A páli megigazulástan N. T.

Wright értelmezésében
Pecsuk Ottó (KRE-HTK)

Doktorok Kollégiuma, Budapest, 2009. augusztus 24-28.

Kicsoda N. T. Wright?

Nicholas Thomas Wright, röviden és tudományos publikációk szerzőjeként N. T. Wright, népszerű

vagy ismeretterjesztő könyvek írójaként Tom Wright az észak-angliai Durham anglikán püspöke,
ami az anglikán hierarchia negyedik legfontosabb egyházi pozíciója 1948-ban született,
hagyományos anglikán családban. Már 7-8 éves korában a lelkészi pályára készült, és ebből a
célból ment az oxfordi Exeter College-ba is. Ott a teológiai stúdiumok előtt klasszikus
tanulmányokat folytatott. Családi indíttatása miatt is kezdetben konzervatív evangelikál nézeteket
vallott. Egyetemistaként a Keresztyén Kollégiumi Diákunió titkára volt és kiadott egy könyvet,
amelyben a klasszikus ötpontos kálvinizmus téziseit védelmezte. 1975-ben lelkésszé szentelték,
majd Oxfordban szolgált egyetemi lelkészként, s 1981-ben ott is doktorált „A Messiás és Isten
népe: Értekezés Pál apostol teológiájáról, különös tekintettel a Római levél érvelésére” című
dolgozatával. Újszövetséget tanított Montrealban majd újra Oxfordban. 2000-ben a Westminster
Apátság kánoni teológusa lett, 2003-ban pedig megválasztották Durham püspökének. Az ötpontos
kálvinizmus diákkori védelmezésétől teológiai szemlélete folyamatosan változott abban az
irányba, amit ma New Perspective-nek vagyis új szemléletnek nevezünk, Krister Stendahl, E. P.
Sanders, J. D. G. Dunn és mások nyomán. Bár N. T. Wright nem győzi hangsúlyozni, hogy az
említett személyektől függetlenül, ráadásul őket megelőzve jutott el ezekre a felismerésekre,
valamint hogy lényegi pontokon az említett kutatóktól egészen eltérő nézeteket képvisel, mégis
ma a New Perspective egyik legjelentősebb képviselőjét látja benne az angolszász teológiai
közvélemény. N. T. Wright nagyon sokat publikál, műveinek száma aligha összegezhető, ráadásul
kiváló előadó, főképp ennek köszönheti népszerűségét a tömegtájékoztatási eszközökben,
újságokban, televíziós műsorokban. Püspökként tagja az angol parlament felsőházának, és ebből
következően igen gyakran nyílik lehetősége arra, hogy társadalmi vagy politikai kérdésekben is
megszólaljon. Az anglikán egyházat napjainkban megrázó a homoszexuális lelkészek illetve
püspökök ordinációját érintő kérdésben a konzervatív tábor élharcosa, teljes meggyőződéssel
hangsúlyozza, hogy ez a „fejlemény” ellentétes a Szentírás szellemiségével. Már a hetvenes évek
óta aktívan részt vesz az ökumenikus mozgalomban, meggyőződése, hogy a római katolikusokat
és a protestánsokat elválasztó kérdések többsége nem a Szentírásból, hanem annak utólagos
interpretációjából és megrögzült hagyományelemekből ered. N. T. Wright következetes
biblicizmusa ugyanakkor paradox módon a legtöbb kritikát éppen az amerikai konzervatív
protestánsok köreiből váltotta ki, mégpedig közelebbről a megigazulástannal kapcsolatos nézetei
miatt. Vegyük most szemügyre közelebbről, hogyan is értelmezi N. T. Wright a megigazulást.

N.T. Wright megigazulástanának felvázolása. 1

1
Az itt következő összefoglalás alapja N. T. Wright „Justification: The Biblical Basis and its Relevance for
Contemporary Evangelicalism” című tanulmánya in The Great Acquittal: Justification by Faith and Current
Christian Thought, Ed. Gavin Reid, London: Collins, 1980. 13-37.o.
Wright szerint a megigazulást először üdvtörténeti háttere felől kell megközelíteni: Istennek mint
ítélőbírónak a késő-ószövetségi szemlélete alapvető a megértéséhez. Bár Isten bírói tiszte az idők
végén nyeri el valódi jelentőségét, Jézusban az üdvtörténeti előzményekhez képest drámaian új
kezdet indított el. A Jézus evangéliumába (tulajdonképpen halálába és feltámadásába) vetett hit
által a végidőkbeli ítélet mintegy előrevetül, és már a jelenben eldől, hogy hit által és kegyelméből
Isten kit tekint igaznak. Wright sajátos szemlélete itt válik hangsúlyosság: szerinte Isten
alapvetően azt tekinti igaznak, aki belül van az Ábrahámmal kötött és Krisztusban megújított
szövetségen és ennek megfelelően él. A bibliai ember számára ugyanis az isteni ítélőszék előtt
megigazulásért folyamodni annyit jelentett, mint kijelenteni önmagáról – és ebben Isten pozitív
ítéletét remélni–, hogy része a szövetséges népnek. A szövetség lényege már az Ószövetségben az
Ádám esetében megjelenő és továbbélő bűn elleni isteni fellépés volt, ezért a megigazulás
szorosan kötődik a bűn bocsánatához is. Ez érdekes eleme Wright érvelésének, hiszen sok
kritikusa éppen azt veti a szemére, hogy a lutheri megigazulástan elvetésével és a New
Perspective szövetség-gondolatának hangsúlyozásával éppen az egyén bűntől való szabadulásának
elemét tagadja meg. De mint több más ponton, itt is az lehet az érzésünk, hogy Wright kritikusai
hajlamosak szelektíven és a címszavak mentén olvasni az angol teológus írásait. Wright éppen
úgy köti össze megigazulástanának szövetség-központúságát a bűnbocsánat aspektusával, hogy
hangsúlyozza: Isten Ábrahámmal kötött szövetsége a megromlott teremtés helyreállítását
jelentette (szerinte erre utalnak az 1Móz 1,26-ot visszhangzó gyakori „megsokasítom” ígéretek a
szövetségkötés centrális pontjain, pld.1Móz 15,5 és 1Móz 17passim). Amikor Izráel sokadszor és
végérvényesen méltatlannak bizonyult a szövetségre (mert kisajátította azt és a többi néptől való
elkülönülés bizonyítékának tekintette, és nem annak eredeti célja szerint élt vele, ti. hogy a népek
lámpása legyen), Isten egy megújított, de legfőbb elemében új szövetséget kötött a bűn és a halál
leküzdésére. Az evangélium ugyanis már képes volt arra, amire a törvény nem, hogy Isten ígéretei
végre igaznak bizonyuljanak. A meghívottak alkalmatlanná válásával megnyílt az ajtó az
alkalmatlanok (a bűnösök és a kicsinyek és szegények, az ószövetségi anavim előtt). Wright
szerint tehát már a megigazulás tágabb kontextusa is azt mutatja, hogy annak középpontjában nem
csupán az egyéni üdvösség, hanem az üdvösség kapujának szélesre tárulása áll.

Magához a megigazuláshoz két előfeltétel szükséges. A bűn, ami szükségessé és a kegyelem, ami
lehetővé teszi. Bibliai értelemben a bűnnel csak egyetlen módon lehet elszámolni, mégpedig
büntetés által. Krisztusnak kell tehát kiinnia a harag poharát, hogy ne a hívőnek kelljen megtennie
azt. A hit a Lélek munkája, és nem teljesítmény, ami üdvösséget érdemel. A hit nem a kegyelem
kiprovokálója, hanem bizonyítéka annak, hogy Isten kegyelme munkálkodik. Wright szerint a
lutheri megigazulástan hibája a megigazulás azonosítása a regenerációval (megújulással) és a
megszentelődéssel. Ezek mind az isteni kegyelem cselekedetei a szív és az élet megváltoztatására.
A megigazulás azonban Isten kijelentése arról, hogy az Ő szövetségbe tartozunk, mintegy
megelőlegezve a végidők ítéletét. A megigazulás következménye tehát a „szentté létel”, és az örök
élet felőli bizonyos reménység. A megigazulás visszafelé, a múltba mutató aspektusa a Krisztus
keresztje, előremutató, jövőbeli aspektusa a keresztyén hívő feltámadása. A megigazulás nagyon
fontos vonása ugyanakkor Wright szerint az, hogy kizárólagos, és ezért szükségképpen mindig
vitákat generál, hiszen vannak, akik – legalábbis egyelőre - kimaradnak ebből a megigazulásból,
és ezek az emberek nyilvánvalóan másfajta megigazulási alternatíva után néznek. Pál például
ezért ítéli el a judaizálókat több levelében is, hiszen ők megelégednek a törvény iránti
engedelmességgel mint a szövetség jelével, és nem hajlandók tovább lépni a Krisztusban megújult
és beteljesedett szövetség elfogadása felé. Itt Wright egyértelműen csatlakozik a New Perspective
többi képviselőjéhez (elsőként is J. D. G. Dunn-hoz) és törvény-felfogásához. Wright tehát abban
egyetért a New Perspective képviselőivel, hogy a megigazulás önmagában nem tekinthető a
Biblia központi tanításának, ugyanakkor elengedhetetlen eleme az egész Bibliát átfogó szövetség-
gondolatnak. W. Wrede és A. Schweitzer nyomán vallja a megigazulástan polemikus jellegét,
mégpedig azért, mert az főleg azokban a levelekben bukkan fel, ahol Pálnak védekeznie kell a
kortárs zsidóságétól eltérő szövetség-felfogása miatt.

N.T. Wright egzegézise szerint az 1Móz 15, ahol Ábrahám kapcsán először van szó
megigazulásról (a 15,6-ban), a hit, Ábrahám hite csak követte Isten elhívó szavát és azt a tényt,
hogy Isten kijelentette róla, hogy része a szövetségnek, amit az 1Móz 17-ben a körülmetélkedés
törvényével Isten meg is pecsételt. Ez különös egzegetikai megállapítás az egyébként pontos
egzegéta Wrighttól, hiszen nem felel meg a bibliai szövegnek „Abrám hitt az Úrnak, aki ezért
igaznak fogadta el őt”. Wright talán a tágabb kontextusra gondol, amelyben Isten előbb jelenti ki
azt, hogy megsokasítja utódait, s csak ezt követi Ábrahám hite. Mindenesetre Wright szerint már
itt kijelentetik az, Ábrahám leszármazottainak és egyszersmind a föld népeinek szóló univerzális
ígéret.

Jóllehet evangéliumokban alig jelenik meg maga a fogalom (kivéve a publikánus és a farizeus
imáját a templomban), mégis, mivel a megigazulás arra a kérdésre ad választ, hogy kicsoda
igazából Ábrahám gyermeke (vagyis tagja az ábrahámi szövetségnek), központi szerepet tölt be az
evangéliumokban is, mind Keresztelő János, mind Jézus igehirdetésében. Valójában azonban
Pálra maradt a feladat, hogy ennek a kérdésnek a részleteit kidolgozza, mégpedig nem éppen
nyugodt körülmények között. Ezt elkezdi már a Galata levélben. Ott egyszerűbb helyzetben kell
érvelnie, hiszen pogánykeresztyéneket kell meggyőznie arról, hogy a Krisztusba vetett hiten
keresztül már megigazultak, ahhoz képest a törvény teljesítésétől várt megigazulás jobb esetben is
csak visszalépés, rosszabb esetben a Krisztus-esemény megvetése. A Római levélben már jóval
bonyolultabb a retorikai szituáció, ott a vegyes összetételű gyülekezet előtt kell érvelnie egyrészt
az antijudaista tendenciák és a törvény leértékelése illetve megvetése ellen, másrészt világossá
kell tennie azt is, hogy továbbra is érvényes mindaz, amit a Galata levélben mondott.

A Róm 8 alapján Wright így definiálja a páli megigazulástant: „Azt bizonyítja ez a fejezet, hogy a
hitből való megigazulás nem egy jogi fikció; nem azt jelenti, hogy az embernek tulajdonítanak
valamit, amivel valójában nem rendelkezik, de nem is egy folyamat, amelyben az ember elnyer
egy olyan minőséget, amellyel korábban nem rendelkezett. Ez tudniillik nem a megigazulás,
hanem a regeneratio feladata. A megigazulás nem más, mint hogy már a jelenben biztosítékot
kapunk arról az „igaznak ítélésről”, amely az utolsó napon fog bekövetkezni, amikor a halál
magába foglalja mindazt, ami megmaradt a mi bűnös természetünkből, és megállunk Isten színe
előtt, akit az ő feltámadott és megdicsőült Fia képvisel, amikor az egész teremtett világ megújul,
ahogyan Isten népe is megújult, hogy Isten minden legyen mindenekben. A hit általi megigazulás
annak a bizonysága már most, a jelenben, hogy mindezek valóban megtörténnek azokkal, akik
hisznek az evangéliumban.

N. T. Wright tehát alapvetően osztja W. Wrede és A. Schweitzer nézetét arról, hogy a megigazulás
egy polemikus tanítás, anélkül, hogy vallaná a nagy elődök másik megállapítását, ti. hogy ezzel
együtt másodlagos tanítás is, „mellékkráter” például az unio mystica com Christo mellett. Wright
szerint a megigazulás megosztó tan, ugyanakkor tágabb üdvtörténeti kontextusával együtt az
Újszövetség legfontosabb tanítása. Az ökumenikus párbeszédben érdekelt egyházvezető Wright
fontosnak látja kiemelni, hogy a megigazulástan éppen olyan megosztó ma is, mint Pál idején
volt. A valódi demarkációs vonal azonban szerinte nem a protestáns versus római katolikus vagy a
lutheri versus református nézetek között van. A különbséget itt is jelentősek, ugyanakkor Wright
szerint nem felülmúlhatatlanok. Az előbbi ellentét ugyanis inkább félreértéseken és önkényesen
használt terminológián, míg az utóbbi ellentét inkább az eltérő kérdésfeltevésen alapul (ti.
„hogyan találok könyörületes Istenre?” illetve „mi a törvény szerepe?”). Wright szerint a
megigazulás ma is „Kampflehre”, de optimális esetben azokkal szemben, akik ugyanazt
képviselik keresztyén köntösben, amit Pál apostol korának nem krisztushívő zsidósága is. Azokkal
kell szembe állítani a megigazulás tanítását, akik úgy gondolják, hogy az üdvösség nemzeti vagy
etnikai alapon különböző lehet, hogy az Isten népéhez tartozás nem az evangéliumban való hitet
jelenti, hanem a történeti folyamatosságot, a tradíciót és bizonyos erkölcsi elvek betartását,
valamint hogy a megigazulás alapját jelentő tények, mint a kereszt, a feltámadás és Krisztus Úr
volta, kényelmetlen és felesleges díszek csupán. A megigazulás nem tehet individualistává a
hitben, hanem éppen hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az ember része Isten népének, az
egyháznak.

N. T. Wright tehát kiemeli a megigazulástant a szűken értelmezett szótériológia keretei közül, és

az ekkléziológia részeként értelmezi. Meggyőződése, hogy éppen ez a tan, amely évszázadokon át
elválasztotta például a protestánsokat és római katolikusokat, helyesen értelmezve és Pál leveleit
hűségesen olvasva a legökumenikusabb tanítása a Szentírásnak.

Kritika Wright megigazulástanával kapcsolatosan

Az evangélikál körökben igen gyakran elhangzó kritikák egyik fő pontja – mint fentebb
említettem – Wright bűn-felfogásával kapcsolatos. Kifogásolják, hogy egyenlőségjelet tesz a
Jézusban való hit és aközött, hogy valaki hiszi, hogy Jézus Úr és Isten feltámasztotta őt a halálból.
Hiányolják ebből a képletből Jézus megváltói szerepének kihangsúlyozását, valamint azt, hogy
mindannyiunknak szükségünk van a bűnbánatra és arra, hogy valamilyen módon
megmeneküljünk Isten haragjától. Kiemelik, hogy az evangélium több, mint Jézus Úr voltának
elismerése. Jézus Úr voltának megítéléséről nincs vita katolikusok és protestánsok között sem.
Amíg azonban a katolikus álláspont szerint a mise Krisztus újbóli feláldoztatása, valamint a
sákramentumokban való részvétel üdvszerző vagy –vesztő erejű, addig az egység látszategység. A
valódi vitakérdés e kritika szerint az, hogy miként értjük Jézus megváltói szerepét. Wright
szemére az vetik, hogy ökumenikus szemlélete miatt elvonja a hangsúlyt a valódi kérdésről, ami
szótériológiai természetű, és azt ekkléziológiai kérdéssé transzformálja, hogy ebben a kérdésben
egy platformra állíthassa a katolikusokat és a protestánsokat. 2

További, némileg eltérő hangsúlyokkal rendelkező kritika Wright megigazulástanával

kapcsolatban az, hogy szintén a katolikus és protestáns megigazulás-értelmezések összebékítése
érdekében igyekszik feloldani azokat a páli helyeket, amelyeket a protestáns írásértelmezés Luther
óta hagyományosan a justitia imputativa segítségével értelmezett. Amint az iménti
összefoglalóból is láthattuk, a New Perspective nyelvezetét használó Wright szerint amikor Pál
arról beszél, hogy az ember nem a törvény cselekedeteiből igazul meg, hanem hit által, akkor
2
Érdekes, hogy ezt a típusú kritikát Sidney D. Dyer annak a Banner of Truth Trust-nak a vitafórumán fogalmazta
meg, amely N. T. Wright fentebb említett ifjúkori konzervatív apologetikus könyvét megjelentette:
http://www.banneroftruth.org/pages/articles/article_detail.php?195
valójában nem az egyén üdvösségéről beszél, hanem arról, hogy az üdvösség és az Isten népéhez
tartozás nem a zsidó „védjegyek” (mint a körülmetélkedés és az étkezési törvények) mentén,
hanem a Krisztusba vetett hit alapján érvényes. Wright anakronisztikusnak tartja azt az egzegézist,
amely a Róm 3,21-31 esetében3 Pálnak antipelagiánus érvelést tulajdonít. Szerinte itt Pál sokkal
inkább a zsidóság törvény-központú, kizárólagosságon alapuló istennépe felfogásával vitatkozik. 4

Wright elismeri a bibliai megigazulás forenzikus jellemvonásait, ugyanakkor azt sajátos módon,
szokatlan módon értelmezi. Szerinte a megigazulás olyan bírósági eseményhez hasonlít, amelyben
a vádlott Isten népe, Isten a bíró, a vádlók pedig azok, akik bálványimádók (vagyis Istent
helytelenül vagy egyáltalán nem tisztelik). Ebben a bírósági szituációban akkor beszélhetünk
Wright szerint megigazulásról, ha Isten a vádlott mellett dönt, és neki ad igazat. Láthatjuk, hogy
ez az interpretáció alapvetően különbözik a hagyományos reformátori értelmezéstől, amely szerint
a forenzikus szituáció valójában egy halált érdemlő bűnnel kapcsolatos tárgyalás, ahol a vádlott
ugyan nem érdemelne felmentést, csak ha a bíró a saját igazságos státusát (tkp. Krisztusét) neki
tulajdonítja és így felmenti. N. T. Wright szerint azonban ez az értelmezés nemcsak életszerűtlen,
de ellene is mond a páli szövegeknek.5

Wright szerint ebben az esetben a reformátori egzegézis történetietlen és történelemellenes

egyszerre. Része annak a nyugati hermeneutikai tradíciónak, amely létrehozta a New Perspective
által is sokat kritizált „judaizmustalanított” és „szövetségtelenített” Pál-értelmezést. 6 Wright több
helyütt is hangsúlyozza, hogy minden tiszteletünk ellenére fel kell ismernünk, hogy a justitia
imputativa tanítása a reformáció egy középkori kérdésre középkori terminológiával
megfogalmazott válasza, amely terminológia önmagában is problémás. 7

Ennek megfelelően érvel Wright a megigazulástanhoz szorosan kapcsolódó kérdésben is,

tudniillik, hogy mit nevezünk Isten igazságának. Szerint Isten szövetségi hűségét, nem pedig
Krisztus igazságát, amelyet Isten a hívőnek tulajdonít a megigazulás folyamatában.

Amint láthatjuk, Wrightnak, mint általában a New Perspective-nek, amikor a reformátori

hagyomány korrekciójára szólít fel, sokkal inkább a lutheri, mint a kálvini írásmagyarázattal van
baja. Wright még azt is megjegyzi, hogy ha a lutheri hagyománnyal szemben a kálvini értelmezés
határozta volna meg a protestáns Újszövetség-szemléletet, talán nem is lett volna szükség a „New

3
Most pedig a törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták.
3,22 Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert
nincs különbség: 3,23 mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. 3,24 Ezért Isten ingyen igazítja
meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. 3,25 Mert az Isten őt rendelte engesztelő
áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az előbb elkövetett
bűnöket elnézte 3,26 türelme idején, hogy e mostani időben mutassa meg igazságát: mert ahogyan ő igaz, igazzá
teszi azt is, aki Jézusban hisz. 3,27 Hogyan lehetséges akkor a dicsekvés? Lehetetlenné vált. Milyen törvény
által? A cselekedeteké által? Nem, hanem a hit "törvénye" által. 3,28 Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul
meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül. 3,29 Vagy Isten kizárólag a zsidóké? Nem a pogányoké is?
Bizony, a pogányoké is; 3,30 mert egy az Isten, aki megigazítja a körülmetéltet hitből, a körülmetéletlent pedig
hit által. 3,31 Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a
törvénynek.
4
What Sain Paul Really Said. Was Paul of Tarsus the Real Founder of Christianity? Grand Rapids: Eerdmans,
1997. 129. o.
5
I. m. 98-99. és 131.o.
6
Justification: God’s Plan and Paul’s Vision. London: SPCK, 2009. 172. és 212. o.
7
I. m. 187. o.
Perspective”-re.8 Sőt, egyenesen összehasonlíthatónak tekinti Kálvin Ószövetség- és
törvényértelmezését E. P. Sanders „szövetségi nomizmus” (szövetségre épülő törvényvallás)
kifejezésével. Vitapartnerei9 azonban ezen a ponton megjegyzik, hogy bár Kálvin valóban azt
vallotta, hogy az Ószövetségben ugyanaz a kegyelem nyilvánult meg, mint az Újban (és ebben
tényleg eltért a felfogása a törvényt és az evangéliumot élesen elkülönítő Luthertől), az első
századi judaizmus eltévelyedésével kapcsolatban azonban ugyanúgy gondolkodott, mint kortársai,
tehát alapvetően eltérően, mint E. P. Sanders, aki szerint az első századi judaizmus ugyanolyan
kegyelemre épülő vallás volt, mint a keresztyén evangélium, pusztán Krisztus nélkül.

Összefoglalás

Wright szerint a páli megigazulástannak három fókusza van. Az első a forenzikus szituáció. Ezzel
kapcsolatban N. T. Wright fontosnak látja kiemelni, hogy a megigazulás nyelvezete a „felmentés”
szituációjának nyelvezete, és alapvetően a vádlott szövetségi „státusára” és nem erkölcsi 10
„karakterére” vonatkozik, mint a justitia imputativa tanítása azt sugallja.

A második fókusz Isten szövetségkötése Ábrahámmal. Ezt a szövetséget „gondolta újra” Isten
Jézus Krisztusban, és a célja az volt ezzel a szövetséggel, hogy a világot megszabadítsa a bűntől
és létrehozza az új teremtést. Ebben az értelemben Wright szerint mind a régi reformátori
szemlélet, mind az új szemlélet, a New Perspective problémafelvetése jogos. Az előbbi a bűnben,
a második a szétszakadozott (zsidókra és pogányok osztható) emberiségben látta a fő problémát,
miközben a Krisztus-esemény illetve a megigazulás mindkettőre választ ad.

A harmadik fókusz Wright megigazulástanában az eszkhatológia. Krisztusban azt valósította meg

Isten, amire Izráel saját magával kapcsolatban is várt: a halálon keresztül új életre támasztotta (N.
T. Wright teológiájának sajátossága: Krisztus Izráel „helyettese”). Ezzel köszöntött be az
eszkhaton és így teljesedett be az Ábrahámnak adott ígéret.

Wright szerint tehát egyszerre kell beszélnünk a megigazulás egy jelenlegi (már) és jövőbeni (még
nem) ítéletéről.11 A jelenben elmondott ítélet az eszkhatonban várt megigazulás tulajdonképpeni
megelőlegzése. Ez a megelőlegezett megigazulás biztosítja a hívőt, hogy az eszkhatonban majdan
elhangzó ítélet is ugyanolyan eredménnyel zárul, mint a megelőlegezett a jelenben. 12 A jelenben
elhangzó megigazulás azonban nem tulajdonított (imputatív) igazság. Nem Krisztus igazsága
adatik a hívőnek. Ha így lenne, akkor Jézus morális státusza, igaz cselekedetei, biblikus nyelven
fogalmazva a törvény iránti engedelmessége, tkp. „jótettei” nyernének jelentőséget, de Wright
8
I. m. 53. o.
9
V.ö. http://www.reformation21.org/shelf-life/justification-gods-plan-and-pauls-vision.php
10
„Ha így gondoljuk, súlyos hibát követünk el, bármennyire is tiszteletreméltó része mindez a reformátori
hagyományoknak, nem utolsósorban az enyémnek is. Eszerint Krisztus „engedelmes volt a törvénynek”, és ezzel
érdemelte ki az igaz státust, hogy azután ezt azoknak tulajdonítsa Isten, akik hisznek benne, ti. Krisztusban. Ha
így gondolkodunk, azzal végeredményben igazat adunk annak a legalizmusnak, amely ellen Pál fellépett, és
beismerjük, hogy Krisztus volt a legfőbb legalista. Ezzel a reformátori teológia lényege veszne el. Tovább
kellene menni a megkezdett logikai úton, és belátni, hogy nem a legalizmus ittt a lényeg, sem a számunkra, sem
Izráel, sem Jézus számára.” I. m. 205.o.

11
I. m. 81.o.
12
I. m. 223. o.
szerint ennek semmi köze a hívő megigazításához. A megigazulás lényege az „igaznak
bizonyulás”, tehát ahogy Krisztus feltámadása által igaznak bizonyult, ezt a „státust” megkapják
hit által a Krisztusban hívők is. A megigazításban Isten újfent hűségesnek bizonyul a hívővel
kötött szövetségéhez. Isten igazsága = Isten szövetségi hűsége. Wright ezt a fajta megigazulást a
részesedés általi megigazulásnak (justification by incorporation) nevezi. 13 Ez azonban
megkülönböztetendő a kálvini „cum vagy in Christo” megigazulástól, ahol a Krisztussal
egységben lévő hívő a lutheri felfogáshoz hasonlóan Krisztus „neki tulajdonított” igazsága által
igazul meg.

A jelenbeli megigazulással szemben Wright szerint a jövőbeli megigazulás alapvetően a tettek

alapján történik majd, bár annak eredményéből a hívő részesedik a jelenbeli megigazulás folytán.
Wright elismeri, hogy a tettek alapján történő jövőbeli megigazulás exponenseként mintha
felhatalmazná a kritikusait arra, hogy pelagianizmussal gyanúsítsák. Mégsem hajlandó arra, hogy
az általa a Római levélből kiolvasott kettős megigazulás-modellt belekényszerítsék a vagy-vagy
keretbe, amely miatt a református és a római katolikus értelmezés oly kibékíthetetlennek bizonyul
mindmáig. Így vall erről: „Amíg a teológusok ezt hallva „szinergizmust” kiálltanak, és
visszamenekülnek abba a vagy-vagy keretbe, amelyet egy olyan teológiai rendszer állított fel,
amely a szoteriológia kirakósjátékát egyedül és kizárólag a középkori „justitia” fogalmán
keresztül volt hajlandó megérteni, és eltekintett az olyan fura és sehová nem illeszthető és ezért
dobozba zárt, földre dobott vagy tűzre vetett darabkáktól, mint a Lélek, az eszkhatológia, nem is
beszélve Ábrahámról és a szövetségről, addig nem juthatunk el sehová. 14

13
I. m. 206. o.
14
I. m. 167. o.