .
Massimu kimászott. Cedrice tekintetével követte baj társát. Egy kis
idő múlva ő is kimászott, és fáradtan kabinja felé indult. Kétségbeesett
erőfeszítéssel igyekezétt ernyedt izmait az expanderrel edzeni.
222
 Meddig tart még ez a repülés egy elérhetetlen cél felé? Ki akartak, ki
kellett tartaniuk, de a betegség, a negyedik, a láthatatlan utas bármikor
rájuk támadhatott.
Csak egyetlen dolog szabadíthatta volna meg őket ettől a láthatatlan
útitárstól: ha elérik útjuk célját. Nem is sejtették, milyen közel járnak
hozzá.
Összesen hat és fél hónapos repülés után, február huszonnegyedikén,
világidő szerint tizenöt órakor, a Johannes Kepler legénysége a
Nagymedve Csillagképében apró fénylő pontot pillantott meg. A kis
égitest lassan haladt két ívmásodperccel a Mizar csillag alatt. - amely a
katalógusban a görög zéta betűnél szerepel -, a Nagymedve utolsó rudas
csillaga, a Be-netnas felé. A Johannes Kepler iránya -az űrhajó a
felfedezés időpontjában hajtómű nélkül repült - négy fokkal tért el a
kiszámított adatoktól.
Ugyanebben az órában az irányítóközpont a következő izgalmas
jelentést kapta Massimu parancsnoktól: „Felfedeztük a Charles Darwin
űrhajót! Koordináták: rektaszcenzió - 200°31’ - deklináció = 48°5’.
Távolság harmincnégyezer kilométer. Bekapcsoljuk a hajtóművet, és
kézi irányítással helyesbítjük a röppályát. További jelentés a
megközelítés után.”
A megközelítési manőver néhány perccel a világidő szerinti
tizennyolc óra után fejeződött be. A Johannes Kepler ötven-méternyire
lehetett a' Charles Darwintól. Massimu, Jephson és Cedrice Stuart a
parancsnoki kabinban állt. Mind a hárman űrruhát öltöttek. Adójuk
szünet nélkül sugározta a jelzéseket a Darwin felé.
Várták a választ, és nem tudták, vajon van-e még élet a roncson. Egy
gyenge nagyítású teleszkóp lencséjén át Cedrice megfigyelhette a
Darwin kísérteties sziluettjét. Látta a sérüléseket, és látta az élettelen
testet az űrhajó oldalán. Minden erejét összeszedte, hogy nyugodt
maradjon. Hosszú ideig úgy látszott, hogy testvérhajójuk fedélzetén
minden élet kialudt. Azután Cedrice hirtelen összerezzent. A Darwin
kabinablakában egy női arcot fedezett fel. Kifejezéstelennek látszott,
sem öröm, sem meglepetés nem tükröződött rajta. De lehet, hogy ez
csak a vastag ablaküveg miatt látszott így. Valamivel később a nő
mellett két szakállas férfi bukkant fel. Cedrice látta, hogy beszélgetnek,
és újra meg újra a Kepler felé pillantanak. Az egyik férfi haja hófehér
volt. Cedrice nem ismerte meg a férfit.
Egy kezét érzett a vállán. Védősisakja ablakán át Jephsont pillantotta
meg. Űti-társának komoly hangja a mikrofonon át érkezett hozzá.
- All right, Cedrice, mindjárt ott leszünk náluk, in the nick of time.
- Igen - mondta Cedrice -, még éppen idejében. - Viszonozta
Jephson búcsúintését, majd Massimu is biztatóan bólintott feléje. A két
űrhajós belépett a zsilipbe. Cedrice a fedélzeti ablakon át ismét a
Darwint figyelte. A nő még mindig ott állt, a két férfi már nem látszott.
Nyolc perc telt el. A hangszóró felbúgott. Az irányítóközpont
jelentkezett. Cedrice válaszolni, akart, amikor észrevette két baj társát.
Kötéllel biztosítva a Charles Darwin előtt lebegtek. Hallotta
223
felszólításukat, és látta, hogy belülről felnyitják a zsilipet. Az
irányítóközpont ismét jelentkezett.

224
UTÓSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

1956-ban, egy meleg júliusi napon, tehát sok évvel e regény megírása
előtt, meghívott budai házába, egy kis csevegésre Rácz Aladár
professzor, az ismert magyar cimbalomművész. Beszélgetésünk témája
a zene volt, főként Bach, akit Rácz Aladár mindenkinél jobban tisztelt.
A művész, bájos felesége zongorakísérete mellett, néhány darab
előadásával bizonyította előttem kivételes tehetségét.
Együttlétünk alkalmával néhány epizódot is elmesélt életéből,
többek közt első találkozását Igor Sztravinszkijjal, Zürichben. A nagy
zeneszerző lett Rácz első és nyilván legkedvesebb tanítványa a
cimbalomjátékban.
Rácz Aladár élvezetesen és meggyőzően tudott mesélni. Bizonyára
ez az oka, hogy szavai máig is megmaradtak emlékezetemben.
Különösen Johann Sebastian Bachról tudott sok érdekeset mondani.
Bach döntő befolyással volt zenei gondolatvilágára és érzéseire. A
mester iránti túláradó szerete-tében elmesélte nekem egy álmát.
Álmában Bach cipőtisztítója volt. Megható története olyan hatással volt
rám, hogy sohasem felejtettem el, és évekkel később ebben a
regényemben szinte változtatás nélkül felhasználtam. A figyelmes
olvasó bizonyára emlékezni fog a Charles Darwin űrhajó újévi
éjszakájára, amikor Paganini útitársainak elmesélte a cipőtisztító Dahli-
ról szóló történetet.
Néhány örömteli órát köszönhetek a felejthetetlen Rácz Aladárnak.
Az ő emlékének is adózva üdvözlöm a magyar olvasókat.

Berlin, 1972 nyarán

Herbert Ziergiebel

225
KOZMIKUS HÉTKÖZNAPOK

Az Űrhajózási Központ vezérlőtermének órája 21 óra 8 percet mutatott.

Az ellenőrző berendezés jelzése szerint a holdrakéta éppen 55 órája és
55 perce volt úton, és már 328 ezer km-re távolodott el a Földtől. Jaek
Lousma, az ügyeletes összekötő éppen egy üstökös fényképezésére
adott tanácsot az űrhajósoknak, amikor felcsattant John Swigert
holdkomppilóta hangja:
- Oké, Houston . . . Hej! Van itt valami probléma!
Lousma meghökkenve kérdezte vissza:
- Itt Houston! Kérlek, ismételd meg.
Magnetofonszalagok hosszú méterei
őrizték meg a drámai párbeszéd részleteit.
- Houston! Van egy problémánk. Fe-szültségcsökkenés't mutat a B
főkapcsoló.
Nem sokkal később:
- Egy meglehetősen nagy csattanás kíséretében a biztonsági fények
riasztottak . ..
Ez a beszélgetés nem valamelyik tudományos-fantasztikus regény
részlete. Az ember harmadik holdexpedíciójának, az Apollo-13
balesetének hangszalagjairól ismerjük az űrhajó három utasa és a
houstoni központ közti beszélgetést. Az Apollo-13 műszeres
egységének egyik oxigéntartályában 1970. április 13-án robbanás
következett be, ennek nyomán a két szomszédos tartály is tönkrement.
A vezérlőkabinban gyorsan romlott az áramellátás és az
oxigénszolgáltatás. Visszafordulásra nem volt mód, az út lerövidítésére
sem. Jim Lovell, John Swigert és Fred Haise űrhajósok egyedüli
lehetősége az volt, hogy a vezérlőkabinhoz csatolt, de attól független
energiaellátású holdkompban meghúzódva megkerüli a Holdat, majd az
Apollo-13 segédrakétáit bekapcsolva, a Föld felé indulnak vissza. Ha
sikerül az irányító művelet, ha a kapcsoló- és a vezérlőberendezések
üzemképesek maradnak, és ha fenntarthatok az életfeltételek, akkor 86
óra - 3 nap és 14 óra - múlva valószínűleg visszaérkeznek a Földre.
Ez alkalommal kedvezett a szerencse: az Apollo-13 utasai április 17-
én este 19 óra körül már az Iwo Jima repülőgéphordozó fedélzetén
fogadhatták az özönlő gratulációkat. E baleset azonban ismét
figyelmeztető jel volt. A kísérletek számának gyarapodásával
elkerülhetetlenül nő a balesetek veszélyének lehetősége is. A technika
fejlődésével az ember űrutazása egyre inkább „hétköznapivá” válik - de
ezekhez a hétköznapokhoz elkerülhetetlenül hozzátartoznak a
veszélyek, a katasztrófák is.
226
Napjaink sci-fi irodalmának kedvelt és sokat (talán túlzottan is sokat)
feldolgozott témaköre: az idegen lények és idegen civilizációk kérdése.
Az ember találkozása más világok értelmes lényeivel - akár itt a Földön,
akár egy távoli égitesten - vitathatatlanul izgalmas problémákat rejteget.
Nem tudjuk, hogy mikor kerülhet sor, vagy egyáltalában sor kerül-e
valaha erre a találkozásra, de bizonyos, hogy „nem mindennapi”
esemény lesz (ha bekövetkezik), nemcsak az űrkutatás, hanem az
emberiség történetében is. Aligha akad olyan gazdag fantáziájú író, aki
egy ilyen találkozásnak valódi lefolyását és tényleges következményeit
elképzelheti.
Herbert Ziergiebel egy jóval hétköznapibb, de annál valószínűbb
eseményt választott könyve tárgyául. A Hold felé tartó Darwin űrhajó
összeütközik egy kisbolygóval, és eredeti útjáról eltérve, Nap körüli
pályára áll, egyre távolabb kerül a Földtől. Berendezéseinek egy része
működőképes marad, hatfőnyi legénységéből öten élnek (igaz, egyikük
súlyosan megsérült), tehát minden reményük megvan arra, hogy
megmeneküljenek. A földi észlelők azonban - egy tévesen azonosított
megfigyelés nyomán - halottnak vélik az űrhajósokat, és sokáig meg
sem kísérlik a Darwin felkeresését. A szerencsétlenül járt űrhajó életben
maradottjai pedig mindezt tudják! Van-e remény? Ez a kérdés most már
nem egyszerűen technikai és matematikai probléma. Akarat, hit,
optimizmus és lelkierő kérdésévé válik.
Ziergiebel történetében tehát az ember nem kiszámíthatatlan idegen
lényekkel találja szemben magát - hanem saját magával. Bizalom és
kétkedés, nagyvonalúság és tudományos elfogultság, erély és csüg-
gedés kerülnek szembe egymással. Voltaképpen hasonló helyzet nagyon
sokszor és nagyon sokféle módon előfordult nagyon sok emberrel. A
kozmikus környezet azonban fokozottan kiélezi az ellentéteket. A
Darwin űrhajó utasai számára élet és halál kérdése a találékonyság és az
optimizmus: saját találékonyságuk és optimizmusuk éppen úgy, mint
földi társaiké.
Éppen ezért állnak közel hozzánk Ziergiebel könyvének hősei.
Emberek ők, egészen hétköznapi emberek, erényekkel megáldva és
gyarlóságokkal megverve. A Darwin űrhajó balesete is „hétköznapi”
esemény. Bármelyik űrhajózási kísérlet során hasonló katasztrófa a
valóságban is megtörténhet! Olyan eseményeket próbált a könyv írója
rekonstruálni, amelyek jóformán már napjainkban is megtörténhetnek.
A „világűr foglyai” közöttünk járnak, vagy közülünk kerülhetnek ki.

Amikor e könyv német kiadása megjelent, nemcsak az Apollo-13

balesete volt még messze, hanem a holdutazás is csak a jövő ígéretei
közé tartozott. A könyvben leírt eseményeket csak a fantázia építhette
fel. E téren csak elismerés illetheti Herbert Ziergiebel fantáziáját.
Nagyon sok apróbb-nagyobb esemény őt igazolta. Sajnos, éppen az
227
események kulcsát adó kisbolygóütközés a leginkább kifogásolható.
Gyorsan hozzá kell tenni: nem az ilyen ütközés lehetősége, hanem az
kétes, hogy ismert kisbolygóval történjék a találkozás.
A kisbolygók többsége valóban parányi méretű, néhány száz méteres
vagy kilométeres sziklatörmelék. Zömmel a Mars és a Jupiter közti
tetemes térségben keringenek, mintegy két-négyszer messzebb a Naptól
Földünknél (ez 300-600 millió km közti naptávolságmak felel meg). A
csillagászok napjainkban közel 2000 kisbolygót
- szaknyelven planetoidát vagy aszteroidát - tartanak számon, valódi
számuk azonban félmillió és kétmillió közt lehet.
Bár a legtöbb aszteroida még földközelségben is sok százmillió km-
re van bolygónktól, akad néhány ún. rendkívüli kisbolygó, amely
kivételesen nagy földközelségbe kerülhet. A rendkívüli kisbolygók
aránylag erősen elnyúlt ellipszis pályán mozogva megközelíthetik a
Földet, sőt keresztezhetik is a földpályát, tehát még a Holdnál is
közelebb juthatnak. (A Hold távolsága 304 000 km.) Az Érósz nevű
kisbolygó 1930-31-ben 2,3 millió km-re, az Ikarosz csak tizenhatszor
messzebb suhant el tőlünk, mint a Hold távolsága, a Hermész pedig
legnagyobb földközelsége idején 600 ezer km-re volt tőlünk - nem
egészen kétszer messzebb, mint a Hold.
Az ilyen rendkívüli kisbolygókat a csillagászok fokozott
figyelemmel kísérik, nem pusztán időnkénti földközelsógük miatt,
hanem azért, mert nagyon fontos mérésekre adnak lehetőséget. Éppen
ezért valószínűtlen,, hogy egy Hold felé tartó űrhajó ismert, korábban
felfedezett aszteroidával koccanjon össze. A rendkívüli kisbolygókat a
kutatók nagyon gondosan figyelik, pályájukat ma már százméteres
pontossággal meghatározzák. (Az viszont előfordulhat, hogy egy
korábban ismeretlen kisbolygóval történik katasztrófa.)
Mindmáig tisztázatlan a kisbolygók keletkezésének kérdése.
Valóban van egy olyan elmélet, amely szerint a planetoidák egy olyan
ősbolygónak a törmelékei, amely egykor a Mars és a Jupiter között
foglalt helyet.
Más feltevések szerint annak az anyagnak kisebb-nagyobb
sűrűsödései, amely a Mars és a Jupiter között már nem tudott egyetlen
nagy bolygóvá alakulni. Űj abban minden jel arra mutat, hogy egyes
kisbolygók - éppen a rendkívüliek - nagyon elöregedett üstökösök. (Az
üstökösök állandó és többé-kevésbé szilárd magva porszemekből és
megfagyott gázokból áll. Átmérőjük néhány száz méter.)

Az űrhajózást, főként a távolsági űrhajózást veszélyeztető események

közül tehát nem zárhatjuk ki az összeütközés lehetőségét valamiféle
kozmikus testtel. Érdekes módon azonban az eddigi űrhajóbalesetek
mindegyikét belső, műszaki okok hozták létre.
Gagarin első űrutazásától (1961) az utolsó Apollo-holdexpedícióig
(1972) összesen 44 űrhajót indítottak. Ezek közül négy esetben lépett fel
komoly veszély, amely két alkalommal az űrhajósok halálával
228
végződött. (Szojuz-1 és 11, mindkettő leszállás közben.) Minden
esetben az űrhajó valamelyik részének hibája okozta a veszélyt, illetve a
katasztrófát.
Az 1957-től 1972 végéig sikeresen felbocsátott, kb. 1200
mesterséges égitest közül mindössze három (!) van, ahol a berendezés
hibáját, pusztulását kimutathatóan külső, kozmikus hatások okozták.
(Egy szovjet és egy amerikai Venusz-szondát nagyobb meteor találata
érte egy Ranger-holdszondát a Nap ibolyántúli sugárzása tett tönkre.)
Több szempontból is kedvezők ezek a számarányok. így például a
repülés „hőskorának” adataival összehasonlítva nagyon csekély a
'halállal végződő balesetek száma. Feltűnő az is, hogy a régebben sokat
emlegetett meteorveszély valójában milyen csekély. Mindez
természetesen nem jelenti azt, hogy az ember űrutazása nem kívánja
meg a maga szomorú áldozatait. Minden óvatosság ellenére ezzel a
veszély-lyel a jövőben egyre inkább számolni kell. Annál fokozottabb
mértékben, mennél messzebb és mennél hosszabb időre hagyja el az
ember szülőbolygóját, a Földet.
Nem romantikus vagy soha nem sejtett, titotkzatos veszélyek, hanem
„hétköznapi” baleseti lehetőségek ezek, és a veszélyek felett hétköznapi
hősök fognak győzni, és nem szuperemberek. Olyan hétköznapi hősök,
mint e könyv gyakran hibázó és sokszor gyarlónak bizonyuló hősei.

Ifj. Bartha Lajos

229
HERBERT ZIERGIEBEL

1922-ben született, Németországban. A Német Demokratikus

Köztársaságban él, eredeti foglalkozása: műszaki rajzoló és tervező.
1942-ben antifasiszta tevékenység vádjával letartóztatták, és a dachaui
koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan csak a háború befejezése
ultán szabadult ki.
1945-ben a berlini Huimboldt-egyetemre iratkozott be, történelmet
és irodalmat hallgatott. Tanulmányai befejezése után a berlini rádió
irodalmi szerkesztője lett. Egy évig budapesti tudósítóként is dolgozott.
Sok rádiójáték és elbeszélés szerzője. 1951-ben jelent meg első
nagyobb szabású műve, a Lázadók című, a napóleoni időkben játszódó
történelmi regénye.
1960-ban írta - lágereimén ye-i nyomán - a Gesicht mit dér Narbe
című regényét, amelyből filmet is készítettek. A regény magyar nyelven
a Magvető Kiadónál jelent. meg, A sebhelyes arcú címmel.
Első tudományos-fantasztikus regényét 1964-bem írta. A világűr
foglyai az NDK-ban eddig haít kiadást ért el, és több nyelven is
megjelent.
1971-ben adták ki újabb fantasztikus regényét A hullócsillag ideje
címmel. Jelenleg előkészületben van az egyik német kiadónál egy
szatirikus elbeszéléskötete.

230